Mihej és Irinyja
Megint nem találtam otthon Mihej Kirjanovicsot. Benéztem tegnap, benéztem tegnapelőtt, reggel, délben, este — az öreg sehol. Szokott egyáltalán itthon lenni?
— Bizony, ritkán szokott — mondta Irinyja Matvejevna. — Vagyunk neki éppen elegen. Itt vagyok én, koloncnak, aztán Marja is, meg Uljana is csak nyújtogatja a kezét...
— De hisz Uljana, meg Marja már maga is túl lehet az ötvenen.
Az öregasszony sovány, sápadt arcán alig észrevehető mosolyféle suhant át.
— Hát nem tudod, hogy beszélik manapság? Miféle apa, meg miféle anya az olyan, amék nem táplálja haláláig a gyermekét? Hát ezért vergődik az öregem, mint hal a szatyorban. De csak ülj le egy kicsit, hamarost megjön. A mocsár tájékán járhat most éppen. Elballagotta Roszohához, megnézni a varsákat.
Gondolatban összeszámoltam: a Roszoha nevű erdei patakig oda-vissza két és fél—három óra, az öreg reggel öt-hat körül térhetett vissza az őrségből (a szövetkezeti bolt raktárát őrzi éjszakánként), most pedig már kilenc fele jár...
— Csak nem úgy alvás nélkül indult halat fogni?
— Megszokta ő az ilyet — mondta Irinyja Matvejevna. — Amióta él, a lába tartja el. Vadász.
A reggeli nap még szelíd, nem tűző sugara elárasztotta a tornácot, ahol ültünk. Régi, faragott, festetlen tornác volt (az egész faluban talán ez az egyetlen maradt meg eredeti formájában), s az eszterág alatt illatos gyógyfűcsomók lengedeztek. Irinyja Matvejevna épp odaillett erre a tornácra: apró termetű, törődött, töpörödött öregasszony, régi öreges fejfedőben és kötényruhában.
Irinyja Matvejevna vak volt. Szavai szerint a háború idején sírta ki a szemét, amikor az öregével megkapták egyetlen fiuk halotti értesítőjét, s attól fogva odacövekelt a tornácra. Akármikor jár arra az ember, akár esik, akár fúj, ő ott ül őrhelyén. Ott ül, sovány karjára könyökölve, és várja örökké elfoglalt öregét.
Beszélgetés közben, ahogy sorra vettük a falubeli híreket, észre sem vettem, amint Mihej Kirjanovics odaért a házhoz. De az öregasszony nyomban felfigyelt férje közeledtére. Egyszerre fölkapta a fejét, csupa figyelem lett, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott:
— Jön. A homokkal küszködik a hátsó udvarban.
Hallgatózni kezdtem. Sivít az olajgyár villanymotorja; berreg-prüszköl Valka Jakovlev motorkerékpárja, mellyel reggel óta nyargalász ide-oda a faluban, annak örömére, hogy visszajött az anyósától, vagyis a járási dutyiból, ahová a tulajdon felesége dugatta be két hétre; fújják érces nótájukat a fémhuzalok, melyek teljesen behálózzák manapság a falut... Ugyan, hogy lehet meghallani ebben a zúgásban és kattogásban az öreg távoli lépteit?
Pedig az öregasszony nem tévedett. Nem telt belé két-három perc, s a szomszéd ház mögül előbukkant Mihej Kirjanovics.
Én aztán igazán megszokhattam volna a látványt, majd mindennap látom az ablakomból, amint ott lépdel az estvéli utcán éjszakai ügyeletbe, bokáig érő fehér eskőköpenyben, kezében bot, tartása korát meghazudtolóan egyenes, járása fenséges, mint valami bibliai pátriárka. De nem, most se tudtam ámulat nélkül végignézni ezen az öregemberen. Nyolcvanöt esztendős. Éjszaka nem aludt, reggel elment halászni — próbáljanak csak meg tíz versztát baktatni a mi északi tajgáinkban, úttalan utakon, át az erdőn! — és lám, hogy jön mégis, hogy masírozik.
Mihej Kirjanovics kedvetlen volt: rossz volt a fogás. Nagy nehezen hozott össze egy hallevesre valót. De hát miféle hal ez is: csellé meg fenékjáró küllő.
A nyírfakéreg dobozkában, melyet az öreg odatett az öregasszony térdére, csakugyan alig pár darab hal szerénykedett, de Matvejevna gondosan, roppant élvezettel tapogatott végig rajtuk.
— Jól van, no — vigasztalta az öreget —, régi dolog: az erdő meg a folyó hol édesanya, hol mostoha.
— Nem úgy van, anyóka — csóválta sokatmondón a fejét Mihej Kirjanovics —, nem édesanya többé mifelénk az erdő. Csupa mostoha, az ám.
Az öreg le se ült, bement a házba.
Irinyja Matvejevna meg én szintén felálltunk.
