VLAGYIMIR KORKIN
Emlékek a szivárványról
(részletek)
 |
| Csingiz Ajtmatov |
— Ott majd beszélgetünk. Útközben egyre ezt kérdezgette: — Nos, láttál már ehhez foghatót?
Hangjában lelkesedés és büszkeség. „Nincs nagyobb öröm, mint megosztani valakivel a szépet..." — Hirtelen ez az ajtmatovi gondolat jutott eszembe, amelyet igaz, nem most, hanem korábban fogalmazott meg. Később sejteni kezdtem: nem az a lényeg, hogy nem láttam „ehhez foghatót", hanem az, hogy így, megszabadítván a mindennapos kötelezettségek nyűgétől, Csingiz Ajtmatov a legértékesebbel, a felfedezés lehetőségével ajándékozott meg. Azt akarta, hogy lássak.
— Akkor látsz, ha mint titkot, szerelmet éled át a közvetlen, külső valóságot. A legtávolabbi hegycsúcson túl, a végtelen égen szivárvány húzódik.
— Tehát ahhoz, hogy megláthassam a szivárványt, át kell hogy éljem a „szivárvány titkát"? — kérdezem. Miben rejlik a titok?
— Nem tudom. Különben sem lehet előre tudni. Ha azonban az égi, nem emberkéz alkotta hídra pillantva kimondhatatlanul boldognak érzed magad, akkor ez annak köszönhető, hogy ... csodát látsz, s nem pusztán a természet fizikai jelenségeinek egyikét szemléled.
Bizonyára így gyönyörködik a hosszú, veszélyes kalandokkal teli utazásból hazatérő ember szülőföldjében. Csingiz Ajtmatov azt mondta egyszer, hogy ha az Űrbe kerülne a Földről, az „emberek bolygójáról" ábrándozva a Seker aul képét látná maga előtt.
A Seker aul Ajtmatov szülőhelye. Olyan emberek élnek itt, akik közül sokan igen hasonlítanak Ajtmatov hőseire.
Ábrándozás a Földről, az emberről...
Talán ebben rejlik művészetének legrejtettebb titka, alkotói gondolkodásmódjának kulcsa? Mágikus kristály, melyen keresztül az író és hősei a világot szemlélik — a feltétlen és kiolthatatlan hazaszeretet.
... A Pravda tudósítójaként gyalog, lovon és gépkocsin bejárta egész Kirgiziát. Mint a Legfelsőbb Tanács tagja, most is gyakran találkozik földijeivel.
Csingiz Ajtmatov nem „otthon ülő" író. Állandóan az embert látja maga előtt, az emberekért aggódik. Mindennapi gondjaik — ez a legfontosabb, ami őt izgatja. Az alkotói ihlet segítségével megörökített érzéseik és gondolataik az egész világnak hirdetik a teremtő ember szépségét és nagyságát. Az életre újjászületett emberét.
Figyelmet érdemel, hogy útközben többször is megálltunk: az emberek felismerték írójukat. S mindegyik beszélni szeretne vele. Nem üres fecsegés ez, hanem nélkülözhetetlen véleménycsere az életről és a tennivalókról, segítség vagy tanács kérése. A látszólag hétköznapi élményekről tüstént a művészetre vált át a beszélgetés: „A szépség — gondolat, amelyért meg kell szenvedni." „A költészet nélküli meztelen valóság afféle lapos, tunya életforma, amely csak kétes élvezeteket tartalmaz, és nélkülözi a vágy szülte rajongást és fantáziát, mindazt, ami az embert megajándékozza a halhatatlanság érzetével."
... Emlékszem, amikor Tolsztojról beszélgettünk, Ajtmatov az író naplójában lapozva az alábbi bejegyzésnél állt meg: „A szeretet elpusztítja a halált s üres látomássá változtatja, események értelmetlen halmazát értelemmel ruházza fel, a boldogtalanságból boldogságot teremt..." S lám, a tolsztoji gondolat visszhangra talált a Tien-San hegyei között.
... Amíg Ormonnal, a hallgatag, félelmet nem ismerően vakmerő sofőrrel tüzet rakunk, arra gondolok, hogy a halhatatlanság az az állapot, melyet Ajtmatov hősei a szeretet legmélyebb fellobbanásaiban érnek el, s ereje oly hatalmas, hogy lehetetlen úgy magadban hordozni, hogy ne fejezd ki, ahogy ezt Ajtmatov kisregényében, a Dzsamila szerelmében a kis Szejide tette, amikor Dzsamilát és Danijárt boldognak festette meg (s ezzel igazolta és megáldotta a két felnőtt szerelmét), vagy mint a névtelen kisfiú a Fehér hajóból, amikor így töprengett: „Nem tudom, miért sajnálom ennyire nagyapámat, úgy szeretem, hogy sírni volna kedvem..."
Folytatjuk a beszélgetést... A természetről, a művészet értelméről folyik a szó. S ebben a pillanatban a domb gerince mögül előbukkan egy kisgyermek, kezében sárga virág. Legalább akkora csodálkozással szegezte ránk tekintetét, mint mi is rá. Arcán nem látszott sem rémület, sem izgalom. Mintha tudomásul vette volna jelenlétünket, letérdelt, s valamit nézegetett a földön. Bizonyára a tömegével hemzsegő hangyák keltették fel érdeklődését.
— Nézd csak — mondja halkan Ajtmatov. — A kisfiú az élőlények mozgását vizsgálja. Vagy talán a jövő embere igazolja vér szerinti kapcsolatát az élő természettel? Igaz, ez az állapot is véget érhet egy szempillantás, egy óra vagy egy hét alatt, amikor a kis emberke rálép a hangyára.
— Miért kell ennek bekövetkezni?
— A félelem miatt, melyet mi, felnőttek akarva-akaratlanul sugallunk a gyermeknek, amikor előre figyelmeztetjük, hogy „a hangyák csípnek"... Vagy: „az emberek gonoszak, csak magukra gondolnak"... Most azokról az anyákról beszélek, akik ennek a filozófiának a segítségével nevelik gyermekeiket, feltételezve, hogy így az életre készítik fel őket. Nem, nekünk az embert végtelenül jószándékúnak, önzetlennek, odaadóan bátornak kell nevelnünk, mert természeténél fogva ilyen volt gyermekkorában, s emlékeiben ilyennek látja magát.
— De hány embert ismerünk, aki szerencsésen megfeledkezve gyermekkoráról, nem érzi szükségét annak, hogy visszaemlékezzék rá.
— Úgy véli, hogy ezeket az embereket „nyugton" kell hagyni? Nem. Hiszen éppen arról van szó, hogy az ilyenek csak ideiglenesen veszélytelenek. Agresszivitásuk rögtön jelentkezik, amint meglátnak egy boldog embert. Ingerli őket, kisebbségi érzést, állati gyűlöletet éreznek iránta, hiszen — szerintük — a „szabályokat megszegve" boldog, s mert boldog, leleplezi az ő lelki szegénységüket, alantas vágyaikat és óhajaikat.
— Lehet, hogy az illető ezt nem is sejti?
— Igen, egyszerűen a létével váltja ki ezt a folyamatot. Gondoljunk saját tapasztalatunkra: először ösztönösen nem fogadsz el senkit, csak később, eltöprengve döbbensz rá, mi tetszett benne, vagy ellenkezőleg, mi bosszantott: önelégültsége, közönségessége, irigysége stb.
— Tehát veszélyes boldognak lenni: óhajunk ellenére kivívhatjuk a Fehér hajóban szereplő Orozkul bosszúálló haragját. Ugye erre a lélektani típusra gondolt?
— Így is vehetjük. Ami pedig azt illeti, hogyan legyünk boldogok, az szerintem nem más, mint határozottan törekedni a lélek azon állapotára, amikor megjelenik képzeletedben a gyermekkor azoknak a számodra oly kedves és hozzád közelálló embereknek a képében, akiknek (ha csak egy pillanatra is) vissza tudtad adni az életet.
— Ismerje azonban el, vannak felnőttek, akiknek fájdalmas az emlékezés, mindennél fájdalmasabb ...
— Ez igaz. Azonban egyszer s mindenkorra „leszámolni" a gyermekkorral, „elfeledni" azt, ami a legszentebb az ember számára — nem lehet. Az az ember, aki nem emlékszik a gyermekkorára, mintha nem élt volna, nincs mit mondania az utókornak.
— Úgy vélem, ön ezt a gondolatot, a „jövőhöz fordulást", Tolgonaj, az Anyaföld hősnőjének alakjával próbálta kifejezni, aki elkerülhetetlenül és szükségszerűen jut el a beismeréshez, a vallomást kötelességének érzi. Kötelessége, hogy „elmondja az élet teljes igazságát". Az igazságot, melyet népével együtt szenvedett meg.
— Igen, morális joga van az élet teljes igazságára. — Épp oly váratlanul, mint a kisfiú, a nagyapa is megjelent. Odalovagolt a fiúhoz, maga elé ültette a nyeregbe.
Szerettem volna megtudni a gyermek nevét, s Csingiz Ajtmatov megkérdezte az öregembert.
— Aszkar — volt a válasz.
— Tudja, Csingiz Torekulovics, ha a Fehér hajó kisfiú hősének lett volna neve, az megmenti őt.
— Bizonyára igazad van. De mit tehettem, amikor egyetlen név sem illett hozzá. Megkérdeztem Csingiz Ajtmatovot, nem gondolja-e, hogy egyszer majd megválik a gyermekkor témájától.
— Miért kellene megválnom? Tisztázni szeretném azonban: én nem a gyermekkorról írok, hanem a gyermekkort írom újra, miután meggyőződésem, hogy nem lehet valamiről írni, csak megírni, „újra írni" lehet valamit.
— Mit jelent az, hogy „újra írni a gyermekkort"?
— Úgy érzem, a lényeg a világfelfogásban, az életszemléletben van. Az életet a gyermek, aki természeténél fogva ösztönös költő, nem „lefényképezi", hanem megteremti — megújítja. Érzem ezeket a hegyeket, s remélem, hogy értem a nyelvüket. Mert azok a hegyek, melyek a szeretet révén nem lettek emberléptékűvé — halott kősziklák csupán.
— S az óceán? Hogyan „érezte" meg A tengerparton futó tarka kutyában!
— Az óceán szintén természeti közeg.
— Ha az ember a hegyek között él, kényszerítve van rá, azonban...
— ... minek megy ki az óceánra, miért nem figyeli a partról? Meg vagyok győződve, hogy nem csak s nem is elsősorban a zsákmányszerző vadászszenvedély készteti az embert, hogy kimenjen az óceánra. Vonzza a természettel megvívandó harc félelmetes poézise, melynek kihívását úgy fogadja, mint a sorsét, mint a szerelem hívó szavát.
— De tudja, hogy az óceánon veszély leselkedik rá?
— Éppen ezért. Puha párnán heverve legfeljebb csak fantáziálni lehet. Töprengeni csak szemtől szembe a természettel.
— De hiszen...
— Hőseim pusztulása — nem vereség. Tragédia? Igen. De a percben, amelyért érdemes volt élni, átérzik a lélek rendkívüli nagyságát. S honnan tudhatjuk, milyen leckével szolgál majd a tenger a jövő vadászának! A sellő ugyanebben a kisregényben a halhatatlan szerelem, az élet költészetének szimbóluma. A legnemesebb, a legbátrabb méltó hozzá. Hiszem, hogy semmi szép, amit legalább egy ember átélt, nem tűnik el az életből. Azonban ugyanigy igaz, hogy az az ember, aki nem látja a szépet, a természetet, önmagát zárja ki az életből.
— Mint például Orozkul, aki vak dühében képes volt géppisztolyával lelőni a madarakat, akaratlan szemtanúit, akik megzavarták abban, hogy átadja magát a részeg kétségbeesés gyönyörének?
— Ahogyan most látom, Orozkul nem olyan félelmetes és veszélyes, mint Szejdahmat. Emlékszel a Fehér hajóból erre a szereplőre? Amikor a kisregényt írtam, magam is csak epizódszereplőnek éreztem, nem többnek. Később egy kritikusomnál olvastam, hogy véleménye szerint Szejdahmat az egész tragédia fő mozgató intrikusa. Azt hiszem, igaza van, Orozkul voltaképp egyértelmű figura. Azonban Szejdahmat mimikrije, az hogy jószándékú, jámbor embernek tetteti magát (valójában a szépség és az élet megrögzött ellensége), a morális etikai normákon és értékrenden kívül helyezi őt. Figyelmetlen tekintet igazi lényét fel nem fedezheti.
— A jövőt — a gyerekeket — mégiscsak megfosztotta egy Orozkultól...
— Ó, ha valakinek módjában állna a jövőt megtisztítani minden gazembertől, csirkefogótól s az efféle eltorzult alakoktól... Különben is, a művészet hatalma másban van: hű maradni az élet igazságához. Mire kötelezi ez az írót? Ne áltassa az olvasót (mert az olvasó, Romain Rolland fölöttébb találó észrevétele szerint, nem olvassa a könyvet, hanem önmagát keresi benne) azzal, hogy az embert feltétlenül szépnek mutatja be vagy a „happy-end"-del végződő irodalmi mesék szellemében a valós élet gyakran legbonyolultabb problémáinak könnyedén sikeres megoldását mutatja.
— Emlékszem, egy bírálója kegyetlenséggel gyanúsította; őszintén meg volt győződve, hogy ön, a szerző nem is kívánta másféleképp „eligazítani" a kisfiú sorsát a Fehér hajóban. Kétségbeesetten kitörő elégedetlenségében valahogy így kiáltott fel: „Hát hogyan éljünk mi most, tudván, hogy gyermekeink elpusztulnak?"
— De hiszen én éppen azt akartam, hogy feltétlen fölmerüljön ez a kérdés az olvasóban.
— Nem gondolt arra, hogy ez nagyon kockázatos?
— Amikor új művet kezd az ember, mindig kockázatot vállal. Be kell ismerni, borzasztóan veszélyes dolog az írói hivatás: az olvasó új szavakat vár. S mi van, ha nem igazoljuk vele a „bizalmát"? Bizalom nélkül nem lenne érdemes tovább folytatni az írást.
— S merre ez a „tovább"? Hogy megértse mire gondolok: A tengerparton futó tarka kutya című kisregény hősei kiállták az óceán próbáját. S velük együtt ön is. Most, visszatérve a „földre" nincs szándékában...
— Útra kelni a csillagok felé, ezt szeretné kérdezni? Nem, jóllehet terveim között volt ilyen, de nem vagyok született fantasztikus író. A valóság talaján álló valós ember érdekel. Ha már a lélek megpróbáltatásairól beszélünk, még mindig kétséges, ki éli át elevenebben s mélyebben: Asimov vagy Raszputyin hősei?
Tudom, hogy Csingiz Ajtmatov nem szeret arról beszélni, amin pillanatnyilag dolgozik. Mégis megkérdezem.
— Ha elmesélem, megírva már nem olyan érdekes — feleli.
Némán búcsúzunk a hegyektől. A szivárvány már régen eltűnt. S vajon volt-e? Volt. Most is emlékszem rá. Csingiz Ajtmatov nekem ajándékozta.
FÖLDEÁK IVÁN fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/2. sz. 34-38. oldalak)
Néhány szó Ajtmatovról
Sz. 1928. dec. 12. Seker, Kirgiz SZSZK
Kirgiz író. Sokgyermekes családban nő fel, apja odavész a háborúban.
Állatorvosi technikumot és mezőgazdasági főiskolát végez, a Gorkij Irodalmi Főiskola befejezése után újságíró a Pravdánál, 1952 óta publikál orosz és kirgiz nyelven. Kezdetben maga fordítja oroszra műveit, később már oroszul ír.
Első kisregénye, a Dzsamila szerelme, melyet Aragon „a XX. sz. legszebb szerelmi történetének” nevez, meghozza számára a világhírnevet. 1963-ban irodalmi Lenin-díjas, 1968-ban a Versenyló haláláért állami díjjal tüntetik ki.
Műveit rendkívüli empátia, érzékenység, természetközeliség, jellemzi: az óvatos, ugyanakkor erőteljes korszakbemutatás és a folklorikus környezet kiváló megjelenítése egyedi vonása. Stílusát sajátos naivitás, líraiság és festőiség, de modern hangvétel és formanyelv teszi különlegessé. Egyben lerakja az írásbeliséggel alig néhány évtizede rendelkező kis nép nemzeti irodalmának alapjait, megteremtve ezzel a XX. századi kirgiz prózát.
Világirodalmi szinten a Márquez-féle mágikus realizmussal rokonítható. Témája a forradalom utáni, ellentmondásokkal viaskodó kirgiz falu idillje és tragédiája. Mondanivalójának lényege az emberi kultúra folyamatosságának, azaz a kultúra megőrzésének: – az emlékezet, az értékek megőrzésének – fontosságába vetett hit, harc az elszemélytelenedéssel.
Főbb művei:
Dzsamila szerelme (1958., magyarul 1960.) c. kisregény
A versenyló halála (1966., m. 1968.) c. kisregény
Fehér hajó (1970., m. 1971) c. kisregény
A tengerparton futó tarka kutya (1977., m. 1977.) c. kisregény
Az évszázadnál hosszabb ez a nap (1981., m. 1982.) c. regény
Korai darvak
Vesztőhely (1986., m. 1987.) c. regény
(A Babel webantológia nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése