Ha időnként kalmük véneket
hoz elém a sors, az élet,
bronz-arcukon nem lelni jelet,
mit tán múltjuk belevésett.
Felszínre sosem tör semmi sem;
némán hallgatnak a ráncok...
mind férfi, derék, bennük pihen,
szemük mit valaha látott.
Szomj, éh vagy akármi gyötretés
sújthatja: nem átkozódnak.
Nyelvükre sosem jön kérkedés,
bár hős szívvel hadakoznak.
Jó, rossz — történhet akármiképp,
nem rendül bennük a lélek.
A sztyeppi népek jellemét
hűséggel őrzik e vének.
Életkor
Hol morcan néz egy kurgán ránk a sztyeppén,
a vén mesélőt megkérdeztem ekként:
„E földön nyilván régen itt lehet?"
Ő erre: „Egykorú vagyok veled."
S látván: nem értettem jól, mit beszélt,
hozzátoldotta még a kedvemért:
„Életkorunk ne, hogy mikor születtünk,
számítsuk onnét, hogy halálra lettünk.
Mind egyidősek egymással, kik élnek.
S a holt? Akárkinél ifjabb a holt."
Úgy éreztem: nem szája szólt a vénnek,
az ősi sztyeppi kurgán válaszolt.
Midőn a sztyeppén
Midőn a sztyeppén egymagam
állok csak, a síkba bezártan,
orromban friss üröm szagával:
felnyúlok óriásian.
A végtelen érzete bennem,
s az öröklét korsaja lelkem.
Hol zárul a lét köribém?!
Lét-nemlét: egyetlen folyamban.
Csak a sztyepp, csak az ég, csak az van,
csak a sztyepp, a madár, csak én!
Ó, lélek boldogsága, testé! —
Ó, nincs-határa végtelenség!
CSORBA GYŐZŐ fordításai
A koldus
Egy félkarú, kicsit imbolyogva, kéreget.
Rendőrt nem lát, hát kinyújtja csupasz csonkját, –
Az emberek sietnek, majd elsodorják,
De hát; ilyen koldusnak nem adni nem lehet.
S nyűtt sapkájába pár fillért mindenki dob,
Csengve koppannak benne a pénzdarabok.
Jó neki, ha együttérzést kér, nem magának,
Nem szorul rá, s mintha más tartaná kezét,
Szerencsétlenségét ő osztogatja szét,
Háború tépte sorsát aprópénzre váltva.
S gyűlik-gyűlik a sapkában fillérenkint —
Az emberi fájdalom, a szégyen s a kín.
SZILÁGYI ÁKOS fordítása
Emlékszem. Rég volt
Emlékszem. Rég volt. Nem felejtem:
vad éhség tántorogtatott.
Egy orosz anyó
— hogy feledjem? —
kezembe kenyérkét nyomott.
Kereszttel áldotta meg lopva
a zsebemben a kenyeret,
eltipegett, s még azt susogta
vissza: „Isten legyen veled!"
Kiáltás zendült a szivemben
utána: „Nagyanyóka, lelkem!"
Körül minden zengett, zenélt.
Megtapogattam a zsebemben
a Jó bizonyságtételét.
Nők
Jönnek-mennek csapatban, párosan.
Nézem őket — mint te, egy sincs olyan.
Tekintetük, járásuk, hangjuk is más.
Közel-messze százhangu nő-zsibongás.
Mások, mint te. Közömbösek nekem.
Mégis: mind, aki szembejön velem,
valakinek — egy percre eltűnődöm —
bizonyosan legfontosabb a földön.
Akár nekem te. Arcát és szavát
idézik, sajgó szívvel, vágyakozva.
Képzeletem arcodat idehozza —
már mindegyik nő hasonlít terád.
Fülemüle
Fakó lombú városi parkban
por és benzingőz gomolyán át,
mint gyógyforrás, fáradhatatlan
gyöngyöztetve a szépség álmát,
szívedet csordítva tele,
énekel egy fülemüle.
Dicsérd a kis fülemülét!
Se fű, se rózsa nincs körötte.
Miből teremti énekét?
A város mérgeiből szőtte.
Tiéd a zengő hang-patak —
a méreg az ő testében marad.
RAB ZSUZSA fordításai
A kalmük költő népéről, saját költészetéről vallott Havas Ervinnek, 1979-es budapesti tartózkodása idején. Alább két részlet olvasható a Szovjet Irodalomban megjelent részletes interjúból (Felelősség a történelemmel szemben).
