Isten veled, Matyora
21
Nasztaszja, tenyerébe szorított arccal, szipogva és magát előre-hátra himbálva csöndesen nyögött:
— Hanem a Jegor... a Jegor!...
Az öregasszonyok zavartan és feszélyezetten hallgattak; nem tudták, elhiggyék-e, hogy meghalt Jegor apó. Ki a megmondhatója, nem lett-e Nasztaszja a városban töltött idő alatt még ütődöttebb, és ha itt olyasmit talált ki az öregről, hogy vég nélkül sír és a vére folyik, nem jutott-e el ott a beteg fejével a halálig? Közben pedig Jegor apó talán ott üldögél és nyugodtan pipázik. De hát még elgondolni is iszonyú, hogy Nasztaszja idáig jutott a hibbantságban, hogy képes lenne eltemetni az élőt! És iszonyú elgondolni, hogy Jegor apó nincs többé...
Bogodul lakóhelye szűk volt, mint egy folyosó, és rettentően elhanyagolt, mocskos. Az a motyó, amelyet az öregasszonyok tegnap és ma idehoztak, csak fokozta a rendetlenséget. A priccsre terített széna fölött pufajkák, takarók, batyukba kötött ruhaneműk. A nyomorúságos, csupasz, repedezett asztalon nagy halom edény. Darja szamovárja a padlón állt az egyetlen ablak alatt, amelynek az alsó üvege hiányzott. Ott, ebben a keskeny fénycsíkban a lenyugvó nap látszott, amelynek sugarában zsírosán fénylett az ép, de sok esztendős légypiszokkal teli ablaküveg, amelyen nem is lehetett kilátni. A padlóba, azon a helyen, ahol valaha egy vaskályha állt, vörös téglapor taposódott. Most már kályha sem volt. S különben is, ebben a tyúkólszerű építményben – amelyben mint a tyúkülők húzódtak egyik oldalon a keskeny priccsek és a másik oldalon a hosszú, vályúszerű asztal – eleven életnek semmi nyoma nem volt.
De válogatni, alkalmasabbat keresni nem lehetett, ekkorra már csak a kolcsakista barakk maradt épen. Nem volt már se egy fürdőház, se egy istálló többé. Az alvégen még parázslottak a házomladékok. A forró hamuban a melegtől időről időre pukkant valami, akár a lőpor. Holtan, s félelmet keltőén hűltek ki a szabad ég alá került kemencék. Vége: eltűnt, elszállt Matyora – isten nyugosztalja! Ez a barakk nem számít. Idegen kezek ácsolták, mindig is fölöslegesnek tekintették. Még a gyújtogatók sem kívántak vesződni vele. És estefelé, miután mindent összecsomagoltak, az előre odarendelt kishajón elutaztak. Kettő közülük búcsúzóul bement a Bogodul térfelébe, ahol a félelemtől remegve és az égő házak látványa elől elbújva ott rejtőzött Szima és Katyerina.
– No, mi lesz, nénikék, mit csináljunk veletek? – kérdezte az egyik. – Bolondos öreganyók vagytok. Hiszen így is, úgy is elkergetnek innét benneteket. Mi viszont nem várhatunk – az ördög vigyen el titeket! Mi megyünk inkább a fürdőbe, hogy lemossuk a falutok kormát. Gyújtsátok fel ezt az erdőt magatok, ha már így áll a dolog.
– Ide figyelj, te csavargó! – szólította meg Bogodult a másik. – Nehogy itt hagyjátok ezt magatok után! Ez szabályellenes. Gyufátok van?
– Kurva! – reccsent Bogodul, Szima azonban ijedt örömmel, buzgón közbeszólt:
– Van gyufánk, van. Majd mi magunk.
Alighogy a gyújtogatók eltávoztak, megérkezett Pavel és vele Nasztaszja. Azután Pavel elhozta a legelőről az anyját. Pavel zavarba esett. Nem tudta, mit tegyen az öregasszonyokkal: egy csónakban nem férnek el, azután még ez a mohos fatönk, ez a Bogodul is itt van. De meg különben sem egyeznének bele, hogy nyomban induljanak. Erre akkor jött rá, amikor az anyját meglátta. Mégis megkérdezte:
– Összecsomagolhatnánk ma? Holnap eljönnék a maradékért...
Darja még csak nem is felelt.
– Rendben van – mondta rövid gondolkodás után Pavel. – Ha már Nasztaszja néni itt van, legyen. De holnapután eljövök a motoros hajóval. Hallod, anyám: két nap múlva. Holnap éjszaka dolgozom. De holnapután készen legyetek. Zsákokat is hozok: elvisszük a krumplitokat.
Járkált Pavel, járkált egy darabig az üszkös romok mellett, azután elhajózott. így egészen magukra maradtak, de már nem öten, hanem Nasztaszjával együtt hatan.
Nasztaszja, miután egy kissé lecsillapodott, és enyhült benne a Matyóra láttán fellobbant fájdalom, mesélni kezdett:
– Ahogy megérkeztünk, elhelyezkedtünk, Jegor sehová a lábát sem tette ki. Folyvást otthon és otthon. Mondom: „Mi az, Jegor, miért nem mégy ki? Miért nem mégy emberek közé? Az emberek itt mind olyanok, mint mi. Vízbefúltak.” Merthogy úgy hívnak ott minket a többiek, akik nem az Angaráról valók: vízbefúltak. Az egész ház, úgy képzeld, csupa vízbefúlté. Estefelé lemegyünk a kapu elé, ahol a népek sürögnek az utcán, és morzsolgatjuk, morzsolgatjuk a szót... Ki honnét: van ott egy cserepanovszkojei öregasszony, meg vorobjovszkojeiek, samanszkojeiek is... Beszélünk, beszélünk a régi életről, meg erről... Jegor még egyre otthon, örökké magában. A rádiót csavargatja. Nekünk ott saját rádiónk van, és hallgatja, hallgatja. Mondom: „Gyerünk, Jegor, hallgasd egy kicsit, mit beszélnek az emberek. Mi jót hallasz te itt a levegőn át.” Nem. Begubózik, nem lehet elvonszolni. És még énrám haragszik, hogy nyaggatom. Olyan lett, mint egy házimanó. És sír, sír...
– És amikor elindultál, akkor is sírt? Amikor ide indultál? – kérdezte Darja, borzongva s szégyenkezve a szavai miatt, amelyekkel lépre akarta csalni Nasztaszját.
– Amikor elindultam? – kérdezte vissza Nasztaszja értetlenül. – Hová indultam?
– Hát amikor ide indultál?
Nasztaszja arca megrándult, remegni kezdett.
– Sírt volna... sírt volna ő, de hát már... hogy fog ő sírni már? Azután, hogy meghalt, nem sírt már. Mit akartok? Fekszik és olyan halvány, halvány Jegor... Én ott jajgatok mellette, ott jajgatok... – megint himbálózni kezdett, előre-hátra –, ő meg fekszik, fekszik, hallgat, hallgat...
– Temetni segített valaki, vagy nem? – kérdezte Katyerina. És Nasztaszja mintha megörült volna a kérdésnek, nyugodtabban, élénkebben kezdett beszélni:
– Temetni nagyon is segítettek. Szó, ami szó: jó ott a nép. Magunkfajta emberek azok, az Angara vizét isszák ők is. Eljött a cserepanovszkajai Akszinya, megmosdatta... De minek sorolni. Odajött az egész udvar. Koporsót is kerítettek valahonnét, elhozták, szövettel behúzták – én nem is nyúltam semmihez. Később autó is jött oda. Kivitték... Akszinya irányított mindent. Talpraesett az nagyon... Pedig hát öregasszony, és ugyanilyen falun élt ő is. Ő valahogy megszokta az ottani életet, és semmi baja. Jegor, az sehogy sem akarta megszokni. Úgy bánkódott, úgy sírt... Az egész világból csak az a rádió érdekli. Hallgatja és sóhajt, hallgatja és sóhajt. Kérdem: „Mit beszélnek ott, te Jegor, hogy nem unod eleget hallgatni?" „Folyik a vetés" – azt mondja. „Miféle vetés? Miféle vetés – mondom –, hisz nyakunkon az ősz. Nézz ki az ablakon. Elment tán az eszed?" „De ez a vetés — azt mondja – egész évben folyik." Én meg mondom: „Mit darálsz te, Jegor? Mit fecsegsz? Akkor már az is jobb, öreg, ha sírsz, mintsem ilyesmiket találj ki." Ő meg, Jegor, emlékeztek, milyen csökönyös volt, azt mondja: „Azt darálom, azt fecsegem, amit a terméshozamokról hallok.” Az utolsó időben már habókos lett a beszéde egyébként. Ő maga meg teljességgel átlátszó a kinti levegő híján. Fehér lett, sovány. És minél tovább, annál inkább. Szemlátomást fogyott. Kérdem: „Mid fáj, Jegor? Hol, merre fáj neked?” Nem vagyok én vak, láttam, hogy fogytán fogy. De ő csak hallgatott, az utolsó órájáig makacskodott. „Hallod? – azt mondja. – Bombákat dobnak.” „Nem bombák ezek, Jegor – mondom –, hanem a puszta földet robbantják, hogy ásni ne kelljen.” Nekem a kapu előtt a kispadon az öregasszonyok már elmondták, hogy tépik a földet, mert először, amikor dörrent, én is majdnem meghaltam ott helyben. De Jegor nem ment sehová, én magyaráztam neki, hogy s mint. A fülzúgás – azt mondja – a fülzúgás megkínzott.” Csak erre a fülzúgásra panaszkodott, másra nem.
– És nyugodtan halt meg? Nem szenvedett?
– Nyugodtan halt meg. Nagyon, nagyon nyugodtan, ilyen halált adjon az isten is. Napközben azt mondja: „Menj, Nasztaszja, hozz egy üveg vörös bort. Egészen elbágyadtam. Hozz – azt mondja –, hadd pezsdítse meg a vérem, mert az valahogy megáporodott.” Elindultam. Van ott nálunk egy üzlet egy utcával odább, de abban nem volt vörös bor. Mentem még egy utcát. Ott az autók, az autók a világ minden tájáról – csak úgy süvítenek el az ember mellett, csak úgy süvítenek. Félek átmenni, sokáig állok ott. Nézek erre, nézek arra, mikor fogynak el. Úgy látszik, sokáig voltam oda. Visszaérek. Jegor fürkészve néz énrám. Meghoztam, mondom, ne haragudj, Jegor, nem tudok én jól járni-kelni a városban. Nem szólt semmit. Felállt, indult az asztalhoz. Felállt és megtántorodott, és elszégyellte magát, amiért megtántorodott. Szitkozódott. Leültünk, este volt már. Nem sokat ültünk, ő meg vagy két ujjnyit ivott a pohárból. Nem, azt mondja, nem jó ital ez. Nem csúszik. És ment vissza az ágyba. Külön aludtunk. Ő a mi ágyunkon, én meg azon a városin, ami úgy csukódik, mint a harmonika. Lefeküdt – és látom, engem néz. „Mi az – mondom –, kell valami, Jegor?"
Nasztaszja hangja feszültre vált, egészen előrehajolt, ahogy a választ lesik:
– „Talán kell valami?" – kérdem. Mert hát láttam, hogy nem csak úgy néz – Nasztaszja most hátradőlt. – De nem mondott semmit. Tudom, mit akart mondani, de nem mondta. Félt, hogy megijeszt. Pedig érezte, érezte a halált. – Nasztaszja megint elhallgatott, bólogatott. – Érezte, érezte. Én meg bolond fejjel eloltottam a lámpát. Lefeküdtem, elaludtam! – szakadt ki Nasztaszjából, de nyomban helyreigazította a hangját. – Éjjel meg felébredtem. Hallom, esik az eső. Hát ez mi? – gondolom. – Este nem volt egy felhő sem. Nehezen látszik ott az ég, de én szokásból megnéztem mindig. És az eső olyan csöndes, éppen csak csepereg. Ajjaj – gondolom –, valami nincs rendjén. Odamentem az ablakhoz, az eső épp hogy megeredt, még nem áztatta át a földet. S eszembe jutott, hogy a minap az esőt emlegette Jegor: azt mondta: hogy rég nem volt már. Halkan megszólaltam: „Jegor, eleredt az eső. Mire kellett teneked? Mire?" Kérdem másodszor is Jegort. „Mire kellet ez teneked?" Hallgat. Én meg a villanyt tapogatom. A falon. Felgyújtom. Felgyújtottam, és az én Jegorom, Jegor.
Nasztaszja sírva fakadt.
A nap lebukott, a tyúkólban gyorsan sötétedett. Súlyosan, nyomottan hallgattak az öregasszonyok. Szima ruhaujját ijedten ráncigálta az unokája. A nagyanyja gyengéden próbálta félretolni. Bogodul sípolva szívta be, s fújta ki a levegőt. Nem várta ki, míg az öregasszonyok a szamovárhoz látnak, hanem ebben a csendben kivitte a pitvarba. Behallatszott a víz bugyborékolása.
– Nagyanyám! – szólalt meg most már hangosan Kolka.
Nasztaszja megfordult, észrevette.
– Még mindig veled van Koljanya? – kérdezte Szimától.
– Velem, velem – mondta rá Szima sietősen. – Ki mással lenne? Amíg élek, hová tenném?
– Nekünk is voltak Jegorral gyerekeink – mondta Nasztaszja –, Darja meg Katyerina biztosan emlékszik rá. Emlékeztek?
Darja és Katyerina összerezzent, és – a másikban reménykedve – egyikük sem felelt.
– Hát mi? Hazudok én, vagy mi? – kiáltotta megbántódva Nasztaszja.
– Az isten áldjon meg – mondta Darja, és nyugtatólag húzta végig a kezét az öregasszony hátán. – Az isten áldjon meg, Nasztaszja, minek ez? Megjöttél, nagyon jó, hogy megjöttél, és minden rendben is van. Úgy vártunk már! Kiástuk a krumplidat.
– Milyen krumplit?
– A tiedet, a kertedből.
– Á! – legyintett Nasztaszja. – Minek az énnekem?
– Hogyhogy minek?! Nem mehet pocsékba a krumpli!
Eszükbe jutott, hogy világosság kellene, de nem lehet. Bogodul úgy él, mint a csótány. Világitani nincs mivel, se lámpa, se gyertya, Darja pedig a házában hagyta a maga lámpáját – azt is hozzáadta a tűzhöz. Katyerina átment a másik rekeszbe, ahol a gyújtogatók szállása volt, de ott sem talált semmit. Így aztán sötétben kellett ülniük. Így kell tehát, idáig jutottak. De talán még jobb is volt így: nincs folyton a szemük előtt ez a mai nyomorúság, s nem fenyeget a holnappal. Letarolták Matyorát. Elköltöztek a legutolsó emberek is, akik tovább akarnak élni, elment a fény, s úgy rémlett – vége: nem jön el senki, nem tér vissza a fény, s ők, akik Matyorához tapadtak, elsodródnak a sötétben valahová, elsodródnak, míg egyszerre nem üt valamennyiük utolsó órája. És a kisfiú, mintha csak megérezte volna ezt, panaszosan nyafogni kezdett, Szima pedig nyugtatgatta.
Bogodul behozta a zubogó szamovárt, visszatette a padlóra. Az edényhalomban kitapogatta a teáskannát, és leforrázta a teát. És teáztak anélkül, hogy lemásztak volna a priccsekről. Két kezükben fogták a forró zománcbögréket. Senki sem kért sem cukrot, sem kenyeret. Úgy érezték, többé ez már nem jár. Jó, hogy maradt tea. Az ablak lyukas volt; hűvösség áramlott be. Szima, hogy Kolkát megóvja tőle, sürögni kezdett, hogy lefektesse. Kolka pedig még egyre nyafogott. Hamarosan világosabb lett egy csöppet. Kirajzolódtak a falak, és Bogodul megjegyezte:
– A cigányok napja. Kurva!
– Elvitted a szamovárt, de használtad-e ott? – kérdezte Nasztaszjától Darja, mert épp észébe jutott.
– Összesen kétszer – sóhajtott Nasztaszja. – Egyszer még Jegorral, másodszor meg — már azután. A cserepanovszkajai Akszinya jött át. Gyere, azt mondja, forraljunk vizet a szamovárban. Ó, de micsoda tea van ott! Semmi íze sincs a víznek. Kevernek ott bele valamit, hogy az Angara ne érződjék rajta. És faszén sem volt. Akszinya fenyőtobozokat gyűjtött, vizet öntöttünk a szamovárba, és levittük a lépcsőn az utcára. Hol máshol forralhatnánk? Sehol. Ülünk ott, vigyázunk rá, a népek meg jönnek-mennek mellettünk, nevetnek. De Akszinya karakán, nem fél semmitől. Kínlódtunk a várakozással ott – kémény nélkül semmi huzat nem volt –, a tobozok meg olyanok voltak, mint a kő. No, de azért mégis kivártuk. Akkor meg vissza kellett vinni. A mi kovártélyunk a harmadik emeleten volt. Én üres kézzel is alig bírok felkapaszkodni a fulladásommal oda. Minden lépcsőfokon megállók. Borzasztó meredek az a lépcső. Akszinya meg a második emeleten lakik –, ha nem is sokkal, de alacsonyabban. Úgy van ott, hogy minden emeleten négy ajtó nyílik a lépcsőházra. Az övé balról a szélső, ha fölfelé megyünk. így aztán nem cipekedtünk fel énhozzám – majd kiugrott már a szívem –, őhozzá mentünk be a szamovárommal. Még egy öregasszony lakik ott vele. Az nagyon rossz bőrben van. Jártányi ereje sincs. No, hát hogy leültünk, megittuk az egészet – tudtuk, hogy úgysem melegítjük meg még egyszer. Hát csak rajta, rajta.
– Visszamégy, nem?
– Jaj, nem tudom, Darja. Semmit sem tudok én már. Örülnék, ha nem kéne visszamenni, de hová legyek?
– De hát csak nem vagy odakötve?
– Nem vagyok odakötve, de hova legyek? Kinek kellek én? Ez már így van. És Jegor sírja is ott van. Hogy hagynám el? Hanem nyugodni nekünk, úgy hiszem, külön kell. Együtt kell meghalni ahhoz, hogy együtt fekhessünk. Megtudakoltam én ezt. A temető új, mindenkit sorba fektetnek, ahogy jön. Ó, de én már nem bírom sokáig – vége. Meglehet, Jegortól nem messze, ide kapok helyet. Nem tudom, kihúzom-e a telet?... Gondoltam, eljövök, megnézlek titeket, Matyorát is megnézem utoljára, és készülődni kezdek. A házunk, a Jegoré meg az enyém, leégett?
– Hát tán nem láttad? Csak ma égett le. Amikor megjöttél, még égett. A mi egész területünk a mai napig megvolt. Egy csapásra égett le. Nem láttad?
– Nem láttam semmit. Azt sem láttam, hogy jöttem ide, a hajón. Mintha álmodnám az egészet. Pedig úgy sürgetett valami, hogy utoljára nézzem meg Matyorát, úgy nógatott... De semmit nem láttam. Semmi sem kell. Egy falat kenyér le nem csúszik a torkomon. Nem. Gondoltam, eljövök, különben vége az életemnek. A Nyunyát, a cicámat elviszem. Ó – kapott észbe –, él még az én Nyunyám? Nem is kérdeztem. Darja, neked hagytam a Nyunyát.
– Azt kérdezd, én élek-e? A Nyunyád...
– De hát hol van a Nyunya? Mondtam neked, hogy törődj vele.
– Az este még élt. Hogy most hol van, nem tudom. Emlékszem, hogy este kikergettem a házból, hogy benn ne égjen. Lehet, hogy visszamászott a szellőzőn, lehet, hogy kószál valamerre.
– Holnap keresni kell. Szólongatni. Hova legyek nélküle?! Ó, hogy fogok én ezután élni? Mi lesz velem egyedül? – Nasztaszja kifújta az orrát, és hintázni kezdett a homályban. Darja váratlanul azt ajánlotta:
– Hát vedd magadhoz Szimát meg a kisfiút. Ők se tudják, hogy éljenek, merre forduljanak. Vagy Bogodult. Te meg a Nyunyáról...
– Fenét – tiltakozott Bogodul. – Város! – És felháborodva prüszkölt.
– Úgy igen, jobb nem is lehetne, mintha Szima eljönne – örült meg Nasztaszja. – Együtt élnénk. Különben meg – Akszinya azt mondja –, úgyis lakótársat adnak. Minek az idegen, mi matyoraiak laknánk együtt, egy ajtó megett. Ennél jobb igazán nem is lehetne.
– Nem tudom – habozott Szima. – Biztosan engedélyt kell szerezni. Esetleg nem adnak. Pedig jó lenne.
Nasztaszja felsóhajtott.
– Én ehhez semmit sem értek. Akszinya néha segít nekem. Nélküle egészen elvesztem volna már. Az élet csakugyan nem könnyű. A város az város. A kenyeret venni kell, a krumplit venni kell, a hagymát is... A kenyér nem drága, az igaz. Akszinya egyszer elvitt a piacra engem. Megyünk, megyünk villamossal – nekem már a fejem beleszédült. No, megérkeztünk. De minek mentünk olyan messzire? Egy fazék krumpli három rubel, egy kis fej fokhagyma egy rubel. Hát mi ez? – gondolom. Hol lehet ennyi rubelt keríteni? Ez kész rablás. Én aztán üres kézzel is mentem vissza. Hanem azért jól körülnéztem. Azok a környékbeliek jól keresnek, Úristen, és hogy megszedik magukat! Hová tesznek annyit? Mire az őnekik? Ó, de minek beszélni! Amíg nekünk megvolt a borjú ára, éltünk. De most nem tudom, mi lesz. ígérnek Jegorért nyugdíjat. Nem tudom. A lakásért fizessek, a tüzelőért fizessek... Én már sokat nem eszem. Nem kell már. Semmi sem kell már. Van, hogy egy morzsányit is elfelejtek á számba venni, s nem is kívánom. Olyan lettem, mint a szentek. Csak az imádság tartja bennem a lelket.
Bogodul fészkelődve elhelyezkedett szélen az ajtónál, Nasztaszja erre elhallgatott. Sűrűn egymás után sóhajtozott Katyerina, nem hallatszott sem Szima, sem a kisfiú neszezése. Valami távoli, lenti, hideg fény kerengett a tyúkólban. Homályos fodrozással hullott a falakra és arcokra, behálózta az ablakkal szemközti ajtót, e fénytől megbűvölve zavarodottan és némán álomba merültek az öregasszonyok.
22
Alkonyodott, mire Pavel elért a telepre. Az ügyeletes teherautó, amely egész nyáron át ingázott a part és a telep között, már nem dolgozott, s Pavel, miután leláncolta a csónakot, és elbeszélgetett az őrrel – egy podvolocsnajai emberrel, akit hatalmas ereje miatt valaha Vorotyilának, vasgyúrónak neveztek el, ám mostanra aszott és elgyengült öregember lett –, indult volna, hogy gyalog tegye meg a hegyre felvezető tíz versztányi utat, de váratlan szerencse érte: valahol a második verszta táján utolérte motorbiciklijén egy bukósisakos, szigorú, hegyes és ráncos arcú férfi. Kérés nélkül magától megállt, és fölvette Pavelt. Hogy hová megy, nem kellett kérdeni: az út a kanyartól csak a telepre vitt. Se távolabb, se közelebb nem volt dolga senkinek. Ilyen könnyű és sikeres alkalmi fuvarral Pavel tíz perc alatt hazajutott. A motoros a telep szélén levő garázsnál lefékezett, néma biccentéssel felelt a köszönömre, és balra fordult az utcán. Pavel egyenesen ment, az ő utcája felfelé húzódott az erdő mellett.
A nap lenyugodott, és a hűlő, sűrűsödő fényben, amely élesen kirajzolt minden egyes tárgyat, a telep leginkább méhesre emlékeztetett. Egyenes, egyforma sorokban álltak az egyforma házak. Ugyancsak egyforma alacsony, de ajtó nélküli kerítésekkel elválasztva, két irányban ereszkedve – bal felé és az Angarához. Tulajdonképp a telep bal felől maradt; az az utca, melyen Pavel fölfelé kapaszkodott, a legszélső volt. Odalent az egész jobb oldalt ipari építmények foglalták el, garázs, műhelyek, benzinkút, a kazánház és még arrébb a fürdő. Úgy is hívják: Rabocsaja – Munkás utca. Ez a mindig zajos, motorzúgással teli, benzin-, szén- és vasszagú utca most meglepően csendes és üres volt. Csak Pavel lépkedett azon az oldalon, ahol a lakóépületek voltak, mert az kevésbé volt kihalt és sivár. Az élet a kerítéseken túl folyt, ott beszélgettek, csörömpöltek, és amikor Pavel elment mellettük, láncaikat zörgették és ugattak a kutyák. (Voroncov parancsolta meg, hogy kössenek meg minden kutyát, s meg is kötötték őket, miután Ványa Szuszlov rendőr, egy vidám fiatalember, nemrég még határőr, csaknem a fél falu kutyáját lelőtte.) Ott túl a kerítéseken élet és rend alakult ki. Talán még madármeggybokrokat és nyírfákat is ültettek. Itt, az utcán – mint kivétel nélkül valamennyi utcán – csupasz és üres volt a föld; sehol egy virágágyás, sehol egy fa. Vagy nem jutottak még hozzá, vagy úgy vélték, nem kell, minek, hisz körös-körül erdő van. Valahol az alsó utcákon megállás nélkül zakatoltak a motorkerékpárok – nyilván a kölykök járatják őket, akik most tanulnak vezetni. Hogy elszaporodtak ezek a motorbiciklik! Minden udvarban van. Bratszkba, sőt még Irkutszkba is elmennek, hogy ilyeneket vásároljanak, mégpedig valami nem normális sietséggel, mintha félő volna, hogy többé már nem gyártanak ilyet, és ezek az utolsók. Vagy mintha kivagyiságból tennék: mi sem vagyunk akárkik, nekünk is van mit aprítani a tejbe, mi is tudunk szerezni ezt, azt. Pavel nem értette ezt a kapkodást. Ugyanakkor elgondolta, hogy tavaszra neki is be kellene szereznie egy motorkerékpárt. Matyorán erre nem volt szükség. Ott minden kéznél volt. De itt, ha holnap műszakba indul – több mint egy óra járás gyalogszerrel; nyáron a vízhez menni, halat fogni, vagy az erdőbe, gombászni, bogyókat szedni – mikor mi adódik – nagyon körülményes: akármerre fordul, gyalog nem jut oda. Ez nem Matyora.
Ami igaz, az igaz – ez nem Matyora. Lám, nincs is már Matyora. Isten nyugosztalja, mondaná keresztet vetve az anyja. Lám, nincs többé Matyora falu, s hamarosan nem lesz Matyora sziget sem. Mód lesz rá, talán még az idén, hogy csónakon odamenjen, és körbeevezgetve találgassa: itt volt-e vagy ott. .. S meglepő, hogy Pavel oly könnyen és világosan képzelte el ezt, mint olyasvalamit, amit nemegyszer átéltünk már. A csónakot a hatalmassá növekedett vízen, önmagát is a csónakban, amint iparkodik, hogy a távoli partok vonala alapján meghatározza Matyora hajdani helyét, és fürkészőn figyeli a víz sötét, dermedt tömegét, hogy nem érkezik-e az álmos mélyből valamely jel, nem villan-e valahol fény. Nem. Nincs semmi jel, sem fény. Harántirányban a vízen, ha egyik partról a másikig megyünk, még mondhatjuk: itt – mert valahol egy helyen átszeli az ember. De sodrásirányban – nem, úgy még megközelítően sem lehet kitalálni, hol, melyik vonalban feküdt, hol süllyedt el... Vége, nyomtalanul eltűnt. De meglepő, érthetetlen volt az is, hogy Pavel nem érzett most semmit, csak megkönnyebbítő, feloldozó fájdalmat: mintha gennyesedéit volna egy seb, és most kifakadt volna. Ennek mindenképp meg kellett történnie, és meg is történt, s az elkerülhetetlent várva jobban kifáradtak és elgyötrődtek, mint magától a veszteségtől. Elég volt, elég... Semmi ereje nem maradt már. Most már nem kell Matyóra miatt gyötrődni, összehasonlítgatni egyiket a másikkal. Jár ide-oda, fölzaklatni, vég nélkül megfeszíteni a lelkét. Most még ha terhére van is ez az élet itt ezen a telepen, be kell rendezkednie tartósan, belekapaszkodni valamennyi megmentett gyökerével.
Pavel balra fordult, s az egyik utca felé sandítva, arra közeledett volna hazáig – megint fölfelé indult. Valamelyik udvarból füst szaga szállt, és Pavel, aki éppen most érkezett onnét, ahol több mint egy hónapja füstölgött a föld s lélegzetet venni sem engedett, akaratlanul megállt, és magába szíva a kellemes, mintegy minden régit tartalmazó szagot, amelyről azt hitte, el kellett vesznie a költözéssel, de nem veszett el. Mert csakugyan: kemencét, fürdőházat itt nem fűtenek. Szúnyogűző füstöt nem gerjesztenek ők, de az egyszerű füstöcskét a maga egyszerű, piciny parcelláján még senki nem szüntette meg; Pavel gondolkodni kezdett, gyújtott-e ő az egész nyáron tüzet valami okból az udvarán. És kitűnt, hogy nem. A kupacba gereblyézett szemét ott rothad a sarokban. Már a fű is keresztülnőtt rajta. Még tavasszal el akarta égetni, de elképzelte, hogy esetleg összefutnak az emberek: mi ég? Csak nem ütött ki tűz? Miért éget maga, amikor senki sem éget? S köpött rá, nem égette el, pedig valószínűleg senki sem szaladt volna oda. Senki nem mondott volna semmit. Nem szokták ezt még meg: mintha idegen helyen volnának. Körbesandítva tesznek-vesznek. Mindéhez utasítást várnak. S gondolatban újra visszatérve aznapi matyorai útjához, Pavel szégyenkezve emlékezett vissza, hogyan állt üszőkké omló háza előtt, s egyre erőlködött, erőlködött, kutatott magában valami elkeseredett érzést – hiszen nem egy fatönk ég, hanem a szülőháza, de semmit sem sikerült találnia azon a keserű és suta csodálkozáson kívül, hogy itt élt ő. Lám, mennyire elsivárodott a lelke! S mintha éppenséggel mentegetni kívánná magát, elgondolta, hogy neki különben is sűrűn kell emlékeztetnie magát arra, hogy él, s tuszkolnia kell önmagát az élethez: a háború után hosszú évekig nem tért magához, és úgy érezte, ez másoknak sem igen sikerült. Mindent megtesznek, amit kell: gyermekeket is nemzenek, a munkájukat is elvégzik, a napot is látják, örülnek is, dühöngenek is, ahogy erejükből futja, de mindezt mintha a haláluk után csinálnák, vagy ellenkezőleg: immár másodszor, de csak erőlködve, megszokásból, béketűrő megadással. Pavel önmagáról jól tudta, hogy gyakran kerül sötét szakaszokba, elveszti, valahogy szabadjára engedi önmagát, s megesik, hogy hosszú időre; s hogy hol volt, hová repült, mit művelt, arra utóbb nem emlékszik. Azután észbe kap, összeszedi az eszét, szilárdabban lép, mindent megtesz, hogy erősebben kösse magát – jelzésekkel, rovásokkal, s így megy egy-két hétig, néha még tovább is, és megint a szakadék, megint elvonzza valami tébolyodon messzi idegenség, mint egy holdkórost. Olyan állapotba kerül, hogy mozogni ugyan mozog, de fejetlenül. Csak gépiesen.
Gyerekhangok harsantak fel egyszerre, s Pavel kitalálta, hogy az iskolában vége a tanításnak. Onnan is jól látta az iskola homlokzatát, a szépen alumíniumfestékkel befestett esőcsatornával. Vonzotta a tekintetet, s Pavel felsóhajtott. Nézte és sajnálta, hogy a fiai felnőttek már, és nem fognak itt tanulni. Még a mostani időkhöz mérve is tetszetős iskolát építettek. Derűset. Két emeletével kimagaslik a környezetéből. Nagy ablakai vannak. Ha a telep csakugyan egyenletesen felállított kaptárok sorára hasonlít, akkor csakis a nem lakóépületek tarkították, oldották fel a szép, de egy kissé sivár egyhangúságot – az iskola, az üzlet, az óvoda, az étkezde, sőt a fürdőház is. Hanem csakugyan: milyen jó volna, ha nem is valamelyik fia, de legalább valamelyik unokája ebbe az iskolába járna, és őt behívnák szülői értekezletre, hogy felelősségre vonják a gyerek ketteséért meg csínyjeiért! De nem, ebből aligha lesz valami. Hát ez az, amiért a torkát szorongatja a bánat, ha az iskolára néz, mint most is, és hallja a gyerekhangokat. Tehát elmúlt az élet – és ha még nem jött is el a halála ideje, az élet mégis elmúlt. És ahogy erre gondolt, megint az anyja jutott az eszébe. Az, hogy valahogy ide kell hozni, és megint nem tudta elhinni, hogy anyja valaha is erre a telepre jön. Valami nem hagyta, nem engedte elhinni – tegyen bármit! Képtelen volt elképzelni: nyomban hályog ereszkedett a szemére.
Itt a hegyen mintha világosabb lett volna, és a palával borított magas háztetők élénk, mégis nyugodt hullámokban húzódtak utcáról utcára. Változatlanul zúgtak a motorkerékpárok és felverték a port; a szántóföldekről idehallatszott egy traktor erőlködő zúgása, az iskolások az utcákon szétáradva még mindig lármáztak, és öblös gyomorhangon, szenvedve, keserűen bőgött fel többször is egymás után valahol egy udvarban egy tehén. Messze-messze az öblön túl, ahol az Angara folyt, kéklett a túlpart, s meredeken, csaknem függőlegesen emelkedett föléje a lehűlt, tiszta ég, a láthatár mögé tűzött egyetlenegy könnyű, halvány színű felhőtollal. Itt a feje fölött is kihűlt már az ég, és az alkonyban ugyanoda, az Angara fölé hajolt. Nem úgy volt ez, mint Matyorán, ahol naplemente után nyomban hűvös lett. Itt száraz meleg volt a napközben átmelegedett földtől és épületektől, amelyek festék- és benzinszagot árasztottak.
Pavel befordult a maga utcájába, amely csak egy sor házból állt – a túloldalt erdő –, elment a kiskapuig, s megállt figyelni, a bokrok közt ágakat tördelve, csámborgó tehenek közt nincs-e ott Majka. Nem volt ott – Pavel benézett a kerítés résén, és meglátta a tehenet az udvarban.
Milyen okos állat! Még itt is, ahol csordás és legelő híján az erdőben csatangolva elvadult a jószág, a Majka mindennap magától hazajött. És ezt az okos, engedelmes jószágot nemsokára el kell pusztítani. Pavel arra gondolt, hogy ehhez el kell majd hívni valakit, mert ő akkor se vállalkozik rá, ha megölik. Sőt el is szökik majd otthonról, s addig csavarog, míg nem végeznek. Nem bírta nézni, ha kiheréltek egy malacot, vagy levágták egy kakas fejét. S Szonya, aki igen határozott volt az ilyesmiben, csak erőtlen megvetéssel legyintett, amikor Pavel szökni próbált. Végigharcolta a háborút, szemtől szembe látott mindenféle halált, mind a mai napig háborúzik álmában, s búcsúzik az elesettektől, de e tekintetben semmit sem tudott tenni önmagával. Ilyennek született.
Valahogy nem akarózott hazamenni. Nem akarózott, és kész. Csöndesen és bágyadtan áramlott az este, gyengéden körülfolyta az arcát, és a sötétség még mindig nem szállt le. Úgy rémlett, a nagy település minden zaja, hangja eltávolodott – mintha óvatosan elsodorta volna őket a hatalmas időnek ugyanazon árama. Szemben egy nyárfáról vörös levél repült lefelé, de megállt a levegőben. Nézte, hová forduljon. De a mozgás elkapta, kivitte az útra, s egy csöppet még húzta a földön. Pavel gondolatok nélkül, mintegy révületben rábólintott valamire: így kell lennie. De hogy minek kell így lennie, mibe kapaszkodott a távoli, messzi nyugtalanság már megint – azt próbálja kibogozni valaki. Bizonyára mégiscsak a sarkára kellett volna állni, és még ma áthozni az anyját. Különösebb izgalom nélkül jött el Matyoráról, amikor úgy döntött, hogy holnapután valóban elkéri a motoroshajót, és elszállít a szigetről egyszerre mindenkit, hogy ne kelljen szétválasztani őket ebben az átköltözésben. De most hirtelen rosszul kezdte érezni magát. És nem is „hirtelen" – valami állandóan sajgott és motoszkált benne, amióta csak otthagyta őket. De azt hitte, hogy valami más sajog. De hogy erősködhetett volna tovább? Az anyjával nem lehet sokra menni, ha valamit nem akar. És az öregasszonyokat persze nem hagyja ott. De ha teljesen egyedül volna, az öregasszonyok nélkül, valószínűleg akkor sem indulna el nyomban azután, hogy eltüntették a házát. Mert még meg kell nyugodnia egy kicsit a szülőföldjén, a ház helyénél.
S Pavel már megint nem hitte, hogy az anyja valaha is belép ezen az utcaajtón.
Állt még egy darabig. Kínlódott vigasz nélkül, aztán bement a házba. Ideje volt lefeküdni. Holnap korán kell munkába indulnia. Szonya várta őt. Lent ült a konyhában. Kötött. A padlón egy nagy fazékból vörös, zöld és fekete fonalak húzódtak feléje. A kötés szenvedélye itt fogta el a telepen, amikor az üzletbe valami ritka, talán rigai, talán párizsi fonal érkezett. És az irodai nők kivétel nélkül – megint csak nehogy egyikük is elmaradjon a többiektől – halomszám vásárolták. Matyorán Szonya a saját birkáiról egyetlen szál gyapjút le nem vágott. Az ujjnyi vastag harisnyákat és kesztyűket Darja kötötte, és azokat nem lehetett elnyűni. Akár vizet is önthetett beléjük az ember. Nem csepegett. Nem úgy, mint a Szonya divatos munkája, amely csupa lyuk volt, akár a csipke.
Szonya felállt, hogy vacsorát adjon Pavelnek, és így szólt:
– A földink már kétszer is itt járt az este. Téged keresett.
– Kicsoda?
– Petruha. Azt kérdezte, hol van az anyám?
– Jókor jut eszébe.
– Én is megkérdeztem, nem túl korán jutott eszedbe édesanyád, fiacskám? Meg kéne várnod, amíg elárasztják, azután kérdezni. Már azt se lehet tudni, józan-e vagy részeg, egyformán locsog-fecseg.
Pavel nem kezdte kérdezni, mit fecsegett Petruha. Nem érdekelte. De találkoznia kellett vele. Segítsen holnapután áthozni az öregasszonyokat. Meg aztán elvihetné az anyját is, aki hirtelen eszébe jutott, csak hát hová? Miféle palotába vagy mesebeli országba? De hát ez már nem a Pavel gondja. Neki – így érezte, és ezt látta maga előtt – épp elég gond lesz elhelyezni Szimat a kisfiúval és Bogodult. Na meg visszakísérni Nasztaszját. Lesz még vesződsége, lesz... De végül is nem ez a borzasztó, ezzel még elbír valahogy. Leginkább az ijesztette, az nem engedte a gondolatának, hogy hozzáférkőzzön, és megfejtse, azt nem sejthette – legalább egy kicsit – előre: mi lesz az anyjával? Az egy nap halasztás semmit nem ad. Körül sem nézhet, máris itt a holnapután, s el kell menni érte, ide kell hozni.
Alighogy megvacsorázott, és még föl sem ment a szobába, amikor csizmakopogás hallatszott a verandán, és ebből a zajos, szándékoltan figyelmeztető topogásból kitalálta: ez Petruha. Farkast emlegetnek... De Petruha nem egyedül jött, vele volt – ezt aztán már igazán nem lehetett várni – Voroncov. Előbb jött be, mintsem köszönt volna, s nekiállt fürkészni kerek, pirospozs-gás arcából kidülledő kerek szemével a konyha sarkait.
– Pavel Mironovics – kérdezte gyors, követelő hangon –, hol az anyja?
– Matyorán. – Pavel már kezdte sejteni, hová akar kilyukadni Voroncov.
– Hogyhogy Matyorán? Hiszen te ott voltál ma. Miért van Matyorán?
– Én odamentem, de ő nem jött el.
– Tréfálkozni fogunk, vagy mi lesz? – robbant ki megdöbbenve Voroncov. – Hogyhogy nem jött? Mit jelent az, hogy nem jött? – Még mindig kétkedve ide-oda nézett, s még a lépcsőhöz is odaugrott, hogy felpillantson.
– Nincs, nincs – állította meg Pavel, mert különben még felment volna. – Miért csapnálak be? Nincs. Azt mondta, megszokta, ott maradt.
– És az én anyám? – kiáltott fel Petruha. Látszott, hogy most aztán a szíve szakad meg az anyjáért – Ő is ott van?
– Hát ha te el nem hoztad, akkor ott.
– Mikor – üvöltött fel Petruha –, mikor hozom el? Még csak mama jöttem vissza a feladatról. Én feladatot hajtottam végre! Itt van Borisz Andrejics, ő megmondja – mutatott Voroncov-ra, s pontosan az orra alá bökött fekete ronggyal átkötött piszkos kezével. És Pavel ebből a kevés hadonászásból, az égő tekintetből és a végletekig kifacsart hangból mindjárt tudta, hogy Petruha részeg.
Voroncov összerezzent.
– Feladat! – fortyant föl. – Feladat! Miért van az anyád tilos helyen, te szerencsétlen iszákos? A te feladatod az, hogy itt legyen. Akárhol lehet, de ott nem. És te mit művelsz? Rendelet van rá. Az mindenkire vonatkozik! Megérted, vagy nem érted?
Ami a „megértést" illeti, Pavel tudta, hogy ez a prédikáció és kiabálás inkább neki szól, mint Petruhának. Petruha úgy döntött, hogy megsértődik.
– Lehet, hogy iszákos vagyok – sandított körül, mintegy felszólítva őket, hogy érezzék át e vallomás felelősségteljes voltát – de hogy szerencsétlen volnék, Voroncov elvtárs, Borisz Andrejics, én ezt az elnevezést önmagámra nézvést sehogy sem fogadhatom el. Nincs hozzá jogom! Igen! – Szeszélyesen fölkapta a fejét és mozdulatlanná dermedt: áthatotta szavainak ereje. – De iszákos... na és ha iszákos – Petruha rövid szünetet tartott. – Mit csinálnának az ilyen iszákosok nélkül?
– Hol laknak ott? – kérdezte gyorsan és idegesen Paveltől Voroncov. Petruhára ügyet sem vetett.
– A barakkban.
– A barakkban? A barakk áll? Áll a barakk?
– Áll.
– De hát ez... ez... – Voroncov összeborzongott, és az ablakhoz rohant – de hogy mit akart ott meglátni, azt nem lehetett tudni. – És te – vette magát Pavelre az ablaktól elfordulva. – Te, Pavel Mironovics, hová tetted a szemed? Hogy tűrhetted ezt? Hisz te kommunista vagy, nem úgy, mint ez – biccentett megvetően Petruha felé. – És az anyádat, egy százéves öregasz-szonyt nem vagy képes rendre bírni?! Áll a barakk! – nyögött fel Voroncov. – Engem pedig holnap vár az állami bizottság. Reggel beállít. És én – a barakkot fogom nekik mutogatni? Az önkényesen ott maradt embereket? Állami bizottság! Érted mit jelent ez, Pavel Mironovics? Odamentél és visszajöttél. Teázol. És ezzel kész... És kit vonnak holnap kérdőre? – Voroncov a saját kérdésénél: „Kit vonnak holnap kérdőre"; kihúzta magát, és határozottan azt parancsolta : – Szedelőzködj, elég volt a tréfából! Meg kell érteni a helyzetet. Reggelre ott ne legyen se barakk, se ember. És ne hidd, hogy meglóghatsz – figyelmeztette Petruhát. – Jössz velünk. Feladatot teljesíteni. Velem. Te is szedelőzködj, Pavel Mironovics. Elég volt. Ez állami ügy. Az ördög tudja, mi folyik itt!
Pavelnek nem volt kedve utazni. Küszöbön az éjszaka, reggel műszakba kell mennie, tehát alvásra egyáltalán nem jut idő. De még kevésbé akarózott megbolygatni most az öregasszonyokat. Kizavarni őket a fészkükből, és a szemük láttára felgyújtani azt, ami Matyorából maradt – a barakkot, utolsó menedékhelyüket. De semmit sem tehetett, menni kellett. Elképzelte, hogy sürgölődik Voroncov a sötétségben, hogy kiabál majd az öregasszonyokkal, hogy noszogatja és tereli a hajóra őket, s hogy fenyegetőzik és átkoz el velük együtt mindent a világon anélkül, hogy megválogatná a kifejezéseit. Elképzelte az anyját, azt, hogy fogja rendreutasítani ezt a hatalmasságot, és milyen faggató fájdalommal néz majd őrá, a fiára, Pavelre... Elképzelte a félelemtől fejveszetten remegő Nasztaszját, rémülettől bólogató fejét... a síró kisfiút. .. A kakaskodó és kötözködő Bogodult, akin bizony rajta kell tartani a szemét, nehogy, isten őrizz, rávesse magát Voroncovra... Pavel mindezt elképzelte, és azt ajánlotta Voroncovnak:
– Te nem maradhatnál itt? Elintézzük majd valahogy magunk.
– Nem! – csattant fel Voroncov. – Nem, Pavel Mironovics! Többé nem bízhatok meg bennetek. Elég volt. Elveszítettétek a bizalmamat. Nekem holnap jelentést kell tennem, biztosnak kell lennem benne, hogy a terület tiszta. Ha rátok bízom, megint elmulasztotok valamit. Meg kell érteni a feladatot. Én felelek érte.
Utasította Petruhát, hogy költse fel a hajóst. Adott egy félórát a készülődésre meg az útra a garázsig, ahol majd találkoznak s nyomban indulnak, és elrohant.
– Na és – mondta Szonya. – Igaza van. Minek tegye kés alá a nyakát? Ő a felelős.
– Hát feleljen – mérgelődött Petruha. – Feleljen. Senki meg nem akadályozza. De tisztelje az embert. Nem vagyok én út menti fatuskó, hogy rám telepedjen és elnevezzen mindennek. Bennem is van büszkeség. Kiabált. Láttunk mi már ilyen harcias fickókat. Ez a hatóság!...
Hanem amíg készülődtek, amíg Petruha a kishajó vezetőjét kereste, a komor, idős Galkint – aki sofőrből lett hajóssá, és hajósnak is nevezték –, és azután Petruha még valami okból valahová elfutott, egyszóval amíg mindez történt, nem fél óra telt el, hanem egy egész. Sötét lett már, csillagos volt az ég, amikor elindultak a kis autóbuszon, amely reggelenként a távoli határrészekre szállítja a munkásokat. Pavel ült a volánhoz. Az út jó volt, így hát hamar legurultak a hegyről. Sietve szembe futott és sietve elmaradt, utat engedve kettévált az erdő. Valami csoda folytán behatoltak a fénybe és cikáztak benne az éjszaka szárnyas parányai. Egyenletes, összefolyó, lágy hangon zizegett a kerekek alatt a kavics. Pavel háta mögött hallgattak. Petruha próbált volna beszélgetést kezdeni, célzásokat tett Voroncovnak a túlórákra, de Voroncov még azt is méltatlannak érezte magához, hogy félbeszakítsa, úgyhogy Petruha elhallgatott. Pavel a visszapillantó tükörben látta, hogy szenved és fintorog. Az öreg Galkin szundikált. Voroncov egyenesen ült előttük, úgy tetszett, nem is imbolyog, amikor zöttyen a busz. Merően és haragosan figyelte a szélvédőt.
Félúton voltak, amikor Pavel a kanyarban megérezte, hogy nyirkosság csap be az ablakon. S valahogy, lassabban, lustábban futott szembe az erdő, tompábban zizegett a kerékgumi. Amikor a folyótól másfél kilométernyire nyílt terepre értek, először ritkás, azután mind sűrűbb és sűrűbb, egyre nagyobb, szürke foszlányok – amolyan mosogatórongyok – úsztak a busz felé, mintha őket is a fény vonzaná. Pavel nem fogta fel rögtön, hogy ez köd. Az öreg Galkin megrándult Pavel háta mögött, és bizonytalanul, aggodalmas hangon azt kérdezte:
– Köd?
– Köd – erősítgette meg örömmel Petruha. – Esetleg... – Nem tudta elhatározni magát, hogy világosan kimondja óhaját, csak rántott egyet a fején, hátravetette – minek ködben keresgélni?
Voroncov ezúttal sem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon.
Pavel nem fordult meg – az autóbusz orral ért a vízhez –, és ő szállt ki elsőnek. A motoroshajó a csónaksortól jobbra állt. Nem lehetett látni, de a köd még a levegőben függött, s a víz pászmái a sötétséghez képest elég jól látszottak. Sűrű, siket csend. Nem csobogott a víz, nem hallatszott a szokásos zúgás az Angara nem messzire eső felső kanyarulata, a sekély vizű folyamszakasz felől. Nem csobbant véletlen magányos cuppanással egyetlen álmos hal sem. Nem fakadt, nem keletkezett sehol a hosszú, egyenletes, más időkben a fül számára is hallható süvítő áramlás. Hallgatott a föld körös-körül, mintha minden halott, áthatolhatatlan anyaggal volna telítve. Nem hallották a lépteiket, amikor felmentek a kishajóra. Galkin beindította a motort. De az sem bődült, mint máskor, betyáros füttyel megsüketítve a környéket, s repesztve a dobhártyákat, hanem nyomottan és óvatosan indult meg, mintha kímélné magát, és a zaja alig hatolt harminc lépésnél távolabbra. Utolsónak Petruha ugrott fel a hajóra, és boldog mosollyal hencegett Pavel-nek:
– Bezártam Vorotyilát. Meg sem moccant. Alszik, mint akit fejbe vertek.
– Most is hülyéskedsz – fintorodott el Pavel.
– Hagyd csak. Ha őr, hát őrködjön, és ne aludjon, mint a mormota. Ha felébred és ki akar menni – fityiszt. Kénytelen lesz az ablakon kimászni. Kimászik, a motoroshajó meg sehol. Táncolhat Vorotyila.
Petruha fölnevetett, de látva, hogy a csínyje nem nyerte el Pavel tetszését, arrébb ment, be a kabinba, amelyet paraszt módra bódénak neveztek.
Hátráltak egy kicsit, majd a vízen fordultak egyet. A part nyomban eltűnt, s a köd összesűrűsödött, közelebb hatolt, szemerkélt, és még csak nem is nedvesen, hanem porszemnyi, nyálkás, szürke veríték gyanánt vonta be őket. Pavel érezte, hogy telik meg és súlyosbodik az undorító nedvességtől az arca és a ruhája. De nem volt kedve fölállni és bemenni a bódéba. A mögött telepedett le egy üléssé alakított fatönkre, a hideg és az izgalom miatt különös élvezettel gyújtott rá, és mohón szívta magába a füstöt. De az izgalom nem szívódott fel. Ellenkezőleg, nőttön nőtt, és mind lázasabbá fokozódott. Nemsokára megérkeznek és – mi lesz? Lehetetlenség volt elgondolni, elképzelni is, hogy mi lesz. Ettől a kérdéstől megdermedt, és tagadóra fordult benne minden. S legszívesebben a vízbe ugrott volna, annyira nem akarózott ez az utazás. Mindennél jobban sajnálta, hogy csatlakozott ehhez a váratlan éjszakai különítményhez. Már elfelejtette, hogy nem volt más választása. Hát hogy is, tulajdonképpen hogy is egyezhetett bele? És hogy is tagadhatta volna meg, ha egyszer az anyja van ott, akinek a költöztetését nem bízhatja másra: az anyja ezt sohasem bocsátana meg neki.
Matyóra vagy két versztányira feküdt ferdén lefelé attól a helytől, ahonnan elindultak. Galkin azonnal az Angara közepe felé tartott, és most vakon tapogatózva vezette a hajót: alig öt perccel azután, hogy elindultak, olyan áthatolhatatlan ködbe kerültek, hogy két méterre se láttak maguk előtt semmit. Pavel utólag azt gondolta, hogy valószínűleg jobb lett volna, ha először legalább valamelyest lefelé haladnak, s csak aztán fordulnak keresztbe, hogy el ne tévesszék az irányt, s bizonyosan nekiütközzenek Matyorának; akkor megkerülnék a partja mentén, és nyugodtan kikötnének, ahol kell. De most már késő volt erről beszélni. Előbb kellett volna meggondolni. Sebaj ! Galkin itt hajózott egész nyáron. Az út ismerős. Odatalál bizonnyal emlékezetből, az ösztönei alapján is. Óvatosan, kis fordulatszámmal vezette a hajót. Pavel hallotta, hogy sürgeti Voroncov : adjon több gázt, de Galkin nem hajlott a szavára, tehát a sebesség maradt: teljes gyorsasággal, isten ne adja, még fölfutnak egy zátonyra, s aztán nézhetnek! A hajóért a vezetője felel.
A motor alig hallhatóan zúgott, valahol messze-messze belül, sőt úgy rémlett, hogy a víz alatt. Viszont jól hallatszott a szétszakadó köd és a szétszakadó víz szisszenése, és a lágy és monoton zaj elszenderítette a nyugtalanul meghúzódó Pavelt,
Ijedten fölrezzent, amikor a fordulóban a hajó megrándult és megingott; fölrezzent, fölállt, hogy megnézze a partot, amely felé Galkin halad. De bármennyire erőltette a szemét, semmiféle partot sem látott. Összefüggő falat alkotott a köd, és úgy rémlett, hogy a hajó egy helyben áll, képtelen túljutni rajta, újra és újra lecsúszik erről a függőleges falról; Pavel nem emlékezett rá, hogy valaha is került volna ekkora ködbe. Olyan sűrű és tömör volt, hogy csak nehezen, mint valami mély és sötét kútból sejlett fel a víz homályos derengése. A szem beleütközött az összefüggő anyagba, és akaratlanul hunyorogni kezdett, sőt becsukódott a közelségétől. Az eltelt idő szerint már meg kellett volna érkezniük. De nem úgy festett a dolog, hogy mindjárt kikötnek; Pavel bement a kabinba, és abból, hogy milyen fürkésző nyugtalansággal nyújtogatta a nyakát Galkin és kémlelte a sötétséget – remélve, hogy meglát valamit –, rádöbbent, hogy eltévedtek. Ez persze várható volt. Világos dolog, hogy ésszel élő emberek nem indulnának ilyen nyaktörő útra. És ő, Pavel, szintén úgy viselkedett, mint egy gyerek: odament, ahová vezették, meg sem próbált ellenkezni. Most már mit tegyenek, most már kerenghetnek, míg bele nem ütköznek valamelyik partba. Valószínű, hogy mégis Matyóra fölött haladtak át, azután észrevétlenül elkanyarodtak, és lefelé sodródtak. Valószínűleg ez történt. Ha pedig így van, akkor jobbra kell fordulni, és meg kell próbálni a másik, a „mi" Angaránk oldaláról elkapni Matyorát. Pavel bizonytalanul, a tanácsot csak jelezve, jobb felé biccentett Galkinnak. Az pedig megörülve, hogy nem egyedül kell felelnie a kormányért, gondolkodás nélkül arra fordult.
– Valahogy sokáig tart – érezte meg a bajt, s riadt meg a Galkintól balra álló Voroncov. – Hol vagyunk? Miért tart ilyen soká? Csak nem veszítettük el a szigetet? Mi?
– Megtaláljuk – felelte meggyőződés nélkül Galkin.
A hangokra fölrezzent a sarokban alvó Petruha. Megborzongott a hidegtől: akárcsak nappal, most is egy szál kívül hordott ingben volt, s kilesett az ajtón.
– Ohó, micsoda köd! – lepődött meg; becsapta az ajtót, s hogy fölmelegedjék, mind a két kezével a mellét kezdte dörgölni. – Késsel lehetne vágni. Elkeveredtünk, mi? Elkeveredtünk, elkeveredtünk ... Mondtam én... – Nem mondott Petruha semmi értelmeset, nem figyelmeztetett senkit semmire, de hogy szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy ne célozzon valami tőle származó, bár még előtte is ismeretlen igazságra. Hát persze, hogy nem szalasztottá el. – Ilyen ködben legföljebb a halak nem tévednek el. Ez már döfi...
Mentek még vagy tizenöt percet – kétszer annyit, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy a „mi" Angaránk felől a Matyorába vagy a Béresbe ütközzenek – és sehol semmi: sem part, sem valami világító jel. Csak a nyálkás, végtelen, mind sűrűbb, már-már kocsonyás ködmassza. Galkin Pavel felé fordította az arcát, így kérdezte, mit tegyen, hová forduljon, Pavel pedig válaszul megvonta a vállát: nem tudom.
– Kapcsold ki – döntött végül.
Galkin felállt, és kikapcsolta a motort. Pavel kiment a fedélzetre, hallgatta, hogyan csendesedik a köd és a víz surrogása – maga a víz most már egyáltalán nem látszott. Fogta a fatönköt, amelyen előzőleg üldögélt, és behajította a vízbe. Tompán és nyálkásan csobbant, vagyis odalent mégiscsak víz volt. Voroncov nem bírta tovább.
– Sokáig fogunk itt veszkődni? Mi az – értitek vagy nem értitek? Nyakunkon a reggel, el kell végeznünk a dolgunkat.
– Ne kiabálj – szakította félbe Galkin. – Ez itt nem gyűlés.
. S bármilyen különös, Voroncov csakugyan elhallgatott. Fékezte magát, mert rájött, hogy pa-rancsolgatással itt nem megy semmire. De a „ne kiabálj", amelyet zokon vett – mert nem szokta meg, hogy így beszéljenek vele –, új döntésre ösztökélte, és követelőén Petruhához fordult:
– Kiabálj!
– Mit kiabáljak?
– Amit akarsz. Akár azt, hogy segítség. Csak vannak itt valahol eleven emberek, vagy mi. Hátha meghallják. Vagy mind összebeszéltetek? Nos?!
Petruha nem azonnal, nem nyomban, hogy megmutassa: ő csak megfontolás alapján ért egyet Voroncowal, a kishajó elejére indult, és kieresztette a hangját:
– A-nyám! Dar-ja né-ni! Hol vagytok? Hé!
Egyetlen hang sem érkezett válaszul. Nevetséges is volt a gondolat, hogy valaki válaszol: a köd ott, helyben beitta, elfojtotta, ingoványába nyelte a hangot.
Megint elindították a motort, s úgy érezték, most végre pontosan eltalálták a part irányát. De nem. így hát egy második, aztán egy harmadik irányba fordultak, de sehová sem tudtak megérkezni. Minden belesüllyedt a köd áthatolhatatlan sötétjébe.
– Így kell nekünk – fordult utolsó, részvétlen haraggal Voroncovhoz Pavel. – Mi az ördögnek kezdtünk éjszaka hajókázni? Miért nem várhattunk reggelig?
– Ha tegnap elhoztad volna őket, nem indultunk volna el – mentegetőzött Voroncov. Pavel beletörődött: legyen, aminek lennie kell – és már nem adott tanácsokat Galkinnak, se hogy jobbra tartson, se hogy balra. Hagyta, hadd vezesse a hajót valahová, valami ürességbe, a maga szakállára.
Elcsendesedett, megbékélt Voroncov is. Lehajtott fejjel ült. Értelmetlenül nézett maga elé vörös, gyulladt szemével. De arról azért nem feledkezett meg, hogy időről időre megbökje a mellette szunyókáló Petruhát. Petruha megrázta magát, kiment a fedélzetre, és tompán és önnön hangját is alig hallva reménytelenül kiabálta egyre ugyanazt:
– Anya! Darja néni! Hé, Matyora!
Azután visszatért, testvériesen Voroncovhoz dűlt, és megint elszundított.
A kétségbeesett Galkin végül is kikapcsolta a motort. Teljes csönd lett. Csak víz és köd volt körülöttük, semmi más, csak víz és köd.
Nyugtalanul, vigasztalanul felsírt álmában a kisfiú, és az öregasszonyok felébredtek, mocorogni kezdtek, kiegyenesedtek, sóhajtoztak. Végül is nem feküdtek le, mindannyian ülve szunyó-káltak ott, ahol a vacsora utáni beszélgetés során elhelyezkedtek. Szima suttogva nyugtatgatta a kisfiút, úgyhogy az fokozatosan elhallgatott, csak időről időre hallatszott gyenge, visszafojtott szipogása. Bogodul tyúkólja nem egyszerűen sötét volt, hanem vaksötét, akár a tömlőében. Ködös, nyirkos, mintegy víz alatti, kocsonyás fény terjengett az ablakon túl, amelyben lomhán és formátlanul mozgott valami – mintha gyenge, sűrű áramlás sodorná valahová.
– Mi az? Csak nincs már éjszaka? – kérdezte felébredve Katyerina.
– Hát nappal sincs – felelte Darja. – Nappal minekünk egyébként úgy sem lesz már.
– Hol vagyunk? Élünk mi vagy nem?
– Hát nemigen élünk...
– De azért együtt vagyunk. így van jó. Mi kell még?
– Csak a kisfiút kellene kitenni innét. A kisfiúnak élnie kell.
Szima ijedt és határozott hangja:
– Nem. Nem adom én Kolját. Koljánya meg én együtt maradunk.
– Ha együtt, hát együtt. Csakugyan, hová is menne nélkülünk?
– Te nem feküdtél le, Darja?
– Én itt ülök melletted. Nem látod tán? Hiszen melletted ülök.
– Most már látom. Repültem valahová, nem voltam itt. Semmire sem emlékezem.
– Ahová repültél, ott vannak emberek, vagy nincsenek?
– Nem láttam. Sötétben repültem. Fényt nem láttam.
– És te ki vagy? Ki van ezen az oldalamon?
– Én Nasztaszja vagyok.
– A matyorai?
– A matyorai. Te pedig Darja?
– Darja.
– Te laktál mellettem?
– Ühüm.
– Hát én téged, te lány, megismertelek.
– Én meg tégedet még előbb megismertelek.
– Mi ez? Mit fecsegtek? Megháborodtatok, vagy mi? Egyszerre felelték:
– Megháborodtunk.
És elhallgattak – vagy megszégyenültek, vagy zavarba estek saját értelmetlen szavaiktól. A szorongató, súlyos csendet Bogodul rekedt, csikorgó hortyogása fűrészelgette. Ehhez igazodva, önmagukat nyugtatva imbolyogtak egy ütemre előre-hátra az öregasszonyok.
– Mit látni odakint? Nézzetek ki az ablakon.
– Nem, én félek. Nézz ki te. Én félek.
Az ablakhoz tapadtak, és meglátták, hogy a tompa derengésben, mint az erős fönti mozgásnál nagy, loboncos, felhőhöz hasonló alakzatok vonulnak. A törött üvegen nedvesség fröccsent be. Bogodul fölébredt, lemászott a priccséről, és odament az ablakhoz. Sürgették:
– Mi van ott? Hol vagyunk? Beszélj, mit hallgatsz?
– Nem látni. Kurva! – felelte Bogodul. – Köd van.
Az öregasszonyok egymásba akadó kézzel keresztet vetettek, s megint, még elveszettebben:
– Te vagy az, Darja?
– Én hát. De Nasztaszja hol van? Nasztaszja!
– Itt vagyok, itt.
Bogodul odacsattogott az ajtóhoz és kitárta. A nyitott ajtóból, mint a nyílt pusztaságból köd áramlott be, és szomorú üvöltés hallatszott a közelből. A Gazda búcsúhangja volt az. De máris elmosódott, még erősebben csapódott be a köd az ablakon. Hallhatóbban fütyült a szél, s valahonnét, mintha a föld alól jönne, meghallották egy motor alig kivehető gyenge hangját.
Harsányi Éva fordítása
