Két csoda férfit, nagyszerű embert vezetget az ösvény,
tartásuk telivér lovaké, akiket nem a gazda ostora nyúz,
bőkezűen osztott mindent nékik a sors, a gyakorta fösvény...
Itt jön Goethe, a hírneves költő, s Beethoven, a muzsikus.
Virágszirom sorok, szabályosan nyesett sövények
barokkos bájt pomádéznak a schönbrunni parkra,
s a fák: dór oszloprendek, mitologikus lények,
a torzonborz vadon fejét diszes párnára hajtja.
— No, persze, bőven potyog királyi kegyből a cím-rang
lakáj kezekbe, ahogy koldusait jutalmazza London.
De öntudatot egyiknek sem adhat bármi cafrang.
Lakájból polgár? Soha! Ezt én nyíltan kimondom.
Beethoven most nem a zongorába csapna. Ökle magasba nyomva:
a pátosz eleven szobra. Mi értelme az ilyen vad szavaknak?
A titkos tanácsost, Goethét az ásitás kinozza,
s így ellenvéleménye magában megmaradhat.
Felhőtlen égen átderengő titkok,
parfümöt köpnek húsos szájú rózsák.
A császárcsalád, mint látomás előttük terem, hipp-hopp.
Vonul, mint lassú gálya-flotta, arany homok folyón,
mit napfény ragyogtat. Libeg fodor, szalag.
Fenséges anyján csüng Rudolf, az ifjú herceg, komolykodón
figyel. Mögöttük csivogva csitrik, bohó fiú csapat.
Muszlin fátyolka lebben
szökőkutak szemérmén,
borostyánköpönyegben
lugas görnyedve hétrét.
Lelép az útról Goethe. Homlokra tolt kalappal fujtat a zord zenész,
oroszlánráncain sötétes árny suhan.
Szinte kiég a posztó díszes kabátja hátán. Miért e tüntetés?
Az ápolt sétányt léptével felezve dobog egy furcsa lény magányosan.
A kínos pillanat mindenkit megbűvöl. Elfogy a könnyű szó. Különös, különös...
Engedetlen áram száguld az erekben, a vér az vér, nem holmi ócska lötty.
A láb előre visz. Dobban a lendület. S a királyi gőg megolvad.
Utat a merészségnek! S a hajthatatlan előtt a büszkék meghajolnak.
Titoknok úr parókás fejét hajtja mélyre,
s levett föveggel mellét elfödi.
Talán, hogy ne látsszék hullámzó szenvedélye.
Ó, páros csillagok! Hisz lángész mind a kettő. S mindenik másként mutat erőt.
Sajog a lelkűk egyként, egyfajta fájdalomtól,
a halhatatlansággal eljegyzettek ők:
Faust nem hallgat el, és a Kilencedik szimfónia tombol.
PÉNTEK IMRE fordítása
Dedikált könyvek
Hű barátok szívéből fakadt
könyvecskék, most itt az éji csendben
— bár az órák éjfélt konganak —
mégis, mégis véletek a lelkem.
Cifra, vad szél ablakom alatt
táncoltat egy daliás fenyőfát,
ébren lát di fényes virradat,
éjfélt, hajnalt átbeszélgetünk, át.
