„Honvágy gyötör!” Milyen silány
kis ál-sóhajtás ez a mondat!
A sorsom mindenütt – magány.
Nem édesmindegy, hol szorongat?
S hogy milyen utcán cipelem
piaci kosaram – a házba,
mely éppúgy nem haza nekem,
mint egy kórház vagy egy kaszárnya?
Mindegy az is: végezetül
miféle rab-oroszlán-pózban
szenvelgő emberek közül
menekülök, hogy elhúzódjam
magamba, sarki medveként,
mely nem lel jéghegyet a tájon.
Szívem hol nem leli helyét,
hogy hol futom vesszőfutásom,
mindegy… Az anyanyelv meleg
tej-illatát, ízét sem érzem.
Milyen nyelven nem értenek -
mindegy az is, mindegy egészen.
(Ki értsen? Az újságfaló,
ki borsos pletykákra vadászgat?
Egy kurta századé a szó,
az én hazám meg: minden század!)
Állok szikáran, mereven,
kidőlt fasor utolsó tönkje.
Minden, mindenki idegen.
Elmúlt belőlem mindörökre
a múlt. Emléket és jelet
és dátumot – mindent feledtem.
Magából mindent kivetett
Ki-tudja-hol-született lelkem.
Mert megőrizni nem tudott
hazám. Már senki nem találhat
bennem egy ismerős zugot,
egy tenyérnyi hazai tájat.
Már minden ház üres nekem.
Csupa „mindegy”!, csupa „hiába!”…
Csak ne csapódjék hirtelen
elém egy berkenyefa ága!…
Szergej Jeszenyin: Elindulok
Elindulok, szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
nyírfaderék fehér tején.
A földet véges-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.
Piros almát emel az égre
a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre,
énekük lassan ring felém.
Falu-sövény mellett haladva
csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta
a tarisznyát, vándorbotot,
boldog, kit gyér öröm vigasztal,
barát, ellenség elfeled,
kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.
Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja
A végtelenség szomja ez: gyalog
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye...
Utakat róni nagyszerű dolog.
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!
A járás jó zamatát ízleled.
Eredj, ha csábít bújával a térség!
A hajnalon ha pipacs szendereg,
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.
Mi az út? Rakosgatod lábadat,
arra, hol felhőtrón magaslik égnek.
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad,
és mélyükre szívnak a messzeségek.
Magadban érzed lüktetésüket
s beleoldódol lassan az egészbe.
Láthatatlan leszel. Vak és süket.
De ezt már nem veszed magad sem észre.
Rab Zsuzsa fordításai
