(sz. 1926)
Berkenyebogyó
Erőd izzik, lángol, éget,
fanyar berkenyebogyó,
duzzadó, vérpiros élet,
hívó, bűnre csábító.
Egyet kaptam csak be éppen,
s lám, erőm sokkal nagyobb,
hordozok piros reményben
szürke szeptember-napot.
Kettőt-hármat is megettem,
s lám, mint rőt mókus, öröm
szökdel már a rengetegben,
köröttem, mohás kövön.
Berkenyém, bohó gyümölcsöm,
mit tettél velem, hamis?
Megszól a nép, súgja rögtön:
virul az én ágam is...
Nézd, az ősz már itt lopódzik,
s őszi rügy — baljós nagyon!
Berkenyém, tüzes bogyóid
mért szórod el utamon?
MAJTÉNYI ZOLTÁN fordítása
(Sz. 1931)
Lábamban még a végtelen utak
Lábamban még a végtelen utak.
De már megérkeztem.
Ereimben az öröm úgy remeg,
Ahogy a csorda szagát hozó széltől
Az elbitangolt vad orrlika tágul.
Megállhatok, itthon vagyok.
Hosszú, okos pofájukkal felém
Bólintgatnak a kikötő-daruk.
Ez az én csordám, ez a nyájam.
Itt súlyok űzik egymást szakadatlan.
Itt telhetetlen, nyíló hajógyomrok
Kivánnak terhet —
mit törődnek ők
Az élő fém elgyötört testével.
És a daruk nem zúgolódnak, ez
Az életük — vonni a terheket.
Beállok őközéjük.
Kiván a munka engem is —
A költészet szén-terhével tele-
Rakni az ember-vágyak mozdonyát.
Milyen nehéz, állat-súlyú teher:
Fölemelni a virág illatát.
De jól van így.
És vannak békés esték,
Mikor a gőzhajók füstje letörli
A verítéket és a nap jászlában alkony páráll.
Ó, milyen boldogság,
Hogy együtt, nyájban él az ember.
NYILASY BALÁZS fordítása
(Sz. 1910)
Nyári zászló
Rövid a selyem pipacs-élet,
Kurtább, mint a tiszavirágé,
Még a boldogság is tovább tart —
A pillanatnál épp alig több...
De pillants rá — reszket a lángja
A föld felett, hová lehajlik,
Szürkés füveket gyujtogat...
Az, amit ott remegni látsz, már
Másik pipacs, nem ugyanaz, ami volt:
Kis fényes zászlaját egy holt pipacs
Épp hogy elengedi, szomszédja már
Szelesen, vígan felkapja, merészen
Csiholja a szikrát még messzibb s magasabbra...
Az már nem az a pipacs, mely ott virul,
Az már egy másik...
Nem mindegy-e? Látszik!
Lobog! A szürke fűszálak közt szüntelen:
A tüzes nyári zászló.
TANDORI DEZSŐ fordítása
(Sz. 1949)
Sajog tompán
Tompán, tompán sajog a kín
és karodba hasít,
s egy kis mellékes micsodán
töprengesz tébolyig.
Miért vet ily hullámokat,
magasat mellkasod?
Szemedből sem huny ki a fény
azért, mert lehunyod.
A hársak — birkafalka, nézd!
s virággal hintve mind a rét...
Két fecske csivitel
szemem előtt,
hol a küszöb
szegellik, anyámnál...
KISS BENEDEK fordítása
(Sz. 1906)
Hulló csillagok idején
Éjszaka
Csillagok hulltak.
Egy magában,
Kettő párban,
Rá a többi...
Mintha ott fenn,
Feketéllő fenőkövön
Ezüst fejsze fenődne,
S a világ szikrázna tőle.
Mentem, mentem,
Ónos esőbe dermedt földön,
Hullt csillagot szedtem volna,
Lenne belőlük:
Mint az asszonyok kezében kosár gomba,
Ajándék neked.
De nem leltem csillagot,
Szél fésült tavalyi füvet,
Nevetett.
— Megbocsáss —
Szóltam én —,
Nem hozhattam, lásd, egyetlen
Csillagot sem;
Őszi sötétben
Nem tudom, hol leljek rájuk. -
— Mókust fáról
Lecsalogathatsz mogyoróval,
Sose ám a boldogságot —
Válaszolsz,
És nyugodtan melengeted
A kályhán kezed.
Bár találnék
Ezen az őszi éjszakán
Csak egyetlen csillagot:
Másképp beszélnél velem,
Tudom, másképp...
De most őrződ e szavakat,
Annak, akinek ölébe
Hullanak a csillagok,
Aki sosem
Keresi őket
Az esőbe dermedt földön.
Mert van, akinek ölébe
Hullnak mind a csillagok.
TANDORI DEZSŐ fordítása
(Sz. 1914)
A mélység mámora
Magára ölti békaember-arcát,
Lemerül s látja, az ég csupa fény.
Vére fölpezsdül. Áramok sodorják.
Ím, a mélység mámora kezdetén.
Erőlködik. Kábulatát legyőzi.
Fölmerül. Föld a talpa alatt.
De a mámort zsigereiben őrzi.
Forr ereiben. S a mély hívogat.
Búvár vagyok. Forgó szigeten élek,
Földünknek hívják az emberek.
Körülöttem a vég nélküli mélyek,
S a mélységekben csillag-tömeg.
Idő végtelen mélye körülöttem,
S ily végtelen mélység önmagam.
Csábít a mélység mámorát szeretnem,
Bár tudom — a búvár könnyen zuhan;
A mélységekben mind mélyebbre vágyom,
Részegedjék csak a szívem s eszem.
Kezemen kagyló, fölhozni kívánom,
S benne gondolat gyöngyét fényesen.
S újra merülni. S fölrugódzni szépen.
S kábulni. S fölérni józanul.
Míg egyszer a mélység mélyét elérem,
S a kábulat végképpen rám borul.
S lesznek emberek. A szigeten élnek.
Más merül, kábul. Marad odalenn.
S körülöttük a vég nélküli mélyek,
S bennük is a mélység, a végtelen.
KALÁSZ MÁRTON fordítása
(Sz. 1928)
Jaj, könnyű kacagva, a szélben
Jaj, könnyű kacagva, a szélben!
Jaj ne nyüszíts: „fukar élet. ... !"
Terhem alig-alig érzem,
és hordom, amíg csak élek! Koldulni...
De büszke hitben!
— S egy nap, ha valamit érez,
valami jót meg szépet a szívem —,
én létrát nyomok az éghez,
s a kék tetőt beszakítom,
hogy az ég tovább emeljen,
hogy szavak súlya ne nyomjon,
hogy ne csak rám nehezedjen;
hogy kezembe szökjön a villám,
s mondjam neki: „lám csak, elérlek..."
Azt a percet odahívnám,
amit csak az élet mér meg...
Aztán — lejövök. És később,
majd egyszer, újra — de szép lesz!
— nekiindulok újra, s lépcsőt,
lépcsőt támasztok az éghez...
LOTHÁR LÁSZLÓ fordítása
(Sz. 1939)
Malomkő a nap fölött
Kék malomkő köröz a mag fölött —
a nyári, telt, földszagú nap fölött.
Szántóinkon, mezőnkön, mindenütt
szent, legszentebb kincsünk e fény.
Őt szívtam én be már anyácskám mellén,
ereje csontjaimba költözött.
A sok-sok barna napkaréjtól
lett népem is szívós, serény.
Mi szárnyakba fogjuk a zöld szelet.
Szorgos malmokat alkotunk.
Tenyerünk magokkal telik.
Arany nap-porként hull a liszt.
Mi alig cseperedvén máris
csűrt és magtárakat rakunk.
Ezért oly fénylő az én népem,
minden hombárt nappal telít.
Mi villamos erőművekké váltjuk
a Daugava sodrát s őrölünk.
És ismerős nekünk a hélium,
és vizsgáljuk a csöpp szem belsejét.
Malmainkban búgnak a zöld szelek.
Én látom forgó, kék malomkövünk,
s a kérges, sebhelyes molnár tenyért —
lett népemét.
NYILASY BALÁZS fordítása
(Sz. 1922)
Ehhez a rideg földhöz
Ehhez a rideg földhöz, mondd, mi köt!
Halántékomon kopácsol a harkály.
A rozsmezőbe szinte belenőtt
a márga itt, a Daugava-partnál.
Az ellenség hát éhkoppon maradt,
mert beletört foga e rozskenyérbe.
Barátaim meg — furcsa fordulat —
erősek lesznek, morzsáit fölélve.
Ki érti! Én is ámuldozva csak,
ha rozsszemekkel megtelik a markom:
én ott vagyok, ha földbe hull a mag,
vagy aratnak a Daugava-parton.
Van ki halászik csak hínár között,
kenyeret héj nélkül majszol a másik.
Ehhez a rideg földhöz, mondd, mi köt
elvághatatlanul és mindhalálig!
VERESS MIKLÓS fordítása
(Sz. 1933)
Fehér éjszakák
Simogatják a rétet, láthatod —
Az árkokon hűvös harmat folyói.
Apadnak. S holnap: utad, távlatod
Nem lengik be a köd tejlobogói.
Maradj, harmat. Merő önző öröm
Mért pocsékolná nedveit a földnek!
Nyuszi fürödjön derűs körödön,
Te gyermekszem-mosdató hajnalünnep.
Nem, nézd — még a hold fakó fénye is
Örvend e roppant fehér éjszakáknak.
Ezüst rozst vág a harsogó haris,
Nem törnek meg, állnak tovább a szárak.
A nagy fehér éjfél csendje oson,
Meg-megáll alvó nyárfák ágközében —
Fehér csend a milliomodikon,
E század második félidejében.
Einstein meghalt. Iskolás lesz fiad.
A táj fölött repülők — súlyos árnyak.
Csitul majd a reaktív indulat;
Sose lesz vége a szárnysurrogásnak.
Adók új szavakra váltanak át,
A tágas földön új zászlók lobognak,
Gyorsul az emberiség... Halld, világ!
De a fehér éjszakák sose kopnak.
Csak az idő fut. S csodálják mesém,
Arról, hogy harmaton gázoltam átal;
S hogy e szívtelen század közepén,
Kérdik, mi volt a fehér éjszakákkal: ...?
TANDORI DEZSŐ fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése