Lev Tolsztoj emlékszám (8)

VARVARA NAGORNOVA

Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? / 2

IV

Közeledett szeptember, és Szerjozsa bácsinak három hónapra el kellett mennie kurszki birtokára gazdasági ügyeit intézni és vadászni.

A bácsi elutazása napján Tánya átment könyvekért az üres szárnyépületbe, ahol az iskola volt, és utánament Szerjozsa bácsi.

Felmentek az első emeletre, és beléptek a nagy reneszánsz ablakos, világos szobába. Lépteik visszhangoztak az egész házban.

Szótlanul mentek; mindkettejüknek ugyanaz a gondolat járt a fejében, amelyet nem tudtak, de nem is kellett kimondani.

A szobában két nagy könyvszekrény állt. Az egyik elé oda volt tolva egy magas, hosszú iskolai asztal. A falak mentén székek sorakoztak.

– Gyorsan kell könyveket választani – mondta Tánya –, mert mindjárt besötétedik, akkor pedig nem látunk semmit.

A szavai úgy hangzottak, mintha betanulta volna őket, mintha tudta volna, hogy most történnie kell valami nagy fontosságú, rendkívüli eseménynek, amitől félt, ugyanakkor szenvedélyesen kívánta, de ezt most egyelőre el kellett fojtani, ha mással nem, üres fecsegéssel.

Szerjozsa bácsi odatett egy széket az asztalhoz, és azt mondta:

– Kérem, válasszon nekem is könyvet, elviszem útra.

– Milyet? – kérdezte Tánya.

– Amilyet akar, rábízom az ízlésére.

A szekrény magas volt, csak az asztalról lehetett elérni a könyveket. Tánya a székről könnyedén fellépett az asztalra, kinyitotta a szekrény felső ajtaját, a Szovremennyik című folyóirat régi számai közül válogatott és leadogatta őket Szergej Nyikolajevicsnak.

Mind a ketten hallgattak.

A nap már egészen lebukott az öreg tölgyerdő mögött, a sárgálló-barnálló lombok még odalátszottak a nagy reneszánsz ablakon át. A kertben és a házban csend honolt, csak egy jókora őszi légy zümmögött és ostromolta az ablaküveget.

„Milyen különös ma – gondolta Tánya –, milyen hallgatag... nyugtalan..." Ha ez a nagy légy most felmászik az üvegen, akkor bekövetkezik az – jósolta Tánya magában. És merőn nézte az ablakot. A légy felmászott.

– Hová szállt el a gondolata? – kérdezte tőle Szergej Nyikolajevics.

– Ugyan, sehová. Folyóiratot kér, vagy valamilyen könyvet? – kérdezte Tánya, felé fordulva.

– Amit választ – mondta Szergej Nyikolajevics, és egészen közel ment az asztalhoz, ahol Tánya állt. „Sürgősen haza kell menni – gondolta Tánya –, Ljovocska és Szonya nem nézi jó szemmel, hogy ketten jöttünk ide."

Le akart lépni a székre, de rajta ült Szerjozsa bácsi.

Tánya választott neki két könyvet, becsukta a szekrényt, és nevetve azt mondta:

– Hogy megyek le innen? Engedjen, vagy leugrom.

– Nem, azt ne, magas, megüti magát, lépjen csak a székre – mondta halkan, de határozottan Szerjozsa bácsi, ám nem mozdult a székről.

Tánya önkéntelenül engedelmeskedett a szuggesztív hangnak, és egyik lábával óvatosan rálépett a szék szélére. „Mit nem teszek! Nem kellene" – futott át az agyán, de már késő volt. Egyensúlyát vesztette, elejtette a könyveket, megingott... és ha Szerjozsa bácsi meg nem fogja, leesik a székről. Alighanem Tánya nagy ijedtsége és Szergej Nyikolajevics felindultsága váltotta ki a bácsiból a már régen megérett vallomást.

Tanyát nem csalta meg az előérzete: ifjú életében bekövetkezett az a „nagy fontosságú" esemény. Szerjozsa bácsi házassági ajánlatot tett neki. Tizenhét éves volt akkor. Ebben a boldog percben nem volt annak a tudatában, milyen bonyodalmakat rejt magában Szergej Nyikolajevics 15 éves családi köteléke és a kora – 38 éves volt akkor. A fián, Grisán kívül Tánya senkit sem ismert a családban. Csak azt tudta, hogy Szergej Nyikolajevics szereti őt, hogy három hónapra elválik tőle, és a boldogság könnyei összevegyültek az elválás szomorúságával.

Szerjozsa bácsi mindent elmondott a fivérének, Tánya pedig a nővérének, aki előtt soha semmit sem titkolt el. Úgy határoztak, hogy Tánya fiatal korára való tekintettel – meg az ügyek elrendezésére is idő kell – egy évre elhalasztják az esküvőt.

Tánya ítéletként fogadta ezt a döntést, de zokszó nélkül tudomásul vette. Úgy látszott, vállalta, hogy kitartó lesz és nyugodtan él Jasznajában. Megint csak Szonya nemes szívének és Ljovocska bácsi ésszerűen óvatos magatartásának köszönhette, hogy ez nem esett nehezére.

A Háború és békében ezt olvashatjuk:

„— Egy egész esztendő! – mondta hirtelen Natasa; csak most ébredt rá, hogy az esküvőt elhalasztották egy évre. – De hát miért egy esztendő?... Miért egy év?... – Andrej herceg hozzáfogott, hogy megmagyarázza a halasztás okát. Natasa oda se figyelt.

– És nem lehet másképp? – kérdezte. Andrej herceg egy szóval se felelt, de arca azt fejezte ki, hogy ezt a döntést nem lehet megmásítani."

Emlékszem, ősszel hogyan vendégeskedtünk Jasznaja Poljanában és ünnepeltük együtt szeptember 17-ét, Szonya neve napját. A közelünkben állomásozott egy ezred, és az ezredparancsnok, Junosa ezredes, meg néhány tiszt, köztük G. A. Kolokolcev, akit gyermekkorunk óta ismertünk, néha eljött Jasznajába.

Lev Nyikolajevics meglepetést akart szerezni Szonyának, ezért a neve napjára odahívta az ezredzenekart Jasznajába. Nekünk elárulta, de azzal, hogy tartsuk titokban. Ebéd közben a sétány fái közül egyszer csak felhangzott a zene: egy nyitányt játszottak.

Az első hangoknál örömteli csodálkozás áradt szét Szonya arcán, sőt a meghatódás könnyei is kibuggyantak szeméből. Most is magam előtt látom őt: fiatal, szép és eleven. Ljovocska bácsi nem vette le róla a tekintetét, és legalább olyan meghatódott volt, mint ő, szinte gyermeki öröm tükröződött az arcán.

Sokan voltunk fiatalok – fiúk, lányok –, és ebéd után elkezdtünk táncolni. Mindenki táncolt, Lev Nyikolajevics, a kövér Junosa ezredes – mindenki, de mindenki.

A francia négyes hatodik figurájában a zenekar a Kamarinszkaját játszotta. Lev Nyikolajevics felszólította a társaságot, hogy ki tud „orosz táncot" járni, de mindenki csak állt szótlanul; ekkor a következő szavakkal fordult Kolokolcevhoz:

– „Orosz táncot"! Csak nem gyökerezett le a lábatok?!

A zenekar mind lelkesebben játszott.

– Ho! No! – biztatta a bácsi.

Kolokolcev határozottan előrelépett, leírt egy sima kört, és megállt Tánya előtt.

Láttam, hogy Tánya habozik, és rettenetesen sajnáltam. Lelkes határozottság tükröződött az arcán, majd egyik kezét csípőre téve, a másikat felemelve, könnyed léptekkel Kolokolcev elé úszott.

Valaki odadobott neki egy kendőt. Röptében elkapta, és már nem törődve azzal, hogy kik állnak körülötte, úgy táncolt, mintha mást se csinált volna egész életében.

A Háború és békében ezt olvassuk :„... Ez a szellem, ezek a fogások pontosan azok az utánozhatatlan, eltanulhatatlan orosz fogások voltak, amelyeket várt is tőle a bácsi."

Mindannyian el voltunk ragadtatva. Ahogy hallgattam Glinkának ezt az elbűvölő zenéjét és néztem Tányát, szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de nem mertem.

Vidáman, gondtalanul és fiatalon zajlott akkor az életünk.

V

Ősszel falkavadászat kezdődött. Ljovocska bácsi nagyon szeretett vadászni, gyakran még a távoli mezőkre is elment gyors lábú kutyáival. Tánya majdnem mindig elkísérte. Kedvenc szórakozása volt ez. Azt mondta: „A vadászat közel hoz a természethez, amelyet olyannyira szeretek."

Én és Liza nővérem is részt vettünk a vadászatokon – lóháton, de legtöbbször szánon.

Én és Tánya különösen az őszi természetet szerettük. Az erdő élénk színeit napfényben, amikor a sárga levelek elválnak az ágaktól, és lassan pörögve lehullanak a földre.

Nem írom le magát a vadászatot, azt már sokan leírták, csak azt említem meg, hogy a sikeres hajtóvadászat őszinte örömmel töltötte el a vadászokat, amit beszélgetéssel, nevetgéléssel fejeztek ki, Tánya pedig fülsiketítő visítással meg kiáltással adott hangot elragadtatásának.

A Háború és békében ez így szerepel: „Ezzel a sikkantással fejezte ki mindazt, amit a többi vadász az egymás szavába vágó beszélgetéssel fejezett ki."

Sajnos, Szonya a gyerekek miatt csak ritkán jöhetett velünk.

1863. október 15-én a trónörököst, Nyikolaj Alekszandrovicsot várták Tulába. A nemesek bált adtak a tiszteletére. Szonya örömet akart szerezni húgának, és megkérte a férjét, vigye el Tanyát a bálba. Ő maga betegsége miatt otthon maradt.

Keveset tudok erről a bálról, de hallottam, hogy igen jól sikerült. Lev Nyikolajevics sok régi ismerősével találkozott a trónörökös kíséretében, és őt is sokan körülvették. De Tánya senkit sem ismert. A lengyel tánc alatt egy oszlop mellett állt egyik nőrokonával, Iszlenyevával, és majdnem sírva fakadt, mert nem táncolt, sőt amikor keringőre váltott a zene, akkor is árulta a petrezselymet. A bácsi azonban találkozott a bálban Dmitrij Dmitrijevics Obolenszkij herceggel, akit régen ismert, és a fiatalembert bemutatta Tanyának. A herceg aztán bemutatta Tányát a maga ismerőseinek, úgyhogy egész este táncolt és nagyon jól érezte magát.

A Háború és békében ezt olvassuk: „Natasa bántónak találta ezt a családi összejövetelt itt, a bálban... Majd sírva fakadt, hogy ő nem táncolja a keringőtánc első fordulóját.. . Andrej herceg. . . felkérte egy keringőre. Natasa dermedt arcát, mely kétségbeesésre vagy ujjongásra egyformán hajlott, hirtelen boldog, hálás, gyermeki mosoly ragyogta be."

Tánya ezt írja Polivanovnak:

„Mindjárt azzal kezdem, hogy bálban voltam. Tulában adták a trónörökös tiszteletére. Ljovocskával és Mengden bárónővel voltam. Eleinte majdnem sírtam – unatkoztam, csak Olga Iszlenyevát ismertem ott, és nem táncoltam. De aztán Ljovocska bemutatott néhány táncost, köztük Obolenszkijt, és attól kezdve nagyon jól éreztem magam és sokat táncoltam.

Fehér tarlatánruha volt rajtam, fehér selyem felsőszoknya és báli cipellő. A hajamban meg a mellemen virág, harmatos orgona és rózsa, meg kőrisbogár (ez most a divat). Hát így festettem, ha érthetően leírtam.

Van még egy kedvenc szórakozásom. A falkavadászat nyúlra. Ljovocskával szoktam elmenni másodnaponként, néha 40 – 50 versztát is megteszünk, elmegyünk Pirogovóba is, Marija Nyikolajevnához; nekem ez olyan élvezet, amilyet még sose tapasztaltam."

November végén Szerjozsa bácsi visszajött a faluból, és egyenesen Jasznaja Poljanába vette az útját. A boldog viszontlátás után Tányának haza kellett mennie Moszkvába, a szüleihez.

Otthon színtelennek találta a moszkvai életet. Unatkozott. Ráadásul az édesapja ellenezte a házasságát Szergej Nyikolajeviccsal, mondván, hogy túl nagy köztük a korkülönbség, de ami a legdöntőbb, a vőlegény nem szabad ember. Lev Nyikolajevics azt írta Tányának:

„Játszd Chopint és énekelj. Húzd ki magad, élj rendesen, hogy akármi van kiszabva rád – boldogság vagy boldogtalanság –, derék lányként találjon. Hogy légy boldog – ezt nem mondom, de hogy ne hagyd el magad és légy szelíd, ezt mondhatom, és erre törekedj. Mindennél jobban észrevettem, hogy ha nyomja valami a lelkedet, akkor hirtelen és nyers vagy. Ez nincs rendjén. Ne haragudj a kioktatásért, de én annyira szeretlek, hogy semmilyen gondolatomat nem titkolom el előtted..."

Egy másik levélben L. Ny. ezt írta Tányának: „Tegnap megnéztem, mikor lesz újhold, és a nagynéni naptárában azt találtam: »Aujourd' hui Léon et sa femme sont portés pour Moscou accompagnés de la chére Tánya.«9 Mindig chére vagy nekem, de most, ahogy ez lenni szokott, minden látható ok nélkül még chére-bb lettél számomra. – És még azt mondod, hogy az ellenséged vagyok. Ellenséged az a húsz év többlet, amit éltem ezen a világon. Bármi adódik is az életedben, én hiszem, hogy nem kell elcsüggedned, a boldogságban is őrizd meg kedves, vad-eleven természetedet, de a boldogtalanságban se add meg magadat a sorsnak... Én semmit sem tudok és semmi határozottat nem kívánok nektek, bár teljes szívemből szeretem mind a kettőtöket. Hogy mi lesz számotokra jobb, azt csak az Isten tudja, imádkozzatok hozzá."

Tánya ezt írta Polivanovnak:

„Miért vesznek kárba legszebb éveim? Szomorú és nehéz a szívem. Olykor kétségbeesem, úgy érzem, nincs erőm mindezt elviselni. Néha pedig nem tudom, mi történik velem: valahogyan szokatlanul jól érzem magam. Ilyenkor mindenkit szeretek, mindenre van erőm, energiám, ha énekelek, a hangom is erősebb, tisztább, az istenhitem is, érzem, szilárdabb. A kezem hideg lesz, de egész testemben égek, és valami csodálatos érzés jár át. De nem tudom leírni, hogy mi van velem ilyenkor. Nagyon rövid ideig tart. Felbukkan – és máris vége."

VI

Eljött a tavasz, és a természet újjászületésével Tánya lelke is kivirult. Elutazott Jasznajába, ahova kitartóan hívta a nővére és a bácsi. Szerjozsa bácsi és az édesanyja nemrég tért haza külföldről.

A megállapodás ellenére Szergej Nyikolajevics és Tánya az egy év lejárta előtt találkozott. A bácsi ismét gyakori vendég volt a háznál, és június legelején azt mondta a fivérének, hogy a kurszki kormányzóságban akar esküdni, onnan egyenesen külföldre megy, de szándékát még nem közölte élettársával, M. M.-el. Amikor ezt elhatározta, megkezdték az előkészületeket az útra. A bácsi minden napot Jasznaja Poljanában töltött. Tánya egész szívével átadta magát a boldogságnak. Úgy látszott, visszafojtott szerelme kivirult, beért e hosszú hónapok alatt.

De az öreg dajka, Marja Afanaszjevna, amikor tudomást szerzett az esküvői készülődésről, arra figyelmeztetett, hogy böjt van, és nem lehet esküdni. Ez kínzó elodázás volt mindkettőjük számára.

Szerjozsa bácsi továbbra is odajárt Jasznajába, de M. M. előtt már nehéz volt titkolnia szándékát, és maga Marja Mihajlovna is észrevette rajta a változást, meg különféle híreket is hallott kerülő úton. Végül Szerjozsa bácsi közölte vele végleges elhatározását, hogy elhagyja, és a vagyon tekintetében már rendelkezett. Szerjozsa bácsinak három gyermeke volt. És attól fogva, hogy közölte élettársával elhatározását, Tánya észrevette rajta: időnként nagyon elgondolkozik, gondterhelt, pedig azelőtt gyengéd és figyelmes volt hozzá.

– Mi van vele? Mi van vele? – találgatta magában kitartóan és szomorúan, ha lefeküdt, ha felébredt, ha sétált vele a kertben.

Tánya elvesztette lelki nyugalmát. Sírni nem tudott, és száraz, csillogó szemmel próbálta leolvasni az arcáról azt az „érthetetlent", ami lassan-lassan szétoszlatja az ő boldogságát.

Szerjozsa bácsi legalább annyira szenvedett, mint Tánya, és amikor eljött hozzánk, azt mondta édesanyámnak : „Mit tegyek, Masenyka? Annyira szeretem Tányát, de ha elmegyek Tulába és meglátom Mását, megtört tekintetét, zokszó nélküli, alázatos bánatát – mintha darabokra tépnének! Amikor először elmentem hozzá, hogy közöljem vele végleges szándékomat, és kinyitottam az ajtót, látom: térden állva megindítóan imádkozik, arcán folyik a könny. És nem tudtam beszélni."

Szerjozsa bácsi csupa szív ember volt, és tudott szeretni. Édesanyám nem tudta, mit mondjon neki. Szerette Tányát, és látta rajta, hogy fiatal kora miatt nem fogta fel, hogy Szerjozsa bácsit tizenhat éves kötelék fűzi a családjához. Édesanyám vigasztalta, ahogy tudta.

Tánya semmit sem tudott erről a beszélgetésről, és Ljovocska bácsi, amikor látta, hogy mennyire tájékozatlan, behívta a dolgozószobájába, és feltárta előtte fivére családi életét a három gyerekkel, beszélt neki a családjához való ragaszkodásáról, felolvasta legutóbbi leveleit, amelyekben a lelkiállapotát ecseteli.

Tánya szó és könny nélkül végighallgatta, aztán elvonult a szobájába. Senki sem tudta, milyen elhatározásra jutott.

Este levelet hozott, Szerjozsa bácsinak írta. Hogy visszaveheti adott szavát, hogy nem jutott el a tudatáig, hogy elválasztja a családjától. Megírta, hogy szereti őt, de soha semmilyen körülmények között nem megy hozzá feleségül.

Ljovocska bácsi véleményét Tánya elhatározásáról a sógornője szüleihez írott leveléből láthatjuk:

„Mit tehetek hozzá ehhez a különös levélhez? Mind igaz, minden szava szívből jövő, az egész elbűvölő. Én nemcsak hogy mindig gyönyörködtem Tánya vidámságában, hanem csodáltam is nagyszerű jellemét. És most bizonyságot tett erről nagylelkű, nemes cselekedetével, amire nem tudok meghatódottság nélkül gondolni, még kevésbé beszélni róla.

Szerjozsa súlyosan, megbocsáthatatlanul hibás. Mindenekelőtt Tulában kellett volna elrendeznie a dolgokat. Könnyebben elítélhetném, ha egy idegenről volna szó, és nem a fivéremről.

De Tánya, ez a tiszta, szenvedélyes és energikus jellem, nem tehetett mást. Roppant árat fizetett érte, de megvan az a vigasza, hogy tudja: helyesen cselekedett.

Jobb lesz így neki, vagy rosszabb? Ezt senki sem tudja, én mindig úgy éreztem, és most még inkább, hogy Szerjozsa nem érdemelte meg Tányát. Adjon az Isten erőt ennek a leánynak, hogy átvészelje a megrázkódtatást. Az első nap nehéz volt, se nem evett, se nem aludt, csak sírt szakadatlan. Most aludt el először, holnap pedig elmegyünk Nyikolszkojéba... Tánya lépése meg kell, hogy mutassa Szerjozsának, mit veszített el benne. Az egyetlen, amit tudok: nem szabad találkozniuk addig, amíg Szerjozsa nem lesz teljesen szabad. De Tánya elhatározása komolynak látszik, éppen ez benne a megindító. Többször elismételte: »Most már nem megyek hozzá, semmi szín alatt!« Hirtelen és teljesen váratlanul jutott erre az elhatározásra. A gyerekből egyszerre nő lett, és gyönyörű nő. Nem tudom, maguk ketten hogyan fogadják ezt, bizonyára szomorúak, és félek, hogy szemrehányást tesznek nekünk. Irják meg mind, amit gondolnak.

De szomorkodásra nincs ok. Akinek ilyen a lelke, mint Tányának, az nem lehet boldogtalan. Isten velük, szívszorongva várom a válaszukat."

Amikor Szerjozsa bácsi megkapta Tánya levelét, hosszan válaszolt neki, arra kérte, ne dobja vissza adott szavát, mondván, hogy az idő mindent rendbe hoz. Hogy változatlanul szereti, és hogy a szerelmével milliókat adott neki, a koldusnak, és most vissza akarja venni tőle.

Tánya megkapta ezt a levelet. Szerjozsa bácsi pedig elment édesanyámhoz Pokrovszkojéba, és arra kérte, beszélje rá Tányát, hogy ne siesse el a döntését. De édesanyám nem vállalkozott a közvetítésre, mondván, hogy Tánya elhatározása, ha egyszer eljutott hozzá, olyan szilárd és megmásíthatatlan, hogy bizonyára nem fogja megváltoztatni.

Hogy Tányát semmi se emlékeztesse erre a nehéz időre, Szonya és a bácsi elhatározta: az egész családdal átmennek a másik birtokukra, a tulai kormányzóság csernszkojei járásában levő Nyikolszkojéba.

VII

A bácsi megint levelet ír Tánya szüleinek. Dátum nincs rajta – se év, se hónap, de tudom, hogy 1864-ben, június közepén írta.

„Nyikolszkojéból írok, ahol harmadik napja tartózkodunk. Csak szívszorongva tudok gondolni magukra, mivel nem ismerem véleményüket az esetről: amit gondolnak és mondanak róla. Az ügy teljesen le van zárva. Akármilyen nehéz is Tányának és nekünk valamennyiünknek, a lelkem mélyén titkos öröm bujkál: a kisebb baj megmentett bennünket a nagyobbtól.

Amikor megérkeztünk Nyikolszkojéba, rögtön átmentem Pokrovszkojéba, hogy találkozzam a fivéremmel. Találkoztam vele, és úgy hiszem, utoljára. Most elutazott Tulába. Az a szándékunk, hogy itt töltünk vagy másfél hónapot ezeken a Tánya számára új helyeken, a neki kedves emberek – Gyakovék, Másenyka és a gyerekei – közelében. Számunkra most az a legfontosabb, hogy Tánya rendbe jöjjön. Rendkívül megindító – szelíd és bánatos. Az első két napban megijesztett bennünket, de most már teljesen nyugodt vagyok az egészségét illetően. Szilárd meggyőződésem, hogy megnyugszik, és túl lesz az egészen, szerencsésen és teljesen túl lesz rajta. Elbűvölő természet, nemes szív, és előtte van még a teljes élet. Hogy hamarabb helyreálljon az egészsége, rávettük Szonyával, hogy velem együtt igyon kumiszt... Távolabbi tervünk a következő:

Augusztusban visszamegyünk Jasznajába, ott leszünk egy hónapig. Szeptemberben, ugyancsak egy hónapra, elmegyünk Moszkvába; azt az időt arra használom fel, hogy kinyomatom a regényem második részét, télire pedig külföldre utazunk – Rómába vagy Nápolyba. Természetesen Tányával együtt, ha megint ránk bízzák, és nem tesznek szemrehányást azért, mert rosszul vigyáztunk rá. Félek és érzem, hogy lélekben szemrehányást tesznek nekem. Kérem, legyenek hozzám őszinték. Bár az igazság az, hogy mindenben a sors a vétkes. Igy akarta az Isten, és arra kell gondolnom, hogy az, amit most szerencsétlenségnek nevezünk, talán nemsokára nagy szerencsének mondhatunk. – Isten velük, írjanak mihamarább. – Nem tudom, Szonya hozzáír-e a levélhez. Amit leírtam, arról ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak némi – és teljesen jogos – haraggal a fivérem iránt, de én idősebb vagyok nála, Szerjozsa pedig a fivérem. Hibásnak tartom őt, és nem szeretnék a helyében lenni ilyen teherrel a szívemben. Tout comprendre c'est tout pardonner.10

Hibás abban, hogy könnyelmű ígéretet tett, mielőtt felszámolta volna korábbi kapcsolatait, de utána legalább annyit szenvedett, mint Tánya. Még legutóbb is azt ismételgette, hogy »csak időt kérek«; de mi tudjuk, és Tánya megbántva megérezte, hogy nincs ereje megszüntetni régi kapcsolatait. Megbocsáthatatlan hibát követett el, de ennek a megítélése Tányára tartozott. Szerettem volna, ha írás helyett inkább kedves arcukat láthatom. Akkor megértettek volna, de így csak magyarázkodom, mint aki vétkes. Isten velük."

VIII

A nyikolszkojei birtok száz versztára esik Jasznaja Poljanától. Nagyon szép, dombos erdő-birtok, nem messze a háztól folyó kanyarog.

A család a gyerekekkel együtt június közepén költözött át Nyikolszkojéba. A kedves, gondos Szonya mindenben serénykedett. Szobát rendezett be magának, a férjének, a gyerekeknek, Tanyának, és mindenről gondoskodott. Tánya nem vett részt semmiben, de Szonya nem is engedte.

Tánya élete mintegy befagyott. Napokon át csak ült mozdulatlanul, egyetlen pontra szegezve a tekintetét. Senkivel sem beszélgetett, ha kérdezték, kelletlenül válaszolt. Az éneklést abbahagyta, csak Szürke, a hátasló vitte ki néha valahova az erdőbe, ahol, tudta, senkivel se találkozik, és ahol szabadjára engedhette a könnyeit.

A Háború és békében ezt olvassuk a lelkiállapotáról:

„Nemcsak kerülte az öröm valamennyi külső lehetőségét: a bált, a kocsikázást, a hangversenyt, a színházat, hanem sose is nevetett, hogy nevetéséből ne lehetett volna kiérezni a könnyeket. Nem tudott énekelni. Mihelyt elkezdett nevetni vagy megpróbált magában énekelni, szinte fojtogatták a könnyek: a megbánás könnyei, a visszahozhatatlan, régi időkre való emlékezés könnyei; a bosszúság könnyei: miért is fecsérelte el fiatal életét semmiért..."

Tánya azt írja Polivanovnak:

„Különös, itt vissza akarok térni önmagamhoz, ismét jókedvű lenni, de ez sehogy sem sikerült; ha nevetek, nem szívből jön, ha énekelni kezdek, a hangom elfojtják a könnyek. Mikor lesz már ennek vége? Nem látom a végét."

Amikor fiatal szomszédjuk, V., vagy valaki más meglátogatta őket, és hazament, Ljovocska bácsi többször tréfásan megkérdezte Tányától:

– Hová lett a kacérságod? Ugyan már, felejtsd el a múltat!

Tánya mosolyogva megrázza a fejét és kelletlenül azt mondja:

– Nem tudom, minden férfi annyit számít az én szememben, akár a mi Trifonovnánk. A Háború és békében ez áll:

„...valamennyi férfi csak annyit számít a szememben, akár a bolond Nasztaszja Ivanovna." Egy idő után Ljovocska bácsi ismét ír Tánya édesapjának Nyikolszkojéból:

„Szeretett, kedves barátom, Andrej Jevsztafjics. Sok érdekeset és sok szépet szerettem volna írni neked az életünkről; de most neked is, meg nekem is Tánya a legfontosabb. – Még mindig bánatos, hallgatag, nem akar élénkülni, mindig csak a számára oly szörnyű múltban él. Én úgy látom, hogy egyfolytában felidézi emlékezetében azokat a perceket, amelyek a boldogságot jelentették neki, és aztán mindig megkérdezi magától: valóban mindennek vége? A szerelem és az elkeseredettség között ingadozik. Ezt a szerelmet csak egy újabb szoríthatja ki a szívéből. De hogyan és mikor jön el ez a másik? Csak az Isten tudja. Ezen a bajon nem lehet segíteni, várni kell türelmesen, ahogy mi tesszük. Tánya jóságos, szelíd, engedelmes és annál inkább szánalomra méltó; mindent megtennék, hogy segítsek rajta, de nem tudok. Gitározni, énekelni ritkán, szinte sose látom. Csak ha megkérik, akkor énekel, de nagyon halkan, és rögtön abba is hagyja. Az a vigasztaló, hogy jó egészségnek örvend, habár megváltozott, ami különösen azoknak tűnik fel, akik nem látják mindennap.

Sokat várok az ősztől. – Először, mert vége lesz a nyárnak, ennek a mostani forró, nehéz, ábrándozásra késztető nyárnak, másodszor jön a vadászat és, harmadszor, a teljes helyváltoztatás. Ha nem volna ez a közös bánatunk, nagyon meg volnánk elégedve a nyarunkkal.

Áradás után megkezdtem a kirándulásokat. Először elmentem Gyakovhoz, vele pedig Satyilovhoz Mahovojéba. Alighanem Satyilov gazdasága a legszebb Oroszországban, és ő maga is az egyik legkedvesebb ember; egyszerű, okos és jó emberismerő. Szívélyesen fogadott bennünket, és ez a látogatás még jobban felszította gazdálkodási kedvemet. Július 25-ére meghívott Kirejevszkij, de egy kis betegség visszatartott; holnap mindenkit átviszek Másenykához, és legkorábban csak 27-én jutok el Kirejevszkijhez. Isten veled, csókollak téged és mindenkit."

Dátum nincs a levélen, de 1864 júliusában íródott.

IX

Nyikolszkojétól néhány versztára terült el Dmitrij Alekszejevics Gyakovnak, a gazdag földbirtokosnak nagy kiterjedésű birtoka. Gyakov nagyszerű ember volt, mindannyian igen szerettük. Még Kazanyból ismerte a Tolsztoj család, különösen Lev Nyikolajeviccsal barátkozott.

Darja Alekszandrovna Tulubjovát vette feleségül, volt egy tizenegy éves kislányuk. Gyakov a negyvenes évek embertípusa volt. Lélekben földesúr, művelt és képzett gazda. Még most is előttem van: zömök, széles vállú, közepesnél magasabb, szőke ember volt; jóságos arcán a jelleméből fakadó humor is tükröződött.

Felesége, akit Dollynak hívtak, magas, sovány, elegáns nő volt, nem szerette se a falut, se a gazdálkodást, folyton betegeskedett, ezért gyakran külföldön töltötték a telet.

Ljova bácsi és Szonya elvitte hozzájuk Tányát abban a reményben, hogy ott szórakozást talál. Az új környezet, az új emberek valóban kissé felélénkítették. Rendkívül szívélyesen, melegen fogadták, és különösen Darja Alekszandrovnával barátkozott össze.

Ezen a télen Gyakovék nem utaztak külföldre, és hallani sem akartak arról, hogy Tánya elmenjen tőlük : úgy kényeztették, akár egy kisgyereket.

Tányának mindegy volt, hol tölti a telet; szerette a falut, azonkívül szívből ragaszkodott a háziakhoz. De fiatal szervezete nagyon megrendült. Szemlátomást lefogyott, száraz köhögése pedig komoly veszélyre figyelmeztetett.

Ezt írta barátjának: „Nagyon jól érzem itt magam. A háziak rendkívül kedvesek, szeretnek és dédelgetnek, én is szeretem őket. Csak vadászni nem járhattam velük, beteg vagyok, köhögök, néha vért is."

Ápolták, vigyáztak rá, különösen Dmitrij Alekszejevics aggódott érte, maga sietett orvosért Orjolba, óránként beadta neki a cseppeket, pörölt vele, amikor ki akart menni a hódombra szánkózni.

Tánya édesapja ragaszkodott hozzá, hogy otthon gyógykezeljék, és januárban Ljovocska bácsi meg Szonya hazavitték Moszkvába. A legjobb orvosokat hívták ki hozzá, akik kezdődő tüdőbajt állapítottak meg nála. Gyógykezelték, de nem épült fel, továbbra is búslakodott, nem járt sehova.

A regényben ezt olvassuk: „Annyira beteg volt, hogy nem lehetett azt hánytorgatni, mennyire hibás ő mindabban, ami történt, hiszen nem evett, nem aludt, szemlátomást fogyott, köhögött, és ahogy az orvosok éreztették – veszélyben forgott."

Elérkezett a nagyböjt, és a vallásos hangulat az ő beteg lelkét is megérintette. Elkezdett böjtölni, és arra kérte édesanyját, engedje megáldozni. A regényben részletesen le van írva, hogyan készült fel az áldozásra.

Tánya azt írta Polivanovnak: „Három orvos gyógyít állandóan. De nem segítenek rajtam a porok meg a cseppek és egyebek. Istenem, miért nem lehet ezt megérteni ?! Egyedül csak Ljovocska érti. Rossz az idő, kő nyomja a szívemet. A múlt héten megáldoztam. Édesanyám megengedte, köszönöm neki. Reggel öt órakor felkeltett a dajka, és együtt elmentünk az Uszpenszkij-székesegyházba. Istenem, de jó volt! Félhomály, szorongó érzés bennem, hűvösség, és ez a csodálatos harangszó. A dajkával végigálltuk a misét, csak azt szégyellem, hogy látták, amint sírok. Liza folyton csúfolt:

– Tánya bőgőmasina lett.

Azt kérdezi, szoktam-e énekelni. Teljesen abbahagytam, de a napokban, az áldozás napján, mama nem hagyott békén, hogy énekeljek valamit. Megpróbáltam. Elkezdtem énekelni az Erdős hegyeket, papa kijött a dolgozószobájából, hogy hallja, és azt mondta: »Tánya a des larmes dans sa voix!«11 – és amikor ezt meghallottam, jóleső érzés fogott el. De ekkor berontott Petya és torkaszakadtából kiabálta: »Megkölyezett a Máska!«(Emlékszik Trifonovna cicájára?) És annyira megijedtem, hogy elfogott a zokogás, mama is megijedt, én pedig ráordítottam Petyára: »Bolond«, de eszembe jutott, hogy aznap áldoztam. Ljovocska folyton azt mondja nekem: »Húzd ki magad, legyél a régi Tánya«. De nem tudok az lenni, el kell felejtenem mindazt, ami nemrég történt. Egy évig menyasszonynak lenni, akit szeretnek, mindezt átélni, aztán pedig lemondani a boldogságról... De ahogy Dmitrij Alekszejevics elítélte Szergej Nyikolajevicset, azt rossz volt hallanom. Ezt nekem is mondta, meg Ljovocskának is, aki némán hallgatta. No de erről egy szót se többé. Mama és Liza hangversenyre mennek, én lemondtam. Beülök majd a dajkához és felolvasom neki a Roszlavlevet. Nagyon szereti..."

X

Beköszöntött a tavasz. Tánya falura vágyódott. Levelet kapott Darja Alekszandrovnától: az egész család esdeklőn hívta, menjen el hozzájuk.

Igy szólt a levél:

„Kedvesünk, kismadarunk, gyere el hozzánk. Te voltál az örömünk, a vigasztalónk, nélküled unalmas itt az élet. Csak a te kedves, fiatal lényed teszi télen elviselhetővé a falusi életet. Máig csodálkozom azon, hogyan tudtál örömet lelni benne, és azonfelül minket, öregeket is felélénkíteni a jelenléteddel." Dmitrij Alekszejevics Gyakov azt írta Tányának:

„Kedves Tánya, szégyenlem magam, mert biztosan azt hiszi, megfeledkeztünk magáról. Nyilván nem tudja – hacsak nem érzi, mennyire szeretjük –, mennyit emlegetjük magát. Nagyon hiányzik. Egyébként ha bizonyítékra van szüksége, firkantson két sort, hogy láthatjuk Cserjomosnyában, és a levele még ide se ér, én máris megjelenek Jasznajában. Csakugyan, miért nem látogat meg bennünket? De szép is lenne!"

Tánya először Jasznaja Poljanába ment, és onnan Cserjomosnyába, ahol változatlan örömmel fogadták.

Az élet ismét érvényesítette a jogait: Tánya visszanyerte elevenségét, bár a régi, gondtalan, zajos vidámsága már örökre elhagyta.

Ez a nyár nagyon vidáman és kellemesen telt Cserjomosnyában. Édesanyám Liza nővéremmel és velem ugyancsak sokáig itt vendégeskedett. A szép helyen álló nagy, parkos kúria minden szórakozást biztosított, ami falun elképzelhető. Azonkívül esténként édesanyám és Darja Alekszandrovna Mozart legszebb szimfóniáit játszották négykezesre; azóta is emlékszem ezekre az estékre. Azonkívül élőképeket állítottunk össze – kosztümös találós kérdéseket; minden „felnőtt" részt vett a játékban. A legjobb találós kérdéseket édesanyám és Tánya ötölte ki. A nyáron Ljovocska bácsi és Szonya is eljött Cserjomosnyába, és még vidámabb lett az életünk. Amikor el akarták vinni Tányát – a háziak nem engedték el, és ottmaradt Cserjomosnyában.

Ősz felé Darja Alekszandrovnának megromlott az egészsége, szemlátomást lefogyott, gyengült. Szomorúság honolt a házban.

Tánya egészen közeli barátságba került Darja Alekszandrovnával, és most ápolta, valahányszor rászorult.

A regényben Natasa és Marja hercegnő barátsága testesíti meg az övékét, bár Darja Alekszandrovna jelleme teljesen elüt a regénybeli Marja hercegnőétől. A regényben ez áll:

„Attól a naptól fogva Marja hercegnő és Natasa között kialakult az a szenvedélyes és gyengéd barátság, amely csakis nők között alakulhat ki. Szüntelenül csókolóztak, gyengéd szavakat mondtak egymásnak és idejük legnagyobb részét együtt töltötték."

Egyszer Tánya, ahogy szokás szerint becézgette és csókolgatta Darja Alekszandrovnát, arra próbálta rábeszélni, hogy menjen külföldre és gyógykezeltesse magát.

De Darja Alekszandrovna, áthatóan nézve Tanyát, azt mondta neki:

– Csöppségem (gyakran szólította így), ha én meghalok, menj hozzá Dmitrijhez, ígérd meg. Add a szavad!

Tánya a nyakába borult:

– Dolly – kiáltotta –, nekem soha ne mondj ilyet, soha!

Ezek a szavak erősen hatottak Tányára. „Ez" bekövetkezhet? Hogyan élek én itt náluk? – kérdezte magában. És eszébe jutott egy beszélgetés közte és Dmitrij Alekszejevics között, amikor egyik este a teraszon a házigazda azt kérdezte tőle, tudna-e szeretni valaki mást. Ő azt mondta neki, hogy miután már valakinek a menyasszonya volt, szinte el se tudja képzelni, hogy feleségül menjen egy másikhoz. Meg aztán ki vesz engemet feleségül, ha tudomást szerez a szerelmeimről? – tette hozzá elpirulva.

– Ha én fiatal és szabad volnék, szerencsémnek tartanám, ha a maga férje lehetnék – mondta zavartan Dmitrij Alekszejevics.

Ezután szigorúan elítélte Szerjozsa bácsit a Tányával szemben tanúsított könnyelmű magatartása miatt. Tánya elmondta ezt a beszélgetést Lev Nyikolajevicsnak, aki láthatólag nem lepődött meg ezen, és azt mondta:

– Ne izgulj, Dmitrij nagyon szereti a feleségét!

A Háború és békében Pierre azt mondja Natasának: „Ha én nem én volnék, hanem a világ legszebb, legokosabb és legderekabb férfia, és ha szabad volnék, most, ebben a pillanatban, térden állva kérném a szerelmét és a kezét."

Télire Tánya hazament, Darja Alekszejevnát pedig átvitték Moszkvába – külföldre már nem vihették.

Az új bánat sötét felhőként borult rájuk. Darja Alekszejevna menthetetlen volt, és kora tavasszal elhunyt.

Dmitrij Alekszejevics állandóan ápolta, és amikor meghalt, kimondhatatlanul búsult utána.

Úgy egy év múlva Tánya ismét elment Jasznaja Poljanába. Ott megtudta, hogy Alekszandr Mihajlovics Kuzminszkijt áthelyezték Tulába, és gyakran ellátogat Jasznaja Poljanába, és hogy Dmitrij Alekszejevics is gyakori vendég.

Mindenki észrevette Dmitrij Alekszejevics vonzalmát Tánya iránt, és nagyon szerették volna, ha Tánya hozzámegy ehhez a jóságos, szerető emberhez.

Gyakov tanácsot kért Ljovocska bácsitól, tegyen-e házassági ajánlatot Tányának. A bácsi azt mondta neki: „Azt tanácsolom, igyekezz, mert úgy veszem észre, visszatér első szerelméhez."

Tánya mindig sajnálta azokat, akiknek nem tudta viszonozni az érzelmeit, azért Lev Nyikolajevicsot kérte meg, tolmácsolja nemleges válaszát, habár ő is vonzódott Dmitrij Alekszejevicshoz.

Még az év júliusában Tula mellett megesküdött A. M. Kuzminszkijjal.

Az első évtől kezdve jöttek a gyerekek. Tánya minden szenvedélyességével, minden szeretetével a családjának élt. Lev Nyikolajevics hatására szentnek tartotta a családot. Az első két évben sehova sem járt. A bál, a díszes öltözködés megengedhetetlen volt a szemében. Teljesen elfoglalta a gyereke, a férje. Maga szoptatott, éjszakákon át nem aludt, már-már betegesen szerette a gyerekeit. Senki sem értette, hogyan lett ilyen leányból ilyen asszony. De Ljovocska bácsi azt mondta, hogy a szenvedély teljesen különböző talajon is mindig kifejtheti az energiáját, a beállítottságnak megfelelően, és hogy ő nem is várt mást Tányától.

Azóta, 25 éven át, minden nyáron elment a családjával Jasznaja Poljanába, ahol saját háztartást vezetett a nagy, fehér, emeletes szárnyépületben.

Befejezem ezt a rövid életrajzi beszámolót, amelyet saját visszaemlékezéseim, levelek, naplók, édesanyám és természetesen Tánya elbeszélései alapján állítottam össze, úgy-ahogy.

Még csak annyit mondok, hogy Tánya idős koráig megőrizte magában azt a belső tüzet, amely segített neki élni és magához vonzani az embereket. És a mi baráti kapcsolatunk se változott a mai napig, s valahányszor összejöttünk vele és Szonyával Jasznaja Poljanában, visszaemlékezéseinknek, amelyeknek fonalát olykor Ljovocska bácsi is segített gombolyítani, nem volt se vége, se hossza.

BÁRÁNY GYÖRGY fordítása

Jegyzetek:

9 Ma éjjel León és a felesége a kedves Tánya kíséretében elutazott Moszkvába.

10 Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. (fr.)

11 Könnyes a hangja.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 163-171. l.

Lev Tolsztoj emlékszám (7)

VARVARA NAGORNOVA:

Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? / 1

A „Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? Tatyjana Kuzminszkaja fiatalsága" című írás a Novoje Vremja 1916: április 9-i, 23-i és május 7-i, 14-i számának mellékletében jelent meg V. Nagornaja név alatt. Ez az átlátszó álnév Tolsztoj unokahúgát – nővérének, Marija Nyikolajevna Tolsztojának a leányát – Varvara Nagornovát takarta. De volt egy szerzőtársa is, akinek a neve titokban maradt a publikáláskor: Tatyjana Kuzminszkaja. Hogy eloszlassa nővérének, Sz. A. Tolsztojának a gyanúját, Kuzminszkaja 1916. április 18-án kelt levelében bevallotta: „Nagyon örülök, hogy tetszett neked az írás... de aki azt hiszi, hogy teljesen az én művem, az téved. Őrzöm Varvara fogalmazványait. Sok mindent elmeséltem neki, sok mindent magam igazítottam ki. A párbeszéd, az áldozási rész mind az enyém. A leírások csak részben, az éneklési jelenetek, a külsők és egyebek rajza nem az enyém. Én adtam az egésznek irodalmi színezetet, ő ehhez nem ért."

Ennél sokkal határozottabban nyilatkozott Valentyin Bulgakov, Tolsztoj volt titkára, aki ez idő tájt Jasznaja Poljanában lakott. „Ezek a visszaemlékezések a jelenlétemben íródtak. Természetesen Varvara Nagornaja nem önállóan vetette őket papírra. Az irodalomhoz egyáltalán nem értő, de jóságos és gyermekien naiv öregasszony kezét az orosz irodalom panteonjában magának örök helyet biztosító T. A. Kuzminszkajának, Natasa Rosztova prototípusának a keze irányította."

Tolsztoj rokonai és közeli ismerősei szentül meg voltak győződve arról, hogy az író sokukat „másolja", hogy amolyan alapanyaggal szolgálnak a műveihez. Ha a nagy írónak megjelent egy műve, a házában elkezdődött a vidám és különös találgató játék – ki kicsoda, annak ellenére, hogy maga Tolsztoj visszautasította a közelítésnek ezt a formáját. Egyik levelében, arra a kérdésre válaszolva, hogy ki volt Andrej Bolkonszkij prototípusa, azt irta: „Andrej Bolkonszkij – senki, akár a regényíró többi figurája... Szégyellném megjelentetni a munkáimat, ha csak arcképeket másolnék, boncolgatnék és örökítenék meg bennük." Ennek ellenére van igazság abban, amit Bulgakov írt: Nagornova és Kuzminszkaja írását el kell fogadnunk bizonyítékul. Bármilyen indíték vezette is őket, a tény az tény marad. Natasa Rosztova sok tekintetben Tánya Bersz másolata."

*

BEVEZETÉS

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf a Háború és béke legtöbb szereplőjét a való életből vette. Sokukat régen meghalt őseiről, sokukat pedig ma is élő kortársairól rajzolta.

Mivel senkit sem akart a nem kívánt színben feltüntetni, nem a saját nevükön nevezte ezeket a személyeket, de mi, a hozzá közel álló emberek, csalhatatlanul felismertük bennük rokonainkat és ismerőseinket.

Így tehát én nem mertem volna dobra verni értesüléseimet és tapasztalataimat, amelyeket a Tolsztoj családban eltöltött fiatal éveimben szereztem, és nem formáltam volna jogot arra, hogy kinyomtassam ezt az írást, ha nem adódik egy véletlen körülmény: Szemjon Afanaszjevics Vengerov gróf, akinek tudomására jutott, hogy Natasa Rosztovában Lev Nyikolajevics a fiatal T. A. Kuzminszkaját mintázta meg, azzal a kéréssel fordult Kuzminszkajához, vetné papírra rövid életrajzát, elsősorban életének azokat az epizódjait, amelyek belekerültek a Háború és béke című regénybe.

Tatyjana Andrejevna nem vállalkozott arra, hogy saját maga beszéljen magáról, ezt kényelmetlennek tartotta, és felajánlotta nekem, írjam le a többé-kevésbé együtt töltött éveket, de arra kért, hogy az ő életének azokat az epizódjait érintsem, amelyeket Lev Nyikolajevics felhasznált Natasa Rosztova megrajzolásához.

Ebből a szempontból tulajdonképpen T. A. Kuzminszkajának csak a fiatal évei jöhettek számításba. Amikor Lev Nyikolajevics befejezte a Háború és békét, Kuzminszkaja még nem ment férjhez. Lev Nyikolajevics a már asszony Natasa Rosztovát a feleségéről, Sz. A. Tolsztajáról mintázta. Valóban, amikor Lev Nyikolajevicstól nemegyszer megkérdezték, ki volt Natasa Rosztova modellje, azt válaszolta: „Összeőröltem Szonyát meg Tanyát, és lett belőlük Natasa."

Ugyanezt mondta édesanyám is, és teljesen igaznak tartotta, amit Tolsztoj állított. Kora gyermekkoruktól ismerte a két nővért, és általában nagy hasonlóságot látott köztük.

Tatyjana Kuzminszkaja átadta nekem megmaradt levelezését a szüleivel, barátaival és magával Lev Nyikolajeviccsal, így felelevenítette emlékezetemben élete néhány epizódját.

Ez a levelezés szolgáltatta ennek az írásnak legfőbb anyagát, amely különösen érdekes, mivel Lev Nyikolajevicsnak Kuzminszkajához és a leány szüleihez írott levelei máig sem jelentek meg nyomtatásban.

Varvara Nagornaja, szül. Tolsztaja grófnő

I

Kiskorától fogva ismerem Tatyjana Andrejevna Kuzminszkaját. Édesanyám, Marija Nyikolajevna Tolsztaja grófnő barátkozott az ő édesanyjával, Ljubov Alekszandrovna Bersszel, Alekszandr Mihajlovics Iszlenyev leányával. Ez a barátság mintegy örökségként miránk is átszállt, Tatyjana Andrejevna gyermekkorom, ifjúságom barátnője volt.

Bár sok esztendő eltelt azóta, az átélt múlt nem merült feledésbe, él az emlékezetemben.

Igyekszem feleleveníteni azokat a jellemvonásait és életének azokat a tényeit, amelyeket Lev Nyikolajevics oly szívesen megrajzolt a Háború és béke Natasa Rosztovájában.

Tánya, ahogy most nevezni fogom, kiskorától fogva nagyon vékonyka és betegeskedő teremtés volt. Tizenhárom éves korától kezdett el erősödni és gyorsan fejlődni. Rendkívüli elevenséggel és érzékeny lélekkel áldotta meg a természet, érzékenysége együttérzővé tette a környezete iránt, így aztán fokozatosan a család kedvence lett. Mindenki kényeztette, és több szabadságot kapott, mint két idősebb nővére. Mondhatni, minden szigor és fegyelmezés nélkül nevelkedett.

Tánya kedvetlenül és rosszul tanult, de sokat olvasott, rendszer és válogatás nélkül mindent, ami a kezébe került.

Tizenhat éves korában nővérénél, Tolsztaja grófnénál vendégeskedik, nyitva áll előtte a Jasznaja Poljana-i könyvtár a hatvanas évek folyóirataival, és természetesen a korabeli regények tetszettek neki a legjobban, bizonyos fokig romantikussá tették.

Lev Nyikolajevics azt írja neki egyik levelében: „... A legfontosabb, hogy okos légy, és ne lelkesedj a romantikáért. Előtted az egész élet, a sok boldogságot ígérő élet."

Egy másik levelében így ír:

„A Szürke búskomorrá vált nélküled; olvasmányaid, a (jórészt) hitvány regények miatt, nagyon nyugtalanok vagyunk. Ha sokáig nem írsz, nem attól félek, hogy beteg vagy, hanem hogy átestél valamilyen erkölcsi változáson, és már nem jössz el hozzánk...”

Tánya közvetlen természete féktelen vidámságában, fogékonyságában és szenvedélyességében fejeződött ki, akár jól, akár rosszul tett valamit. Ahol ő megfordult, ott érezni lehetett a leküzdhetetlen életerőt.

Természeténél fogva kacér volt, és gyakran megesett, hogy miközben elbűvölt valakit, ő maga is beleesett a saját hálójába, amiért az idősebbek alaposan megrótták.

„Hogy milyen különösek maguk – mondta nekik –, ha ő szeret engem, én se tudok közömbös maradni. Hiszen annyira sajnálom!”

Ez a válasz nevetésre indította Lev Nyikolajevicsot; mindig tudta, hogy Tánya könnyen lesz szerelmes, óva intette emiatt, nemegyszer levélben is. Lássunk egy részletet 1863-ban kelt egyik leveléből:

„Tánya, kedvesem, fiatal vagy, szép vagy, tehetséges és kedves vagy. Vigyázz magadra és a szívedre! Ha egyszer odaadod valakinek, nem lehet visszavenni, és a meggyötört szív örökké viseli a nyomot."

A hatvanas évek elején Lev Nyikolajevics gyakran megfordult a Bersz családnál. Tetszett neki a nagy patriarkális család, a három fiatal nővér egyszerű világa, a házukban akkor uralkodó gondtalanul vidám és szerelmes légkör, arról nem is beszélve, mennyire vonzotta oda jövendő felesége. A Háború és békében – a Rosztov családban – leírja ezt az otthontípust.

Nagynéném, Lev Nyikolajevics felesége, 1862-ben azt írta nővérének:

„Titokban elárulom neked, hogy Ljovocska meg akar írni bennünket, ha majd ötvenéves lesz."

De nem várt ötvenéves koráig, hanem már harminchat évesen megírta őket. Azonkívül Tánya viszonyát anyjához, amit a későbbiekben meglátunk, és bátyjához, Alekszandrhoz, aki akkor a Preobrazsenszkojei ezred tisztje volt. Tanyával nagyon jól megértették egymást, és amikor hazament szabadságra, sokat beszélgettek, énekeltek, kocsikáztak. Alekszandr muzikális lélek volt, és gyakran rávette húgát, hogy énekeljen. Lev Nyikolajevics, aki szerette a zenét, majdnem mindig kísérte Tanyát. Tánya hangjáról, énekmódjáról pontos leírást olvashatunk a Háború és békében.

Nagy társaságban nem szívesen énekelt. Szinte most is látom, ahogy kiállt a terem közepére (hogy jobb legyen az akusztika), élettelenül csüngött a karja, komoly arccal koncentrált. Ha énekelt, úgy látszott, mindenkiről megfeledkezett, aki hallgatja. Ezüstösen csengő, ritka szép hangja volt, nem lehetett közömbösen hallgatni. Ez a csiszolatlan hang nagy hatást tett a hallgatókra, amit maga Tánya észre sem vett. A Háború és békében ezt olvashatjuk:

„Ebben a hangban megvolt az a szűzi érintetlenség, az az öntudatlanul szunnyadó erő, az a kissé nyers bársonyosság, amely mind oly módon egyesült énekművészetének fogyatékosságaival, hogy az ember azt hiszi: bármily keveset is változtatnánk ezen a hangon, csak elrontanánk."1

Emlékszem, egyszer Ljovocska bácsi egyik barátjának, Gy[akov]nak a falujában voltunk, ahol Tánya közkívánatra énekelt az ősi udvarház termében. Holdfényes májusi éjszaka volt. A kertre néző nyitott ablakokon hangosan beáradt a csalogánydal és komikusán túlharsogta Tánya hangját. A hallgatók között volt Afanaszij Afanaszjevics Fet és felesége, Marja Petrovna. Tánya Glinka, Dargomizsszkij és mások románcait énekelte. Amikor abbahagyta, kérték, énekeljen még. Odament hozzá Marja Petrovna és azt mondta neki:

„Meglátja, hogy az én Fet gavambocskám (így nevezte a férjét, az „1" hang helyett „v"-t ejtve) nem kívánja ezt ingyen, akármit, de ír ezen a poétikus estén."

Valóban, másnap reggel Fet megjelent egy költeménnyel, és átnyújtotta Tanyának. Idézem a két első versszakot: „Tündöklő éj. A hold a vak szalonba csurgott / Lábunk elé. Sugárözönben állt a kert. / A nyitott zongorán úgy remegtek a húrok,/ Mint szívünk, amikor elhalt az éneked. / / Daloltad hajnalig könnyek közt, hogy te vagy csak / Te vagy a szerelem, hogy nincs más szerelem, / S tudtam, szeretni már mindig téged akarlak, / Ölelni szótlanul, és sírni csöndesen... "2

Ez után az estély után, 1866. május 25-én, Ljova bácsi levelet írt Gy[akov]éknak és Tanyának; barátját, Gy[akov]ot Ilja fia keresztelőjére hívta keresztapának. A levél végén hozzáteszi:

„Fet azt írja nekem, hogy, a szavait idézve, paradicsomi estét töltött nálatok gitár- és csalogányszó mellett, és hogy ezen a paradicsomi estén Tánya nyolc órától kettőig énekelt. Ez nagyon helytelen. Tudom, ha én is ott vagyok, elsőnek szegem meg Rasszvetov utasítását, és most azért teszem e megrovást, mert nem voltam ott... Viszontlátásra, kedves barátaim, nagyon várlak benneteket. L. Tolsztoj."

Ez a vers sokkal később jelent meg nyomtatásban, de Tánya még ma is őrzi a kézírásos lapot, amelyet Fettől kapott.

Tánya külsőleg eléggé eredeti és vonzó volt. Sötét, enyhén hullámos haj, keskeny arc, nagy száj és csodálatosan finom arcszín. Amilyen gyorsan változik az árnyék a napon, olyan gyorsan változott az ő arckifejezése is, és ez adta legfőbb báját. Nagyon vékony alkat volt, kitűnt rendkívüli hajlékonyságával és kecses mozgásával.

Élénksége ellenére már gyermekkorában igen gyakorlatiasnak mutatkozott. Tizenegy évesen a maga akaratából megtanította olvasni az öccsét. Később jelen volt apja súlyos műtétjénél (az apja kívánságára), majd Ljovocska bácsi eltörött karjának sínbe tételénél asszisztált, utána pedig ápolta, akár egy ápolónő.

Később, amikor Lev Nyikolajevics hazatért Jasznaja Poljanába, Szonya néni így ír a húgának:

„Édes Tánya, csak nem tudok úgy postát küldeni, hogy neked ne írjak. Mióta gondját viselted Ljovocskának, százszor kedvesebb vagy nekem. Ljovocska elmondta, hogy írnoka, barátja, szolgálója voltál, és hogy egymás bizalmasai lettetek; úgy örülök, hogy ilyen jól megértettétek egymást. Mind a kettőtöket nagyon szeretlek! Megértem, hogy sokkal szomorúbb lettél nélküle. Ő a mi világunkat idézi neked, amelyet szeretsz, és mindenki másnál jobban megértett tégedet.

Köszönöm neked, lelkecském, a leveleket is, amelyeket írtál, a magam nevében is, az ő nevében is."

II

Tizennégy éves korában volt először szerelmes, unokafivérébe, vagyis Kuzminszkijba, aki a férje lett. Alekszandr Mihajlovics Kuzminszkijt mindig úgy fogadták a házukban, mint a saját fiukat, és néha náluk töltötte a karácsonyi meg a húsvéti szünidőt. Mindenki nagyon szerette a családban. Tánya édesanyja nem tulajdonított semmi jelentőséget leánya érzéseinek, mondván, hogy ez a gyerekkori vonzalom nyomtalanul elmúlik.

De egyszer Tánya, szerelmi vallomás közben, először Mimi nevű nagy babáját vitte közel a fiú arcához, a vállára tette a baba glaszékezét, aztán ő maga átfogta a nyakát, megcsókolta, majd miután kiszámította, hány év van még az iskola befejezéséig, kijelentette, hogy négy esztendő múlva hozzá megy feleségül. A Háború és békében Natasának és Borisznak a jelenete így fest:

„— Csókolja meg ezt a babát – mondta Natasa...

Borisz elpirult.

– Milyen nevetséges maga! – mondta és még jobban elvörösödve a lányhoz hajolt, de nem kezdett semmit, csak várt.

Natasa hirtelen felugrott a kiskádra, úgyhogy magasabb lett, mint Borisz. Mindkét karjával átölelte, úgyhogy vékony csupasz kis karja a fiú nyakánál feljebb záródott össze. Egy fejmozdulattal hátravetette haját és szájon csókolta Boriszt...

– Natasa – mondta Borisz –, tudja, hogy szeretem, de...

– Szerelmes belém? – vágott közbe Natasa.

– Igen, szerelmes, de arra kérem, ne csináljunk ilyesmit, mint az imént.... Még négy év... Akkor aztán megkérem a kezét.

Natasa elgondolkozott:

– Tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat. . . – számolta vékony ujjacskáin. – Jó! Tehát biztos?"

Amikor megjelent a regény első része – akkor 1805 címmel –, Polivanov, gyerekkori barátjuk és Tánya fivérének kadéttársa, azt írta Tányának:

„Bizonyára olvasta az 1805-öt? Sok ismerőst talált benne? Magára is ráismert? Hiszen magára emlékeztet? Boriszban pedig belőlem van egy darabka; Vera grófnőben Jelizaveta Andrejevnából, Szofja Andrejevnában Szonyából, és Petyából is van egy darabka. Mindenkiben van egy darabka valakiből. És az esküvőm Mimi babával – az is benne van. Élvezettel olvastam el az egészet, különösen azt a jelenetet, amikor a gyerekek berohannak a szalonba. Sok minden ismerős nekem benne. Hát Natasa csókját nem a valóságból vette-e L. Ny.? Maga bizonyára elmesélte neki, hogyan csókolta meg annak idején a tanítóját?... Maga nyilván ismeri az összes személyt, akikről Lev Nyikolajevics másolt, vagy akiktől hősei egyik-másik vonását vette. Ha tud valamit ebben a tekintetben, ne tagadjon meg néhány sort tőlünk, bűnösöktől", és így tovább.

Lássuk Tánya válaszlevelét (1865):

„Ljovocska regényéről írt nekem. Igaz, van egy darabka magából Boriszban, Liza nővéremből is van egy darabka, de Szonyából nincs. Szofja Andrejevnát Tatyjana Alekszandrovnáról, nagynénjéről mintázta, annak fiatalkorából. Marja Dmitrijevna valóban létezett, a férfiakról egyelőre nem tudok semmit, még kevés készült el a regényből. Ami Natasát illeti, Ljovocska őszintén megmondta nekem:

– Azt hiszed, csak úgy potyára élsz a világban? Téged teljesen megírlak.

– Félek, hogy megírja esetemet Anatole-lal. Apám elégedetlen, azt mondja: »Az ismerősök felismerik Tányát, és ez árt neki.«

Nekem nagyon tetszik a regény. Másoknak, akik olvasták és akiknek hallottam a véleményét, vagy nem tetszik, vagy nem értik Pierre-t. Azonkívül maga még azt hiszi, hogy Natasa csókja a tanító idejéből való? Nem, az Szása Kuzminszkijjal esett meg."3

Mondok néhány szót Mitrofan Andrejevics Polivanovról: szülei – kosztromai földbirtokosok – állandóan falun éltek, ő pedig a moszkvai kadétiskolában tanult, szívesen látták a Bersz házban, családtagnak tekintették. Okos, jólelkű és nagyon kedves fiatalember volt, néhány évvel idősebb Tánya fivérénél, Alekszandrnál. Együtt töltötték a szabadságot Berszéknél, meg az ünnepeket, néha pedig a nyár egy részét. Tánya jó barátságban volt vele, leveleztek.

Tánya tanulóévei rendben teltek. Ahogy cseperedett, mindjobban szerette az édesanyját, teljesen őszinte volt hozzá. Főleg esténként beszélgettek sokat, amikor elcsendesült a ház.

1862-ben Ljubov Alekszandrovna elutazott a leányaival a tulai kormányzóságban levő Ivici falvába, édesapjához.

Iszlenyevéknél, a fiatal vendégek szórakoztatására, esténként összejöttek a szomszédok és táncoltak. Ljovocska bácsi is átjárt oda, és mint köztudott, ott vallott először szerelmet Szonyának.

Egyik este, amikor már mindenki lefeküdt, Tánya beszaladt édesanyjához egy levéllel és leült az ágyára. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy téved, ha azt hiszi, Lev Nyikolajevics Lizát veszi feleségül, mert ő biztosan tudja, hogy Szonyát szemelte ki magának. „Hiszen maga nem látja, mama, hogy le nem veszi róla a szemét?" Ljubov Alekszandrovna figyelmesen hallgatta leánya fecsegését, majd egyszer csak Tánya büszkén odanyújtja neki a levelet és azt mondja:

– Mama! A „kicsi" megkérte a kezemet.4 Tessék, olvassa.

Ljubov Alekszandrovna, akinek épp elég gondot okoztak idősebb lányai, és Lev Nyikolajevics gyakori látogatása is foglalkoztatta, most hirtelen fel sem fogta kedvencének a szavait.

– Mit mondasz? – kérdezte tőle.

– Azt mondom, mama, hogy megkértek, olvassa el a levelet és látni fogja, oda van írva a végére: »Pouvez-vous faire mon bonheur éternél ?«5

– Hiszen még tizenhat éves se vagy, butaságot ír ez a fiú. Még a tanulásra kell gondolnod, nem a házasságra – mondta az édesanyja.

De amikor látta leánya büszkeségét és visszagondolt saját kérőjére és annak ifjúkorára, ellenállhatatlan nevetésre fakadt, amivel megbántotta Tányát.

– Maga mindig így beszél, mama... Mi ebben a nevetséges?

– És Szásával mi lesz?

– Semmi. Mi lenne? Én őt nagyon szeretem.

– És ővele?

– Ővele? Nincs erőm megbántani, sajnálom.

– Nem olyan egyszerű ez. Majd én megírom neki, ha lesz időm, de most későre jár, menjél aludni – mondta mosolyogva Ljubov Alekszandrovna a lányának.

Tánya elköszönt édesanyjától, megcsókolta a kezét, és elsietett a szobájába. Ljubov Alekszandrovna egyedül maradt a gondolataival meg a gondjaival.

Idézzük most Tánya 1862-ben kelt levelét Polivanovhoz. Sajnos, csak a fele maradt épségben:

„Temérdek sok a körte, sokat eszem, mert nagyon édes. A kert nagy, de nem olyan szép, mint a jasznajai. Tegnap ülök nagyapával az erkélyen és egyszer csak látom, fehér lovon megérkezik a »comte«. Nagyon megörültem, nagyapa úgyszintén. Igen jól érezzük itt magunkat. Tegnap este átjöttek a szomszédok és három hölgy meg néhány fiatal, és táncoltunk. Holnap pedig pikniket rendezünk. Csak a mama nem engedte felvenni azt a ruhát, amelyiket szerettem volna, mindig fehérben kell lennem, és ezért nagy kár. Most elmondom magának, hogy tegnap a tánc után bementem a mamához és megmutattam neki egy verses levelet. Tudja, kiről van szó? A levél végén ez áll: »Pouvez-vous faire mon bonheur éternel?« És a mama először dühös lett, aztán meg szörnyű nevetésre fakadt. Nem értem, mi ebben a nevetséges. Régen 14—15 éves korban már férjhez mentek. A mama tizenhat éves korában. Persze én még nem akarok férjhez menni, bár nagyon sajnálom ezt a fiút. Olyan jóravaló, új románcokat keres nekem, minden kérésemet teljesíti, és oly bánatosan mondta: »Amusez-vous bien, mademoiselle Táne. Que deviendrais-je sans vous?«6

Nem értem, miért csipkelődnek vele, különösen Szása Kuzminszkij, ez nem szép dolog. A mama is csak nevet és azt kérdezi: »És Szásával mi lesz?« Igaz, itt csak Szása jöhet közbe. Szása egészen rendkívüli. Csakhogy itt egészen másról van szó: a mama nem tehet róla, hogy nem érti. Emlékszik, amikor a »comte« nevetett, mert azt mondtam Pokrovszkojéban: Mama, maga nem érti ezt, maga olyan ártatlan! Most is ez van. Liza szerelmes, Szonya még nem, pedig a »comte« folyton csak Szonyát bámulja. Amikor a körtét szedtük vele, akkor is odajött. Én ezt biztosan tudom, és a mamának is mondtam. Egyébként a maga számára ez nem újság. Isten vele, kedves barátom, hívnak ebédelni.

Barátja, Tánya."

A regényben így zajlik le ez a beszélgetés: „— Mama!... Mama!... Megkért...

– Kicsoda? Mire?

– Ő. Megkért... megkérte a kezemet. Mama! Mama! – kiáltotta.

A grófné nem hitt a fülének. Gyenyiszov házassági ajánlatot tett. És kinek? Natasának, ennek a kis csitrinek, aki nemrég még babával játszott, aki mellett még most is tanítót tartanak.

– Elég, Natasa! Ostobaság! – mondta, remélve, hogy csak tréfa az egész.

– No tessék, ostobaság! Én komolyan beszélek – mondta hangosan Natasa. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit csináljak, és azt mondja nekem: »ostobaság!«...

– No, akkor is el kell utasítani.

– Nem, nem kell. Úgy sajnálom! Olyan aranyos."

Amikor Ljovocska bácsi tudomást szerzett erről a levélről, nagyon jól szórakozott, és így bosszantotta Tanyát: „Pouvez-vous faire mon bonheur éternel?"

Azon az őszön volt Lev Nyikolajevics esküvője. Tánya eleinte sokat szomorkodott amiatt, hogy elszakadt szeretett nővérétől. Ott maradt vele Liza, másik nővére, aki rendkívül kedvesen bánt vele, de a köztük levő korkülönbség (Tánya akkor még tizenhat éves sem volt) és eltérő jellemük gátolta őket a barátságban. És attól kezdve Tánya már keveset tartózkodott otthon, mind gyakoribb vendége lett a Jasznaja Poljana-i háznak.

Az esküvő után Tánya megírta a nővérének, mit érez, amióta elmentek.

Ljovocska bácsi válaszol neki a levélre, így jellemezve Tányát (1862, de se év, se hónap nincs feltüntetve):

„Levelednek az a része, ahol arról írsz, hogy sötétben magad előtt látod Vaszinykát, Polinykát, engemet és Szonyát útiruhában – csodálatos. Ez pontosan rád illik, költői komolysággal vegyes nagyszerű, kedves, derűs jellemedre. Még egy ilyen Tányát egyhamar nem talál senki, de még egy olyan nagyra értékelőjét sem, mint Lev Tolsztoj."

Ezen a télen Tánya komolyan elkezdett tanulni énekelni, többet kocsikázott, amiben élvezetét lelte.

Májusban édesapjának el kellett utaznia egy hétre Pétervárra, hogy az ügyeit intézze. Tányát is magával vitte, hogy szórakoztassa. Folyt a készülődés, a csomagolás. Tányát kioktatták, hogyan viselkedjék a nagynénjeinél, akik szép számban laktak Pétervárott. Kiváltképp egyikük, egy nevelőintézet vezetőnője keltett benne félelmet. Miután megismerte Tanyát, így nyilatkozott róla: „Elle est trés gentille, mais elle n'a pas detenue. Elle est trop vive."7

A patriarkális moszkvai élet után a pétervári azonnal hatalmába kerítette Tanyát. Fény, utazgatások, szokatlan pompa – mindez tetszett neki.

Elvitték a rokonokhoz, akiket addig nem ismert. Édesapja, aki ügyeinek az intézésével volt elfoglalva, rábízta a nagynénjeire. Azok igyekeztek szórakoztatni, vitték színházba, hangversenyre és így tovább.

Egyik legkedvesebb és legjobban szeretett nagynénjénél sok fiatal jött össze, köztük Tánya egy távoli rokona, Anatole Sosztak, volt licista. A távoli rokon jogán a fiú azonnal udvarolni kezdett Tányának. Tetszett neki a tizenhat éves naiv kislány, aki oly kevéssé hasonlított azokra a lányokra, akikkel Pétervárott általában találkozott. Ahova Tánya ment, ott ő is megjelent. És végül aztán a színházban, ahová egyik nagynénje vitte el Tányát, a szünetben Anatole annyi kedveset és hízelgőt mondott neki, és olyan bátran, fesztelenül, mintegy a pártfogó szerepében, hogy Tányának úgy tűnt fel, ő az „igazi", eddig senki sem értette őt ennyire, mint ez az elegáns, jóképű ember. Mindenekelőtt azt élvezte, hogy felnőttnek tartják és udvarolnak neki. Tányának úgy rémlett, hogy már régen ismeri Anatole-t. Riasztotta és egyben izgatta ez a közelség, amely létrejött köztük. S[osztak] olyan ember volt, akivel gyakran lehet találkozni előkelő társaságokban. Magabiztos, bátor, leleményes volt a nőkkel, nem ismerte a félénkséget. Mindent könnyedén vett és mindent könnyen kapott az élettől. Úgy látszott, csak a maga kedvtelésének és élvezetének él, és ezen az úton nem ismert akadályt. Nem lévén jóságos, így hát szívélyes volt. Társaságban mindig csillogtatta elméjét, nagyszerűen beszélt több nyelven, okos fickónak számított.

A Háború és békében azt mondja az író Anatole Kuraginról és Natasáról:

„De ha Natasa a szemébe nézett, ijedten azt tapasztalta, hogy őközöttük korántsem áll fenn a restelkedésnek az a válaszfala, amelyet mindig ott érzett maga és más férfiak között."

Tánya nem volt tudatában annak, hogy mi történt vele, egyszerűen csak boldog volt, szerelmesnek érezte magát. Ezt írta nővérének:

„Szonya, egy hét Pétervárott olyan, mint egy tündérálom."

Lev Nyikolajevics a felesége leveléhez, amelyet Tanyának küldött, hozzáírta:

„Tánya! Minek utaztál Pétervárra? Ott csak unatkoztál..."

Lev Nyikolajevics meg a felesége hívta Tányát és a bátyját, Alekszandrt, menjenek el hozzájuk egész nyárra. Alekszandr Mihajlovics K[uzminszkij]t és az ifjú A[natole] S[osztak]ot is hívták vendégségbe; Lev Nyikolajevics már régóta ismerte S[osztak] édesanyját.

A fiatalok elevenséget vittek Jasznaja Poljanába. Lovagoltak, csónakáztak, kiruccantak a környékre, zenéltek, énekeltek.

Nagybátyám, Szergej Nyikolajevics is gyakran eljött hozzánk pirogovói birtokáról. Ljovocska bácsi nagyon szerette és becsülte őt. Valóban éles eszű, egyenes, igazságszerető és rendkívül csinos férfi volt. A bajusza alatt megmosolyogta a Jasznaja Poljanában zajló vidám szórakozást, de maga is szívesen részt vett benne. Eljött velünk a piknikekre és mindig hozott magával valamit, valami eredetit, akárhol járt is.

Ljovocska bácsi szokása szerint rendkívül szívélyes volt mindenkihez; mindig érdekelte a fiatalság, de ezúttal ő is, meg Szonya is kritikus szemmel nézték fiatal vendégüket, Anatole S[osztak]ot: nagyon nem helyeselték, hogy Tánya vonzódott iránta. A falun, a tiszta és egészséges légkörben olyan volt az ő cinikus udvarlása, mint valami napfolt, és el kellett hagynia Jasznaja Poljanát.

Lev Nyikolajevics, nap mint nap meggyőződve rámenős viselkedéséről, elhatározta, hogy kiadja az útját. Befogatott egy tarantaszba, és minden magyarázkodás nélkül azt üzente neki a kocsissal: a fogat készen áll Tulába. Anatole kénytelen volt elutazni.

Az első napokban Tánya sokat kesergett az elválás miatt, de amiatt is, hogy érezte: részben ő okozta ezt a kellemetlenséget. De a bácsi meg a nővére olyan óvatosan és annyi jóindulattal bántak vele, hogy lassanként megnyugodott; azonkívül az édesanyja is megérkezett Jasznaja Poljanába Szonya szüléséhez, ami rendkívül felvillanyozta.

III

Június elején Tánya kivételével minden fiatal elhagyta Jasznaja Poljanát, és teljesen elcsendesedett a ház. Lev Nyikolajevics a méhekkel és a gazdasági ügyekkel foglalkozott; Szonya derűsen és jó erőben várta a minden anya életében oly nagy eseményt: az első gyermek világra jöttét. Június 28-án megszületett a kisfiú, Szergej, és minden más mellékessé vált.

Tánya a nap nagy részét a könyvtárban, vagy anyja társaságában töltötte. Esténként lovagolt, majdnem mindig Szerjozsa bácsival, aki mind sűrűbben ellátogatott Jasznaja Poljanába. Nemegyszer én és a nővérem is velük tartottunk. Sosem felejtem el ezeket a csodálatos nyári estéket. Meleg napokon rendszerint az erdei utakat választottuk. Bejártuk ennek az évszázados állami erdőnek a legszebb irtásterületeit; a naplementében még fenségesebb és szebb volt a táj.

Útközben vidáman fecsegtünk. Tánya visszanyerte régi elevenségét és gondtalan vidámságát.

Szerjozsa bácsit folyton Jasznaja Poljanába húzta a szíve. Általában „egy napra" jött, de sokkal tovább maradt. Néha magával hozta tízéves fiát, Grisát. Szívesen foglalatoskodtunk vele. Tánya maga mögé ültette a lóra, együtt mentünk gombázni, játszottunk.

Szergej Nyikolajevics tizenöt éve családos ember volt – cigánynő volt a társa, egy nagyon szép asszony. A bácsi szerette a családját, de külön élt tőle: ő maga Pirogovóban a birtokán, a családja meg Tulában.

Tánya mint idősebbet tisztelte Szerjozsa bácsit, de ha hosszabb ideig távol maradt, nyugtalanul kérdezte Lev Nyikolajevicstól:

„Mit gondolsz, Ljovocska, miért marad el ilyen sokáig Szergej Nyikolajevics?"

Ljovocska bácsi fürkészően nézte, és azt mondta neki: „Nem tudom." Természetesen ő is meg Szonya is észrevette, hogy vonzódnak egymáshoz, de maga Tánya ennek nem volt tudatában. Ljovocska bácsi féltette őket, és nem helyeselte ezt.

Amikor együtt üldögéltünk, Tánya gyakran emlegette beszélgetéseiket Szerjozsa bácsival, idézte az intéseit és elmondta, hogy egyszer, amikor együtt lovagoltak, Szerjozsa bácsi megkérdezte tőle, miért tetszik neki Anatole S[osztak], és hogy szerette-e a fiút. És hogy ő pirulva elmesélte neki a vonzalmát, és az egészben saját magát hibáztatta. Szerjozsa bácsi erre azt mondta: „Tizenhét évesen maga semmiben sem lehet hibás."

Tányának észre kellett vennie, hogy Szerjozsa bácsi minden vonatkozásban többet ér mindenkinél, akit addig ismert.

Előfordult, hogy ültünk ketten az öreg park hársfasétányán; ezt a parkot még Volkonszkij nevű ősünk ültette. A százados hársak alig engedik át a júniusi nap forró sugarait, és mi szótlanul ülünk a varázsos csend hatása alatt. Egyszer csak halljuk, csengő szól a távolban. Tanyának elváltozik az arca, belső fény csillan a szemében, halvány pír önti el, erősen figyel... a nyakamba ugrik és azt suttogja: „Szerjozsa jön!"

És csakugyan, a fasoron feltűnik a hintaja, meglátjuk rajta magas, kissé hajlott alakját, puha, barna kalappal a fején.

Tánya nem szalad be a házba, hanem elkezd röpdösni a sétányon és önfeledten kiáltozza: „Varecska! Mennyire szeretlek! Hogy én milyen boldog vagyok! Varja, nézd, mindjárt elröpülök. Akarod?"

És könnyedén felszökken a padra, széttárja a karját és lengeti, mintha repülne.

Édesanyámnak, aki nagyon szerette Tányát, észre kellett vennie azt az erős befolyást, amelyet mint idősebb gyakorolt ránk. Fiatal korunkra való tekintettel félt ettől a befolyástól.

Emlékszem, egyszer váratlanul elvitt bennünket Pirogovóba, mondván, hogy Tánya kacérsága és könnyelműsége rendkívül rossz hatással van rám, aki túlságosan szeretem és ösztönösen utánozom őt.

Egy idő után azonban édesanyám vágyódni kezdett Jasznaja, de különösen Tánya után, mert hiányzott neki az éneke és eleven természete. Ekkor azt mondta nekem:

„Ez a Tánya egy valóságos szirén: ha látom – elítélem, ha elmenekülök tőle – valami visszahúz hozzá, unalmas nélküle."

Igy aztán édesanyám befogatott, és mindannyiunk örömére visszamentünk Jasznajába, ahol oly kellemesen és tartalmasán zajlott az élet, hogy arra emlékszem vissza a legszívesebben.

Szerjozsa bácsi továbbra is gyakori vendég volt Jasznaja Poljanában. A háziak észrevették vonzódását Tányához, de nem tették szóvá, mert, ismerve családi helyzetét, nem hitték, hogy bármi is lesz a dologból.

Szerjozsa bácsi azt mondta fivérének: „Ljovocska, Tánya életveszélyesen aranyos. Jobb, ha nem járok hozzátok."

Nem tudom, mit mondott rá a bácsi.

Egyszer Tatyjana Alekszandrovna és Pelageja Iljinyicsna nénéim Pirogovóba mentek, édesanyám birtokára. Tánya is velük tartott.

Szerjozsa bácsi tudomást szerzett az érkezésükről, átkocsizott hozzájuk, és ebéd után azt indítványozta Tányának, homokfutón ruccanjanak át hozzá, tekintse meg a kúriáját. Tánya engedélyt kért a nagynénéitől, hogy elmehessen Szerjozsa bácsival. Estefelé indultak el, nem látva a közelgő sötét felhőket. Megérkeztek, és alighogy bejárták a parkot, be kellett húzódniuk a házba, mert megeredt az eső, és kitört a vihar. Minden villámlás megvilágította a félhomályos szobát, ahol ültek. A viharos szél rázta az ablakokat. Tánya nagyon félt a vihartól. Szerjozsa bácsi nem hagyta magára. Haza nem térhettek, mert édesanyám kúriáját egy folyó választotta el a bácsiétól. Akkor mi egy másik birtokon tartózkodtunk. Nagynénéimet nyugtalanította, hogy egyedül elengedték Tányát. De nem küldhettek érte senkit. A vihar elvonult ugyan, de az eső könyörtelenül esett.

Ez az este Tánya és Szerjozsa bácsi legköltőibb emlékei közé tartozik. Ha jelentéktelen volt is mindaz, amiről beszéltek, de, amint történni szokott, minden szavuk valami újnak a különös bélyegét viselte magán. Tánya, az ablakpárkányon ülve, elmesélte, hogy amikor ősszel Jasznaja Poljanában vadászaton vettek részt, a nővére lornyettal a kezében egy lapuló nyulat figyelt és majdnem rálépett a lóval.

„És képzelje, Szonya azt szerette volna, ha a nyúl elszalad a kutyák elől – mesélte nevetve. – Sajnálta."

Tánya azt is elmesélte, hogy egyszer eltévedt az erdőben és sokáig bolyongott benne. „És milyen szakadékokkal teli titokzatos helyekre kerültem – emlékezett vissza –, és ezt az erdőt Svájcnak neveztük, és olyan félelmetes volt, és olyan jó... Maga nem ismeri ezt az érzést – mondta, és nyugtalanná tette az emlék, amely ezen a zivataros estén támadt fel benne –, én pedig nem tudom elmondani."

A Háború és békében ez áll: „Andrej herceg állandóan nyugtatgatta, mondván, hogy érti ő, és valóban értett is mindent, amit csak mondani akart a lány. Natasa nem volt megelégedve a saját szavaival – érezte, hogy sehogy sem sikerül lefestenie azt a szenvedélyes költői érzést, amely azon a napon eltöltötte."

Szerjozsa bácsi szótlanul hallgatta Tanyát, egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcáról, amelyen folyton változott a kifejezés.

Szerelmi vallomás nélkül is érezték a léleknek azt a közelségét és egybeforrottságát, amelynek a kifejezéséhez felesleges a szó. Annak a mély érzésnek és a jövendő boldogságba vetett hitnek a születése volt ez, amely felemeli és jobbá, nemesebbé teszi az embert.

A Háború és békében ezt olvassuk: „... „A lelkét szerettem benne... olyan erősen, olyan boldogan szerettem" – gondolta Bolkonszkij Natasáról.

Másnap jobbra fordult az idő, és nagynénéim visszamentek Jasznaja Poljanába. Szonya még nem épült fel egészen. Ljovocska bácsi részletesen érdeklődött, mit csináltak Pirogovóban és miről beszélgettek. Tánya mindenről beszámolt neki.

Idézzük most Tánya levelét, amelyet barátjának, Polivanovnak írt:

„Kedves barátom, levelét megkaptam. Azt kérdezi, hogy van egészségileg Szonya. Most már jobban, lábadozik, de még sápadt. Tudja, elmentem Smigaro doktorért Tulába, és elhoztam. Tizenöt versztát kocsiztunk, de egész úton egy kukkot se szóltunk egymáshoz. Ljovocska várt bennünket a fasoron, és nevetve mondtam neki: »Képzeld, ez az első szó, amit egész úton kiejtünk a szánkon.« Felkacagott és azt mondta: »Hát ilyen ő, kibírta! Az a szokása, hogy útközben nem beszél.« Smigaro kövér, esetlen, jóságos ember, folyton szunyókál. Ha beteg volnék, én nem bíznék benne. Ljovocska nincs jó hangulatban, Szerjozsa bőg, a dajka folyton sétál vele, ringatja, dúdol neki. Ez az egybemosódó dúdolás és sírás Pokrovszkojét juttatja eszembe, ahol mi, a három lány, a gyerekszoba mellett laktunk... Elmondom most, kedves barátom, hogyan rándultam át két nagynénémmel Pirogovóba. Előállt egy nagy hintó. A tornácra kijött Alekszej, Dunyasa és Nat[alja] Petfrovna]. Én gyorsan felugrottam a bakra. A nagynéni azt mondja: Tánya, descendez, ce n'est pas bien á une demoiselle de rester avec le cocher,8 de akkor odajött Ljovocska és azt mondta: Hagyjad, néni, számára nincsenek törvények. Aztán elindultunk. Pirogovo 40 versztára van Jasznajától. Útközben megkínáltam az öreg kocsist, a vörös Ingyuskint karamellával; Sz. Ny. jót mulatott ezen, amikor egyik néném elmesélte neki. Pirogovóban Marja Nyikjolajevna] házában szálltunk meg, a ház üres volt. Ebédre megérkezett Szerg[ej] Nyikfolajevics], Az ebéd rossz volt, és a nagynéni morgott, hogy a kompótban nincs mazsola... Ebéd után a nagynéni elengedett Sz. Ny. birtokára. Homokfutóval mentünk. Amikor megérkeztünk, gyorsan megnéztem a házat. Nagy, régi épület. Aztán lementünk a parkba, a park is régi, a folyó is messze van. De elkezdett dörögni, megeredt az eső, és mi bementünk a házba. Teát hoztak. Én öntögettem ki. Szerg. Nyik. elmélázó volt és folyton engem figyelt, majd egyszer csak azt mondja: »Magának unalmas énvelem. Maga olyan fiatal, én meg öreg vagyok.« Azt mondtam neki, hogy én mindig vidáman és jól érzem magam vele, mert ő mindent megért, de ezen csak nevetett és azt mondta: »Nem mindenkinek adatott meg az a boldogság, hogy ismerje és megértse magát. Gyanítom, hogy otthon nem értékelik eléggé, nem ismerik valójában.«

Hirtelen elsötétedett, odaszaladtam az ablakhoz és látom, sötét felhő száll alacsonyan, aztán villámlott, majd dörgött – szörnyű. Felkiáltottam és elugrottam az ablaktól. Szörnyen félek a vihartól. Sz. Ny. odajött hozzám, leültetett egy fotelba, és mellettem maradt, amíg a vihar tartott. És milyen különös, bár féltem, mégis olyan jól elbeszélgettünk, olyan csodálatosan alakult az az egész este. Sz. Ny. egészen más volt, mint amilyennek addig ismertem. Meséltem neki a gyerekkorunkról. Pokrovszkojéról, hogyan tűntem el a Svájcban. Emlékszik? Eltévedtem, és Szonya meg Petya sírva keresett. Sokáig bolyongtam, szörnyű volt, de ugyanakkor jó is. Szavva Iv[anovna] otthon szidalmazott. De a nyikolszkojei parasztok megmutatták az utat.

Vadászatról beszélgettünk. Megint szóba hozta Anatole-t, de én azt mondtam: »Ne rontsa el az estét, ne beszéljen erről.« És abbahagyta.

Ah, barátom! Ha kitörölhetném az életemből ezt az Anatole-időszakot!

Sokáig ültünk, az eső meg csak esett, nem volt kedvem lefeküdni. Lámpákat gyújtottunk, elcsendesedett a vihar, de mi nem fogytunk ki a szóból.

Nagyon szeretném, ha megismerné Sz. Ny.-ot!. Olyan csodálatos ember, Ljovocska is nagyon szereti. Én azonban néha kínosan érzem magam a jelenlétében. Félek, hogy valamilyen butaságot mondok. Ez a Pirogovóban eltöltött este azonban kivétel volt.

Isten vele, írjon, és senkinek se mutassa meg a leveleimet.

Tánya"

Jegyzetek:

1  A regényből vett idézetek itt és másutt Makai Imre fordításai.

2 Pór Judit fordítása.

3  1865. március 26-án kelt levél.

4 A „kicsi": G. A. Pako, annak az A. I. Pakónak a fia, aki a Bersz fiúknak előadott a moszkvai egyetemen.

5 Boldoggá tudna-e tenni örökre? (fr.)

6 Szórakozzon jól, Tánya kisasszony. De mi lesz énvelem maga nélkül?

7 Nagyon kedves, de nem tud viselkedni. Túl élénk, (fr.)

(Befejező része következik)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 154-163. l.