Éjszaka
1
A harmadik nap végefelé Maja betelefonált a laboratóriumba. Hangjában szokatlan hízelgő árnyalat érződött.
— Pavel, apát Moszkvába rendelték, mama egyedül van. Nem szeretném egyedül hagyni. Azt mondtam neki, hogy még három napig maradsz, jó, Pavel?
Hízelgő hang, hamis hang — Maja hazudott az anyjának, most hazudott nekem is. De hálás voltam, hogy hallom a hangját, s hogy azt ígéri, három nap múlva visszatér. Én már mindenre el voltam készülve. Három napot valahogy kibírok...
Ezen a három napon reggeltől estig, és éjszaka, mielőtt elaludtam volna, szakadatlanul gondolkodtam, a végkimerülésig.
Úgy látszik, még nincs szó szakításról, ez csak „kimenő", ahogy ő maga nevezte. És voltaképpen nem is olyan hosszú.
De az nyilvánvaló, hogy nincs kedve visszatérni, halasztást kért, hazugságra szánta el magát!
Csakugyan, minek sietne ? Tudja: újra ugyanaz a hallgatás várja esténként, ugyanaz az unalom, ami elől elmenekült, ugyanaz a ,.tanügy kolostora", és én éppoly kevéssé tudok segíteni rajta, mint azelőtt.
De vajon mit csinál ott, tőlem távol?
Bizonyára valami érdekesebbet talált, ha egyszer meghosszabbította a „kimenőjét". . .
De mit?. . .
És csupán egyszer hívott fel. akkor is csak végszükségben... Én nem telefonálhatok neki, „kiküldetésben" vagyok.
Több telefon nem volt. Szerencsére! Féltem, hogy megint kitalál valamit, csak hogy tovább halassza a visszatérést.
És eljött a várva várt este.
Lomha eső kopog az ablakon, hallani az emberekkel zsúfolt nagy ház tompa neszezését. Korábban jöttem haza a szokásosnál, felkötöttem Maja kötényét, rajta a három malaccal, és nekifogtam, hogy kitakarítsam az elhanyagolt lakást: kiporszívóztam, ragyogóra sikáltam a kádat, felmostam a konyhát... Aztán leültem, és füleltem a lépcsőház felől érkező minden hangra. Az eső kopogott az ablakon, a falakon átszivárogtak mások életének hangjai, valahol egy kisgyerek sírt, egy emelettel lejjebb becsapódott egy ajtó, a szomszédéknál vartyogott a tévé.
Nem, nem jutottam el a kétségbeesésig. A csoda, amelyet oly gyötrődve vártam, bekövetkezett: az ajtó előtt léptek hangzottak, az ismerős, könnyed, röppenő léptek! Felpattantam, mint akit puskából lőttek ki, az ajtóhoz rohantam, és zakatoló szívvel megálltam előtte.
Igyekvő matatás az ajtó túloldalán, kattan a zár, és... belép Maja. Sűrű haján eső pettyezte sapka, arca nedves, friss, ajka ismerős ívbe görbülve. Ő az!... Ahogy megálmodtam!
Sötét szemében zavar villant, egy pillanatig tétován meredt rám, aztán arca hirtelen gyámoltalan, bűntudatos mosolyra húzódott.
— Milyen muris vagy!...
Bénultan álltam, nem mertem moccanni, hátha eltűnik, és a rettenetes magány újra összecsap a fejem fölött.
— Ne vedd le, olyan jól áll neked...
Csak most kaptam észbe: a vidám kismalacokkal díszített kötény ott fityegett még a derekamon. Csakugyan mulatságos látvány lehettem: komoly égimeszelő, holtsápadt, megnyúlt képpel, és a három táncoló, rózsaszín kismalac.
— Maj-ka-a...
Hangomtól egyszeriben elkomolyodott.
— Hát hogy teltek napjaid? — kérdezte idegenül és tárgyilagosan. Hogyan?... Könnyű kérdezni, lehetetlen válaszolni.
Kibújt a köpenyéből, és ott állt testéhez simuló pulóverben, karcsún, ruganyosan, nyirkos arccal, éberen csillogó, nedves szemmel. A kávét visszautasította.
— Nem, nem kérek.
Boglyas fürtjei közül kivillan apró, rózsaszín füle, fehér nyaka, melynek melegét messziről érzem. Nyaka belevész a pulóver gallérjába, a ruha rejtekén tovább folytatódik vállában, mellében. A pulóver alatt nyugtalanul és rejtőzve éli életét a teste — hogy is merészeltem hozzányúlni ehhez a testhez?! A pulóver ujjából nyugtalanul szökkennek elő áttetszőén sápadt, törékeny kezei. Ujjai percenként rántanak egyet a rövid szoknya szélén, igyekezve eltakarni a két kihívóan kemény térdet.
Váratlanul sziklaszilárd nyugalom fogott el. Maja itt van mellettem, tehát a világ maradt, mint volt, nem omlott össze! Félénken a vállára tettem a kezét.
— Maj-ka-a...
Feszélyezetten összehúzta magát, kezem lehanyatlott.
— Beszélnünk kell egymással, Pavel... Mellettem van, igen, de nem vagyunk együtt. Menekülő tekintettel, hamis élénkséggel beszélni kezdett.
— Tudod, kivel találkoztam ez alatt az idő alatt?... Gosa Csugunovval! Ugyanolyan sovány, mint volt, a szakálla pedig mint egy üvegmosó kefe...
Van valami furcsa a hangjában, túlságosan gyanús ez a tolvajmód menekülő tekintet, ez a lángoló piros folt az arcán, ez a hirtelen támadt ránc a homlokán. És hogy kerül ide hirtelen Gosa Csugunov? A felejtés szemétdombjára vetettem, mint egy rég kievett konzervdobozt. Mi mindent éltem át, csupa vérző seb vagyok — micsoda ostobaság lenne most ide nem tartozó szükségtelen dolgokkal foglalkozni?
— Azt mondtad, beszélnünk kell egymással... Hát rajta.
— Igen. Épp most mondom, hogy találkoztam Gosával...
— Mondd, ez csakugyan olyan fontos, Majka? Találkoztál Gosával! Hát aztán, istenem!... Ez minden, amit mondani akartál?
Maja haragosan elpirult, zavarba jött — leszegte homlokát, egy fürtje előrehullott, két szemöldöke között feszült ránc támadt, orcáján foltok ütöttek ki. Furcsa, gyűlölettel vegyes zavart éreztem rajta.
— Akkor mondd el, amit te akarsz mondani... amit te tartasz fontosnak — szólalt meg tompa, de kihívó hangon, a padló felé.
Amit én akarok mondani?... Zavarba jöttem. Mondjam el, hogy Borisz Jevgenyjevics elfordult tőlem? Hogy a főiskolán nagy botrány érlelődik? Vagy beszéljek talán arról a kozmikus agyrémről, amiről a könyvtárban olvastam?... Akármit mondanék is. Maja éppúgy jelentéktelennek és mellékesnek erezné, mint én az ő közlését Gosa szakálláról, mely olyan, mint egy „üvegmosó kefe"...
De mielőtt bármit szólhattam volna, Maja rám emelte tört fényű szemét.
— Miért veted meg őt? - kérdezte fojtott suttogással.
— Gosáról beszélsz?
— Igen! Mondj el róla mindent, amit gondolsz. A legrosszabbat is: hogy gonosz, romlott, hazug, aljas! És bizonyítsd be! Ez nagyon fontos nekem. Hinni fogok neked... Nagyon akarok hinni neked. Pavel!
Valami gyanú moccant bennem, de oly ostobának, oly elképesztően furcsának, és Majára nézve oly sértőnek éreztem, hogy képtelen lettem volna elhinni.
— Mi történt veled. Majka?
— Ments meg, Pavel!
— Téged ?...
— És magadat is.
— Mitől?...
— Nem mitől — kitől, Pavel...
Az elképesztő gyanú egyre nőtt, már-már valószínűséggé vált.
— Mentselek meg... — Nem voltam képes kimondani a nevet.
— Igen! Igen!... Én hazudtam az előbb... Gyávaságból... Nem véletlenül találkoztam vele... Nem! Én kerestem meg őt.
— Miért?
A lehető legostobább kérdés, de sokkos állapotomban nem tellett okosabbra.
— Azért, mert már régóta egyre őrá gondolok...
Arcára rút fintor ült ki, sietve elfordult, görnyedt háta megremegett, fojtott zokogás tört fel belőle.
— Félek... Fé-lek!... Tőle is, magamtól is... Mondjál valamit. Pavel...Mondj el mindent, tedd, hogy higgyek neked... Hinni akarok neked! A-ka-rok!...
Én pedig hallgattam, üresnek éreztem a fejem, a testem, se fájdalmat, se csodálkozást nem éreztem, csak tompa zavart: ez nem lehet igaz. nem lehet!... Ő sírt, én pedig érzéketlenül néztem rá.
2
Még legboldogabb napjainkon is elfogott időnként a nyugtalan kétely: méltó vagyok-e Majához. Az utóbbi időben ez a kétely fellobbanó rémület-rohamokban jelentkezett: Maja csalódott bennem, bármelyik pillanatban megjelenhet valaki más, aki nem hasonlít rám, jobb, tisztább, értékesebb, mint én! Igyekeztem elfojtani ezeket a rohamokat, nem gondolni arra a másikra, aki méltóbb nálam.
Gosa Csugunov! Nesze neked!...
Sértődés mart belém: hát ő az?! — és megkönnyebbülés, sőt szinte reménység szállt meg: na hiszen, nem is olyan veszedelmes ellenfél, én meg már azt hittem...
A bénaság kiállt tagjaimból. Maja csendben sírdogált tovább.
— Nem olyan szörnyű az ügy — szólaltam meg végre.
Ő megremegett, és felgyülemlett könnyein keresztül vad pillantást vetett rám.
— Inkább nevetséges, Majka... Maja összeszedte magát.
— Gosa a szerelmes férfiú szerepében... Komikus, komolytalan ötlet, Majka.
Arca ebben a pillanatban oly gyötrelmesen megfeszült — minden kis vonás görcsbe rándult — mintha izzó fémdarabot tartana a kezében. Tartja és tűri.
— Nem, Pavel, komolyan beszélek — szólalt meg Maja remegő hangon. — Te magad is láthattad, milyen mohón vonzódnak hozzá az emberek. Őhozzá vonzódnak, tehozzád nem! Ezek szerint van benne valami, ami belőled hiányzik. így kellett lennie! És ne áltasd magad, hogy... semmiség.
Egyszerre iszonyú fáradtság tört rám. Megtörtént. Rátalált. Nincs olyan varázsige, amely meg nem történtté tenné, ami megtörtént, ehhez visszafelé kéne folynia az időnek.
— Nem tudom, mi fog előbb bekövetkezni: te ábrándulsz-e ki ebből a délibábból, vagy a délibáb maga oszlik el, de azt tudom, hogy meg fog történni. Elkerülhetetlenül! — szóltam keservesen.
Maja egész testében megrándult, felém fordult.
— Pavel! ígérj valamit!... ígérj valami szépet! Az se baj, ha becsapsz! És akkor veled megyek!
— Én csak egyet ígérhetek... De ezt minden áltatás nélkül... Ha majd elhagynak, és te boldogtalan leszel, elsőnek én állok melléd. Elfogadlak, úgy, ahogy vagy, és nem hogy egy hanggal, egy célzással nem juttatom eszedbe botlásodat, hanem örökre hálás leszek neked... Igen, hálás! Azért, mert mellettem vagy! Ígérem!
Arca ellazult, elsápadt, szeme kikerekedett, újra könny csillant benne.
— Ebben persze nem hiszel, igaz? — kérdeztem. — Különös ember vagy: az áltatásnak hiszel, az igaz beszédnek nem.
Soká, nagyon soká hallgatott, félrefordított szemmel, aztán görcsös sóhajjal azt suttogta:
— Elh-hiszem... Köszönöm. Pavel.
Talán sikerült kicsikarnom a győzelmet ebben a reménytelen küzdelemben, sikerült rákényszerítenem, hogy higgyen nekem, de mit érek vele: ami történt, megtörtént, és az idő folyását még soha senki nem fordította vissza.
Újra csendes sírás fogta el. nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen, még mindig vá valamit. Leejtett válla, lecsüngő karja, sűrű, borzas haja, nyakának lágy íve, erős térde most csupa erőtlenség. Ha most megölelném, nem lökne el.
De aztán... aztán megundorodik önmagától és tőlem is. Szép „isten hozzád" lenne. Meg aztán nem kell nekem alamizsna, kifosztottságomban sem!
Az eső lustán kopogott az ablakon... Mellemben, bordáim alatt valami kőtömbszerű súlyos tömeget éreztem, lélegzeni is nehezemre esett. Az a bárgyú kötényke pedig még mindig a derekamon fityegett, rajta a három táncoló kismalaccal.
3
Gosa Csugunovnak két erénye van: földönfutóként él és szent igéket hirdet. A földönfutók és igehirdetők ősidők óta különleges tiszteletnek örvendtek Oroszországban. Egy-egy nyomorult szentnek néha nagyobb szava volt, mint a mindenható monarcháknak. Moszkva leghíresebb temploma egy nyavalyatörős koldus. Boldog Vaszilij dicsőségét hirdeti.
Ma is, mint régen, sokan vannak, akik nem érzik jól magukat ezen a világon, és szívesen keresnének menedéket egy elképzelt világban. Ma is akadnak nem evilágra való képzelgők, szent igehirdetők, akik modern köntösben folytatják a régi praktikákat, és az önmegváltás legkülönbözőbb módjait ajánlják. Maja nem érzi jól magát ezen a világon, az a földönfutó igehirdető pedig képes rá, hogy betöltse az életét, mégpedig maradéktalanul! Nekem, a magam földhözragadt józanságával nem marad hely benne.
Majka! Megmérgezted az életemet!
Majka! Nem bírok lemondani rólad, elfelejteni téged!
Te csakugyan az egyetlenem vagy! A körülöttem hömpölygő emberi árban nincs és nem is lehet még egy hozzád hasonló!
Nem tudok élni nélküled: meggyűlölöm az embereket, megtébolyodom!
Jobb lett volna, ha sosem találkozom veled, Majka!
Legyen átkozott a nap, amelyen először megláttalak!...
Rémülten jutott eszembe az anyakönyvi hivatal előtti eset. Amikor egyszerre felbukkant az a borotválatlan képű önkéntes próféta, és apokaliptikus szenvedéllyel azt harsogta: „Fehér hattyúk! Szépsége-ek!... Vőlegény testvérek! Fusson, ki merre lát!" És az egyik vőlegény hallgatott is rá. „Szenyecska! Csirkefogó! Gazember!!" Szenyecska megmentette az irháját... Maja is talpig fehérben volt akkor, sűrű haján áttetsző fátyol lebegett, zavart arccal bújt az anyjához... Fehér hattyú...
Magányomat pokollá tevő, égető gondolatok!
Kinyújtottam a kezem, hogy eloltsam a kislámpát a fejem fölött, és eszembe jutott, hogyan nyúlt a kapcsolóért az ő keze! Reggel leültem a konyhaasztalhoz, hogy megigyak egy csésze teát, és belém hasított a valószínűtlenül boldog idő emléke, amikor, nem is olyan rég, itt ült szemközt velem! Éjszakára behúztam a függönyt, és tetőtől talpig végigvillámlott rajtam a hangja: „Húzd be a függönyt!" — az ő távoli hangja egy távoli estéből, amikor meghozta ezt a kis szőnyeget, amelytől szobánkban kialakult a láthatatlan harmónia. Mellette mindörökké!... Nem bírom! Elviselhetetlen! Könyörülj rajtam!...
Borja Cvetyik könyörült meg rajtam. Az emlékezetes botrány óta nem jelentkezett többé — most előkerült, szokás szerint üdén. frissen, dülledt, világos szeme meg se rebben.
— Gyere, testvér, igyunk egyet, fojtsuk belé a búbánatot!
— Valami bánatod van? — tudakolódtam.
— Nekem nincs — hangzott a válasz lefegyverző egyszerűséggel.
Már hajlottam volna rá, hogy elmenjek vele valami vendéglőbe, hogy italba fojtsuk a búbánatot... De Borja túlbuzgónak bizonyult:
— Vár a taxi. A kocsit otthon hagytam, nehogy spiccesen összekülönbözzek a zsarukkal. Hohó, szó sincs hirtelen nekibuzdulásról, Borja megfontoltan készült erre a látogatásra. Ha pedig megfontoltan tette, kell legyen valami indítéka is. És egyszeriben keresztülláttam rajta: Borja, a városi hírek buzgó gyűjtője és terjesztője abban a reményben állított be hozzám, hátha sikerül első kézből néhány friss részletről tudomást szerezni. Ugyanazzal a jámbor jóindulattal, amivel ma engem bámul, holnap beállít egy másik házba, és ott elújságolja: láttam őt... És részletesen ecseteli majd állapotomat, gondosan felidézi szavaimat, amint a „búbánatomat fojtogatom". Jövő szombaton pedig a virágcsokorral együtt viszi majd a pikáns újságot Lenocskának, Kompleksznojéba. És ők, akik hosszú évek óta oly elővigyázatosan játsszák a szerelmet, ízekre szedik a mi elővigyázatlan szerelmünket. Hát nem, ezt az élvezetet nem adom meg nekik.
— Mondd, még mindig esz az unalom? — kérdeztem. Hangom gyanakvóvá tette.
— Miért?...
— Csak úgy kérdem... Az az érzésem, az én bajomat unalom elleni gyógyszerként használnád. Eredj, barátocskám. unatkozz csak szépen tovább, engem pedig hagyj békén.
Borja Cvetyik sértett méltósággal eltávozott. Valamit azért mégiscsak felcsippentett: emberkerülő mogorvaságomat is föl lehet tálalni, kellőképpen fűszerezve.
De nyomban meg is bántam, hogy kitessékeltem. Halotti csend vett körül. Az utcáról gépkocsizúgás hallatszott, a szomszédéknál, mint mindig, vartyogott a tévé, de ezek a hangok mintha egy más világból, egy más dimenzióból szűrődtek volna át hozzám. Itt körülöttem teljes a csönd, igazi, síri csönd.
Azt mondják, a középkorban a bélpoklosnak jártában-keltében csengőt kellett rázni, figyelmeztetésül: óvakodjatok, emberek, a ragálytól! Ily módon maga teremtett vákuumot maga körül. A bélpoklos csengettyűje szólt most a körülöttem támadt néma csöndben.
4
„Kivel osszam meg bánatom?..."
Nincs kivel!
Nincs senki a kerek világon, akinek elsírhatnám panaszom. Főiskolai barátaim közül mind csak meghökkenne és zavarba jönne, ha rászánnám magam, hogy feltárulkozzak előtte. Ráadásul nem is venné komolyan bánatomat, egész biztos azt gondolná: „Ugyan, jó malom mindent megőröl. . ." Elképzelem, mondjuk Galina Szkorogyinát a lélekgyógyász szerepében!
„Kivel osszam meg?..."
És egyszeriben eszembe jutott valaki, aki meghallgatna...
„Igazad van, ha felháborodsz, megvetően legyintesz vagy ha megsértődsz, joggal teszed — írtam — : egyetlenegyszer se tudakolódtam felőled, sikerült-e beilleszkedned, mit nyertél, mit veszítettél, boldog vagy-e vagy boldogtalan, egyáltalán, élsz-e. Ehelyett vinnyogó sirámokkal jelentkezem. De maga a tény, hogy neked siránkozom. aki oly messze-messze vagy, kell hogy igazoljon, meg kell értsed — nincs senki más. Se közel, se távol, mindenütt sivatag vesz körül! Te, aki oly távol élsz. te vagy az egyetlen a kerek világon, akinek mindent elmondhatok. Te. akit elfeledtem, s aki bizonyára szintén elfeledtél engem, aki most inkább csak fantáziakép vagy, mint valóságos hús-vér személy, te vagy az egyetlen vékony szál, mely összeköt mindazokkal, akiket homályos szóval így nevezünk: ,a többiek'. Ezek a .többiek' sokan vannak körülöttem, de számomra nem léteznek.
Amióta elváltunk egymástól, megízlelhettem, milyen a boldogság... Kívülálló számára ez a boldogság köznapinak látszhat, számomra szédítően nagyszerű volt. Szerettem, és nem hittem benne, hogy viszontszerethetnek. És mégis viszontszerettek! S akkor én elbizakodottan elhittem, hogy rendkívüli ember vagyok. Habozás nélkül mentem kívánt sorsom elébe, és többet kaptam annál is, amit reméltem. Munkámban, melyet ismersz, szintén elértem valamit, amit ha teljes sikernek nem is, de legalább sokat ígérő biztatásnak lehet nevezni. Jött a boldog ember elbizakodottsága, a győztes önhittsége... Aki magasra száll, mélyre zuhan, a vétkezésért meg kell bűnhődni...
A láncreakció lassan, alattomosan kezdődött..."
Mindaz, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennem, egyszerre átszakította a gátat, és többé nem volt erőm megállítani az áradatot. Gyötrelmes részletességgel, vájkáló őszinteséggel, fittyet hányva illemre, szokásra, sorra megírtam mindent Zulujának ki sem teljesült családom széthullásáról, szakításunkról Borisz Jevgenyjeviccsel, ingatag helyzetemről a főiskolán, a bélpoklos szenvedéseiről. Egy elveszett lélek küldte jajszavát egy másik elveszett léleknek!
„- ...Ismerd be - írtam befejezésképpen -, most az a bosszús kérdés jár eszedben: tulajdonképpen minek tálalja ki ez az ember mindezt nekem, mit vár tőlem, mit segíthetek?... Semmit! Még csak tanácsot sem adhatsz! Én már pusztán azért hálás vagyok, hogy a világon vagy. így a világ mégsem egész süket, van remény, hogy meghallgat engem. Ennél nagyobb ajándékot pedig senki nem adhat most. Ki tudja, képes lennék-e elviselni a világmindenség közönyét irántam, ha nem tudok beléd kapaszkodni. A kétségbeesés fojtogató légkörében az ilyen lélegzetvételnyi lehetőségek hiánya szüli bizonyára az öngyilkosokat. Maga a tény. hogy te vagy, már felér a menekvéssel. Ha pedig még válaszolsz is, és igazolod, hogy jajszavam megértő fülekre talált, talán még boldog is leszek. Vaksötét éjszakában a garasos gyertya is fényözönnel ér fel.
A szalmaszál után kapkodó Pavel Krohalev. P. S. Gondosan őrzöm a Hieronymus Boschodat, de csak mint emléket. Nem mondtam igazat: én nem szeretem ezt a művészt. Féltem és most is félek tőle. A feleségem viszont szerette...
P. K."
Zulfija címét csak körülbelül tudtam, így a főiskola címére írtam, ahol elhelyezkedett. De vajon nem repült-e tovább onnét? Aligha, nem telt még ki az ideje.
Éjszaka volt, amikor kiszaladtam az utcára, hogy feladjam a levelet. A postaláda zörögve nyelte el a borítékot. És nyomban elfogott a hasonló esetekben megszokott reflex: már sajnáltam, hogy elküldtem ezeket a zűrzavaros sirámokat „Mi nékem Hecuba és én Hecubának?" (Pontatlan idézet a Hamletből - ford.)
