ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ
 |
| Tvardovszkij frontkatonákkal |
Eszembe jut 1942 egyik decemberi estéje. Tvardovszkij bejött szerkesztőségi irodámba. Magas volt, széles vállú, karcsú derekú, az egyenruhát mintha ráöntötték volna. Kék szeme fürkészően figyelt. Odalépett az asztalomhoz - én éppen valami kézirattal vesződtem -, tábori oldaltáskájaból elővett néhány géppel írt papírlapot, és ezt mondta:
— Tudom, hogy nem szereti Tyorkint, de azért elhoztam.
Megvallom, ez a bevezetés meglepett egy kissé, de hát egy szerkesztő köteles minden kéziratot elolvasni, hát még egy ilyen nagy költőét. Nem válaszoltam, leültettem vendégemet egy fotelba, és az írópultomnál állva végigolvastam a kéziratot. Kétszer egymás után. És már tudtam is, hogy kitűnő vers kerül majd lapunk másnapi számába. Behívtam az ügyeletes titkárt, megmondtam neki, hogy a verset közöljük, adja nyomdába, és kértem, küldjék sürgősen a levonatot. Ezután Tvardovszkijhoz fordultam:
— Hiszen ez nem az a Tyorkin, akit én nem szeretek!...
Az a Tyorkin nem Vaszilij volt, hanem Vászja, a vakmerő harcos, azoknak a tréfás verseknek a hőse, melyeket a finn háború idején írtak a Leningrádi Front című újság munkatársai, közöttük Tvardovszkij is.
Az a Vászja Tyorkin nekem tényleg nem tetszett: valószínűtlen figura volt, akit a tűz nem égetett, a víz nem áztatott. Természetfeletti hőstetteket hajtott végre: hol üres hordókkal hajigálta és így fogságba is ejtette a fehér finneket, hol „úgy bökte szuronyára az ellent, mint villára a szalmát". De most egészen másfajta vers, egészen másfajta Vaszilij Tyorkin volt előttem — a ma már országszerte ismert elbeszélő költemény hőse — : az okos, erős, jókedvű, életszerű katona.
Egyszóval mi nem a „különös" Vászja Tyorkint, hanem a „hétköznapi" Vaszilij Tyorkint szerettük és vártuk, mint ahogy Tvardovszkij is jelzőjével különböztette meg a két figurát.
Tvardovszkij addig ült nálam, amíg be nem hozták verse tördelt levonatát — csaknem kéthasábnyi lett a szöveg. A költő figyelmesen elolvasta, majd aláírta a levonatot.
Emlékszem, hogyan találkoztunk 1943. január 7-én estefelé. Tvardovszkij újra benézett a Krasznaja Zvezda szerkesztőségébe. Feszült élénkség uralkodott nálunk. Sztálingrádban jól alakultak a dolgok, tudtuk, hogy néhány napon belül hozzákezdenek Paulus egységeinek felszámolásához. Északon a Leningrádot körülzáró blokádgyűrűt készültek áttörni csapataink. Szerkesztőségünkbe áradt az anyag. A Krasznaja Zvezda aznap tette közzé a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének határozatát a Vörös Hadsereg személyi állománya új rangjelzéseiről, s a váll-lapok fényképeit. Emlékszem, előző este adtuk nyomdába a szöveget és tördeltük hasábokba. Közben telefonált Hrulev tábornok, a Vörös Hadsereg hadtápfőnöke, és azt mondta, hogy a Legfelsőbb Főparancsnok látni szeretné, hogy helyeztük el az új váll-lapokkal kapcsolatos anyagot az újságban. Fogtam a még nedves hasáblevonatokat és Hrulevvel elmentünk a Kremlbe. Behívtak Sztálin dolgozószobájába. Sztálin — szokásához híven — föl-alá járkált.
Amint kiterítettem az asztalra a Krasznaja Zvezda másnapi számának kefelevonatát, Sztálin figyelmesen olvasni kezdte az első oldalt, amely a határozat szövegét tartalmazta. Mellette ott voltak a marsall- és tábornok-váll-lapok. A második hasábon a tiszti és legénységi állomány rangjelzéseinek fényképei voltak. Sztálin végül elolvasta a vezércikket, itt-ott javított rajta, majd utasított, hogy adjam át a TASZSZ-nak, hogy a többi központi újság ugyanúgy tördelje a rangjelzésekről szóló anyagot, mint a Krasznaja Zvezda. Rövid szünet után jókedvűen megjegyezte:
— Lesz itt holnap szóbeszéd...
Akkortájt különösen jó volt a szerkesztőség hangulata. Az ilyen percekben mindenki a szokásosnál jobban örül a vendégeknek. Különösen megörültünk Tvardovszkijnak, akit abban az időben már a szerkesztőséghez tartozónak, mondhatni állandó munkatársunknak éreztünk, és tudtuk, hogy sohasem jön üres kézzel.
Észrevettem, hogy Tvardovszkij is jó hangulatban van. Lelkesült volt, vidám kedvű, de látszott, hogy alaposan átfagyott a hideg téli napon, és egész idő alatt a kezét dörgölte. Leültettem a fűtőtesthez legközelebb eső díványra, és megkérdeztem, mit szól újságunk aznapi számához.
— Olvasta?
— Olvastam — felelte, és rövid szünet után hozzátette: —, és éppen a tábornoki váll-lapokról szól a Vaszilij Tyorkin új fejezete.
Természetesen nyomban elolvastam.
— Megfelel! Nagyon is! De hát itt nemcsak a katonákról szól, hanem a tábornokokról is — mondtam Tvardovszkijnak.
— Hát hiszen láttam én már tábornokot is a háborúban — nevette el magát a költő. Nyomban elküldtem az új fejezetet a nyomdába, és hogy minél előbb megkaphassuk a levonatot, intézkedtem, hogy osszák el oldalanként három szedőgép között.
