MIHKEL MUTT
Hanna művésznő
Közelebb léptem az asztalához, és ráköszöntem. Mivel nem találtam széket, állva maradtam, és mindenféle zagyvaságról fecsegtem. A kezemben cigaretta füstölt. Tudom, hogy ez sérti a jó modort, hölgyekkel nem illik dohányozva beszélgetni, de mi mást csinálhattam volna? Nem tudtam hol elnyomni a cigarettát, ráadásul épp most gyújtottam rá. Gusztusos fehér papírba csomagolt, jó márkájú cigaretta volt, olyan márka, amihez nem könnyű hozzájutni. Egy angol turistától kaptam ajándékba, aki elkeveredett Pelgulinn környékén, és én mutattam meg neki az utat a Schnell tóhoz, amelyet a Heina utca felé keresett. Arra mindenesetre vigyáztam, hogy ne fújjam a füstöt a művésznő arcába. Egyszer az egyik oldalon, másszor a másikon eregettem ki, és ettől könnyen olyan benyomást kelthettem, mintha fiatalos arcom időnként idegesen rángatózna. Éreztem, hogy a hamu nemsokára lepottyan a cigaretta végéről. Nem szívtam hát tovább, de már nem volt mentség, éppúgy, mint tüsszentés előtt. Sürgősen le kellett vernem valahová a hamut. Az asztalon észrevettem egy hosszúkás, sötét színű hamutartót. Valószínűleg kerámia. Kinyújtottam a kezem, és egy könnyed mozdulattal leütöttem a hamut. Hanna hátravetette a fejét és felnevetett, ahogy egy intelligens ember nevet egy hasonlóan intelligens ember tréfáján, még ha nem érti is a viccet, de érzi, hogy nem nevetni illetlenség. Ez valószínűleg így is volt, mert ugyan honnan tudhatta volna Hanna, hogy miért verem a cigarettahamut a pénztárcájára. A kávéházban ugyanis a nők sokszor az asztalra teszik a pénztárcájukat, hiszen a szoknyájukon, ruhájukon általában nincs zseb, ahová berakhatnák. Hannának se volt zsebe. És én a művésznő műbőrtárcáját a félhomályban hamutartónak néztem.
Mentegetőztem, hogy éppen most jöttem be a napfényről, és a szemem még nem szokott hozzá a homályhoz, a látásom is gyengült, csak hiúságból nem hordok szemüveget, mert még nem sikerült divatos keretet szereznem. "Jó, hogy legalább engem észrevett", mondta Hanna, és finoman elmosolyodott. A hamu bocsánatot nyert. Együtt nevettünk azon, hogy minden rendben van, és hogy mi történt volna akkor, ha még el is akartam volna nyomni a cigarettámat a pénztárcáján. Mielőtt elbúcsúztunk volna, kezembe vettem a bűnjelet, és udvariasan megvizsgáltam. Hanna megengedte, bár láttam, hogy összerezzent. Hamar rájöttem, hogy miért. A pénztárca hátlapján egy mulatt szépség dimenziós képe ékeskedett, aki minden mozdulatra szemérmetlenül kacsingatni kezdett. Egy ilyen tárcáért a feketepiacon tizenöt rubelt is elkérnek. Ennek ellenére roppant ízléstelen, így aztán tökéletesen megértettem Hannát, hogy képpel lefelé tette a tárcáját az asztalra. Szerettem volna még valamit mondani, de barátom időközben sorra került a büfénél, és a termen keresztül hadonászott nekem: „Fabian, gyere enni!" Elvörösödtem és visszavonultam. Mire végeztünk a szendviccsel, Hanna már elment. „Ne bánkódj, gyakran jár ide", nyugtatgatott a barátom, és vigyorgott, mint egy portás. Tényleg igaza volt. Gyakran összefutottunk Hannával. Sokat beszélgettünk. És mindig találtam egy szabad széket is az asztalánál, nem úgy, mint először. Rájöttem, hogy az a komikus közjáték nem is volt olyan rossz kezdet.
Hanna tetszett nekem. Ennek ellenére nem akartam neki udvarolni. Vannak nők, akiknél ez teljesen kizárt dolog. Például a barátaim feleségei. Erkölcsi érzékem igen fejlett. Hanna esetében nem erről volt szó. Először is flört szóba sem jöhetett, mert Hanna más nagyságrendű csillag volt, mint én. Az olyan nő, mint Hanna, akadémikust, élsportolót, ügyvédet, pincért vagy portást választ partnerül, egyszóval a társadalom krémjét. Több estén át figyeltem őt a színpadon, és titkon arról elmélkedtem, hogy ez a nő milyen szenvedélyes jeleneteket tudna produkálni a magánéletében. De alaposabb okom is volt. Minden jó tulajdonsága ellenére nehezen tudtam vele beszélgetni. Pedig imádok beszélni. A szavak embere vagyok. Mihelyt kifogytunk a kávéházi témákból és abbahagytuk az üres szócséplést, hogy közös elhatározásból lényegesebb dolgokról beszélgessünk, rögtön zavarba jöttem. Megleptek Hanna viharos válaszai, pontatlan fogalmai, a művészet lényegéről vallott mélyreható gondolatai és az a mérhetetlen őszinteség, amiről először tévedésből azt gondoltam, hogy vegytiszta irónia. Mindez meghatott, bár tudtam, hogy sokáig nem lehet elviselni, és eszem ágában sem volt, hogy hasonló módon válaszoljak. Ennek ellenére egyre gyakrabban jártam színházba. A magam elhatározásából, őszintén, előítéletektől mentesen, végül is egyik művészet sem alábbvaló a másiknál. De bárhogyan igyekeztem is, a színházat csak nem szerettem meg igazán. Nem az én műfajom. A színházzal szemben voltak elvárásaim, amelyeket nem lehetne anélkül megvalósítani, hogy teljesen fel ne borítanák az előadást. Legjobban az zavart, hogy zsúfolt teremben kellett ülnöm. Ettől mindig hidegrázást kapok. Még csak belegondolni is: egyszerre hatszáz ember élvezi a művészetet!
Már az egyetemen sem tudtam nyugodtan végigülni a professzor urak előadásait vagy a honvédelmi ismeretek órákat. Az emberek nem egyformák. Egyesek mindent felfognak első hallásra, mások jóval lassabban értik meg a dolgokat. Néhány jelenetet szerettem volna teljesen elhagyni, párat csak futólag érinteni, míg némelyikhez szívesen visszatértem volna, hogy jobban elmélyedjek benne. Ám a színházban ez elképzelhetetlen. Éppúgy, mint a moziban. Egyszerre zúdítanak ránk mindent. Azt azért megértettem, hogy nem rendezhetnek színházi előadásokat egy-két néző kedvéért, akik még a darab menetébe is beleszólhatnának. Az sem tetszett, hogy a színház mindent egyforma mértékkel mér. Ilyen értelemben egyedül az irodalom és a képzőművészet az igazán nemes szórakozás. Másrészt mindig elviselhetetlenül nehezemre esett bárhová is pontosan érkezni. Hogy lépést tartsak a változó színlappal, hogy jegyet szerezzek egy-egy felkapott előadásra, gyakran félbe kellett hagynom az ebédemet, és sorba kellett állnom a jegypénztárnál. Ami még ennél is bosszantóbb: az előadásokat esténként tartják, és az este a nap legbizonytalanabb része. Soha nem lehet tudni, mivel lep meg, hová csábít. A színházjegy gúzsba köt, megbilincsel. Azt, hogy az előadásnak pontosan kell kezdődnie, megértem. Aki színházba megy, nem ura a saját idejének. Ezért nem is tartom a színészeket teljesen értelmiségieknek. Nem alkothatnak akkor, amikor kedvük van hozzá, és nem lustálkodhatnak, amikor éppen nincs kedvük dolgozni. Mi is történne, ha az egyik színész reggel, a másik pedig csak este jönne dolgozni! De tudom, hogy túl messzire mentem, hiszen ha ebből a számomra oly fontos feltételből indulnánk ki, akkor az értelmiségiek köréből ki kellene zárnunk még a főiskolai oktatókat, az újságírókat, a szerkesztőket is és csak egy-két szabadúszó maradna belül. A színház viszont akkor se tetszett, ha ezt az okfejtést figyelmen kívül hagytam. Végül hadd pontosítsam a kijelentésemet: különösképpen a modern színház nem tetszik, pontosabban az az irányzat, amely arra törekszik, hogy a szépet a visszataszítóval párosítsa. Olvastam az irányzatot követő vezető rendezők nyilatkozatait. Gondolatmenetük első pillantásra logikusnak tetszik. Szerintük az élmények kölcsönösen kiegészítik egymást. A fekete még feketébbnek látszik fehér alapon és fordítva. A két sütemény között megevett hering még sósabbnak érződik, a szép nő pedig még elbűvölőbb egy púpos ember mellett. Ez így igaz. De a rendezők és jó pár kritikus továbbfejlesztették ezt a gondolatot: az ocsmányság szerintük jobban felszínre hozza a szépet. A szentség és a durvaság egyazon előadáson — ez a legnagyobb művészet! Az a rózsaszál, amelyet tehéntrágyába szúrtak, ezerszer szebb, mint virágvázában díszelgő társai. Talán még illatosabb is. Bizonyára sok néző is hasonlóan gondolkodik, mert a színházak mindig zsúfolásig vannak. De én nem úgy értelmeztem a színpadon végbemenő eseményeket, ahogy a bennfentesek ezt szerették volna. Ami a szmokingot és a rózsát illeti, nem tudom megmondani, hogy a trágyakupac használ-e nekik vagy a kárukra van-e. De én ki nem állhatom a hányadékot, a ganéjt és más váladékot, legyen az a szép mellett vagy álljon önmagában. Ezeket semmivel se lehet szebbé teni. Egyszerűen vannak, és ezen nem lehet változtatni. A hangulatom teljesen elromlott. Véleményemet elmondtam Hannának. Azt se titkoltam, hogy a színház sokkal gyakrabban kelt bennem kellemetlen érzést, mint bármely más művészeti ág. A színpadon valaki mindig rossz helyen kezd el kiabálni, nevetni vagy éppen hadonászni. És bár Hannát nem kaptam rajta, hogy ilyen banális dolgokat művelt volna, de nem is tiltakozott ellenük. Már hozzászokott a közönségességhez. Ez nála szakmai betegség volt. Így beszélgettem Hannával anélkül, hogy megértést reméltem volna, mert jól tudtam, hogy világszemléletem sok mindenben eltér az általánosan elfogadottól, valamint ismertem a nagy mesterek ostobaságot súroló öntudatát és beteges irtózásukat a bíráló szótól. Annál elégedettebb voltam, hogy Hanna ilyen figyelmesen meghallgatott. Annak ellenére, hogy maga a színház nem tetszett, megpróbáltam Hannán segíteni. Vagy talán éppen ezért. Őszinte szimpátiából. Azt hittem, hogy elég jól elboldogulok a művészetpszichológiával. Az elmélet mindig is erős oldalam volt. Véleményem szerint minden mű születik valamiből, a vers sem a semmiből terem. Minden élményünk lerakódik valahol, és soha nem lehet tudni, mi serkent később az alkotó munkára. Mindenki másképpen alkot. Brook könyvében egy híres amerikai színésznőről olvastam, arról, hogyan készül fel egy szerepére. A munkát a sütemény sütéséhez hasonlította. Először összegyúrja a tésztát, aztán hozzáadja az élesztőt, majd a vajat. Ezt a terminológiát használta. Ha én írok, semmi másra nem gondolok, de Hannának minden bizonnyal más módszere volt. Az is meglehet, hogy amikor a próbákon a hősnőt újabb és újabb vonásokkal gazdagítja — legalábbis így véli a rendező és a próbákra beengedett bennfentes kritikusok zöme -, akkor azt képzeli, hogy fát hasogat, szarvasgombával tölti a pulykát, esetleg éppen horgol vagy szeretkezik. Mivel csak kívülálló vagyok, nem mertem megkérdezni tőle. Ám egy dologban biztos voltam: ő is, mint minden magát valamire becsülő művész, a tudatalattijával alkot. Elgondoltam, milyen megrázkódtatásokat kellett Hannának átélnie ahhoz, hogy olyan nagy szerepeket eljátszhasson, mint Elektra, Júlia, Ljubov Jarovaja és Tiina. Sokat gondolkodtam azon, milyen lehet Hanna gesztenyebarna haja alá rejtett tudatalattija. Biztosan nagy és szép élmények sorakoznak benne. Még a legszerényebb becslés is elkeserített. Segíthetek-e azon a nőn, aki már tudja, milyen tangót táncolni egy hajó fedélzetén, aki részt vett fogadásokon, járt a csillagvizsgálók tetején berendezett bárokban, vadászott egyszarvúra, egyszóval végigcsinált mindent, ami a high life-hoz tartozik. Azt mondják, hogy a nagybátyja a Tuborg cég részvényese. Össze lehet-e hasonlítani ezekkel az élményekkel azt a kis kávéházi affért, hisz az csak annyi, mint egy morzsányi elegancia egy barokk asztalkának. Hogyan segítheti őt alkotó munkájában? Talán egy konfliktus nélküli helyzetben, egy süketnéma felszolgáló szerepében? Szégyelltem magam Hanna előtt, hogy nem lehetek segítségére, de a magamfajta ember élete ilyen kis események sorozata. Senki sem bújhat ki a bőréből. Nem vagyok megfelelő modell a Férfiak a tengeren című képhez. Tehetetlen önmegvetésemben csikorgattam a fogam, sőt egy ideig aludni sem tudtam, hogy nem segíthetek Hannának.
Múlt az idő. A tél igen kemény volt, de már elkezdődött a tavaszi olvadás. Amikor a Kos csillagkép félig már felért az égre, eljött a születésnapom is. Nem valami komoly évforduló, csak a huszonnyolcadik. Szokás szerint külön nem hívtam meg senkit. Barátaim úgyis tudtak róla, az idegeneknek pedig semmi közük hozzá. Ki nem állhatom a véletlenül betoppanó részegeskedőket. Reggel újságot vettem, és találtam benne egy cikket: Hanna nyerte el az évad legjobb színésznője címet. Nagyon örültem, olyan volt ez nekem, mint egy születésnapi ajándék. Ugyanakkor egy kicsit szomorú is voltam. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Este újra jobb kedvre derültem, mert néhány barátomnak eszébe jutott, hogy születésnapom van, és eljöttek felköszönteni. Jókat nevettünk. És akkor, pontosan tíz órakor, nagy meglepetésemre, betoppant Hanna és elnézést kért, de, mint mondta, egyenesen a színházból jön. Összébb húzódtunk az asztalnál, valahonnét előkerült egy üres pohár, teletöltöttük, és odaadtuk Hannának. Két festő barátom - már becsíptek egy kicsit - kétértelműén viccelődtek rajtam és Hannán, majd a színházat kezdték szapulni. Az az érzésem, hogy a festők még jobban lenézik a színházat, mint az írók. Szerencsére a többi vendég tudta, hogy Hanna remek színésznő és hogy éppen most tüntették ki, tehát egyenrangúként lehet őt kezelni. Néhányan gratuláló szavakat dörmögtek, a többiek tisztelettel elhallgattak. Hanna arcon csókolt - ajkának enyhe dohányillata volt -, és átnyújtotta papírba csomagolt ajándékát. „Tessék, hoztam neked egy új pénztárcát" - mondta ravaszkás mosollyal. Még a szám is kiszáradt, amikor remegő kézzel bontogattam a csomagot. A csomót a nagy kenyérvágó késsel nyisszantottam el. Hanna ajándéka! Jól sejtettem. A papírban egy új, nagy hamutartó rejtőzött. Népművészeti munka, két darabból áll. A háromszögletű fatartó közepén egy kis mélyedésben állt egy bronzcsésze - maga a hamutartó. A háromszögletű tartó sarkaiba mintegy odavetett vázlatként mintát égettek: zsírosparasztok ravaszkás arcát. Mind mosolyogtak. Örültem az ajándéknak. Az asztalnál néhány iparművész barátom elismerő „ooó"-val dicsérte a hamutartót. Az egyik vendég, aki már elbóbiskolt, hirtelen felriadt, és rögtön azt kérdezte, hogy elmentek-e már pálinkáért. Szerettem volna elmondani Hannának, hogy rájöttem: az élet valóban fontosabb, mint a művészet, és korábbi nézeteimet meg kell változtatnom. Mit számít az, hogy Hannának és nekem más a foglalkozásunk, és hogy nem egyezik a véleményünk az esztétikáról. Mégse mondtam el, mert az ilyen ömlengések nagyon kellemetlenek a többieknek. Forgattam a hamutartót a kezemben, mintha azt vártam volna, hogy az apókák is kacsingatni kezdenek, mint az a mulatt szépség. Hirtelen kiesett középről a bronztartó, nem rögzítették. Csak ekkor vettem észre, hogy a csésze alá, a fára Hanna írt még valamit. Csak néhány betűt. A szívem nagyot dobbant örömömben. Nemhiába fáradtam. Hanna saját nyelvemen szólt hozzám. Ez volt a legnagyszerűbb ajándék.
NAGY JÓZSEF fordítása
Néhány szó Mihkel Muttról:
Sz. 1953, Tartu. Észt prózaíró, kritikus, műfordító. A tartui egyetem bölcsészkarán végzett, ahol irodal mat és újságírást tanult. Irodalmi folyóiratnál szerkesztő, majd rovatvezető. Színikritikákkal és paródiákkal jelentkezett kezdetben. Számos regény szerzője.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 75-79. oldalak)
