Egy hiteles ukrán elbeszélő (6)

JEVHEN HUCALO
Katerina megtréfálása

Az ifjú pár a tanácsról jött visszafelé. A férfi apja fekete öltönyében, amely oly sokáig feküdt a ládafiában, hogy még a vasaló alatt sem akartak kisimulni ráncai, a nő hosszú fehér ruhában, amit port kavarva húzott maga után a földön. Vőlegény–menyasszony némán lépdelt: a férfi nyugodtnak látszott, kissé gondterheltnek, az asszony parányit zavartnak. A mellén virág piroslott - anyja vette a piacon, azt mondta, ilyet látott fiatalkorában egy gazdag ember lányának az esküvőjén, s hogy az ilyen, ni, ami flitterből és papírcsíkokból készült, sokkal szebb az élő virágnál, ami a kertben nő... A fiatalok mögött rokonok és vendégek hada haladt, vidáman, kipirultan csevegve. Egymás szavába vágva arról beszélgettek, ami éppen a nyelvükre jött: nevetséges és szomorú dolgokról, a jó időről és a rossz időről, a tavalyi fehér hóról. Mindnyájan nagyon élvezték a fecsegést.

— Én is gyakran eljárogattam egy ilyesfajta kis özvegyhez — mesélte az idősebb násznagy, Barna Sztepan, aki ellenállhatatlan udvarlónak tartotta magát, és azzal büszkélkedett, hogy senki szoknyás még nem hálózta be őt, és nem is fogja egyhamar. — Először édes, mint a sárgadinnye, másodszor, mint a görögdinnye, harmadszorra meg olyan, mint a felrepedt tök.
—  Ha-ha-ha — harsant a rokonok és vendégek fülsértő nevetése, akik meg voltak arról győződve, hogy épp most van ideje az ilyesfajta fecsegésnek, s hogy vigyorogni nemcsak hogy lehet, de illik is.

Katerina a kertben állt, a palánk mögött, és bámulta a közeledő lakodalmas menetet. Szemei lassan összeszűkültek, mintha valamilyen csapást várt volna. Amikor már a szavak is kezdtek elérni hozzá, azt suttogta: „Gyertek csak, gyertek..." Eltelt még egy kis idő, s a menyecske újból suttogni kezdett: „Gyertek csak, gyertek..." Úgy, mintha varázsolna, mintha suttogásával eltorlaszolhatná az utat. Telt, könyékig mezítelen karjai reszkettek. „Gyertek csak, gyertek..."

Felkapott egy maréknyi földet, ami éppen a keze ügyébe került, és feléjük hajította. Aztán még egyet. A rögök átrepültek az esküvői menet fölött, senki még csak észre sem vette. Ez még jobban felbőszítette Katerinát. Fölkapott egy súlyos, körte alakú husángot, és elhajította. Az ifjú pár feje fölött zúgott el, majdnem eltalálta őket.
—  Nesztek!... Nesze, Mikola!

Dühödt, gyűlölettel teli szavakat kiabált, szenvedélyesen, méreggel, mintha meg akart volna szabadulni tőlük, hogy megkönnyebbüljön.
—  Udvaroltál, Mikolka, a fonóba jártál, hogy tört volna el a lábad, hazudoztál, hogy ragadna le a nyelved! Legyen olyan édes az életed, mint amilyen keserű az enyém, ne süssön rád a nap se!
És átkozódott, szitkozódott volna tovább, de hirtelen úgy megsajnálta magát is, Mikolát is, a vendégeket is, akik nem tehetnek semmiről, hogy eltakarta a szemét és sírva fakadt. A násznagyok odaszaladtak hozzá, Barna a vállánál megragadta és szorosan tartotta, mintha az asszony isten tudja mire készült volna.

—  Mi bajod? — sziszegte a fülébe. — Megvesztél? Elrontod az emberek jókedvét, mi? Egyedül ő járt tán hozzád? Sok ember járt hozzád, mégse törted be senki ablakát.
Az asszony keservesen sírt — szinte fuldoklott.
—  Jegyzed meg, Katyka: ami volt — elmúlt. Nem ő volt nálad az utolsó.

Az ifjú pár már túltette magát a beavatkozáson, és gyorsan távolodott. Mikola mereven maga elé nézett, nem pislogott se jobbra, se balra, a menyasszony arcán pedig kihunyt a naivan vidám ragyogás, helyébe valamiféle zavarodottság és bűntudat lépett.
—  Ha-ha! — nevetett az idősebb násznagy, még mindig Katerinát tartva. — Gyereket szereztél, törvényes férjet is fogsz szerezni. Megszerezhető dolgok ezek, ha-ha!...

A kolhozban úgy döntöttek, hogy tehénistállót építenek. Saját mesterük nem volt elegendő - idegeneket hívtak. Azok között, akik máshonnan - Holjakiból, Piszarivkából, Zalivanscsinából - jöttek, ott volt Kornyij Palijcsuk. Az elnök nem sokáig habozott, hova helyezze el őket: egy részüket ide, más részüket oda, s akik maradtak, mentek Katerinához. Az utolsók között volt Palijcsuk is, és még egy - fekete szemű, szófukar ember, akit csak a munkája érdekelt, más egyébről senkivel nem beszélgetett. Kornyij se volt valami bőbeszédű. Mindent jól megfigyelt, mindent meghallgatott, de az nem fordult elő, hogy ő csípős szóval megnevettetett volna valakit.

—  Két gyermekem van — mondta Katerina a vendégeknek, amikor a mesterek első alkalommal ültek vacsorához a házában.
A férfiak semmit nem válaszoltak. A fekete szemű, hallgatag férfi a háziasszonyra emelte súlyos, nem evilági tekintetét, de Palijcsuk még csak fel sem nézett.
—  Apjuk nincs - mondta Katerina kihívóan.
A két mester nyugodtan, figyelmesen evett tovább.
—  Nem mondta senki maguknak? - kérdezte az asszony most már zavartan.
—  Mit? — Palijcsuk mintha most ébredt volna, és meghökkenve nézett az asszonyra. Első beszélgetésük ezzel véget is ért.

Az istállót a tó túlsó partján építették. Még napfelkelte előtt csengeni kezdtek a szekercék, hangosan sivítottak a fűrészek, a kalapácsok verték a szögeket vasszorgalommal. Amikor az ácsok leültek pihenni, a kovácsműhelyből előfutott a kovács, Barna Sztepan, aki borzasztóan kíváncsi volt az idegenekre, cigarettával kínálta és arról faggatta őket, hogyan élnek Holjakiban, mit hallani Piszarivkában, s nem dőlt-e össze az öreg malom Zalivanscsinában, mert már régóta a végét járta. Hallgatta őket, helybehagyóan cuppogott, s egész valójával azt sugallta: mi, úgymond, tudjuk, mi újság arrafelé Holjakiban, Piszarivkában és Zalivanscsinában, másoktól is hallottuk, de nem álljuk meg, hogy ne beszélgessünk veletek, megtudjuk, kifélék-mifélék vagytok, meg hogy magunkról is szót ejtsünk. És nekifogott, hogy bemutassa magát: elmesélte, mi folyik a falujukban, mi történt Karpenkóval, a sofőrrel, amikor az a rokonaihoz utazott Liszovi Hutoriba vendégségbe, arról, hogy akarták a kölykök ellopni ugyanettől a Karpenkótól a varsáit a domasinói mocsárban, és mi sült ki ebből. Azt se állta meg, hogy ne mesélje el Mikola Ljubarszkij barátjának az esküvőjét, aki szintén sofőr, kis híján hogyan találták el a husánggal a fejét, még szerencse, hogy elkapták azt az eszeveszett asszonyt, és keményen megszorongatták.

A mesterek, akik már rájöttek, kin lehet nevetni, Palijcsuk és váltótársa felé intettek.
—  Na hiszen, ők már igénybe is veszik. 
Barna kacsintott:
—  Bűn lenne nem igénybe venni.
Palijcsuk ijedten nézett a többiekre, mintha valamin rajtakapták volna, vagy olyasmit kívánnának tőle, amire nem alkalmas. A fekete szemű hallgatag pedig csak ült, kővé dermedt arcán olyan kifejezéssel, mintha egyáltalán nem is róla lenne szó, mintha egyáltalán itt se lenne.

Későn értek haza. Katerina már letette a gyerekeket, ő maga pedig a vendégeit várta. Kiöntötte a köleslevest, s derelyét tett az asztalra. A túrós után még meggyes derelye is volt. A férfiak bizalmatlanul nézték ezt a gazdag vacsorát. Az étvágyuk már elment, gyanakodva méregették a háziasszonyt. Katerina a maga módján értelmezte pillantásukat.
—  Ha nem tetszik itt nálam, vagy valami más baj van, akkor menjenek csak máshová, senki nem tartóztatja magukat.
—  Nálad fogunk lakni, ha egyszer a kolhoz ide helyezett.
Az asszony a gyerekek mellé feküdt, és sokáig nem tudott elaludni.

A házat meszelte. A disznósörte kefe a mennyezeten sápadt kék sávokat hagyott, ott pedig, ahol megszikkadt, olyan volt, mintha hó fehérlene. Arra gondolt, hogy ma már nem marad ideje a veranda kimeszelésére, hogy az istállóban agyaggal kéne betapasztani a lyukakat, mert különben a repedezett fa megfeketedik. Ott nem ér a végére, itt meg nincs érkezése — még ha megfeszül is. Odahívta a gyerekeket, akik a kapun kívül játszottak a szomszéd gyerekekkel.
—  Szaladjatok el az agyagos gödörhöz, és hozzatok egy kosárravaló sárga agyagot. A gyerekek a sarokba borították a kosárból a krumplit, és elszáguldottak.

Az asszony szeme a kifehérített falon nyugodott, mintha úszott volna fehér felszínén. Jól érezte magát — akár a mező kellős közepén, a búzaföldön lenne. Hogy miért éppen búzaföldön, azt maga sem tudta, de érezte, hogy a melléig ér az érett gabona, susogása ringatja őt, mintha szár lenne. Hunyorgott, s amikor kinyitotta a szemét, kezével megkapaszkodott a drótban, nehogy leessen, és ebben a pillanatban megcsikordult az ajtó. Lehet, hogy egy kicsivel előbb csikordult meg, de ő nem azonnal tért magához.

Mikola megállt a küszöbön, a tekintetével kereste, hová ülhetne le, de a padok és a székek a mennyezetről lekapart festékkel voltak teleszórva, tele voltak fröcskölve mésszel.
—  Minek jöttél? — kérdezte mérgesen Katerina, magasan feltűzött szoknyáját igazgatva.
—  Beszédem van veled - hangzott a válasz. Egyre csak le akart ülni - úgy magabiztosabbnak érezte volna magát.
Az asztalon álló hokedli megingott az asszony alatt - ő maga is megingott. Mikola visszahőkölt. Az asszony figyelte a férfi mozgását, és megkésve felnevetett:
—  Ne félj, nem vágok hozzád többé semmit...
—  Nem amiatt jöttem. Talán segíthetnék valamiben, vagy valami...

Katerina nem hallgatta végig. Sötétpirosra gyúlt arcát váratlanul nevetés ragyogta be:
—  Ha-ha!... Nem vágok hozzád többé semmit!...
—  Nehéz neked egyedül...
Nem figyelt a férfira. A kefe kiesett a kezéből, kezét csípőre téve, egyenesen a mennyezet alól nézve le, azt mondta:
—  Te ostoba alak, megijedtél, úgy megijedtél, hogy majd belehaltál. És a te Násztyád sem tudta, hogyan meneküljön. Olyan szép, hogy szentképet lehetne festeni róla. Szerencsés nő! - Szavaiban nem volt irigység, csak fájdalom csendült ki belőlük, keserű fájdalom, akár az üröm. Az asztalon és a hokedlin állva Katerina nagyon magasnak látszott.
—  Na, akkor megyek - kezdett Mikola az ajtó felé hátrálni. Megalázottnak érezte magát, s a lehető leghamarabb ki akart kerülni a csávából.
Katerina ruganyosan leugrott a padlóra, kirohant a férfi után a tornácra, és már az udvaron úgy elkezdett ordítani, hogy az egész környék hallotta:
—  Kevés neked a feleséged, még másokhoz is be-betérsz! Van egy ilyen játékbabája, de ő még másokat is zaklat!
A férfi megállt a kapunál, mérgesen, megsemmisülten az asszony szavaitól, és ráförmedt:
—  Ne mocskolódj! Ne mocskolódj! Gyerekeid vannak... 
De az asszony mintha nem is hallotta volna:
—  Be ne tedd a lábad az udvaromba!... Nagy ívben kerülj el engem, ne merészelj rám nézni, mert pórul jársz! Félj a házamtól, mint a tűztől!
A férfi kiköpött haragjában, legyintett mérgesen, mintha a múltat kergetné el magától, és elsietett.
—  Még az ablakomra pillantani se merészelj! — kiáltotta utána a nő.

Nem tudott tovább meszelni. Elbújt a házban — számára kialudt a fény: sírdogált. A gyerekek meghozták az agyagot, de nem mertek odamenni az anyjukhoz. Az asszony, megérezve a gyerekek jelenlétét, szép lassan megnyugodott, és tenyerével eltakarta a szemét.
—  Gyerekek — hívta őket végül az anyjuk —, gyertek csak ide.
A gyerekek odamentek az anyjukhoz és úgy néztek rá, mint két szarkafióka.
—  Lagziba készülök Fegyunya Karpenkóhoz. Ti pedig ki ne mozduljatok hazulról! Ne menjetek se az agyaggödörhöz, se a malomhoz, a domasinói mocsárhoz se menjetek. Vigyázzatok magatokra, gyerekek, én nagyon szeretlek benneteket. Rendben, Oleksza? Rendben, Hálja?
—  Rendben, mama.
Aztán boldog izgalommal nézték, ahogy anyjuk Fegyunya Karpenkóhoz készül a lagziba. Hogyan fénylik fején a virágos kendő, hogyan csikorog lábán az új cipő, hogyan leng rakott szoknyája!

Karpenko fiatal lányt vett feleségül, aki nem szokta a munkát, épp hogy elvégezte a kilencosztályos iskolát. Már régóta tetszett neki a lány, azóta, hogy hatodikba vagy hetedikbe járt. Célozgatott rá a szülőknek, hogy szeretné feleségül venni, de a szülők tréfának vették, és tréfásan válaszoltak: „Csak nehogy elkéss, akár már most is viheted." Nem vette le a lányról a szemét, és ha valaki megpróbált udvarolni neki, annak volt egy kis beszélgetése a vidám Karpenkóval. A lány szülei mindezt jóindulattal szemlélték, egészen addig, amíg Karpenko valóban el nem ment lánykérőbe. Eleinte próbálták lebeszélni azzal, hogy a lányuk még semmit nem látott az életből, semmit nem tud, semmit nem gondol, semmihez nem ért, de a végén kénytelenek voltak megadni magukat, mert a lányuk igencsak férjhez akart menni, és nem akárkihez, hanem egyedül csak a vidám Fegyunyához.

Karpenkónál két harmonikás játszott. A zene a ház ablakaitól egészen a patakig úszott. Gyermekfejek kukucskáltak ki a kerítés mögül, mintha valaki karóra akasztott volna köcsögöket és csöbröket. Katerina a tömegtől félrehúzódva álldogált, szemlélődött: Mikola az asszonyával táncolt, mindketten kifulladva, feszült arccal. Csak magukkal voltak elfoglalva — bizonyára csak a zenét és szívük kalapálását hallották. A harmonikások igyekeztek, egyetlen mozdulattal végigszántottak az összes billentyűn, ezekben a percekben minden az ő akaratuk szerint kavargótt. A hangok hol nagyobb, hol kisebb erővel áradtak, hol egyesültek, hol szétváltak az alkonyaiban, mint az árnyak.

Egész csapattal érkeztek a mindenütt jelenlévő ácsok. Buzgón nézegették a mulatozókat — úgy, ahogy dolgoztak is. Behívták őket a házba, és ők lassan, súlyosan mozdultak befelé a tornácra. A zenészek elhallgattak, szomorú szemüket körbehordozták, túlzott figyelemmel tekintettek egymásra, és szemöldöküket összehúzva elgondolkoztak. Az egyik könnyedén, játékosan végigfutott a billentyűkön — és kész. A másik kérdezett valamit a harmonikától — s az se nem nevetve, se nem sóhajtva válaszolt neki...

Katerinát senki nem hívta. Azelőtt elég volt megjelennie, s körülötte máris nevetés, tréfák záporoztak, mint a mogyoró a rostán, s férfiak cibálták jobbról is, balról is. Van benne valami olyasmi, ami vonz, vele lenni olyan, mint mazsolát szemelgetni. Valamiképp olyan gondtalan érzés, nem nyomorítják meg az embert a gondok, a munka. Mintha nem is élne, mint a többiek, hanem virulna, mint senki más, s ettől az embernek vidámabb kedve támad... Ma azonban senki nem hívta. Most annyi védtelenség és gyámoltalanság volt benne, hogy tréfákkal nem dobálták, nevetéssel nem fröcsköltek a szemébe.

Kijöttek a házból az ácsok — kivörösödtek a pálinkától, a válluk most már nem lógott lefelé, mint az imént, hanem kiegyenesedett. Gyorsan elvegyültek a mulatozók között.
Katerina mellett megálltak a szállóvendégei.
—  Talán kopoghatnánk egyet a cipősarkunkkal, hm? — kérdezte Kornyij Palijcsuk, akinek mellét feszegette a nagyotakarás.
Az asszony leereszkedően mosolygott. Palijcsuk erősködött:
—  Mit veszíthetünk?
Katerina Mikolára nézett, aki most a nénikéjével forgolódott; az asszony szép volt, pompás, ajkán mámoros ragyogás. Amikor új szám kezdődött, Katerina lábai maguktól elszakadtak a földtől, és Mikolához vezették őt.
—  Szeretnék veled eljárni egy táncot.
Barna valahonnan előpattanva megpróbálta menteni a társát:
—  Talán velem?

Mikola mintha megnémult volna. És vele táncolva Katerina már nem látott semmit. Tekintete sötétséget talált, vagy víz árasztotta el; abból a homályból, ebből a vízből a harmonika hangja jutott el hozzá. Az embereket nem látta, mintha nem is lettek volna. Valamiféle hangzavar, zúgás hallatszott, mint a viharos mezőn, őt ringatta ez az örvény, magához húzta, forgatta, és ő már nem tudta, hogyan fog kikeveredni belőle.

A tánc elégett, mintha nem is lett volna. Mikola zakóját rángatva fiatal felesége felé indult, aki sápadtan a kerítéshez támaszkodott. Az asszony megfogta a férfi kezét, gyámoltalan tekintete üres volt — mint az alacsony égbolt a horizont fölött, ahova letűnt az esti nap.
Katerina viszont mulatott. A föld táncolt a lába alatt, rengett, hajladozott, az asszony meg csak kavargott, engedelmesen alávetette magát a föld akaratának, esztelen szeszélyének. És most már egyik férfi a bal keze után kapott, a másik a jobb után, teste, úgy látszott, lángot vet, jó is volt, meg félelmetes is.

Palijcsuk Kornyij nem tágított mellőle. Valamit kiáltozott, valamit énekelt, és magamagát is korhely alaknak vélte, fenegyereknek, vígkedélyű fickónak, akiért odavannak az emberek.
-  Vigye el az ördög, feleségül veszem Katerinát - kiáltozta, s maga is csodálkozott ezen a döntésén, és örült, hogy így alakult.
-  Dehogy is, én veszem el! — vitatkozott vele Katerina másik lakója, a fekete szemű hallgatag.
Palijcsuk makacskodott:
-  Hozzád nem megy, mert veled beszélgetni sem tud úgy, mint velem, meg mulatni se.
-  Hozzám jön!
A széles szájú Barna nyugtatgatta őket:
-  Mindkettőtökhöz hozzámegy, mindkettőtökkel elboldogul. De hát férfiak vagytok ti? Ilyenekből egy vásárnap egy tucatot is vehet tíz rubelért.

Ezzel kezdődött a verekedés. Az ácsok azt kiáltották, hogy „ütik a mieinket", Barna pedig azt kiáltotta, hogy „a mieinket ütik" - és megkezdődött. Rengett az udvar, de hamarosan mindenkit szétválasztottak, és az asztalhoz ültették őket békülni. Elszaladtak Katerina után is, hogy végre már valaki véglegesen feleségül kérje, de nem találták meg. Összebékültek és megkérték a kezét — nélküle.

A lakók éjfél körül jöttek meg. Megdöngették a kaput, mintha valakinek kötelessége lett volna azt kinyitni előttük.
-  Engedd be a kérőket!
Az asszony már várta őket. Kinyitotta a kaput, kihajította az egyik összekötözött holmiját, aztán a másikét.
-  Nekem gyerekeim vannak, ti meg ricsajt csaptok! Töltsétek az éjszakát a holdsugárnál vagy a tanácselnöknél, ahol akarjátok!
Elreteszelte az ajtaját, s lefeküdt a gyerekei mellé. Egyre csak azt látta maga előtt, ahogy Mikolával táncolva úsznak, a harmonikák pedig a tavaszi madarak hangján szólnak.

BOJTÁR ANNA fordítása

Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 46-51. oldalak

HUCALO, Jevhen (Sztarij Zsivot, vinnyicai terület, 1937): ukrán író. Tanító családjából született. A Nyezsini Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1959-ben. Első elbeszéléskötetét Emberek emberek között címen 1962-ben adták ki. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején jelentkezett írókkal, pl. Jurij Kazakovval, Volodimir Drozddal és Otia Joszelianival együtt. A személyiség fejlődésének lélektani kérdései és erkölcsi problémák foglalkoztatják, elmélyült társadalmi és lélektani rajzot ad. 

MISLEY PÁL
Az írástudó embersége

Jevhen Hucalo „ének"-ei lírai történetek kis emberekről; gyakran gyermekekről vagy idős emberekről szólnak. Az „Ukrán elbeszélők" című kötetben mutatkozott be a magyar olvasóknak, 1968-ban. Akkor jó dialógustechnikáját értékeltük, és felfigyeltünk finom lélekábrázolására. Felejthetetlen hőse, Timofij, a megfáradt öregember, akiben mindegyre feltolulnak a múlt emlékei — azóta is vissza-visszatérő alakja elbeszéléseinek. Az író nagy szeretettel állítja elénk a bölcs parasztembert, aki sok mindent — háborút, fasiszta megszállást — megélt már, aki mindent tud, mindenhez ért, s aki — mindenre emlékszik. Mintegy a kollektív emlékezet megtestesítője, az értékek átmentője, átadója. Ilyen rokonszenves hős Onufrij apó is a „Vizek, erdők, emberek" című kisregényben (az „Ismerősöm, az oroszlán" című, 1977-es kötetben), vagy a mostani válogatásban a két öregember, Uja és Rihorko („Tréfa"), illetve a szenvedélyesen alkudozó Danilo Persak, de ide sorolhatjuk Lukiját, az özvegyasszonyt, aki hamar kidobja kérőjét, vagy az anya alakját két emlékezeteselbeszélésben: az egyiket most adjuk közre... Ők a távozó nemzedékek tagjai. Soraik egyre ritkulnak, tehát — sugallja az író — becsüljük meg őket, akik még közöttünk vannak; tiszteljük a két kezük munkájával létrehozott értékeket; tanuljunk  tőlük. Hucalo persze nem nógat bennünket, hagyja, hogy a tények, a konkrét élethelyzetek hassanak reánk, az az életanyag, amit megmutat, amit lírai humorral ábrázol. S a részletek, az árnyalatok bősége — az írói „leltár", amiből az érzelmek sem hiányozhatnak: Hucalo mindenre ügyel, legyen az aprólékos tájfestés vagy egy jellegzetes arcéi megrajzolása. Pontosan tudjuk, milyen egy ukrán falusi porta a huszadik század utóján, milyen a ház beosztása, milyen a kert, milyen a földje, s ott mi terem. Ez a szocio-etnográfiai hitelesség még jobban elmélyíti az olvasóban a pillanatfelvétel élményét az adott tájban élő emberről az írói „tájmúzeum"-ban. Jevhen Hucalo főleg falusi témát dolgoz fel műveiben, falusi emberekről ír, hagyományos eszközökkel, sajátos írói látásmóddal. 

Egy hiteles ukrán elbeszélő (5)

JEVHEN HUCALO
Ábrándos utazás

Ahogy kikanyarodtak a horodiscsei útról, fehér ballonos fiatal nő állította meg kocsijukat.
—  Fölvegyük? — kérdezte Sztaszjuk bácsi az unokaöccsétől, Valerijtól.
—  Persze, hátha valami érdekeset mesél útközben - felelte az unokaöcs, aki tudta, hogy nagybátyja mennyire szeret tereferélni alkalmi útitársakkal.

A nagybácsi lassított, s megállt a szélső sávon, majd hátrafordult, és a kocsihoz futó fiatal nőt nézte. A nyitott ballonkabátból kilibbent a nő piros szoknyája, s lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
—  Aranyos kislány - mondta atyáskodva a nagybácsi, s mosolygott széles arca, melyet ezüstösen szikrázó, vörhenyes szakáll borított. Az ülés támláján áthajolva kinyitotta a hátsó ajtót, és odaszólt a fiatal nőnek:
—  Üljön be, kérem.
—  Maguk merre? - kérdezte bizalmatlanul a nő.
—  Magával akár a világ végére is.
—  Én Dnyepropetrovszk felé szeretnék...
—  Tehát nekünk is útba esik, foglaljon helyet. — És csak miután a nő sietősen helyet szorított magának a hátsó ülésen, ahol egymás hegyén-hátán kiskabát, útitáska, újságok, forró kávéval és teával töltött termoszok zsúfolódtak össze, csak akkor kérdezte meg Sztaszjuk: — Ilyen nagy útra csak így, csomag nélkül?
—  Sietnem kellett, nem értem rá csomagolni.
—  És Dnyepropetrovszkból merre tovább?
—  Donyeckba megyek.
—  Ejha! — jegyezte meg vidáman a nagybácsi, s azzal elindultak.

Valerij kissé hátrafordult, úgy tett, mintha a mögöttük maradó, nyári Horodiscsét figyelné; tekintete a fiatal nőre esett, akinek kibontott fekete haja lazán fogta körül friss, napbarnított arcát, és kissé duzzadt ajka jól kirajzolódott. Dióbarna szeme mélységeket rejtett: az árnyas erdei tavak vizének mélységét idézte föl. Üde barna, domború homlokán aprócska folt sötétlett, ami - Valerij legalábbis így látta - a hindu nőkre emlékeztetett.
—  Dolgozik valahol? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
—  Horodiscsében, az áruházban, az emeleti rövidáruosztályon vagyok eladó. — Majd kisvártatva hozzátette: - Most végzem a kereskedelmi iskolát is.
-  Szabad a nevét?
-  Háljának hívnak. A családnevem Zsuk. - Kis szünet után: - A férjem után pedig Panyko.
-  Zsuk-Panyko! Hű, de előkelően hangzik! Akárcsak régen a hercegek, grófok: Golenyiscsev-Kutuzov, Szuvorov-Zadunajszkij!
Mindenki nevetett.
-  Tudja, Hálja - folytatta Sztaszjuk bácsi -, ha én útközben felveszek valakit, mint most magát, sose fogadok el pénzt. Nekem az a fizetség, hogy az utasaim magukról mesélnek, de csakis a színigazat mondhatják el.
-  Én igazat mondtam.
-  Elhiszem, de nem a teljes igazságot. Igen? Mondja csak, férjnél van?
-  Igen... de épp most készülök válni.
-  Miért? Panyko nem szereti magát?
-  Szeret az, még túlzásba is viszi. Mindenkire féltékeny, aki csak megfordul az áruházban.
-  Még a távírópóznára is? — tréfálkozott Sztaszjuk bácsi.
-  Arra is - felelte a nő, neheztelve dühöngő urára. - Tegnap is megvert egy fiút, de csak azért, mert együtt jöttünk hazafelé a moziból. Az illető persze feljelentette, úgyhogy most az őrszobán csücsül őkelme. Maradt még egy hét szabadságom, így hát hazamegyek a szüleimhez a szégyen elől.
-  Miért nem tetszik magának, ha egy férj féltékeny?
-  Nem vagyok a rabszolgája, hogy még pisszennem se lehessen! Szabad ember vagyok!
-  Család van?
-  Szerencsére nincs. Egy ilyen alaktól...
-  Mondja, nem sajnálja a férjét, hogy bíróság elé állítják?
-  Nem árt neki, legalább lehiggad egy kicsit. Hátha odabent megjön az esze. 

Szép tömött búzatábla húzódott az erdőig, felcsapott halványsárga hulláma, aztán a sűrű fák sötét zöldjében haladtak tovább.
-  És maguk kicsodák? - kérdezte kissé bizonytalanul útitársnőjük.
-  Mi nagyon fontos emberek vagyunk - nevetett fel Sztaszjuk bácsi, és fürge kis pókszeme megremegett a huncut ráncok hálójában. — De egyezzünk meg: mirólunk senkinek egy szót se, rendben?
-  Jól van - ígérte meg a nő, akinek máris felkeltették a kíváncsiságát.
-  Itt ez a fiatalember, látja, űrhajósnak készül — folytatta az öreg, és az unokaöccse vállára tette a kezét.
Valerij meglepetésében elvörösödött, lüktetni kezdett a halántéka. A nő hallgatott a hátsó ülésen.
-  Nem leszek űrhajós! - tört ki Valerijból.
-  Látja, milyen szerény, nem szeret dicsekedni. Meg aztán szentül őrzi a szolgálati titkot.
-  És maga? - kérdezte Hálja Zsuk olyan hangon, mintha el is hinné, hogy egy leendő űrhajóssal ül egy kocsiban.
-  Az én munkám és beosztásom roppant felelősséggel jár.
-  Másoktól elvárja a színtiszta, teljes igazságot!
-  Jól van, én is a teljes igazságot mondom el. Ott dolgozom, ahol kiképzik az űrhajósokat. Nem tudom, elég világosan mondom?
-  Ó, hogyne.

Ismét beállt a csönd. Valerij ajkát harapdálva nézett ki az ablakon — tölgyfák, fenyőfák, mogyoróbokrok, napsütötte tisztások száguldottak el mellettük száz kilométeres sebességgel. Valóban elhitte új ismerősük mindazt, amit Sztaszjuk bácsi mondott? Most Valerij nem mert hátrafordulni, nehogy találkozzék a tekintetük.
—  Tudja, mit mondott nekem egyszer Szergej Koroljov?
—  A főkonstruktőr, igen?
—  Az az... Azt mondta: „Az emberiség csak azért igyekszik a világűrbe, hogy jobban szeresse a földet, és minden fűszálát."
Valerij valósággal szenvedett.
—  Hát nem így van, Hálja? Milyen egyszerű s mégis zseniális megállapítás! 

Cukorrépaföldek mellett suhantak el. A távoli vízmosások mögött dombok húzódtak, a kéklő ködfátyolon át falvak fehérlettek.
—  Higgye el nekem, Hálja, senki sem szeretheti úgy ezt a jó öreg földet, mint az, aki már járt odafönt.
—  És maga? Járt már ott? - érdeklődött Hálja.
—  Milyen kíváncsiak maguk, nők!  - nevetett fel kissé szemrehányóan Sztaszjuk bácsi. - Hadd ne mondjak most se igent, se nemet, maga pedig gondolja azt, amit akar. Ért engem?
—  Persze, persze - értékelte Hálja a bácsi diplomatikus válaszát.
„A szeme sem rebben! Ki látott már ilyet! — álmélkodott a szenvedő Valerij. — A nő meg úgy tesz, mintha hinne neki, bár lehet, hogy valóban el is hiszi, amit mond. Milyen űrhajós vagyok én? Rám van írva, hogy most végeztem az első évfolyamot a könyvtár szakon. A bácsikámról is lesír, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon!"

Így mentek tovább, ekként beszélgetve. Ám egy kis idő múltán Valerij azon kapta magát, hogy mind nyugodtabban fogadja nagybátyja ötleteit, hogy lassanként - még ha passzívan is — belemegy a játékba, az ábrándozásba, érti a ki nem mondott célzásokat. Vagyis elfogadja azt a szerepet, amelyet Sztaszjuk bácsi ráerőltetett, és támogatja nagybátyját a saját szerepe eljátszásában.

—  Nem kéne már harapnunk valamit? — kérdezte a nagybácsi olyan hangon, mintha valóban főirányító volna az űrhajós kiképző központban, most viszont mindenekelőtt a földi örömöknek hódol.
Behajtottak az erdőbe, majd a csomagtérből sátorlapot húztak elő, s egy tölgyfa alá, a fűre terítették. Aztán egykettőre előkerült a kávés meg a teás termosz, a szeletelt sajt, a felvágott, a hónapos retek, a hagyma, a só és egy üveg külföldi pezsgő. Sztaszjuk bácsi csak teázott, de a leendő űrhajósnak és bájos útitársnőjüknek pezsgőt is töltött az útipoharakba.
A tisztáson kamilla virágzott, méhek döngtek, tiszta hangon füttyögtek a madarak az erdő malachitzöld hűvösében. Valerij érezte, hogy váratlanul felfrissül, és újra meg újra — ma már ki tudja, hányadszor — örvendezett magában, hogy nem a vonat, hanem a kocsi mellett döntöttek, örült a vidám hangulatú tízórainak az erdőben, meg annak, hogy megismerkedett Háljával, akit most már egyre merészebben nézegetett.

—  Csak odafönt, a keringési pályán jövünk rá, kicsoda is valójában az ember! És megtanuljuk máshogy, újszerűen értékelni szenvedélyeinket, érzéseinket, elsősorban a szerelem érzését. Mert ezt az érzést semmi sem feketítheti be, érti, Hálja? Holmi semmiségek, otthoni veszekedés, a szürke hétköznapok nem árthatnak neki.
—  Maga volt már szerelmes? Persze csak az igazi, a csupa nagybetűs szerelemre gondolok.
Sztaszjuk bácsi arca egyszeriben elkomorult, szinte elborult a tekintete.
—  Az én nagy szerelmem életem legnagyobb drámája.
„Te jó ég! - gondolta Valerij. - Milyen drámája lehet az öregnek? Békében él a feleségével, van három gyermekük. Sose veszekednek. Tán csak nem rejtegetnek valamit a világ elől? Nem, ez képtelenség!"
—  Meséljen róla - kérlelte Hálja, illő érdeklődést mutatva a másik ember drámája iránt.
—  Fogadalmam tiltja, erről nem szoktam... — És erőt véve magán, elűzte a szomorú emlékeket, majd hozzátette: — Nem a múltnak, hanem a jövőnek kell élnünk, akkor sohasem veszíthetjük el a fiatalság érzését. A boldogság titka a fiatalságban rejlik. Maga hány éves?
—  Tizennyolc.
—  Látja, ez az a kor, amikor az ember akkor is boldog, ha kudarcok érik, vagy ha mások nem értik meg. Arany tapasztalataink nektárja és virágpora!
—  Ha magát hallgatom, el is hiszem, hogy így van - mondta Hálja. - De ha erre a megveszekedett uramra gondolok...
—  Talányos dolog a szerelem! Olyan, mint a tűzmadár, ami álmunkban megjelenik. Álmodtatok már róla?
—  Valamikor igen — szólalt meg Valerij, akinek időnként fantasztikus álmai voltak.
—  Én is — felelte Hálja, egy fűszálat rágcsálva. Barna méhecske zúgott fel hirtelen a közelében, mire ijedten eldobta.

E pillanatban határozottan tetszett Valerijnak, aki elnevette magát. Tekintetük találkozott, és Valerij, a női tekintet mélységébe merülve úgy érezte, mintha közös kívánságukból, Hálja titkos beleegyezésével valami eleddig tilos dologba hatolna, amiről nem is olyan régen még csak nem is álmodhatott.
—  Néha azt álmodja az ember, hogy tűzmadarat akar fogni — mesélte Sztaszjuk bácsi a ponyvára heveredve.  - Mikor aztán sikerül fognia egyet, egyszer csak felébred. Valameddig még úgy érzi, hogy a keze között tartja, de aztán csalódnia kell. A madár sehol sincs, elröppent, de az ujjain, a tenyerén még sokáig ott érzi, látja tollának ragyogását... Ilyen a szerelem is. Azt hisszük, már a mienk, ám az idő múlásával rá kell jönnünk, hogy volt, nincs, eltűnt a nap kéklő ködében, és csak arányló visszfényei villódznak lelkűnkben.

Valerij nem is sejtette, hogy nagybátyja ilyen költőien is ki tudja fejezni magát. Mindinkább megszokta a gondolatot, hogy — kívülről nézve önmagukat — ők most egészen mások, mint valójában, és nagyon érdekesnek, izgalmasnak tartotta, hogy ő más is lehet, mint ami.
—  Nekünk Panykóval minden másképp alakult. Mindenüvé követett, mint az árnyék, senkit sem engedett a közelembe. Anyám aztán a lelkemre beszélt, menj hozzá ehhez a Panykóhoz, mondja, mert nagyon szeret téged. Hozzámentem, és most magam látom kárát.
—  A szerelem szabad érzés, nem lehet erőltetni.
—  Úgy van, nem lehet erőltetni — mondta utána önkéntelenül Valerij, közel érezve magához a másik ember baját.
—  Megvan! - kiáltott fel Sztaszjuk bácsi, és a homlokára csapott. - Nagyszerű ötletem támadt!
—  Halljuk! — kiáltottak fel egyszerre.
—  Nagyszerű! - és ravaszkásan villant fel a bácsi zöld szeme. - De legfőbb ideje, hogy induljunk!

Elindultak. Az út két oldalán kinyílt előttük a tölgyerdő könyve, és ebben a könyvben mindent látni, hallani, érezni lehetett. Egyik színpompás lap követte a másikat, távolabb, az út két oldalán bozóttal benőtt, mély vízmosások húzódtak, majd újra friss színekben pompázó rétek következtek, fehéren villant fel egy falu kertekkel, gyümölcsösökkel...
Az a hangulat, ami az erdőben uralkodott, most se hagyta el őket, végül Hálja törte meg a csöndet:
-  De hát milyen ötlete támadt?
-  Mindkettőtökre vonatkozik - felelte szokatlanul ünnepélyesen Sztaszjuk bácsi.
—  Rám is? — kérdezte Valerij, váratlan eseményre számítva.
—  Csakis kettőtökre tartozik! — hangsúlyozta a bácsi. — Ugye megígéritek, hogy nyugodtan végighallgattok? Nem fogtok aztán neheztelni rám?
-  Mi kifogásunk lehetne egy nagyszerű ötlet ellen? - felelte a kíváncsi Valerij, aki ezúttal bármibe belement volna, s máris űrhajósnak, és nem könyvtár szakos hallgatónak érezte magát.

Sztaszjuk bácsi, aki állítólag, ugye, főirányító az űrhajós kiképző központban, megállt a kocsival, és a hirtelen támadt csöndben jelentőségteljesen kijelentette:
—  Én tehát a tisztemhez kötött hatalmamnál fogva és a saját akaratomból, valamint érzéseimre hallgatva jegyespárként szeretnélek látni titeket!
A fiatal nő arcát lángoló pír futotta el, Valerijnak megrebbent a szemhéja. Az úton, ahol megálltak, gyermekcsapat haladt el mellettük, mindegyikük benézett a kocsiba, mely úgy hatott, mint egy távoli világ, egy ismeretlen civilizáció megkövült maradványa.
-  Nem kérdezem, hogy beleegyeztek-e vagy sem. Máshogy kérdezem: bele tudnátok-e egyezni?
Hálja egész idő alatt Sztaszjuk bácsit figyelte.
-  Mondd csak, Valerij, te belemennél?
A leendő űrhajós, félszegségét és gyengeségét legyőzve, rekedten felelte:
-  Boldogan!
Alig hitte, hogy ő mondta ezt. S ha már kimondta, úgy érezte, kötelezi is az adott szó.
—  És maga, Hálja? — Sztaszjuk bácsi tekintete szinte követelte a választ, amely csakis beleegyezés lehetett. Némi szünet után újra megkérdezte: - Nos, Hálja?
-  Én is beleegyeznék - felelte a fiatal nő.
-  Tudtam, hogy nem lesz kifogásotok ellene! - kiáltott fel diadalmasan Sztaszjuk bácsi, s azzal tovább mentek. — És higgyétek el, boldogok lennétek!
„Jól mondja az öreg! — gondolta Valerij, akit mindinkább magával ragadott a bácsi viselkedése. - Mindenkivel jól kijön, és érvényt szerez akaratának. Velem is ezt csinálja, s én engedelmeskedem neki, akár a médium a hipnotizőrnek."
—  Most pedig válasszatok egy falut magatoknak, ahol élni szeretnétek. Értsétek meg, korlátlan lehetőségek nyílnak előttetek: a legszebb lakóhelyet választhatjátok.
—  Mintha társasjátékot játszanánk, ugye? — kérdezte Hálja a leendő űrhajóstól.
—  Miért volna játék? — vágott közbe Sztaszjuk bácsi. — Tessék igazából választani! — Palatetős típusházakból álló falun hajtottak keresztül. — Talán itt?
—  Nem — felelte Hálja.
És Valerij, aki a nő válaszából arra következtetett, hogy Hálja komolyan veszi a dolgot, hirtelen maga is fontosnak érezte a feladatot: választania kell egy helyet, ahol szívesen élne, amely számára a jövendő, örömteli életet, munkát, reményeket ígéri. S miért ne Háljával? Éppen hogy vele, mert egyre rokonszenvesebbnek látta, s találkozásukat már-már szükségszerűnek, törvényszerűnek érezte.
-  És ehhez itt mit szóltok?

Alattuk, a völgyben terült el a falu, kék színű patak folyt rajta keresztül, és a patak két partján, a réten lovak, tehenek legeltek, libák fehérlettek, gyerekek játszottak.
„Miért ne itt? — gondolta Valerij. — Miért ne itt éljem le az életemet, ismerjem meg az ismeretlent — azt, amire oly szomjasan vágyom?"
—  Nem sietjük el a dolgot — szólalt meg Hálja, s a szája sarka megremegett a visszatartott nevetéstől.
„Igaza van - gondolta Valerij. - Mennyi váratlan, nem is sejtett dolog van előttünk az életben. Nem szabad elsietni. Örüljünk inkább korlátlan választási lehetőségeinknek."
Játék volna, a helység megválasztásával kapcsolatban? Ha játék, akkor a fiatal nő miért úgy viszonyult hozzá? Hálja figyelmesen nézett ki az ablakon, mintha attól tartana, hogy elszalasztja mindazt, ami elkerülhetetlenül, mindjárt felbukkan előtte, de ami egyelőre még várat magára. És az ő éber figyelmességének hatására Valerij is nagy figyelemmel nézte az autó ablakából a tovatűnő tájat, és ez a szemlélődés felfrissítette, szinte felvillanyozta a tudatát.
-  Itt sem? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.

Felfelé kapaszkodott az erdei út, balról egy falu széle látszott. Bajuszos kalászokból szőtt abroszként terült el a búzamező, és e nyárünnepi abrosz kellős közepén öreg, bütykös ágú hársfa álldogált büszkén.
Hálja semmit sem válaszolt, Valerij megadóan szintén hallgatott, mintha attól tartana, hogy szavai megbontják azt az egységet és egyezséget, amely a táj szemlélése közben meg a közös cél érzetétől született bennük.

Mennyi ideig tarthatott? Az út tekercse tovább göngyölődött előttük, amint a kolhozföldeken át, a vasúti töltés mentén és a járási kisváros gyárnegyedei mellett, legelők és cukorrépaföldek, vízmosások és völgyhajlatok, kisebb-nagyobb települések mellett haladtak el. Sztaszjuk bácsi hallgatott, figyelmesen vezetett, és ők mindegyre csak a tájat fürkészték, valamit keresve, valamiben válogatva. Egy pillanatra Valerijnak úgy tetszett, mintha Hálja megfeledkezett volna arról, hogy keresse azt a falut, amelyikben együtt élhetnének, és Valerij ettől a gyanútól ha nem is dühös lett, de valami szorongató féltékenységfélét érzett.

Már alkonyodott, a napsugarak izzón, sárgán tűztek a szélvédőre, éppen egy emelkedőre kapaszkodtak fel, majd elhagyva a falu első kertjeit, egy meredélyre értek, amely kétfelé ágazott el, és ezeken a zöld vonulatokon házak fehérlettek, kertek zöldelltek. A bal szárny egyenes volt, a jobb erősen elkanyarodott, csapkodó madárszárnyra hasonlított, és ott, a jobb szárny kanyarulatában teraszosan telepített veteményeskerteket, gyümölcsösöket, s mellettük házakat pillantottak meg. A lenyugvó nap fényében úgy tetszett, mintha a település az áttetsző levegőben függene.
Odalent a jobb szárny a folyó víztükrével érintkezett, azon túl beláthatatlan ártéri rétek, se vége, se hossza erdők, mezők nyíltak.

Innen, a magasból nézve a falu szinte röpült a határtalan térségek felé, röpült, hogy utolérje a napot, és ugyanígy ők is, a kocsiban ülve, részt vettek ebben a végtelen repülésben.
-  Ez az a falu - szólalt meg a fiatal nő.
-  Végre! — kiáltott fel örömmel Sztaszjuk bácsi.
-  Igen, ez az - egyezett bele Valerij.
A gépkocsi jobbra tért az útról, végighajtott az egyik utcán, majd néhány kanyar után megállt a legelőn. Kiszálltak, s álmélkodva néztek körül, tekintetükkel a kéklő folyót, a szénaboglyákkal telerakott mezőt, a szürkés ködbe vesző völgyet és az erdő fekete tömbjét pásztázták.

-  Itt minden nagyon szép — mondta Sztaszjuk bácsi. — Nem gondoltátok meg magatokat?
-  Nem - sietett a válasszal Valerij.
-  És maga, Hálja? Gondolja csak meg, ha tovább megyünk, még szebb helyeket találhatunk.
-  Nem, itt jó lesz - mondta a fiatal nő, és Valerij e pillanatban nagyon hálás volt neki, hogy nem gondolta meg magát.

Az egyik ház kapujában feltűrt szoknyás, telt, szőke asszony bámészkodott, lábát összekente friss agyaggal. Biztosan tapasztott, de meghallotta, hogy idegenek érkeznek, így hát csak megnézi, kifélék, mifélék.
—  Van-e errefelé eladó ház? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
—  Magának kéne? — kérdezte az asszony.
—  Nekik, a gyerekeknek — biccentett feléjük a bácsi.
—  Nemrég esküdtek?
—  Látszik rajtuk?
—  Hát már hogyne látszana!... De hogy van-e eladó, nem tudom. Mások helyett bajosan mondanám meg.
—  És a maguké esetleg?
—  Magunk is építkeztünk, nemrég fejeztük be — felelte az asszony. — Éppen az istállót meszeljük.
—  Sajnálom — sóhajtott fel Sztaszjuk bácsi.
—  De ha szakemberek a fiatalok, lakást kaphatnak a kolhoztól is.
Még egyszer megnézték a tájat, sajnálták, hogy meg kell válniuk tőle. A nap lemenőben volt, alattuk a folyó egyre mélyebbnek, fenyegetőbbnek hatott.
Amikor már elhagyták a falu határát, Hálja és Valerij egyszerre nézett vissza, hogy minél tovább megőrizzék magukban a felejthetetlenül szép falu látványát, amely arra késztette szívüket, hogy kihajtson, gyökeret eresszen, és hogy ezek a hajtások, gyökerek ebben a földben eredjenek meg, itt növekedjenek.

—  Hogy is mondta Szergej Koroljov? — szólalt meg Sztaszjuk bácsi. — Máig sem felejtem el. Azt mondta, hogy nem is az ember marad fenn időben és térben, hanem az érzelmei, mindenekelőtt pedig a szerelem. Mert a szerelem voltaképpen maga az élet. Mit szól hozzá, Hálja?
„Hogy győzi mindezt az öreg? — csodálkozott Valerij. — Ki hinné, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon? Persze lehet, hogy valóban így van, hogy az az élet, amit leél az ember, nem az igazi; a valódit csak szeretné leélni — az olyat, amilyenben most is részünk van. S biztosan nekem is másik életre kellene készülnöm, és másként kellene élnem. De hogyan?"
Elszállt az iménti hév, és Valerij valahogy elszomorodott.
—  Igaza van - felelte kis szünet után Hálja, aki bizonyára a saját életére gondolt. 
Beesteledett, mire a nagyváros határába értek. Már égtek az utcai lámpák, világítottak az emeletes házak ablakai, csöngettek a villamosok.
—  Hol akar kiszállni, Hálja?
—  A pályaudvar mellett, vonattal megyek tovább Donyeckba.

A pályaudvar előtti téren megálltak. Hálja a sarokba húzódva, mozdulatlanul ült, és szomorúan nézett ki az ablakon. Valerij nehezen hitte el, hogy a nő mindjárt elköszön, és eltűnik az esti tömegben, eltűnik örökre. Mostani élményét olyan igazságnak érezte, amit többé nem tagadhat meg.
—  Akkor most elbúcsúzunk - mondta Sztaszjuk bácsi.
Különös bénaság lett úrrá a leendő űrhajóson: mintha nem önmaga, hanem valaki más miatt kellene azt tennie, amibe önnön jószántából sohasem egyezne bele.
—  Hát akkor búcsúzzunk el — ismételte meg Sztaszjuk bácsi szárazon, kissé elváltozott hangon.
—  Örökre? — kérdezte Hálja színlelt könnyedséggel.
—  A címünket azért megadhatnánk egymásnak — javasolta bizonytalanul Valerij.
—  Nem kell - mondta keményen Sztaszjuk bácsi.
—  Úgyis tudom, hol találom meg — kiáltott fel Valerij. — Horodiscse, áruház, első emelet, rövidáru osztály!
—  Értse meg, Hálja, az élet bonyolult, tele van megpróbáltatásokkal, és fegyelemre kötelez minket, arra, hogy tegyünk eleget kötelezettségeinknek - mondta szigorúan Sztaszjuk bácsi.
—  Értem — felelte kurtán a fiatal nő. — És köszönöm...

E pillanatban Valerij forró csókot érzett az arcán, érezte a nő ajkának erdei virág illatát. Hálja már ki is ugrott a kocsiból, fehér ballonos alakja még egyszer megvillant a tömegben, lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
Mindez gyorsan, váratlanul történt.

Sztaszjuk bácsi és unokaöccse egy darabig szótlanul néztek utána, mintha a nő visszatérésében reménykednének, a pezsgő utcai áradat azonban idegen és közönyös maradt. Amikor kijutottak a városból, Sztaszjuk bácsi azt mondta:
—  Többé nem találkozhattok!
—  Miért? - kérdezte Valerij méltatlankodva.
—  Annak az érzésnek a nevében, amelyet ma mindketten megismertetek, érted? Hadd maradjon ez az ő számára örökre ragyogó, szép emlék. És hogy te is örökre a szívedbe vésd a mai napot, ezt a találkozást. Hiszen belehabarodtál, ugye?
—  De miért ne láthatnám? - ismételte elkeseredetten Valerij.

Sztaszjuk bácsi nem válaszolt. A nyárfák csúcsa fölött, a sztyepp fölött a meleg déli éjszaka csillagai remegtek. Részvét, sérelem, fájdalom szorongatta a fiú szívét. Lehetséges, hogy ő, Valerij, az imént nem a saját életét élte, hogy olyan érzést ismert meg, amely mást illet meg? Lehetséges volna, hogy most nem is a nagybátyjáékhoz igyekeznek, vendégségbe, hanem valami más úticéljuk van, olyan, ami kivételezett helyzetükből következik, de nem felel meg valóságos helyzetüknek?
Sztaszjuk bácsi rejtélyesen hallgatott, akár a szfinx.
Ürömillat áradt be az ablakon, az üröm kesernyés illata.

MISLEY PÁL fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 39-46. oldalak

Egy hiteles ukrán elbeszélő (4)

JEVHEN HUCALO
Tréfa

I

Odafutott Illja apóhoz egy szőke fejű, szurtos kisfiú. Arca teledestele szeplővel.
-  Öregapó!
-  Mit mondasz?
-  Rihorko apó halálán van.
-  Hogy?
-  Rihorko apó halálán van, már egészen fehér és a kezét is összekulcsolta a mellén.
-  Rihorko?
-  Igen, összekulcsolta a mellén a kezét, és mindenki elment hozzá, hogy búcsút vegyen tőle. Szolomka anyó meghagyta, hogy Illja apó is menjen el hozzá elbúcsúzni.
A kisfiú egy szuszra mindent elmondott. Ott állt a fűben, meztelen lábát szétvetve, és kerekre nyílt szemét Illja apóra függesztette. Az öregapó szakállába beleakadt egy dühös méh, szárnyacskájával ide-oda csapkodott, de sehogyan sem tudott kiszabadulni. A kisfiú megsajnálta, ki akarta szabadítani az ezüstös szőrbozótból, de nem merte. Az öregapó hatalmas volt és hallgatag, félt hozzányúlni a szakállához.
A méh nem adta fel a küzdelmet, szemtelenül zümmögött, és gyenge szárnyacskáin, mint sárga cseppek, meg-megcsillantak a nap sugarai. A kisfiú nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon.
-  Öregapó!
-  Mit mondsz?
-  Öregapó, bocsássa szabadon a méhet!
-  Mit mondasz?
A kisfiú egészen közel hajolt az öreg porcos, szőrös füléhez, és elkiáltotta magát:
-  Beleakadt a szakállába egy méh, bocsássa szabadon!
Illja vaksi szemével aggodalmasan sandított beesett mellén szétterülő szakállára, s a nyugtalanul izgő-mozgó apró teremtmény felé nyúlt. A méh egy szempillantás alatt eltűnt a levegőben, és csak a fűzfa irányából lehetett sejteni útját: egyre halkuló zümmögését, amely végül teljesen elhalt.
—  Fekszik Rihorko? — kérdezte Ulja, és hogy jobban hallja a feleletet, füléhez tapasztotta lángosszerűen lapos, nagy tenyerét.
–  Fekszik és összekulcsolta a kezét!
Illja fura módon megcsóválta a fejét, mintha nem hitte volna el a hallottakat, és ahogy bozontos fejét csóválta, nyakán kidagadtak az összeaszott erek.
—  No, hát csak feküdjék még egy darabig és várjon — mondta tréfás hangon Ulja, mivel faluszerte mókás ember hírében állott.
Ravaszkás fény csillant meg szemében, de pillanatok alatt ki is aludt. A kisfiú közben elfutott. Az öregapó kezébe vette a szekercét, amelynek éle szürkén fénylett a fűben, és egy kis cölöpöt kezdett a sövénybe verni. A sövényt azért kellett megjavítani, mert meglazult, szétesett, és a tehén a legelőről hazatérve, de reggelente is, amikor kihajtották legelni, minduntalan be akart ugrani a kertbe. Ezért öreganyó mindig őrt állt bottal a kezében a sövény mellett, a tehenet ijesztgette és szörnyen szitkozódott... És ha már Illja ma hozzáfogott a sövény javításához, akkor be is kell fejeznie, Rihorko pedig várni fog egy kicsit, nem kell úgy sietnie. És persze nem is akar addig meghalni, amíg nem látja Illját. Egész életüket együtt töltötték. Együtt futkároztak pendelyben, együtt voltak legények és együtt is öregedtek meg. Nos, hát e pillanatban is együtt kell lenniük, és Rihorko akár akarja, akár nem, meg kell, hogy várja. Már nem sok munka maradt hátra, nem hagyhatja félbe, mert öreganyó úgy kinyitná a száját, hogy a falu másik végén is hallanák szidalmait.
Május volt, virágoztak a kerti fák. A fák ágait fehér-rózsaszín köd borította, amely hullámokban gördült udvarról udvarra, kertről kertre. És e ködben, amelyet nem oszlathatott szét sem a meleg idő, sem a lágyan simogató napsugár, muslicák zümmögtek, méhek döngicséltek fáradhatatlanul és buzgón. A földet zöld fűtakaró borította, szinte sajnált az ember végigmenni rajta...
Illja faragni kezdte a fűzfacölöp alsó részét, megszagolta a nyirkos, frissen faragott fát, aztán hozzáfogott, hogy beverje a fülledt talajba. Felülre fiatal, hajlékony vesszőt helyezett, amelyet az erdei tavak fölött vágott, aztán még barkás mogyoróvesszőt is.
-  És most megyek - mondta Illja fennhangon. Abban a korban volt, amikor az emberek szeretnek magukban beszélni, a környezetük azonban nem csodálkozik ezen, mert megérti: sokat átéltek ezek az emberek, emlékezetük meggyöngült, már magukban is szeretnek beszélgetni és ha szükséges, magukat is hallgatni.
A szekercét bevitte a hűvös, homályos fészerbe és a sarokba tette. Benézett a házba - az öregasszony nem volt ott. Még reggel elment a boltba sót venni, s azóta bizonyára még mindig ott van. Csak áll ott és fecseg, úgy látszik, egész eddigi élete kevés volt, hogy kibeszélje magát.
Az utat sűrű, szürke por borította, ezért a kemény, fűvel benőtt padkán haladt, ahol alig-alig tűnt elő az ösvény. Csizmájával nagyokat dobbantott, fejét feszesen tartotta, nem nézett se jobbra, se balra. Rihorkóra gondolt. Már régen megbékélt azzal a gondolattal, hogy egyszer meg kell halni. Lehet, hogy elsőként neki, de az is lehet, hogy Rihorkónak. És lám, itt van, ni!
Az út mentén nyírfák fehérlettek. Fényes, tiszta kérgük fehérlett, és apró leveleik is fényesek voltak és tiszták. Az árokban sűrű bodza tenyészett, nagy, sötétzöld csomókban alacsony növésű durva csalán kandikált elő. A falubeliek már régen csomókba rakták a szalmakötegeket, amelyekkel a hideg ellen védték a házakat, s a házak már nem látszottak olyan testeseknek, mint télen. A tetőkön levő zöld moha élénk színe lángolt, a tisztára mosott ablaküvegek mélyeknek látszottak, és e mélységben visszatükröződtek a fák és az ég. Csaknem minden tetőn nyugtalan gólyák álltak, vagy fészkükben ülve izegtek-mozogtak.
Öregapónak mozgott a szája. Magában beszélt.

II

A falu legmagasabb pontján ház áll. Tetején a szarufák meglazultak, zsúpfedelét a szél megtépázta. Újra kellene fedni, de nincs kinek. A víz pedig beszivárog, a falak tele vannak a beázás fekete foltjaival. Az ablakok félreferdültek, és az ég is ferdén tükröződik bennük. Az udvart nem fű nőtte be, gaz verte fel. Csak egy kis ösvény látszik a kerítésen levő átjárótól a ház küszöbéig. Keskeny és elárvult ez az ösvény, mert Szekletán kívül senki sem jár rajta. Szekleta jár rajta immár nyolcvan éve, mert e házban lakik. Dereka már hajlott, ezért mindig csak a földre néz. Botra támaszkodva jár, nehogy feje a földet verdesse. Kertje van Szekletának, az látja el élelemmel, s van aki tejet ad neki, vagy néhány kanál meleg borsccsal kínálja meg. Ha-ha-ha! Hiszen valamikor mi is fiatalok voltunk. Rihorko is és Szekleta is és én is. Mi ágrólszakadt, szegény legények voltunk, Szekleta pedig vagyonos ember lánya. Jómódban élt, volt mit a tejbe aprítania és volt miből öltözködnie. És szerette Rihorkót, mert szép szál, derék legény volt. Velejárt, amíg csak nem született gyereke. Rihorko ekkor azt mondta neki: házasodjunk össze, neveljük fel együtt a fiunkat, csak nem fogsz vele szajha módjára a világban bolyongani. Szekleta azonban megmakacsolta magát és kijelentette: nem megyek hozzád!... Nem akart zsellér felesége lenni. Nyáron a bokrok alatt, a pajtákban, kinn a mezőn a kazlak alatt hált vele, de feleségül nem ment hozzá, jóllehet zsírosparaszt szülei kényszerítgették rá, mert féltek a szégyentől az emberek előtt. És mi lett Rihorkóval? Nem lévén egyebe, mint a sapkája, a fejébe vágta és odábbállt... Emberi módon akart eljárni, de mivel ez az ostoba nő megkötötte magát, nem borult térdre előtte, faképnél hagyta. Szekleta aztán maga futott utána, gonosz lett, emberkerülő, soha egy jó szót nem ejtett ki a száján, csak kiabált. És a kiabálástól kihullottak az elülső fogai, úgyhogy rossz volt ránézni. Emiatt senki sem állt szívesen szembe vele, igyekezett mindig félrefordulni, vagy otthagyta... Szekleta most ebben a düledező viskóban él, amelyet a szél és a rossz idő tépáz, az emberektől kéreget egy darab kenyeret, bögre tejet, és egyre mélyebben görnyed a föld felé... Nem, nem megyek be hozzá, nem mondom meg neki, hogy Rihorko haldoklik, nem mondom neki, hogy menjen elbúcsúzni tőle. És nem is azért, mert visszautasítana. Nem utasítana vissza Szekleta, fogná a botját, és elmenne. De ha meglátná, hogy fekszik Rihorko, mellén összekulcsolt kézzel, szemében nem bánat, hanem öröm lenne. És nem bánatos szavakat mondana, hanem örömmel és rosszindulattal vegyes szavak röpködnének fogatlan szájából. És Szolomka nem türtőztetné magát, megragadná az edényfogó vasat és kikergetné Szekletát a házból... Nem, lehet, hogy nem kergetné ki ilyen alkalommal, de nem kell, hogy ott legyen ez a fogatlan vénasszony. Üljön csak ott az ő magányos házában és merengesse fénytelen szemét az útra... Ruzjához se térek be. Ruzja se tudjon semmiről. Nem, Ruzja nem szalad majd Szolomka házába, nem kér bocsánatot. Csak kiáll a kapuba, és az egész falu hallatára kiabálni fog, hogy az isten végre könyörületes volt és magához szólította Rihorkót. 

Egy hiteles ukrán elbeszélő (3)

JEVHEN HUCALO
Lukija evangéliuma

Vajon ki jön ott, tűnődött magában Lukija Pecseviszta, vajon ki fordult be az udvarába, a kaputól a házig botjával méregetve az ösvényt s ide-oda nézegetve? Egy hófehér hajú férfi, akinek bozontos szakálla élettelen fehérséggel borította mellét, mint az elhamvadt cirokfű, amelyet a feltámadó szél hamuként szór szét. Kezében kis csomagokkal tele bevásárlóhálót tart, fején fekete kalap, ruhája szintén fekete — netalán temetésről jön, vagy haldoklóhoz szándékszik menni? Valamennyi zakriniccsai öregembert az ujjain összeszámolhatta volna, a vele egyívásúak el-eljártak hozzá, de ez nem zakriniccsai, ki tudja, miért fordult be az udvarába, talán az utat akarja megtudakolni.

Lukija krumplit töltögetett, és kapával a kezében állt a kertben. Háta mögött kis rét zöldellt — a zsenge fű vidáman, a tó vize örömöt sugározva csillogott, a tó mögött liget terült el, s a ligeten túl térdig érő búzatenger hullámzott. A nap, akárcsak egy kisgyermek, kedvtelve játszadozott az égen, tele marokkal szórva sugarait mezőre és falura.

Most ez az ember belép a házba, a házban meg nincs senki... És Lukija, kezében a kapával, elindult a krumpliföldön, mezítláb lépdelve az átfűlt talajon. Percről percre kíváncsibbá tette: vajon ki lehet, aki bejött az udvarába?

—  Jó napot! - köszönt jó hangosan már messziről, hogy a férfi meghallja.
A férfi arca fehér volt, mintha olvasztott zsírral lett volna bekenve, és ez a fehérség teledestele volt parányi, vörös, szakadt erecskékkel, mintha a bőr alatt apró férgek lettek volna. Fénytelen szemében is hasonló élettelen, mozdulatlan vörös férgek tömege tarkállott.
—  Jó napot, Lukija - válaszolta a jövevény, figyelmesen Lukijára nézve.
„Ki lehet ez? - nyugtalanította a kérdés Lukíját. - Ma szombat van, nem vasárnap, és temetés sincs Zakriniccsában, hát akkor miért öltözött így ki? Lehet, hogy az én megboldogult Petrómnak valamilyen ismerőse, őt mindenfelé ismerték."
—  Alig bírtam eljutni ide — mondta a férfi, és fonnyadt szájából nem beszéd hallatszott, hanem csak suttogás. - Vinnyicáig egy zsúfolt, fülledt autóbuszon utaztam, ott átszálltam egy másik autóbuszra — s végül megérkeztem Zakriniccsába. Itt azonmód megkérdeztem, hol van a házad, s mindenki, akit csak kérdeztem — mondta is, mutatta is, merre kell mennem.

Lukija figyelmesen hallgatta a beszédet, nézegette a férfit, de sehogysem jött rá, ki a látogatója. Csak nem Mina, a fivére, aki elment negyvenegyben a háborúba és nem tért vissza, nyomtalanul eltűnt, s azóta sincs semmi hír róla? Hány éve nem látta Minát, de hát csak megismerné vér szerinti testvérét, a szíve megérezné, ha ő volna. Ez nem Mina, nem! De nem is Nyikandr apó, aki egész életét a Kubányban töltötte s azt ígérte, hogy eljön hozzánk, de mind ez ideig nem szánta el magát erre. Ki lehet ez, uramisten? Lukija restelli, hogy nem ismeri fel a látogatót, agyát azonban köd borítja, amely nem oszlik szét.

—  Hosszú az út Kumariból hozzád, Lukija, hosszú, bizony.
Miután megemlítette Kumarit, ahol leánykorában annyi szenvedést kellett kiállnia, mintha hályog esett volna le Lukija szeméről.
—  Te Fegyir vagy? Fegyir Varivoda?
—  Fegyir Varivoda — válaszolta a vendég, és méltóságteljesen végigsimította szakállát.
—  Uramisten! - szakadt ki Lukijából, aki egyre csak a fejét csóválta, mert nem hitte a hallottakat.

—  Én meg rögtön megismertelek, egy cseppet sem változtál meg, olyan vagy, mint voltál.
—  Ó, hát beszélj csak — mondta elégedetlenül. Kis madárként repkedtek gondolatai: mégse Mina, aki nyomtalanul eltűnt, és Nyikandr apó sem, nyilván úgy van megírva a sors könyvében, hogy már ne lássák viszont egymást. — Hát csak kerülj beljebb, nem illik így az udvaron állni, miért is nem hívtalak be eddig?...

Varivoda belépett a házba, tekintete az ikont kereste, de mivel nem fedezte fel, ujjai hegyével lopva keresztet vetett a szakálla felett. Amikor leült az odahúzott székre, fekete kalapját a térdére tette, kezét botja felső részén összekulcsolta; nem görnyedt előre, egyenes testtartással ült.
—  Magad boldogulsz a gazdasággal, vagy talán valamelyik gyermeked segít neked? — vette fel a beszélgetés fonalát Varivoda.
—  Ugyan miféle gazdaságom van nekem? A házban egy macska, aztán még néhány tyúk. Tehenet nem tartok, disznót sem, megvagyok nélkülük. A kertet meg tavasszal felszántotta a kisebbik fiam, Szemen. Az utca felől jött be a traktorral, észre sem vettem, s már kész is volt ezzel a földdarabbal.

Ha a gazdaság iránt érdeklődik, és hogy magam boldogulok-e vele — villant át az agyán —, akkor ezek szerint tudja, hogy Petro télen meghalt, legyen neki könnyű a föld. Úgy látszik, valaki Kumariban megmondta neki, mert nem írtam meg a rokonságnak.
—  Vettem egy kis ajándékot neked Vinnyicában — szólalt meg némi hallgatás után Varivoda, és kivett néhány csomagocskát bevásárlóhálójából, majd átnyújtotta a háziasszonynak. - Kolbász és hering van bennük.
—  Minek fáradoztál — mondta Lukija. — Van itthon kolbász is és minden egyéb. Szemen mindig hoz a városból kenyeret is, zsemlét is, ezért sohase sütök semmit, a kemence hidegen áll.
—  Fogadd csak el, Lukija, ez már így szokás — válaszolta Fegyir. — Először vagyok a házadban, először.
—  Köszönöm, hogy nem felejtettél el, hogy meglátogattál. Ritkán jár mostanában hozzám vendég, mindenkinek örülök. Te bizonyára útközben kukkantottál be hozzám, talán valahová utazol, vagy gyermekeidhez készülsz?
—  Utazom is, meg nem is — válaszolta kitérően a vendég. — Nem mehettem el a házad mellett, hogy ne nézzek be hozzád. A hegy a heggyel nem találkozik, de mi emberek vagyunk, Lukija...

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)

Egy hiteles ukrán elbeszélő (1)

JEVHEN HUCALO
Ének a szenvedélyes alkudozásról

Vasárnap, hétfőn vagy kedden — voltaképpen bármikor megfelelt, hiszen amióta nyugdíjas, bőven van szabad ideje - Danilo buszra ül, és bemegy a járási székhelyre. Itt a legforgalmasabb helyeken - a piac kerítésére, a patika melletti telefonpóznára, a tanácsház előtti széles táblára — rajzszöggel kitűzi hirdetéseit. Kockás vagy vonalas irkalapokra írja; mindegyikre ugyanazt a szöveget kanyarítja nehézkes betűivel: „Palatetős ház olcsón eladó Zakriniccsa faluban. A házzal együtt adok istállót, gádoros pincét, van kerekes kút, tűzifa, ötszáz darab tégla és három dézsa. Érdeklődni lehet Persak Danilo Joszipovicsnál az erdő mellett."

A járási székhelyről Danilo tovább buszozik Andrijivkába, itt is kitűzi a hirdetést egy oszlopra a községi tanácsháza mellett, meg az újságos kirakatra a kolhozirodánál. Andrijivkából Rozlohéba utazik, itt is kiteszi őket, titokban még a dicsőségtáblára, a sok híres ember arcképe mellé is kitűz egyet. Rozlohéból Hrescsatéba viszi az útja, mert hiszen Hrescsatéban is illik tudni, hogy ő, Danilo Joszipovics Persak eladja palatetős házát Zakriniccsában, eladja az istállót, a gádoros pincét, mellé még tűzifát, ötszáz darab téglát. Rozlohéból még Piscsanéba is eljut, meg egy-két további, környékbeli helységbe, aztán, no nézd már, nyakunkon az este, ideje hazaindulni.

Sok érdekes dolgot lát és hall útjai alkalmával. Danilót azonban főleg egy dolog érdekli: milyen házakat adnak el errefelé és mennyit kérnek értük, meg az is, mennyivel kezdik az alkudozást, s meddig mennek el. Előfordul, hogy a járási székhelyen, vagy Andrijivkában, vagy Rozlohéban el is megy ahhoz az illetőhöz, aki a házát árulja. Elmegy, megnézi a házat, meg ami a ház körül van: a kemencét, benéz a kemencébe, felmegy a padlásra, rákérdez, milyen a falazat meg az alapozás; ha van istálló, azt is megnézi, benéz a kútba is, bejárja a kertet, alaposan szemügyre vesz minden egyes almát, szakít magának egyet, megkóstolja, közben hunyorog sárgás, csöndes szemével, feltétlenül megtudakolja, kik a szomszédok, mert ha házat vesz az ember, olyan szomszédot is kifoghat magának, aki kis híján az ördöggel áll atyafiságban, s ki örül az ilyennek! Aztán tapintatosan megkérdezi, miért adják el a házat: máshol talált munkát magának a tulajdonos, vagy a lányához, fiához költözik öregségére. A válaszokat méltóságteljesen végighallgatja, mintha latolgatná magában őket, mindegyiknek jelentőséget tulajdonít - úgyhogy az emberek egy mindenhez értő vevőt látnak maguk előtt, aki azonnal rokonszenves lesz, bizalmat ébreszt maga iránt, márpedig ilyen fontos ügyletet, mint a ház adásvétele, bizalom nélkül nem lehet lebonyolítani. És ha már mindent szóba hoztak, ő mindent megkérdezett, mindent meghallgatott, Danilo tapintatosan az ára felől érdeklődik, és amikor megmondják neki, sokatmondóan hallgat valameddig, hunyorog, keskeny ajkát harapdálja, mintha gondolatban a vételár minden egyes rubelját leszámolná, aztán pedig — nem alkudozva, meg sem említve, hogy ő mennyit gondol — kedvetlenül elbúcsúzik a háziaktól, és elmegy.

Mert Danilo nagyon érti a módját, hogyan kell kivonulni az idegen házból. Mindig úgy távozik, hogy a háziak hosszasan néznek utána, s magukban abban reménykednek, hogy majd csak visszajön, mert egyes-egyedül csak vele tudják nyélbeütni az egyezséget, mert hát nála jobb vevőt nem is kívánhat magának az ember.

Tehát azok után, hogy ő maga bejárta a környező falvakat, mindenféle értesüléseket szerzett a legkülönfélébb adásvételi ügyekről - ilyenkor a vevő kényelmes, kissé talán furcsa maszkját öltötte magára, ami persze csak maszk volt, és sohasem jöttek rá a turpisságra —, Danilo Persak ezek után maga is árulni kezdte a házát. És a vevők sem várattak sokáig magukra.
—  Hallottuk, hogy eladó a háza.
—  Kitől hallották? — kérdi színlelt csodálkozással Danilo, mintha meglepné a kérdés.
— Zakriniccsában meg nálunk, Rozlohéban is beszélik az emberek.
Danilo Persak egy pillanatra elhallgatott, mintha alaposan fontolgatná magában a hallottakat. Két makacs ránc ült ki a homlokára, s hűvös, sárgás szemével szúrósan nézte a jövevényt, aki menten szabadkozni kezdett:
— Persze, mindenfélét fecsegnek az emberek. Ha tárgytalan a dolog, máris megyünk, elnézést kérünk.
—  Szóval magát tényleg érdekli a dolog? — szólalt meg végre Danilo. — Honnan is jött? Rozlohéban nincs megfelelő?
— Hát már hogyne volna, de engem éppen ez a falu érdekel. De ha nem eladó, ha magának nincs hol laknia...
—  Eladom —  bökte ki végre Danilo. Arcvonásai megenyhültek, most már nem sajnálta a kedvességet vendégétől.
— Meg szabad nézni?

És elkezdődött a ház megtekintése. A vendég aprólékosan megnézett mindent: az ajtókat, a tokokat, az öreg mestergerendát, amely már évtizedek óta cipelte a mennyezetet, megnézte a kemencét, a füstjáratot is, lehajolt, hogy benézzen a padka alá, benyúlt a kemencelyukba, mintha keresne valamit, felhajtotta az ócska pokrócot a kemencepadkán, tekintetével az edénypolcon meg az ágyon kutatott. Aztán ugyanolyan aprólékosan megnézte a pitvart, a pitvarban az ásót, kapát, gereblyét, villát, a dézsákat és a padlásgrádicsot, még a ruhatartó rudakat is alaposan szemügyre vette, melyeken ruhafélék, hagymakoszorú meg csöveskukorica lógott. Benézett a kamrába is, súlyos, tolakodó pillantást vetve az ottani holmikra. Aztán lement a pincébe, és a nehéz, dohos levegőtől szuszogva, ugyanolyan tolakodóan mustrálgatta a krumplit, céklát, répát, retket, a sósuborkás meg a káposztás hordókat, mialatt Danilo Persak gyufával világított neki. Világított, de lassanként elpárolgott a tisztelete, s mindinkább ellenszenvet érzett a mindenre kíváncsi vevő iránt, aki mindent látni, fogdosni, szagolni akar. Aztán kintről is szemügyre vették a házat, oldalnézetben meg az utca és az erdő felől; majd a konyhakertbe mentek — a férfi a föld felől kérdezősködött, jól terem-e a káposzta, s nem fás-e a torma, olyan, hogy se kihúzni, se vágni nem lehet. A gyümölcsös felől is faggatta, hogy terem a meggy, s miért nincs gallyazva a kert sarkában az a körtefa, az öreg körtefa, mely mindenfelé kiterjesztette komor, csonka ágait. Mindenbe beleszólt ez az idegen, és Danilo Persak rosszallóan, megvetően figyelte vendége kíváncsiskodását, mert lenézést látott benne minden iránt, ami az övé, ami neki az életet jelentette. Észrevette, hogy az idegen csak ócsárolni akar itt mindent: a házat is, meg az udvart, a konyhakertet, a gyümölcsöst, s ezáltal az ő egész életét, mindezt pedig azért csinálja, hogy elsőnek kevesebbet kelljen kínálnia.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)