Válogatás a mai lett irodalomból (2)

ALBERTS BELS
Végtelen etűd


1

Eddig még nem láttam.
Állt az ablaknál, kinézett rajta; hamuszőke haja keskeny vállára omlott. Fehér blúz, a vékony derekán fekete bőröv. A szoknyája óezüst színű, karcsú lábán barna harisnya.
Háttal állt a fehér teremnek.
A drámai stúdió harminc hallgatója élénken fecseg, pletykál; vicceket mesélnek, énekelnek, szavalnak, átugrálnak a székeken. A hetesek megpróbálnak rendet tartani a teremben. Öt perc múlva kezdődik az óra.
Karlis lép oda hozzám. Hetvenöt éves, haja-szakálla ősz. Nyugdíjas; azelőtt fényképész volt, kicsit dadog, mindig mosolygós. Az a szórakozása, hogy hegedül. És pesztrálja beteges feleségét, aki huszonhat évvel fiatalabb nála.
—  Ki az a csodálatos teremtés az ablaknál? — kérdi tőlem nyílt lelkesedéssel.
—  Biztos valami újonc — felelem.
—  Csinos! Két srácot is fölvettek mostanában. A rendező ma hallgatja meg őket. — Uldis Virsnieks csatlakozott hozzánk; sovány, izgága fickó, tüskés haja rövidre nyírva, a szeme alatt karikák, a száját mintha vonalzóval húzták volna meg. Zaftos baritonján mondani kezdi a legújabb viccet. Kazánfűtő egy gyárban, tud németül és franciául, egy irattartót hord magával, amelyben mindig van egy külföldi könyv vagy újság.
Megjelenik a rendező.
Az újonc kislány a második sorba ül le. Kis töprengés után odaülök mellé. Az arca sápadt, a szája nagy és érzékeny. Hosszú, hamuszőke pillái alól les rám. A szeme borostyánszínű. Aztán a rendezőre fordítja a tekintetét.
—  Kezdje maga!
Egy sötétkék öltönyös fiatalember ugrik fel. A homlokán kínos, hosszanti ráncok, az orrnyerge fölött egy mély, függőleges redő.
—  Statugais! — mutatkozik be.
— Tud valamit kívülről? — kérdezi a rendező.
— Igenis! — válaszol Statugais. Gyorsan beszél, szinte lenézően. — Részletek a Svejkből!
— Kezdje el!
Statugais született komikus. Még az igazi Svejk se lehetett ennyire Svejk. Nevetünk. A kacagás nő, mint a hegyről alázúduló lavina.
Statugais váratlanul elhallgat:
— Tovább nem megy — mondja.
— Jól van, üljön le! — biccent a rendező.
— Köszönöm! — Statugais komikusán meghajlik.
— Megfelel — szólal meg valaki halkan a hátam mögött. — Igen, túljutott a tűzkeresztségen. Feláll a következő:
— Haks!
Harmincéves, alacsony, kövér, nagyfejű, a vonásai durvák, a tekintete szigorú, a mozdulatai szögletesek.  
Valami kutyáról szaval, amelyik keresztbe feküdt egy boltajtóban, és morog; egy kisfiú nem mer elmenni mellette, mert nagyon fél tőle. Haks mindezt képeken is bemutatja, „eljátssza" a kutyát is, a kisfiút is. Megtapsolják, amikor befejezi.
— Mi a foglalkozása? — kérdezi a rendező.
— Tanító vagyok — feleli Haks.
— Linda Kasparsonét kérem.
A szomszédnőm feláll, egy könnyű fejmozdulattal hátraveti a haját.
Egy Káin-balladát mond. A hangja hol mély és meleg oboa, hol úgy zeng, mint egy bronzharang: fiatal, szabadon szárnyaló, sajátos fekvésű hang. Mindenről megfeledkezik az ember, amíg hallgatja.
Egy kis ideig még csönd van, miután elhangzott az utolsó szó is.
Későn fejeződnek be az órák. Lassan végigmegyek a fehér termen. Csak két csillár ég, a falitükrökben elvillan egy hosszú, sötét figura: én vagyok az.
— Aleksandrs, hol vagy? — kiabálnak be a lépcsőházból. Gyorsan leszaladok.
Linda már elment.


2


Elmúlt két nap.
Ma mozgásritmikai óránk van a fehér teremben.
Ruta, egy alacsony, kövér, barna tanárnő, szigorú hangon számol a zongoraszóra:
— Egy-két-há! Egy-két-há!
Az óráin nem szabad beszélni, ez most nagyon kapóra jön: Linda áll velem szemközt, nem tudom, képes volnék-e egyetlen szót is kinyögni; minden tótágast áll bennem. Polonézt tanulunk.
— Te jóisten! — mondja Ruta felháborodva. — Hogy maguk milyen falábúak! És maguk akarnak színpadra kerülni?! Állj! Képzeljék el, hogy hercegek, grófok, hercegnők. Engedélyezem, hogy beszélgessenek a polonéz közben, mert ezzel megkönnyítem a dolgukat. De nehogy kiessenek a szerepükből! Lazán, sikkesen, lazán, sikkesen. Indulj!
Megint megszólal a zongora.
— Linda! — szólalok meg. — Hogy tetszik Önnek a kastélyom?
— Nagyon hideg — így a válasz.
— Mert tél van. Nézze csak, jégvirágos az ablak!
— Nekem a margaréta a kedvenc virágom. Ó, nemes lovag, ezek megfagynának az Ön kastélyában. Mondja csak, mellesleg ki ez az úr, aki, itt táncol mellettünk?
Megfordultam:
— Ó, ez a derék Svejk! Tudja, Statugais! Magának is ismernie kellene őt.
— Igen, rémlik, hogy ugyanabban a kerületben lakunk.
— Megengedi a kérdést, hogy melyik kerületben?
—  A Vörös Daugavában.
—  Állj! — Ruta ott áll mellettünk. — Miről beszélgetnek, gróf úr?
—  Madame, épp azt a hatalmas ütközetet ecseteltem a hercegnőnek, amely a Daugava-parti váram falai alatt zajlott le. A folyó vöröslött a vértől... És a hercegnő épp az imént felsikoltott: „Ó, mely vörös a Daugava!"
Amikor ismét felhangzott a polonéz, Linda megjegyezte:
—  Milyen találékony, gróf úr!
—  Sajnos, nem mindig, hercegnő! Még sok mindent szeretnék mondani Önnek, de sehogy se tudom rászánni magamat.
—  És mit szeretne mondani?
—  Állj! — Ruta összecsapja a tenyerét, az órájára néz. — Vége az órának, elmehetnek. Uldis, Roberts, Aleksandrs, húzzák a helyére a zongorát!                
Amikor lementem az öltözőbe, Linda még ott volt. Statugaisszal beszélgetett, néha felém pillantott. Odamentem a fogashoz, fölvettem a kabátomat.
Arra gondoltam, mennyi ostobaságot locsogtam össze a polonéz alatt.
De már nem hátrálhatok. Fogtam a sapkámat, lassan elkezdtem visszafelé számolni: „Öt, négy, három..." A zérónál odalépek Lindához, azt mondom Statugaisnak: „Pardon!" — , karon fogom Lindát, és elmegyek vele, köszönésképpen udvariasan megemelem a sapkámat, mintegy bocsánatot kérve a kollégáktól... „Kettő..." Ekkor az egész előcsarnokot betöltötte egy kiáltás:
—  Hé, Aleksandrs! De jó, hogy nem mentél még el, beszélnem kell veled!
Austra jött oda hozzám: sovány, barna lány, a szája kifestve. Egy igen magas rangú vezető titkárnője. Azelőtt ő volt a partnerem a mozgásritmikai órákon.
—  Bocsáss meg! — szabadkozom. — Nincs időm, rohannom kell...
—  Csak öt perc — szakít félbe Austra, megfogja a karomat, a kerevethez húz. A szemem sarkából Lindát figyelem. Statugais kinyitja előtte az ajtót. „Köszönöm" — mondja Linda és kilép. Statugais utána.
—  Arról van szó, hogy bulit rendezünk — hadarja Austra. — Mivel tudsz klarinétozni és szaxofonozni, igazán szervezhetnél egy zenekart.
—  Holnap is megbeszélhetjük — mondom szigorúan. — Rendben van, gondolkozom rajta, de semmi határozottat nem ígérhetek.
Mintha összeesküvés áldozata volnék, még másik három lány lép oda hozzám, mindenképpen beszélni akarnak velem, és épp ma.
Aivars lép el mellettem: irtó széles a válla, a VEF-gyárban esztergályos. Minden lány Aivars után ácsingózik, de Aivarsnak felesége van, akit nagyon szeret, és ezért rá se hederít senkire.
—  Ugyan már, libuskáim! — mondja Aivars. — Eresszétek már Aleksandrst, mert nem éri utol Lindát.
Az utolsó trolibuszon én vagyok az egyetlen utas.


3


Elmúlt egy hét, itt a második.
Mára templom lett a fehér terem.
Liheg az orgona. Templomi kórus énekel. Lassan befelé jön az esküvői menet.
Drámai etűdöt játszunk. A cselekmény a középkorban történik.
Karlis a gazdag vőlegény, Linda a hozomány nélküli menyasszony, Statugais játssza a papot, Roberts a szerpapot. A többiek a rokonokat, szájtátókat, öregasszonyokat. Haks egy nyomorgó, piszkos koldust. Uldisnak, Aivarsnak meg nekem azt a feladatot adta a rendező, hogy próbáljuk megzavarni a cselekmény előre pontosan megbeszélt menetét.
Kimegyünk a teremből és összedugjuk a fejünket. Gyorsan megegyezünk: a templomban kiraboljuk a násznépet, elveszük a gazdag öreg vőlegény meg a rokonok pénzeszacskóját. Sebtiben maszkot csinálunk, a kellékek közül előkotorjuk a pisztolyokat.
—  Akarod-e feleségül venni ezt a leányzót? — kérdi a pap Karlistól.
—  Igen! — válaszol Karlis reszketeg hangon. A templomban áhítatos csend.
Ekkor törünk be isten hajlokába. Uldis belelő a plafonba. A pap dadogni kezd a rémülettől, a vénasszonyok hányják magukra a keresztet, elájulnak.
—  Ne moccanjon senki! — ordítom teli tüdőből. — Aki megmozdul, halál fia!
—  In nomine Domini! — A pap Aivars felé rohan, fölemelt kezében a kereszt. Aivars mellbe lövi, a pap lezuhan a padlóra, nyög: „Ne hagyj el, én Istenem!"
Uldis közben egy nagy kendőt terít a templom közepére:
—  Kirakni az erszényeket és az ékszereket. Gyorsan!
A nemes urak és asszonyságok egyenként odajárulnak. A kendőre egymás után hullnak az erszények, a násfák, a drágakövek.
—  Mehetünk! — Uldis fölemeli a zsákmánnyal teli kendőt.
—  Állj! — mondom neki.
Karlis ott áll a menyasszony mellett, a szakálla reszket rémületében, a Szent Inkvizíció máglyáiról mormog valamit. Linda piros a zavartól.
—  Velünk jössz! — mondom és megragadom a karját.
—  Jaj! — kiált fel Linda, de azért engedi, hogy elvezessük.
Dörögve kitárul a nehéz templomajtó. Uldis Haksnak, a nyomorgó koldusnak veti oda a zsákmányt. Én szorosan markolom a legdrágább zsákmány karját. Linda hirtelen megszólal:
—  Ereszd el a karomat!
—  Ahogy óhajtod — mondom.  — De nehogy megpróbálj elszökni, ma az enyém vagy.
—  Elég a komédiából!  — tör ki Linda. Nagyon fel van háborodva, nem tudom, miért. A rendező visszahív minket a fehér terembe.
—  Általában mindenki természetesen viselkedett — mondja. — Különösen azután, hogy a rablók betörtek a templomba. Csak Linda volt nagyon engedékeny, nem kellett volna azonnal követni a rablókat.
—  Talán már előre megegyezett velük?! — rikkant közbe Statugais. Lindára nézek, csak ül, hallgat. Felállok:
—  Semmiben sem állapodtunk meg. Az atamánunk a barlangban várt minket, nagyon szereti a fiatal lányokat. Úgy gondoltam, elviszem neki ajándékba Lindát.
Nevetés.
Linda megvetően néz rám.

Válogatás a mai lett irodalomból (1)

ZIGMUNDS SKUJINS
Ló a falon

Születésnapom volt, így hát mihelyt megkaptam a fizetést, rohantam haza, mert nagyon jól tudtam, hogy Zanának egy árva kopejkája sem maradt. Az esküvő után — gyakorta megesett — kerestünk éppen úgy-ahogy, de a pénzecske elfolyt a kezünk közt. Ez nem nagyon izgatott bennünket. De most, mint már említettem, születésnapom volt, és az emberek gondosan számon tartják az efféle dátumokat. Hanyatt-homlok nyargaltam haza, és útközben eszembe jutott O'Henry novellája a fiatal férjről, aki eladta az óráját, hogy meglephesse a feleségét valami hajba valóval, már nem emlékszem mivel, és a fiatalasszonyról, aki meg a haját adta el, hogy megajándékozhassa a férjét egy óralánccal. Mivel úgy gondoltam, hogy Zana még nem ért haza a munkából, elhatároztam, hogy én terítek meg, ezért a sarki csemegében összevásároltam mindenféle finomságot.
De a feleségem már otthon volt, és a legelbűvölőbb mosolyával fogadott az előszobában. De ahogy egyetlen női blúz sem tudja elrejteni az alatta gömbölyödő formákat, ugyanúgy a mosolyán át is észrevettem zavarát, és az én Zanámtól olyannyira idegen félénkséget. Sőt az arca is csipetnyi bűntudatról árulkodott.
—  Édesem csak ne haragudj meg, jó? — súgta halkan a fülembe. — Sokat törtem a fejem, hogy mivel lepjelek meg, de...
—  Micsoda csacsiság! — tiltakoztam. — Semmi sem kell. Igazán!
—   ... aztán úgy döntöttem, hogy egy lóval leplek meg.
—  Lóval? Miféle lóval?
—  Az öreg Cigánnyal.
Elnevettem magam — lám, milyen tréfás kedvű az én kis feleségem.
—  De nem, igazán — folytatta a feleségem. — Már itt is van.
—  Hol?
—  A szobában.
A külsőm ebben a pillanatban minden bizonnyal megdöbbenést árult el: második emeleti társbérletben laktunk. De Zana minden teketória nélkül fogott és magával húzott a szobába.
Valóban ott volt a ló. Fakó színű; hosszú sörénye őszes, farka dús, nagy, szomorú szemének bágyadt kékje akár a fenyves homályában nyíló harangvirág színe. A falfestmény egészen friss volt, még meg sem száradt; amint óvatosan hozzáértem a ló pofájához, tüstént elkaptam a kezemet, mert a festék az ujjamhoz tapadt.
—  És csakugyan te magad pingáltad?
—  Ha nem tetszik, le lehet vakarni. Aztán pedig átfesthetjük enyves festékkel.
—  Ugyan, mit nem mondasz!
Ezzel a beszélgetés félbeszakadt. A sarki csemegéből hozott finom harapnivaló még a padlón hevert az aktatáskában. A szobában jó meleg volt. A mennyezetről lógó lámpa vakító fényt árasztott.
A feleségem egyszer csak kézen fogott, ahogy az imént az előszobában, és így szólt:
—  Rüdis, néz bennünket. Ne felejtsd el, hogy most már hárman vagyunk.
—  De hisz már rég elaludt! Nézd csak, milyen békés. Minden ló állva alszik.
—  Nyitott szemmel?
—  Miért ne?
Mindenesetre eloltottuk a lámpát.
Mind a ketten a városban születtünk, és ott is cseperedtünk föl. Első gyermekkori emlékeim a zajjal kapcsolatosak: fekszem a kiságyamban, a szél úgy cibálja a függönyt, akár egy fehér lobogót, kint zúg, süvölt, dübörög és csörömpöl az utca. Aztán már „nagy" vagyok, édesanyám kora reggel visz az óvodába, a villamos zsúfolt, csupa tolongás, lökdösődés; engem a kocsi oldalához préselnek, szeretnék kinézni az ablakon, de csak idegen emberek nadrágszárát, zokniját látom.
A ház, amelyben felnőttem, szomszédos volt két másik roppant magas falú épülettel és aknához hasonló, vak udvarral — és ez a sötét tömb, amely komor ősi erődre emlékeztetett, igazi különálló birodalom volt. A szemétládák körül macskák szaglásztak; a második emeleti erkélyen rózsaszínű nyelvét kidugva reggeltől estig ott szunyókált egy Néró nevű kutya; mihelyt kenyérmorzsákat szórtunk ki az ablakon, a tetőről szárnyukat csattogtatva máris lerepültek a galambok. Voltak még ott nyirkos, sötét pincék, titokzatosan zúgó csatornázási csövekkel, maróan füstös széntároló gödrökkel, fülledt kazánházakkal.
Egy falnál, mintha csak a kőből nőtt volna ki, alacsony szelídgesztenyefa állt. A gyerekek kíméletlenül bántak vele, az asszonyok a rövid ágacskáin szárogatták a portörlő rongyokat, de alighogy beköszöntött a tavasz, a duzzadt rügyek borították olyan aranysárgába, akárha mézbe mártották volna őket, a virágok pedig majdnem nyár derekáig virágoztak. A langyos záporok után az udvar aszfaltján nagy tócsákba gyűlt a víz, és teli lett gesztenyevirággal, mi pedig apró hajócskákat úsztattunk rajta. Ősszel hangos koppanással pottyantak a kemény fekete földre a gesztenyék, és huncutul kacsingattak ránk nedves barna szemükkel, ahogy kifordultak tüskés burkukból.
A Ligo ünnepre (nyári napéjegyenlőség - a ford.) Zanával együtt vettük ki a szabadságunkat; ellenvetésről szó sem lehetett, mert nyomós indokunk volt — házasság. Régóta ábrándoztunk róla, hogy kajakkal leereszkedünk a Salaca folyócskán. Éjszakánként szénaboglyákban húztuk meg magunkat, nappal pedig magunkat a folyó sodrára bízva, a világon mindenről megfeledkezve lefelé csurogtunk a folyón, mint a kiterjesztett szárnnyal felettünk lebegő madarak, vagy a szél szárnyán repülő fehér pihék, amelyek kis híján súrolták a vizet.
Napközben hol egy vízbe dőlt fán ülő magányos horgásszal találkoztunk, hol egy juhásszal, aki az itatóhoz terelte a nyájat, hol egy fehérneműt mosó asszonnyal, de többnyire csak az árnyas partot láttuk, a sárgásvörös nyirkos lejtőket, hallgattuk a folyócska csörgedezését, a halak csobbanását, a tenyerünkből kifolyó víz csöpögését és az ütemes csapódásokat a kajak oldalán. Mindenütt csend, csend, csend. A szabad tűzön fortyogó halleves, a hamuban sült krumpli, a napkelték, a napnyugták, esténként a távoli visszhang, a puha szénába belesüppedő Zana. És megint csend, megint nyugalom.
A második héten egyre gyakoribbak lettek az esőzések. A sima víztükröt átlyuggatták az esőcseppek. Nem szívesen értünk hozzá semmihez, az átnedvesedett ruha a testünkhöz tapadt. Borzongatott bennünket a hideg. Először határoztunk úgy, hogy fedél alatt keresünk éjjeli szállást. Szerencsénk volt: egy szendergő öböl partján nagyon-nagyon egyszerű falusi házikóra bukkantunk, de amint beléptünk, mégis úgy tetszett, rnás világba kerültünk. Ott töltöttük szabadságunk hátralevő napjait és éjszakáit.
A szénapadláson aludtunk, az égtől csupán egy vékony réteg fazsindely választott el bennünket. Körös-körül az illatos széna, alattunk a tehénistálló áporodott, sűrű levegője, a tetőn az eső surrogása, a tehén nehéz szusszantásai, a tyúkok álmos kotkodácsolása és a kakasok hajnali éneke... A kertben egy vén almafa alatt mosakodtunk. Valamivel távolabb a lestyán, a kömény és a csalán között megbújva a pisai ferde torony módjára megdőlve egy deszkabódé állt; az ajtaján szív alakúra fűrészelt nyílás. Mezítláb jártunk. Frissen fejt tejet ittunk.
A háziasszony nyolcvannyolc éves volt, és ki tudja miért, megbarnult, fonnyadt koszorúra emlékeztetett engem — ilyet láttam egy híres színész lakásában. Talán azért, mert az évek megfosztották a háziasszonyunkat mindentől, amitől csak megfoszthatták. De ami megmaradt, az már nem változott. A kiaszott, csupa csont és bőr, szikár asszony meglepett bennünket élénk, életvidám kedélyével.
A háziasszony lánya vagy húsz évvel lehetett fiatalabb az anyjánál, ő is nyugdíjas volt a kolhozban. Gyermekkorában eltörte a lábát, egy kissé sántított, munka közben szeretett fütyörészni, ha pedig találkozott velünk, ugyanazt ismételgette tompa hangján, amely mintha hordóból jött volna:
— Most nem kell dolgoznom a brigádban, állami kenyéren élek. Csak ha éppen a körmükre ég a munka, akkor besegítek egy kicsit...
De úgy látszik, ott mindig „a körmükre égett" a munka, mert minden áldott nap dolgozni ment.
Zana szeretett az erdőben barangolni. Reggel, amikor a nap felszárította a gallyak alatt csillogó harmatot és a föld nedvességet lehelt; délben, amikor a levegő forró, gyantaillatú volt; a kékes esti árnyékok órájában, amikor a sötétlő erdei bazilika nyílásaira, akár a templom csúcsíves ablakaira, odavetődtek a lemenő nap ferde sugarai. Néha összerezzentünk a bokrok közül váratlanul kiugró őztől vagy a varjútorokból feltörő károgástól. Nyugodtan, méltóságteljesen, csupán önmagukkal törődve sétáltak a jávorszarvasok.
A lóheretábla a kis erdei tisztásig húzódott, a másik végén állt a lovak karámja. Először kora reggel jártunk ott, éppen esett az eső, a nadrágszárunkat feltűrtük, meztelen lábunkra sok apró fűszál meg a virágpor tapadt. A lovak csapatba verődtek, fejüket lelógatva, összedugva álltak. De egy hosszú, őszes sörényű fakó hozzánk kocogott, mihelyt megpillantott bennünket, és halk, kedveskedő nyerítéssel mesélni kezdett valamit.
A lovakra Antons, egy zömök, megfontolt öregember vigyázott, akinek az volt a szokása, hogy beszéd közben az ujját húzogatta a tenyerén, mintha leírná, amit mond.
—  A lett versenyló négylábú drága kincs — mondta szaporán. — Világklasszis, a legkiválóbb minőségű exportáru. Ugyan kit ejt bámulatba ma már az ember személyautóval?! Egyre több nagykutya jön, mindegyik lovagolni akar. Azt beszélik, Angliában egy jó lóért ötezret is megadnak. Mondogatom is a kolhozelnöknek: ne szalasszon el ilyen alkalmat. De ő csak a tarkóját vakargatja: sehogy se ütne be ez az üzlet.
Antons hozott egy nyerget, de amint megtudta, hogy még sohasem lovagoltunk, tűnődve, vontatottan azt mondta:
—  No, akkor a Cigányt kell odaadnom maguknak, azon ülhet az ember, ahogy akar, akár háttal előre is.
A Cigányt ritkán vitték el munkára, mert ez már a huszonkettedik nyara volt.
—  Ideje elvinni az öreget a prémállattenyésztő-telepre a rókáknak — mondogatta Antons olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt: a Cigány még sokáig ropogtatja mindennapi zabját a kolhoz lovai között.
Egy kissé álmatag, de amúgy szófogadó „paci" volt. Ha sikerült is lomha ügetésre ösztökélni, rövidesen lassította a lépést, a lovasra sandított —, talán elég lesz már, mi? Vagy nem? No jól van, nem bánom, futok még egy kicsit. Egész lénye nyugalmat sugárzott. Nyugalom áradt a tekintetéből, amely nagy nehezen tört elő a mélyen leeresztett szemhéj alól, nyugalom volt farkának lusta legyintésében is, amint elhessegette a legyeket, nyugalom ült puha szája szélén —, ha füvet tépett, kihúzogatta a szálacskákat, mintha először megtapogatná vagy megcsókolná őket. A Cigányt még a kutyák sem ugatták meg. Az volt a szokása, hogy fejét az ember vállára hajtotta, és meleg leheletét ráfújta.
Néha már sűrű sötétségben váltunk el tőle, ragyogtak a csillagok, a lapályokat köd borította. A Cigány a karám sövényénél állt lehorgasztott fejjel, nézett utánunk, alakját körülfonta a csillogó holdfény és a végtelen csend. A csend a lovak szagával, száraz lóhere, kalászba szökkent gabona és esti viola illatával volt tele.
Az utcán lámpa áll az ablakunk alatt és vakító kriptonégője egész éjjel sápadt-kék fénnyel világítja be a szobát — már volt időnk megszokni, észre sem vesszük. Amint elaludtunk, mindketten ugyanazt álmodtuk: a Cigány a szokott helyén áll a sövénynél, sőt nekem úgy tetszett, hallom, hogyan harsognak a harisok a rozsban, amely csak azért nem látszik a heverőről, mert eltakarja a szekrény.
Aztán néhány hónap — körhintához hasonló félelmetes forgásban telt el. Vizsgák a főiskolán, a munkahelyemen pedig új rádiókészülék gyártását készültünk megkezdeni. A törvény szerint persze járt a szabadság, de próbáljon meg elmenni az ember, amikor mindenki úgy dolgozik, mintha felhúzták volna, és hajszálon függ a negyedévi prémium. Ilyenkor mindig csodálattal adózom az öreg Burkevics műhely vezetőnek. „Az életben pontosan úgy van, akár az olyan színdarabban, ahol minden összekuszálódik, de a végén a helyére kerül. Egy a fontos: saját magát ne ijessze meg az ember" — szokta mondani. Persze ez alkalommal is Burkevicsnek lett igaza. A vizsgáimat letettem, a rádió gyártását megkezdtük. No, most már kifújhatjuk magunkat. Szombat volt-e vagy vasárnap — mindenképpen szabadnap.
—  Tudod mit, kis feleségem — mondtam Zanának —, menjünk, sétáljunk egyet, bolyongjunk a városban. Régen nem kószáltunk kettesben csak úgy, kedvünkre.
—  Menjünk! — örvendezett Zana.
A város az én életelemem. Sőt azt is mondhatnám: egy darabkája lényemnek. Ez egy kissé fellengzősen hangzik, de ez az igazság. Nem tudok visszaemlékezni egyetlen — csak egy kicsit is — fontos eseményre sem az életemből, amely így vagy úgy ne kapcsolódna Rigához. Az első iskolanap — megyek a virágsorok mellett a piacon, a szemem káprázik a kardvirágok, őszirózsák, dáliák színpompájától, a kolhozparasztok teherautókról árulják az almát, valamivel odább a görögdinnyék élénkzöld héja, dús levű, vérvörös húsa; édesapám temetése — ősziesen pislákol a nap, megvilágítja a Béke utca macskaköveit, a gyűrött sárga faleveleket a villamosvágányokon; a katonai szolgálat — a huzatos peron, a nedves hópelyhek — az olvadó hótól ragyogó aszfalt és a bíborvörös ég a pályaudvar lapos teteje alatt; a találkozás Zanával — Ó-Riga, a borús este a Céhek házánál, a fény bágyadt háromszöge az ódon lámpa alatt... És így folytathatnám a végtelenségig.
Már suhanc koromban is szerettem kószálni a városban. Minden rigai kerületnek megvan a sajátos színe, alkata, ritmusa. Vajon hányan tudják, hogy a tarka, lármás kereskedelmi központtól kétlépésnyire ott találjuk a város legcsendesebb, legszendergőbb részét; a Jakab-templomot, a katolikus kúriát, a „Három fivér"-t, és a hajdani XI. Károly líceumot. Megesik, hogy sorra járjuk a girbe-gurba utcácskákat, és egy teremtett lélekkel sem találkozunk.
Milyen gazdagok tónusokban és árnyalatokban a rigai utcák macskakövei! Csak első pillantásra látszanak egyforma szürkének. Acéloskékek, vörösesbarnák, sárgástarkák, sötétlilák... A város telis-teli van csodákkal, csak tudni kell felkutatni és észrevenni őket; százszor is elmegyünk közömbösen és szenvtelenül egy-egy épület mellett, aztán egyszer csak mintha élessé válna a szemünk: és olyasmit pillantunk meg, amitől szaporábban kezd verni a szívünk — akár szobrászati alkotás az, vagy frízrészlet, vagy a fény és árnyék szokatlan játéka vagy az anyag meglepő kombinációja. Az új városnegyedekben a sablonos épülettömbök között még ma is felfedezhetünk egy-egy peremvárosi, tizennyolcadik századi kúriát, amely úgy illeszkedik bele a rohamosan terjeszkedő városszervezetbe, mint valami borostyánba kövült furcsa bogárka. Hangulatos a műhelyek és raktárak örökké félhomályos, nyirkos labirintusa az egykori Bergi-piac negyedében. Itt a tolongás, az épületek tömkelege a keleti városok kusza építkezését idézi.
Csak úgy, kedvünkre kószálni a városban, mindkettőnk számára meghatározott útvonalat jelentett, amelytől sohasem tértünk el. De most valahogy nem tetszett nekem ez az útvonal. Talán túlságosan kimerültem? Az idegeim pattanásig feszültek, minden izgatott, idegesített, ingerelt, mindent sötét színben láttam. De meglehet, nem is mindent. Csak azt, ami a szemembe tűnt, és ami az eszembe ötlött.
Az utcák képtelenül túlzsúfoltnak hatottak, a járókelők lökdösték, taszigálták egymást. Holmi emberek hanyatt-homlok rohantak valahová, kerestek valamit, törték magukat valamiért. Mindez úgy ömlött és ömlött, akár a víz a szitán keresztül.
—  De hát ez általános jelenség, urbanizációnak hívják — vélte mellettem lépdelve könnyű lélekkel Zana, aki egyébként is kitűnő hangulatban volt — miért nyugtalankodsz, szívem? Az ENSZ adatai alapján...
—  Szeretném tudni, mi lesz ennek a vége. Ezután talán majd több emeletes utcákat építenek.
—  Könnyen meglehet.
Már a nedves hó is bosszantott. Meg az eső, amely a hóval elegyes fekete sárba hullt. A. falakon sötétlő nedves foltok, a hepehupás aszfalt, a vízben úszó villamossínek, a kirakatok, amelyeken mocskos lé csurog le, az idegtépőén csikorgó fékek.
A hangulatom egyre romlott. Már semmi sem tetszett ebben a kősivatagban. A lelkem mélyén még csodálkoztam is: annyi éven át hogyan tarthattam Rigát szép, kedves és otthonos városnak.
—  Nézd csak, már árulják az első tavaszi virágokat! - Zana vidám felkiáltása megszakította sötét gondolataimat.

Mihail Bulgakov: Morfium (2)

IV.

A Bukgakov múzeum - az író szobája

... 7. január 20.
... és nagyon örülök. Hála istennek: minél messzebb, annál jobb. Látni se akarom az embereket, itt meg úgyse látok senkit, csak betegeket meg parasztokat. Azokat aztán igazán nem izgatja az én sebem. Mellesleg, a kollégáimat is ugyanígy szétszórták falusi körzetekbe. Az egész évfolyamot, akik megúsztuk a háborút (ez az 1916-ban végzett évfolyam, katonai szempontból másodosztályú népfelkelőnek minősítve), falusi elöljáróságokhoz helyeztek. Különben, ez amúgy is érdektelen. A barátaim közül csak Ivanovról és Bomgardról tudok. Ivanov az arhangelszki kormányzóságot választotta (ízlés dolga), Bomgardról pedig azt mondja az itteni felcsernő, hogy három járással odébb egy ugyanilyen isten háta mögötti körzetben gubbaszt, Gorelovóban. Gondoltam, írok neki, de meggondoltam. Senkire se vagyok kíváncsi.


Január 21. 
Hóvihar. Semmi.


Január 25.
Micsoda fényes napnyugta. Migrenin: kombinált por. 1,0 az adagolás... Hát lehet 1,0?... Lehet.


Február 3.
Ma megjöttek a múlt heti újságok. Nem volt kedvem elolvasni őket, de azért nem állhattam meg, hogy bele ne nézzek a színházi műsorba. Az Aida ment a múlt héten. Eszerint ott állt a színpadon, és Amneris ruhájában azt énekelte: „Térj vissza, győztesen..."
Gyönyörű hangja van, furcsa, hogy egy ilyen sötét lélek ilyen tiszta hanggal párosuljon.
(Itt megszakadnak a feljegyzések, két vagy három lap kitépve.)
... nem szabad így gondolkodni, Poljakov doktor, méltatlan dolog ez. Micsoda gimnazista tempó: ilyen ocsmány szavakkal mocskolni egy asszonyt, csak azért, mert faképnél hagyta. Nem akar velem élni, hát elmegy, és kész. Tulajdonképpen milyen egyszerű minden. Egy operaénekesnő összeállt egy fiatal orvossal, egy évig élt vele, aztán otthagyta.
Megöljem? Megölni! Milyen ostoba, milyen üres minden. Reménytelen!
Nem akarok gondolkodni. Nem akarok...


Február 11.
Hóvihar és hóvihar... Betemet itt a hó. Egyik este a másik után, és csak ülök egyedül. Lámpát gyújtok és ülök. Nappal még látok embereket. De gépiesen dolgozom. A munkát megszoktam. Nem olyan szörnyű, mint hittem. A hadikórházi tapasztalat is sokat segít. Mégiscsak tudtam már egyet-mást, amikor idejöttem.
Ma először operáltam bélcsavarodásos beteget.
Hárman vagyunk itt eltemetve a hóban: én, Anna Kirillovna, a szülésznő, meg a felcserünk. A felcser nős. Ők ketten (a szülésznő meg a felcser) a szárnyépületben laknak. Én külön, egyedül.


Február 15.
Tegnap éjszaka érdekes dolog történt. Már lefeküdni készültem, amikor egyszerre csak fájdalmam támadt a gyomor tájékán. De micsoda fájdalom! A homlokomat kiverte a hideg veríték. Ez a mi egész orvostudományunk eléggé kétes tudomány. Az embernek abszolúte semmi baja a gyomrával vagy a beleivel (pl. vakbél), tökéletesen rendben a veséje és a mája, száz százalékig normálisan funkcionál a bélrendszere, és éjszaka egyszerre csak olyan fájdalom jön rá, hogy fetreng az ágyán!
Nyögve kibotorkáltam a konyhába, ahol a szakácsnő alszik a férjével, Viasszal. Viaszt átszalajtottuk Anna Kirillovnáért. Ő mindjárt éjjel átjött hozzám, és kénytelen volt morfiumot beadni. Azt mondja, egészen zöld voltam. Mitől?
A felcserünket nem szeretem. Mogorva ember, Anna Kirillovna viszont nagyon kedves, fejlett gondolkodású ember. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy egy asszony, aki még nem idős, hogyan élhet ilyen árva magányban ebben a hókoporsóban? A férje német hadifogságban van.
Hálával kell gondolnom arra, aki elsőnek sajtolt morfiumot a mákgubókból. Igazi jótevője az emberiségnek. A befecskendezés után hét perccel elmúlt a fájdalom. Egyébként érdekes: addig egyetlen áradatban jött a fájdalom, egy pillanatra sem enyhült, a szó szoros értelmében fulladoztam tőle, mintha tüzes vasat forgattak volna a hasamban. Négy perccel a befecskendezés után már érzékelni lehetett a hullámok egymásutánját, köztük a szüneteket.
Jó lenne, ha az orvos minél több gyógyszert kipróbálhatna önmagán. Akkor egészen másképp ítélhetne a hatásukról. A befecskendezés után hosszú hónapok óta először aludtam mélyen és igazán jól — egyáltalán nem gondoltam őrá, aki megcsalt.


Február 16.
Anna Kirillovna ma a rendelésen megkérdezte, hogyan érzem magam, és azt mondta, mióta itt vagyok, először lát nem mogorvának.
—  Hát mogorva szoktam lenni?
—  Nagyon — felelte mély meggyőződéssel, és még hozzátette, azon sem győz csodálkozni, hogy sohasem lehet a szavamat venni.
—  Ilyen a természetem.
De ez hazugság. Nagyon is vidám ember voltam, míg meg nem csaltak.
Korán alkonyodik. Egyedül vagyok a lakásban. Este rám jött a fájdalom, de nem volt erős, mintha csak árnyéka volna a tegnapinak, valahol a mellcsontom mögött. Attól féltem, hogy visz-szajön a tegnapi roham, és beadtam magamnak egy centigrammot.
A fájdalom szinte azonnal megszűnt. Szerencse, hogy Anna Kirillovna itthagyta a fiolát.


18.
Négy befecskendezés nem vészes.


Február 25.
Furcsa ez az Anna Kirillovna. Mintha bizony nem orvos volnék. Másfél fecskendőnyi... Ugyan már.


Március 1.
Poljakov doktor, azért csak legyünk óvatosak!
Hülyeség.
Alkonyatkor.
Már egy fél hónapja, hogy egyszer se gondoltam arra az asszonyra, aki megcsalt. Az Amneris-ária sem jutott eszembe. Büszkén gondolok erre. Férfi vagyok.
Anna K.-val titokban úgy élünk, mintha feleségem volna. Nem is lehetett másképp. Itt vagyunk összezárva, ezen a lakatlan szigeten.
A hó valahogy megváltozott, megsötétedett. Már nincsenek azok a kemény fagyok, de még időről időre fölkavardul a hóvihar.
Az első percben azt érezni, hogy az ember nyakához ér valami. Aztán ez az érintés melegebb lesz és fokozatosan terjed. A második percben hirtelen hideg hullám fut végig a gyomorszájnál, és a nyomában rendkívüli módon megvilágosodnak a gondolatok, szinte robbanásszerűen nő a munkaképesség. Minden kellemetlen érzés abszolút módon eltűnik. Az ember lelkiereje a csúcsponton! Ha nem fertőzött volna meg az orvosi képzés, megkockáztatnám, hogy az ember csakis akkor dolgozhat normálisan, ha morfiumot fecskendezett be magának. Végtére is mit ér az ember, ha a legkisebb idegfájdalom is földre teperheti!
Anna K. fél. Megnyugtattam, hogy gyermekkoromtól fogva mindig is hatalmas akaraterővel rendelkeztem.


Március 2.
Óriási eseményekről érkeznek hírek. Állítólag megdöntötték II. Miklós uralmát.
Nagyon korán fekszem le aludni. Kilenc óra tájt.
És nagyon nyugodtan alszom.


Március 10.
Ott forradalom van. A napok hosszabbak, az alkonyatok mintha egy kicsit kékesebbek volnának.
Még sohasem láttam hajnalban ilyen álmokat. Afféle megkettőzött álmok.
Az alapálom, talán így mondanám, üvegszerű. Átlátszó.
Például vakítóan világító lámpát látok, belőle tarka tűzfények lobognak. Amneris zöld toll-legyezőjével integetve énekel. Rendkívüli erővel harsog a földöntúli zenekar. Különben szavakkal ez úgysem adható vissza. A normális álomban a zene hangtalan... (A normális álomban? Egyelőre még kérdéses, hogy melyik álom a normálisabb! Különben csak tréfálok.) Igen, hangtalan, az én álmomban viszont mennyei hangon szól a zene. És ami a leglényegesebb: tetszés szerint erősíthetem vagy halkíthatom ezt a zenét. Emlékszem, a Háború és béke leírja, hogy Petya Rosztov élt át félálomban ilyesmit. Lev Tolsztoj — micsoda író!
Ami az átlátszóságot illeti: az Aida összemosódó színein keresztül átüt íróasztalom teljesen reálisan érzékelhető pereme, ahogy a dolgozószoba ajtajából látom, és ugyanígy a lámpa, a csillogó padló, a Nagyszínház zenekarának hullámán, a világosan kopogó léptek ütnek át, a kaszta-nyetta csattogására emlékeztető ritmikus lépések.
Eszerint nyolc óra van — Anna K. jön, hogy felébresszen és jelentse, mi a helyzet a rendelőben.
Nem is sejti, hogy nem kell engem ébreszteni, mindent hallok, máris beszédbe elegyedhetem vele.
Tegnap is folytattam egy ilyen kísérletet:
ANNA: Szergej Vasziljevics...
ÉN: Hallom... (És halkan a zenének: „Harsányabban!") Hatalmas akkord a zenében.
Dísz...
ANNA: Húszan iratkoztak fel.
AMNERIS: (énekel)
Különben mindezt úgysem lehet visszaadni a papíron.
Ártalmasak-e ezek az álmok? Dehogy. Utánuk erősen és frissen pattanok ki az ágyból. És jól megy a munka. Még érdeklődöm is újabban a dolgok iránt. Ez azelőtt teljességgel hiányzott nálam. Nem csoda, hiszen akkor minden gondolatom a volt feleségemre koncentrálódott.
Most pedig nyugodt vagyok.
Nyugodt.


Március 19.
Éjszaka összevesztem Anna K.-val.
—  Többet nem készítek oldatot. 
Kérlelőre fogtam a dolgot:
—  Csacsiság, Annuska. Mi vagyok én, taknyos kölyök?
—  Nem teszem. Elpusztul így.
—  Jó, ahogy akarja. De értse meg, micsoda fájdalom van a mellemben!
—  Kúrálja magát.
—  Hol?
—  Menjen el szabadságra. A morfium nem gyógymód. — Aztán gondolkodott egy darabig és még hozzátette: — Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor készítettem magának egy második üvegcsével is.
—  Mi az, talán morfinista vagyok?
—  Igen, így morfinista lesz magából.
—  Szóval, nem hajlandó érte menni?
—  Nem.
Akkor először fedeztem fel magamban azt az undok hajlamot, hogy gyűlölködve haragudjak, sőt ráförmedek az emberekre, ha nincs igazam.
Különben ez se egyik pillanatról a másikra történt. Bementem a hálószobába. Körülnéztem. Az üvegcse alján még lötyögött egy kevés. Felszívtam a fecskendőbe — a negyedére volt elég. Odacsaptam a fecskendőt, kis híja, hogy el nem törtem, egészen beleborzongtam. Óvatosan felemeltem, alaposan megvizsgáltam — sehol egy repedés. Húsz percig gubbasztottam a hálószobában. Mire kijöttem, neki se híre, se hamva.
Elment.
Képzeljék csak el, nem bírtam megállni, átmentem hozzá. Bekopogtam a szárnyépület kivilágított ablakán. Nagykendőbe burkolózva kijött a tornácra. Csendes, nesztelen éjszaka. Körül a megereszkedett hó. Valahonnan messziről már érződik a tavasz.
—  Anna Kirillovna, legyen szíves, adja ide a patika kulcsait. Suttogva felelte:
—  Nem adom.
—  Kartársnő, legyen szíves a patika kulcsait. Mint orvos mondom.
Láttam, ahogy a homályban elváltozott az arca, egészen elsápadt, a szeme beesett, feketén néz rám. És ahogy válaszol, a hangjától megmozdul bennem a szánalom. De máris megint elönt a düh. Ő:
—  Miért beszél így? Jaj, Szergej Vasziljevics, hisz sajnálatból teszem.
Kiszabadítja a két kezét a kendője alól, és látom, hogy a kulcsok ott vannak a kezében. Szóval magához vette, mielőtt kijött hozzám. Én (durván):
—  Adja ide a kulcsokat!
És már ki is téptem a kezéből.
És rohanok egyenest a kórház fehérlő épületéhez, a billegő korhadt fapallókon.
Sistergett bennem a vad harag, főképpen amiatt, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogyan kell morfiumoldatot készíteni a bőr alá fecskendezéshez. Orvos vagyok, nem pedig felcser!
Mentem, és csak úgy rázott a düh.
És hallom: jön mögöttem, mint a hűséges kutya. Gyöngédség ébredt bennem, de elfojtottam. Hátranéztem és vicsorogva kérdeztem:
—  Elkészíti vagy sem?
Csak legyintett rá, beletörődve: „úgyis mindegy", és halkan annyit felelt:
—  Jó, elkészítem.
... Egy óra múlva normális állapotban voltam. Természetesen bocsánatot kértem tőle esztelen gorombaságomért. Magam sem értem, hogyan történhetett meg velem. Azelőtt udvarias ember voltam.
Furcsán fogadta a bocsánatkérésemet. Térdre borult előttem, arcát a két kezemhez szorította, és azt mondta:
—  Nem haragszom én magára. Dehogy. Most már tudom, hogy elveszett ember. Most már tudom. És átkozom magamat, hogy akkor beadtam magának azt az injekciót.
Amennyire lehetett, megnyugtattam, egyre azt hajtogattam, hogy ő aztán semminek sem az oka, magam felelek a tetteimért. És megígértem, hogy már holnaptól mindent megteszek, hogy leszokjam, csökkentem az adagokat.
—  Most mennyit fecskendezett be?
—  Ugyan már, ne nyugtalankodjon!
... Az igazat megvallva, megértem a nyugtalanságát. Valóban nagyon hamar rászokik az ember. De az a kis megszokás még nem morfinizmus...
Az igazat megvallva, az egyetlen igaz, hűséges emberem ez az asszony. Őt kell feleségül vennem. Azt a másikat elfelejtettem. Igen. El.


1917. április 8. 
Kínszenvedés!

Mihail Bulgakov: Morfium (1)

I.

Régóta megfigyelték már az okos emberek, hogy a boldogság olyan, mint az egészség: amíg megvan, észre sem veszed. Hanem aztán, ahogy elfutnak az évek, mennyit, de mennyit gondolsz arra az egykori boldogságra!
Ami engem illet, én is most jöttem rá, hogy 1917 telén boldog voltam. Abban a felejthetetlen, hóförgeteges, száguldó esztendőben!
A feltámadó hóvihar felkapott, mint egy tépett újságlapot, és az isten háta mögötti falusi világból beröpített a járási székhelyre. Tudom, azt mondja erre valaki, egy járási székhely — jaj, de nagy dolog! De ha az ember, mint ahogy én is, a hótorlaszok közt gubbasztott télen, a szikár, gyér erdők között nyáron másfél éven át, úgy, hogy egy napra se tudott kiszakadni onnan, ha egyhetes újságokról is olyan szívdobogva szaggatta le a borítópapírt, mintha illatos szerelmes levelet hozott volna a posta, ha tizennyolc versztákat utazott elakadó szánon egy-egy szülés miatt, hogy egymás elé kellett fogni a kisegítő fogatokat —, nahát, akkor megérthet engem.
Hangulatos a petróleumlámpa, de én a villanyra szavazok!
És annyi idő után, végre, megint megpillantottam a varázsos fényű villanykörtéket! Ott volt a kisváros, a parasztszánoktól simára döngölt főutca, amelyen szemet gyönyörködtető cégérek díszelegtek : egy pár csizma emitt, egy aranyperec amott, másutt vörös zászlócskák, majd kiguvadó disznószemű fiatalember ábrázata elképesztően természetellenes frizurával adva hírül, hogy az üvegajtó mögött székel a helybeli Figaró, aki harminc kopejkáért bármikor megborotvál, kivéve az ünnepnapokat, amelyekben úgy bővelkedik az én hazám.
Máig is reszketve gondolok a derék Figaró kendőire, amelyek elhessenthetetlenül a német bőrgyógyászati tankönyvnek azt az oldalát juttatták eszembe, amelyen oly meggyőző nyomatékkal ábrázolták a keményfekélyt egy derék polgár állán.
De még ezek a kendők sem vonhatják komorabb színbe emlékeimet!
Az útkereszteződésnél eleven rendőr posztolt, egy poros kirakatban vastepsik díszelegtek, vörös krémmel megkent sütemények garmadával, a teret széna borította, és jöttek-mentek, szekereztek, trécseltek az emberek, az újságosbódéban megvehetted a tegnapi moszkvai lapot, benne mellbevágó szenzációkkal, a közelben moszkvai vonatok füttyögettek egymásnak. Egyszóval, mindez maga volt a civilizáció, Babilon, a Nyevszkij Proszpekt.
A kórházról már nem is beszélek. Volt ott sebészet, belgyógyászat, fertőző osztály, szülészet. Ott volt a műtő, csillogott-villogott az autokláv, ezüstösen ragyogtak a csapok, az asztalok rád tátották ravasz csápjaikat, fogaikat, karmaikat. A kórházban volt egy főorvos, három osztályos orvos (rajtam kívül). És felcserek, szülésznők, ápolónők, gyógyszertár, laboratórium. Képzeljék csak el: laboratórium! Zeiss-mikroszkóp, hozzá nagyszerű színező anyagok.
Borzongás járt át. A hideg futkosott a hátamon, csak úgy zuhogtak rám a benyomások. Jó néhány napba beletelt, amíg megszokott egykedvűséggel könyveltem el végre, amint a decemberi alkonyaiban mintegy vezényszóra füzérben kiragyogtatták villanyfényüket a földszintes kórházépületek.
Szinte vakított ez a fény. A fürdőkádakban dübörögve zubogott a víz, fel-le bukdácsoltak az elpiszkolódott vízhőmérők. A fertőző kisgyermekek osztályán egész nap ziháló nyöszörgés, vékony sírás, rekedt szörcsögés járt a falak között...
Sürögtek, rohangáltak az ápolónők...
Nagy kő esett le a szívemről. Most már nem én voltam egy személyben végzetesen felelős mindazért, ami körös-körül történt a világban. Nem én voltam az oka a kizáródott sérvnek, és nem rezzentem össze, ha egy szán szülő nőt hozott farfekvéses magzattal, nem engem sürgettek a műtétre szoruló gennyes mellhártyagyulladások. Hosszú idő után először végre olyan embernek éreztem magamat, akinek a felelősségét határozott keretbe lehet foglalni. Szülés? Tessék, ott az az alacsony épület, a szélső ablak, amelyiken fehér gézből van a függöny. Ott a szülész-nőgyógyászunk, rokonszenves, kövér ember, a kis vörös bajszával, kopaszodó koponyájával, a szülés az ő dolga. A szán kanyarodjon oda a gézfüggönyös ablakhoz! Szilánkos törés? Ott a sebész főorvos. Tüdőgyulladás? Vigyék a belgyógyászatra, Pavel Vlagyimirovicshoz.
Milyen nagyszerű olajozott gépezet egy nagy kórház! És én mint egy előre bemért új csavar beleilleszkedtem a gépezetbe, és átvettem a gyermekgyógyászati osztályt. A diftéria, a skarlát fölemésztett, elnyelte a napjaimat. De csakis a napjaimat. Éjszakánként alhattam, ablakomat nem verte fel baljós éjjeli kopogtatás, amelyre ugorhatok ki az ágyból, és vághatok neki a sötétségnek, a veszélynek. Esténként olvastam (persze, főképp a diftériáról és a skarlátról, de aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsisággal Cooper indiánkönyveit is), és megbecsültem a lámpát az asztalom fölött meg a hamuvá szürkülő széndarabokat a szamovár tálcáján, a megbőrösödő teát, a másfél esztendei álmatlan éjszakák után szememre szálló álmot. Ilyen boldog voltam én tizenhét telén, hogy áthelyeztek hóförgeteges isten háta mögötti körzetemből a járási székhelyre.


II.


Elröppent egy hónap, aztán a második és a harmadik, elmúlt a tizenhetes év, és már tizennyolc februárjában jártunk. Hozzászoktam új helyzetemhez, és lassacskán kezdtem elfelejteni azt a távoli körzetet. Emlékezetemben elhomályosult a zöldernyős szortyogó petróleumlámpa, a magány, a hótorlaszok... Milyen hálátlan voltam! Elfelejtettem harci őrhelyemet, ahol egymagám, minden segítség nélkül, csakis a magam erejére hagyatkozva harcoltam a betegségekkel, vadabbnál vadabb helyzetekből vágtam ki magam, mint valami Cooper-hős.
Igaz, nagy ritkán megesett velem, hogy amikor azzal a kellemes gondolattal, hogy most mindjárt elalszom, ágyba bújtam, valahonnan rászakadtak már-már elsötétülő tudatomra mindenféle gondolatfoszlányok. Egy zöld fényfolt, a pislákoló lámpa... Szántalp csikorgása... Egy rövid nyögés, aztán a sötétség, a hóvihar süvöltése a szabad mezőn... Aztán felkavardult, halomra rogyott mindez.
„Vajon ki lehet most a helyemen?... Mert valaki csak van ott... Magamfajta fiatal orvos... Mindegy, én a magam idejét kitöltöttem. Február, március, április... Na, mondjuk, még május — és vége a gyakorló időmnek. Eszerint május végén istenhozzádot mondhatok ennek a fényes városnak, és visszatérek Moszkvába. Ha aztán a forradalom a szárnyára kap, talán megint útnak eredhetek... De a körzetemet nem látom már az életben... Soha... Jön a főváros... A klinika... az aszfalt, a fények..."
Így gondolkodtam.
„.. .De azért jó dolog, hogy egy időt letöltöttem egy ilyen körzetben... Bátor ember lett belőlem. .. Most már semmitől se félek... Mi mindent gyógyítottam én már! Tényleg! Kimaradt valami? Hm?... Talán az elmebetegségek... Bár ha jobban meggondolom... az az agronómus, aki a sárga földig leitta magát, és akit kúráltam, de nem sok sikerrel... A delirium tremensével...
Ez talán nem elmebetegség? Azért olvasni kellene egy kis elmekórtant... Á, mindegy. Majd Moszkvában... Most inkább elsősorban a gyerekbetegségek... Aztán megint csak a gyerekbetegségek. Főképp ez a szörnyű gyógyszeradagolás... Még büntetésnek is kemény... Hogy az ördög vinné el... Mennyi Pyramidont is szabad beadni egy tízéves gyereknek? 0,1 g-ot vagy 0,15-öt?... Elfelejtettem. És a háromévesnek?... Most csak a gyerekbetegségekkel foglalkozom és semmi mással... elég az észbontó vad esetekből! Isten veled, régi körzetem!... De miért üldöz ma este ilyen makacsul az a körzet?... Az a zöld fény... Hisz egy életre leszámoltam már vele... Elég volt... Aludjunk..."
—  Tessék, levele jött. Egy alkalmi postással küldték.
—  Adja ide.
Egy ápolónő állt az előszobámban. Kopott galléros kabátját csak panyókára dobta a kincstári pecsétes fehér köpenye fölé. Az olcsó kék borítékon hópihék olvadoztak.
—  Maga ma az ügyeletes a felvételi irodán? — kérdeztem ásítva. 
— Én.
—  Nincs senki?
—  Egy lélek sincs.
—  Haaaa... — az ásítástól félrefutott a szám, kicsit artikulálatlanul buktak ki rajta a szavak — ...valakit hoznánaaaak... szóljon... Most lefekszem aludni.
—  Jó. Mehetnék?
—  Menjen csak.
Elment. Nyikordult az ajtó, becsoszogtam a hálószobámba, már útközben feltéptem a borítékot.
Az én régi körzetem, az én rendelőm gyűrött, hosszúkás receptje volt benne, az ismerős kék bélyegzővel...
Elmosolyodtam.
„Érdekes... egész este a körzetemre gondoltam, és lám, egyszerre csak hírt ad magáról... Az előérzet..."
A bélyegző alatt tintaceruzával írott recept. Nehezen olvasható, sok helyütt kihúzott latin szavak...
—  Egy szót sem értek az egészből. Micsoda zavaros recept... — dünnyögtem, és egy szóra meredt a tekintetem: „......". „Mi is a furcsa ezen a recepten?... Ja, persze... Négyszázalékos oldat! Ki rendel morfiumból négyszázalékos oldatot? És mire?"
Megfordítottam a papírlapot, és egyszeriben elmúlt az ásításom. A hátoldalon tintával írva, bizonytalan, szétfolyó írással ezt olvastam:

Vaszilij Suksin emlékezete

SÜKÖSD MIHÁLY
Suksint idézve

Vaszilij Suksin

Tehát ötvenéves lenne. Ha öt éve, negyvenöt éves korában nem áll meg a szíve.


Ötvenévesnek lenni: az igazi prózaírónak az aranykor kezdete. A remekművek elkezdésének, netán a remekművek folytatásának az időszaka. Feltéve, hogy a prózaíró megéri az ötvenedik születésnapját.


Vaszilij Makarovics Suksin már nem írhatja meg az elképzelt remekműveit, nem véglegesítheti a vázlatban maradt, korszakosnak sejtett regényt Sztyenka Razinról. Be kell, hogy érje negyvenöt sűrű évének teljesítményével: kisregények, novellák, forgatókönyvek, filmrendezések, filmszereplések sorozatával.


Sosem találkoztam Suksinnal. Csak a mozivásznon láttam, a Vörös Csillag filmszínházban, 1975-ben, a Vörös kányafa díszbemutatóján. Zsúfolt nézőtér, hosszú, őszinte taps.


A filmet, mint tudjuk, Suksin írta, rendezte, a főszerepet is ő játszotta. Ülök a moziban, nézem azt, aki akkor már halott, nézem ezt a modellezhetően orosz férfiarcot, a férfiizmokat, a férfiráncokat a homlokon, a szemsarokban, és József Attila sorai jutnak az eszembe:


Ezer esztendő távlatából, 
hátán kis batyuval, 
kilábal a népségből a nép fia.


Nem tudom, milyen színész, milyen rendező volt általában Suksin. A Vörös kányafában lenyűgözően játszotta el önmagát. Pontosítsunk: önmaga egyik felét. Azt, aki a szegénysorsból, mély-életből küzdötte fel magát a hivatásos értelmiségi, a nemzetközileg ismert és elismert író státusába.


Hatalmas élményanyagot gyűjtött az írósága előtti életében. Ezek a szűzföldön dolgozó kolhozparasztok, ezek a járási fejtágítóra küldött dömperesek, ezek a hajdani bicskás vagányok: úgy hordozzák a múlt, a háború, a szegénység terheit, hogy közben az új világban élnek, esendő létezésükkel az új világot alakítják.


Suksinról nem elég annyit mondani, hogy belülről ismerte hőseit. Nem, ő egy volt velük, önmagát szerette, utálta és tárgyilagosan ábrázolta bennük. Legjobb írásaiban ezért tudott egyszerre anekdotikus és filozofikus lenni, teremtményeinek a bőre alá bújni és a prózaíróknál nélkülözhetetlen távolságot megtartani.


Nem tudom, száz év múlva milyen filmnek, mekkora filmnek tartják majd a Vörös kányafát. De úgy hiszem, a kisregény maradandó, ott a kitüntetett helye az orosz-szovjet próza sokarcúan egységes vonulatában...


Hány regényben olvastuk már, hány filmen láttuk már a gyönyörűséges, némaságukban is válaszoló orosz nyírfákat, a táj, a nép (egyik) jelképeként?


Suksin hozzáadott valamit, valami csak tőle telhetőt a nyírfaszimbólumhoz. Ha őrá gondolunk, a mély homlokráncokat, az elpárásodó szemeket látjuk, a rekedten dünnyögő torokhangot halljuk: „Ó, hát díszbe öltöztetek! Jaj, menyasszonykáim, de szépek lettetek. És csak hallgattok, csak álltok...".




SZERGEJ ZALIGIN
A vászoncsizmás hős


Aki az utóbbi időben írt vagy beszélt Vaszilij Suksin művészetéről, az nem kerülhette meg, hogy ámuldozva, sőt némi zavarral ne szóljon szinte hihetetlen sokoldalúságáról.


Ez bizonyára még sokáig így lesz, kivéve ha Suksinnak csak egy bizonyos munkáját vizsgáljuk. Ámbár ilyenkor sem mindig egyszerű a dolgunk, hiszen a filmes Suksin gyakran benne lakozik az író Suksinban: prózája képszerű, filmje pedig a szó legnemesebb értelmében irodalmi. Őt nem lehet „részeiben" érzékelni, ezért ha a könyveit olvassuk, mindjárt elképzeljük őket a filmvásznon is, ha meg filmen látjuk, eszünkbe jut a prózája.


A legkülönbözőbb képességeknek és adottságoknak ez az összefonódása nem csupán szerves egésszé, hanem nagyon is határozott, teljesen befejezett egésszé áll össze, amely ma is és holnap is újra meg újra örömmel és csodálkozással tölt el bennünket.


A természetnek ezt a bőkezű ajándékát, ezt a rendkívüli személyiséget mi személyiségnek látjuk, nem pedig képességnek és adottságok halmazának, azt látjuk, hogy ez a személyiség a legkevésbé gondolt önmagára, arra, hogy határokat húzzon magában: itt színész vagyok, itt író, itt rendező, itt meg filmíró. Suksinnak eszébe sem jutott ilyesmi, ennek még a lehetőségétől is irtózott, őrá az volt jellemző, hogy a legtermészetesebben és a legfesztelenebbül bánt a képességeivel, mintha ez csakis így volna rendjén, mintha ebben nem volna semmi csodálatos, semmi észrevenni való.


Mert a tehetségnek ez is sajátja, sőt ez maga a tehetség.


Suksin az orosz művészetnek azt a hagyományát képviselte, amelynek a jellemzője, hogy a művész nem szorul háttérbe; de nem is tartja magát fontosabbnak, mint azt a kérdést, amelyet a művében felvet, azt a tárgyat, amely számára a művészet tárgya lett. Ebben a hagyományban mindaz, amiről a művészet beszél — vagyis az egész élet a legkülönfélébb megnyilvánulásaival —, felette áll magának a művészetnek, ezért a hagyomány sohasem hivalkodott az eredményeivel, a hozzáértésével és a technikájával, hanem mint alárendelt eszközöket alkalmazta őket. Ezért ebben a hagyományban a művészetet sohasem fenyegette a mű-vészieskedés, mindig idegen volt számára a bűvészmutatvány, lett légyen az akármilyen mutatós.


Arról a képességről, hogy az író a legnehezebb művészi feladat előtt is megmaradjon természetesnek és egyszerűnek, hogy ne törődjön a „magatartásmóddal", hogy változatlanul önmaga maradjon, arról elsősorban Csehov tett tanúbizonyságot, aki teljesen elvetette a virtuozitást a művészetben, mert egyiket a másik ellentétének tartotta.
Hasonlóképpen Suksintól is teljesen idegen volt mindenféle öntetszelgés, önmutogatás, pedig ha valakinek, akkor neki lett volna miben tetszelegni. És ismét csak ez az önmagáról való megfeledkezés tette feledhetetlenné mások szemében.
Ez számára egyszerűen nem volt se kérdés, se választás. Mert ő azt a művészetet képviseli, amely nemcsak igaz, nemcsak az élet hiteles ábrázolása, hanem egyben maga az élet: reális, hétköznapi, hősi és így tovább.


Azt hihetnénk, hogy ennek az embernek rendelkeznie kellett az egyik személyből a másikba való átlényegülés legmagasabb rendű képességével, de csak azt hihetnénk, mert valójában ő csak azzal az utánozhatatlan képességgel bírt, hogy mindig önmaga tudott maradni. És e változatlanság belső kényszerével is tisztában volt.


Így aztán, ha megnézünk egy filmet, amelyben szerepel, nem a színészt látjuk a vásznon, hanem őt magát, Suksint, azt az embert, aki ő maga. És úgy érezzük, hogy a „színész", „szerep", „játék" fogalmak, amelyeket gyerekkorunktól fogva megszoktunk, s amelyek örök időkre megrögződtek a tudatunkban, most egyszerre megsemmisülnek, különös formasággá válnak, megint csak azért, mert ismét a változatlan Vaszilij Suksin áll előttünk, nemcsak smink, hanem úgy rémlik, szerepjátszás nélkül.


Mi tudjuk, hogy ő tartja kézben az egész filmet, hogy ő rendezte, ő játssza, bár ő erről tudomást sem vesz, nem tulajdonít neki semmilyen jelentőséget. Most nem gazdája és alkotója a filmnek, amelyet ő képzelt el és testesített meg elejétől végig, a legelső gondolattól a kész montázsig; mindez kívül marad érzékelésünk határán, és úgy érezzük, nem Suksin irányítja a saját maga fényképezését, hanem rejtett kamerával készítik a felvételt, hogy majd utána meglássa magát.


Meglássa és magamagát megítélje: emberi-e a cselekvése, a viselkedése? A rejtett kamera nem tárt-e fel benne valamilyen hamis viselkedést? Beleértve mindenféle színészies mozdulatot vagy az olyan filmes arckifejezést, amilyet a kis és nagy sztárok öltenek magukra a sok millió példányban terjesztett fényképeken? Mert ő nem szorul rá, hogy akár egyetlen filmkockán vagy könyvlapon bárki is helyettesítse, soha egyetlen pillanatra sem bízza rá magát senkire. Mint ahogy ő sem vesz át soha senkitől semmit, senkitől nem vár választ arra: hogy s mint tegyen, hogyan éljen.


Nekem úgy rémlik, hogy Suksin életének utolsó éveiben voltak olyan periódusok, amikor minden, ami a környezetét alkotta — emberek, tények, események, mondjuk a veszekedés a kórház portásával, vagy Sztyepan Razin életének és tetteinek a tanulmányozása — egyszóval minden a művészete tárgya lett.


Kivétel nincs. Már a gyerekei is, az édesanyja is, a szomszédai is játszottak a filmjében, és őt cseppet sem zavarta, inkább vonzotta, hogy nincs színészi képesítésük. így aztán már minden szomszéd, minden ember, aki meglátogatta a kórházban, minden utas a vonaton vagy a buszon az ő hőse lett.

"Fülem befogtam két tenyérrel"

(Válogatás Anna Ahmatova verseiből, vallomások költészetéről)

Kuzma Petrov Vodkin festménye
a költőnőről

Forró, fülledt szél


Forró, fülledt szél legyezget, 
karom nap perzselte meg. 
Égi boltívek feszülnek, 
kupolájuk kék üveg.


Szalmarózsa illatozza 
szertezilált hajamat, 
fenyőtörzsön sokadozva 
nyüzsgő hangyanép szalad.


Mintha minden könnyű volna. 
Lomha ezüst a tavon... 
Vajon kiről álmodom ma 
tarka hintaágyamon?


1910




Tudod


Tudod, rabul senyvedve élek, 
imám a halált sürgeti. 
De a fájásig bennem élnek 
Tver-vidék fukar földjei.


A gém, őre a roskadt kútnak, 
fölötte tajték-fellegek. 
Sövény-ajtócskák nyikordulnak. 
Kenyér-illat, bánat lebeg.


A tágas messzeség, a halvány, 
hol a szél bágyadtan suhog. 
S kik ítélőn pillantanak rám: 
nyugodt, napégett asszonyok.


1913




Alekszandr Bloknak


Meglátogatom a költőt. 
Dél van pontosan. Vasárnap. 
Csend a tágas, nagy szobában. 
Odakinn fagy, zúzmara.


Málnavörös nap korongja 
bozontos ködből tekint ki... 
A fukarbeszédű gazda 
milyen fénnyel néz reám!


A szeme olyan, hogy senki 
ne felejtse el, ha látta. 
Nekem pedig, óvatosnak, 
jobb, ha nem nézek bele.


De szavai bennem élnek, 
s az a füstös dél, vasárnap, 
a nagy szürke ház, a Néva 
tengerre tárt kapuja.


1914 január




Hívás


Hang szólított. Távolról áradt, 
vigasztalt, hívott, sürgetett: 
„Mindörökre hagyd el hazádat, 
bűnös, vak Oroszföldedet! 
Lemosom a vért a kezedről 
s szíved fekete szégyenét, 
új névvel kötözöm keresztül 
vereségeid mély sebét."


Fülem befogtam két tenyérrel 
közömbösen, egykedvűen. 
A méltatlan hang sosem ért el, 
nem gyalázhatta meg szívem.


1917




Sikerült valahogy


Sikerült valahogy elbúcsúznom. 
Kioltva kettőnk hűlt tűzhelye. 
Örök ellenségem, már tanuljon 
szeretni valakit. Ideje.


Én szabad vagyok. Minden mulattat. 
Éjemet Múzsám melengeti, 
reggel meg a dicsőség kopogtat, 
olcsó kis csörgőjét zörgeti.


Imádkozni nem érdemes értem, 
elmenőben visszanézni sem. 
Megnyugszom fekete szélverésben, 
kedvem arany őszben keresem.


Nyugalmamnak válásunk az ára, 
ajándékom ez: felejteni. 
Azt a másikat kereszthalálra 
— felelj hát — mernéd-e küldeni?


1921




Nem velük tartok


Nem velük tartok, kik e földet 
cserbenhagyták, koncul vetik. 
Mézes szavuk ugyan dicsérhet, 
nem adom énekem nekik.


Sajnálom csak a száműzöttet, 
mint a rabot, a beteget. 
Vándor, sötét az út előtted, 
ürömszagú a kenyered.


Mi sűrű füstbe veszve járunk, 
dúlt ifjúságunk mostoha, 
mégis minden csapást kiállunk, 
másra nem hárítjuk soha.


Majd egyszer felmentést lelünk még 
minden óránkra. Mindenért. 
Mert minálunk könnytelenebb nép 
s egyszerűbb, büszkébb sosem élt.


1922 Peterburg




Jó itt


Jó itt: zuzogás, ropogás, 
keményfagyú téli világ, 
csupa hó-láng, jégragyogás 
a lehajló rózsafaág. 
A dús-ünnepi hó tetején
sílécek hosszú nyoma. 
Egy volt-korban te meg én -
mi jártunk itt valaha.


1922




A múzsa


Éjjel, amikor várom érkezését, 
úgy érzem, hajszálon függ életem. 
Mit számít ifjúság, szabadság, szépség, 
ha fuvolás vendégem itt terem? 
Már itt is van. Hátraveti megoldott 
leplét, és rám tekint figyelmesen.
Azt kérdem tőle: „Danténak a Poklot 
te diktáltad?" Azt mondja: „Én, igen."


1924




A költő


Gondolj belé, hát ez is munka ? 
Milyen gondtalan, könnyű lét: 
füled egy dallam körülzsongja, 
s elhiteted, hogy a tiéd.


Vagy egy vidám scherzo zenéje ,
néhány sorodba költözött, 
s megesküszöl, hogy szíved vére 
ömöl csilló füzek között.


Aztán kihallgatod a fákat,
mintha-hallgatag fenyőt, 
míg a köd gomolyogva árad, 
függönyként leng szemed előtt.


Csensz jobb felől is, bal felől is, 
sőt még — és nem bánt bűntudat 
kicsit a pajkos élettől is. 
De mindent — az éj csendje ad.


(1936-1960)