(Válogatás Anna Ahmatova verseiből, vallomások költészetéről)
 |
| Kuzma Petrov Vodkin festménye a költőnőről |
Forró, fülledt szél legyezget,
karom nap perzselte meg.
Égi boltívek feszülnek,
kupolájuk kék üveg.
Szalmarózsa illatozza
szertezilált hajamat,
fenyőtörzsön sokadozva
nyüzsgő hangyanép szalad.
Mintha minden könnyű volna.
Lomha ezüst a tavon...
Vajon kiről álmodom ma
tarka hintaágyamon?
1910
Tudod
Tudod, rabul senyvedve élek,
imám a halált sürgeti.
De a fájásig bennem élnek
Tver-vidék fukar földjei.
A gém, őre a roskadt kútnak,
fölötte tajték-fellegek.
Sövény-ajtócskák nyikordulnak.
Kenyér-illat, bánat lebeg.
A tágas messzeség, a halvány,
hol a szél bágyadtan suhog.
S kik ítélőn pillantanak rám:
nyugodt, napégett asszonyok.
1913
Alekszandr Bloknak
Meglátogatom a költőt.
Dél van pontosan. Vasárnap.
Csend a tágas, nagy szobában.
Odakinn fagy, zúzmara.
Málnavörös nap korongja
bozontos ködből tekint ki...
A fukarbeszédű gazda
milyen fénnyel néz reám!
A szeme olyan, hogy senki
ne felejtse el, ha látta.
Nekem pedig, óvatosnak,
jobb, ha nem nézek bele.
De szavai bennem élnek,
s az a füstös dél, vasárnap,
a nagy szürke ház, a Néva
tengerre tárt kapuja.
1914 január
Hívás
Hang szólított. Távolról áradt,
vigasztalt, hívott, sürgetett:
„Mindörökre hagyd el hazádat,
bűnös, vak Oroszföldedet!
Lemosom a vért a kezedről
s szíved fekete szégyenét,
új névvel kötözöm keresztül
vereségeid mély sebét."
Fülem befogtam két tenyérrel
közömbösen, egykedvűen.
A méltatlan hang sosem ért el,
nem gyalázhatta meg szívem.
1917
Sikerült valahogy
Sikerült valahogy elbúcsúznom.
Kioltva kettőnk hűlt tűzhelye.
Örök ellenségem, már tanuljon
szeretni valakit. Ideje.
Én szabad vagyok. Minden mulattat.
Éjemet Múzsám melengeti,
reggel meg a dicsőség kopogtat,
olcsó kis csörgőjét zörgeti.
Imádkozni nem érdemes értem,
elmenőben visszanézni sem.
Megnyugszom fekete szélverésben,
kedvem arany őszben keresem.
Nyugalmamnak válásunk az ára,
ajándékom ez: felejteni.
Azt a másikat kereszthalálra
— felelj hát — mernéd-e küldeni?
1921
Nem velük tartok
Nem velük tartok, kik e földet
cserbenhagyták, koncul vetik.
Mézes szavuk ugyan dicsérhet,
nem adom énekem nekik.
Sajnálom csak a száműzöttet,
mint a rabot, a beteget.
Vándor, sötét az út előtted,
ürömszagú a kenyered.
Mi sűrű füstbe veszve járunk,
dúlt ifjúságunk mostoha,
mégis minden csapást kiállunk,
másra nem hárítjuk soha.
Majd egyszer felmentést lelünk még
minden óránkra. Mindenért.
Mert minálunk könnytelenebb nép
s egyszerűbb, büszkébb sosem élt.
1922 Peterburg
Jó itt
Jó itt: zuzogás, ropogás,
keményfagyú téli világ,
csupa hó-láng, jégragyogás
a lehajló rózsafaág.
A dús-ünnepi hó tetején
sílécek hosszú nyoma.
Egy volt-korban te meg én -
mi jártunk itt valaha.
1922
A múzsa
Éjjel, amikor várom érkezését,
úgy érzem, hajszálon függ életem.
Mit számít ifjúság, szabadság, szépség,
ha fuvolás vendégem itt terem?
Már itt is van. Hátraveti megoldott
leplét, és rám tekint figyelmesen.
Azt kérdem tőle: „Danténak a Poklot
te diktáltad?" Azt mondja: „Én, igen."
1924
A költő
Gondolj belé, hát ez is munka ?
Milyen gondtalan, könnyű lét:
füled egy dallam körülzsongja,
s elhiteted, hogy a tiéd.
Vagy egy vidám scherzo zenéje ,
néhány sorodba költözött,
s megesküszöl, hogy szíved vére
ömöl csilló füzek között.
Aztán kihallgatod a fákat,
mintha-hallgatag fenyőt,
míg a köd gomolyogva árad,
függönyként leng szemed előtt.
Csensz jobb felől is, bal felől is,
sőt még — és nem bánt bűntudat
kicsit a pajkos élettől is.
De mindent — az éj csendje ad.
(1936-1960)
Győzelem
1.
Elkezdve dicsőn a dicső tett,
hóporban zeng, dübörög,
hol a szent test búban csügged,
ellenség-gyalázta a rög.
Hű nyírfánk int, lobog onnan,
hív, kérlel a lengeteg ág,
s velünk vonulnak a sorban
öles-nagy hóember-daliák.
2.
Világítótorony égre sugárt
lövellt, a legelső pásztát.
A matróz sapkalevéve állt
és sírt, aki látott száz halált,
hajója halálon át szállt.
3.
Itt áll a kapunkban a győzelem.
Hogy várjunk, drága vendég?
Az asszonyok sora itt legyen:
átmentve halálos tengeren,
kisgyermeküket fölemeljék.
1942-1945
RAB ZSUZSA fordításai
*
RAB ZSUZSA
Ahmatova fordítása közben
„Felzeng egy hang a többi hang közül. . . "
Anna Ahmatova
Anna, ne vedd el szavamat!
Rügyillatú nyírágaid
söpörd félre megperzselt papíromról!
Elégetett füzeted pernyemadarát
diófám ágára ne küldd!
Oda az én
csőre-sebzett madaram települt.
Várj egy kicsit, mert könnyen elsuhan
minden madár.
Ki tudná, hogyha nem te?
„Felzeng egy hang a többi hang közül.. ."
Most hadd figyeljek erre.
Ne ragadd el a hangomat!
Annyit adtam már az enyémből!
Ázsia, szlávság. Kikevertek minket
egyazon vérből.
Száz év múlva egyidősek leszünk.
Egy-édesség, egy-keserűség.
Nyírfa-hűség,
diófa-hűség.
Ne vedd el, Anna, szavamat.
Vagy ha elveszed, add tovább.
Úgy tudsz te adni, cárnő-mozdulattal:
senki sem érzi adósnak magát.
Lehetnék unokád.
S mint unokád,
a Duna mentén újraszültelek.
Mi közük lehet ehhez
időknek, délköröknek?
Körülöttünk
sosem látott bolygók pörögnek,
s diófaágak,
nyírfaágak.
Torkunk kiszárad
aztán újra él.
Tamerlán és Lehel vezér. ..
Tüskékkel szegett utakon vigyél.
Szikár szél sziszereg körül.
Bírom, ne félj.
Csak ne vedd el a szavamat.
Most hadd figyeljek erre:
„Felzeng egy hang a többi hang közül."
ALEKSZEJ KONDRATOVICS
Ahmatova igazi arca
Két jelentős orosz költőnek van olyan verse, amely ugyanabban az időszakban keletkezett, és amely, a lényeget tekintve, ugyanarról is szól, de annyira különbözőképpen, hogy összehasonlításuk szinte magától adódik. Nem sajnáljuk hát a helyet, és teljes egészében közöljük mind a két verset. Az egyiket Iván Bunyin irta 1922. április 22-én. Bunyin 1920. január 26-án emigrált Oroszországból. A verset több mint két év választja el attól a naptól, amelyen Bunyin a gőzhajó fedélzetéről utoljára látta szülőföldjének ködbevesző körvonalait. Mennyi mindent kellett átélnie ez alatt a két év alatt ahhoz, hogy szinte az árvaság és otthontalanság jeges hidegén keresztül, nyilvánvalóan együltében, rátörő bánatában megírja ezeket a sorokat:
Madárnak fészke van, állatnak vacka van.
Milyen bánat borult ifjú szivemre,
mikor apám házából egymagam
elindultam, még búcsút intve!
Állatnak vacka van, madárnak fészke van.
Milyen szorongató szívem keserve:
idegen küszöbön állok gyámoltalan,
nyűtt batyúmmal, keresztet vetve.
A másik verset Anna Ahmatova írta 1917-ben, a forradalom évében, amely vízválasztó volt az orosz intelligencia számára. Beköszöntött a választás elkerülhetetlen órája: a forradalom mellett vagy ellene, együtt a hazával vagy nélküle. Alekszandr Blok kiállt mellette, és 1918 januárjában megírta „Tizenketten" című híres poémáját. Ahmatova hamarabb fogalmazta meg a véleményét:
Hang szólított. Távolról áradt,
vigasztalt, hívott, sürgetett:
„Mindörökre hagyd el hazádat,
bűnös, vak Oroszföldedet!
Lemosom a vért a kezedről
s szíved fekete szégyenét,
új névvel kötözöm keresztül
vereségeid mély sebét."
Fülem befogtam két tenyérrel
közömbösen, egykedvűen.
A méltatlan hang sosem ért el,
nem gyalázhatta meg szívem.
1917
Micsoda nyugodt méltóság, micsoda majdhogynem uralkodói gesztus, amellyel a költőnő elhárítja a méltatlan „hangot"! „Nem!" — válaszolta Ahmatova, és ez a nem ugyanúgy hangzott, mint a forradalomra mondott igen Blok szájából.
Ahmatova „nem"-e úgy hangzott, mintha Oroszországot elkülönítené a fehér emigrációtól, és mintha szilárdan döntene arról, hogy egész életére kiáll hazája mellett.
 |
| Anna Ahmatova férjével, Guiljovval és kisfiukkal, 1913-ban |
Most ünnepeljük Ahmatova születésének kilencvenedik évfordulóját... Sok külföldi, sőt nem egy hazai olvasójának elképzelésében is Ahmatova neve leginkább, vagy csakis a szerelmi költészettel fonódik össze. Akadtak, akik kifejezetten szándékosan, és Ahmatova számára csöppet sem ártalmatlanul megpróbálták úgy beállítani, mintha a budoár-költészet művelője lenne, akit meg sem érintenek a társadalmi élet áramlatai, és aki kizárólag csak a saját belső élményeivel foglalkozik. Ugyanígy tanúi lehetünk olyan makacs törekvéseknek is, elsősorban külföldön, amelyek meg akarják fosztani Ahmatovát attól, ami pedig mindig is szerves része volt mind neki, mind egész munkásságának: elszakíthatatlan kapcsolatától a haza sorsával, hazafias érzelmeitől. És ha már nem lett valódi emigráns, legalább belső emigránsnak akarják beállítani. Pedig Ahmatova nem volt sem ez, sem az.
„Tapasztalatból tudom, hogy az életben nem minden a meggyőződés — a szívnek is vannak igényei, és a szív életében valamennyiünk számára létezik valódi szomorúság vagy valódi öröm. Ezt tapasztalatból tudom, mégpedig jobban, mint mások. Meggyőződésünk csak akkor foglalkoztatja eszünket, amikor szívünket nem köti le keserűség vagy öröm. Sőt állítom, hogy az én számomra a személyes dolgoknak nagyobb jelentőségük van, mint a nagy sorskérdéseknek — az emberek nem a sorskérdések miatt ölik vízbe magukat, válnak öngyilkosokká vagy alkoholistákká — tapasztaltam ezt, és tudom, hogy a szív költészetének ugyanolyan jogai vannak, mint a gondolat költészetének - személy szerint engem az előbbi jobban vonz, mint az utóbbi, és ezért van az, például, hogy személy szerint énrám az ön tendencia nélküli darabjai mélyebb benyomást tesznek, mint a tendenciózus darabok ... a szó szoros értelmében zokogást váltanak ki belőlem, amit képtelen elérni nálam bármiféle tendencia."
Micsoda nagyszerű szavak a szív költészetének, azaz a szerelmi költészetnek védelmében! És nem akárki, hanem a nagy orosz író, a forradalmi demokrata Nyikolaj Csernisevszkij fogalmazta meg őket! A forradalmi demokrata költőnek, Nyikolaj Nyekraszovnak írta (1856. november 5-i levelében), így értelmezték, és ilyen nagyra becsülték ezt a lírát az orosz klasszikusok, elődeink. Persze valóban, a szerelmi költészet emlékkönyvi költészet köntösében is jelentkezhet, amely kényeskedően mesterkélt Jelentéktelenül egyszerű, csak annak a számára érdekes, aki írta és akihez szól. Ha így van, akárhogy nevezik is, nem a „kamaraköltészet" lesz a legsértőbb elnevezése.
Anna Ahmatova költészete sohasem volt ilyen. Még csak nem is az a lényeg, hogy az orosz költészet gazdagon, dúsan, és ami a legfőbb, zseniálisan burjánzó szerelmi lírájában, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Puskin és Lermontov, Nyekraszov, Fet és Tyutcsev, utánuk pedig még Blok, a nagy lírai költő, egy asszony, egy költönö jelentkezett. Oda, ahol eddig férfiak álltak, a líra színpadára most először lépett asszony. Ez nem kevés, Anna Ahmatova érdeme mégsem ebben rejlik, hanem abban, hogy érzelmeinek erejét, tisztaságát és a lírai hang izgalmát tekintve ez az asszony egyenrangúnak bizonyult férfiakkal, zseniális férfiakkal. Ez pedig az orosz költészetben, amely természetesen már Ahmatova előtt is ismert költőnőket, még nem fordult elő. Ráadásul ez az asszony semmiben sem maradt el ezektől a férfiaktól.
Ahmatova költészetében megtalálható az érzelmi élet valamennyi árnyalata, rendkívüli gazdagsága, a szerelem félénk előérzetétől és születésétől kezdve a lángoló, forró szenvedélyen keresztül egészen a szerelem elveszítésének és a sorscsapásnak kilátástalan keserűségéig, amelyet csak lassanként lep be az emlékezet hamuja. Itt páratlan boldogság kíséri a kétségbeesést, új remény váltja fel a megbánást, a vigasztalan szenvedés eljövendő örömet rejt magában. És a szerelmes versekkel oly gyakran együtt járó banalitás soha, még árnyékát se vetíti Ahmatova egyetlen verssorára sem. Ahmatova az erőteljes, eredeti érzelmek költője, még magányában sem ismer kicsinyes sérelmeket, még elhagyatva is büszke marad, és szerelmesen sem alacsonyodik le a banális erotikáig...
Az Ahmatova szerelmi költészetében tükröződő emelkedett erkölcsi elvek, a szenvedélyes és lázadó életnek rendkívüli összefogottsága nem volna lehetséges olyasvalakinél, aki egyedül önmagával törődik, hogy úgy mondjam egyéni, csakis a saját élményeire támaszkodó életet él. Ha így lenne, akkor bizonyára valóban kamaraköltővel lenne dolgunk, aki süket minden iránt, ami tőle független. Ahmatova sokkal mélyebb ennél. Együtt élt korával, ezért költészete egyben a korszak lírai naplója is, amelyet mindvégig — a század elejétől kezdve egészen a hatvanas évekig — történelmi jelentőségű események gazdagítanak. Úgy látszik, századunkban több ilyen esemény akad, mint az előzőekben bármikor. Az már más kérdés, jó-e ez vagy rossz. De akár így van, akár úgy, ezek közül számtalan sajátosan, helyenként tragikusan tükröződik Ahmatova költészetében.
Általánosan elfogadott nézet, hogy költészetének hazafias motívumai csak a Nagy Honvédő Háború éveiben szólaltak meg különleges érzelmi telítettséggel és gazdagsággal. Bunyin és Ahmatova versének összehasonlításakor azonban mi már láttuk, hogy ez egyáltalán nem így van. A költőnő legkorábbi, első köteteiben, mint amilyen például az „Este" (1912),a „Rózsafüzér" (1914), a „Fehér csapat" (1917) vannak olyan versek, amelyek akármelyik hazafias költőnek dicséretére váltak volna. Ilyen a válogatásunkban szereplő „ Tudod" című is.
Egy ilyen verset magáénak vallhatna akár a „népi sors nagy gondviselője", Nyekraszov is. Szellemét és hangulatát tekintve ez az ö verse, megvalósításában azonban mégiscsak ahmatovai. Mégpedig jellemző Ahmatova korai költészetére...
Nincs szándékunkban idealizálni, még kevésbé szépítgetni, leegyszerűsíteni Anna Ahmatova sorsát. Nem, az ő élete nem nevezhető se könnyűnek, se egyszerűnek. De Ahmatova soha, egyetlen pillanatra se választotta el a saját sorsát a hazáétól. Sohasem képzelte el önmagát a hazáján kívül. »Engem, akárcsak a folyókat, a zord idők más irányba tereltek« — mondja húsz évvel az után a fordulat után, amelyet forradalomnak hívnak. És ez a fordulat azt jelentette, hogy most már egész hátralévő életében szembe kellett néznie a történelemmel. És nem fordította el róla a tekintetét!
Ahmatova gyöngéd költészete rendkívül bátor költészet is egyben. Néha úgy tetszik, egyáltalán nem nőies bátorsága és érdemű. „Emlékszem rá — írta 1941 nyarának és őszének Ahmatovájáról Olga Bergholz költőnő — ott állt a Fontannij Dom, a volt Seremetyev kastély vaskerítése mellett. A szigorúságig és dühödtségig zárkózott arccal — vállán átvetve egy gázálarc — a légvédelem sorkatonájaként teljesített szolgálatot. Homokzsákokat varrt, amelyekkel a Fontannij Dom kertjében az óvóhely lövészárkát takarták el az alatt a juharfa alatt, amelyet „Hős nélküli poémá"-jában énekelt meg. Leningrád legnehezebb napjaiban Ahmatova versét, amelynek címe is „Bátorság", plakátra nyomtatták, és kiragasztották a házfalakra. Ahmatova sokáig visszautasította az evakuálást, és még betegen, halálosan legyöngülve sem akarta elhagyni a „dicsőség és baj gránitvárosát" (ezek az ő szavai). Csak barátainak határozott követelésére evakuált végül Taskentbe. És mennyire ujjongott, amikor a blokád szorító kötelét levágták Leningrád torkáról!
A háború után sem ment minden simán Ahmatova életében. Ő azonban mindig büszkén magasra emelt fejjel élt. „Az alatt a fél évszázad alatt, míg ismertük egymást — írja róla Kornyej Csukovszkij —, nem emlékszem, hogy valaha is egyetlen kérő, kicsinyes vagy panaszos mosolyt láttam volna az arcán. Még a petróleumért vagy kenyérért sorban állók, még a vonaton, a fapados kocsiban vagy a taskenti villamoson utazók is, akik nem ismerték, azok is érezték nyugodt méltóságát és különös tisztelettel fordultak hozzá, aki pedig mindenkivel nagyon egyszerűen és barátságosan, egyenlő félként viselkedett."
1964-ben, Szicíliában, az Európai PEN ülésén Anna Ahmatova megkapta az „Etna-Taormina" irodalmi díjat. Tiszteletére fogadást adtak, amelyen Ahmatova oroszul olvasott verseiből, külföldi költők pedig lefordított verseiből tartottak felolvasást. Az estély valamennyi részvevője megérezte azt az egyszerűséget és azt a magától értetődő kedvességet, amellyel a költőnő a világ különböző országaiból ideérkező vendégek tiszteletadását fogadta.
Ekkortájt Anna Ahmatova, akit az irodalmi díj odaítélése után hamarosan még az oxfordi egyetem díszdoktorává is avattak, betöltötte hetvenötödik életévét. Háromszor kapott szívrohamot, szíve gyógyíthatatlanul beteg volt, így a"patkótörésről" szóló szavak fizikai erejének sajnos csak metaforái lehettek, valójában rendkívüli erkölcsi erejére és költői hatására vonatkoztak. Ahmatova, Puskin örököse és tisztelője — akinek munkásságával élete végéig foglalkozott, és akiről egész kötetnyi remek tanulmányt írt —, az orosz költészet hagyományainak folytatója — amelynek megkülönböztető vonásai mindig is olyan rendkívül értékes tulajdonságok voltak, mint az érzelmek mélysége, a gondolat komolysága, a kifejezés egyszerűsége, jóindulatú és szókimondó vélemények —, hosszú, nehéz, de valójában irigylésre méltó utat tett meg. Rendkívüli tehetsége és lelkének áldozatos munkája az orosz lírikusok élvonalába emelte.
1965-ben, nem sokkal halála előtt (1966. március 5-én halt meg) Anna Ahmatova megjelentette utolsó verseskötetét, amelynek az „Idők futása" címet adta. Egyszerű költészete számára az idők futása tovább tart, és belenyúlik az ismeretlen jövőbe. Egyet azonban biztosan tudunk: mindaddig, amíg az embereknek szükségük lesz a költészetre, Anna Ahmatova élni fog.
LORSCHY KATALIN fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 95–106. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése