Csehov emlékszám (6)

ALEKSZANDR SZEDOJ
A taganrogi évek

Alekszandr Csehov (írói álnéven Alekszandr Szedoj, 1855 - 1913) újságíró és irodalmár, az író bátyja, sokáig a Novoje Vremja munkatársaként dolgozott. Halála előtt néhány hónappal Taganrogba utazott, és sorra járta azokat a helyeket, amelyek Csehov életével és életművével valamilyen kapcsolatban voltak. Élményeit ,,Ötven év után. Egy alkalmi turista feljegyzései" címmel 1912 novembere folyamán a Taganrogszkij Vesztnyikben közölte folytatásokban. E visszaemlékezések alább közölt részleteiben sok olyan tény és utalás van, ami a Csehov műveiben tükröződő taganrogi életre utal.

Alekszandr Csehov (Szedoj)

Évekig kóboroltam széles e világban, amikor a sors újra Taganrogba vetett, ahol a gyermekkoromat töltöttem, és ahol gimnáziumba jártam. Ezúttal természetesen az érdekelt, ami az író gyermekkorára emlékeztetett és ami még abból az időből származott (...)
Csehov gyermekkorában mindenekelőtt nem voltak a városban kövezett utak. Manapság a kövezetlen utak számítanak ritkaságnak, míg annak idején a Régi piacon az akkori postával szemben kis darab kövezett rész ment ritkaságszámba. A postahivatal kifejezés akkor még nem volt használatos, egyszerűen postát mondtunk. Ezzel a hivatalos épülettel szemben macskakővel kezdték kirakni az utat, de már a kezdet balul ütött ki.
Bizonyára az akkori „útburkoló bizottság" hiányos technikai felkészületlensége miatt a kockakövek kimozdultak mélyedéseikből és a fogatok alatt valóságos táncot roptak. Az útburkoló bizottság állandóan javítgatta az utat, de különösebb eredmény nélkül: ha egy követ visszatették a helyére, a mellette levő kezdett mozogni, mígnem odáig fajult a dolog, hogy az utas olykor rémülten kiáltott a kocsisra:
— Hová mégy? Nem látod, hogy arra a kövezett út van?
A Bolsaja utca (ma Lenin utca) többi részére még csak a homokot hordták ki és gúlákba rakták a kockaköveket. A többi utca pedig végképp nem ismerte sem az útburkolatot, sem a járdát. A tavaszi esőzések idején a lakosok ki sem merészkedtek az utcára hatalmas csizma vagy magas szárú kalocsni nélkül. A Régi piac tavasszal és ősszel járhatatlanná vált, az élelem után talpaló háziasszonyok nyakig merültek a sárba a hetipiacon. Ez annál is kellemetlenebb volt, mivel csaknem az egész kereskedelem a Régi piacon zajlott le. Az Új piac kihalt volt, és közepén a félbehagyott Mitrofan templom időtől megfeketedett romjai meredeztek.
A posta kényelmetlen volt. Egy levél feladásához vagy átvételéhez szobáról szobára kellett járni, apró ablakokba kellett bekukkantani. Ezért a postamester, Muzsenko egy kis szárnyat ragasztott az épület oldalához és a közönség rendelkezésére bocsátotta. Így több lett a hely. A posta nem volt mindennap nyitva, mert a levelek csak kétnaponta jöttek, de megesett, hogy még ennél is ritkábban. Ha a tavaszi esőzés idején fordult ez elő, a lakosok búsan bólogatva mondogatták:
—  Micsoda sár! Még a posta se tudott Szambeknél tovább jönni és visszafordult.
Egy levél kerek három hétig ment Taganrogból Pétervárra. A Moszkva —Pétervár közötti Nyikolaj-vasút megépülésével ez egy héttel csökkent és a taganrogiak ujjongtak:
-  Micsoda boldogság! Két hét alatt ideér Pétervárról az újság! Most már a legfrissebb fővárosi hireket kapjuk.
Amikor Anton Csehov megszületett, Taganrogban már szó volt a vasútról. Nyesztor Kukolnyik, az író fáradozott érte, sőt miatta fel is utazott Pétervárra.
A Bolsaja utcában áll Kukolnyik kőből épült sarokháza. Később a nyilvános bírósági tárgyalások bevezetésével, itt helyezték el ideiglenesen a Körzeti Bíróságot.
A régi posta épülete mögött, a Bolsaja utcában volt, de sajnos ma már nem található meg egy a maga nemében történelmi jelentőségű, földszintes, hosszú, fehér ház, amelyben Uljana Andrejevna Martosz, a híres szobrász özvegye lakott. A gimnazista Csehov nemegyszer megfordult Uljana Andrejevna, az akkor már fogatlan öregasszony házában, és mindannyiszor fogfájással jött haza, mert teletömték lekvárral.
Ugyanebben az utcában, Pjoruskin, később Globin üzlete mellett ma is áll Vaszilij Nyikolajevics Tretyakov háza, aki egy ideig elöljáró volt a székesegyházban, és aki a székesegyházzal szemben levő üzletsorban kereskedett. A házat előre átgondolt terv alapján építtette Tretyakov: lent az üzlethelyiségek voltak, az emeleten pedig a Kaszinó, majd a London Szálló kapott helyet. Az egyik üzletben árusított egy ideig Csehov apja, Pavel Jegorovics Csehov. Lakása az udvarban volt, az emeleten. Itt élt a kis Anton Pavlovics, aki ekkor a görög iskolába járt. (...)
A napokban voltam ebben az iskolában (...). A tanítás kizárólag görög nyelven folyt, az orosz nyelv alkalmi tantárgy volt és egyáltalán nem volt kötelező. Megrohantak az emlékek. Milyen cseppnek tűnt most az az osztály, amely gyermekkoromban hatalmas szoba benyomását keltette. Hajdan ebben a kicsiny szobában vagy hetven különböző korú tanuló gyűlt össze a legkisebbektől egész a tizenhét-húsz évesekig. Görög hajóskapitányok, matrózok, ügynökök és kiskereskedők gyerekei voltak. És erre a gyerekhadra egyetlen tanító volt. Teljesen érthető, hogy az eredmények közepesek, a gyerekek pedig faragatlanok voltak. (...)
Ahogy körülnéztem a szobában, eszembe jutottak az „emlékezetes helyek". Itt térdepeltettek, a tanító itt cibálta meg a fülemet és az üstökömet, és a szoba közepén egy szék állt, ami a szégyenpad szerepét töltötte be. Egy nagyobb fiú, akit azzal vádoltak, hogy valami csúnyát firkált a tanitóról a falra, egy kerek napot töltött ezen a széken. Sok minden felbukkant a messzi múltból — és elszomorodtam. Négy évet töltöttem e falak között, s e négy év alatt nem is tudom hányszor jött oda hozzám a tanító, hogy megcibálja a hajam, vagy körmöst adjon, de mindössze kétszer vagy háromszor állt meg mellettem, hogy kikérdezzen, vagy hogy feladatot adjon.
Antosa két évig tanult ebben az iskolában, de még csak görögül olvasni sem tanult meg tisztességesen. Ám minden tavasszal ünnepélyes vizsgákat rendeztek, amelyekre igen tiszteletreméltó vendégeket is hívtak : feleltettek, mi meg válaszoltunk, ahogy tudtunk. És a vendégek a tanulókkal és a tanítóval is meg voltak elégedve. Még könyvjutalmat is osztogattak. Hogy mivel magyarázható ez az ellentmondás? Nagyon egyszerű dologgal. Az életöröm, fiatalság, ösztönös tanulásvágy arra indította ezeket a görög csemetéket, hogy legalább néha belekukkantsanak az ábécéskönyvbe, hogy meg ne haljanak az unalomtól. De az igen tiszteletreméltó vendégek maguk is alig tudták a nevüket a hajó hivatalos iratai alá odakaparni. (...)
Az író apjának üzlete mellett volt a borbély. Iván Andrejevics Zlov arról volt nevezetes, hogy járt Párizsban, ahonnan egész rakomány petróleumlámpát hozott, s ezeket szintén az üzletben árulta. Esténként, a vevők becsalogatására meggyújtott egy tucat lámpát, s olyan kivilágítást rendezett, hogy majd az egész város odasereglett megbámulni.              

Taganrogi utca

Tretyakov házának az emeletén azt a kaszinó-szerűséget elég elegánsan és igényesen rendezték be. A padlóra emberi alakokat festettek, mintha parkett lett volna. Ez nagy ritkaságnak számított, és sok kíváncsit és szájtátit vonzott. Antosa Csehov is nemegyszer beszaladt a szomszéd jogán, és aztán arról regélt az iskolában, hogy milyen fura dolgokat látott ott. Amikor elkészült a ház, a kaszinó-féle emeletet egy Trille nevű monsieur vette ki, konyhája ugyanitt volt az udvaron, épp Pavel Jegorovics ablaka alatt. (...)
Később a Tretyakov háznak ugyanezen az emeletén kapott helyet a London Szálló, ahol esténként női zenekar játszott. Ez főleg a különböző nemzetiségű tengerészeket és „kapitányokat" szórakoztatta. De a zajos mulatozás nem tartott soká: a női zenekart hamarosan föloszlatták.
Pavel Csehov üzletének ajtajával szemben, az utca túlsó oldalán, egy hatalmas ablakban az egész környéken ismert órásmester, Franz Feiszt ingaórája látszott.
Ez az órásmester azzal lett nevezetes, hogy ő építette meg a székesegyház toronyóráját. Az órás, mesterségének virtuóza az egyetlen volt egész Dél-Oroszországban, akinek teljesen felszerelt műhelye volt. Toronyórát akkoriban csak külföldön, vagy Pétervárott lehetett csináltatni.
Az akkor még kisfiú Anton Csehovot főleg az ingaórán levő apró számlapok kötötték le, amelyek azt mutatták, hány óra van a világ különböző pontjain. Nemegyszer megkérdezte:
— Honnan tudja az órás, aki Taganrogban lakik, hogy hány óra van most Konstantinápolyban?
A Petrovszkaja utcán, ott, ahol a volt Rufa, a mostani Európa Szálló nagy épülete áll, egy hosszú kerítés húzódott, amely Pjoruskin kereskedő üres telkét vette körül. Ez az üres telek volt a Taganrogba érkező cirkuszok kedvelt helye, amelyek porondjaikat csak nagyjából tákolták össze. A telken letáborozó egyik cirkuszra a leendő író sokáig emlékezett. Pavel Jegorovics a gyerekeket, s így Antosát is elvitte az „attrakcióra", de a gyerekek mégsem látták az előadást: a kassza előtti tülekedésben Pavel Jegorovics zsebéből kilopták a pénzt, ami anyagi helyzetükhöz képest szép summa volt. Az egész család orrát lógatva, csüggedten ment haza. (...)
A Jarmarocsnij köz és a Monasztirszkaja utca sarkán (a mostani Szverdlov utca és Gogol köz sarkán) még áll az a ház, amely egykor Mojszejev kereskedőé volt. Mojszejevnek pálinkamérése volt az Új piacon. Most ebben a házban gyógyszertár van, korábban pedig Csehov boltja, alatta pedig borpince volt. Az emeleten a Csehov család lakott. Csehov ekkor gimnazista volt, és gyakran kiszolgált az üzletben, hogy apjának segítsen. . . A házat azóta átépítették. Az üzletbe három otromba kőlépcső vezetett, ami már nincs meg: az üzlet padlója egy teljes arsinnal lejjebb van. Az utcáról a pincébe vezető ajtóból lett a főbejárat, az üzlet bejárata fölé erkély épült, ami szintén nem volt régen. A szobák is újak. A Monasztirszkaja utcán a kaputól számított harmadik és negyedik ablak azé a szobáé volt, ahol a Csehov család ebédelt. Antosa az első emeleti szobában aludt.
A szemközti ház Mironov kereskedőé volt. Hajnaltól késő estig itt húzták meg magukat a rakodómunkások: trágárkodtak, belekötöttek a nőkbe. Innen fogadták fel a rakodómunkásokat a legkülönbözőbb munkákra.
A másik sarkon Jegor Dmitrijevics Privano, egy jóságos, öreg görög háza állt. Az emeleten Tourrufort, a Fiúgimnázium francia tanára lakott egy ideig, akiről azt mondták a rossz nyelvek, hogy odahaza egyszerű borbély volt. Anton Pavlovics egy évig tanult nála franciát, de úgy emlékszem, nem nagy sikerrel. (...)
Nem messze, szintén a Monasztirszkaja utcában, most is áll az a ház, amely az elhunyt Iván Ivanovics Lobodáé volt. Itt lakott a nővére is, egy magányos öregasszony, Marfa Ivanovna Morozova, az író nagynénje, akit Csehov egész életében mély tisztelettel övezett. A gyermek Csehov gyakran szaladt át egy kis csemegéért a kedves, jószívű, vendégszerető, istenfélő nénikéhez, akit annyira szeretett. (...)
A leendő íróban örökre megmaradt a székesegyház átépítésének és a harang újraöntésének emléke. A hosszadalmas harangöntés nagy esemény volt, amely az egész várost lázba hozta. A harangöntő mestert, mint akkoriban beszélték, Harkovból hívták, és amikor megérkezett, nagy kíváncsisággal figyelték az emberek. (...) Az új harang sokáig hűlt a földben, aztán kivették, és egy egyszerű faállványra helyezték. Félig kész állapotban fekete volt és csúnya. Ám, ahogy a tisztítás a végéhez közeledett, a harang mellé ideiglenes fatornyot építettek, ami alá a bronzóriást tették. A harang a taganrogiaknak valóban óriásnak tűnt: súlya a harangnyelv nélkül 600 pud volt, a nyelv még külön 25 pudot nyomott. Büszkén mondogatták, hogy ekkora harang nincs sem Rosztovban, sem Mariupolban, sem Novocserkasszkban. És egy csendes nyári este váratlanul megcsendült basszus hangján az új harang. Mindenki az utcára tódult, és olyan gyönyörűséggel hallgatták az új hangot, mint ahogyan a zenerajongók hallgatnak egy operát vagy egy szimfóniát.
Anton Pavlovics egy éjszakai harangzúgásra is emlékezett, de ez már nem örömöt, hanem bánatot, könnyeket ébresztett a lakosokban, akik imádkozni kezdtek. Tél volt. Szörnyű hóvihar dühöngött Taganrog fölött. Az erős, csontig hatoló havas szél ledöntötte az embereket a lábukról. Minden élőlény melegbe húzódott. A szorosra zárt spalettán át is hallani lehetett időnként a szél süvítését túlharsogó harangzúgást. Néhány halászcsapatot a tenger jegére szorított a vihar és a harangzúgás mutatta nekik az utat az éjszakában. Ettől a harangzúgástól megborzadt mindenki, s még nagyobb bánatot jelentett annak, akinek bátyja, apja, férje ottmaradt és a jégen fagyott meg. (...) Reggelre elcsitult a hóvihar, és ebédre megjött a hír, hogy a lovak, ösztönüktől vezetve, meghozták a szánokon a tizenhét összefagyott halászt. Csak némelyiket sikerük fölmelengetni, a többi szerencsétlen elpusztult, magukra hagyták az elárvult családot. (...)
Kikötő. . . Milyen sokat jelent ez a szó nekem, öregembernek, aki gyermek- és ifjúkoromra emlékezem vissza. Egész hegyek voltak itt a szentjánoskenyérből, dióból, citromból és mindenből, mi szem-szájnak ingere, s amire mi, iskolások vadásztunk, és ezért a törvénytelen „vadászatért" nagy nyakleveseket és kiadós veréseket kaptunk. Ha ma el is verik az embert, mint szódás a lovát, holnap újra elcsen egy kiszakadt zsákból egy diót vagy egy szentjánoskenyeret. Aztán belefeledkezik, s ekkor hátulról, mint egy kánya, előlopakodik a görög, az áru tulajdonosa. . . Megfizettünk a lakomáért, de mégis csodálatos volt! Megy fel a kőlépcsőn az utcagyerek: úgy elnáspángolták, hogy égnek áll a haja, orrából csöpög a vér, de büszkén rágja a szentjánoskenyeret, amiért oly nagy árat fizetett.

Taganrog, kikötő

A mai értelemben vett kikötőnek fél évszázada még nyoma sem volt. A régi Voroncovszkaja (ma Komszomol-
szkaja) rakpart a kőlépcsőtől egészen odáig megvolt, ahol ma az Orosz Hajózási és Kereskedelmi Társaság kikötői vannak. Ezeknél a kikötőknél álltak meg az akkor góliátoknak tűnő hajók, és mellettük, a cölöpök vájta függőleges vonalak mentén szorongtak a hozzájuk képest apró vitorlások. Mi mindent nem hoztak ezek a jelentéktelen vitorlások! A vámhivatalban a „behozatali asztal" roskadozott a görög és olasz nyelvű fuvarlevelektől. Az „expeditőrök" reggeltől estig teljes gőzzel dolgoztak. A kikötőben a már megrakott és a még üres szekerek végtelen sora kígyózott. A kőházakban levő üzletek, vagy ahogyan hívták őket, a „magazok" és „gamazok" egész nap nyitva álltak: elnyelték, majd kiöntötték magukból a ciprusi bort, a török dohányt, a citromot, a narancsot, hordószámra az olajbogyót és a provence-i olajat.
Törökországból, a görög szigetekről, sőt még Olaszországból is érkeztek vitorlások. Sem a nagy távolságok, sem a tengeri viharok, sem a szélcsend nem rettentette vissza őket. Innen búzakenyeret, nyers bőrt és ikrát vittek. Negyed versztát is meg lehetett tenni a parton a hajók neveit olvasgatva: Agiosz Nikolaosz, Agiosz Geraszimosz, Szophia, Mevludi-Bagri, San Antonio. . . Abban az időben ugyancsak benépesült a kikötő.
A kikötő nyári estéken, jó időben volt a legkellemesebb, sőt a leghangulatosabb. A munka zaja és az élet már csendesedik. A vitorlások csendesen ringanak. Kötélzetük alig nyikorog.
A horgászok horgászfelszereléseikkel már rég idesereglettek a városból, a csali-apróhalakat rátették a horgászbotra. Nagy részük zöldfülű, nyughatatlan kamasz, ide-oda futkosnak, de vannak köztük komoly öregek, szenvedélyes horgászok, akik örökké zsörtölődnek a gyerekkel a futkosásuk miatt. (...)
A hajókon is elcsendesedik az élet: néha megnyikordul egy-egy vödör a kötélen — éjszakára vizet merítettek — és a matrózok fojtott beszélgetése hallatszik. . . Egy olasz hajón felzendül egy mandolin vagy más hangszer, és egy telt bariton vagy tenor rázendít távoli hazájának barcarolájára. A horgászok megfeledkeznek botjaikról, a dalra figyelnek, s a tenger álmosan csobog. . .
Antosa Csehov nagyon szeretett horgászni, s gyakran kijött ide egyszerű pecabotjával és kukacokkal teli konzervdobozával. De nem sokszor volt része ebben az élvezetben: ideje sem volt, még a szülei is féltették, hogy megfázik, vagy beleesik a vízbe.
A kikötőkön túl kezdődtek a cölöpökből épült, tengerbe nyúló mólók, amelyek részben azt a területet vették körül, amelyet a mai kikötővel eloroztunk a tengertől. Ezeken a mólókon is hol hosszú sorokban, hol magányosan üldögéltek a szenvedélyes horgászok. Erre hatalmas kölöntéket lehetett fogni. Az úgynevezett Petrovszkaja földnyelven, ami ma a kikötőhöz tartozik, órákig üldögélt valaha a latintanárunk, Alekszandr Fjodorovics Gyiakonov. Anton Pavlovics is a mólóról horgászott. (...)
A régi időkben Taganrog a szó szoros értelmében gazdag görög kolónia volt. A város sorsát kézben tartó leggazdagabb görög kereskedők neveire még ma is emlékeznek. Amikor ezek a pénzkirályok meghaltak, földi maradványaikat vagy hazaszállították, vagy a városi temetőben helyezték örök nyugalomra. A legjobb olasz műhelyekben készült síremlékremeket emelték föléjük. A taganrogi temetőből négy igen értékes sírkőre emlékszem. A hozzáértők órákig tudtak bennük gyönyörködni. Nem tagadom, hogy visszajárogattam hozzájuk, de még Anton Pavlovics is, már felnőttként Taganrogban járva, két ízben kiment miattuk a temetőbe. A híres síremlékek közül most már hárorn sajnos nincs meg, a negyedikből csupán szánalmas romok maradtak, aminek a tetején csodával határos módon megmaradt egy angyal szépséges figurája.
Néhány nyomasztó emlékem van a temetővel kapcsolatban. Az egyik egy régi sírhoz fűződik, amelyen egy kőlapokból épített, doboz formájú, elnyúlt emlékmű állt. Az időtől egészen megszürkült, megsötétedett, moha és zuzmó nőtte be. Még a felirat is lekopott róla. De volt ebben a sírban valami titokzatos: a sírkő oldalán egy rés, ami egész a föld alá vezetett egy sötét, nedves lyukba. Valaha kripta lehetett, amit rég elfeledtek, s már kezdett omladozni.
Mi, gimnazisták, térdre ereszkedtünk, bekukucskáltunk a résen, bele akartunk látni, meg akartuk fejteni a titkot. De közben a hideg futkosott a hátunkon, hátha egyszer csak felbukkan a sír mélyén egy hulla. Most is kimentem a temetőbe, de már nem találtam meg a régi sírt. Az idő ezt is eltörölte a föld színéről. Hányszor emlegettük Jaltában, Anton Pavlovics dolgozószobájában ezt a szorongást, és kiderült, hogy erre a gyermekkori érzésre még mindig emlékszünk.
A másik félelmetes emlék a temetőharanghoz fűződik, amit az őr éjszaka meg-megkondított, jelezve, hogy nem aludt el, hanem őrködik. Képzeljenek el egy esős, szomorú őszi éjszakát. Az ég ólomszínű, az utcákon nyakig érő sár, az ablakon bánatosan, szomorúan dobol a sűrű eső. És ekkor komoran és hosszan megcsendül a temetői harang. . . Félelmetes és bánatos: inkább ne szólna. . . Ebből az emlékből született később Csehov egyik novellája; a Gonosz história.

W. NÉMET ÉVA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 49-53. oldalak)

Csehov emlékszám (5)

KONSZTANTYIN AZADOVSZKIJ–SERENA VITALE
Az utolsó napok dokumentumai

Csehov és Tolsztoj

Csehov badenweileri végnapjairól keveset tudunk. Megindító és jelentékeny minden apróság, amely a semmiből előbukkan. Rendkívül ritkán kerülnek elő publikálatlan Csehov-levelek. Az új, akadémiai kiadás előmunkálatai során — a levelek tizenkét kötetet tesznek ki — mindössze néhány ilyen dokumentumot sikerült felfedeznünk és közzétennünk. A Badenweilerből küldött eddig ismeretlen levél ezért is értékes lelet.


1904. június 16-án a tüdőtágulásban szenvedő, súlyosan beteg Csehov feleségével, Olga Leonardovna Knipper-Csehovával Moszkvából Németországba indul. Az orvosok Schwarzwald valamelyik fürdőhelyét ajánlják, amelynek tiszta levegője jót szokott tenni a tüdőbetegeknek. A választás végül a svájci határ közelében levő Badenweilerre esett.


Június 18-án érkeznek Csehovék Berlinbe, három napot töltenek ott, 21-én pedig továbbmennek Badenweilerbe, „hosszas tartózkodásunk színhelyére"', amint azt Csehov aznap húgának, Marija Pavlovnának írta. Sajnos azonban Csehov badenweileri tartózkodása nem bizonyult olyan hosszasnak. Az első napok látszólagos egészségi javulását néhány hét múlva erős romlás követte. Július 15-én (14-ről 15-re virradóra) Csehov elhunyt. Így nem egészen egy hónapot (huszonhét napot) töltött Németországban.


Csehov utolsó napjairól viszonylag nem sok adat maradt fenn; ezek elsősorban azokban a levelekben találhatók, melyeket ő maga írt ismerőseinek és hozzátartozóinak: három levelet Berlinből és tizenhármat Badenweilerből (kilenc címzettnek). Csehov utolsó óráiról Olga Knipper levelei és visszaemlékezései számolnak be.


Csehov eddig ismeretlen levele, amelyet nemrég fedeztünk föl és alább közlünk, berlini és badenweileri tartózkodásának egyes körülményeit világítja meg. Grigorij Boriszovics Iollosznak szól, és elsősorban azért értékes, mert általa nyomon követhetjük és feltárhatjuk Anton Pavlo-vics kapcsolatát a címzettel, „utolsó barátjá"-val, noha „barátság"-uk tragikusan rövid volt.


[Grigorij Iollosz (1859—1907) akkoriban a Russzkije Vedomosztyi című lap berlini tudósítójaként dolgozott. Nemcsak újságíróként volt ismert, hanem mint tudós, történész-kutató, a társadalmi kérdések szakértője is. Berlini levelei Oroszországban széles körű és megérdemelt elismerésnek örvendtek; 1904-ben önálló kötetben is megjelentek, melyet később újra kiadtak. Ezenkívül Iollosz népszerű orosz folyóiratoknak, valamint néhány német kiadványnak is munkatársa volt. Személyes kapcsolatban állt Vlagyimir Korolenkóval, Gleb Uszpenszkijjel és más híres írókkal. Az első orosz forradalom idején Berlinből hazatér Moszkvába, nemsokára az I. Állami Duma tagjává választják. A Duma feloszlatása után lelkesen veti bele magát a Russzkije Vedomosztyi szerkesztésébe. 1907 márciusában az utcán a háza mellett megölték. A gyilkosságot a feketeszázak szervezték meg. (A „feketeszázak" szélsőségesen reakciós monarchista szervezet, mely aktívan részt vett pogromokban és a forradalmárok üldözésében.) Iollosz halála a felháborodás viharát kavarta fel mind Oroszországban, mind külföldön, és jelentős társadalmi eseménnyé emelkedett. - szerk. megj.]


Csehov 1904. június 18-án Berlinben ismerkedett meg Iollosszal. Ő lett Csehovék berlini segítője, tolmácsa és kalauza. Csehov egy régi jó ismerősének, Vlagyimir Szobolevszkijnek, a Russzkije Vedomosztyi szerkesztőjének javaslatára fordult hozzá. Június 25-i badenweileri levelében. Csehov köszönetet is mond neki „Iolloszért". Ugyanebben a levélben Csehov közli Szobolevszkijjel új ismerőséről szerzett benyomásait. 


„Nagyszerű ember, rendkívül érdekes, kedves és végtelenül szolgálatkész. Három napot töltöttem Berlinben, és három napon át éreztem Iollosz gondoskodását. Sajnos még egyáltalán nem tudtam járni, különösen az első napokban éreztem rosszul magam, és még két órát sem szentelhettem neki. Sok szépet mutatott volna nekem Berlinben. Az volt a benyomásom, nagyon szerény véleménnyel van önmagáról, és nem is tudja pontosan, hogy nálunk, Moszkvában meg Oroszországban milyen sikere van berlini leveleinek."


Válaszlevelében Szobolevszkij a következőt írja Iolloszról (1904. július 1.): „Komoly természet, nem csak nagyszerű ember. A magánélete nem könnyű; a felesége súlyos és reménytelen idegbeteg, meg más is van, kezdve voltaképpen kényszerű távozásával Oroszországból, ahol tanszékről álmodozott és készült is rá (...) És figyelje meg, milyen közvetlenül viselkedik, milyen vidám. Valahányszor találkozunk, mindig úgy érzem, mintha valaki karonfogva vezetne, irányítaná a lépteimet. És sokan vannak külföldön ilyenek, még ha figyelmen kívül hagyjuk is személyiségének rendkívüli erkölcsi és szívbéli tulajdonságait. Ilyen népünk legjava, másokat visz előre, és ebben különbözik a »filiszterektől.«"


Fennmaradt Knipper-Csehova tanúsága is. Emlékirataiban (kéziratos fogalmazvány) később megkísérelte felidézni a berlini és badenweileri júniusi napokat, és ezt írta: „Berlinben ismerkedett meg Anton Pavlovics a néhai G. B. Iollosszal, sokat beszélgetett vele és meleg rokonszenvet táplált iránta." Az író és felesége Berlinben a Hotel Savoyban szállt meg, ahol „egy lakályos szobát foglaltunk el a legjobb szállodában" — írta Csehov húgának, Marija Pavlovnának. „Nagyon tetszik Berlin" - közli ugyanebben a levélben. Csehov valamennyi, Berlinben írt levelében megemlíti, hogy egészségi állapota javul. „A lábam már nem fáj, remekül eszem, jól alszom, kocsikázom Berlinben; csak egy baj van: a légszomj." (A június 21 -i levélből.)


Június 19-én Csehov Tiergartenbe (Berlin egyik kerülete) megy, ahol a nagy berlini Mendelssohn Bank volt. Itt kellett volna megkapnia a művei német fordításáért járó honoráriumot (1902 óta az orosz szerzők jogi védelmet élveztek Németországban). Épp ezekben az években (1902— 1904) Csehovot különösen sokat fordítják németre. Mind drámaíróként, mind novellák és kisregények szerzőjeként széles körű hírnévre tesz szert Németországban. Korábban Csehovot szinte alig érdekelte, ki és hogyan fordítja műveit. „Általában hidegen hagynak ezek a fordítások, mivel tudom, hogy Németországnak nincs ránk szüksége, és nem is lesz, bárhogy is fordítsanak" — írta 1901. november 28-án Olga Knippernek. Berlini tartózkodása alatt azonban Csehov figyelmesen ismerkedik művei német fordításaival. Mikor némelyik levelében megadja badenweileri címét, és a nevét német átírásban (Tschechow), az író megjegyzi: „A könyveimen is igy írják a nevemet", vagy: „Így írják maguk a németek, a fordítóim."


Másnap, június 20-án Csehovot meglátogatta és megvizsgálta a híres berlini klinikus, Ewald professzor. Vizitje nyomasztóan hatott Csehovra. „Alaposan megvizsgálta a beteget, majd széttárta karját, és szó nélkül kiment. Ez persze kegyetlen dolog volt, de nyilván jogos értetlenségében tárta szét kezét, hogy egy ilyen beteg embert minek visznek bárhová is" — írta Knipper. Ugyanaznap találkozott Csehov Jekatyerina Peskovával, Gorkij feleségével is, aki átutazóban volt Berlinben.


Június 21-én Anton Pavlovics és Olga Leonardovna elhagyja Berlint; az induláskor Iollosz segédkezik, kikíséri őket a potsdami pályaudvarra.     

Csehovék június 22-én érkeznek Badenweilerbe, és a Hotel Römerbadban szállnak meg, ahonnan pár nap múlva egy magánházba költöznek át. Nemrég fellelt, közösen írt badenweileri levelük új berlini barátjukhoz szól. 


„Badenweiler
Hotel Römerbad                                                                                                         június 23.


Mélyen tisztelt Grigorij Boriszovics, Anton Pavlovics nagyon kéri, amint akad egy szabad perce, menjen el Mendelssohn bankhivatalába ( Jagerstrasse 49.), és kérje meg, utalja át nekünk a pénzt a mellékelt váltóra. Magyaráztak ott valamit, hogy el kell küldenünk az űrlapot is, a váltót is, de Anton Pavlovics nem értette, és ezért szánta rá magát, hogy önt zavarja.


Jó egészséget kívánok.


Anton Pavlovics tűrhetően érzi magát, de az út mindkettőnket nagyon kifárasztott. Itt jó meleg van. süt a nap, dalolnak a madarak, de még nem rendezkedtünk be igazán, nem döntöttünk, szállodában fogunk-e lakni vagy „Privatwohnung" -ban. [német: magánlakás]


Üdvözlettel:
Olga Csehova


Bocsásson meg, mélyen tisztelt Grigorij Boriszovics, hogy ismét zavarjuk, de komolyan nem tudom, mi a teendő ezekkel a váltókkal, mit jelent az, hogy auf Veranlassung? [német: rendelkezés szerint] Ha lesz egy szabad perce, menjen el, vagy inkább küldjön el valakit Mendelssohnhoz, hogy utalja át a pénzt a fenti címre.
Várom a fényképét. Aláírás, dátum, a lap neve és Berlin — ez kell a képhez. Illetve az aláírás a végére. Teljesen egészséges volnék, ha nincs ez a légszomj. A lábam teljesen rendben van. Az itteni dr. Schwoerer jó orvos, szemmel láthatólag rendes ember, és kitűnően érti a dolgát.
Végtelenül hálás vagyok önnek Berlinért, s nagyon örülök és elégedett vagyok, hogy végre megismerkedhettem önnel. Minden jót kívánok, egészséget és sok sikert.
Az ön A. Csehovja
Mennyivel tartozom a könyvekért?"


Érdekes a levélben a fénykép említése. Nehéz eldönteni, hová és kinek akarta elküldeni Csehov új ismerőse fényképét és rövid adatait. Erről, mint a levélből nyilvánvaló, Csehov és Iollosz még Berlinben beszélt. Csehov azonban minden valószínűség szerint nem tudta megvalósítani szándékát. A rendkívül szerény Iollosz nem tartotta magát hivatásos írónak. Válaszlevelében névjegyét helyezte el, amely ott maradt Csehovnál, s jelenleg az alábbi levéllel együtt őrzik, amelyet tartalmából ítélve Iollosz június 26-án vagy 27-én írt.


„Mélyen tisztelt Anton Pavlovics!
Mikor tegnap megjött a levele, elmentem Mendelssohnhoz, bemutattam a csekket, és azt az ígéretet kaptam, hogy a pénzt azonnal átutalják önnek Badenweilerbe. Nagyon örülök az önről szóló jó híreknek. A jó schwarzwaldi levegőn rövidesen elmúlik a légszomja is! Gyógyuljon, erősödjön, s frissen és vidáman térjen vissza, hogy éljen és örömet szerezzen tollával az embereknek.
Küldöm a névjegyem, noha megismétlem: semmi keresnivalóm az írók soraiban. Egyszerűen tűrhető iparos vagyok!
Szívélyes üdvözletem Olga Leonardovnának, küldöm neki a Strindberg-darabot. A fordítás jó, a kiadás rossz, de jobb nincs (Str < indberg > ö < sszes > m < űveinek > harmadik kötete csak az ősszel jelenik meg).
Könyvei német fordításaiért nem tartozik semmivel. Ha mindenképpen ragaszkodik a „re-vans"-hoz, majd otthonról küldje el v < ala > melyik könyvét. Ne feledje, megígérte, hogy addig még ír!
Szívből kívánok minden jót, legfőképp a teljes gyógyulást. Kézszorítással
őszinte híve 
G. Iollosz."


E levél legfőbb érdekessége Strindberg említése. Csehov ismerte és nagyra tartotta a svéd drámaíró munkásságát, akit a század legelején Oroszországban kevéssé ismertek. Akkortájt kezdték fordítani, színpadon pedig még később jelent meg. Világos, hogy Csehov, a felesége és Iollosz Berlinben beszélgetett Strindbergről. Bizonyára Iollosz beszélt a Strindberg-drámák berlini bemutatóiról, s e beszélgetés folytatásaként küldte el Knippernek valamelyiket német fordításban.


A Csehov utolsó napjaira és óráira vonatkozó összes fennmaradt adat közül az egyik legfontosabb Iollosz levele Szobolevszkijhez, amelyet már Csehov halála után írt. Július 16-án kelt Badenweilerben; Iollosz svájci üdülését megszakítva haladéktalanul odautazott. „Mikor alkonyatkor kiléptem a hotelból, G. Iollosz jött szembe, aki azonnal ideutazott Svájcból, amint olvasta a lapokat" — emlékezik Olga Knipper. Iollosz részletesen és szemléletesen írta le nemcsak a saját benyomásait, hanem Anton Pavlovics halálának egyes részleteit is, amelyekről már Badenweilerben szerzett tudomást. Levelét július 22-i (189.) számában közzétette a Russzkije Vedomosztyi, s azóta egyszer sem közölték teljes egészében.


„... Luzernban akartam pár napot pihenni a fivéremmel, ott ért utól tegnap Olga Leonardovna távirata A<nton>P<avlovics> halálhírével. Az első vonattal Badenweilerbe jöttem és nagyon jókor érkeztem; ámbár a hatóságok és néhány itt tartózkodó orosz buzgón segített, mégis szörnyen nehéz volt neki, szüksége volt tanácsra és támogatásra. Holnapig leszek itt, elkísérem a holttestet Freiburgig, ahol a kocsit hozzákapcsolják a berlini gyorshoz... A távirataimból tudja, hogyan halt meg. Nekem személy szerint már Berlinben az volt a benyomásom, hogy A < n-ton> P<avlovics> napjai meg vannak számlálva — nagyon súlyos betegnek látszott: rettenetesen le volt fogyva, a legcsekélyebb mozgástól köhögött és légszomj gyötörte, állandóan hőemelkedése volt. Berlinben nehezére esett, hogy a potsdami pályaudvar alacsony lépcsőjén fölmenjen, néhány percig ült erőtlenül, nehezen lélegezve. Emlékszem azonban arra is, hogy induláskor, annak ellenére, hogy kértem, maradjon a helyén nyugodtan, kihajolt az ablakon és fejével sokáig integetett, mikor már ment a vonat. Mikor megérkezett ide Badenweilerbe, az első napokban frissebben érezte magát, a terveiről beszélt, egy olaszországi útról álmodozott, és Konstantinápolyon keresztül akart visszatérni Jaltába. Jobb volt az étvágya és jobban aludt; de már itt-tartózkodása második hetében újrakezdődött a nyugtalanság és a kapkodás — nem tetszett a szobája, máshová kívánkozott. Átköltöztek egy magánházba, a Villa Friderike-be, s ott megismétlődött ugyanez: egy pár nyugodt nap, aztán újra az elvágyódás valami más helyre. Olga Leonardovna talált egy remek erkélyes szobát a Hotel Sommerban, és itt Csehov az erkélyről szívesen figyelte az utcai jeleneteket. Különösen a postaépület előtti szakadatlan nyüzsgés foglalkoztatta: »Látod — mondta a feleségének —, mit jelent az, hogy kulturált ország: ki-be járkálnak, mindenki levelet ír és levelet kap.« A < nton > P < avlovics > és a felesége csaknem naponta kikocsizott az erdőbe; ahogy áthaladtak a falun, gyönyörködött a tiszta parasztházakban és sóhajtozott: »Nálunk mikor fognak így élni a muzsikok?« Így töltötte napjait a hét elejéig... A <n-ton > P < avlovics > súlyos betegnek hatott, de senki sem gondolta, hogy ennyire közel a vég. Dr. Schwoerer, aki kitűnően látta el betegét, arra a kérdésemre, őt is váratlanul érte-e a halála, igenlően válaszolt: a csütörtökről péntekre virradóra bekövetkező krízisig azt gondolta, hogy még néhány hónapig elélhet, sőt a szíve állapota még az iszonyatos keddi roham után sem adott okot komoly aggodalomra, mert a morfium befecskendezése és az oxigénbelégzés után a pulzus rendbejött, s a beteg nyugodtan elaludt. Csak a csütörtökről péntekre virradó éjszaka, mikor az első kámforinjekció után nem javult a pulzus, lett nyilvánvaló, hogy közel a katasztrófa. Anton Pavlovics éjjel egykor fölébredt, félrebeszélt, valami matrózról beszélt,'a japánokról kérdezősködött, de aztán magához tért, és szomorú mosollyal azt mondta a feleségének, aki jégtömlőt tett a mellére: »Üres szívre nem tesznek jeget.«
Tudta-e korábban is, hogy a halálán van? Igen is, nem is. Mikor most fölidézik némelyik kurta, mintegy véletlenül odavetett megjegyzését (különben az utóbbi időben nem volt szabad hosszan beszélnie), az a feltételezés ébred az emberben, hogy már a környezeténél előbb megfordult benne közeli halálának gondolata: halála előtt néhány nappal, mikor elküldött nekem Berlinbe egy csekket, hogy pénzt kapjon Mendelssohntól, A < nton > P < avlovics > úgy rendelkezett, hogy a pénzt feleségének címezzék, s mikor O < Iga > L < eonardovna > megkérdezte, miért, így válaszolt: »Tudod, minden eshetőségre...« Az utolsó szavai ezek voltak: »Meghalok«, aztán még halkabban, németül, az orvosnak: »Ich sterbe«... A pulzusa egyre lassúbb lett... A haldokló ült az ágyban, görnyedten, párnákkal megtámasztva, aztán hirtelen oldalra hajolt —, és egyetlen sóhaj nélkül, bármi látható külső jel nélkül megállt az élet. Azonnal megfiatalodott arcán hihetetlenül elégedett, szinte boldog kifejezés jelent meg. A szélesre tárt ablakon friss levegő és szénaillat áradt be, az erdő fölött pirkadni kezdett. Sehol egy hang — a kis üdülőhely aludt; az orvos távozott, a házban halotti csönd; csak a madárdal hallatszott a szobába, ahol oldalára dőlve pihente fáradalmait ez a nagyszerű, dolgos ember, asszonya vállára dőlt, aki könnyeivel és csókjaival borította. A berühmter russischer Schriftsteller [német: híres orosz író] iránti rendkívüli nagyrabecsülése jeléül a hotel tulajdonosa hozzájárult, hogy a holttest a szobában maradjon, de következő éjjel titokban a hátsó folyosókon kivitték a kápolnába, s ott is fog maradni, míg elindul Oroszországba a vonat. Az itteni közönség, és természetesen főleg az itt tartózkodó oroszok igen szívükön viselték a nagy veszteséget. Sürgöny sürgönyt követ, mindegyikben őszinte gyász és annak tudata, hogy nagy tehetség halt meg, s túl korán ért véget ez a sokat ígérő élet..."


Iollosz egész Berlinig kísérte a Csehov testét szállító koporsót. Olga Leonardovna mellett maradt, s igazi segítséget nyújtott neki azokban a nehéz napokban. Knipper emlékirataiban szerepel egy epizód, mikor Iollosz és fia beavatkozása döntő jelentőségű volt. „Németország három tartományának valamelyikében, amelyen át kellett haladnunk — meséli Olga Leonardovna —. nem akarták átengedni a holttestet tartalmazó kocsit az expresszvonattal, és csak az esti vonat indulása előtt negyedórával, hála Iollosz fia elképzelhetetlen fáradozásainak, sikerült megkapnunk az engedélyt."


Berlinben Iolloszt egy levél várta Szobolevszkijtől. Ebben a Russzkije Vedomosztyi szerkesztője, amennyire megállapítható, köszönetet mondott berlini tudósítójának mindazért, amit az Csehovért tett Berlinben és Badenweilerben, valamint tájékoztatta az író véleményéről (vagyis idézte Csehov június 25-i levelének részletét). Július 25-én, néhány nappal a moszkvai temetés után Iollosz így válaszol Szobolevszkijnek: „Kedves Vaszilij Mihajlovics! Nagy örömömre szolgált kedves, szívélyes levele, amelyet Luzernből való visszatérésem után találtam meg. Drága nekem az olyan ember jó véleménye, mint a megboldogult Anton Pavlovics, de nem kevesebb örömet szerzett azzal a baráti érzéssel, mely a gyász óráiban kelt levelében fejeződik ki." Iollosz a továbbiakban azt írja, hogy mellékeli Knipper két badenweileri táviratát (azt, hogy megkapták a bankban a pénzt, és a másikat Csehov haláláról), és kéri Szobolevszkijt, juttassa vissza őket Olga Leonardovnának: „Bizonyára meg akarja őket őrizni a többivel együtt."


Azt a levelet azonban, amelyet Anton Pavlovics és Olga Leonardovna együtt írt neki, Iollosz megtartotta — rövid ismeretségük emlékéül. Mikor 1905-ben visszatért Oroszországba, nyilván nem vitte magával — levelezése berlini lakásán maradt. Iollosz halála után a levelet fia, Vlagyimir Iollosz újságíró, számos svájci folyóirat munkatársa őrizte. Halála után özvegye, Lavinia Mazzuchetti Csehov írását (néhány más levéllel együtt) átadta a milánói zenetudós professzornak, Luigi Rognoninak, s az jelenleg is az ő gyűjteményében található.

VÁNDOR ANNA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 43-47. oldalak)

Csehov emlékszám (4)

ANTON CSEHOV
A pufók meg a nyurga

A nyikolajevi pályaudvaron összetalálkozott két jó barát: az egyik pufók, a másik nyurga. A pufók épp az imént ebédelt meg a vasúti étteremben, és ajka még most is úgy fénylett a zsírtól, mint az érett cseresznye. Finom bor szaga áradt belőle. A nyurga is most lépett ki a vasúti kocsiból, bőröndökkel, batyukkal, dobozokkal megrakodva. Sonka- és kávészag terjengett körülötte. Háta mögül egy hosszú állú asszony kukucskált ki: a felesége, s mellette hunyorgató, hórihorgas gimnazista fia.
—  Porfirij! — kiáltott fel a pufók, megpillantva a nyurgát. — Te vagy az, galambocskám? Ezer éve nem láttalak!
—  Uramisten! — csodálkozott a nyurga. — Misa! Gyermekkori barátom! Honnan a csudából bukkansz te elő?
A barátok háromszor összecsókolóztak, s könnyes szemmel méregették egymást. Mindkettőjüknek kellemes meglepetést okozott a találkozás.
—  Kedvesem! — kezdte a nyurga a csókolózás után. — Erre aztán igazán nem számítottam! Nos, nézz rám! Most is olyan csinos, finom gavallér vagy, amilyen voltál. Istenkém! Hogy vagy? Gazdag vagy? Megnősültél? Én megnősültem, amint látod... Ez itt a feleségem, Lujza, született Wanzenbach... lutheránus nő... Ez pedig a fiam, Nafanail, harmadik gimnazista. Nafanja, ez az úr gyermekkori barátom! Együtt jártunk gimnáziumba!
Nafanail kissé zavarba jött, elgondolkozott, majd levette sapkáját.
—  Együtt jártunk a gimnáziumba! — folytatta a nyurga. — Emlékszel még, mivel ugrattunk téged? Herostratesnak gúnyoltunk, mert a kincstári könyv lapjaiból cigarettát sodortál — engem pedig Ephialtesnek neveztetek, mert nagyon szerettem árulkodni. Hahaha! Milyen gyerekek is voltunk! Ne félj, Nafanja! Gyere közelebb... Ez meg a feleségem, született Wanzenbach. .. lutheránus vallású.
Nafanail kissé elgondolkozott és apja háta mögé bújt.
—  Nos, hogy vagy, barátom? — kérdezte a pufók, és elragadtatással pillantott barátjára. — Szolgálsz valahol? Vagy talán már nyugalomban is vagy?
—  Még szolgálok, kedvesem. Két éve miniszteri osztálytanácsos vagyok és a Sztaniszlav-rendjelet is megkaptam. Fizetésem ugyan sovány... No de, sebaj! Feleségem zeneórákat ad, én pedig szabad időmben magánfoglalkozásként fából cigarettadobozokat készítek. Ragyogó cigarettadobozokat! Egy rubelért adom el darabját. Ha azonban valaki tíz darabot vagy annál többet vesz, még olcsóbban is adom. Így aztán csak megélünk valahogy. Tudod, eddig a minisztériumban voltam és most áthelyeztek ide osztályfőnöknek, ehhez a hatósághoz. Most itt szolgálok majd. No, és te hogy vagy? Bizonyára már államtanácsosi rangban vagy, mi?
—  Nem, kedvesem, egy kissé magasabban — mondta a pufók. — Már a titkostanácsosságig vittem... két csillagom van...
A nyurga hirtelen elsápadt, szinte megdermedt. De azután arca nyomban széles mosolyra torzult és úgy tetszett, mintha szeme szikrát hányna. Ő maga összehúzódott, meggörnyedt, kicsiny lett... Szinte még a bőröndök, batyuk és dobozok is összezsugorodtak, amiket magával cipelt ... Feleségének hosszúkás álla még jobban megnyúlt. Nafanail kihúzta magát és sorra begombolta kabátja minden gombját...
—  Kegyelmes uram .. Nagyon örvendek. Hiszen ön, mondhatom, szinte, gyermekkorom óta barátom és most egyszerre ily tekintélyes rangba került! Hehehe!
—  No, elég volt! — ráncolta homlokát a pufók. — Mirevaló ez a furcsa viselkedés? Hisz ifjúkori barátok vagyunk, miért hát most egyszerre ez a merev tiszteletadás?
—  Engedelmet kérek... Hogy ön... — s a nyurga vihogni kezdett és még jobban összehúzta magát. — Kegyelmes uram, szíves figyelme... olyan, mint az éltető eső a mezőnek... Ez itt, kegyelmes uram, Nafanail fiam... ez meg a feleségem, Lujza, lutheránus vallású... bizonyos tekintetben...
A pufók még valamiképpen tiltakozni szeretett volna, de a nyurga arcáról olyan áhítatos tiszteletet és gyönyörűséget, olyan alázatos odaadást olvasott le, hogy a titkostanácsos szinte émelygett tőle.
Elfordult a nyurgától és búcsúzásra nyújtotta kezét.
A nyurga megszorította a pufók három ujját, mélyen meghajolt s úgy kuncogott, mint a kínaiak : hihihi! Felesége mosolygott; Nafanail összeütötte bokáit, s leejtette sapkáját. Mind a hárman megilletődtek a kellemes meglepetéstől.

SÁRVÁRY ELEK fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 27-29. oldalak)

Csehov emlékszám (3)

ANTON CSEHOV
Cseberből vederbe

Graduszovnál*, a székesegyház karnagyánál ott ült Kaljakin ügyvéd; a békebírónak Graduszov nevére küldött idézését forgatta kezében, és így szólt:
—  Akármit mond, Doszifej Petrovics, maga igenis hibás, kérem. Én tisztelem magát, sokra becsülöm a rokonszenvét, de mindennek ellenére sajnálattal meg kell jegyeznem, hogy nem volt igaza. Igen, kérem, nem volt igaza. Megsértette Gyerevjaskint, az ügyfelemet... Hát miért sértette meg?
—  Ki az ördög sértette meg?! — heveskedett Graduszov, egy nem sokat sejtetően alacsony homlokú, sűrű szemöldökű, magas öregember, akinek bronzérem volt a gomblyukában. — Én csak erkölcsprédikációt tartottam neki, ennyi az egész! A tökfilkókat meg kell leckéztetni! Mert ha nem leckéztetjük meg a tökfilkókat, akkor örökké alkalmatlankodni fognak.
—  Csakhogy maga nem prédikációt tartott neki, Doszifej Petrovics. Ahogy ő a keresetében kijelenti, maga a nyilvánosság előtt ujjal mutogatott rá, szamárnak, gazfickónak meg más effélének nevezte... sőt egyszer még a kezét is ráemelte, mintha tettleg bántalmazni akarná.
—  Hát hogyne volna kedve az embernek megütni, ha egyszer megérdemli? Nem értem!
—  Pedig meg kell értenie, hogy ehhez semmiféle joga sincs!
—  Nincs hozzá jogom? Ejnye no, már engedelmet... Ezt mesélje másnak, de engem ne maszlagoljon, legyen szíves. Ő tíz évet szolgált az én kórusomban azután, hogy az érseki énekkarból kitessékelték vagy inkább kirúgták. Ha tudni akarja, én jótevője vagyok. Hiába haragszik, hogy kidobtam a kórusból, ő maga a hibás! Én a filozofálgatása miatt dobtam ki. Filozofálni csak művelt embernek lehet, aki egyetemet végzett, de ha valaki tökkelütött, ha cseppet sem nagy elme, akkor csak üljön magának a sarokban, és hallgasson... Hallgasson és hallgassa, hogyan beszélnek az okosak; csakhogy ő, az a fajankó, sokszor éppenséggel törte magát, hogy megeresszen valami bölcsességet. Énekpróba vagy szentmise folyik — ő pedig Bismarckról meg holmi Gladstone-ról fecseg. Talán el sem hiszi, de az a bitang — újságot járatott! Azt pedig igazán el sem tudja képzelni uraságod, hányszor vágtam a pofájába az orosz—török háború miatt! Nálam énekelni kell, ő meg odahajol a tenorokhoz, és máris azt kezdi mesélni, hogyan robbantották fel a mieink a Lütfi-Dzselil nevű páncélhajót... Hát rend ez? Persze az ember örül, hogy a mieink győztek, de ebből még nem következik az, hogy nem kell énekelni... Beszélgetni mise után is lehet. Egyszóval — disznó!
—  Tehát már azelőtt is többször megsértette!
—  Csakhogy azelőtt nem sértődött meg. Érezte, hogy ez csak a javára szolgál. Tisztában volt vele! Tudta, hogy az idősebbekkel és a jótevőivel ellenkezni vétek. De mióta beállt írnoknak a rendőrséghez, ennek vége! Azóta fenn hordja az orrát, és nincs tisztában semmivel. Azt mondja: én most már nem templomi énekes vagyok, hanem hivatalnok. Azt mondja: leteszem a kollégiumi iktatói vizsgát. No, hát sült bolond, én mondom... Inkább minél kevesebbet filozofálgass — mondom —, és minél gyakrabban töröld meg az orrod, az sokkal jobb lesz, mintsem holmi tisztségekről ábrándozni. Nem tisztség való teneked — mondom —, hanem a szegénység. De nem hajt a szóra! Mert nézzük akár ezt az esetet — miért panaszolt be a békebírónál? Hát nem ripők fajzat?! Ott ülök Szamopljujev vendéglőjében, és teázgatok az egyházgondnokkal. Vendég van tömérdek, nincs egyetlen szabad hely... Egyszer csak látom: ő is ugyanott ül a maga írnokcimboráival, és vedeli a sört. Valóságos piperkőc, feltartja a pofáját, ordít... hadonászik mind a két kezével... Odafülelek — a koleráról beszél. No, hát mit lehet ott tenni vele? Filozofál! Én meg, tudja, csak hallgatok, tűrök... Fecsegj, gondolom, locsogj... Csak úgy dől belőle a szó... Ekkor, sajna, megszólalt a masina... Egészen elérzékenyedett az a pimasz fráter, felállt, és azt mondta a cimboráinak: „Igyunk a felvirágzásra! Én — azt mondja — hű fia vagyok hazámnak és ízig-vérig szlavofil! Feláldozom a honért ezt az egyetlen keblemet! Álljatok ki, ellenségeink, akár birokra is! Aki nincs velem egy akaraton, azt én látni sem akarom!" És ököllel nagyot csapott az asztalra! Ekkor aztán nem bírtam tovább... Odamegyek hozzá, és finoman azt mondom: „Ide hallgass, Oszip! Ha fogalmad sincsen semmiről se, te disznó, akkor inkább hallgass, és ne prézsmitálj. Egy művelt ember bölcselkedhet, de te csak húzd meg magad. Te csak por és hamu vagy..." Én egy-két szót mondtam neki, ő meg tízzel válaszolt... Aztán többről többre... Én persze csak a javát akartam, ő meg azzal a buta fejével... megsértődött — és bepanaszolt a békebírónál...
—  Hát igen — szólt sóhajtva Kaljakin. — Ez baj. Holmi semmiségekből az ördög tudja, mi kerekedett. Maga köztiszteletben álló családos ember, és most itt ez a pereskedés, a sok szóbeszéd, mendemonda, az áristom... Ennek véget kell vetni, Doszifej Petrovics. Van a maga számára egy megoldás, amelyet Gyerevjaskin is elfogadna. Ma eljön velem Szamopljujev vendéglőjébe hat órakor, amikor ott összegyűlnek az írnokok, a színészek meg egyéb közönség, amely előtt megsértette őt, és bocsánatot kér tőle. Akkor visszavonja a keresetet. Érti? Úgy vélem, beleegyezik, Doszifej Petrovics... Ezt úgy mondom magának, mint barátomnak... Megsértette, megszégyenítette Gyerevjaskint, sőt — ami a leglényegesebb — gyanúsnak minősítette dicséretre méltó érzéseit, sőt... profanizálta ezeket az érzéseket. A mai világban, tudja, ezt nem lehet. Óvatosabbnak kell lenni. A maga szavainak olyan árnyalatot adtak, amilyen manapság — hogy is mondjam csak —, egyszóval nem kívánatos... Most háromnegyed hat... Lesz szíves velem jönni?
Graduszov megrázta a fejét, de amikor Kaljakin élénk színekkel ecsetelte előtte azt az „árnyalatot", amelyet a szavainak tulajdonítottak, és azokat a következményeket, amelyek e miatt az árnyalat miatt sújthatják — begyulladt és beleegyezett.
—  Aztán vigyázzon: rendje-módja szerint, szabályosan kérjen bocsánatot — oktatta a vendéglőbe menet az ügyvéd. — Menjen oda hozzá, és magázza... „Bocsásson meg... visszavonom, amit mondtam" vagy más ehhez hasonlót.
Graduszov és Kaljakin a vendéglőbe belépve egész gyülekezetet talált odabent. Kereskedők, színészek, hivatalnokok, rendőrségi írnokok ültek ott — általában az egész „söpredék", amelynek most az volt a szokása, hogy esténként összegyűlt a vendéglőben, és teát meg sört ivott. Az írnokok közt ott ült maga Gyerevjaskin is, egy meghatározhatatlan korú, borotvált arcú, nagy halszemű, belapult orrú legény, akinek a haja olyan merev volt, hogy az embernek — ha ránézett — kedve támadt csizmát tisztítani. Ábrázata olyan szerencsésen volt berendezve, hogy ha rápillantott valaki, mindent megtudhatott: hogy részeges, hogy basszust énekel, hogy lusta, de nem annyira, hogy ne tartaná magát nagyon okos embernek. Amikor meglátta a belépő karnagyot, egy kissé felemelkedett, és megmozgatta a bajuszát, mint egy kandúr. A gyülekezet, amelyet láthatóan előre értesítettek arról, hogy nyilvános megkövetés lesz, hegyezte a fülét.
—  Nos hát... Graduszov úr hajlandó! — mondta belépve Kaljakin.
A karnagy üdvözölt néhány embert, majd jó hangosan kifújta az orrát, elpirult, és odament Gyerevjaskinhoz.
—  Bocsásson meg... — dörmögte, miközben visszadugta a zsebkendőt, de nem nézett Gyerevjaskinra. — Az egész társaság előtt visszavonom, amit mondtam.
—  Megbocsátok! — dörmögte Gyerevjaskin, majd diadalmas pillantást vetett az egész publikumra, és leült. — Elégtételt kaptam!, Ügyvéd úr, kérem, szüntesse meg az eljárást!
—  Bocsánatot kérek — folytatta Graduszov. — Bocsásson meg... Nem szeretem a kötözködést... Ha akarod, hogy magázzalak, hát tessék, magázlak... Ha azt akarod, hogy okos embernek tartsalak, ám legyen... Köpök az egészre... Én, pajtás, nem vagyok haragtartó. Vigyen el az ördög!
—  De már engedelmet, uram! Bocsánatot kérjen, ne pedig szitkozódjék!
—  Hát hogy kérjek még bocsánatot? Hisz bocsánatot kérek! Csak feledékenységből nem magáztam az imént. Utóvégre nem térdepelhetek le... Bocsánatot kérek, és még hálát is adok az Istennek, amiért van annyi eszed, hogy megszünteted ezt az eljárást. Én nem érek rá bíróságokon lődörögni... Soha életemben nem pereskedtem, nem is fogok pereskedni, és teneked sem tanácsolom... azazhogy magának.
—  Természetes! Nem óhajt inni a San Stefanó-i békére?*
—  Inni is lehet... Csakhogy te disznó vagy, Oszip barátom... Én nem szitkozódok, hanem csak úgy... példaképpen... Disznó vagy, pajtás. Emlékszel rá, hogy a lábam előtt fetrengtél. amikor az érseki kórusból kiebrudaltak? Mi? És még merészelsz panaszt tenni a jótevőd ellen? Ronda egy pofa vagy te! Hát nem szégyelled magad?! Vendég urak, hát hogy nem szégyelli ez magát?!
—  Már engedelmet, uram! Ez megint csak szitkozódás!
—  Hogyhogy szitkozódás? Én csak mondom ezt neked, csak jóra intelek... Kibékültünk, és utoljára mondom: eszem ágában sincs szitkozódni!... A színedet se lássam, te nyavalyás, azok után, hogy panaszt emeltél a jótevőd ellen! Eredj a pokolba! Szóba sem akarok állni veled! Ha pedig az imént véletlenül disznónak neveztelek — hát te csakugyan disznó is vagy... Ahelyett hogy örökké imádkoznál az Istenhez a jótevődért, azért, hogy tíz esztendeig tartottalak, és megtanítottalak a kottára, ostoba panaszt adtál be ellenem, meg holmi ördögöket — ügyvédeket küldözgetsz a nyakamra!
—  Már engedelmet, Doszifej Petrovics — mondta sértődötten Kaljakin. — Nem ördögök voltak magánál, hanem én jártam ott!... Lassan a testtel, kérem!
—  Hát talán magáról beszélek én? Maga csak jöjjön akár mindennap is, tessék, tessék! Csak azon csodálkozom, hogy maga, bár egyetemet végzett, műveltségre tett szert, ahelyett, hogy móresre tanítaná ezt a pulykakakast, még lovat ad alá. Holott én a maga helyében tömlöcben rothasztanám el! Meg aztán miért haragszik maga? Hisz bocsánatot kértem! Hát mit akar még tőlem? Nem értem! Legyenek a tanúim, vendég urak: én bocsánatot kértem, de még egyszer nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni holmi tökfejűtől!
—  Maga a tökfejű! — mondta rekedten Oszip, és bosszúsan a saját mellére csapott.
—  Én tökfejű? Én?! Képes vagy ezt mondani — énnekem?! — Graduszov elvörösödött, és remegni kezdett. — Hogy merészeled?! Hát nesze!... És azonkívül, hogy most pofon vágtalak, te bitang, még be is panaszollak a békebírónak! Majd megmutatom én neked, hogy sértegesd az embert! Uraim, legyenek a tanúim! Rendőrparancsnok úr, maga meg mit áll ott, és mit néz? Engem sértegetnek itt, maga meg csak nézi? Fizetést húz, de az, hogy a rendre hogy kell vigyázni — az már nem is a maga dolga? Mi? Azt hiszi, hogy magát nem lehet törvény elé állítani?
A kerületi rendőrparancsnok odament Graduszovhoz, és — kitört a botrány.
Graduszov egy hét múlva a békebíró előtt állt; azzal vádolták, hogy megsértette Gyerevjaskint, az ügyvédet, a kerületi rendőrparancsnokot, mégpedig ez utóbbit — szolgálati kötelességének teljesítése közben! Először nem értette, hogy felperes-e ő vagy vádlott, de aztán, amikor a békebíró „halmazati büntetésül" kéthavi elzárásra ítélte, elmosolyodott, és azt dörmögte:
—  Hm... Engem sértettek meg, és még nekem kell ülnöm... Ez aztán a meglepő!... A törvény szerint kell ítélni, békebíró úr, nem pedig holmi spekuláció alapján. Varvara Szergejevna, a maga megboldogult anyukája — adjon neki az Isten örök üdvösséget — az olyanokat, mint Oszip, megbotoztatta, maga pedig még a kedvükben jár... Hát mi sül ki ebből ? Ha maga igazat ad ezeknek a gazfickóknak, akkor más is igazat ad nekik... De akkor hová menjen az ember panaszra?
—  Az ítéletet két héten belül meg lehet fellebbezni...   És kérem, ne gáncsoskodjék itt! Elmehet!
—  No persze... Hisz manapság csak a fizetésből nem lehet megélni — mondta Graduszov, és sokatmondóan kacsintott. — Ha valaki enni akar, akaratlanul is dutyiba kell csuknia az ártatlant ... Ez már így van... És még csak hibáztatni sem lehet miatta.. .
—  Micsoda, kérem?!
—  Semmi, semmi, kérem... Ezt én csak úgy.. . Maga azt hiszi, hogy ha aranylánc van a nyakában, akkor magát nem lehet törvény elé állítani? Legyen nyugodt... Én majd lerántom a leplet magáról!
„A bíró megsértése" címén újabb pert akartak a nyakába akasztani, de közbelépett a székesegyház esperese, így aztán valahogy elkenték az ügyet.
Graduszov, amikor a fellebbviteli bírósághoz tétette át az ügyét, biztosra vette, hogy nem csupán felmentik őt, hanem börtönbe is csukják Oszipot. Így vélekedett még a tárgyalás alatt is. A bírák előtt állva békésen, fegyelmezetten viselkedett, egyetlen fölösleges szót se szólt. Csak egyszer sértődött meg: amikor az elnök azt ajánlotta neki, hogy üljön le.
—  A törvény talán előírja, hogy a karnagy az énekesei mellett üljön? — kérdezte. Amikor pedig a fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét, összehunyorította a szemét...
—  Hogyan, kérem? Micsoda, kérem? — kérdezte. — Hát ezt meg hogy értsem, kérem? Miről méltóztatik beszélni?
—  A fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét. Ha nincs megelégedve vele, fellebbezhet a szenátushoz.***
—  Igen, kérem. Hálatelt szívvel köszönöm kegyelmességednek a gyors és igazságos ítéletet. No persze, csak a fizetésből nem lehet megélni, ezt én nagyon jól tudom, de bocsánatot kérek, találok én megvesztegethetetlen bíróságot is.
Nem akarom itt idézni mindazt, amivel Graduszov megrágalmazta a fellebbviteli bíróságot... Jelenleg „a fellebbviteli bíróság megsértése" miatt folyik per ellene, de oda sem akar hallgatni, amikor az ismerősei igyekeznek megmagyarázni neki, hogy ő a hibás... Meg van győződve ártatlanságáról, és szentül hiszi, hogy előbb-utóbb köszönetet mondanak neki a visszaélések leleplezéséért.
—  Ezzel a fafejűvel semmire se lehet menni! — mondja reménytelenül legyintgetve a székesegyház főpapja. — Nem érti!

MAKAI IMRE fordítása

* Ez — és a következők — mind beszélő nevek: Graduszov — Hangsori: Kaljakin — Szószátyár; Gyerevjaskin — Fatuskó (Fajankó, Fafejt! stb.); Szamopljujev — Köpködő (tkp.  — önleköpő).
** Konstantinápoly közelében, San Stefanóban kötötték meg 1878. február 19-én az orosz —török háború befejezését célzó előzetes egyezményt.
***A cári Oroszországban á szenátus bírósági és közigazgatási intézmény volt. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 17-20. oldalak)

Csehov emlékszám (2)

ANTON CSEHOV
Egy ember élete kérdésekben, felkiáltásokban elbeszélve

Az ifjú Csehov

Gyerekkor. Kit adott az isten, kisfiút vagy kislányt? Mikor lesz a keresztelő? De szép nagy fiúcska! El ne ejtsd, anyuka! Jaj! Leesik!! Kibújtak a fogai? Csak nem görvély? Vegyétek el tőle a macskát, megkarmolja! Húzd meg a bácsi bajuszát! Úgy! Ne sírj! Jön a mumus! Már járni is tud! Vigyétek innen a szemtelent! Mit csinált önnel?! Szegény kabát! Na, nem baj, majd megszárítjuk! Kiöntötte a tintát! Aludj, te kis dagi! Már beszél! Ó, micsoda öröm! Mondj valamit! A kocsi majdnem elütötte! El kell zavarni a dadust! Ne állj a huzatba! Szégyelljetek magatokat, hát szabad egy ilyen kicsit megütni? Ne sírj! Adjatok neki egy mézeskalácsot!


Kamaszkor. Gyere csak ide, majd adok én neked! Hol törted össze az orrodat? Ne zavard anyukát! Már nem vagy kisgyerek! Ne menj az asztalhoz, te majd később kapsz! Olvasd! Nem tudod? Mars a sarokba! Egyes! Ne dugj szöget a zsebedbe! Mért nem fogadsz szót a mamának? Egyél szépen! Ne piszkáld az orrod! Te ütötted meg Mityát? Te csibész! Mondd el A Gyemjan hallevesét! [Krilov közismert tankölteménye] Hogy lesz a többes szám alany eset? Add össze és vond ki! Mars ki az osztályból! Nem kapsz ebédet! Ideje aludni! Már kilenc óra! Ó, csak akkor rosszalkodik, ha vendégek vannak ! Hazudsz! Fésülködj meg! Mars az asztaltól! Mutasd csak az osztályzataidat! Máris elszaggattad a csizmádat?! Nem szégyelled magad, ilyen nagy fiú, és bőg? Hol piszkítottad így össze a ruhádat? Az ember nem győz rád vigyázni! Már megint egyes? Meddig kell még vernem téged? Ha cigarettázni merészelsz, elzavarlak itthonról! Hogy lesz a facilis felsőfoka? Facilissimus? Hazudtok ! Ki itta meg ezt a bort? Gyerekek, egy majmot hoztak az udvarba! Miért buktatta meg a fiamat? Megjött a nagymama!


Ifjúkor. Korai még neked vodkát inni! Beszéljen az igeidők összefüggéséről! Korai, korai még fiatalember! Nekem a maga korában fogalmam se volt ilyesmiről! Te még nem mersz rágyújtani az apád előtt? Ó, micsoda szégyen! Nyinocska üdvözletét küldi neked! Vegyük például Július Caesart! Ez ut consecutivum? Ó, lelkecském! Hagyja abba fiatalúr, különben... megmondom apuskájának! Na, na... maga huncut! Bravó, már nő a bajuszom! Hol? Dehogy nő, csak odarajzoltad! Nadine-nak olyan bájos álla van! Maga melyik osztályba jár most? Lássa be, papa, hogy nem járhatok zsebpénz nélkül! Natasa? Ismerem! Voltam nála! Szóval te voltál az? Ó, te kis alamuszi! Adjatok egy cigarettát! Ó, ha tudnád, mennyire szeretem őt! Istennő! Ha elvégzem a gimnáziumot, feleségül veszem! Nem a maga dolga, mamán! Magának ajánlom a verseimet! Hagyjál, hadd szívjam végig! Három pohár már a fejembe száll! Hogy volt! hogy volt! Bra-a-a-vó! Tényleg nem olvastad Bornt ? [német regényíró] Nem cosinus, hanem sinus! Hol a tangens ? Szonykának rossz lába'Van! Megcsókolhatom? Iszunk egyet? Hurrá, elvégeztem az iskolát! írja a többihez! Adjon kölcsön huszonöt rubelt! Apa, én megnősülök! De én a szavamat adtam! Hol voltál az éjszaka?


Húsz és harminc között. Adjon kölcsön száz rubelt! Melyik fakultás? Nekem mindegy! Mibe kerül a tandíj ? Egész olcsó! Sztrelnába egy retúrt! Hogy volt, hogy volt! Mennyivel tartozom magának? Jöjjön holnap! Mi megy ma a színházban? Ó, ha tudná, mennyire szeretem magát! Igen vagy nem? Igen ? Ó, gyönyörűségem! A nyakát! J-j-jóember! Tijari bort isztok? Marja, adj egy korty uborkalét! A szerkesztő úr otthon van? Hogy bennem nincs tehetség? Különös! Hát miből fogok megélni? Adjon kölcsön öt rubelt! A Salonba! Uraim, virrad! Szakítottam vele! Adjon kölcsön egy frakkot! A sárgát a sarokba! Már úgyis részeg vagyok! Doktor úr, meghalok! Adj kölcsön orvosságra! Kishíján elpatkoltam! Lefogytam? Talán a Gödörbe? Nem érdemes! Adjon valami munkát! Tessék! Hallja... maga egy lusta fráter! Hogy lehet ennyit késni? Nem a pénz a lényeg! De igenis, a pénz! Főbe lövöm magam!! Elég volt! Pokolba mindennel! Ég veled, te mocskos élet! De nem... mégsem! Te vagy az, Liza? Az én nótámnak már vége, maman! Én már leéltem a magamét! Szerezzen állást, bácsikám! Ma tante, a kocsi előállt! Merci, mon oncle! Ugye, mennyire megváltoztam, mon oncle? Egész átvedlettem. Ha-ha! Írja meg ezt a papírt! Megnősülni? Soha! Ő — sajna! — férjnél van! Méltóságos uram! Mutass be a nagymamádnak, Serge! Maga elbűvölő, hercegnő! Még hogy öreg? Ugyan már! Kegyed bókolni kényszerít! Kérek egy zsöllyét a második sorba!


Harminc és ötven között. Nem sikerült! Van üresedés? Kilenc sans! Hét kör! Ön oszt, votre excellence. Rémes ember, maga, doktor! Hogy nekem májelzsírosodásom van? Ostobaság! Hogy megvágják az embert ezek a doktorok! És mennyi a hozománya? Ha most nem szereti, majd megszereti! Sok boldogságot! Nem tudok meglenni, lelkem, játék nélkül! Gyomorhurut? Fiú vagy lány? Szakasztott apja! He-he-he... nem is tudtam, uram! Nyertem, lelkecském! Megint veszítettem, az ördög vigye el! Fiú vagy lány? Szakasztott... az apja! Esküszöm, nem is ismerem! Hagyd már a féltékenykedést! Gyerünk, Fanny! Karkötőt? Pezsgőt! Az előléptetésre! Merci! Mit kéne tenni, hogy lefogyjak? Kopaszodom?! Ne rágja a fülemet, mama! Fiú vagy lány? Részeg vagyok, Karolinchen! Hadd csókoljalak meg, te kis német tündér! Az a bitang már megint itt van a feleségemnél! Hány gyermeke van? Segítsen egy szegény emberen! Micsoda bájos kislánya van! A pokolfajzatok, kiszerkesztettek az újságban! Ide gyere, te haszontalan kölyök, majd én elnáspángollak! Te lapítottad össze a parókámat?


Öregkor. Fürdőre utazunk? Menj hozzá, kislányom! Buta? Ugyan már! Rossszul táncol, de a lába gyönyörű! Száz rubelt egy... csókért?! Ó, te ördögfióka! He-he-he! Császármadarat szeretnél, kislány? Te, fiam, izé. .. erkölcstelen életet élsz! Ön megfeledkezik magáról, fiatalember! Pszt! pszt! pszt! Sz-szeretem a muzsikát! Pe... Pe... pezsegőt! A bolondot [korabeli élclap] olvasod? He-he-he! Cukorkát viszek a kisunokáknak! Szép firma a fiam, de én se voltam különb! Hol vannak már azok az idők! Rólad se feledkeztem meg a végrendeletemben, Emmocska! Látod milyen vagyok! Apuka, add ide az órádat! Vízkór? Csakugyan? Nyugodjék békében! Sír a família? Az asszonynak jól áll a gyász! Már szaga van! Béke poraidra, e tisztes dolgos élet végén!


1882                                                                   

SOPRONI ANDRÁS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 15-16. oldalak)

Csehov emlékszám (1)

ANTON CSEHOV
Salon des variétés

— Hé, kocsis! Alszol, te pokolfajzat! A Salon des variétés-be!

—  A Szalonnaveretőbe? Harminc kopejka!
Az utcalámpák megvilágítják a bejáratot és a bejárat mellett ácsorgó magányos rendőrt. Egy rubel húsz a belépő, húsz kopejka a ruhatár (ez utóbbi különben nem kötelező). Amint az ember az első lépcsőfokra teszi a lábát, megcsapja a garasos budoár- és vetkőzőhelyiségszag. Kissé italos látogatók. . . Apropos: ne jöjjenek a Salonba, ha nincsenek legalább egy kicsit hogyismondjam... Az enyhe szalonspicc több mint kötelező: alapelv. Ha a belépő vendég mosolyog és olajosan csillogó szemmel hunyorog, ez jó jel: nem fordul fel az unalomtól, sőt még némi élvezetben is lesz része. De jaj neki, ha józan! Nem fog tetszeni a Salon des variétés, és hazatérve elnáspángolja a gyerekeit, hogy ha felnőnek, ne járjanak a Salonba... A kissé kapatos vendég felbotorkál a lépcsőn, odanyújtja a portásnak a jegyet, belép a nagy emberek arcképével teleaggatott szobába, kihúzza magát, és bátran belevetődik a kavargásba. A termekben fel- s alá, ajtón ki, ajtón be sürögnek az élvhajhászok, nyüzsögnek, tolonganak, egyik zugból a másikba rohangálnak, mintha valamit keresnének... Fajok, arcok, színek és szagok micsoda kavargása! Vörös, kék, zöld, fekete, színes, tarka hölgyek, mint megannyi háromgarasos képecske...

Ugyanezeket a hölgyeket láthattuk itt tavaly is, tavalyelőtt is. Ugyanőket láthatják jövőre is. Egyikük dekoltázsán sincs mit nézni: se jó ruha, se jó... mell. És micsoda hóbortos nevük van: Blanche, Mimi, Fanny, Emma, Izabella, és... sehol egyetlen Matrjona, Mavra, Pelageja! Iszonyú por! Pirosító- és púderszemcse, alkoholgőz lebeg súlyosan a levegőben... Alig kapni lélegzetet, és az embert folyton tüsszenthetnék kínozza...
—  Milyen udvariatlan az úr!
—  Én, kérem? Á... hm... izé! Engedje meg, hogy prózailag kifejezzem, miszerint nagyon is tisztában vagyunk a maga női eszmécskéivel! Engedje meg, hogy a karomat ajánljam!
—  Hogy jön maga ahhoz? Először mutatkozzon be... Hívjon meg valamire!! Odaviharzik egy tiszt, megragadja a hölgy vállát, és háttal fordítja a fiatalembernek... Az utóbbinak nem tetszik a dolog... Rövid mérlegelés után elfogja a hév, megragadja a hölgy vállát, és visszafordítja maga felé...
Egy óriási termetű, bamba pofájú részeg német törtet keresztül a tömegen, és mindenki füle hallatára nagyokat böfög; apró termetű ragyás emberke sündörög utána, és a kezét szorongatja. ..
—  Ö...ööh! Hukk!
—  Alázatosan köszönöm kegyes böffentését! — mondja az emberke.
—  Semmi... Ö... ök!
A terem bejáratánál nagy tömeg... A tömeg közepén két kereskedőfióka áll hevesen hadonászva, és gyűlölködőn méregeti egymást. Az egyik vörös, mint a rák, a másik falfehér. Mindkettő természetesen részeg, mint a tök.
—  Akarsz egyet a pofááádba?
—  Szamár!! 
—  Akarsz egyet... Te vagy a szamár! Te filantróp!!
—  Csirkefogó! Mit kapkodod a kezed? Üss meg! Üss meg, ha mersz!
—  Uraim! — sikít a tömegből egy női hang. — Hogy szabad így veszekedni hölgyek jelenlétében?
—  Francba a hölgyekkel! Fészkes fenének kellenek a te hölgyeid! Ezer olyat kifizetek! Vigyázz magadra, Katyka... ne avatkozz bele! Hogy merészelt ez az alak megsérteni? Én hozzá se nyúltam!
A sápadt kereskedőcskéhez odarohan egy ficsúr, nyakában hatalmas nyakkendővel, és karon ragadja.
—  Mitya! Itt van apuska!
—  Mmmicsoda?.. .
—  Biz isten! Ott ül az asztalnál Szonykával! Kishiján észrevett! A vén ördög... Pucoljunk! Siess!!
Mitya még egy gyilkos pillantást vet ellenfelére, megfenyegeti az öklével, és elszelel...
—  Cvirintyelkin! Eredj oda! Raisza keres.
—  Menjen a fenébe! Nem kell nekem! Olyan, mint egy piszkafa. Másik nőcit szereztem... A Luizát!
—  Micsoda? Azt a debellát?
—  Hisz épp az benne a pláne, testvér, hogy debella... Ez legalább nő! Át sem tudom érni!
Frailein Luisa ott ül az asztalnál. Magas, kövér, izzadt, és lassú, mint egy csiga. Előtte az asztalon ott egy üveg sör és Cvirintyelkin sapkája... A fűző körvonalai durván kirajzolódnak hatalmas hátán. Milyen jól teszi, hogy kezét és lábát eldugja! Keze nagy, vörös és bütykös. A múlt évben még Poroszországban élt, padlót mosott, Biersuppet főzött a tisztelendő úrnak, és dajkálta a kis Schmidteket, Millereket és Schulzokat... De a sors szeszélye megzavarta nyugalmát: beleszeretett Fritzbe, Fritz pedig őbelé... De Fritz nem veheti el feleségül ilyen szegényen; bolond lenne szegény lányt venni! Luisa örök hűséget esküdött Fritznek, és elutazott a szeretett Vaterland-ból a hideg orosz sztyeppékre, hogy megkeresse a hozományát... És most minden este eljár a Salonba. Nappal dobozokat készít meg terítőt horgol. Amikor összejön egy bizonyos összeg, visszautazik Poroszországba, és hozzámegy Fritzhez...


—  Si vous n'avez rien á me dire — harsog egy hang a teremből...
A teremben zsivaj van... Mindenkit megtapsolnak, aki a színpadra lép... A kánkántáncos nyomorult, hitvány kis egér, de az első sorokban ülőknek a nyála csorog a gyönyörűségtől. .. Vessenek egy pillantást a publikumra, amint épp azt harsogják: „Le a férfiakkal!" Ha ebben a pillanatban a közönségnek egy emelőt adnának, kifordítaná vele sarkából a földet! Ordítoznak, gajdolnak, sikítoznak...
Az első sorban egy tisztecske kipisszegi az egyik művésznőt...
A publikum vadul tiltakozik a pisszegés ellen, és a felzúduló tapsba beleremeg az egész Malaja Dmitrovka. A tisztecske feláll, fölemeli a fejét és zajos csörömpöléssel kivonul a teremből. Ad a méltóságára!...
Harsog a magyar zenekar. Micsoda kis dugók ezek a magyarok, és milyen gyatrán játszanak! Szégyenbe hozzák Magyarországot!
A büfépultnál ott áll maga Kuznyecov úr és egy fekete szemöldökű madame; Kuznyecov úr méri az italt, a madame a pénzt inkasszálja. A poharakat rohammal ragadják meg.
—  Egy pohár vodká-á-át! Ide hallgasson! Vodká-á-át!
—  Bedobunk egyet, Kolja? Igyál, Muhtar!
Egy nyírott fejű alak bambán bámul a poharába, vállat von, aztán nekidühödten nyeli a vodkát.
—  Nem ihatom, Iván Iljics! Szívbajom van!
—  Rá se ránts! Nem lesz semmi baja a szívbajodnak, ha iszol egyet. 
A szívbajos ifjú iszik.
—  Még egy pohárkával!
—  Nem. . . Szívbajom van. Már így is megittam hetet.
—  Rá se ránts!
A fiatalember iszik...
—  Jóember! — könyörög egy hegyes állú, nyúlszemű lány —, hívjon meg vacsorára! 
A jóember kéreti magát.
—  Éhes vagyok! Csak egy adagot. ..
—  Mit akaszkodsz rám... Hékás!
Odanyújt egy darab húst... A lány eszik,... de hogy! Eszik a szájával, a szemével, az orrával...
A céllövöldénél fékeveszett pufogtatás folyik... A tiroli lányok fáradhatatlanul töltögetik a puskákat... A két tiroli lány egész helyeske... Kissé arrább egy festő áll, épp az egyiküket rajzolja a mandzsettájára.
—  Viszont látásra... Minden jott! — kiáltozzák a tiroli lányok.
Kettőt üt az óra... A teremben folyik a tánc. Zaj, lárma, kiabálás, visítozás, kánkán... Iszonyú fülledtség... Akik már feltöltötték magukat, újra meg újra utána töltenek a büfében, és három órára teljes a zűrzavar.
A különszobákban...
De menjünk inkább! Milyen jól esik kilépni innen! Ha én lennék a Salon des variétés tulajdonosa, én nem a belépésért, hanem a kilépésért szednék pénzt...


1881

SOPRONI ANDRÁS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 12-14. oldalak)

Fekete kenyér...

ADOLF TURKIN
Petőfi komi fordítója

Vaszilij Litkin / Ilja Vasz

Petőfi költészete a XIX. század ötvenes éveitől kezdve vált ismertté Oroszországban — első fordítóinak egyike a forradalmi demokrata Mihail Mihajlov volt. A cári cenzúra azonban minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy Petőfi líráját szélesebb körben megismerjék; feltételezhetően ezzel magyarázható, hogy a komi irodalmat megalapozó Iván Kuratov nem tudta megismertetni népével Petőfi költészetét.
Komi nyelven Petőfi versei csak 1917-et követően jelentek meg: poézisét a maga teljességében és sokoldalúságában a komi olvasóknak első ízben a költő és tudós Vaszilij Litkin tárta fel.
Vaszilij Litkin professzor, a nyelvtudományok doktora, a neves finnugor kutató nemcsak világszerte ismert tudós, de egyszersmind a legidősebb komi író, költő, műfordító is, aki Ilja Vasz néven közli munkáit, s akit joggal tartanak a szovjet-komi irodalom egyik megteremtőjének.
Vaszilij Litkin szegényparaszt családban született 1895. december 28-án, egy Sziktivkar városhoz közeli falucskában [Tyentyukovo]... Mivel apja halálakor mindössze kétéves volt, már gyermekkorától vállalnia kellett a paraszti munka minden terhét. De bár egy parasztfiú igen nehezen tanulhatott a cári Oroszországban, rendkívüli kitartással és kiapadhatatlan energiával mégis átvészelte a kudarcokat és nehézségeket; elvégezte a kétosztályos iskolát, aztán a városi szakiskolát. 1912-ben mint arra legalkalmasabb tanulót, állami ösztöndíjjal Totyma városába küldték, az ottani tanítóképzőbe. Miután ezt befejezte, 1916 nyarán behívót kapott a cári hadseregbe. 1918 decemberében szerelt le, de csupán egy évet dolgozott tanítóként, mivel kitört a polgárháború, és Vaszilij Litkin fegyverrel a kézben védte a fiatal szovjetköztársaságot.
Amikor elcsitult a harc, 1922-ben Litkint az Első Moszkvai Állami Egyetem filológiai fakultásán találjuk. Tanulmányai befejezése után, 1926-tól aspiránsként dolgozik, témaköre: a finnugor nyelvészet. Mivel azokban az években a Szovjetunióban még éppen csak első lépéseit próbálgatta a fianugor nyelvtudomány, hogy tanulmányait folytathassa, Vaszilij Litkin hosszabb útra indult: Finnországba, Németországba és Magyarországra. 
Magyarországi évei különösen sikeresnek mondhatók: 1972-ben — miután magántanulóként az összes vizsgát letette — a budapesti egyetemen elnyerte a filológiai tudományok doktora címet.
A budapesti egyetemi évek alatt tagja volt a Gombocz Zoltán vezette nevezetes Eötvös-kollégiumnak, annak az intézetnek, amely a legtehetségesebb bölcsészhallgatóknak adott helyet. Magyarországi „tanulóidejének" legjelentősebb eseményeként őrzi Litkin professzor a patinás Belvárosi étteremben szerveződött „Kruzsok" (kör) emlékét. Ebben a körben, amelyet Budenz József, a magyarországi finnugor nyelvtudomány alapítója szervezett, minden kedden este összegyűltek a finnugor nyelvészettel foglalkozó tudósok, hogy beszéljenek terveikről, újonnan megjelent könyvekről, utazásaikról. Azokban az években többek között Szinyei József, Melich János, Gombocz Zoltán, Zsirai Miklós és Lakó György látogatta a Kruzsokot, — később valamennyien a nyelvtudomány neves képviselői lettek.
A Kruzsok egyébként később is működött, s Vaszilij Litkin professzor magyar földre érkezvén sosem feledkezett el arról, hogy meglátogassa társait. Egyik ilyen látogatása alkalmából, 1968-ban mint tiszteletbeli vendéget, az étterem jubileumi kiadású díszkönyvével ajándékozták meg. A kiadvány az étterem történetét ismerteti, szó esik neves vendégeiről, sok-sok éven át kialakult szokásairól. Vendég volt itt maga Petőfi Sándor is — a könyvben ott található portréja és Nemzeti dal című verse, amit Vaszilij Litkin 1948-ban éppen itt olvasott először. (Utóbb e verset le is fordította komi nyelvre.)
A finnugor nyelvtudomány eredményeivel való mind közelebbi ismeretsége és gazdagodó magyar nyelvtudása arra ösztönözték Vaszilij Litkint, hogy még elmélyültebben tanulmányozza a magyar irodalmat. Különösen Petőfi költészete vált számára kedvessé, szívéhez közelállóvá; szabadságszeretete áthatotta Litkin művészetét. Magyarországon írta az októberi forradalom tizedik évfordulója emlékének szentelt nagy poémáját, a szovjet-komi irodalom első elbeszélő költeményét (Munöni — Menetelnek), melynek témája: a polgárháború eseményei komi földön... Az elbeszélő költeményen Petőfi hatása érződik.
Petőfi verseit Vaszilij Litkin 1927-ben kezdte átültetni komi nyelvre — már magyarországi tartózkodása idején lefordított néhányat.
Később, mintegy harminc év múlva, a Vojviv Kodzuv című újságban (1958/3. szám) jelentek meg komi nyelven újabb Petőfi-fordításai: a Te a tavaszt szereted, a Fekete kenyér, a Kicsapott a folyó, Az álom, a Rongyos vitézek, a Kellemetlen őszi reggel. Közülük öt — a Rongyos vitézek kivételével — később Vaszilij Litkin Napkeltekor (Sziktikvar, 1959) című verseskötetébe is bekerült. E fordítások tartalmi és formai szempontból is hűek, ami nyilván annak is köszönhető, hogy a komi és a magyar rokon nyelvek, struktúrájuk meglehetősen hasonló.
A tartalmi és formai hűséget tekintve a Te a tavaszt szereted fordítása a legsikeresebb. A költő-műfordító még fokozza is az eredeti népies jellegét azáltal, hogy bátran helyezi be a vers szövetébe a komi nyelv folklorisztikus elemeit.
Az eredetinek megfelelő jelentéstartalmat sugall a Vaszilij Litkin által fordított másik vers címe (Fekete kenyér) jóllehet a komik földjén, Litkin hazájában a fekete kenyér sosem szimbolizálta a nyomort — sőt ízletesebbnek és táplálóbbnak tartották és tartják a fehérnél. (Valójában persze a cári Oroszország szegényemberének fekete kenyere sosem volt a fehérnél ízesebb — gyermekéveiből jól tudja ezt maga a költő-műfordító is.) Az első versszak harmadik és negyedik sorának fordítása kissé eltér az eredetitől, azok (ti. a fordítás és az eredeti) mintegy felelgetnek egymásnak. Petőfinek ezekben a soraiban az anyai bánat kap hangot, az anyáé, akinek fekete kenyérrel kell kínálnia fiát, aki talán az otthontól távol fehéret eszik; vagyis felvetődik benne a kérdés: ta-íán jobb sora van gyermekének idegenben? Litkin határozott választ ad erre a kérdésre: ehetsz-e fehér kenyeret, amikor otthon egy falat fekete sincs... A fordító tehát közvetlenül az anya nélkülözéseire irányítja a figyelmet, míg az eredetiben ugyanez a gondolat áttételesen fejeződik ki, a kontextusból következik. Ehhez hasonló eljárást követ Vaszilij Litkin több más fordítása esetében is. Az anya nyomorának és az ő nélkülözéseire szüntelen emlékező fiú féltő szeretetének ábrázolása mindennél erősebben hat a komi olvasók érzelmeire.
Hasonló sikerrel ülteti át komi nyelvre Litkin a Kicsapott a folyó hangulatát. Petőfi versétől indíttatva, a fordító saját hazájára emlékezik, az északi folyók szabad tavaszi áradására, a fehér éjszakák varázsos szépségére, a népdalok szívhez szóló melódiáira.
Nehezebb feladattal birkózik Az álom szövegének fordításakor, de bár a ritmus és a rímképlet különbözik az eredetitől, a szeszélyesen szabdalt, szenvedéllyel teli sorok kifejezésbeli tömörségét sikerrel adja vissza. Aló soros eredetivel szemben a komi nyelvű szöveg 17 sorra tagolódik, s a tartalmi hűséget szem előtt tartva, Litkin mintegy aktualizálja Petőfi költeményének zárósorát („Rabnemzetek bilincsét tördelem!"), mely a felszabadult népére gondoló költő-műfordító átültetésében körülbelül így hangzik: „Letépve hámot, rozsdás láncokat, szabadságot hozok neked, Hazám!"
Sikerrel oldja meg Vaszilij Litkin a Kellemetlen őszi reggel fordításának nem kis gondot jelentő feladatát. A komi nyelven megjelent Petőfi-versek legkiválóbbika ez, ennek hangja áll legközelebb a nagy magyar költőéhez.
Litkin egyébként mindegyik fordítása alcíméül odajegyzi: „Petőfi nyomán" vagy „Petőfi-motívumok felhasználásával". Ily módon bizonyos alkotói szabadságot engedélyez magának, mivel a túlzott pontosság, szerinte, hátrányos lenne: Petőfi versei veszítenének a komi olvasóra gyakorolt hatásukból, közvetlenségükből.
1973-ban, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján a Vojviv Kodzuv című lap (1973. 1. szám) Adolf Turkin jubileumi cikkét (A legnagyobb magyar költő) és Vaszilij Litkin legújabb fordítását, a Nemzeti dalt közölte. Ugyanennek a lapnak következő számában jelent meg, szintén Litkin fordításában, a Búcsú című vers. Petőfi e két költeményének átültetése orosz nyelvből történt.
Vaszilij Litkin végül is Petőfi Sándor kilenc versének remekbe szabott fordítását készítette el komi nyelven. Felvetődhet a kérdés: mi az oka, hogy a kiváló költő, Litkin viszonylag kevéssé ismert és kisebb jelentőségű költeményeket választott fordításra Petőfi életművéből? Hiszen ezeket a verseket elolvasva nehéz ítélkezni, és még nehezebb átfogó képet alkotni a nagy magyar költő poéziséről. Úgy tűnik, Litkin alkotói egyéniségéhez, a fejlődő fiatal komi irodalomhoz Petőfi ifjúkori versei álltak közelebb. Mert hogy Vaszilij Litkin feltétlenül képes megbirkózni komolyabb feladatokkal is, azt 1973-ban, az érett Petőfi már említett két versének — a Nemzeti dal és a Búcsú — rangos fordításával egyértelműen bizonyította.
Térjünk azonban vissza Vaszilij Litkin életútjának főbb szakaszaihoz. Magyarországról visszatérvén Moszkva, Orenburg, Rjazany főiskoláin tevékenykedett. 1959-ben ismét Moszkvában találjuk: munkahelye a Szovjet Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének finnugor tagozata. 1962-től 1973-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozik itt, a tagozat vezetőjeként. Vaszilij Litkin napjainkban a jól megérdemelt pihenés örömeit élvezi, de továbbra is tevékenyen vesz részt a tudományos és irodalmi életben. [Szerkesztői megjegyzés: Litkin 1981-ben hunyt el, Moszkvában]
Nagyok Vaszilij Litkinnek a finnugor nyelvek kutatása során szerzett érdemei. Tizenkét monográfiája, közel háromszáz tudományos cikke, tizenhat verskötete, megszámlálhatatlan irodalmi alkotása és műfordítása jelent meg a legkülönfélébb lapokban. S amint erről szóltunk, életművének egyik legfontosabb részét képezik a Petőfi Sándor verseiből készült műfordítások.

KASSAI-VÉGH MIKLÓS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/11. sz. 158-160. old.)