Lev Tolsztoj emlékszám (2)

LEV TOLSZTOJ:

A naplóból

1847. április 8, reggel 6 óra

Az iró ifjúkorában

A remény átok a boldog és áldás a boldogtalan ember számára.

Bár már sokat fejlődtem, amióta elkezdtem nevelni magamat, még mindig roppant elégedetlen vagyok magammal. Az ember minél előbbre halad az öntökéletesítésben, annál jobban látja fogyatékosságait, és igaza van Szókratésznek, aki szerint az ember tökéletességének legfelső foka, ha tudja, hogy nem tud semmit.

Április 9, reggel 6 óra

Tökéletesen elégedett vagyok azzal, ahogy tegnap viselkedtem. Kezdek uralkodni a testemen; de szellemi erőim még igen gyengék. Csak türelem és szorgalom – és bizonyos, hogy elérem mindazt, amit akarok.

1851. augusztus 10.

Harmadnapja pompás éjszaka volt, itt ültem Sztarogladkovszkajában,1 házam ablakában, és minden érzékemmel – a tapintást kivéve – gyönyörködtem a természetben. A hold még nem kelt föl, de délkeleten már kezdtek rózsásodni az éjszakai felhőcskék, a könnyű szellő friss illatot sodort felém. A békabrekegés és a tücsökcirpelés valami sejtelmes, egyhangú éjszakai nesszé olvadt össze. Az égbolt tiszta volt, telehintve csillagokkal; á nagy, fényes csillagokon túl parányi csillagrajok látszottak, melyek fehér foltokká álltak össze. Az ember bámulja őket, gyönyörködik bennük, és egyszerre eltűnik minden – és a csillagok mintha közelebb jöttek volna. Tetszik nekem ez az érzékcsalódás.

Nem tudom, miképp ábrándoznak mások, de mindabból, amit csak hallottam vagy olvastam, az derül ki, hogy egész másképp, mint jómagam. Azt mondják, vannak, akik a szép természet látványától elméláznak az Isten nagyságán, az ember kicsinységén; a szerelmesek kedvesük arcát látják a víz mélyén. Mások azt állítják: úgy érzik, mintha a hegyek megszólítanák, a falevélkék beszélnének hozzá, áfák hívnák valahová. Hogy juthat az ember eszébe ilyen gondolat? Komoly igyekezet kell ahhoz, hogy ilyen ostobaságot bemagyarázzunk magunknak. Ahogy idősödöm, egyre jobban megbékélek azzal a sokféle mesterkéltséggel (affectation), mely életünket, beszédünket stb. elárasztja; de ehhez a mesterkéltséghez; minden erőfeszítésem ellenére se vagyok képes hozzászokni. Amikor azzal foglalkozom, amit ábrándozásnak neveznek, sose jut eszembe egyetlen értelmes gondolat sem; ellenkezőleg – képzeletemben csupa ostoba gondolat fut át, olyanok, amelyek képtelenek megragadni figyelmemet. Mikor aztán olyan gondolatra bukkanok, mely újabb gondolatok egész sorát vonzza, egyszeriben elillan az erkölcsi lustaságnak az a kellemes állapota, melyet ábrándozásnak nevezek, és elkezdek gondolkodni.

Nem tudom, mi módon villantak fel csapongó képzeletemben a cigányozással töltött éjszakák emlékei. Katya dalai, szeme, mosolya, keble, gyengéd szavai még frissen élnek emlékezetemben, minek írnék róla, hisz egész másról akarok beszélni. Észrevettem, hogy hajlamos vagyok a kitérőkre ; márpedig éppen ez a rossz szokásom, nem pedig – mint korábban hittem – a gondolatok bősége az, ami gyakran megakadályoz az írásban, és arra kényszerít, hogy felálljak az íróasztal mellől, és egész máson kezdjek el gondolkodni, mint amiről írtam. Veszedelmes szokás. Bár kedvenc írómnak, Sterne-nek óriási tehetsége van a meséléshez és az okos csevegéshez, a kitérők még az ő műveiben is nehézkesek. Aki megismerte a cigányokat, nem tud leszokni arról, hogy minduntalan a dalaikat dúdolja, jól vagy rosszul, de mindig élvezettel, olyan élénk marad az emlékük. Néha egyetlen jellegzetes vonás képes rá, hogy egész sereg eseményt idézzen fel, amely ezzel a vonással kapcsolatos. Nehéz meghatározni, mi volt a cigányok énekének az a jellegzetes vonása. Talán a szavak sajátos kiejtése, a cifrázás (fioratúra) egy sajátos válfaja és a különleges hangsúly.

Egy ilyen dalt, a Mondd, miértet dúdolgattam tehát, ez ugyan nem legkedvesebb nótáim közül való, de ez volt az, melyet Katya énekelt az ölemben ülve azon az estén, amikor azt magyarázta, hogy csak engem szeret, másokhoz azért kedves, mert a kórus megköveteli, de rajtam kívül senkinek nem engedi meg azokat a szabadosságokat, melyeket a szemérem fátyla kell hogy takarjon. Akkor este igazán hittem ezt a ravasz cigányfecsegést, jól éreztem magam, és egyetlen „vendég" sem zavart meg, ezért szeretem azt az estét és azt a nótát. Nagy átéléssel énekeltem, nem zavartattam magam, hangom nem akadozott, nem hibáztam el a hajlításokat, és nagy élvezettel hallgattam saját magam. A hiúság szokás szerint ismét belopódzott a lelkembe. „Nagyon kellemes hallgatnom önmagamat – gondoltam –, de bizonyára még kellemesebb másoknak hallgatni engem"; egyenest irigyeltem gyönyörűségüket, melytől én meg voltam fosztva; egy pillanatnyi szünetet tartottam, belefüleltem az éjszaka hangjaiba, hogy aztán még nagyobb átérzéssel nekifogjak a következő szakasznak, de ekkor neszezest hallottam az ablakom alatt. „Ki az?" – „Én vagyok, uram" – felelte egy hang, melyet nem ismertem föl, bár oly határozottan csengett, mintha biztos lenne, hogy ez a válasz tökéletesen kielégítő. „Ki az az én? – kérdeztem, bosszúsan attól, hogy valami profán alak megzavarta ábrándozásomat és dalolásomat. „Épp hazafelé tartottam, uram, aztán megálltam hallgatni." – „Á, te vagy az, Marka?"2 – „Én, hát, uram. A nagyságos úr méltóztatik ezeket a kalmük nótákat énekelni?" – „Kalmük nótákat?" – „Csak hallgatom" – folytatta, észre se véve bosszúságomat és sértődöttségemet, hogy az ő lamentálásukra hasonlít. – „Igen, kalmük nóták." Kellett nekem, hogy ez a sánta Marka az ostoba fecsegésével elrontsa a gyönyörűségemet! Ezután persze nem folytathattam se az ábrándozást, se az éneket. Most egyszerre úgy gondoltam, hogy nagyon rosszul éneklek, s hogy a nevetést, amit az imént a szomszéd udvarból hallottam, az én nótázásom váltotta ki. A kellemetlen érzés kijózanított. Tanulni nem tudtam, aludni sem volt kedvem; ráadásul Marka szemmel láthatólag jó kedvében lehetett, és tulajdonképpen teljesen ártatlan eszköze volt kiábrándíttatásomnak. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy még nem alszik, erre roppant nyakatekert és érthetetlen szavakkal kifejtette, hogy álmatlanság gyötri. Belemelegedtünk a beszélgetésbe. Amikor megtudta, hogy nincs kedvem aludni, engedélyt kért, hogy bejöhessen hozzám, én beleegyeztem, és Marka a mankóit fogva letelepedett az ágyammal szemközt.

Marka, akit valójában Lukának hívnak, olyan érdekes és annyira tipikusan kozák egyéniség, hogy érdemes elidőzni mellette. Házigazdám Japiska... ,3 aki nagy kópé és tréfacsináló, azon az alapon keresztelte el Markának, mert szerinte három apostol van: Luka, Marka és Vértanú Nyikita, de mind a három egykutya. Ezért keresztelte hát el Lukaskát Markának, és ezt a nevet átvette az egész falu.

Marka huszonöt esztendős forma, alacsony termetű nyomorék; az egyik lába aránytalanul kicsi törzséhez képest, a másik aránytalanul kicsi és görbe az egyikhez képest; ennek ellenére, vagy talán éppen ezért – hogy el ne veszítse egyensúlyát –, meglehetős gyorsan jár, mégpedig nemcsak mankón, hanem anélkül is, oly módon, hogy egyik lábával majdnem a fél talpára támaszkodik, másikkal épp csak a lábujja hegyére. Ha ül, azt mondanánk rá, hogy középtermetű, jó felépítésű férfi. Érdekes, hogy akármilyen magas széken ül is, a lába mindig eléri a padlót. Tartásának ez a sajátossága mindig meglepett; először annak tulajdonítottam, hogy ennyire ki tudja nyújtani a lábát; de ahogy alaposabban kitanulmányoztam, rájöttem, hogy az ok hátgerincének rendkívüli hajlékonysága és hátuljának az a képessége, hogy a legkülönbözőbb helyzeteket tudja fölvenni. Szemből nézve úgy látszik, nem is ül rajta a széken, hanem csak nekitámaszkodik és hátradől, hogy karját a szék támlája mögé vesse (ez kedvenc póza); de amikor háta mögé kerültem, legnagyobb csodálkozásomra úgy találtam, hogy tartása tökéletesen megfelel az ülés követelményeinek.

Arca nem szép; kozák mód simára nyírott, kis feje, elég magas, okos homloka van, alóla ravaszkás szürke szempár tekint ki, melyből nem hiányzik a tűz sem, orra hegye lefelé hajlik, széles ajka előreugrik, állat rőt kecskeszakáll fedi – ezek arca jellegzetességei. Személyét általában vidámság, önelégültség, ész és félénkség jellemzi. Erkölcsi tekintetben nem tudnám jellemezni, de leírom, milyennek mutatkozott az akkor kezdődő beszélgetésben. Már korábban is volt dolgunk, egyszer-kétszer elbeszélgettünk. Ugyanaznap történt, hogy odajött hozzám, amint csomagoltam a másnapi utazáshoz. Épp ott ült nálam Japiska, akitől Marka fél, mivel – teljes joggal – úgy véli, hogy amaz irigyelni fog mindent, amit őneki ajándékozok. Markát választottam tanítómul a kumik nyelvben. „Volna nekem, kegyelmes uram, hogy úgy mondjam (kedveli azt a töltelék mondatot) egy aprócska kérésem" – „Éspedig?" – „Engedje meg, hogy később mondhassam el: különben – szólt aztán meggondolva magát, és mosolyogva Japiskára pillantott –, ha méltóztatna adni egy ceruzát meg egy kis papirost, akkor írásban..." Megmutattam az asztalon az írókészletemet, ő pedig fogott egy lapot, két lábát és mankóit valami különös csomóba rendezve letelepedett a padlón, fejét félrebillentette, és a ceruzát nyálazgatva, mosolyogva, nagy erőfeszítéssel teleírta térdén ákombákomokkal a papírt; öt perc múlva átnyújtotta girbegurba sorokkal írt episztoláját, és Japiskához fordulva azt mondta: „Látod, bátyám, itt ülsz, mégse tudod, mi van ide írva." – „Ni, az írástudó!" – felelte az csúfondárosan. – „Bátorkodom arra kérni, kegyelmes uram, hogyha méltóztatik kegyes lenni, mármint az úti szamovárt illetőleg, és előre is készséggel megszolgálom, ha régi és nem szükségeltetik." A mosolyt, melynek kíséretében azt mondtam: – „Jól van, vidd", – bizonyára irodalmi tehetsége elismerésének vette; mivel ugyanazzal az önelégült és ravasz mosollyal válaszolt, amellyel az imént Japiskához szólt. – Ennyi az egész.

Éjszaka a következő beszélgetés alakult ki köztünk. „Még nem méltóztatik pihenni?" – „Nem, nem tudok elaludni; hát te merre jártál?" – „Nekem se volt, megvallom, aludhatnékom – sétáltam egyet a faluban, benéztem valahová, aztán most épp hazafelé tartottam." Meg kell jegyezzem, amikor behívtam és beszédbe elegyedtem vele, volt egy titkos célom: nem lenne-e a Mercuriusom, nem vállalná-e el azt a feladatot, melyet tudom, nagyon szeret, s ezért nem képes egyenest a nevén nevezni. Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit nem hévből csinálok, hanem átgondoltan, sehogy se tudom rászánni magam, hogy a nevén nevezzem és egyszerűen nekifogjak. Az ő beszédjének az a különlegessége, hogy kétféle hangnemben szól: egyik fajtát, a közönségeset, olyan esetben használja, amikor semmi különösebbet vagy kellemeset nem vár; ilyen esetekben egyszerűen és szerényen viselkedik; amikor viszont beszélgetés közben olyasmire tér ki, ami kizökkenti a megszokott kerékvágásból, nyakatekert, érthetetlen nyelven, bonyolult körmondatokban kezd beszélni; ilyenkor még a külseje is teljesen megváltozik: szeme szokatlan fényt kap, szája határozatlan mosolyra húzódik, egész teste mozgásba jön, valósággal magán kívül van. Marka beszéde és történetei nagyon szórakoztatóak, különösen közbenjárása K.L... érdekében, aki „nagyon le volt kötelezve" neki, és aki, amikor elérte az áhított célt, gyenge egészsége folytán nem tudott élni Marka fáradozásainak eredményével.

Augusztus 22.

Huszonnyolcadikán születésnapom lesz, huszonhárom éves leszek; szeretném, ha ettől a naptól kezdve a magam elé tűzött célok szellemében élnék. (...)

Napkeltétől rendbe rakom papírjaimat, számláimat, könyveimet, dolgozataimat; aztán elrendezem gondolataimat és másolni kezdem a regény első fejezetét. Ebéd után (keveset enni!) tatár nyelv, rajzolás, lőgyakorlat, séta és olvasás.

1853. október 24.

Korábban keltem a szokásosnál, és nekiültem írni az utolsó fejezetet. Sok gondolatom gyűlt össze; de valami leküzdhetetlen viszolygás akadályozott benne, hogy befejezzem. A műben, akárcsak az életben, a múlt meghatározza a jövőt – a zavaros művet nehéz lelkesedéssel, következésképpen jól folytatni. Gondolkodtam a változtatásokon a Serdülőkorban,4 de nem tettem egyet sem. Leghelyesebb hevenyészve följegyezni a megjegyzéseket, aztán egyszerűen neki kell látni átmásolni az egészet.

Ebédig az 1799-es orosz–francia háború kritikáját olvastam, ebéd után pedig minden különösebb kedv nélkül elmentem célba lőni Gromannal. A gyönyörű idő elcsábított, elmentem vadászni, és lőttem egy nyulat. Vacsora után tizenkettőig kártyáztam. Milyen könnyen alakulnak ki a rossz szokások! Már hozzászoktam, hogy vacsora után játszom.

Olvasás, főképp tisztán szépirodalmi mű olvasása közben leginkább a szerző jelleme érdekel, ahogy a műben kifejeződik. De vannak olyan művek is, ahol a szerző leplezi vagy többször is változtatja véleményét. A legkellemesebbek azok, amelyekben a szerző úgy tesz, mintha el akarná rejteni személyes nézetét, mégis hűen kitart mellette, valahányszor színt kell vallania. A legsivárabbak viszont azok, amelyekben a szerző nézete oly gyakran változik, hogy végül tökéletesen elvész.

Október 25.

Délelőtt átnéztem a Serdülőkort, elhatároztam, hogy újra lemásolom, és döntöttem a változtatásokról, átrendezésekről és toldásokról, amelyeket el kell végeznem rajta. Tíz óra felé elmentem vadászni, és estig oda voltam. Elolvastam a Szovremennyik legutóbbi, igen rossz számát. Megvacsoráztam, és most lefekszem aludni. A mai egész nap morális pihenő volt számomra. Az ember öntudatlanul is gyakran szükségét érzi az ilyesminek.

(...) Kezdem sajnálni, hogy túlságosan sietve küldtem el az Egy biliárdfelíró feljegyzéseit5. Tartalmát tekintve nem sok változtatni, vagy kiegészítenivalót találtam volna rajta, de a formája nincs elég gondosan kidolgozva.

Október 26.

Nem valami korán keltem, és minden tagom sajgott a fáradtságtól. Délelőtt rendesen dolgoztam a Serdülőkor másolásán és rendbetételén, de hamarosan elhívtak ebédelni, ebéd után pedig olvasgattam egy kicsit.

Mindig természetellenesnek éreztem azokat a leírásokat, melyek arról szólnak, hogyan küzd a jó és a rossz a helytelen cselekedetre készülő emberben. Az ember könnyen és észrevétlenül teszi a rosszat, és csak jóval később rémül meg és csodálkozik el azon, amit csinált.

Az egyszerű nép a maga munkával és nélkülözéssel teli életével olyannyira felettünk áll, hogy a magunkfajtának egyszerűen nem illik a rosszat keresni és azt leírni benne. Megvan bennük a rossz, de jobb ha nem mondunk róla mást csak csupa jót (mint a halottról). Ez Turgenyev erénye, és Grigorovics Halászokjának 6 fogyatékossága. Kit érdekelhetnek e szánalomra méltó érdemekben gazdag osztálynak a vétkei? Több benne a jó, mint a rossz; ezért természetesebb és nemesebb az előbbi okait keresni, mint az utóbbiakét.

Régebben úgy gondoltam, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy alapos és gondos leszek dolgaimban, képes leszek követni ezt a szabályt; aztán a gyakran ismételgetett és soha pontosan be nem tartott szabályok kezdtek meggyőzni arról, hogy ezeknek semmi hasznuk; most arról kezdek meggyőződni, hogy ezek a hol gyengülő, hol újra megújuló rohamok, ez a periodikusan ismétlődő önkontroll normális jelenség.

Hozzá kell szoknom, hogy mindig mindenütt gondosan és világosan fogalmazzak, mert az ember hajlamos rá, hogy a gondolat homályosságát vagy hamisságát ösztönösen mesterkélt fordulatokkal, javításokkal és lendülettel igyekezzen elleplezni önmaga elől.

1863. február 8.

Jasznaján vagyunk. Iszlenyjev és Szerjozsa megzavart ugyan bennünket, mégis olyan jó, olyan jó! Annyira szeretem őt.10 A gazdaság és a folyóirat ügyei jól állnak. Az egyetemisták terhemre vannak a helyzetük természetellenessége és akaratlan féltékenységük miatt. Ez utóbbiért egyébként nem neheztelek rájuk. Milyen világos most minden számomra. Fiatalos rajongás volt ez az egész, majdnemhogy komédiázás, amelyet – felnőtté válván – nem tudok folytatni. Ő a mindenem. Ő még nem tudja, nem érti, mennyire átformál engem, összehasonlíthatatlanul jobban, mint én őt. Csak nem tudatosan. Tudatos igyekezetünk – az enyém is, az övé is – hasztalan. Út közben az jutott eszembe, hogy a tudomány egy-egy felfedezése: egy új látásmód felfedezése, melyek birtokában az, ami régebben helytelen volt, helyesnek és következetesnek látszik, más oldalak viszont sötétebbé válnak. Tudom például, hogy a vas hideg, a bunda meleg, a nap felkel, lemegy, a test meghal, a lélek halhatatlan. Az új nézőpontból el kell feledkeznem a bundáról és a vasról, és nem tudhatom, mi a bunda és a vas, és nem láthatok mást, mint egymást taszító és vonzó atomokat, melyek úgy helyezkednek el, hogy jó vagy rossz vezetőivé válnak valaminek, amit hőnek nevezünk; vagy el kell feledkeznem arról, hogy a nap felkel és lemegy, hogy mi a hajnalpír, mi a felhő, és el kell képzelnem, hogy a föld forog, és vele keringek én is. (Sok mindent meg lehet magyarázni az ismert úton ezzel a nézettel, de ez a nézet nem maga az igazság, mert egyoldalú.) A vegytannál még inkább ez a helyzet. Vagy például felejtsem el, hogy lélekből és testből állok, ehelyett gondoljak arra, hogy test és ideg vagyok. Az orvostudomány szempontjából ez – eredmény; a lélektan szempontjából – ellenkezőleg.

Február 23.

Elkezdtem írni.11 Nem az igazi. Sokáig lapozgattam a papírjaim között. Gondolatok rajzása, és visszatérés vagy visszatérési kísérlet a líraisághoz. Tetszik. Úgy érzem, nem tudok kiforrott gondolat és lelkesedés nélkül írni...

1901. február 6. Moszkva

(...) Elég sok mindent feljegyeztem és lényegesnek találtam.

1. A legfontosabb, hogy állandóan törekedni kell eloszlatni a kormány által terjesztett ködösítést, miszerint mindent, amit tesz, a rend érdekében, az alattvalók üdvéért teszi. Mindent, amit tesz, azt vagy a maga javára teszi (kirabolja a leigázottakat), vagy azért, hogy leur donner le change12 és elhitesse velük, hogy az ő érdekükben cselekszik.

(...) 6. Az öt külső érzékszervünk kényeztetésére szolgáló eszközök, a díszes lakberendezés, használati tárgyak és ruházat, különösen a nők öltözködésében, ezek gerjesztik a buja vágyakat, így a zene, parfüm, az ínyenc ételek, a sima, kellemes tapintású felületek. A csillogás, a fény, a nap, a fák, a fű, az ég szépsége, sőt az emberi test látványa is, mindenféle mesterséges feldíszítés nélkül, a madarak éneke, a virágok illata, az egyszerű étel, a gyümölcsök íze, a természetes dolgok tapintása nem gerjeszt buja vágyat. Azt a villanyvilágítás, az elegáns öltözetek, a zene, a parfüm, az ínyenc ételek, a sima felületek keltik.

1901. április 22. Moszkva

(...) A pedagógiának három válfaja van, minthogy a gondolkodásnak is három neme van: 1. logikai, 2. tapasztalati és 3. művészi. A tudomány, a tanulás nem más, mint annak elsajátítása, amit okos emberek már előttünk elgondoltak. Az okos emberek mindig ebben a három nemben gondolkodtak: vagy logikai következtetéseket – gondolatokat – vontak le valamely tételből: matematika és matematikai tudományok; vagy megfigyeléseket végeztek és a megfigyelt jelenségeket elkülönítve a többitől, következtetésekre jutottak a jelenségek okaira és okozataira vonatkozóan; vagy leírták azt, amit láttak, tudtak, elképzeltek. Röviden: 1. gondolkodtak, 2. megfigyeltek, 3. kifejeztek. Ezért a tudomány három neme 1. matematikai tudományok, 2. tapasztalati tudományok és 3. nyelvek (…)

1903. március 11. Jasznaja Poljana

Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány gondolatot ebből az időszakból.

Egészségem jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem (...)

1. Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én"-ünkre eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban van így.

2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig) elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból ezekből az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. Igy a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota. Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyellek, és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgyatlanul is szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már emlékezett már régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni és végig kell gondolni eredetüket.

(...) 4. Az emberek, a liberális politikusok vagy általában a mindenféle doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, hogy felveszik a harcot a hazugságok egyik formájával, és közben érvényesülni hagyják a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint hogyha árvíz idején a ránk zúduló áradatot egyik helyen megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár elborítson...

Hajól tudom, 1903. november 30. Jasznaja Poljana

(...) Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus elbeszélést írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen szavakat zagyvál, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különös frissességgel működött az agyam: elképzeltem három népi típust is: az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász.

Mindennap szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből.

1904. január 22. Jasznaja Poljana

(...) Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele, és akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság, és akkor azonkívül, hogy törekedni kell e banditák megvilágosítására, meggyőzéssel rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat, amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a banditákkal megosszuk zsákmányukat, részt vegyünk annak felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék (...)

1904. április 29. Jasznaja Poljana

(...) Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljességgel magamat, ismerem, egész önmagamat a születés függönyéig és a halál függönye előtt. Azáltal ismerem magamat, hogy én – én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom, hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek szóbeli közléséből átvett tudás - ilyen a megfontolás, az előrelátás, a következtetés, a tudomány.

Az első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyok. Ez kétségtelen.

A második. Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba.

A harmadik. Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges.

Az élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és második tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában él meg (…)

Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete.

Ez idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez"-t egészítgettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége (...) Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévelygek.

Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát.

Most kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, segíts meg, hogy teljesíthessem a te akaratodat. Nem azért, hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell.

1909. január 18. Jasznaja Poljana

(...) Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam fizikailag, se tegnap egész nap, se este, se ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis kiegészítést írtam a Sztolipinről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos céllal, hogy kihívjam magam ellen hajszájukat.13 Ez a cél sem valami jó, az pedig még rosszabb, hogy gyűlölettel vagyok iránta. Ki kell javítani. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett. Hála istennek – úgy látszik, legyőztem emberi becsvágyamat.

Tegnap éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kellemes érzés fogott el, ahogy vártam a halált, nem kívántam, de a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely természetes és ésszerű lépést vagy eseményt. Úgy érzem, hogy mindenesetre közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap választhat el tőle. Ma egész reggel pasziánszot raktam, de nem fogtam munkához, mert éreztem gyengeségemet. Témáim pedig nagyon jók, nem akarom őket elrontani. Eszembe jutott egy új téma. Mégpedig: hogyan tekinti az újságot, azt, ami ott ki van nyomtatva, a szabad ember, vagyis a valóban vallásos ember. Meg kellene mutatni az emberek eltorzulásának, rabszolga voltának, gyengeségének minden fokozatát – az emberi méltóság elvesztésének fokozatait. Nagyon jól végiggondoltam. Nem tudom, hogyan sikerül majd megírni. Talán holnap. Most este van. Csertkovot várom. Semmit sem kezdeményezek.

1909. március 6. Jasznaja Poljana

Nagyon – azt akartam mondani: rosszul, no jó, nem rosszul – gyöngének érzem magam: a szívem szorul, semmit sem tudok következetesen végiggondolni. A lábam is rosszabb. Nem tudtam, mit kell tennem. Kérdeztem hát magamtól: mit kell tennem, hogy az Istennek, az én uramnak tetsző legyen? És most már világos legalábbis az, hogy mit nem kell, mit nem szabad tennem.

1. Olvastam az újságban a halálos ítéletekről és a bűntettekről, amelyekre kiszabják, s így világossá lett előttem, hogy milyen torzul cselekszik az egyház, amely elleplezi az igazi kereszténységet, elferdíti a lelkiismeretet és az állam, amely törvényesíti, nemcsak igazolja, hanem piedesztál-ra helyezi a gőgöt, a becsvágyat, a haszonlesést, az emberek megalázását és legfőképp mindenfajta erőszakot és az emberölést a háborúban és a kivégzéseken. Az ember azt hinné, mindez olyan világos, de senki sem látja, nem akarja látni. És az egyház meg az állam, holott látja, hogy nőttön nő a rossz, csak csinálja tovább. Olyan ez, mintha szántóvető emberek, akik egyébhez nem értenek s eszközük is csak a szántásvetéshez van, szántóvető munkájukból kell hát megélniük, mégis kiszántanák a sarjadó vetést.

Lehet, hogy annak idején szükség volt az egyház meg az állam tevékenységére, de ma pusztító hatású, és csak folyik tovább.

(1910) Ma, április 13.

Ötkor ébredtem és mindegyre azon gondolkodtam, hogyan találjak kiutat, mit tegyek? És nem tudom. Gondoltam, írni fogok. De még az írás is undorító, ha megmaradok ebben az életben. Beszéljek Szofja Andrejevnával? Elmenjek? Apránként változtassak?... Talán ezt az utóbbit fogom tenni, és ezt tehetem. Akkor sem könnyű. Talán, sőt majdnem bizonyosan, ez a jó. Segíts, segíts te, aki bennem vagy, és mindenben, és aki vagy, akihez könyörgöm és akit szeretek. Szeretlek, igen. És most sírok a szeretettől. Nagyon.

Április 14.

Tegnap nagyon nehéz volt (...) Semmit sem írtam, csak egy fölösleges levelet. Lovagoltam. Nehéz, de nem tudom, mit tegyek. Szása elutazott. Szeretem őt, hiányzik – nem azért, hogy a munkában segítsen, a szívemnek. Goldenvejzerék eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Goldenvejzer zongorázott.14 A gyengeségtől elszomorodtam.

Éjjel fizikailag rosszul voltam, egy kicsit kihat a lelkiállapotomra is. Későn keltem (...) Jó voltam a koldusokhoz is, egy kérelmezőhöz is. Kikocsiztam Ovszjannyikovóba. Elővettem a könyveimet.15 Nem szabad többet írnom. Azt hiszem, ezen a téren megtettem, amit tehettem. Pedig de szeretnék még írni, nagyon szeretnék.

Este Az életről írott gondolataimat javítgattam. Most tizenkét óra van. Lefekszem. Még mindig rossz a lelkiállapotom. Vigyázz, tartsd magad, Lev Nyikolajevics.

Szeptember 3.

Tegnap reggel jártam egyet, Obrazcovkáig nem jutottam el. Hazajöttem, és olyan hévvel fogtam az íráshoz, amilyet régóta nem tapasztaltam.16 Ellovagoltam Trehanyetovóba egy muzsikhoz. A ló felbukott. Erős benyomást tett rám az öreg, öregebb nálam, csépelnek nála. Mamontova. Szása megérkezett. Itthon változatlanul nyomasztó a helyzet. Tartsd magad, Lev Nyikolajevics. Igyekszem. Este nem akartam kártyázni, de beültem mások helyett.

Szeptember 4.

Keveset aludtam, korán reggel ellovagoltam Trehanyetovóba és Obrazcovkába. Elborzasztó szegénység. Alig tudom elfojtani a könnyeimet. Levelek. Az egyik szidalmaz. Jártam egyet a parkban. Aludtam egy keveset. Megyek ebédelni (…)

1910. szeptember 5.

Ma későn keltem. Sétáltam a parkban. Feljegyeztem valamit, azt hiszem, egész jó gondolatokat a mozgásról, a térről és az időről. Aztán igyekeztem folytatni a munkát, de keveset végeztem, nem ment. Szörnyű idő volt, eső után meglátogattam Andrej Jakovlevicset.17 Hazakísért. Megérkezett Szofja Andrejevna. Nagyon izgatott, de nem ellenséges. Később megérkezett Sz. Sztahovics. Lefekszem. Tizenegy óra.

Szeptember 6. Kocseti

Betegen ébredtem, bizonyára az öregkori üszkösödés. Jólesett, hogy nem volt kellemetlen érzés, hanem inkább egyenesen kellemes a halál közelsége. Ezenkívül gyengeség, étvágytalanság. Jó hír Transvaalból, az erőszakot elutasítók kolóniájáról.18 Semmit sem ettem, most este van. Megjött a kinematográfus.19 Megpróbálok lemenni, hogy megnézzem. Beszéltem Szofja Andrejevnával, minden jó (…)

(Szeptember 8.) 7-8.

Tegnap jobb volt az egészségem. Csak a lábam fáj és pas pour cetté fois. Ahogy fent elhatároztatott, úgy legyen. Mert már megvan a döntés, csak én nem tudom.

Csak leveleket írtam, egyet az indusnak,20 egyet pedig egy orosznak az erőszak elutasításáról. Szofja Andrejevna egyre ingerültebb és ingerültebb. Nehéz. De tartom magam. Még nem tudom nyugodt szívvel megtenni azt, amit kellene. Félek Csertkov mostanában várható levelétől...21 (...) Szofja Andrejevna mindenképpen azt akarta, hogy Drankov filmezze le velem. Azt hiszem, nem fogok dolgozni. Nyugtalan vagyok. Semmit sem írtam. Jártam a parkban, feljegyeztem egyet-mást. Levelet kaptam Csertkovtól, külön Szofja Andrejevna is. Még ezt megelőzően nehéz beszélgetésünk volt az elutazásomról. Védtem a szabadságomat. Elmegyek, amikor úgy látom jónak. Nagyon szomorú dolog, persze, mert rossz vagyok. Lefekszem aludni.

Október 2.

Betegen ébredtem. Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a hivatalnok osztályok, illetve a paraszt dolgozók életének egész sekélyességéről, és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a lelke szerint igazi embert. Esetleg egy asszonyt és egy férfit. Milyen jó lehetne! És hogy vonz ez a gondolat. Milyen nagy mű lehetne. És már el is gondolom anélkül, hogy a következményekre gondolnék, amelyek pedig minden igazi műben, így minden igazi műalkotásban is olyan jelentősek. Milyen nagyszerű is lenne. Tegnap Maupassant novelláját olvastam, és ettől kedvem támadt, hogy ábrázoljam az élet sekélyességét, amilyennek ismerem, és éjszaka eszembe jutott, hogy ebben a sekélységben el kellene helyezni egy eleven lelkű embert... Talán lesz is belőle valami (... )22

SOPRONI ANDRÁS, MAKAI IMRE, ELBERT JÁNOS fordításai

Jegyzetek:

1 Tolsztoj 1851-ben lépett katonai szolgálatba, egyik első állomáshelye volt az Észak-Kaukázusban fekvő Sztarogladkovszkaja.

2 Marka: Luka Szehin, fiatal kozák Sztarogladkovszkaja kozák faluból. Tolsztoj felhasználta egyes vonásait a Kozákokban, Lukaska alakjában.

3 Japiska: pontosabban Jepiska, Jepifan Szehin, öreg grebenyi kozák, Sztarogladkovszkaja kozák faluból. A Kozákok Jepiskájának prototípusa.

4 Az önéletrajzi trilógia második részéről van szó.

5 Az elbeszélés a Szovremennyikben jelent meg (1855./1.).

6 A „naturális iskolához" tartozó Grigorovics regényében Tolsztoj voltaképp a tényékhez való túlzott tapadást kifogásolta.

10 Feleségéről, Szofja Andrejevnáról van szó, akivel Tolsztoj 1862. szeptember 23-án kötött házasságot.

11 Talán a Holsztomert vagy a Háború és béke első változatát.

12 becsapja őket (fr.)

13 Tolsztoj arra az újsághírre, hogy II. Miklós „életben hagyta" a jekatyerinoszlavi vasútvonalon kitört felkelés harminckét résztvevőjét, A halálbüntetés és a kereszténység című cikkébe kiegészítést illesztett, amelyben szemére veti a cárnak, hogy „csak századrésze ez annak a számnak, ahány embert kívánságára vagy beleegyezésével kivégeztek".

14 A. B. Goldenvejzer zongoraművész Tolsztoj szoros baráti köréhez tartozott.

15 Tolsztoj Abból jön minden rossz című komédiáján dolgozva elővette A műveltség gyümölcse című darabját, azt olvasgatta.

16 A feljegyzés a Nincsenek bűnösök a világon című befejezetlenül maradt elbeszélés egyik változatának munkáira vonatkozik.

17 A. J. Grigorjev parasztot, akinek Kocseti közelében volt tanyája.

18 Tolsztoj a dél-afrikai Transvaalból levelet kapott Mahatma Gandhitól és barátjától, G. Kallenbach-tól, amelyben értesítették, hogy Johannesburg mellett farmot létesítettek a fajgyűlölők megtorlásától menekülő indiaiaknak, akik állampolgári kötelezettségük megtagadásával harcolnak jogaikért.

19 A. I. Drankov filmoperatőr elhozta Tolsztojnak levetíteni a Jasznaja Poljanában régebben készített képsorait és egyben újabb felvételeket forgatott.

20 Tolsztoj Mahatma Gandhi augusztus 15-i levelére válaszolt.

21 V. G. Csertkov igyekezett levelében mindent megmagyarázni Tolsztoj feleségének. 1910. szeptember 6-i levele azonban csak további bonyodalmakat eredményezett kapcsolataikban.

22 A terv nem valósult meg, Tolsztoj 1910. október 28-án hajnalban elhagyta Jasznaja Poljanát, az op-tyinai kolostorba utazott, majd innen orvosa, Dusán Makoviczky ás Csertkov titkára, Szergejenko társaságában, Samorgyinóba. Október 31-én Kozelszk állomáson egy déli irányba menő vonatra szálltak, de csak Asztapovo állomásig jutottak el. Tolsztoj lázas beteg lett, az utazást meg kellett szakítani. Az állomásfőnök egész lakását Tolsztoj rendelkezésére bocsátotta. Utolsó naplóbejegyzésének kelte november 3.: „Váljon minden a mások hasznára, meg az éri üdvömre." 1910. november 7-én reggel 6 órakor halt meg,

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám

Lev Tolsztoj emlékszám (1)

ALEKSZANDR GOLDENVEJZER
Tolsztoj hétköznapjai

(Részlet a szerző Tolsztoj közelében c. könyvéből)

Tolsztoj rendszerint nyolc óra körül kelt fel, – kilenckor pedig már kávézás előtti sétára indult, amely alatt szeretett egyedül lenni. Ez volt magányos imádkozásának és küszöbön álló munkáján való töprengésének ideje. Amikor sétájából hazatért, majdnem mindig látogatók várták. Ezt olykor nagyon nehezen viselte el. Szokás szerint a reggeli (árpa-)kávéját egy kis kávéskannában, és két-három darab száraz kenyerét magával vitte a dolgozószobájába, ahonnan néha még egyszer kijött egy rövid időre, ha számára kedves vendég érkezett. Általában úgy két óra hosszat dolgozott a szobájában, ezután megreggelizett, majd sétára indult, többnyire lóháton. Tolsztoj keveset evett. Reggelire majdnem mindig egy lágy tojást fogyasztott, amelyet egy kis pohárkába öntött ki, és fehér kenyeret morzsolt hozzá. Ezen kívül egy kis zabkását evett. Séta után egy fél- vagy egy órát lefeküdt pihenni, ilyenkor rendszerint aludt. Az ebédhez, ha egészséges volt, élénk, könnyed járással jött, s közben hosszú szakállát simítgatta. Valamivel többet ebédelt: levest, második fogást (rizskotlettet, burgonyát vagy főzeléket) és édességet. Nagyon szerette a paradicsomot, amelyet nyersen, karikára vágva és olívaolajjal leöntve evett. Bort ritkán ivott, de néha, amikor rosszul érezte magát, lehajtott egy kis pohár madeirát vagy portóit. Előfordult, ha egy gyümölcs, például az eper, vagy valami más, például a kefir különösebben ízlett neki, nem vigyázott magára eléggé, és elrontotta a gyomrát. A tejet nem szerette. A halat sem, nem is ette, saját bevallása szerint akkor sem. amikor még nem volt vegetáriánus.
Tolsztoj régebben sokat dohányzott; egyszer azt mondta, hogy amilyen könnyen leszokott a húsevésről, olyan nehezen hagyta abba a dohányzást. Nem is sikerült neki egy csapásra. Néhányszor felhagyott a dohányzással, majd újra kezdte, amíg aztán végérvényesen abba nem hagyta.
Nagyon egyszerűen és szerényen öltözött: sötét nadrágot és szürke vagy fehér, nyáron vászonból készült, keskeny övvel átfogott, kívülhordós inget viselt, az öv mögé pedig gyakran bedugta egyik vagy mindkét kezét (ez volt közismert testtartása). Általában jó minőségű, finom bőrcsizmát vagy félcipőt hordott. Új cipőt sohasem láttam rajta: mindig csak ócskát, elnyűttet, gyakran fokozottat. Nyáron és ősszel sima szabású, kétsoros kabátot viselt; a fejére kerek sapkát vagy puha, könnyű, elég ócska, de valamikor bizonyára sok pénzbe került, szürke filckalapot tett. Nyári hőségben széles karimájú, összehajtható, meglehetősen eredeti fazonú, zöld béléses, fehér kalap volt rajta (nem emlékszem, ki ajándékozta neki), vagy egy szemellenzős, fehér vászonsapka. Télen nemezcsizmát és bundát hordott. Erős fagyok idején fejére csuklyái tett, amelyet valahogy asszonymódra kötött át, és még a szakállát is elrejtette benne.
Egyszer Moszkvában - Talyjana Lvovna esküvőjének1) másnapján, amikor a rokonok és barátok kikísérték a breszti pályaudvarra az ifjú párt (a fiatalasszony férjével külföldre utazott), láttam Tolsztojt egy pompás galléros, finom szőrmebundában; bizonyára régebben viselhette, amikor még „földesúri módon" öltözött. Aznap hideg volt, és Tolsztoj nem érezte egészen jól magát. Első pillanatban meg sem ismertem, annyira különös volt ilyen öltözetben látnom.
Tolsztoj, amikor gyengélkedett, rendszerint a saját szobájában üldögélt, könyvvel a kezében, meleg köntösben, és kis, kerek, fekete selyemsapkával a fején; ilyenkor néha szokatlanul hangosan ásított (leginkább alkonyat felé), s az ásítás, különösen nyáron, a nyitott ablakok mellett, az egész házban hallatszott, és biztosan jelezte rosszullétét. Ha a szobákban hideg volt, barna gyapjú, zekeszerű kötött kabátot vett fel, amelyet, úgy rémlik, az egyik Sztahovics nővér kötött. Tolsztoj, ha gyengélkedett, különösen amikor a pulzusa „rendetlenkedett", gyakran jellegzetes, száraz, rövid, szívbajos köhécselést hallatott. Szokatlanul őszintén, mindenkit magával ragadóan, gyerekesen tudott nevetni, néha még a könnye is kicsordult; de elég ritkán nevetett. Könnyen fakadt sírásra, nem annyira bánatában, hanem amikor olyasmit mesélt el, hallott vagy olvasott, ami megindította. Gyakran sírt zenehallgatás közben.
Tolsztoj különös módon tartotta a tollat: egyetlen ujját sem tette előre, hanem marokra fogta, és kör alakú mozdulatokkal vezette a tollat a papíron, szinte fel sem emelte róla. és nem vastagította sehol a vonalakat. Kéziratait nehéz olvasni, csak a hozzászokott szem tudja kivenni az egyes sorokat. Először mindig leírt egy csomó sort, sokat áthúzott és kijavított, azután az előző sorok közé újabbat rótt, különféle lábjegyzeteket és beszúrásokat készített az üres helyekre a teleírt oldalon keresztben is, és különálló, kis papírdarabkákra is irkált, – sok szót nem irt le végig, hanem gyakran egy szó helyett egyetlen betűt irt csupán. Kézirata első pillantásra olyan fekete festék benyomását kelti, amelyet régen a cenzúra használt egyes részek olvashatatlanná tételérc. Előfordult, hogy Tolsztoj maga sem tudta elolvasni azt, amit leírt. De azért néhány hozzá közelálló rokon vagy barát, néha nagyító segítségéhez folyamodva, végül is majdnem mindig eligazodott a kéziratán.
Tolsztoj meghatóan szerette a gyerekeket, és nagyon jól tudott velük bánni. A gyerekek szívesen jöttek el hozzá, s örömmel hallgatták elbeszéléseit.
Az állatokat, különösen a lovakat és a kutyákat Tolsztoj nagyon szerette, de a kutyaugatást nem bírta elviselni: amikor a közelben ugatott egy kutya, kifejezetten szenvedett tőle. Azt sem szerette, amikor a jelenlétében fütyörésztek, ez is – mint valami illetlenség – mindig felizgatta és kellemetlenül érintette.
Tolsztoj nagyon szerette a virágokat. Sétáiról mindig nagy csokor mezei virággal tért haza. A kerti virágok közül a legjobban a szagosbükkönyt és a tátikát kedvelte.
Apróságokban zsugori volt: sajnálta a papírt – gyakran fecnikre irt; nem szeretett veszteni a kártyán, holott Jasznajában mindig nagyon kis alapon játszottak, és a játék néhány kopejkás különbséggel végződött. Ezen kívül új holmikat is sajnált felvenni.

Goldenvejzer

Tolsztoj gyakran rajongott olyasmiért, amiről hallott vagy olvasott például a tormáért, a kumiszért, a kefirért, a fekete áfonya teáért stb. Ezek a szenvedélyei legtöbbször gyorsan elmúltak. Egyszer egyik látogatója elmesélte magáról, hogy hetente egyszer egész nap nem eszik egyáltalán. Tolsztoj ezt is kipróbálta. Élete végéig szeretett fürödni nyáron, ha egészséges volt . Valahogy úgy úszott, akár egy béka. Fürdéskor a parasztokhoz hasonlóan nem sokáig maradt bent s vízben, de teljes komolysággal, ráérősen fürdött, mintha csak feladatot teljesített volna. Amikor 1896 nyarán Jasznajában voltam, azt mondta: .,Ezen a nyáron fordult elő első ízben, hogy nem dolgozom a mezőn. Megöregedtem, érzem, mennyire nehezemre esne.”
Gyönyörűen olvasott fennhangon – egyszerűen, de a szépirodalmi műveknél sorra megváltoztatta a hangját a különböző szereplők szerint. Hallottam töle többek között (nem egészen végig) Puskin Pikk dámáját: Herzen Az őrült című művét (amelyet Tolsztoj nagyon nagyra értékelt, de úgy vélte, hogy a vége gyengébb a többi résznél, mivel mesterkélt és szentimentális); Az orvos, a haldokló és a holtak címűt (nem teljesen végig); néhány szemelvényt a Kolokolból, például egy katonai szemle leírását, amelyen jelen volt az osztrák császár és I. Miklós cár (ezt a leírást, amely Tolsztojt minden alkalommal fellelkesítette, többször is felolvasta a jelenlétemben,2 ezenkívül Csehov Lelkecském, Parasztok és Szakadékban című elbeszéléseit többször is.)
Tolsztoj nagyon szigorúan bírálta a paraszti élet leírásánál elkövetett pontatlanságokat és hibákat. Emlékszem, amikor Csehov Parasztok című elbeszélését olvasta, tett néhány ilyen megjegyzést. Nagyon régen történt, ezért most nem jut eszembe, mivel is voltak ezek a megjegyzések kapcsolatosak. Csehovot Tolsztoj rendkívül nagyra tartotta, sokra értékelte művészi tehetségét, éles elméjét és kifinomult orosz nyelvismeretét, de drámáit egyáltalán nem szerette.
Tolsztoj világosan és tömören tudta azoknak a szépirodalmi műveknek a tartalmát elmesélni, amelyeket elolvasott, vagy amelyek eszébe jutottak. Valódi élvezet volt ilyenkor hallgatni őt. 
Jól tudott nyelveket, majdnem folyékonyan fordított le francia, angol vagy német publicisztikai és egyéb műveket, amelyeket azonnal fennhangon olvasott oroszul.
Ritkán kellett nyilvánosság előtt beszélnie, nem is tette szívesen, és el is kerülte, ha egy mód volt rá. Azt mondta, hogy a néhány alkalom során, amikor nyilvánosan beszédet mondott, mindig kiválasztott a közönség soraiból egy feszülten figyelőt, és egész idő alatt úgy beszélt, mintha őhozzá szólna. Ez megkönnyítette számára a koncentrálást, és segítette abban, hogy leküzdje izgalmát, amely a szokatlan nyilvános szereplés miatt támadt benne.
Amikor szépirodalmi műveket irt, igyekezett az ábrázolt kor életmódjának körülményeit és sajátosságait minél elmélyültebben tanulmányozni, és e tekintetben nagyon szigorú volt önmagához. Amikor a Hadzsi-Muraton dolgozott, vagy a Fjodor Kuzmics című kisregényébe fogott (ezt a müvét különösen rajongva szerette), sok emberhez fordult felvilágosításért, többek között V. V. Sztaszovhoz, aki a pétervári Közkönyvtárból különféle anyagokat (udvari lapokat, emlékiratokat stb.) küldött a számára, és eljuttatta hozzá különféle kéziratok másolatait és részleteit is.
Egyszer Sztaszov elküldte Tolsztojnak II. Katalin egyik alkalmi kegyence levelének a másolatát, amelyben cinikusan nyílt, borzasztó részletek voltak Katalin cárnőről. Tolsztoj megmutatta nekem ezt a levelet, s egy részletet felhasznált belőle Fjodor Kuzmics című befejezetlen kisregény vázlatában.3) 
Nagyon szerette az Ezeregyéjszaka meséit. Jelenlétemben is sokszor idézte fel az egyes meséket, és elmesélte a tartalmukat. Egy vagy két évvel a halála előtt valaki elküldte neki az Ezeregyéjszaka meséinek új, teljes francia kiadását.4 ) Tolsztoj nagy örömmel újra végigolvasta, és sajnálkozott, hogy a túlságosan erotikus részletek bősége miatt családja egyetlen nőtagjának sem adhatja a könyvet a kezébe.
Rendkívül sok, teljesen különböző tartalmú könyvet olvasott: filozófiai, közgazdasági, tudományos, szépirodalmi műveket, folyóiratokat, s mindezt több nyelven. A világ minden tájáról kapott időszaki kiadványokat, mégpedig hatalmas mennyiségben. Nem futotta az idejéből, hogy mindent elolvasson, így sok, őt kevésbé érdeklő dolgot csak átnézett, de még e futólagos áttekintés során is döbbenetesen jól megragadta a könyv lényegét, és szerencsés kézzel talált rá a különösen jellegzetes részekre.
A művészetek közül kevésbé volt fogékony a festészet iránt. A tisztán festői szépség mintha egyáltalán nem érdekelte, és teljesen közömbösen hagyta volna. A festészetet főképp annak témája felől vagy pszichológiai oldaláról közelítette meg.
A művészetek közül alighanem a zene ragadta magával a leginkább. Bár természeténél fogva muzikális volt, és fiatal korában egy ideig lelkesen zongorázott, mégsem lett valódi zenész, a zenét csak amatőrként élvezte. Mindamellett kimagasló zenei érzékkel rendelkezett. Mind a zeneművek, mind pedig a zenei előadásmód terén csak a legjobb teljesítmény nyerte el elismerését. Néha nem tetszett neki, vagy közömbösen hagyta az, amit én gyönyörűnek tartottam (például Wagner zenéjét), de ami tetszett neki, az valóban mindig nagyszerű volt.
A zeneszerzők közül, mint ismeretes, Chopint szerette a legjobban. Közel állt hozzá Chopin rokoni szláv lelke, de bizonyára magában Chopin egyéniségében is talált valamit, amit különösen kedvelt. Chopin minden művét szerette, balladáit, a szonátákat (a b-moll szonátát; a h-moll szonátát nem tudom, hallotta-e valaha is), a scherzókat, nocturne-öket, prelüdöket, mazurkákat – egyszóval – valamennyit... Emlékszem, egyszer egész sor, vagy tíz-tizenkét mazurkát játszottam, és Tolsztoj alig talált szavakat dicséretükre. Az összes prelüdöt eljátszottam neki. Tolsztoj Chopint hallgatva teljes művészi élvezetet érzett, azt, hogy tökéletes művet hall, amelyben nincs semmi felesleges, semmi ki nem mondott rész.
Beethoven IX. szimfóniáját sohasem hallotta zenekari előadásban. Élete vége felé Tanyejevvel együtt újra eljátszottuk Jasznajában, ez alkalommal két zongorára való átírásban, és a szimfónia ismét erősen hatott rá.5) Érdekes, hogyan viszonyult Tolsztoj Beethovenhez. Amikor Beethovenről beszélt vagy írt, haragudott rá, elítélte művészi útjait, és Beethovent a zeneművészet hanyatlása kezdetének és okának tartotta. Egyszer azt mondta: „A zenei dekadencia a Kilencedik szimfóniával kezdődött."
Mindamellett Beethoven zenéjének hallgatása közben majdnem mindig elragadtatást és gyönyörűséget érzett. Több alkalommal, amikor Beethoven egyik szonátáját játszottam, így szólt hozzám a végén: „Ön ma kibékített Beethovennel."
De nemsokára, amikor újra Beethoven került szóba, Tolsztoj ismét visszatért szokott álláspontjához.
Egy időben gyakran játszottuk Jasznajában a feleségemmel négykezesben Haydn szimfóniáit, amelyeket Tolsztoj, mint Haydn zenéjét általában, nagyon szeretett.
Valószínűnek tartotta a Haydn szláv eredetéről szóló feltételezést, mivel Haydn vidám, népies jellegű témáiban több szláv, mint német elem hallható. Sok szimfóniát eljátszottunk. Emlékszem a G-dúr, a B-dúr, a fisz-moll (Búcsú) és a C-dúr szimfóniára stb.
Klasszikus nyitányokat is játszottunk (Tolsztoj nagyon szerette Weber nyitányait), és más nyitányokat is a Jasznaja Poljanában található kottákból. Tolsztoj mindig örült ezeknek a daraboknak.
A határozott, kifejezett ritmusú, világos dallamú, vidám, vagy szenvedélyes lelkesedéssel teli muzsikát szerette. A szentimentális színezetű vagy fájdalmasan bánatos zene kevéssé indította meg. A téma bonyolult exponálásában nem mindig tudott eligazodni (különösen nem első alkalommal), és ezért nem mindig különböztette meg a valóban zűrzavaros, homályos és szándékosan túlbonyolított részeket a gazdag, bár bonyolult, de lényegében világos és logikus tartalommal teli momentumoktól.
Zenehallgatás közben, ha az előadott mű és az előadó elnyerte tetszését, nagyon erősen magával ragadta a zene. Néha nem állta meg, hogy egy zenemű előadásának hallgatása közben helyeslően ne sóhajtson, sőt gyakran fel is kiáltott: „Á-á!" Nagyon gyakran pedig elsírta magát. Amikor szeretett Chopinjé-nek zenedarabjait hallgatta, így kiáltott fel:
„Ime, így kell zenét szerezni! – vagy: – Das ist Musik!”
Nem túlságosan sokszor nyílt alkalmam arra, hogy megfigyeljem Tolsztojt zenehallgatás közben, mivel legnagyobb részt én magam játszottam.
A zongorajáték hallgatásához rendszerint egy ósdi, alacsony, széles, olcsó anyaggal kárpitozott, divatjamúlt, nagyapjáról rámaradt karosszékbe ült, egészen a zongora végéhez.
Tolsztojt mindig is mélységesen érdekelte a kérdés, vajon mi is valójában a zene,. miben rejlik belső lényegének filozófiai alapja. A Kreutzer szonátában így kiált fel: „Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál?"6) A zene hatalmas erejét Tolsztoj több alkalommal hangsúlyozta.
A zene lényegét valóban nehéz megmagyarázni. Vajon mi az oka annak, hogy egyes vagy egyszerre hangzó több, időben egymást követő és bizonyos felépítésbe tömörülő, különböző magasságú és erősségű hang olyan óriási, az ember (és részben az állat) lelkét magával ragadó hatásra képes? Miért van az. hogy egyik esetben ezek a hangkombinációk zagyva hanghalmazt jelentenek, máskor pedig – Beethoven szimfóniáját hozzák létre? Ezt a rejtvényt eddig még nem sikerült megfejteni, de talán nem is lehet.
A zeneművészetnek maga a lényege is változó. Minden zenemű időben játszódik le, s ezt az időbeli rendjét nem lehet pontosan rögzíteni. Mindenfajta zenei kottázás többé-kevésbé tökéletlen megközelítés. Általában a leírt zeneműnek maga a létezése is csak potenciális – hiszen csak egy fekete nyomdafestékkel összekent papírlap. A zeneszerző és a hallgató között feltétlenül léteznie kell egy harmadik személynek, az előadónak is, aki nélkül nincs zene, a zenemű pedig – csak fikció marad. Az előadónak minden alkalommal ismét, és mindig másképpen, művészi módon kell újra megalkotnia a zeneszerző elgondolását. Minden zenei előadás mindig egyszeri, és soha se lehet a zeneszerző koncepciójával teljesen azonos.
Nem állítom, hogy mindaz, amit itt elmondtam, pontosan kifejezi Tolsztoj gondolatait a zenéről. De minderről gyakran volt alkalmam beszélgetni vele, és ezek a kérdések nagyon érdekelték.
A zene filozófiai magyarázatának  különböző kisérletei közül Schopenhauer bátor és eredeti, zenével kapcsolatos nézetét tartotta a legjelentősebbnek, bár úgy vélte, hogy Schopenhauer nem magyarázza meg valójában a zene lényegét.7)
Tolsztoj összevetette a zenét és az álmot. Álmunkban a látott események gyakran nem egyeznek meg az érzéseinkkel; átélt érzelmeink gyakran nem felelnek meg indítékainknak. Ez onnét származik, hogy álmunkban úgyszólván különböző állapotokba kerülünk: a szerelem, a gyűlölet, az öröm, a meghatottság stb. állapotába, amelyek teljesen függetlenek a bennünk létrejövő képektől, de amelyeket akaratlanul is bekapcsolunk az okok és okozatok láncolatába. Tolsztoj véleménye szerint a zenét ugyanigy nem külső képek teremtik meg, és nem is idézi azokat elő bennünk (ezek a képek mindenképpen – kisérő elemek, amelyek nem határozzák meg a zene lényegét); a zenét a szerelem, az öröm, a bánat, a szenvedély stb. „állapotai" hozzák létre, és előidézi bennünk ezeket az „állapotokat”.
Tolsztoj (akár a család tagjainak többsége) természeténél fogva nagyon muzikális volt. Fiatal korában sokszor szenvedélyesen magával ragadta a zene, gyakran órákig zongorázott, sőt minden bizonnyal néha muzsikusi karrierről is álmodozott. Egy időben a zeneelméletet is tanulmányozta. Az ötvenes években így irt egyik levelében: „Nagyon tökéletlen formában, de megéreztem a művész boldogságát."
Ott voltam, amikor kiváló művészek jártak vendégségben nála: Saljapin (Moszkvában, Hamovnyikiben), M. A. Olenyina d'Alheim8) Jasznajában kereste fel. A művésznő színpadias, kissé affektált modorossága alig hatott Tolsztojra.  Muszorgszkij A hadvezér című dalát és Gyermekszoba-ciklusát teljesen hamisnak érezte, olyannak, amit „szégyen meghallgatni". De az a néhány orosz népdal, amelyet a művésznő (zenekíséret nélkül) ragyogóan elénekelt, Tolsztojt valóban föllelkesítette.
Néhányszor Wanda Landowska 9 is ellátogatott Jasznajába, és magával hozta a csembalóját. Nagyon sokat zongorázott, és a saját hangszerén is játszolt, s mindezzel Tolsztojnak nagy örömet szerzett. A régi zeneszerzők és a művésznő játéka egészen a könnyekig elragadtatlák. Landowska egyszer Chopin műveit játszotta, de Chopin-tolmácsolása Tolsztojnak sokkal kevésbé tetszett.
Igen közeli kapcsolatban állt a Tolsztoj családdal Sz. 1. Tanyejev, aki gyakran vendégeskedett náluk, és két nyarat (1895 – 96) Jasznaja Poljanában töltött. Tanyejev művei egyáltalán nem tetszettek Tolsztojnak pedig Tanyejevct. mint zongoristát igazán nagyra értékelte, és nagy élvezettel hallgatta a játékát. Tanyejev a jelenlétemben a nagyobb művek közül Beethoven Asz-dúr szonátáját (op. 26. a gyászindulóval), a d-moll szonátát (op. 31). ugyancsak Beethoven negyedik, G-dúr zongoraversenyét és Schumann Davidsbündlerjét játszotta.
A nagy zeneszerzők közül Rimszkij-Korszakov10) járt egyszer Hamovnyikiben, amikor ott voltam. Rimszkij-Korszakov ellenségesen viszonyult Tolsztojnak a művészetről vallott nézeteihez, de óvakodott ezt kifejezésre juttatni. Így amennyire emlékszem, különösebben érdekes beszélgetés helyett csak a szokásos társasági csevegés folyt az esti teázásnál.
A francia Régi Hangszer Együttes, élén a Casadesus fivérekkel, azt hiszem 1909 őszén vagy telén jött el Sz. A. Kuszevckijjel együtt (nagybőgő)11) Jasznajába. Játékuk Tolsztojnak kevésbé tetszett, mint amennyire vártam.
Nem sokkal megismerkedésünk előtt Tolsztoj elment a híres Cseh kvartett hangversenyére, azután a „csehek" ellátogattak Hamovnyikibe. ahol szintén sokat játszottak, és Tolsztoj teljesen el volt ragadtatva a játékuktól.
Tolsztoj a legnagyobb lelkesedéssé! emlegette előttem gyakran a Rubinstein fivérek, különösen Anton játékát.12)
Nagyon szerette az orosz népdalokat, a vidámakat jobban, mint a szomorúakat. Szívesen hallgatta a balalajkát, a gitárt és a harmonikát. Nagyon szerette a régi cigány románcokat is (ez egyébként az egész Tolsztoj család szenvedélye volt).
Tolsztoj mindenféle játékot kedvelt, és minden játék iránt érdeklődött. Ismeretes, hogy fiatal korában egy ideig rajongott a hazárdjátékért (kártyázott, „kinai biliárdot" játszott). Lelkesedett a tornáért, a korcsolyáért és a kerékpárért (majdnem hetvenéves korában tanult meg kerékpározni), a krokettért, a teniszért, a gorodkiért stb.
Jasznaja Poljanában vintet is játszottak. Néha hónapokig nem is gondoltak rá, máskor pedig megjött hozza a kedvük, és esténként gyakran kártyáztak, igaz, nem túl sokáig, rendszerint egy-másfél órát az esti teázás után. Tolsztoj elég rosszul, de hazárdul játszott. A legkisebb alapon kártyáztak, úgy, hogy a játék kopejkás vagy aprópénzes különbséggel végződött (olyan eset, hogy az elszámolás elért volna egy rubelt, amikor ott voltam, egyetlenegyszer sem fordult elő). Tolsztoj gyerekesen szeretett nyerni, a veszteség viszont elkeserítette. A vintet „a kezdési jog eladásával", „bunkóval", és még „átpasszolással" is játszották (arra már nem emlékszem, mi ennek a játéknak a szabálya). A „körpasszt" is mindig lejátszották. Szofja Andrejevna nagyon rosszul vintezett, vele unalmas volt a parti. Ő azonban ezt nem vette észre, és megbántódott. ha nem hívták játszani, ezért Tolsztoj mindig vagy maga hívta, vagy érte küldött valakit.
Az egyetlen játék azonban, amely iránt késő öregségig megőrizte a szeretetét és élénk érdeklődését, a sakk volt.
Tolsztoj sohasem volt sakkozó a szó szoros értelmében. Sohasem tanúsított különösebb érdeklődést (és aligha csak azért, mert nem rendelkezett az ehhez elengedhetetlenül szükséges szabad idővel) a sakkelmélet iránt, és csak két-három megnyitást ismert, azokat is majdnem csak elnevezésükről és az első, jellegzetes lépeseikről. Ennek ellenére a sakkjáték, mint két intellektus és két tetterős egyéniség párharca, kétségtelenül magával ragadta. Gyakran hangoztatta, hogy a sakk nem fárasztja, hanem, bármilyen különös is, a legjobb szellemi pihenés a számára; ezt azzal magyarázta, hogy a sakk nyilvánvalóan egészen más agyközpontokat vesz igénybe, s nem azokat, amelyeket előző szellemi munkája kimerített.
Tolsztoj nem csupán sajátos szellemi játéknak tartotta a sakkot. A sakk, kétségkívül, rajongással töltötte el, s azért, mint önmagának szigorú és éles szemű kritikusa, nem ok nélkül jelentette ki egyszer: „Abba kell hagynom a sakkozást, mert rossz érzést vált ki az ellenfél iránt." De nem hagyta abba, hanem szívesen játszotta élete végéig.
Játékstílusa mindig támadó volt. Mindenáron támadott, és ezért kevésbé találékony, a játékban nem olyan jártas és óvatosabb ellenfeleitől is vereséget szenvedett. A katasztrófa pillanatában, amikor lenyűgöző sakk-kombinációi egy egyszerű, de számára váratlan lépéstől kártyavárként összeomlottak, leírhatatlanul kétségbeesett, a fejéhez kapott, és olyan hangosan kiabált, hogy akik nem tudták, miről van szó, megijedtek.
Amikor viszont a támadás sikerült, és a játszma győzelemmel ért véget, Tolsztoj őszintén boldog volt. Élete végéig megőrizte az igazi lángésznek azt a képességét, hogy természetes, gyermeki örömet tudott érezni...
Majdnem tizenöt évig voltam a sakkpartnere. Ez idő alatt közel hétszáz partit játszottunk. Sajnos, nem jutott eszembe, hogy egyetlenegyet is feljegyezzek. Igaz, hogy még a legjobb játszmák is aligha érdekelték volna komolyan a sakkozókat, de Tolsztoj kivételes egyéniségét feltáró újabb adalékként, minden bizonnyal nagyon érdekesek lettek volna.
A sakkozással kapcsolatban szeretném felidézni Tolsztoj Turgenyevről szóló elbeszélését. Ezt az esetet maga Turgenyev mesélte el neki egyik utolsó látogatása során. Turgenyev rajongott a sakkért, és erős gyakorlati játékos hírében állt. Egyszer egy amatőr sakkversenyen vett részt egy párizsi kávéházban. Amikor a döntő játszmát vívta egy lengyellel, aki veszélyes ellenfélnek bizonyult (a győztes játszma az első díjat jelentette Turgenyevnek), az ellenfél lépése után észrevett egy lépéslehetőséget, amelynek során egy bástyát nyerhet. Gondolni sem mert arra, hogy az erős játékos durva hibát követhetett el, rejtett csapdát kezdett keresni, nagyon sokáig töprengett, és végül, anélkül, hogy bármit is észrevett volna, bátortalanul megtette lépését. Ellenfele azonnal megadta magát.
A legkülönfélébb látogatókon kívül, akik beszélni szerettek volna Tolsztojjal, tanácsot vagy segítséget akartak kérni tőle, vagy egyszerűen csak látni kívánták volna, Jasznaját nagy tömeg, hol véletlenül arra járó, hol pedig többé-kevésbé állandó helyi koldus kereste fel. Tolsztoj mindnyájuknak adott, éspedig ha nem tévedek, egyenlően, egy tízkopekest. Végtelenül szenvedett ettől – fájdalommal ismerte fel az ilyen segítség céltalan, sőt gyakran egyenesen káros voltát, azonban azt sem állta meg, hogy ne adjon nekik. A koldusok látogatásai után kifejezett fizikai szenvedést érzett.
Volt Jasznaja környékén egy Faggyej nevű (Gyemenka faluból való) koldus, aki különösen tolakodóan és kellemetlenül viselkedett; soha semmivel sem elégedett meg. Minden kevés volt neki, és nagyon nehezen lehetett megszabadulni tőle: morgott, szitkozódott és makacsul nem akart elmenni. Tolsztoj igyekezett vele is szelíd lenni, de nem mindig sikerült türtőztetnie magát, és gyakran méregbe jött.
Sokszor fordultak hozzá ismerősök és ismeretlenek tanácsért az élet nehéz eseteiben. Tolsztoj nagyon nem szeretett ilyen kérdésekben tanácsot adni, mert nem kívánt senkire – szerinte káros – erkölcsi nyomást gyakorolni.
Eszembe jut egy humoros eset, amelyet maga Tolsztoj mondott el.
Egy fiatalember elmesélte neki szerelmi regényének történetét, amelyet ezzel a kérdéssel fejezett be: vajon megnősüljön-e? Tolsztoj így felelt:
–  Természetesen, ne!
Azután az értetlenül csodálkozó fiatalembernek még hozzátette:
–  Mert ha önnek meg kellene nősülnie, sohasem jutott volna eszébe, hogy engem megkérdezzen. Tolsztoj elég gyakran tanúsított – különösen félig tréfás beszélgetések során – bizonyos nőgyűlöletet, azaz szkeptikusan nyilatkozott a nők szellemi és erkölcsi tulajdonságairól. Ugyanakkor a nőkhöz fűződő kapcsolatában a régimódi lovagias udvariasság nyilvánult meg.
A női erkölcsi tisztaságot nagyon féltőn óvta, gyakran intézkedett például úgy, hogy egy túlságosan szabados könyv ne kerülhessen már teljesen felnőtt lányai kezébe.
Tolsztoj csodálatra méltóan türelmes volt az emberek iránt. Amikor rosszat mondtak előtte valakiről, megállította a szidalmazókat, mondván, hogy: „Bocsássatok meg neki", vagy „Istennek mindenféle emberre szüksége van.”
Amikor elszánt bűnösökkel, vagy olyanokkal került kapcsolatba, akik erkölcsileg elítélendő tettet követtek el, sohasem éreztette velük, hogy elítéli őket, vagy megvetést érez irántuk. Volt azonban olyan emberi tulajdonság, amelyet szigorúan vett: a beképzeltséget és az önhittséget. Az öntelt embereket mélyen elítélte, bármilyen egyéb pozitív tulajdonsággal rendelkeztek is. Néha türelmetlen, sőt nyers volt velük, nem tudta ellenszenvét palástolni, de ezt azután nagyon megbánta.
Bár nem volt babonás, mégis bizonyos előjelekre figyelmet fordított. Például észrevette, milyen fontos szerepet játszik a 28-as dátum az életében: 1828. augusztus 28-án született; első fia június 28-án született, és életének sok más jelentős eseménye is 28-án történt – egészen Jasznajából való távozásáig, amelyre 1910. október 28-án került sor.
Naplójában van egy feljegyzés, amely szerint egy bizonyos hangot hallott, amely megnevezett egy dátumot, nem emlékszem pontosan, talán március tizenötödikét. Tolsztoj azt hitte, hogy ezen a napon kell meghalnia – erre van néhány utalás a naplójában.13)
Jelentőséget tulajdonított az álmoknak; érdeklődött az álomképek keletkezésének és pszichológiájának kérdése iránt; több alkalommal látott szépirodalmi témákat álmában. Egyik legutolsó elbeszélésének ezt a címet adta: Álmomban láttam. 14) Egy ugyanilyen művészi álmáról tett említést Alekszandra Lvovnának Samargyinóban, de nem mesélte el a tartalmát, amely így vele együtt sírba szállt.
Néha félig tréfásan jósolt a kártyából – figyelte, vajon kijön-e a pasziánsz.
Tolsztoj a legnagyobb mértékben férfias és bátor volt. Nem tudom rémültnek elképzelni, vagy olyannak, aki fél valamitől.
Felidézek egy régi esetet, amely, ha nem tévedek, 1908—1909 telén történt.
Reggel érkeztem meg Jasznajába. Úgy mínusz öt-hat fok lehetett, kis szél fújt, de különben jó volt az idő. Tolsztoj azzal fogadott, hogy egy bizonyos hölgy (nem emlékszem, hogy külföldről vagy Oroszországból) néhány száz rubelt küldött neki azzal, hogy ezen a pénzen segítsen egy Jasznaja Poljanában vagy a környéken élő, szűkölködő paraszton.
Tolsztoj tudomást szerzett arról, mekkora a nyomor a Moszkva – Kurszk vasútvonal másik oldalán, Jasznajától vagy nyolc-tíz versztányira levő kis faluban, és azt javasolta, hogy délelőtt utazzunk el oda.
Kettesben indultunk útnak egy kis lovasszánon. Tolsztoj hajtott. Amikor Zaszeka állomás közelébe értünk, kisebb hóvihar keletkezett, amely azután egyre erősödött, olyannyira, hogy végül is eltévedtünk az úton, és csak úgy vaktában haladtunk előre. Rövid tévelygés után észrevettünk a távolban egy erdei őrházikót, és elindultunk felé, hogy megtudakoljuk az erdésztől, merre juthatunk ki az útra.
Amikor odaérkeztünk az őrházhoz, három-négy hatalmas juhászkutya ugrott ránk, és veszett ugatással vették körül a lovat és a szánunkat. Be kell vallanom, hogy alaposan megijedtem...
Tolsztoj határozott mozdulattal a kezembe nyomta a gyeplőt, rám szólt, hogy tartsam, ő maga pedig felállt, kiszállt a szánból, hangosat kiáltott, és puszta kézzel, bátran megindult a kutyák felé.
A szörnyű kutyák egy csapásra elhallgattak, szétszéledtek és utat nyitottak neki, mintha hatalma lett volna felettük. Tolsztoj nyugodtan végigment közöttük, és bement az őrházba.
Lengő, ősz szakállával ebben a pillanatban inkább mesebeli hősre, mint egy gyenge, nyolcvanéves aggastyánra hasonlított.
A hóvihar tovább erősödött, megfordultunk, és visszaindultunk Jasznajába.

 E. GÁBOR ÉVA fordítása

Jegyzetek:

1 T.L. Tolsztaja és M. Sz. Szubotyin esküvője 1899. november 14-én volt. Másnap az ifjú pár külföldre utazott.
2 Az I. Miklós cár és Ferdinánd osztrák császár jelenlétében történt katonai szemlét Herzen irta le Felséges utazók cimű cikkének II. fejezetében (A la port). A második cikk először a Kolokol 1867. július l-i, 244-245. számában jelent meg. Tolsztoj a Kolokol kiadásában olvasta ezt a cikket.
3 A II. Katalin életével és korával kapcsolatos információk Tolsztoj Fjodor Kuzmics sztarec hátrahagyott feljegyzései c. kisregényéhez voltak szükségesek.
4 Az Ezeregyéjszaka meséinek új francia kiadását Tolsztoj egyik levelezőtársától kapta meg 1907 májusában.
5 Beethoven IX. szimfóniájának két zongorára írt változatát A. B. Goldenvejzer és Sz. I. Tanyejev a Tolsztoj családnál 1897 április 1-én, majd 1906. február 11-én adta elő. A befejezés után Tolsztoj azt mondta: „Attól félek, hogy ez nem zene hanem az, ami elpusztítja a zenét." (Dusán Makoviczky: Jasznaja Poljana-i feljegyzések, február 9- l l-i bejegyzés, kézirat; Sz. A. Tolsztaja Naplója, február 11.)
6 Kreutzer szonáta. Németh László forditása
7 Tolsztoj mindig negativ módon viszonyult a filozófus zeneelméletéhez.
8 A művésznő 1903. december 25-26-án járt Jasznaján.
9 Wanda Landowska háromszor utazott Tolsztojékhoz.
10 N. A. Rimszkij-Korszakov 1898. január 3-án járt Tolsztojnál. Sz. A. Tolsztaja e dátum alatt ezt jegyezte fel a naplójában:..Megérkezett Rimszkij-Korszakov a feleségével. A művészetről beszélgettek, nagyon hevesen és hangosan. Sztaszov hallgatott. Lev Nyikolajevics kiabált. Rimszkij-Korszakov pedig tűzbe jött és hevesen védelmezte a szépet a művészeiben és a műveszel megértésének felődését." (Szofja Andrejevna Tolsztaja Naplója. 1897 - 1909. Sraver Könyvkiadó. Moszkva. 1932. 15. oldal.) Tolsztoj január 4-én irt naplójában tömören ennyit jegyzett fel: „Tegnap Sztaszov. Rimszkij-Korszakov, kávé, ostoba beszélgetés a művészetről."
11  A francia Société des instruments anciens együttes Sz. A. Kuszevickijjel együtt 1909. november 20-án látogatott Jasznaja Poljanába. Tolsztoj november 20-án ezt írta naplójába: ..Az egész nagyon mesterkélt. Még a régihez való visszatérés is rafináltan mesterkélt. Minden francia nagyon kedves, hízelgő... A zene fizikailag felzaklat."
12 A  G. és N. G Rubinstein játékát Tolsztoj gyakran hallgatta 1857-1859-ben Moszkvában, A. V. Kirejeva  házában. N. G. Rubinstein játékát utoljára 1880. október 26-én. Tulában hallolta: A. G. Rubinstein játékát pedig 1892. január 8-án Moszkvában egy hangversenyen, amelyet Rubinstein az éhezők javára rendezett.
13 Tolsztoj 1909.  március 16-án ezt írta naplójába: „Bármennyire szégyellem is bevallani, tegnap, március 15-én vártam valamit, a legvalószinűbbet – a halált. Nem jött el, de az egészségem egyre csak rossz, folyton lázas vagyok.”
14 Álmomban láttam c. elbeszélését 1906. november 13-án írta_ (végleges kidolgozásra nem került sor. Lehetséges, azért kapta e cimet, hogy az olvasó ne gyanakodjon megtörtént esetre. (Valószinűleg, családi eseménnyel kapcsolatos a téma.)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 172-178. l.

Regény egy rendkívüli emberről (6)

DANYIIL GRANYIN:

A Bölény

(Befejező rész)

Huszonegyedik fejezet

Ha Németországba utazott, Nyikolaj Ivanovics Vavilov minden alkalommal betért Tyimofejevékhez is. Amerikába, Olaszországba, de más európai országokba is Berlinen keresztül vezetett akkoriban az út. Mindkét Nyikolaj - Nyikolaj Ivanovics és Nyikolaj Vlagyimirovics - vasegészségnek örvendett, azonkívül a keveset alvás képességét is mindketten kifejlesztették magukban, úgyhogy éjszakákon át tudtak beszélgetni. Hajnaltájt alszanak három-négy órácskát, és nyolckor munkára készen állnak.

– Olykor hasznos voltam Nyikolaj Ivanovics számára: német előadásait javítottam. Berlinből Haliéba kellett utaznia – ez volt az alkalmazott botanika, a minőségi magtermesztés fellegvára. Itt tartotta meg az általam kissé megigazított német nyelvű előadását.

Itt a Bölény kissé elkalandozott, a hallei Handel-ház jutott az eszébe, a dóm, a díszes boltozat és a fémből öntött, feszületről lehanyatló Krisztus-alak...

A Vavilovval még Moszkvában kezdődött barátság nem szakadt meg Koljusa elutaztával, a távollét inkább még jobban megerősítette. Távolról valahogy jobban lehetett érezni és értékelni. Ny. I. Vavilovot Tyimofejev már nem orosz, hanem európai nagyságként tisztelte. Bebizonyosodott, hogy hatalmas koponya. Négy év múlva az Edinburgh-ban tartott IV. Nemzetközi Genetikai Kongresszuson, ahová Vavilovot, bár beválasztották a kongresszus elnökségébe, nem engedték ki, Crew professzor az emelvényre lépett, és még mielőtt rásegítették volna az elnöki palástot, azt mondta: „Önök azt a szerepet bízták rám, amit Vavilov oly tökéletesen töltött volna be. Ezt a palástot nem rám szabták. Esetlenül festek majd benne. Nem szabad elfelejteniük, Vavilov méretére készült, aki igencsak megtermett ember."

Ez a palást akkor, 1939-ben Vavilovon kívül senkire sem illett.

Tyimofejev gyermeki módon kötődött hozzá, tőle szokatlan gyöngédséggel, mintha a bátyja lenne. Sok minden kötötte Vavilovhoz: Moszkva, a genetika, a barátok, a festészet szeretete. Vavilov végigjárta a legnagyobb európai múzeumokat, ismerte a klasszikusokat, és amit Tyimofejev a legjobban értékelt: sok képhez és művészhez személyesen is kötődött – egyik a lelkét dúlta fel, másik az értelmét, a harmadik taszította. Koljusa ugyanilyen szélsőséges volt. Folyton összecsaptak, egyik sem tágított. Bár Vavilovot nagyon tisztelte, Koljusa háborgott, üvöltött vele, de arra nem hatott az erős hang. Ama kiveszőfélben levő orosz értelmiségiek képviselői voltak ők, akik bensőséges, nem csak kiruccanásszámba menő viszonyt tudtak kialakítani a művészettel. Őket nem kellett vezetni a múzeumokban. Maguk barangolták be a képtárakat, keresve a számukra érdekeset, órákon át nézték erről is, arról is, hogy megfejtsék, miben rejlik a kép ereje, a művész titka. Művészettörténeti munkákat bújtak, hogy igazolva lássák magukat, és komolyan szenvedtek attól, ha műveletlenségen érték magukat. Ítéleteik gyakran naivak, felszínesek voltak, ízlésük se mindig kifogástalan. Oleg Cinger egészen felháborodott, hallván a Bölény véleményét egyik-másik képről. A Bölény egy másik munkatársa, Grebenscsikov homlokát ráncolva mesélte, milyen elbizakodottan ítélkezett főnöke a francia operáról: az ember legszívesebben bedugná a fülét. Lehet, hogy ostobaságot mondott, viszont a saját véleményét hangoztatta, nem kölcsönvett ítéletet. Olvastak klasszikusokat - megint csak a maguk épülésére, nem a vizsga kedvéért. Áttanulmányozták, emlékezetükbe vésték. Beszédükbe folyton verssorokat, idézeteket szőttek.

A Bölény rám kacsintott:

S egyszerre nem fáj semmi sem,

Gond és bú nem sebez,

Sírok, hiszek s nehéz szívem

Oly könnyű, könnyű lesz.

/Lermontov: Imádság. Áprily Lajos fordítása/

És vészjóslóan hunyorogni kezdett, amint észrevette arcomon a bizonytalanságot.

- Kinek a verse?

Nem értette, hogy lehet nem ismerni Nyekraszovot, Lermontovot, hogy lehet nem emlékezni Gribojedovra, Gogolra, Puskinról már nem is beszélve.

Latinul is tudtak. Latintudásuk pedig azt eredményezte, hogy a legtöbb európai nyelv gyökerét ismerték. Ezért sok időt nem pazarolva a nyelvtanra, beszéltek franciául, angolul, értettek valamicskét olaszul.

- ...Vavilov igazán egyszerű ember volt, nem szeretett főnökösködni - folytatta a Bölény. - Azok közé tartozott, akik egyáltalán nem tisztelték a rangot, egyformán beszélt miniszterrel, akadémikussal meg diákkal.

Hirtelen felnevetett, mert eszébe jutott egy érdekes eset. Amikor Herman Muller, a sugárgenetika egyik megalapítója a Szovjetunióba érkezett, Vavilov elhatározta, hogy neki és még valamelyik külföldinek megmutat néhány köztársaságot. Bakuból Tifliszbe repültek. Útközben valami feltartotta őket, vihart, vagy nem tudni mit kellett kikerülniük. A pilóta azt súgja Nyikolaj Ivanovicsnak: „Nem elég a benzin. Itt pusztulunk, nem tudunk hol leszállni, körös-körül hegyek. Bakuba se érnénk vissza..." Vavilov közölte ezt Mullerrel. Az előhúzta a jegyzetfüzetét - végrendeletet ír. Nyikolaj Ivanovics pedig kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát: „Nincs mit tenni, legfőbb ideje pihenni és aludni egyet." Fogta magát, és elaludt. Kiderült, hogy a benzin hajszálra elég volt valamelyik Tiflisz környéki repülőtérig. Hát akkor született ez a mondásuk: az élet nehéz, de szerencsére rövid!

— ...Nem veszett bele a sokoldalúságba — ez volt az ő ritka adománya. Maguk, akik nem szakemberek, nem tudják elképzelni a Nyikolaj Ivanovics birtokában levő hatalmas és változatos anyagot. És ahhoz, hogy ne merüljön el ebben a hatalmas ismeretanyagban, hogy valamilyen statisztikai törvényszerűséget találjon benne, ahhoz különleges tehetség kell, aminek ő tökéletesen a birtokában volt. Én csak azért tudok erről ítéletet mondani, mert hasonló dolgokkal foglalkoztam, és olyan képességeim vannak, amilyenekkel a fiatal Vavilovnak kellett rendelkeznie, hogy ne fuldokoljon, mint ahogy a többség teszi. Sok millió - millió! - példány kultúrnövényen kellett felismernünk a törvényszerűségeket.

Részlet ez a Vavilovról szóló előadásából, amit valamelyik bioiskolán tartott, és valaki szerencsére szalagra vette. Azért szerencsére, mert előadásait csak a fejében dolgozta ki, még csak vezérszavakat se írt le. Előadása előadás volt, referátuma referátum, nem pedig egy majdani cikk kézirata, mint ahogy az manapság szokás. „Hogy ne vesszen el a jó" – világosított föl a tudományok egy fiatal doktora, aki szemmel láthatóan minden „fellépését" hatalmas jótéteménynek tartotta.

Kár, hogy Niels Bohrról, Max Planckról, Georgij Dmitrijevics Karpecsenko leningrádi genetikusról, Huxleyről, Kolcovról szóló előadásait nem vették fel magnetofonra. Kár! Senki máshoz nem fogható módon tudta fölvázolni ezeket a portrékat. A Vavilovról szóló előadás sok kézen keresztülment, mire hozzám került. Csak örülhetünk és csodálkozhatunk, hogy milyen sokan megértették: a hallottak kuriózumnak számítanak, tehát fölvették magnóra. Tanítványai, munkatársai, az őt hallgató újságírók, diákok közül valaki mindig magnetofonnal jött. Sz. E. Snol fáradozásának köszönhetően Puscsinóban nagy gyűjtemény jött össze felvételekből - huszonöt kilométernyi szalag, tucatszámra a tekercsek. Találtak egy „mesegyűjteményt" is, amit a Moszkvai Állami Egyetem dolgozói vettek föl. Szintén tucatnyi kazetta. Remélem, hogy valahol akadnak még hasonló felvételek. Ha mindezt ki is nyomtatnánk, szép kis szöveggyűjtemény állna össze. Az egész anyagot képtelen voltam végighallgatni, úgy éreztem, eltompulok, elpusztulok, elsüllyedek a gondolatoknak, visszaemlékezéseknek, neveknek ebben a bőségében. El sem tudtam volna képzelni, mi minden elfér az ember emlékezetében. Gátat kellett szabnom. Fehér foltok természetesen maradtak. De minél jobban tapadok az anyaghoz, annál több fehér folt keletkezett volna. Egy életrajz soha nem teljes.

Azok, akik nem készítettek felvételt, visszaemlékeztek, néha szóról szóra - vagyis mintha szintén egy „emlékező berendezést" kapcsoltak volna be magukban.

A könyvem anyaggyűjtésében különböző országokban élő emberek vettek részt; mindnyájan kötelességüknek tartották, hogy segítsenek nekem. Jöttek Moszkvából, Obnyinszkból, Igor Boriszovics Pansin Norilszkból érkezett. Ezt megelőzően félszáz oldalnyi levél-visszaemlékezést küldött nekem. Az emberek félretették a dolgukat, szemtanúkat kerestek, a Bölény ismerőseit, és lejegyezték, amit azok elmondtak. Egyesek rehabilitálni akarták az igazságot, mások a Bölény adósainak érezték magukat, és volt, aki megértette, hogy ez a történelem. A Bölénnyel való találkozás a többség számára életének legnagyszerűbb eseményévé vált.

A Bölény mélyen beléjük vésődött. Rendkívülisége felpezsdítette az emlékezetet, az emberek felismerték személyének jelentőségét, s egyben azt is, hogy vele részesei lettek a történelemnek - tanúnak érezték magukat.

- ...Vavilov természetesen sokat kapott az egyik legképzettebb genetikustól, Batesontól. A nyolcvanas években adta ki Változatos állatvilág című nagyszerű könyvét - egy vaskos kötetet, amelyben hatalmas anyagot gyűjtött össze morfológiai és fiziológiai változatokból. Olvasni lehetetlen, használni kell. A tudományos könyveket általában nem érdemes olvasni, használni kell őket. Olvasni Agatha Christie-t kell.

A Bölény nem Agathának, hanem Agafjának hívta őt, mint ahogy Hans Stuhbét Vanyecska Stubbénak, Bohrt Nyilszuskának nevezte.

- Nyikolaj Ivanovics bizonyos dolgokat elmondott nekem a Batesonnal folytatott beszélgetéseiből. Batesont is ismertem. Szerencsém volt az életben, ismertem a fizika, a matematika minden kiválóságát, akiknek csak új elképzelése volt a világról: Einsteint, Planckot, Heisenberget, Schrödingert, Bornt, Paulit, Lauét, Diracot, a fizikus Jordánt, a matematikus Wienert, Bridgest, Mullert, Bernalt...

Egyre folytatta volna. Ami az összes kiválóságot illeti - nem túlzott. Közlékenysége, a tizennyolc éves külhoni életet követő hírneve sok tudóssal összehozta. Ráadásul minden szemináriumra, egyetemre, kongresszusra elutazott, laboratóriumokat és intézeteket látogatott, előadásokat tartott. Persze érthetetlen, hogyan férhet belé mindez azokba a tudományos munkával teli évekbe; a tudományos munka pedig nem elméleti munkát, nem erről-arról való elmélkedést, nem számításokat takart, hanem kísérletezést: ült a mikroszkóp fölött, aztán a besugárzással bajlódott, majd a Drosophilákkal, a számolással, a csillagászati számokkal, amikor ezer meg ezer muslica ment át a keze alatt. Állandóan a laboratóriumban kellett tüsténkednie. Honnan hát ez a töméntelen ismerős? A számtalan beszélgetés mind valami fontos dologhoz kapcsolódott. Minderre hogyan jutott ideje, képtelen vagyok megérteni, csak úgy tudom elképzelni, hogy akármilyen társaságban jelent is meg, mindjárt ő került a figyelem középpontjába. Felkeltette az érdeklődést. Meghökkentett. Feltétlenül meg kellett szabadulnia felhalmozódott gondolataitól, ötleteitől, amiket ő ki-kilöttyentett magából, nem törődve a hallgatósággal. Ebben a dörgő hangú, zilált zoológusban, a „vizes zoológusban" – így szokták bemutatni – megvolt az a csodavárás, az az enyhe őrület, amely lehetővé tette számára, hogy a természet méhében meglássa azt, amit mások nem láttak. Gyanítom, hogy nem ő iparkodott megismerkedni a kiválóságokkal – azok ismerkedtek meg vele. Ők mindnyájan – a Bölény is – kicsit másként, lendületében fogták fel a világot, nem úgy, mint az átlagemberek, ő azonban mindezekről a dolgokról nagy élvezettel, szenvedélyesen tudott beszélni is, Az, amivel ő vesződött, természetesen az egész tudománynak legdöntőbb, legfontosabb része volt. Róbert Rompe, a híres német fizikus emlékezett arra, milyen szenzációt jelentettek a Bölény előadásai akkoriban, a harmincas évek Németországában.

- Bateson egyáltalán nem érdekelt. Öreg volt és gyenge. Aki bizonyos mértékben Vavilov tanára volt, az a mi földrajztudósunk és biológusunk, Lev Szemjonovics Berg.

Valamivel idősebb volt Vavilovnál. Bergtől és Vernadszkijtól, részben Dokucsajevtól tanulta, hogy a Föld nevű bolygót mint lakóközeget, mint bioszférát érzékelje. Gyakorlatilag azzal foglalkozott, mit fogunk falni a huszonegyedik században...

Koljusa előadásaiban az volt az érdekes, amikor eltért a témától. Időnként isten tudja hova elkalandozott, és ilyenkor maga számára is váratlan gondolatok, paradox ötletek születtek... a saját életéből és híres emberek életéből vett történetek, sehol sem említett történelmi események bukkantak felszínre.

Amikor például a híres angol természetkutató, John B. S. Haldane került szóba, egy komikus történetet mesélt arról, hogyan kezdte Haldane az első világháborút sorkatonaként, majd szerelt le őrnagyként, kiérdemelve a Viktória-keresztet. Haldane annyira szeretett harcolni, hogy oda kérte magát, ahol támadtak. Unalmas volt a lövészárokban ücsörögnie, a parancsnokokat ostromolta, hogy támadjanak: „Legalább kibújhatnánk a lövészárokból és mindenféle stratégiai érdek nélkül egy jót verekedhetnénk!" A háború után az egyik katonai nagyokos kigondolta, hogy repülőkről kis vasnyilakat kell ledobálni. Az acélsisakokat kellett volna átfúrniuk. A védelem céljaira ugyanis különleges fémsisakokat gyártottak. Haldane fogta magát, és kipróbált egyet. Belebújt, és belelőttek egy nyilat. Szörnyű csikorgás a sisakban, Haldane majd megsüketült...

Haldane egyetlen önéletrajzában se található meg ez a történet, amit egyszer ebéd után maga a főszereplő mesélt el Tyimofejevnek.

Ugyancsak a Vavilovról szóló előadáson egyszer csak a biokémiánál lyukadt ki:

— Biokémiának nálunk azokat az eseteket hívják, amikor malackodó kémikusok piszkos és gyenge munkát végeznek a kémia számára kevéssé alkalmas anyaggal. Nem ez a biokémia. A biokémia nem más, mint az aktív makromolekulák fizikai-kémiai strukturális analízise. Hát ez a biokémia, nem pedig azok az esetek, amikor az egyetemet frissiben végzett leányzó megtanulta meghatározni a burgonyakeményítőt, Szűzanyám!

Eleme a vita. Az élő dialógustól mentes előadást nem szerette. Az utolsó évtizedben, ahogy gyarapodott tudományos és emberi tekintélye, megcsappantak a viták. Féltek összecsapni vele.

- ... Bármelyik fölfelé ívelő kornak megvannak a maga nagy egyéniségei, vagyis azok az emberek, akik jelentőségüket tekintve az átlag fölé magasodnak. Ezeket a kulturális fellendüléseket - amelyek bővelkednek nagy egyéniségekben - véletlennek tartjuk. Meglehet, hogy ebben egy statisztikán túli törvényszerűség fejeződik ki, amely lehetővé teszi, hogy mintegy összegződjenek a kulturális eredmények meg annak látható formái: a nagy egyéniségek után fennmaradó művek. Az orosz tudomány a nagy európai egész része, de autonóm jelenség is az egészen belül. Ha felépítenénk az emberiség kultúratípusainak rendszerét, akkor az európai kultúra nagy típusában az orosz is benne foglaltatna. A XVIII. század végétől megkezdődött az orosz meg az európai kultúratípus viharos egymásra hatása. Ez nem békésen zajlott le, ami a nyelvben is megmutatkozott. Az orosz nyelvet annyi idegen szó öntötte el, hogy az oroszok nem is értették egymást, ha oroszul beszéltek. Talán ez magyarázza azt a hagyományt, hogy az orosz értelmiség áttért a francia nyelvre...

Aztán az orosz kultúra sajátos reneszánsza következett, ami a tudományt is érintette. Az orosz és az európai kultúrközpont összeolvadt. Az orosz fizikusok aktívan részt vettek a világ fizikai képének átalakításában – az, abszolút determinizmustól vezérelt régi, klasszikus képből modernebb, jóval szabadabb, érdekesebb, mind elméleti, mind gyakorlati lehetőségekben gazdagabb kép lett... Az orosz kultúraközpont a XIX. század végén, a XX. század elejére kiérlelte a nagy orosz tudósokat. Köztük van Nyikolaj Ivanovics Vavilov, Tyimofejev tanítómestere mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, Dokucsajev, a modern talajtan atyja, és Prjanyisnyikov, az agrokémiának a megalapítója, de nem csak a miénknek, pedig a mi agrokémiánk az egyik legjelentősebb a világon. És végül közvetlen tanára, aki Nyikolaj Ivanovics barátja lett, aki előtt fejet hajtott – és én is azt teszem –, századunk egyik legnagyobb tudósa, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij... Vavilov sajnos nem tehetett meg mindent, amire képes lett volna - túl rövid ideig élt. Egy matematikus ilyen rövid életút alatt is sokat tehet, de a félig leíró, félig kísérleti tudományok időigényesek. Ebben az értelemben Vavilovnak kevés idő adatott...

Huszonkettedik fejezet

Sok nagyszerű ember nyüzsgött körülötte. Nagyszerű biológusok, fizikusok, kémikusok, matematikusok. Gyenge volt a tehetséggel és a szépséggel szemben. E két tulajdonság mindig csodálatba ejtette, a természet ünnepét látta bennük. Valami istenit, valami megmagyarázhatatlant. Az „isteni szikra" kifejezése megért annyit, hogy eltöprengjen rajta. A csoda részecskéje. Valami magasabb matériából való, valami titokzatos-gyönyörű, ami beröppent egy átlagos emberi szervezetbe. Tehát normális értelemmel föl nem fogható, hanem valami felfoghatatlan, amit se munkával, se neveléssel nem tudunk se elérni, se kinevelni magunkban. Valami mindennél magasabban álló előtörése, fellobbanás, vakító fény, amely valami mást mutat meg...

Lelkesedés a tehetség iránt, elfogultság iránta- igen, az, de nem főhajtás. Ő csupán egyetlen ember, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij előtt hajtott fejet, akivel Berlinben kétszer hozta össze hosszabb időre a sors. Minden, ami Vernadszkijhoz kapcsolódott, szent volt a számára. Egészen hihetetlen volt, hogy képes ilyen tiszteletteljes, egyenesen félénk érzésre. Még arra se szánta rá magát rögtön, hogy beszéljen róla. Nagy előkészülettel, kitérővel kezdte, és sokáig nem tudott a lényegre térni, mintha meghátrált volna e szikla előtt. Hol a „vernadszkológiába" fog – így nevezte az utolsó évek tanítását –, hol Vernadszkij fiáról beszél... Amikor az Egyesült Államokban jártak, rávette Leikát is, és kifejezetten azért látogattak el a Yale Egyetemre, hogy megismerjék Vernadszkij fiát, aki ott volt professzor.

Georgij Vlagyimirovics Vernadszkijt úgy hívta, ahogy az apja is nevezte – Guljának. Vlagyimir Ivanovics berlini tartózkodása alatt sokat mesélt a Bölénynek Guljáról. Gulja a filozófia fakultás dékánja volt, az orosz történelemről tartott előadássorozatot, és angol nyelvű monográfiája jelent meg e témakörből. A Bölény elolvasta az addig megjelent három kötetet, és forrón dicsérte, megjegyezve, hogy igazából nem V. I. Vernadszkij miatt ez a véleménye, nem azért, mert a szerző az ő fia, hanem azért, mert az orosz állam fejlődését a IX. századtól kezdve mint a sztyeppi birodalmak -a szkíták és mások - utódját vizsgálja... És még azért is, mert ezt a művet az „eurázsiaiak" adták ki, akiket a Bölény természetesen ismert, hiszen jártak is nála, és akikről - Trubeckojról, Szavickijról, Szuvcsinszkijról - nekem persze halvány fogalmam se volt.

– Hát ez hogy lehet – vetette a szememre a Bölény –, és még írónak nevezi magát! Hiszen az eurázsiai kiadó sok érdekes könyvet jelentetett meg. Például az orosz szentek életét, az ikonfestés történetét...

Kiderül, hogy Trubeckojról még nekrológot is írt valamelyik német folyóiratba. Szergej Trubeckojt, a moszkvai egyetem 1905-ben megválasztott rektorát is ismerte, meg Jevgenyij Trubeckojt, ezt az érdekes filozófust is, akivel ő még Moszkvában találkozott. Ez a Trubeckoj Vlagyimir Szolovjovnak a tanítványa és barátja volt. Az unokaöccse, Nyikolaj Szolovjov, az orosz fonológia egyik megalapítója pedig Lenin engedélyével hagyta el az országot. És itt újabb történetek következtek arról, hogyan utaztak el azok a humán értelmiségiek, akik úgy tartották, a szovjethatalom számára nem lehetnek hasznosak. Engedélyt kaptak arra, hogy fél év leforgása alatt teremtsenek kapcsolatot egy olyan országgal, amelyik majd befogadja őket. Szovjet kiutazó útlevelet kaptak, sokáig azzal éltek, aztán meg úgynevezett Nansen-útlevelük lett, Fridtjof Nansen gyámoltjai lettek...

Mindezek híres, ám számunkra ismeretlen történetek és személyek voltak, és a Bölényt senki se szakította félbe, amikor elkalandozott. A Trubeckojokról aztán valahogy áttért a Merezskovszkijokra, akiket szintén ismert.

Úgyhogy Vernadszkijhoz nem egyhamar kanyarodtunk vissza.

A Bölény szavaival: Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij kivételes jelenség, majdhogynem tökéletes hős. Vannak jó emberek, vannak nagyon jók; van néhány kiváló, ritkábban egészen kiváló; és végül az egészen kiváló emberek között akadhat tökéletes is. Vernadszkij persze tökéletes ember volt. Teljesen ködös osztályozás. Annyival azonban ki kell egészítenünk, hogy a Bölény több kiváló emberrel találkozott, mint közülünk bárki más. Neki volt összehasonlítási alapja, és volt kik közül válogatnia.

A Bölény nem értette, hogy miért nem emelnek emlékművet Vernadszkijnak se Moszkvában, se Leningrádban. Az iskolában tanítani kellene róla, Vernadszkij-múze-umot, Vernadszkij-díjat kellene létesíteni.

Soha nem tudta pontosan megmagyarázni, miért is hajtott fejet Vernadszkij előtt:

– ... egyetemes gondolkodású, kozmikus ember.

– ... minden érdekelte: festészet, történelem, geokémia, ásványtan.

–... magasabbrendű tanár volt, nem ácsingózott az akadémikusok, a vezetők közé.

– ... Vernadszkij körül soha nem volt se susmus, se kiabálás, senki nem idegeskedett, a forradalmat követően nem politizált. Liberális-demokrata természete sok tisztességes embert összetartott. Nem lebzselt körülötte csőcselék. Igaz, a tudósok között akkor nem volt annyi szedett-vedett népség, mint manapság.

– ... Berlinben előadást tartott Ferszman, Kolcov, Lunacsarszkij, Platonov, a nagyszerű orosz történész meg néhány remek orvos is. A németek azoban Vernadszkijtól voltak elragadtatva. Bizonyos megbékéltető és felemelő hatással volt rájuk. Arra késztette az embert, hogy a Föld és az Ember létének legfontosabb problémáiról elmélkedjék.

– ... meghívásra előadássorozatot tartott Franciaországban. Pár év múlva, 1926-ban hazatért. Botrányok, meakulpázás nélkül települt haza, mint szabad ember.

– ...külföldön azt csinált, amit akart: olyan előadást tartott, amilyet akart, a Sorbonne-on például geokémiát adott elő.

– ...Berlinben szabatos német nyelven tartotta előadásait. Kifogástalanul beszélt franciául, angolul nem tudott, és kitűnően beszélt oroszul. Ez akkoriban nem is ment ritkaságszámba. Ma hatalmas hazánk határain belül az orosz nyelvet tökéletesen bíró ember ritka, mint a fehér holló. Ő igen-igen választékosán beszélte az anyanyelvét.

Hogy miről társalogtak? A Bölény akkor tervezte egy nagy kísérleti munka kezdetét. Jelzett atomok segítségével akarta megvilágítani a radioizotópok növényekben való felhalmozódásának együtthatóit: hogyan halmozódnak fel, hogyan oszlanak, majd rendeződnek el újra, egyszóval, mi a sorsuk a növény-talaj rendszerben. A Bölény ezt a munkát nevezte el „vernadszkológiának". Megvitatták a bioszféra problémáit, Vernadszkijnak a Földön élő szervezetek szerepére vonatkozó nézeteit. Létezett néhány tabujuk. Tilos volt például komolyan a földi élet kialakulását szóba hozni. Már a hetvenes években hallottam, hogyan válaszol egy hölgyikének, aki azzal zaklatta, fejtse ki, miként alakult ki az élet a Földön; leszegte a fejét, mint a bika, fújtatni kezdett, aztán, hogy erőt vett magán, kissé ostobán pislogva széttárta a kezét: „Kicsi voltam még akkor, semmire sem emlékszem. - Majd vigasztalóan hozzátette: – Kérdezze meg Oparint, ő pontosan tudja."

Vernadszkijnak legjobban Arrhenius örökélet-elmélete tetszett. Lelkesen rajzolta a Bölény elé a Világmindenség képét, ahol mikroorganizmus-csírák keringenek, és ha valamelyik bolygón megfelelő körülményeket találnak, benépesítik azt, és elkezdik az evolúciót. Svante Arrhenius, a neves svéd fizikus és kémikus így képzelte az élet keletkezését a Földön. A Világmindenségből jött. A Világmindenségben az élet örök abban az értelemben, ahogy örök a Világmindenség is. Az élet az egyetemes jó részecskéje. Egy sor filozófiai és vallásos nézet szerint az abszolút jó – ez az egész Világmindenség. Abszolút gonosz nem létezik, hanem csak valamilyen elbukott lény abszolutizált gonoszsága, amit a különböző tanok különbözőképpen fejeznek ki.

A Bölény mindig sajnálta, hogy nem találkozhatott Arrheniusszal, mivel nagyon tisztelte.

Vernadszkijjal térről és időről, az idő relativitásáról beszélgettek. Akkor, amikor Bohr és Dirac vitája kezdődött arról, hogyan lehet kvantumokban kifejezni teret és időt. A tömeget, az energiát már kifejezték, a tér és az idő azonban mintha folytonos maradt volna, és a klasszikus, nem pedig a kvantummechanika részét alkotta.

A Bölény erről a témáról szívesen társalgott, hogy úgy mondjam, általános filozófiai, ontológiai, nem pedig fizikai-matematikai szempontból. Az volt a véleménye, hogy vannak időkvantumok és vannak térkvantumok.

Harmincöt év – és micsoda évek! – múlva majdnem szó szerint idézte beszélgetéseiket. A lényeg a következőkben foglalható össze: ismerjük a kémiai és a biológiai semmit. Így magyarázta: amikor meghalunk, akkor mint élőlények megszűnünk létezni. Ez a biológiai semmi. A kémiai semmi: a Torricelli-űr; olyan teret tudunk létrehozni, amelyben egyetlen molekula se marad.

Az arcomon tükröződő erőfeszítés elszomorította.

– Ezt persze nehéz elképzelnünk – vigasztalt. – Hisz eddig tiszta fantasztikum.

Az irodalmi fantasztikumot, a tudományos-fantasztikus műveket egyikük se szerette. A detektívregény, az más, detektívregény nélkül elsatnyult volna a szellem. Hisz ők maguk is komolyan fantáziáltak, és saját kitalációikat Tudományosnak, Üdvösnek, Jogosnak tartották, hiszen ez volt az Érthetetlen az ismert világkép szempontjából. Ilyen dolgokat meghányni-vetni a legédesebb foglalatosság.

A nukleáris energia korában a nooszféra az embertől tudata átformálását követeli. Csökken az „én", növekszik a „mi" jelentősége. A „mi"-re kell gondolnunk. Nem arra, hogy „ők", hanem arra, hogy „mi". Az egész nooszféra „mi" vagyunk.

Hamlet kérdése – a lenni vagy nem lenni – egyedül őt, a dán királyfit érintette. A kérdés most mindnyájunkat érint. A nukleáris, a biológiai és egyéb veszélyektől való közös rettegés, közös függés összekapcsolja az embereket.

Szívesen kihallgattam volna kettejük beszélgetését, elgyönyörködtem volna bennük, amint Buchban a fasorban sétálnak. Mindig van valami izgalmas a nagyok – Beethoven és Goethe, Tolsztoj és Gorkij, Einstein és Bohr – találkozásában. Vonzzák és taszítják egymást. De többnyire taszítják. Az egyszerű halandó számára megmagyarázhatatlan, mennyire nem akarnak kapcsolatot tartani, sőt még találkozni se egymással. Emlékszem, amikor tudomást szereztem arról, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj egyszer ugyanabba a terembe, ugyanarra az előadásra csöppent, látták is egymást, és mégsem ismerkedtek meg, sokáig gyötrődtem a meghiúsult találkozás miatt.

Néha elnézegetek egy régi fényképet. Azt mondják, Kaliforniában, Pasadenában készült. Hárman vannak rajta - középen Thomas Hunt Morgan, kétoldalt Nyikolaj lvanovics Vavilov és a Bölény. Klasszikusok, nagy egyéniségek. Lendületesen lépkednek, tűz a nap, ők semmire se figyelnek, elmélyülten beszélgetnek, izgatottak, majdhogynem kiabálnak, és közben nevetnek, a barátság és az élet szeretete csordultig tölti őket. Morgan sokkal idősebb társainál, de itt ez nem érződik, délcegek, erősek mind a hárman. Bárcsak hallani lehetne a hangjukat!

A Bölény Vernadszkijhoz fűződő szeretetteljes barátsága azon alapul, hogy a Bölény saját munkájára alkalmazva tovább fejlesztette Vernadszkij nézeteit, nyilvánosan parancsként ismerte el a maga számára, és nyomatékosan is megerősítette hitvallását, amikor irányzatát „vernadszkológiának" nevezte.

Tapasztalatait a legegyszerűbb feltételek között szerezte: deszkadobozokban és átfolyótartályokban cserélődtek a jelzett atomok a fejlődő növények és a talaj között. A tartályokat a dobozokból vett földdel töltötték meg, egyik végén radioizotópos oldatot engedtek bele, a másiknál pedig minden összetevőt meg lehetett mérni, meg lehetett állapítani egyik vagy másik izotóp migrációját, vándorlását. Csak most derült ki, mennyire előre tekintett a Bölény: ezen a munkán alapul a radioaktivitás elleni védelem.

A kémiának, a biológiának vannak olyan részei, amelyek valóban igénylik a tökéletes és ezért bonyolult berendezéseket. De most már túl régóta egyre több berendezést igyekeznek felhalmozni nálunk is, világszerte is, vélte a Bölény, mindenhol, ha kell, ha nem. Sok fiatal meg van győződve arról, hogy minél drágább a berendezés, amit használ, annál jelentősebb a tudománya. Egyesek komolyan hiszik ezt, mások arra számítanak, hogy ha többet költenek felszerelésre, a vezetés nagyobb becsben tartja a munkájukat.

– Ha megmérnénk, kiderülne: minél bonyolultabb és drágább a berendezés, annál butább a tudomány, amit azzal a berendezéssel állítanak elő. – A Bölény hunyorgott, és egy összeesküvő mosolyát villogtatta. – A „stop" gomb a legokosabb technikai találmány. Én minden berendezésen ezt keresem meg először. A berendezésnek optimálisnak kell lennie – morogta –, nem pedig maximálisan pontosnak.

A harmincas évek második felétől kapcsolata megszakadt VernadszkijjaL Munkája – a „vernadszkológia" meg a „vernadszkológia kis szukacsevi elhajlással" - fejlődött, tapasztalatai gyűltek, de arra nem volt lehetősége, hogy Vlagyimir Ivanoviccsal megvitassa őket.

Fogalma se volt senkinek, hova vezet, mire jó ez a legalább tízévi munka. Mint ahogy a Bohr Intézet fizikusai se tudták, hogy vitáikból, számításaikból, becsléseikből, az egész vidám társalgásból néhány év múlva megszületik az atombomba, a Bölény és kollégái munkája pedig a sugárzás, a bomba következményei elleni védelmet szolgálja. Ezek is, azok is boldog tudatlanságban leledztek, amikor a tudomány, amivel foglalkoztak, tisztának, hatalomtól és pénztől függetlennek látszott... Annak az aranykornak a tudósait egyes-egyedül a szent tudásszomj vezérelte.