LEV
TOLSZTOJ:
A
naplóból
1847.
április 8, reggel 6 óra
 |
| Az iró ifjúkorában |
A
remény átok a boldog és áldás a boldogtalan ember számára.
Bár
már sokat fejlődtem, amióta elkezdtem nevelni magamat, még mindig
roppant elégedetlen vagyok magammal. Az ember minél előbbre halad
az öntökéletesítésben, annál jobban látja fogyatékosságait,
és igaza van Szókratésznek, aki szerint az ember tökéletességének
legfelső foka, ha tudja, hogy nem tud semmit.
Április
9, reggel 6 óra
Tökéletesen
elégedett vagyok azzal, ahogy tegnap viselkedtem. Kezdek uralkodni a
testemen; de szellemi erőim még igen gyengék. Csak türelem és
szorgalom – és bizonyos, hogy elérem mindazt, amit akarok.
1851.
augusztus 10.
Harmadnapja
pompás éjszaka volt, itt ültem Sztarogladkovszkajában,1 házam
ablakában, és minden érzékemmel – a tapintást kivéve –
gyönyörködtem a természetben. A hold még nem kelt föl, de
délkeleten már kezdtek rózsásodni az éjszakai felhőcskék, a
könnyű szellő friss illatot sodort felém. A békabrekegés és a
tücsökcirpelés valami sejtelmes, egyhangú éjszakai nesszé
olvadt össze. Az égbolt tiszta volt, telehintve csillagokkal; á
nagy, fényes csillagokon túl parányi csillagrajok látszottak,
melyek fehér foltokká álltak össze. Az ember bámulja őket,
gyönyörködik bennük, és egyszerre eltűnik minden – és a
csillagok mintha közelebb jöttek volna. Tetszik nekem ez az
érzékcsalódás.
Nem
tudom, miképp ábrándoznak mások, de mindabból, amit csak
hallottam vagy olvastam, az derül ki, hogy egész másképp, mint
jómagam. Azt mondják, vannak, akik a szép természet látványától
elméláznak az Isten nagyságán, az ember kicsinységén; a
szerelmesek kedvesük arcát látják a víz mélyén. Mások azt
állítják: úgy érzik, mintha a hegyek megszólítanák, a
falevélkék beszélnének hozzá, áfák hívnák valahová. Hogy
juthat az ember eszébe ilyen gondolat? Komoly igyekezet kell ahhoz,
hogy ilyen ostobaságot bemagyarázzunk magunknak. Ahogy idősödöm,
egyre jobban megbékélek azzal a sokféle mesterkéltséggel
(affectation), mely életünket, beszédünket stb. elárasztja; de
ehhez a mesterkéltséghez; minden erőfeszítésem ellenére se
vagyok képes hozzászokni. Amikor azzal foglalkozom, amit
ábrándozásnak neveznek, sose jut eszembe egyetlen értelmes
gondolat sem; ellenkezőleg – képzeletemben csupa ostoba gondolat
fut át, olyanok, amelyek képtelenek megragadni figyelmemet. Mikor
aztán olyan gondolatra bukkanok, mely újabb gondolatok egész sorát
vonzza, egyszeriben elillan az erkölcsi lustaságnak az a kellemes
állapota, melyet ábrándozásnak nevezek, és elkezdek gondolkodni.
Nem
tudom, mi módon villantak fel csapongó képzeletemben a
cigányozással töltött éjszakák emlékei. Katya dalai, szeme,
mosolya, keble, gyengéd szavai még frissen élnek emlékezetemben,
minek írnék róla, hisz egész másról akarok beszélni.
Észrevettem, hogy hajlamos vagyok a kitérőkre ; márpedig éppen
ez a rossz szokásom, nem pedig – mint korábban hittem – a
gondolatok bősége az, ami gyakran megakadályoz az írásban, és
arra kényszerít, hogy felálljak az íróasztal mellől, és egész
máson kezdjek el gondolkodni, mint amiről írtam. Veszedelmes
szokás. Bár kedvenc írómnak, Sterne-nek óriási tehetsége van a
meséléshez és az okos csevegéshez, a kitérők még az ő
műveiben is nehézkesek. Aki megismerte a cigányokat, nem tud
leszokni arról, hogy minduntalan a dalaikat dúdolja, jól vagy
rosszul, de mindig élvezettel, olyan élénk marad az emlékük.
Néha egyetlen jellegzetes vonás képes rá, hogy egész sereg
eseményt idézzen fel, amely ezzel a vonással kapcsolatos. Nehéz
meghatározni, mi volt a cigányok énekének az a jellegzetes
vonása. Talán a szavak sajátos kiejtése, a cifrázás (fioratúra)
egy sajátos válfaja és a különleges hangsúly.
Egy
ilyen dalt, a Mondd, miértet dúdolgattam tehát, ez ugyan nem
legkedvesebb nótáim közül való, de ez volt az, melyet Katya
énekelt az ölemben ülve azon az estén, amikor azt magyarázta,
hogy csak engem szeret, másokhoz azért kedves, mert a kórus
megköveteli, de rajtam kívül senkinek nem engedi meg azokat a
szabadosságokat, melyeket a szemérem fátyla kell hogy takarjon.
Akkor este igazán hittem ezt a ravasz cigányfecsegést, jól
éreztem magam, és egyetlen „vendég" sem zavart meg, ezért
szeretem azt az estét és azt a nótát. Nagy átéléssel
énekeltem, nem zavartattam magam, hangom nem akadozott, nem hibáztam
el a hajlításokat, és nagy élvezettel hallgattam saját magam. A
hiúság szokás szerint ismét belopódzott a lelkembe. „Nagyon
kellemes hallgatnom önmagamat – gondoltam –, de bizonyára még
kellemesebb másoknak hallgatni engem"; egyenest irigyeltem
gyönyörűségüket, melytől én meg voltam fosztva; egy
pillanatnyi szünetet tartottam, belefüleltem az éjszaka hangjaiba,
hogy aztán még nagyobb átérzéssel nekifogjak a következő
szakasznak, de ekkor neszezest hallottam az ablakom alatt. „Ki az?"
– „Én vagyok, uram" – felelte egy hang, melyet nem
ismertem föl, bár oly határozottan csengett, mintha biztos lenne,
hogy ez a válasz tökéletesen kielégítő. „Ki az az én? –
kérdeztem, bosszúsan attól, hogy valami profán alak megzavarta
ábrándozásomat és dalolásomat. „Épp hazafelé tartottam,
uram, aztán megálltam hallgatni." – „Á, te vagy az,
Marka?"2 – „Én, hát, uram. A nagyságos úr méltóztatik
ezeket a kalmük nótákat énekelni?" – „Kalmük nótákat?"
– „Csak hallgatom" – folytatta, észre se véve
bosszúságomat és sértődöttségemet, hogy az ő lamentálásukra
hasonlít. – „Igen, kalmük nóták." Kellett nekem, hogy ez
a sánta Marka az ostoba fecsegésével elrontsa a gyönyörűségemet!
Ezután persze nem folytathattam se az ábrándozást, se az éneket.
Most egyszerre úgy gondoltam, hogy nagyon rosszul éneklek, s hogy a
nevetést, amit az imént a szomszéd udvarból hallottam, az én
nótázásom váltotta ki. A kellemetlen érzés kijózanított.
Tanulni nem tudtam, aludni sem volt kedvem; ráadásul Marka szemmel
láthatólag jó kedvében lehetett, és tulajdonképpen teljesen
ártatlan eszköze volt kiábrándíttatásomnak. Csodálkozásomat
fejeztem ki, hogy még nem alszik, erre roppant nyakatekert és
érthetetlen szavakkal kifejtette, hogy álmatlanság gyötri.
Belemelegedtünk a beszélgetésbe. Amikor megtudta, hogy nincs
kedvem aludni, engedélyt kért, hogy bejöhessen hozzám, én
beleegyeztem, és Marka a mankóit fogva letelepedett az ágyammal
szemközt.
Marka,
akit valójában Lukának hívnak, olyan érdekes és annyira
tipikusan kozák egyéniség, hogy érdemes elidőzni mellette.
Házigazdám Japiska... ,3 aki nagy kópé és tréfacsináló, azon
az alapon keresztelte el Markának, mert szerinte három apostol van:
Luka, Marka és Vértanú Nyikita, de mind a három egykutya. Ezért
keresztelte hát el Lukaskát Markának, és ezt a nevet átvette az
egész falu.
Marka
huszonöt esztendős forma, alacsony termetű nyomorék; az egyik
lába aránytalanul kicsi törzséhez képest, a másik aránytalanul
kicsi és görbe az egyikhez képest; ennek ellenére, vagy talán
éppen ezért – hogy el ne veszítse egyensúlyát –, meglehetős
gyorsan jár, mégpedig nemcsak mankón, hanem anélkül is, oly
módon, hogy egyik lábával majdnem a fél talpára támaszkodik,
másikkal épp csak a lábujja hegyére. Ha ül, azt mondanánk rá,
hogy középtermetű, jó felépítésű férfi. Érdekes, hogy
akármilyen magas széken ül is, a lába mindig eléri a padlót.
Tartásának ez a sajátossága mindig meglepett; először annak
tulajdonítottam, hogy ennyire ki tudja nyújtani a lábát; de ahogy
alaposabban kitanulmányoztam, rájöttem, hogy az ok hátgerincének
rendkívüli hajlékonysága és hátuljának az a képessége, hogy
a legkülönbözőbb helyzeteket tudja fölvenni. Szemből nézve úgy
látszik, nem is ül rajta a széken, hanem csak nekitámaszkodik és
hátradől, hogy karját a szék támlája mögé vesse (ez kedvenc
póza); de amikor háta mögé kerültem, legnagyobb csodálkozásomra
úgy találtam, hogy tartása tökéletesen megfelel az ülés
követelményeinek.
Arca
nem szép; kozák mód simára nyírott, kis feje, elég magas, okos
homloka van, alóla ravaszkás szürke szempár tekint ki, melyből
nem hiányzik a tűz sem, orra hegye lefelé hajlik, széles ajka
előreugrik, állat rőt kecskeszakáll fedi – ezek arca
jellegzetességei. Személyét általában vidámság, önelégültség,
ész és félénkség jellemzi. Erkölcsi tekintetben nem tudnám
jellemezni, de leírom, milyennek mutatkozott az akkor kezdődő
beszélgetésben. Már korábban is volt dolgunk, egyszer-kétszer
elbeszélgettünk. Ugyanaznap történt, hogy odajött hozzám, amint
csomagoltam a másnapi utazáshoz. Épp ott ült nálam Japiska,
akitől Marka fél, mivel – teljes joggal – úgy véli, hogy
amaz irigyelni fog mindent, amit őneki ajándékozok. Markát
választottam tanítómul a kumik nyelvben. „Volna nekem, kegyelmes
uram, hogy úgy mondjam (kedveli azt a töltelék mondatot) egy
aprócska kérésem" – „Éspedig?" – „Engedje meg,
hogy később mondhassam el: különben – szólt aztán meggondolva
magát, és mosolyogva Japiskára pillantott –, ha méltóztatna
adni egy ceruzát meg egy kis papirost, akkor írásban..."
Megmutattam az asztalon az írókészletemet, ő pedig fogott egy
lapot, két lábát és mankóit valami különös csomóba rendezve
letelepedett a padlón, fejét félrebillentette, és a ceruzát
nyálazgatva, mosolyogva, nagy erőfeszítéssel teleírta térdén
ákombákomokkal a papírt; öt perc múlva átnyújtotta girbegurba
sorokkal írt episztoláját, és Japiskához fordulva azt mondta:
„Látod, bátyám, itt ülsz, mégse tudod, mi van ide írva."
– „Ni, az írástudó!" – felelte az csúfondárosan. –
„Bátorkodom arra kérni, kegyelmes uram, hogyha méltóztatik
kegyes lenni, mármint az úti szamovárt illetőleg, és előre is
készséggel megszolgálom, ha régi és nem szükségeltetik."
A mosolyt, melynek kíséretében azt mondtam: – „Jól van,
vidd", – bizonyára irodalmi tehetsége elismerésének vette;
mivel ugyanazzal az önelégült és ravasz mosollyal válaszolt,
amellyel az imént Japiskához szólt. – Ennyi az egész.
Éjszaka
a következő beszélgetés alakult ki köztünk. „Még nem
méltóztatik pihenni?" – „Nem, nem tudok elaludni; hát te
merre jártál?" – „Nekem se volt, megvallom, aludhatnékom
– sétáltam egyet a faluban, benéztem valahová, aztán most épp
hazafelé tartottam." Meg kell jegyezzem, amikor behívtam és
beszédbe elegyedtem vele, volt egy titkos célom: nem lenne-e a
Mercuriusom, nem vállalná-e el azt a feladatot, melyet tudom,
nagyon szeret, s ezért nem képes egyenest a nevén nevezni. Én úgy
vagyok vele, hogy ha valamit nem hévből csinálok, hanem
átgondoltan, sehogy se tudom rászánni magam, hogy a nevén
nevezzem és egyszerűen nekifogjak. Az ő beszédjének az a
különlegessége, hogy kétféle hangnemben szól: egyik fajtát, a
közönségeset, olyan esetben használja, amikor semmi különösebbet
vagy kellemeset nem vár; ilyen esetekben egyszerűen és szerényen
viselkedik; amikor viszont beszélgetés közben olyasmire tér ki,
ami kizökkenti a megszokott kerékvágásból, nyakatekert,
érthetetlen nyelven, bonyolult körmondatokban kezd beszélni;
ilyenkor még a külseje is teljesen megváltozik: szeme szokatlan
fényt kap, szája határozatlan mosolyra húzódik, egész teste
mozgásba jön, valósággal magán kívül van. Marka beszéde és
történetei nagyon szórakoztatóak, különösen közbenjárása
K.L... érdekében, aki „nagyon le volt kötelezve" neki, és
aki, amikor elérte az áhított célt, gyenge egészsége folytán
nem tudott élni Marka fáradozásainak eredményével.
Augusztus
22.
Huszonnyolcadikán
születésnapom lesz, huszonhárom éves leszek; szeretném, ha ettől
a naptól kezdve a magam elé tűzött célok szellemében élnék.
(...)
Napkeltétől
rendbe rakom papírjaimat, számláimat, könyveimet, dolgozataimat;
aztán elrendezem gondolataimat és másolni kezdem a regény első
fejezetét. Ebéd után (keveset enni!) tatár nyelv, rajzolás,
lőgyakorlat, séta és olvasás.
1853.
október 24.
Korábban
keltem a szokásosnál, és nekiültem írni az utolsó fejezetet.
Sok gondolatom gyűlt össze; de valami leküzdhetetlen viszolygás
akadályozott benne, hogy befejezzem. A műben, akárcsak az életben,
a múlt meghatározza a jövőt – a zavaros művet nehéz
lelkesedéssel, következésképpen jól folytatni. Gondolkodtam a
változtatásokon a Serdülőkorban,4 de nem tettem egyet sem.
Leghelyesebb hevenyészve följegyezni a megjegyzéseket, aztán
egyszerűen neki kell látni átmásolni az egészet.
Ebédig
az 1799-es orosz–francia háború kritikáját olvastam, ebéd után
pedig minden különösebb kedv nélkül elmentem célba lőni
Gromannal. A gyönyörű idő elcsábított, elmentem vadászni, és
lőttem egy nyulat. Vacsora után tizenkettőig kártyáztam. Milyen
könnyen alakulnak ki a rossz szokások! Már hozzászoktam, hogy
vacsora után játszom.
Olvasás,
főképp tisztán szépirodalmi mű olvasása közben leginkább a
szerző jelleme érdekel, ahogy a műben kifejeződik. De vannak
olyan művek is, ahol a szerző leplezi vagy többször is
változtatja véleményét. A legkellemesebbek azok, amelyekben a
szerző úgy tesz, mintha el akarná rejteni személyes nézetét,
mégis hűen kitart mellette, valahányszor színt kell vallania. A
legsivárabbak viszont azok, amelyekben a szerző nézete oly gyakran
változik, hogy végül tökéletesen elvész.
Október
25.
Délelőtt
átnéztem a Serdülőkort, elhatároztam, hogy újra lemásolom, és
döntöttem a változtatásokról, átrendezésekről és
toldásokról, amelyeket el kell végeznem rajta. Tíz óra felé
elmentem vadászni, és estig oda voltam. Elolvastam a Szovremennyik
legutóbbi, igen rossz számát. Megvacsoráztam, és most lefekszem
aludni. A mai egész nap morális pihenő volt számomra. Az ember
öntudatlanul is gyakran szükségét érzi az ilyesminek.
(...)
Kezdem sajnálni, hogy túlságosan sietve küldtem el az Egy
biliárdfelíró feljegyzéseit5. Tartalmát tekintve nem sok
változtatni, vagy kiegészítenivalót találtam volna rajta, de a
formája nincs elég gondosan kidolgozva.
Október
26.
Nem
valami korán keltem, és minden tagom sajgott a fáradtságtól.
Délelőtt rendesen dolgoztam a Serdülőkor másolásán és
rendbetételén, de hamarosan elhívtak ebédelni, ebéd után pedig
olvasgattam egy kicsit.
Mindig
természetellenesnek éreztem azokat a leírásokat, melyek arról
szólnak, hogyan küzd a jó és a rossz a helytelen cselekedetre
készülő emberben. Az ember könnyen és észrevétlenül teszi a
rosszat, és csak jóval később rémül meg és csodálkozik el
azon, amit csinált.
Az
egyszerű nép a maga munkával és nélkülözéssel teli életével
olyannyira felettünk áll, hogy a magunkfajtának egyszerűen nem
illik a rosszat keresni és azt leírni benne. Megvan bennük a
rossz, de jobb ha nem mondunk róla mást csak csupa jót (mint a
halottról). Ez Turgenyev erénye, és Grigorovics Halászokjának 6
fogyatékossága. Kit érdekelhetnek e szánalomra méltó érdemekben
gazdag osztálynak a vétkei? Több benne a jó, mint a rossz; ezért
természetesebb és nemesebb az előbbi okait keresni, mint az
utóbbiakét.
Régebben
úgy gondoltam, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy alapos és gondos
leszek dolgaimban, képes leszek követni ezt a szabályt; aztán a
gyakran ismételgetett és soha pontosan be nem tartott szabályok
kezdtek meggyőzni arról, hogy ezeknek semmi hasznuk; most arról
kezdek meggyőződni, hogy ezek a hol gyengülő, hol újra megújuló
rohamok, ez a periodikusan ismétlődő önkontroll normális
jelenség.
Hozzá
kell szoknom, hogy mindig mindenütt gondosan és világosan
fogalmazzak, mert az ember hajlamos rá, hogy a gondolat
homályosságát vagy hamisságát ösztönösen mesterkélt
fordulatokkal, javításokkal és lendülettel igyekezzen elleplezni
önmaga elől.
1863.
február 8.
Jasznaján
vagyunk. Iszlenyjev és Szerjozsa megzavart ugyan bennünket, mégis
olyan jó, olyan jó! Annyira szeretem őt.10 A gazdaság és a
folyóirat ügyei jól állnak. Az egyetemisták terhemre vannak a
helyzetük természetellenessége és akaratlan féltékenységük
miatt. Ez utóbbiért egyébként nem neheztelek rájuk. Milyen
világos most minden számomra. Fiatalos rajongás volt ez az egész,
majdnemhogy komédiázás, amelyet – felnőtté válván – nem
tudok folytatni. Ő a mindenem. Ő még nem tudja, nem érti,
mennyire átformál engem, összehasonlíthatatlanul jobban, mint én
őt. Csak nem tudatosan. Tudatos igyekezetünk – az enyém is, az
övé is – hasztalan. Út közben az jutott eszembe, hogy a
tudomány egy-egy felfedezése: egy új látásmód felfedezése,
melyek birtokában az, ami régebben helytelen volt, helyesnek és
következetesnek látszik, más oldalak viszont sötétebbé válnak.
Tudom például, hogy a vas hideg, a bunda meleg, a nap felkel,
lemegy, a test meghal, a lélek halhatatlan. Az új nézőpontból el
kell feledkeznem a bundáról és a vasról, és nem tudhatom, mi a
bunda és a vas, és nem láthatok mást, mint egymást taszító és
vonzó atomokat, melyek úgy helyezkednek el, hogy jó vagy rossz
vezetőivé válnak valaminek, amit hőnek nevezünk; vagy el kell
feledkeznem arról, hogy a nap felkel és lemegy, hogy mi a
hajnalpír, mi a felhő, és el kell képzelnem, hogy a föld forog,
és vele keringek én is. (Sok mindent meg lehet magyarázni az
ismert úton ezzel a nézettel, de ez a nézet nem maga az igazság,
mert egyoldalú.) A vegytannál még inkább ez a helyzet. Vagy
például felejtsem el, hogy lélekből és testből állok, ehelyett
gondoljak arra, hogy test és ideg vagyok. Az orvostudomány
szempontjából ez – eredmény; a lélektan szempontjából –
ellenkezőleg.
Február
23.
Elkezdtem
írni.11 Nem az igazi. Sokáig lapozgattam a papírjaim között.
Gondolatok rajzása, és visszatérés vagy visszatérési kísérlet
a líraisághoz. Tetszik. Úgy érzem, nem tudok kiforrott gondolat
és lelkesedés nélkül írni...
1901.
február 6. Moszkva
(...)
Elég sok mindent feljegyeztem és lényegesnek találtam.
1.
A legfontosabb, hogy állandóan törekedni kell eloszlatni a kormány
által terjesztett ködösítést, miszerint mindent, amit tesz, a
rend érdekében, az alattvalók üdvéért teszi. Mindent, amit
tesz, azt vagy a maga javára teszi (kirabolja a leigázottakat),
vagy azért, hogy leur donner le change12 és elhitesse velük, hogy
az ő érdekükben cselekszik.
(...)
6. Az öt külső érzékszervünk kényeztetésére szolgáló
eszközök, a díszes lakberendezés, használati tárgyak és
ruházat, különösen a nők öltözködésében, ezek gerjesztik a
buja vágyakat, így a zene, parfüm, az ínyenc ételek, a sima,
kellemes tapintású felületek. A csillogás, a fény, a nap, a fák,
a fű, az ég szépsége, sőt az emberi test látványa is,
mindenféle mesterséges feldíszítés nélkül, a madarak éneke, a
virágok illata, az egyszerű étel, a gyümölcsök íze, a
természetes dolgok tapintása nem gerjeszt buja vágyat. Azt a
villanyvilágítás, az elegáns öltözetek, a zene, a parfüm, az
ínyenc ételek, a sima felületek keltik.
1901.
április 22. Moszkva
(...)
A pedagógiának három válfaja van, minthogy a gondolkodásnak is
három neme van: 1. logikai, 2. tapasztalati és 3. művészi. A
tudomány, a tanulás nem más, mint annak elsajátítása, amit okos
emberek már előttünk elgondoltak. Az okos emberek mindig ebben a
három nemben gondolkodtak: vagy logikai következtetéseket –
gondolatokat – vontak le valamely tételből: matematika és
matematikai tudományok; vagy megfigyeléseket végeztek és a
megfigyelt jelenségeket elkülönítve a többitől,
következtetésekre jutottak a jelenségek okaira és okozataira
vonatkozóan; vagy leírták azt, amit láttak, tudtak, elképzeltek.
Röviden: 1. gondolkodtak, 2. megfigyeltek, 3. kifejeztek. Ezért a
tudomány három neme 1. matematikai tudományok, 2. tapasztalati
tudományok és 3. nyelvek (…)
1903.
március 11. Jasznaja Poljana
Mindegyre
próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok
vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell
fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány
gondolatot ebből az időszakból.
Egészségem
jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok,
hogy megint olyan jó vele lennem (...)
1.
Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én"-ünkre
eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki
tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme
pillanataiban van így.
2.
Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig)
elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az
eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból ezekből
az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon
bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. Igy a
szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a
szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota.
Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy
ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyellek, és ha
nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgyatlanul is
szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint
az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez.
Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy
arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már
emlékezett már régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a
vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni
és végig kell gondolni eredetüket.
(...)
4. Az emberek, a liberális politikusok vagy általában a mindenféle
doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, hogy felveszik a harcot a
hazugságok egyik formájával, és közben érvényesülni hagyják
a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint
hogyha árvíz idején a ránk zúduló áradatot egyik helyen
megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár
elborítson...
Hajól
tudom, 1903. november 30. Jasznaja Poljana
(...)
Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus
elbeszélést írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen
szavakat zagyvál, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon
jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különös
frissességgel működött az agyam: elképzeltem három népi típust
is: az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az
őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik
fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A
harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász.
Mindennap
szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből.
1904.
január 22. Jasznaja Poljana
(...)
Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem
lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele, és
akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el
kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el
nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság, és akkor azonkívül,
hogy törekedni kell e banditák megvilágosítására, meggyőzéssel
rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat,
amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a
banditákkal megosszuk zsákmányukat, részt vegyünk annak
felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint
most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját
eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék (...)
1904.
április 29. Jasznaja Poljana
(...)
Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit
teljességgel. Teljességgel magamat, ismerem, egész önmagamat a
születés függönyéig és a halál függönye előtt. Azáltal
ismerem magamat, hogy én – én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még
inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján
nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom,
hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit
látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit
érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem
útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek
szóbeli közléséből átvett tudás - ilyen a megfontolás, az
előrelátás, a következtetés, a tudomány.
Az
első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyok.
Ez kétségtelen.
A
második. Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az
árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba.
A
harmadik. Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik
Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges.
Az
élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és második
tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában él meg (…)
Most
1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete.
Ez
idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez"-t
egészítgettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének.
Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége (...)
Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs
és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki
nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első
igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévelygek.
Még
egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más,
mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre
szélesedő formát.
Most
kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, segíts meg, hogy
teljesíthessem a te akaratodat. Nem azért, hogy valamit tegyek,
csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell.
1909.
január 18. Jasznaja Poljana
(...)
Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam fizikailag, se tegnap egész
nap, se este, se ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis kiegészítést
írtam a Sztolipinről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos
céllal, hogy kihívjam magam ellen hajszájukat.13 Ez a cél sem
valami jó, az pedig még rosszabb, hogy gyűlölettel vagyok iránta.
Ki kell javítani. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett.
Hála istennek – úgy látszik, legyőztem emberi becsvágyamat.
Tegnap
éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kellemes érzés fogott el,
ahogy vártam a halált, nem kívántam, de a legkisebb ellenállást
sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely természetes és
ésszerű lépést vagy eseményt. Úgy érzem, hogy mindenesetre
közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap
választhat el tőle. Ma egész reggel pasziánszot raktam, de nem
fogtam munkához, mert éreztem gyengeségemet. Témáim pedig nagyon
jók, nem akarom őket elrontani. Eszembe jutott egy új téma.
Mégpedig: hogyan tekinti az újságot, azt, ami ott ki van
nyomtatva, a szabad ember, vagyis a valóban vallásos ember. Meg
kellene mutatni az emberek eltorzulásának, rabszolga voltának,
gyengeségének minden fokozatát – az emberi méltóság
elvesztésének fokozatait. Nagyon jól végiggondoltam. Nem tudom,
hogyan sikerül majd megírni. Talán holnap. Most este van.
Csertkovot várom. Semmit sem kezdeményezek.
1909.
március 6. Jasznaja Poljana
Nagyon
– azt akartam mondani: rosszul, no jó, nem rosszul – gyöngének
érzem magam: a szívem szorul, semmit sem tudok következetesen
végiggondolni. A lábam is rosszabb. Nem tudtam, mit kell tennem.
Kérdeztem hát magamtól: mit kell tennem, hogy az Istennek, az én
uramnak tetsző legyen? És most már világos legalábbis az, hogy
mit nem kell, mit nem szabad tennem.
1.
Olvastam az újságban a halálos ítéletekről és a bűntettekről,
amelyekre kiszabják, s így világossá lett előttem, hogy milyen
torzul cselekszik az egyház, amely elleplezi az igazi
kereszténységet, elferdíti a lelkiismeretet és az állam, amely
törvényesíti, nemcsak igazolja, hanem piedesztál-ra helyezi a
gőgöt, a becsvágyat, a haszonlesést, az emberek megalázását és
legfőképp mindenfajta erőszakot és az emberölést a háborúban
és a kivégzéseken. Az ember azt hinné, mindez olyan világos, de
senki sem látja, nem akarja látni. És az egyház meg az állam,
holott látja, hogy nőttön nő a rossz, csak csinálja tovább.
Olyan ez, mintha szántóvető emberek, akik egyébhez nem értenek s
eszközük is csak a szántásvetéshez van, szántóvető
munkájukból kell hát megélniük, mégis kiszántanák a sarjadó
vetést.
Lehet,
hogy annak idején szükség volt az egyház meg az állam
tevékenységére, de ma pusztító hatású, és csak folyik tovább.
(1910)
Ma, április 13.
Ötkor
ébredtem és mindegyre azon gondolkodtam, hogyan találjak kiutat,
mit tegyek? És nem tudom. Gondoltam, írni fogok. De még az írás
is undorító, ha megmaradok ebben az életben. Beszéljek Szofja
Andrejevnával? Elmenjek? Apránként változtassak?... Talán ezt az
utóbbit fogom tenni, és ezt tehetem. Akkor sem könnyű. Talán,
sőt majdnem bizonyosan, ez a jó. Segíts, segíts te, aki bennem
vagy, és mindenben, és aki vagy, akihez könyörgöm és akit
szeretek. Szeretlek, igen. És most sírok a szeretettől. Nagyon.
Április
14.
Tegnap
nagyon nehéz volt (...) Semmit sem írtam, csak egy fölösleges
levelet. Lovagoltam. Nehéz, de nem tudom, mit tegyek. Szása
elutazott. Szeretem őt, hiányzik – nem azért, hogy a munkában
segítsen, a szívemnek. Goldenvejzerék eljöttek, hogy
elbúcsúzzanak tőle. Goldenvejzer zongorázott.14 A gyengeségtől
elszomorodtam.
Éjjel
fizikailag rosszul voltam, egy kicsit kihat a lelkiállapotomra is.
Későn keltem (...) Jó voltam a koldusokhoz is, egy kérelmezőhöz
is. Kikocsiztam Ovszjannyikovóba. Elővettem a könyveimet.15 Nem
szabad többet írnom. Azt hiszem, ezen a téren megtettem, amit
tehettem. Pedig de szeretnék még írni, nagyon szeretnék.
Este
Az életről írott gondolataimat javítgattam. Most tizenkét óra
van. Lefekszem. Még mindig rossz a lelkiállapotom. Vigyázz, tartsd
magad, Lev Nyikolajevics.
Szeptember
3.
Tegnap
reggel jártam egyet, Obrazcovkáig nem jutottam el. Hazajöttem, és
olyan hévvel fogtam az íráshoz, amilyet régóta nem
tapasztaltam.16 Ellovagoltam Trehanyetovóba egy muzsikhoz. A ló
felbukott. Erős benyomást tett rám az öreg, öregebb nálam,
csépelnek nála. Mamontova. Szása megérkezett. Itthon
változatlanul nyomasztó a helyzet. Tartsd magad, Lev Nyikolajevics.
Igyekszem. Este nem akartam kártyázni, de beültem mások helyett.
Szeptember
4.
Keveset
aludtam, korán reggel ellovagoltam Trehanyetovóba és Obrazcovkába.
Elborzasztó szegénység. Alig tudom elfojtani a könnyeimet.
Levelek. Az egyik szidalmaz. Jártam egyet a parkban. Aludtam egy
keveset. Megyek ebédelni (…)
1910.
szeptember 5.
Ma
későn keltem. Sétáltam a parkban. Feljegyeztem valamit, azt
hiszem, egész jó gondolatokat a mozgásról, a térről és az
időről. Aztán igyekeztem folytatni a munkát, de keveset végeztem,
nem ment. Szörnyű idő volt, eső után meglátogattam Andrej
Jakovlevicset.17 Hazakísért. Megérkezett Szofja Andrejevna.
Nagyon izgatott, de nem ellenséges. Később megérkezett Sz.
Sztahovics. Lefekszem. Tizenegy óra.
Szeptember
6. Kocseti
Betegen
ébredtem, bizonyára az öregkori üszkösödés. Jólesett, hogy
nem volt kellemetlen érzés, hanem inkább egyenesen kellemes a
halál közelsége. Ezenkívül gyengeség, étvágytalanság. Jó
hír Transvaalból, az erőszakot elutasítók kolóniájáról.18
Semmit sem ettem, most este van. Megjött a kinematográfus.19
Megpróbálok lemenni, hogy megnézzem. Beszéltem Szofja
Andrejevnával, minden jó (…)
(Szeptember
8.) 7-8.
Tegnap
jobb volt az egészségem. Csak a lábam fáj és pas pour cetté
fois. Ahogy fent elhatároztatott, úgy legyen. Mert már megvan a
döntés, csak én nem tudom.
Csak
leveleket írtam, egyet az indusnak,20 egyet pedig egy orosznak az
erőszak elutasításáról. Szofja Andrejevna egyre ingerültebb és
ingerültebb. Nehéz. De tartom magam. Még nem tudom nyugodt szívvel
megtenni azt, amit kellene. Félek Csertkov mostanában várható
levelétől...21 (...) Szofja Andrejevna mindenképpen azt akarta,
hogy Drankov filmezze le velem. Azt hiszem, nem fogok dolgozni.
Nyugtalan vagyok. Semmit sem írtam. Jártam a parkban, feljegyeztem
egyet-mást. Levelet kaptam Csertkovtól, külön Szofja Andrejevna
is. Még ezt megelőzően nehéz beszélgetésünk volt az
elutazásomról. Védtem a szabadságomat. Elmegyek, amikor úgy
látom jónak. Nagyon szomorú dolog, persze, mert rossz vagyok.
Lefekszem aludni.
Október
2.
Betegen
ébredtem. Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem
jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen
kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a
hivatalnok osztályok, illetve a paraszt dolgozók életének egész
sekélyességéről, és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a
lelke szerint igazi embert. Esetleg egy asszonyt és egy férfit.
Milyen jó lehetne! És hogy vonz ez a gondolat. Milyen nagy mű
lehetne. És már el is gondolom anélkül, hogy a következményekre
gondolnék, amelyek pedig minden igazi műben, így minden igazi
műalkotásban is olyan jelentősek. Milyen nagyszerű is lenne.
Tegnap Maupassant novelláját olvastam, és ettől kedvem támadt,
hogy ábrázoljam az élet sekélyességét, amilyennek ismerem, és
éjszaka eszembe jutott, hogy ebben a sekélységben el kellene
helyezni egy eleven lelkű embert... Talán lesz is belőle valami
(... )22
SOPRONI
ANDRÁS, MAKAI IMRE, ELBERT JÁNOS fordításai
Jegyzetek:
1
Tolsztoj 1851-ben lépett katonai szolgálatba, egyik első
állomáshelye volt az Észak-Kaukázusban fekvő
Sztarogladkovszkaja.
2
Marka: Luka Szehin, fiatal kozák Sztarogladkovszkaja kozák faluból.
Tolsztoj felhasználta egyes vonásait a Kozákokban, Lukaska
alakjában.
3
Japiska: pontosabban Jepiska, Jepifan Szehin, öreg grebenyi kozák,
Sztarogladkovszkaja kozák faluból. A Kozákok Jepiskájának
prototípusa.
4
Az önéletrajzi trilógia második részéről van szó.
5
Az elbeszélés a Szovremennyikben jelent meg (1855./1.).
6
A „naturális iskolához" tartozó Grigorovics regényében
Tolsztoj voltaképp a tényékhez való túlzott tapadást
kifogásolta.
10
Feleségéről, Szofja Andrejevnáról van szó, akivel Tolsztoj
1862. szeptember 23-án kötött házasságot.
11
Talán a Holsztomert vagy a Háború és béke első változatát.
12
becsapja őket (fr.)
13
Tolsztoj arra az újsághírre, hogy II. Miklós „életben hagyta"
a jekatyerinoszlavi vasútvonalon kitört felkelés harminckét
résztvevőjét, A halálbüntetés és a kereszténység című
cikkébe kiegészítést illesztett, amelyben szemére veti a cárnak,
hogy „csak századrésze ez annak a számnak, ahány embert
kívánságára vagy beleegyezésével kivégeztek".
14
A. B. Goldenvejzer zongoraművész Tolsztoj szoros baráti köréhez
tartozott.
15
Tolsztoj Abból jön minden rossz című komédiáján dolgozva
elővette A műveltség gyümölcse című darabját, azt olvasgatta.
16
A feljegyzés a Nincsenek bűnösök a világon című befejezetlenül
maradt elbeszélés egyik változatának munkáira vonatkozik.
17
A. J. Grigorjev parasztot, akinek Kocseti közelében volt tanyája.
18
Tolsztoj a dél-afrikai Transvaalból levelet kapott Mahatma
Gandhitól és barátjától, G. Kallenbach-tól, amelyben
értesítették, hogy Johannesburg mellett farmot létesítettek a
fajgyűlölők megtorlásától menekülő indiaiaknak, akik
állampolgári kötelezettségük megtagadásával harcolnak
jogaikért.
19
A. I. Drankov filmoperatőr elhozta Tolsztojnak levetíteni a
Jasznaja Poljanában régebben készített képsorait és egyben
újabb felvételeket forgatott.
20
Tolsztoj Mahatma Gandhi augusztus 15-i levelére válaszolt.
21
V. G. Csertkov igyekezett levelében mindent megmagyarázni Tolsztoj
feleségének. 1910. szeptember 6-i levele azonban csak további
bonyodalmakat eredményezett kapcsolataikban.
22
A terv nem valósult meg, Tolsztoj 1910. október 28-án hajnalban
elhagyta Jasznaja Poljanát, az op-tyinai kolostorba utazott, majd
innen orvosa, Dusán Makoviczky ás Csertkov titkára, Szergejenko
társaságában, Samorgyinóba. Október 31-én Kozelszk állomáson
egy déli irányba menő vonatra szálltak, de csak Asztapovo
állomásig jutottak el. Tolsztoj lázas beteg lett, az utazást meg
kellett szakítani. Az állomásfőnök egész lakását Tolsztoj
rendelkezésére bocsátotta. Utolsó naplóbejegyzésének kelte
november 3.: „Váljon minden a mások hasznára, meg az éri
üdvömre." 1910. november 7-én reggel 6 órakor halt meg,
Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám
Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése