Az éjszaka jégvirággal cifrázta föl mind a kilenc ablakszemet. Az egyiken csillag alakú kristályok, a másikon ágak, a harmadikon egy egész erdő, valóságos dzsungel. Erre meg mintha hófehér madártollak hulltak volna...
Délben hirtelen felszikráztak, lángra lobbantak a tél-cikornyák, világosabb lett a szobában. Tehát a mi sötét udvarunkba is benézett végre a nap. S ahogy bekukkantott, azonnal nekilátott, hogy rendet csináljon az ablakszemeken.
A jégvirágok olvadoztak, csordogáltak, egyre jobban át lehetett látni az üvegen. Már láttam az udvarra ültetett csupasz topolyák csúcsait, és szinte teljesen a szemközti zöld házat is. Aminek a teteje fölött ott villogott fehér izzással a hatalmas napkorong. Mennyi meleg és fény zuhogott az ablakomra, milyen gyorsan eltűnt a vastag jégkéreg! Harmatozott az ablaküveg, vízcseppek repültek, az egész ablak csupa gyöngy!
Az ablakpárkányon már tócsa állt, egyre dagadt, egyre duzzadt, meg-megreszketett a beléhulló cseppektől, egyre nagyobb lett, szélesebb... S óvatosan kitapogatva az utat, egy vékony erecske indult el kúszva belőle. Reszketve, kanyarogva, mintha élőlény tapogatója volna, belopakodott az alsó ablakkeret alá, onnan meg a könyvek és kéziratok alá.
Elő a rongyot! Az egész ablakot letörülgettem, kinyitottam a szárnyakat is, és gyerünk, lemosni a párkányt, a kormot, ami a hosszú tél folyamán megrekedt az ablakközben. Mostam az ablakot, a nap azonnal megszárította — együtt dolgoztunk.
„Itt a tavasz!" — hunyorogta onnan a magasságos kék égboltról.
„Itt a tavasz, öregem!" — sóhajtottam vissza.
MAGÁNY
Magasan a Tyany-Sany hegységben történt, fent az alpesi rétek övezetében. Szaporán zihálva a megritkult levegőben, lassan vonszoltuk magunkat egy hatalmas horpadás mélyén a füves ösvényen ; körös-körül óriási, vad, sziklás hegyoldalak. Már messziről észrevettünk egy fekete pacnit, amely hirtelen megmoccant, amint közelebb értünk, fölemelkedett, és súlyos, hajlott, hosszú szőrű, hegyes, hajlott szarvú valami lett belőle: egy jak volt az!
A fiúk már vették is elő a fényképezőgépeket, de a hím jak feléjük fordult, leszegte busa homlokát, a szeme csak úgy szikrázott, szóval, igen fenyegető látványt nyújtott. Mélyen lehajtotta a fejét, minden izmát megfeszítve előre robbant. Maga a védekezni kész őserő állott előttünk.
A fiúk persze egyből megfeledkeztek a fényképezőgépekről, és kikerülték a dühös állatot. Én ottmaradtam, mintha mágnes vonzana felé. El-elakadó lélegzettel megindultam, aztán megálltam. Ráirányítottam a zümmögő filmfelvevőt. Egy percig merőn néztünk egymásra: én a kereső üvegén át az állatra, a jak a busa homloka alól sandalgott rám, mintha századok mélyéből kéne a tekintetének megfutni az utat.
Aztán a csoport után indultam, és a csúcson visszafordultam.
A jak ugyanott állt, s mintha utánunk nézett volna. Körös-körül puszta rétek; hegycsúcsok és égbolt, alacsony, kiszáradt fű. És a bozontos jak, magányosan.
Miért csak így, egyedül? Hogy kerülhetett oda? Hol van a nyáj, hol vannak a társai?
Miért magányos?
BIZALOM
Mit éreznének, ha az erdőben a fejükre repülne egy seregély, és csipkedni kezdené magukat?
Hogy nem valószínű?
Pedig éppen így történt.
A barátommal a családra hagytuk, hogy vacsorát főzzenek a tábortűzön, és a sátraktól elindultunk az erdőbe rőzsét szedni. Vagy harminc lépésnyire távolodhattunk el a folyóparttól, amikor egy fenyő csúcsáról hirtelen seregély röppent felénk, körberepült minket, leszállt a földre, és csipkedni kezdte a lábunkat. Mezítláb voltunk, mert az imént fürödtünk, és nem volt kedvünk zoknit húzni a vizes lábunkra.
Sóbálvánnyá dermedtünk, hogy ez meg micsoda? A seregély meg csak ugrált, hol a barátom elé röppent, hol elém és egyre csak csipkedett minket. Inkább csiklandozott, mint fájt, amikor éles, kemény csőre hozzáért a bőrünkhöz.
— Te szent isten, hát ezzel meg mi történt? — mormogta a barátom.
Hirtelen rájöttem: hiszen ez a madár a szúnyogokat kapkodja a lábunkról!... Hát persze, hogy a szúnyogokat. Még egészen fiatal, a csőre töve is sárga, és a tolla se kékesfekete, mint a felnőtt seregélyeké, hanem fénytelen, barnás. Úgy látszik, még nehezen tudná röptiben elkapni a szúnyogokat és a muslincákat, s ahogy a fenyő csúcsáról észrevett minket, s látta, hogy teli vagyunk szúnyogokkal, azt gondolhatta, itt a terített asztal...
Leültem előtte, kinyújtottam a kezemet, amelyre azonnal rátelepedett néhány szúnyog. A seregélyfióka megriadt tőlem, mert mintha félelem villant volna a fekete gyöngyszemében, de aztán az éhség legyőzte a félelmet. S már ott ült a csuklómon, és a szúnyogokat kapkodta a tenyeremről. Azután a vállamra repült, a nyakamat, a fülemet csipkedte.
Magunkkal „szállítottuk" a sátrakhoz, kenyérmorzsát, száraz tésztát, rizst szórtunk elé, de a madárnak semmi se kellett, csak a szúnyogok, a lábunkról, a karunkról, a vállunkról, de még az arcunkról is. A gyerekek magukon kívül voltak, már meztelenre akartak vetkőzni, eltűrték volna magukon a vérszívókat, csakhogy őket is szerencséltesse a seregélyfióka, és végigcsipkedje őket hegyes kis csőrével. Visítottak a gyönyörűségtől, amikor a madár tényleg végigcsipkedte őket.
A seregély két napig evett rajtunk, amíg ott voltunk. Háziállat lett, kezes jószág, a „mi" seregélyünk.
S amikor haza kellett mennünk, és a csónak ellendült a partról, a madár ott ült egy fenyőágon, és panaszosán kiáltozott, mintha hívna minket.
A sajnálattól összeszorult a szívem: mi lesz vele? Hisz akkora benne a bizalom...
KIRÁLY ZSUZSA fordítása
Néhány szó Anatolij Csernouszovról:
Sz. 1937, orosz író. Elvégezte 1959-ben az omszki műszaki főiskolát. Novoszibirszkben él. 1968 óta publikál, több kisregénye és elbeszéléskötete jelent meg. Főbb művei: Szokatlan ügy, Álljon elő a kocsi, Tedd azt, amiért jöttél.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 11. sz., 133-134. oldalak)
