SZERGEJ EIZENSTEIN
Rigai emlékek
Szergej Eizenstein, szovjet filmrendező, az egyetemes filmművészet egyik klasszikusa (1898—1948) Rigában született, s ott töltötte gyermekkorát. Önéletrajzi írásaiban — melyek eleven, érzékletes stílusuknak köszönhetően a memoárirodalom rangos művei közé tartoznak — a művész részletesen felidézi rigai emlékeit. Ezek közül közöljük azt a részletet, melyben arról számol be, hogyan tanult meg rajzolni.
*
Egész életem során művészetemmel á these fogalmaztam, bizonyítottam, magyaráztam, oktattam. Most viszont szeretnék úgy kószálni saját múltamban, mint ahogy Pityerben a Sándorpiac ócskásai és antikváriusai között szerettem csavarogni, a párizsi rakpartok könyvárusai között, az éjszakai Hamburgban vagy Marseille-ben, a múzeumokban és a panoptikumokban.
Egyébként épp most vettem észre egy érdekes jelenséget.
Ebben az írásban még egy ellentmondás rejlik.
Ez legalább annyira olvasás, mint írás!
Mikor elkezdem az oldalt, a bekezdést, sőt néha a mondatot, még nem tudom, hogyan folytatódik majd.
Épp úgy, mint mikor az ember lapoz egy könyvben, nem tudja, mit talál a következő oldalon.
Bármilyen mélyen ásson is le az ember anyagért az életébe, bármennyire is a személyes tapasztalat „tényeire" támaszkodjon — mégis van egy jókora szűz terület, telve meglepetésekkel: a tények összevetéséből fakadó új következtetésekkel, új szempontokkal.
A könyv oldalain — mint egy terepasztalon — írás közben kicsiben ugyanaz az út rekonstruálódik, amely az élményektől a tanulságokig és tervekig vezetett, amikor a téma, valamelyik kis elem hirtelen intenzíven papírra kérezkedik.
Ezért ez nemcsak kalandosan vonzó „utazgatás" lesz a múlt képei és alakjai között, hanem „útközben" kész következtetések levonása és új összefüggések feltárása is. Erre az egyes, elszigetelt tények és élmények — az összehasonlításon kívül — önmagukban nem adnak alapot és nincs is rá joguk...
HOGYAN TANULTAM MEG RAJZOLNI
Azzal kezdem, hogy soha nem tanultam rajzolni.
Mégis rajzolok. Hogy miért s hogyan?...
Ki ne ismerné Moszkvában Karl Ivanovics Kogant, a fogászat és a csonttan mágusát és boszorkánymesterét?
Ki ne fordult volna hozzá odvas fogaival?
Ki ne villogtatta volna keze alól kikerült ragyogó új fogsorát?
Vegyük Karl Ivanovicsot.
Fogyasszuk le jó alaposan.
Ha ettől még az orra nem nyúlik ki eléggé — egy kissé hosszabbítsuk meg.
Tegyük alakját erősen hajlottá, láttassuk meg benne azt, amit Rigában „mindjárt leülök, madame"-nak neveztek.
Öltöztessük egy közlekedési mérnök köpenyébe.
Adjuk hozzá feleségül azt a nőt, akinek Rigában a legmagasabb kontya van.
És előttünk áll az ősz közlekedésügyi mérnök, Afroszimov.
Afroszimov mérnöknek hálás vagyok azért, mert belém oltotta a rajzolás féktelen vágyát és igényét.
Mamácska, mint minden társaságbeli hölgy, fogadónapokat szokott tartani.
Azonkívül mamácska és apácska névnapjukon monstre-estélyeket rendeztek.
Ilyenkor szétnyitották az egyébként kerek ebédlőasztalnak mind a tizenkét lapját.
Így teljes hosszában elfoglalta az ebédlőt.
És bőséges vacsora terhétől roskadozott.
Az asztal most az én házamban áll a Potilihán, ismét kerek, mint a teremtés első napján, abban a helyiségben, amit a „könyvtáramnak" nevezek. Ténylegesen az is volt, egészen addig, míg — túllépve az előírt keretet — a könyvek el nem árasztották az összes szobát, és az egész lakás nem vált hasonlatossá egy könyvszekrény belsejéhez!
...A nagy asztal mellett állt a büféasztal.
Kártyázás és némi zongoramuzsika után következett a vacsora.
Válogatott társaság szokott ilyenkor összegyűlni.
A díszvendég — maga a kormányzó. Zvjagincev őexcellenciája.
Mamácska jobbján foglalt helyet.
Apácska meg — az asztal szemközti végén...
Apácska és mamácska válása után már nem voltak fogadások: a ház felbomlott.
Ráadásul apácska anyagi helyzete erősen megrendült.
Nem is lett volna miből vendégséget rendezni.
Mamácska elvitte magával a berendezést és a bútort — a hozományát.
Ezt én könnyedén, sőt örömmel elviseltem. Véget értek a kibírhatatlan otthoni — legtöbbször éjszakai — botrányok.
S én azzal szórakoztam, hogy biciklimen a szalon és az ebédlő egyik végéből a másikba kerekeztem.
Egy kicsit még diadalmas is voltam.
Zord apácskám kemény szigorral nevelt.
A szalonba például egyszerűen nem engedtek be, s mivelhogy az ebédlőt a szalonnal bolthajtás kötötte össze, ezért azt eltorlaszolták egy széksorral, amire felmásztam, és onnan lestem be az ígéret földjére: a szalonba.
Később már hetykén kerekeztem ide-oda, hisz a lakás egyre inkább a Niemandslandra (német: senki földje) hasonlított, miután elvitték a díványokat, a fotelokat, a kisasztalokat, a lámpákat és a temérdek Nippsachent (német: csecsebecse). Az utóbbiak javarészt koppenhágai porcelánok voltak, amelyek azokban a boldog években elbűvölték a szépleikeket opálos színükkel, elmosódott szürke mintájukkal, legömbölyített formájukkal.
... De most a leendő pusztaságon nyüzsögnek az emberek.
Teli van velük a szalon. A mamácska budoárja. Apácska dolgozószobája.
Hamarosan mindannyian áttódulnak az ebédlőbe vacsorázni.
De még a kártyaasztalnál ülnek.
Abban a korban vagyok, amikor már a vendégek közé eresztenek, de még nem ülhetek az asztalhoz.
Járkálok a vendégek között. Megjegyzem őket magamnak.
Itt van a kormányzó. Arisztokratikus fej, bozontos szemöldök alól kivillanó sastekintet.
De egyébként az ilyen embert „Tischriesé"-nek nevezik — „asztalnál óriás"-nak.
Óriás, de csak fejtől derékig.
A lába nem nőtt meg: termetre kicsiny.
Ezért csak asztalnál ülve fenséges, és kiábrándító, amikor feláll.
Ilyen volt Lev Tolsztoj.
És ugyanilyen Marx Károly.
A megboldogult osztrák kancellár, Dolfuss viszont egyszerűen törpe volt.
Elragadónak találom, hogy „Mini-Metternich"-nek nevezték, és arról írtak, hogy Ausztriában postabélyegeket bocsátottak ki a kancellár egész alakos és... életnagyságú képével.
... A hölgyek közül, ki tudja, miért, csak a fiatalokra emlékszem.
Az alkormányzó lányára, mademoiselle Bologovszkajára.
S rá is feltehetően csak azért, mert őt — Nagyezsdát — mindenki franciául Esperance-nak szólította, Esperance Bologovszkajának...
Esperance-on kívül valamiért világosan emlékszem a tetőtől talpig égszínkék Milja Vencelre és a tetőtől talpig rózsaszín Tatára. Gyima barátom harmadik nővérét, Zsuka Vencelt, fiatal kora miatt még szintén nem engedik
társaságba. Miért van az, hogy az egész virágoskertből és a sok csillag közül csupán a lámpaernyőszínű Vencel nővérekre emlékszem?
Kiderül, hogy egyáltalán nem véletlenül.
A nővérek emlékezetemben az „agglutináció" szabályai szerint egybemosódnak a lámpaernyőkkel. A lámpaernyők és azoknak az éveknek estélyi ruhái között nincs nagy különbség.
Ugyanazok a puffok, fodrok, szalagok és csipkék.
És lám a Vencel nővérek már egyáltalán nem a Vencel nővérek, hanem... az Amelang nővérek.
Két fiatalka nővér, vasárnapiasan öltözve, úgy, hogy a ruhájukat szinte lehetetlen megkülönböztetni a lámpaernyőtől.
Apácska emberekkel teli szalonja pedig már egyáltalán nem apácska szalonja, hanem egy másik szalon.
Üres. A vakítóra fényesített parkett aggasztó ürességével.
Most, a rettegéstől görcsösen összerándulva, kénytelen leszek valcert járni ezen a parkettás pusztaságon.
Ez a hatalmas szalon egy másik közlekedésügyi mérnök, a Riga — Orjol-i vasút főnöke, Daragan házában van. Itt tanulunk táncolni.
A szalonban felcsavarták a szőnyegeket, a pálmákat meg szorosan az ablakok mellé állították. Néhány évvel később az ősz hajú Daragan úr, aki úgy néz ki, mint egy szent életű férfiú vagy mint egy szigorú fogadalmat tett szerzetes az ikonokon, eltávozik Rigából.
Helyére másik gyermekkori barátom, Andrej Melentyijevics Markov apja lép: Markov Melentyij Fedoszejevics, akinek pityeri rezidenciája magában a Miklós pályaudvar épületében volt.
Andrjusa papájának szörnyű ragyás és ráncos arca van,
kefefrizurája,
és különös, világos szeme sötét bőrének hátterén.
Andrjusa szobájában pedig, mely a pályaudvar bal oldali kijáratának árkádjával szemben van, a karzaton egy kolosszális villanyvasút.
A játékmozdony síneken futkározik, hidakon megy keresztül. Működnek a szemaforok és a váltók. Körös-körül homokból épített táj.
Még folyók is vannak, kék papírcsíkok, üvegdarabokkal kirakva, hogy a víz csillogásának az illúziója is teljes legyen.
Egy bizonyos életkorban órákig eljátszunk itt Andrjusával.
Őt a mozdony berendezései és a műveletek érdeklik.
Engem inkább valami ostoba kisjáték-emberke, aki lekési a vonatot és egy „vörös hajú" cirkuszi bohóchoz hasonlóan szaladgál a sínek között és eltéved a váltóknál.
A közelben valódi mozdonyok füttyentgetnek, és néha még a vasúti csengő is behallatszik.
A valódi vonatok hangjai versenyre kelnek a játékvasúttal, és a játék kerül ki győztesen a maga illuzórikusságával...
... Azonban egyelőre a Daragan lakás parkettje előtt állok megdermedve.
És azt hiszem, kiváltképp e két nővér miatt vagyok ilyen dermedt — az Amelang kisasszonyok miatt.
Jóval idősebbek nálam. Angolok.
Sőt úgy rémlik, hogy ikrek.
És csak ruhájuk színének árnyalatában különböznek egymástól. A felnőttebb fiúkkal táncolnak.
Nekem az álmodozó Nyina és a kéjsóvár Olja jutott — a Daragan család fiatalabb lányai. De én a megközelíthetetlen Amelang nővérekbe vagyok teljesen belehabarodva. Egyszerre mind a kettőbe. Minthogy ikrek.
És a tánctanulásom szörnyen balul üt ki. ... Azonban mamácska vendégeit abban a pillanatban hagytuk ott, amikor éppen leültek a kártyaasztalok mellé.
Térjünk vissza a vendégeinkhez.
Annál is inkább, mivel az egyik kártyaasztalnál Afroszimov úr foglalt helyet.
Most pedig selymeit suhogtatva odatelepszik az asztalhoz Marija Vasziljevna Verhovszkaja, akinek Rigában a legpiszébb orra, és a legvastagabb — ujjnyi vastag — festett szemöldöke van.
A szalon túlsó végéből sietősen ott termek.
Mert egy finoman hegyezett fehér krétával, amelyet apró csillagmintás halványsárga papír borít, Afroszimov úr a játék szüneteiben a kártyaasztal sötétkék posztójára...
rajzol nekem!
Állatokat rajzol.
Kutyákat. Szarvasokat. Cicákat.
Különösen tisztán emlékszem lelkesedésem tetőfokára: egy kövér, terpeszkedő békára.
A fehér, élesen rajzolt kontúrvonal valósággal előugrik a sötét posztóháttérből.
A „technika" nem teszi lehetővé az árnyalást és az árnyékolást.
Csak a kontúr van.
De ez önmagában még semmi.
Itt a lelkes néző szeme láttára keletkezik és mozog ez a kontúr.
... És valóban, egy év múlva úgy fogok visszaemlékezni a vonalnak erre az eleven érzékelésére, mint egy dinamikus mozgásra, a vonalra mint folyamatra, a vonalra mint útra.
Esztendők múltán e miatt az élmény miatt vésem a szívembe Van Bi (i. e. III. sz.) bölcs mondását: „Mi az a vonal? A vonal a mozgásról beszél."
Mámorosan fogom szeretni a Polgári Mérnöki Főiskolán Descartes száraznak tűnő analitikus geometriáját: hiszen az a vonal mozgásáról szól, az egyenletek talányos képleteiben kifejezve... ... De a konok, buta és halott gipsz — amivel a rajziskolában kell dolgoznunk — egyáltalán nem kedvemre való!
Lehet, hogy azért is, mert ez a műfaj ráhagyatkozik a térbeliségre, az árnyékolásra, a félárnyékra és a fényvisszaverődésre, a grafikus váz és a szerkezet vonalai pedig tiltó tabu alatt állnak.
De még inkább azért, mert a gipszöntés módszereiben ugyanolyan megdönthetetlen vastörvények uralkodnak, mint ahogy szigorúan kötelezőek voltak gyermekkorom és ifjúságom táncainak „pas"-i — a pas de patineur, amikor keresztbe kell megfogni egymás kezét, a pas d'espagne, amelynél „spanyolnak kell érezni magunkat". Ezt már egy másik tánctanár kiabálja a reáliskolában, Kaulin úr, festett bajuszú és szakállú lett, vattázott vállakkal, frakkban, rövid atlasznadrágban, fekete harisnyában és cipellőben. Igen-igen-igen, képzeljék csak el!
Tizennégyben. Erre jól emlékszem, mert a tánciskola ablakából látom az első hazafias fáklyásmenetet, amint nagy lármával az uralkodó portréját viszi...
... Most már pontosan tudom, hogy mi gátol engem akkor — a merev képletek unalma és a táncmozdulatok, meg a rajzolás előírásai.
S ezt akkor értettem meg, amikor huszonegyben magamtól kezdtem foxtrottot tanulni a vézna, erőtlen mosolyú Valentyin Parnahtól, akit azért hívtam meg a moszkvai Proletkult védnöksége alatt működő stúdiómba, hogy táncolni tanítsa színészeimet...
Az akrobatikát — y compris (francia: beleértve) a repülések technikáját is — Pjotr Kronyidovics Rugyenko oktatta, a páratlan „Georg-trió" vezetője, aki még gyermekkoromban ejtett bámulatba aranysárga trikóban végzett ugrásaival a Szalamonszkij cirkusz kupolája alatt, Rigában, a Paulucci Strassén.
Paulucci utca. Paulucci utca.
Nem mondom, hogy különösebben emlékezetes hely.
Én már a Nyikolajevszkaja utcában születtem.
De... szüleim a mézesheteket apácska volt legénylakásán töltötték.
A Paulucci utcában, szemben a Szalamonszkij cirkusszal (vagy Truzzi? Pityerben Ciniselli cirkusz volt. Hol volt akkor a Szalamonszkij ?).
A fox-órákon megértem a legfontosabbat: ifjúkorom szigorúan előírt koreográfiájú és mozdulatsorrendű táncaival ellentétben ez egy „kötetlen tánc" volt; csak a ritmus szigorához kellett tartani magunkat. Ez ínyemre való volt!
Újra előkerült a vonal lenyűgöző szabad futása, ami csak a ritmus külső törvényének veti alá magát, a kéz kötetlen mozgásán keresztül.
Az ördögbe a rugalmatlan és merev gipsszel, amely elsősorban az eltört végtagok összetartására alkalmas!...
...Nos, hát, addig jutottam az elbeszélésben — illetve a leírásban —, hogy feltártam magamban a rajz all'improvviso vonalai és a tánc szabad lendületének kötetlen áradása — amely csak a bennünk lüktető szándék szerves ritmusának veti alá magát — és a kánon meg a merev képlet korlátjai és istrángjai közötti ősrégi konfliktust...
... Így halad az én munkám is.
Filmjeimben szeszélyesen önkényes áradatként.
És később, amikor megkísérlem a „metronóm" száraz kopogásával tagolni az áradatot, „a törvényszerűségek szerint".
De én ebben is mindenütt a módszer mozgékonyságát keresem, nem pedig a szabály merevségét, legkedvesebb témám és kutatási területem pedig az alkotásokban, művekben meglevő ősi „protoplazmatikus" elem kérdése marad és az, hogy milyen szerepet tölt be a jelenségek szerkezetében és formájának megismerésében.
Ugyanennek az áramlásnak sodra érződik elméleti írásaimban, amikor szabadjára engedem a fő témától való számtalan elkalandozásban.
S írásaim reménytelenül megmerevednek —, mint ahogy megbénított a gipsz a rajziskolában, vagy a merevgörcs az Amelang nővérekkel való találkozáskor Daragan vagy Kaulin tánciskolájában, ha ez az áramlás kiűzetik soraim közül...
SIMÁNDI JÚLIA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 136-140. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése