3 HUMORESZKJE
A holdkóros
Tegnap megismerkedtem egy holdkórossal. A fürdőben történt a dolog. Már lefürödtem, amikor szánalmas sírást hallottam magam mellett. Odafordulok, nézem; hát valami nyiszlett alak hüppögve szappanozza a fejét.
— Talán a szemébe ment a szappan? - érdeklődtem együttérzőn.
— Nem, nem. Nehéz a szívem, mert most fürdök utoljára. Holnap már a hullaházban heverek. Meg kell halnom.
Ijedtemben majdnem beleültem a sajtárba.
— Meghalni?
— Sajnos, igen!
— Infarktus?
— Nem. Összezúzom magam.
— Miért zúzná össze magát?
— Holdkóros vagyok. Éjjelente az asztrális erők arra kényszerítenek, hogy a háztetőkön mászkáljak, kéményről kéményre ugráljak és mutatványokat végezzek a mélység fölött. Mostanában az egyik négyemeletes ház teteje felé vonzanak a titokzatos erők, ahol, azt hiszem, végem lesz.
— Ne négyemeletes, hanem alacsonyabb házon mászkáljon!
— Látszik, hogy fogalma sincs az asztrális erők hatásáról; az ember egyszerűen képtelen ellenállni parancsaiknak.
— Akkor legalább ne a falon másszon fel, hanem menjen fel a lépcsőn; aztán a padláslépcsőn, ahogy a kéményseprők!
— Abban a házban éjszakára bezárják a padlásajtót.
— No, várjunk csak, várjunk csak! — mondtam felzaklatva. — Melyik is az a ház?
— Mindjárt itt a sarkon.
— De hisz az a mi házunk!
— Lehet. Ezek szerint holnap majd a maguk háza előtt hever egy ismeretlen ember teteme.
— Ne beszéljen így, hiszen ez rettenetes! Menjen orvoshoz! Hiszem, hogy az orvostudomány segíteni tud magán.
— Nem tud! Mindent kipróbáltam! Az asztrális dolgok meghaladják az emberi értelmet... Különben, a maga kezében van az életem!
— Valóban?
— Ha ki akarna ragadni a végzet karmaiból egy elkárhozottat, és ma este kinyitná a padlásajtót...
— Miért ne, kész örömmel!
— Megmentőm — ujjongott — , engedje meg, hogy megtöröljem a hátát!
Amikor hazaértem, azonnal felmentem a padlásra, kinyitottam az ajtót és a kulcslyukba egy gyufaszálat dugtam, hogy még véletlenül se zárhassák be.
Éjjel telihold ragyogott, de én teljesen nyugodt voltam, hiszen ez a szerencsétlen holdkóros kényelmesen, élete kockáztatása nélkül feljuthat a tetőre...
Reggel arra ébredtem, hogy felbolydult méhkasként zúg a ház.
Ahogy kimentem a lépcsőházba, néhány lakót, meg egy rendőrt láttam a padlásajtónál.
— Mi történt?
— Éjjel ellopták az összes tévéantennát. Azt az idiótát keresik, aki készakarva elrontotta a zárat, hogy a tolvaj feljusson a padlásra.
Az asztrális dolgok, hála istennek, meghaladják az emberi értelmet; nem találták meg azt az idiótát.
A pulykakakas
Nagy robajjal kivágódott az ajtó, és egy üveggel a kezében lihegő fiatalember robbant be az irodába. Az írógépnél ülő szőke lány összerezzent.
— Gombocska professzornővel akarok beszélni — hadarta a fiatalember —, most, de az-zon-nal!
— Gombocska professzornő nem ér rá — mondta a lány, és kopogni kezdett a gépen.
— Beszélnem kell vele, sürgősen beszélnem kell vele!
— A professzornő nem ér rá!
A fiatalember az asztalra tette az üveget, és megtörölte a homlokát.
— Fhú, de nagyot futottam. Figyeljen csak, aranyoskám, megszakad a szívem, ha nem beszélhetek rögtön Gombocskával.
A lány nem szólalt meg, csak gépelt tovább.
— Mondja csak, ismeri Lérums professzort?
Nem válaszolt a lány.
— Hát tényleg nem ismeri Lérums professzort, a híres biokémikust?
Erre sem válaszolt a lány.
— ...Azt, aki már ötven éve szerelmes Gombocskába?
Az írógép elhallgatott.
— Mit mondott? - kérdezte a lány, és elkerekedtek a szemei. - Az öreg Lérums szerelmes Gombocskába?
— Egyszerűen magán kívül van tőle. No, de nincs időm locsogni, a professzornővel kell beszélnem.
— No várjunk csak! — mondta a lány és elhelyezkedett a széken. — Beszéljen csak Lérums-ról, ez nagyon érdekes! Azt mondja, hogy ötven éve szerelmes Gombocskába.
— Körülbelül ötven éve. Lérums rögtön beleszeretett, ahogy elvégezte a főiskolát. Azután ő is, meg Gombocska is asszisztensként dolgozott. Esténként együtt sétáltak, nézegették a holdat és jelentőségteljesen sóhajtoztak. Ó, hogy szerette volna feleségül venni Gombocskát, de ez lehetetlen volt.
— És miért?
— Csak azért, mert Lérumsban ágaskodott a férfiúi önérzet. Ahhoz, hogy feleségül vegyen egy lányt, a férfinak felül kell múlnia őt — például nagy fizetéssel, vagy azzal, hogy híresebb nála, vagy magasabb pozíciót tölt be. Hát ezért halasztotta Lérums jobb időkre a vallomást; majd ha véget ér ez a kutatás, így szólhat: — Drága Gombocska, sikerült mesterségesen szintetizálnom egy vírust. Híresebb vagyok nálad, most már összeházasodhatunk. — Ezt akarta a szerencsétlen, ám...
— Talán visszautasította Gombocska?
— Tévedni méltóztatik. Alighogy Lérums eldicsekedett neki és már a házasságra akarta terelni a szót, Gombocska örömmel kiáltott fel: — De hiszen ez nagyszerű! Nekem is most sikerült mesterségesen szintetizálnom egy vírust. — Lérums arcából kifutott a vér, és egy szó nélkül visszatért a laboratóriumba. Ezután még szabad estéin és vasárnapjain is bezárkózott a kémcsövei közé; vegyített, főzött, desztillált és hosszú, bonyolult képleteket írt. Gigászi munka volt, különösen ha észbe vesszük, hogy még a szerelem is elvonta figyelmét. Néha azon kapta magát, hogy képletek helyett ezt írja a papírra, ahogy munkához ül: Gombocska, kedves Gombocska, drága Gombocska stb. Ilyenkor képes lett volna felpattanni és szíve választottjához rohanni, ám a férfiúi büszkeség állandóan ezt hajtogatta belülről: — Egy lépést sem! Ha majd híresebb leszel nála, akár naphosszat feleségül kérheted! Folytasd a kísérleteket! És Lerums folytatta.
Három év múlva elérkezett a pillanat, amikor ismét megfoghatta Gombocska kezét. — Nos, most tényleg híres vagyok — vágta ki. — Sikerült mesterségesen szintetizálnom a bolhát! — Ez igen! — veregette meg a vállát Gombocska. — Én is éppen most csináltam ugyanezt. Lérums arcából kifutott a vér, és a kiöntőkagylóba kapaszkodott — akkoriban mint tudja — zománcozott fémkagylók voltak a laboratóriumokban...
A lány megrázta szőke, göndör fejét:
— Tisztára mint egy pulykakakas!
— Nono, kérem, csak semmi hasonlítgatás — orrolt meg a fiatalember. — És a szerencsétlen szerelmes valami hihetetlen hősiességgel fogadta a sors újabb csapását. Megint bezárkózott a laboratóriumba, és összeszorított fogakkal újabb kísérletekbe kezdett...
— Pulyka, felfuvalkodott pulyka...
— Teltek-múltak az évek, és Lérums egyre csak dolgozott... Ugyebár, kedveském, olvasta a tudósok visszaemlékezéseit az ötvenedik biokémikus kongresszusról. Ha nem, akkor feltétlenül olvassa el! A megnyitóra Lérums professzor, aki akkor már ötven éves volt, egy hatalmas befőttes üveget hozott magával, amelyben valami fortyogott, rángott, fröcskölte a vizet. — Sikerült mesterségesen szintetizálnom a krokodilt! — hirdette ki diadalittasan Lérums. — Gratulálok! — mondta neki az elnök szívélyesen —, tegye ide az üveget, ide ni, a kád mellé, amelyben a Gombocska professzornő által szintetizált krokodil van! — Lérums idiotikus mosollyal zuhant ájulatba.
— És még mindig szerette Gombocskát? — kérdezte a lány.
— Ugyanolyan hevesen, mint ifjú korában. Íme a bizonyíték: az ötvenkilencedik biokémikus kongresszus után Lerums vizbe akarta ölni magát. Csak a férfiúi önérzet tartotta vissza. — Ne add föl! — sugallta neki. — Eljön még a te időd; túlteszel rajta és feleségül veheted. — De akkor már késő lesz, — sóhajtotta a professzor —, hiszen megöregszünk, egészen megöregszünk addigra. Ám a férfiúi önérzet valami kivezető utat mutatott, és így a professzor felhagyott a gondolattal, hogy vízbe ölje magát. Újból munkához látott. Megint elmúlt — nem fogja kitalálni —, huszonöt év. A professzor egész idő alatt csak attól rettegett, hogy meghal, mielőtt megtenné hatalmas felfedezését. De nem halt meg. Hajlott korában szintetizálta az életelixírt, azt a csodálatos szert, amelyről valamikor a középkorban álmodoztak az alkimisták...
Ma reggel Lerums laboratóriumában egy ősz, ráncos kis öregember lépett a tükörhöz. Egy pohár arányló folyadékot tartott a kezében. A kisöreg felemelte a poharat, egyhajtásra felhörpintette a tartalmát és becsukta a szemét. Ahogy felnézett, egy ismeretlen srácot pillantott meg a tükörben. Kicsit másképp nézett ki, mint Lérums professzor fiatal korában, de mégiscsak ő volt, Lérums professzor.
Az elixír maradékát átöntötte egy üvegbe és rohant, mit rohant, száguldott Gombocskához, hogy őt is megfiatalítsa; hogy megint olyan legyen, mint amikor a parkban üldögélve a holdat nézegették. Egész úton győzelmi harsonák zengtek a professzor fülébe, a férfiúi önérzet ezer hangon ujjongott belül: — Éljen Lérums professzor, éljen! Éljen, éljen, halleluja!... — Ugye, most már érti, miért olyan sürgős, hogy találkozzam Gombocskával?
— Elnézést kérek; én vagyok Gombocska — mondta a szőke lány —, nekem is sikerült szintetizálni az elixírt.
Virágnyelven
Nem is olyan könnyű a helyes gyermeknevelés. A szülők egy pillanatig sem téveszthetik szem elől, hogy a gyermekek előtt nem szabad sem verekedni, sem szitkozódni.
Ez a követelmény első hallásra ostobaságnak tűnhet, hiszen a családi életben óhatatlanul adódnak olyan helyzetek, amelyekben egyszerűen nem kerülhetjük el az erősebb kifejezéseket. Ám az értelmes szülők mindig találnak kiutat. Egyesek például kizavarják a gyerekeket a szobából, mielőtt megkezdődne a botrány. Nem rossz módszer, csak kockázatos, mert a gyerekeknek megvan az a rossz szokásuk, hogy hallgatóznak az ajtó mögött.
Mi a feleségemmel egészen más módszert választottunk: virágnyelven kezdünk beszélni, ahogy egy-egy borsosabb kifejezés kívánkozik a nyelvünkre. A gyerekek ilyenkor csak meresztik a szemüket, de nem értenek semmit.
Előfordul, mondjuk, hogy néha kicsit később érek haza a munkából. Más asszony szitkozódással kezdené a következő napot, míg az enyém... Fúj egyet és aztán a lehető leggyengédebb hangon megszólal:
— Tegnap egy részeg disznó négykézláb mászott haza. Jegyezze meg, hogy legközelebb az árokban fog aludni, amíg kitisztul a feje! Máskor nem engedem be.
— Ki az a disznó? — kérdezi a fiam.
— Nem tudom, fiacskám — mondja az asszony —, az összes disznót mégsem ismerheti az ember.
Erre persze elküldhetném melegebb éghajlatra, de ki szitkozódik a gyerekek füle hallatára? Különösen, ha virágnyelven is megmondhatom a magamét:
— Ki akar nyírni egy boszorkány.
— Ki az a boszorkány? — kapja fel a fejét a lányom.
— Egy idegen, ismeretlen vénasszony — magyarázom nyugodtan. — Egyre házsártosabbá és ellenszenvesebbé válik, mindenkit csak megbolondít...
Még akkor is ki tudom burkoltan fejezni az érzéseimet, ha tudtom nélkül kalapot vesz magának a feleségem:
— Ha egy liba azt hiszi, hogy csak úgy ki lehet dobálni a pénzt az ablakon, nagyon téved.
Az asszony szintén körültekintően válaszol:
— Van egy zsugori ördög, aki minden krajcárért remeg. Hát csak remegjen, ha jólesik neki; én nem fogok miatta meztelenül járni.
A gyerekek persze megint csak megkérdezik, hogy miféle libáról, ördögről van szó. Azt mondjuk nekik, hogy ismeretlen, teljesen idegen emberek.
Az a képességünk, hogy virágnyelven beszéljünk, annyira kifinomodott, hogy akár a legkényesebb kérdéseket is megbeszélhetjük a gyerekek előtt.
— Tegnap a vendégségben láttam, hogy egy majom le nem vette volna a szemét az egyik tyúkról. Mondd meg annak a majomnak, hogy máskor ne meresztgesse a szemét, mert kaphat egyet a sámlival a fejére!
— Ha-ha-ha — kacag fel a feleségem. — Felfújja magát a béka és máris bikának hiszi magát. Csak kipukkad ám az ilyen béka.
A virágnyelvhez szokott ember egy idő után egész kis csokrot válogat kedvenc kifejezéseiből. Én a családi vitákban leggyakrabban bizonyos cápáról, szajkóról, disznóról, madárijesztőről és a majomról beszélek, a feleségem meg holmi vámpírt, vaddisznót, idiótát, durungot és skorpiót emleget.
Két évig beszéltünk virágnyelven. Ám a harmadikban akaratlanul fültanúja voltam, hogy beszél a lányom a fiammal:
— A kígyó mindjárt elkúszik a boltba, és akkor megehetjük a gyümölcsízt.
— De a szamár itthon marad — mondja óvatosan a fiam —, meglátja, baj lesz.
Különösebb magyarázatok nélkül fülön fogtam a taknyosokat és faggatni kezdtem őket.
— No,mondjátok csak meg szépen, csibészek, miféle kígyóról, miféle szamárról van szó!
— Nem tudjuk — mondja nagy ártatlanul a lányom. — Valami ismeretlen kígyóról.
— Meg valami ismeretlen szamárról... — kontrázik neki a fiam. — Hisz nem ismerheti az ember az összes szamarat.
Mit volt mit tenni, a nadrágszíjhoz kellett folyamodnom. A kígyóba még csak beletörődtem volna, de a szamár az már komolyan érintett.
BRATKA LÁSZLÓ fordításai
Néhány szó Andrejs Skailisról:
Sz. 1927-ben, lett prózaíró. 1959 óta publikál. Humoros és szatirikus elbeszéléseket ír. Fontosabb kötetei: Halálos sértés; A semmirekellő pegazus.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 64-68. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése