Lett népi trufák
Megkérdi egyszer a báró a bérestől:
— Milyen lesz majd az élet a túlvilágon?
— Szakasztott olyan, mint ezen — válaszolta a béres. — Méltóságod e világon semmit nem csinál, és ott sem fog dolgozni, de a béresek nagy munkában lesznek: méltóságod ül majd egy üstben, én meg hordom alá a tüzelőt.
*
Egy apa, vissza akarván tartani leányát a férjhezmenéstől, ezt mondja:
— Kislányom! Aki férjhez megy, jól jár, de aki nem megy, az még jobban jár.
Feleli a lány:
— Nos, tehát én jól fogok járni, hadd járjanak a többiek még jobban.
*
— Uracskám, te már úgyis nedves vagy, eridj, hozz vizet!
Fogja a férj a vödröt, vizet hoz, rázúdítja a feleségére, mondván:
— Most már te is nedves vagy, hát hozz vizet!
*
Egy ember meg a felesége örökös veszekedésben-civakodásban élt egymással. Elment az asszony egy öreghez, aki bölcs ember hírében állt.
— Segíts, atyám, nincs már erőm eltűrni a veszekedést-civakodást.
Rá egy napra ugyanezzel a férj is betoppant. És mondta neki az öreg:
— Éjfélkor eridj ki a temetőbe, és állj meg a nagy tölgyfánál. Aki melletted elhalad, az egy év múlva meg fog halni. Lehet, hogy a feleséged látod meg, hát akkor nem sokáig kell tűrnöd.
Ezután az öreg elhívta az asszonyt, és ráparancsolt: menjen végig éjfélkor a temetőn a nagy tölgyfa mellett.
— Ha ott meglátod az urad árnyékát, egy év múlva meg fog ő halni, s így kevés van hátra, amit el kell tűrnöd.
Úgy is történt, ahogy az öreg mondta: a férj a feleségét látta meg, az asszony meg az ura árnyékát. El is határozták, hogy a hátralévő időt szeretetben és egyetértésben élik le egymással.
Letelt az egy esztendő. Az asszony egyszeriben sírva fakadt: sajnálta az urát, mert az olyan jó és kedves lett hozzá. Az ura meg csak vigasztalja, ezt gondolván: „Szegényke! Érzi, hogy ütött az órája, siratja saját magát."
Így feküdtek le bánkódva mind a ketten, s rémülettel gondoltak rá: mi lesz másnap. Reggel fölébredtek — s mindketten élnek. Elnevette magát az asszony, és mindent elsorolt az urának. Annak nem sokba tartott, hogy kiegészítse a másik történetét.
Nem is veszekedtek többé, hanem boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
*
Egy embernek igen megátalkodott felesége volt. Ballag egyszer vele egy lekaszált réten.
— Ni, hogy lekaszálták a rétet, szinte meg van borotválva! — lelkendezik az ember.
— Rosszul van az kaszálva, akárha ollóval nyírták volna — mondja az asszony.
Sokáig pöröltek. Egyik azt mondja: „Borotvával", a másik azt hajtogatja: „Ollóval." Méregbe gurult az ember, és megfenyegette az asszonyt: megtiporja, ha abba nem hagyja a feleselést. Ám az egyre a magáét hajtotta. Erre az ura odavonszolta a folyóhoz, bezavarta a vízbe derékig, de a csökönyös asszony csak kitart a magáé mellett. Hónaljáig ér már a víz, ő meg azt kiabálja: „Ollóval!" Végképp elöntötte urát a düh s egészen alámerítette a vízben: hátha abbahagyja végre a makacskodást, ám az asszony kidugta kezét a víz alól s két ujjával mutatta: ollóval, ollóval!
*
Hazaérkezik a legény az eljegyzés után. Kérdi tőle az apja:
— No, fiam, hogy ment a dolog?
— Én nem szóltam semmit, ő sem szólt semmit. Így aztán szorul szóra megegyeztünk mindenben.
*
Egy asszony meséli:
— Az én uram aranyat ér.
— Csak nem tán?
— Ritkaság, amilyen lelke van neki. Amikor tüzelőt kell aprítanom, elmegy hazulról, csak hogy ne lássa, mint dolgozom.
*
Vajas kenyeret adott kisfiának az anya. A gyerek csak eszi és pityereg:
— Miért sírsz? Hisz én egy jókora karéjt adtam neked.
— Épp azért sírok, mert egyre kisebb lesz.
*
Vendégségbe érkezett unokahúgának mondja a nagynéni:
— Egyél csak kedves, itt van még egy tányér!
— Köszönöm, néne, a tányért nem fogom megenni!
*
Puskát fogott egy fiatalember, és elment, hogy a holdvilágnál lőjön egy nyulat. Reggel üres tarisznyával tért meg s a háznépének így magyarázkodott:
- Alighogy megláttam a nyulat, a szívem oly erősen feldobogott, hogy a nyúl meghallotta, és hanyatt-homlok elrohant.
*
Hét testvérnek egy kanala volt. Így ettek: szürcsöl az egyik, majd átadja a kanalat a következőnek. Végül egyikük megdühödött, amiért oly sokáig kell várnia, amíg rákerül a sor, fogta a kanalat, szürcsölt és kidobta a kanalat az ablakon. A másik kiment a kanálért, szürcsölt s ugyancsak kidobta a kanalat az ablakon, ezt gondolván: „Miért egyedül nekem kell futnom a kanálért? Hadd futkossanak a többiek is!" Így aztán egy álló napig eltartott, amíg meg bírtak enni egy tál levest.
*
Egy apa kolbászt hozott haza s így szólt a fiához:
— Felét add a testvérednek. Megosztott öröm — kétszeres öröm.
— De a megosztott kolbász az csak fél kolbász.
*
— Nagyapó! Van neked fogad?
— Nincs!
— Egy sem?
— Egy sem.
— Akkor, nagyapó, tartsd egy darabig a mézeskalácsomat.
*
Fiának beszéli egy apa:
— Amikor én kicsi voltam, soha sem hazudtam.
— Hát mikor kezdtél el hazudni, papa?
*
Letelt az első nap az iskolában. Az anya megkérdezi a fiától:
— No, hogy tetszett az iskolában?
— Semmi különös, csak a tanító már túlságosan buta: folyton engem kérdez, ő maga nem tud semmit.
*
Három naplopó testvér aludt egy meggyfa alatt. Fölébredt az egyik, és így szólt:
— De jó volna, ha valaki egyenest a szánkba dobálná a meggyet. Fölébredt a másik, és azt mondta:
— Még jobb volna, ha a meggy magától potyogna a szánkba. Fölébredt a harmadik, és megszólalt:
— Hogy nem restelltek, testvérek, ennyit beszélni!
*
Leánykérőbe jöttek a menyasszonyhoz. Mindenben megegyeztek, mindent eligazítottak. Egyszer csak sírva fakad a menyasszony... Az anyja így vigasztalja:
— Mire való a sírás? Mindenki férjhez megy. Hisz magam is férjhez mentem.
— Igen ám, anyácskám, de te apácskához mentél, nekem meg egy idegenhez kell mennem.
BUDA FERENC fordítása
A trufa humoros, prózai, orális műfaj. Az olasz truffa ’csínytevés, kópéság, tréfás történet’ szóból ered. A magyar irodalomban a kifejezést elsőként Benczédi-Székely István használta, aki a 16. században egy Mátyás királyról szóló tréfás történetét az „e’ féle trufái sokak vadnak még Matiás királnak” szavakkal zárta. (Wikipédia)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 75-77. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése