VLAGYIMIR DAVIDOV:
Egy színész emlékezéseiből
 |
| A sötétség hatalma Marosvásárhelyen a Székely Szinház szinpadán |
A múlt század /XIX./nyolcvanas
éveinek végén moszkvai egyetemistáktól meghívást kaptam:
lépjek föl egyik irodalmi estjükön. Igent mondtam. De nem
szerettem volna az esten semmi agyoncsépeltet vagy közhelyszerűt
előadni. Gondolataim akaratlanul is Tolsztoj A sötétség
hatalma című drámájánál állapodtak meg, amely akkoriban
kézről kézre járt, általános érdeklődést keltett, de még
nem kapott engedélyt arra, hogy színpadon bemutassák.
Csak az járt a fejemben: hátha
felolvashatnánk az egyetemisták estjén A sötétség hatalma
valamelyik jelenetét!
Hogy ezt az ötletet megvalósíthassam,
úgy döntöttem: elmegyek Tolsztojhoz, aki akkor Moszkvában a
Hamovnyicseszkij utcában lakott. Engedélyét akartam kérni, hogy
nyilvánosság előtt előadhassam A sötétség hatalma néhány
jelenetét, és mintegy levizsgáztatni magam: jól fejezem-e ki
előadásomban az író szándékát vagy sem.
Nagy izgalmak között érkeztem meg a
gyerekkorom óta istenített író házához és valósággal
reszketve léptem be.
Az előszobában egy udvarias lakáj
fogadott, megkérdezte, ki vagyok és kit óhajtok látni.
Megmondtam.
A lakáj elment, majd nemsokára kijött
hozzám Tolsztoj egyik fia; hadapród-egyenruhát viselt. Ő is
megkérdezte, ki vagyok, mit kívánok, s miután választ kapott,
szintén elment valahová.
Egy-két perc múlva megjelent Tolsztoj
felesége, Szofja Andrejevna grófné, és aprólékosan kikérdezett
jövetelem céljáról. Ahogy tőlem telt, minden felvilágosítást
megadtam neki. Ezután megkért, hogy induljak vele a grófhoz.
Amennyire emlékszem, egy termen mentem
át, majd egy szűk folyosón, onnét lépcső vezetett lefelé,
végül is a nagy író sajátságos dolgozószobájába jutottam.
A dolgozószoba a kertre nézett. Tél
volt: odakint, az ablakok alatt fehérlett a hó. Emlékszem:
alacsony mennyezetű kis szoba volt, berendezése több, mint
egyszerű: kis íróasztal, viaszosvászonnal bevont, széles pamlag.
Lev Nyikolajevics az asztalnál ült, háttal az ajtónak, sötét
zubbonyt viselt, és írt valamit. Amikor beléptem, megfordult, és
barátságosan üdvözölt.
Arcvonásai lenyűgöztek. Rendkívül
éles pillantású, csillogó szeme, úgy éreztem, teljesen áthatol
rajtam, és kívül-belül hatalmába ejt... Úgy éreztem, hogy mi,
vétkesek éppúgy nem rejtőzhetünk el Tolsztoj elől, miként a
Seregek Ura elől sem rejtőzhet el az ember.
Izgatottan, félénken mutatkoztam be.
Lev Nyikolajevics elmosolyodott, és az arca egyszeriben rendkívül
földerült, akárcsak egy kisgyereké. Éppen ilyen kedves a
gyerekek arca, amikor könnyeik után hirtelen mosolyogni kezdenek:
mint amidőn a felhőkön áttör a napsugár és földeríti az
embert.
– Nagyon örülök, hogy látom –
mondotta, kezet fogott velem, majd kezemet el sem engedve, jókedvű
mosollyal körbefordított maga -előtt:
– Mutassa csak magát, miféle
forradalmár?...
Ezek a szavak arra vonatkoztak, hogy
megváltam a cári színháztól és átszerződtem Kors színházába..
Akkor sokan úgy vélekedtek, hogy ez protestálás volt részemről.
Tolsztoj mondatától elállt a
lélegzetem. Arra gondoltam: Uramisten, annyi elfoglaltsága között
ugyan mikor futja idejéből, hogy irántunk, bűnösök iránt is
érdeklődjék, akik hozzá képest senkik vagyunk. Hellyel kínált,
és megkérdezte, mivel lehet a szolgálatomra?
Megmagyaráztam, miről van szó:
engedelmét szeretném kérni, hogy nyilvánosság előtt A sötétség
hatalmából felolvassak, és hozzájárul-e, hogy jelenlétében
elmondjak néhány jelenetet.
Először a kis Anyjutka és Mitrics
párbeszédét akartam elmondani, és kértem, igazítson ki, ha nem
helyes az előadásom. Készséggel, kedvesen beleegyezett, a pamlag
elé ültetett, elém tolt egy kis asztalt, ő maga pedig rézsút
szemközt velem leült a pamlagra...
Ugyancsak izgalommal fogtam bele. De
aztán összeszedtem magam. Úgy látszik, már simábban ment
minden...
Mondom a szöveget, s Anyjutka és
Mitrics párbeszédének recitálása közben hallom, hogy Tolsztoj
mintha helyeselne, és egyetértően hümmög.
De amikor elkezdtem a Nyikitával való
jelenetet (ahol elretten attól, amit tett), s véletlenül
rápillantottam Lev Nyikolajevicsre, megrendített, amit láttam:
látszólag zord arcán könnyek csordultak végig. Az egyik
részletnél még meg is csuklott hangja a sírástól.
Ez rettenetesen fölizgatott, de
egyúttal fel is lelkesített. Úgy látszik, helyes hangot ütöttem
meg, szövegmondásom másként nem rendíthette volna meg az írót.
Amikor befejeztem, ő barátságosan,
meghatottan szólalt meg:
— Jól van... nagyon jól van!
Honnét ismeri ilyen jól az orosz paraszt hanghordozását?
Elmondtam, hogy népünket igen
szeretem, szeretem a dalait, s azokat közöttük, velük együtt
élve
tanultam.
– Megesett néha – mondtam –,
hogy elpoharazgattam velük... Ott, a falusi fonókban is tanultam az
orosz népdalokat... így ismerkedtem meg népünk hangvételével
is.
– Helyes – folytatta Tolsztoj –,
jól van, nagyon jól... Akim: jó... Matrjona szintén. De Anyjutka
különösen az. Ahogyan maga megszólaltatja, az egészen kiváló.
Igen boldog lennék, ha a színésznők félig olyan jól játszanák
el, mint ahogyan maga felolvasta.
Ezek a szavak nagyon fölbátorítottak.
– Ellenben itt van Mitrics –
folytatta –, ő a maga előadásában nem az igazi... Nem szabad
elfelejtenünk, hogy Mitrics katonáskodott, megfordult városokban,
neki már más a beszédmódja, másként fogja föl az életet, mint
a falusiak...
– Volna olyan jó és megmutatná
nekem, hogyan kell Mitricset beszéltetni – kértem.
Fogta a könyvet, és olyan egyszerűen
kezdte mondani a szöveget, észre sem lehetett venni, hogy olvassa:
úgy hangzott, mintha maga Mitrics beszélne. Lev Nyikolajevicsnek
egyszeriben sikerült megütnie a megfelelő hangot, és azonnal
megértettem, miről van szó valójában, hogyan kell megszólaltatni
Mitricset, s mi a különbség közte, Akim, Pjotr meg a többiek
között. Nyomban jegyzeteket készítettem, ma is őrzöm őket;
mélységesen hálás vagyok ezért az útmutatásért.
A felolvasás után Tolsztoj
kikérdezgetett a színházak felől, és megjegyezte, hogy már
régen nem jár látványosságokat nézni.
Úgy búcsúztam el tőle, mint aki
szárnyakat kapott; fölkerestem V. Dolgoruckij herceget, az akkori
fő-kormányzót, s kértem, engedélyezze, hogy nyilvánosan
előadhassak két jelenetet A sötétség hatalmából.
Másnap megkaptam az engedélyt.
Ez volt A sötétség hatalmának első
nyilvános megszólalása, amely – amennyire én megítélhetem –
igen nagy hatást tett, sőt valósággal viharos tetszést aratott.
Mindez természetesen a nagyszerű
alkotásnak köszönhető, amely rendkívüli egyszerűséggel és
kifejezőerővel ábrázolja az orosz életet.
Én pedig boldog voltam, hogy nekem
sikerült A sötétség hatalmával először a közönség elé
lépnem.
DALOS LÁSZLÓ fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9.
szám, 179-180. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése