Micsoda rettenetes kölyök

IGOR JEFIMOV
Munka után az úton


Úgy látszik, teljesen kijöttem a gyakorlatból, hogy elviseljem makacs hallgatásait. Nem, ő nem úgy hallgat, mint gyermekkoromban Irina néni, aki ezzel büntetett. Ő nem játssza meg a sértődöttet, nem szorítja össze az ajkait: valóban képtelen rá, hogy akár egyetlenegy szót is kipréseljen magából. „De hát, végülis,mi történt? - kérdezem tőle fáradtan. - Elmagyarázod, vagy sem? Beszéljük meg nyugodtan az egészet." Ilyenkor ingatja a fejét, a torkára mutat és ezt mondja: „Most nem tudom, majd később." Később azonban azt mondja: „Nem számít, már elmúlt." - ám ilyenkor nagyon is jól tudom, hogy nem múlt el, csak elraktározódott a bensőjében, hozzáadódott valamihez: még szorosabban nyomódott össze a rugó, amely egyszer minden bizonnyal kipattan.


Ebédkor a műhelyből, ahol a próbapadunk van, felmegyek a laboránsok szobájába, odalépek a telefonhoz és tárcsázok.
—  Lidia Szergejevnával szeretnék beszélni! Igen, Gurbenko.
A rajztáblák mögött ülő lányok leteszik a teáscsészét és feszülten figyelnek.


— Á, te vagy az - szinte vidáman cseng a hangja a kagylóban. - Micsoda szerencséd van; öt perc múlva már nem találnál itt.
— Figyelj csak, ma bent kell maradnom. Úgy két órát. Úgyhogy nem érek rá elmenni Toskáért. Még egy napig hadd maradjon a néniéknél, jó? Semmi baja nem lesz. Mostanában még jól is érzi magát náluk, el sem akar jönni.
— No, persze. Elvégre te is ott töltötted el az egész gyermekkorodat, és nem lett semmi bajod.
—  Ne gúnyolódj!
—  Nem gúnyolódom, te is tudod, hogy szeretem őket. Néha. Elviszed holnap a fogászatra.
— Miért én, hát te?
—  Én, kérlek, leugrom kiküldetésbe. Csak két nap, nem több. Mehetek?
—  Úgy csinálsz, minthogyha azt mondanám, hogy nem, akkor...
—  Csak ne gurulj be! És ne haragudj ilyen semmiségek miatt. Ő már nagy fiú, nyugton marad. No, pityereg egy kicsit... De már össze is készültem, rohanok... viszlát. Ha nagyon a kedved ellen van, akkor ne vidd el. Holnap este interurbán felhívlak — jó?


Tökfej! Már az első szavából, a boldog felvillanyozottságából rájöhettem volna, hogy akad megint valami kiküldetése. Meg arra is, hogy két kézzel kap utána. Meg arra is, hogy egyetlen mód arra, hogy otthon fogjam — éppen az, ha hazaviszem Toskát. De így...


Kimegyek a laboránsoktól, miközben együttérzően összesúgnak a rajztáblák mögött. Valahonan mindent tudnak rólunk. Nemcsak a barátaink, hanem itt az üzemben is. És már addig jutott a dolog, hogy egyszerűen csak úgy osztogatják nekem a tanácsaikat. „Kész kínszenvedés nézni, ahogy gyötrőd magad", „tartsd magad keményen, mint egy férfi", és: „követeld meg a magadét, követelj, vagy mit akarsz?" Istenem, de hát mit követeljek? Mit akarok tőle? Csak egyet, hogy ne szoruljon össze a torka, hogy nevessen, ne üljön egyetlen szó nélkül maga elé meredve a karosszékben. Azt akarom, hogy jól érezze magát. De lehet-e ezt megkövetelni egy embertől? Egy olyan embertől, aki akkor érzi jól magát, ha elutazhat.


Őszintén szólva, semmi sem olyan sürgős, hogy bent kellene maradnom ma munka után. A műszerfal is várhat holnapig, a berágott hidraulikus fék miatt sem ég a körmömre a dolog, ne sehogy sem akaródzik hazamenni; most jólesik olyasmivel elfoglalnom magam, amit értek, ami az erőm szerint van, mert tudom, hogy minden hibát, zavart csak vezetékek, csövecskék, nyomásmérők és dugattyúk okozhatnak — tudom, hol búvik meg az egyetlen, mindennek értelmet adó szabályszerűség. És ezt azzal a különös, egyre jobban elhatalmasodó szenvedéllyel fogom keresni, mint az iskolában, amikor a matematika tanárunk, a drága Vlagyimir Joszifovics nem házi feladatnak, nem osztályzatért, hanem csak úgy — agytornának dobott be egy-egy példát.


A műszerfallal egy óra alatt elkészülök, a hidraulikus féket azonban teljesen szét kell szedni: egész napos munka lesz holnap a műszerészeknek — de nincs mit csinálni.


A tavaszi hóbuckák szemmel láthatóan összetöppedtek reggel óta az udvaron; a nap felé forduló oldalaik fekete csúcsokká fogytak. De most már sötétedik, figyelmesen kell a lábam elé nézni, keresni, hol szárazabb. Sietség nélkül megyek (most végképp nincs hová sietnem), és isten tudja, hányadszor próbálom felidézni magamban, hogy vajon mivel is kezdődött ez az utolsó, tegnap esti makacs elhallgatása. Előtte való nap a barátainknál jöttünk össze; ott minden a maga rendjén ment; még vidámak is voltunk — a szokott szombati kompánia. Aztán hazamentünk?... Lehet, hogy akkor? Vagy talán mégis korábban, amikor az asztalnál ültünk? Megvillant ott valami olyasmi... Valaki az éppen soron lévő történetét mesélte, mindenki nevetett — még ő is, azután hirtelen megszólalt: „De hisz ez nem is így van"; hangosan mondta, hallhatta az egész társaság; kínos csend támadt, de én gyorsan valami másra tereltem a szót. Lehet, hogy azért, mert másra tereltem a szót? Ennél jelentéktelenebb dolgokért is képes azt mondani: elárultál. Elárultál engem! De nem, mert még ezután is beszélgettünk az utcán, kifigurázott valakit, nevetett. De hát akkor - mikor?
Érzem, hogy az én oly sokat tornáztatott agyam szokás szerint ezzel a problémával is úgy akar megbirkózni, akár az üvegcsövekkel, vezetékekkel és műszerekkel; részeire akarja bontani és újra felfűzni a logika fonalára. Annyi kipróbált fogása van, úgy hozzászokott, hogy mindent megold, és most: tessék... Ebben az esetben nemcsak, hogy a lényegig nem tud eljutni, de még az is meghaladja az erejét, hogy egyetlenegy valamire összpontosítson. Amíg az autóbusz lemorzsolja a portásfülkétől a metróállomásig a maga tizenegy megállóját, megpróbálom felidézni az elmúlt két napot — csupán ezeket, de valahová egészen messzire ragad el a képzelet; messzebb az egyetemi éveknél, messzebb annál a hajócskánál a folyón, még annál a biztosítási reklámnál is messzebb, amely az osztályunk ablakából látszott — egészen kora gyermekkorom örvénylő idejéig.


Itt gomolyognak előttem a képek, amelyeket még hosszú évek sora alatt sem tudott kifakítani, elmosni az idő.
Előttem a verőfényes nyári nap, az utca. Az autó csillogó, fekete oldala — megyünk valahová. Az autó olyan nagy, mint egy ház, mint egy olyan ház, ami nagy tömegével mégsem nyomasztó. Ez nem olyan autó, amelyik elgázolhat (már tudom, hogy micsoda szörnyűség a gázolás), ez egyszerűen egy nem mindennapi ház, amelybe beszállhatsz vagy belefekhetsz - mindenütt puha. Beszállunk, elhelyezkedünk (most hozzá kellene tennem: „bizonyára", mert erre nem fekszem), és ekkor hirtelen rájövök valamiből, hogy az orvoshoz megyünk, talán azért, hogy meggyógyítson, de esetleg éppen ez lehet a legszörnyűbb dolog a világon. Ordítani kezdek, kitépem magam valakinek a karjából, addig tekergőzöm, amíg lecsúszom a kocsi aljába. Lefognak, de óvatosan, nehogy valami bajom essék; én azonban nem félek, vergődöm, üvöltök, ahogy a torkomon kifér, és ez valahogy kiegyenlíti az erőviszonyokat. Elhúzódik a küzdelem. Egyszerre csak (erre nagyon élesen emlékszem) a lábam kiszabadul a kocsi félig nyílt ajtaján és majdnem odacsípik. Ettől azonban nem ijedek meg, sőt ellenkezőleg; valami boldog felismerés villan át az agyamon: addig nem indulunk, amíg a lábam kint meredezik. És már nem tudok sem orvosról, sem rettegésről, már csak egyetlenegy dolgot akarok, azt, hogy kidugjam a lábam. Sikerül is, igaz, hogy csak egészen rövid ideig.


—  Roma! Roma! Hagyd abba!
—  Nem szégyenled magad?
—  Mi lelt?
—  Megijedt az autótól.
—  Roma, azonnal hagyd abba!


Én csak vergődöm, nyüszítek, sírok, dörömbölök a becsukott ajtón. Az autó már régen megy, de én nem akarok kinézni az ablakon, eltolom a cukrot, kezemmel és lábammal vaktában csépelek. Keserűséget érzek, valami nagy-nagy sérelem ért, valószínűleg kiabálok, de senki sem érti, hogy mi bajom.


Végre megállunk, kinyitják az ajtót. Megdermedek az örömtől, elcsendesedem — elengednek. Úgy csinálok, mintha kimásznék, de csak a lábam dugom ki és nem mozdulok. Résnyire nyitva az ajtó, újra kint van a lábam. Áll az autó. Azért, mert kidugtam a lábam: legalábbis azt hiszem. Boldog vagyok. Kiráncigálnak, egy házhoz vezetnek, de már köpök rá, hogy bevisznek-e az orvoshoz, vagy sem, már egészen más miatt kötöm meg magam, azért, mert vissza akarok menni. Még egyszer meg akarom ezt csinálni.


—  Micsoda rettenetes kölyök — mondja valaki, egészen biztos, hogy rólam.
—  Ej, de makacs vagy.
—  Az előbb félt az autótól, sírt, most meg menne vissza.
—  Mondd már meg, hogy mit akarsz!


Hallgatok. Hallgatok és mennék vissza. Semmit sem tudok megmagyarázni. Már nincs erőm, hogy sírjak és huzakodjam. Egyre gyengül a makacsságom — bevisznek. Elmegy az autó.





Miért pont ez a jelenet vésődött ilyen mélyen, egy egész életre az emlékezetembe? Véletlen-e ez, vagy van valami sajátos jelentése, éppen ez lenne az öntudat első fellobbanása?


Mégiscsak — ez a szó, hogy orvos, nem volt ijesztő, mert ő is csak ember. Rossz, kellemetlen, de nem ijesztő. Más az, ami ijesztő — például a sötétség vagy a fényesség, de az ember nem az. Emberek nélkül rettenetes. De az álom még szörnyebb. „Nem megyek, nem megyek aludni! Félek!" „Dehát, mitől félsz?" „Ott van a krokodil." Hazudok, de nem ravaszkodásból, hanem, hogy érthetővé tegyem, mit álmodom, mert arra nincsenek szavak. Valami fehér, szélesen kígyózó sugár, amely bemászik a szobába, majd zsíros-fekete foltok és sávok jelennek meg benne, és íme már csillogó-fekete az egész, én meg kiabálok és felébredek. Nappal a falak mentén bolyongok, keresem a helyet, ahol bemászhatott. Betömök minden repedést, zugot, azután észreveszem a kályhát. Tudom, a kályhán keresztül ki lehet jutni a kéménybe, onnan a tetőre — ez pedig azt jelenti, hogy visszafelé is lehet, a tetőről a lakásba. Mit tehetek? A díványról a kályhába gyömöszölöm a legnagyobb párnát. Rettenetesen megszidnak, megbüntetnek. Sírok; nem is annyira a bánattól, a megaláztatástól, mint inkább a kétségbeeséstől — hogy megint csak bemászik majd az a feketeség.
—  Értsd már meg, a krokodil nem is tud felmászni a tetőre — nyugtatgatnak.
—  A fehé-é-ér sem ? — bőgök.
—  Fehér krokodil nincs.
—  De igenis van! Van! Va-a-an.
—  Na, jó, van — csak ne sírj — mondja Ulja néni, akit Tyotuljának hívok.
—  Ezek szerint nem hiszel a felnőtteknek? — torkol le Tyotyirina.


Két homlokegyenest ellenkező nevelési elv áldozata vagyok. Ezt természetesen nem értem, ám minden erőmmel arra törekszem, hogy sikerüljön kisiklanom közöttük. Az erőmből azonban kevésre telik. Az egyetlen menekülés az, hogy egymással ütköztetem őket, egyik elől a másik háta mögé bújok.


—  Roma, vesd be az ágyat!
—  Nem tudom. Tyotulja azt mondja, hogy még kicsi vagyok ehhez.
—  Ha nem tudod, akkor meg kell tanulnod.
—  De hisz még hatéves sincs! — csapja össze a kezét Tyotulja. — Úgyis csak összegyűri.
—  Már megint! — robban ki Tyotyirina. — Már megint csak a magadét hajtogatod? Értsd már meg végre, hogy ez maga az elpuhultság kezdete, a lehető legnagyobb elpuhultságé. Ennyi idős korában Chopin már zenét szerzett.


Majdnem minden az elpuhultsághoz vezet, amit Tyotulja velem tesz.
—  Azonnal vesd be az ágyat!
Azt mímelem, hogy szófogadó gyerek vagyok, odamegyek az ágyhoz és elkezdem bevetni. Lehúzom a takarót, átcibálom az asztalra, útközben rálépek földön vonszolt szegélyére. Azután megfogom a lepedőket, mindent megkerülve ide-oda huzigálom őket, amíg alaktalan, ráncos csomó nem lesz belőlük. Mindennek betetőzéseképpen a lefedetlen bilibe ejtem a párnát. Tyotulja diadalmaskodik.


—  Na, mit szólsz hozzá?
—  De hiszen készakarva csinálja, hogy bosszantson! Nézz rá, nézz csak a szemébe — nagyon is jól ért mindent. Mindent meg tud csinálni, nagyon is jól, csak makacsságból...


Tyotulja azonban nem néz a szemembe, hanem a hasához szorítja a fejemet és várja, mikor rohan már el a munkába Tyotyirina. Mikor az ajtót becsapva kirohan, elérkezik Tyotulja ideje. Reggelihez ültet.


Van-e valami a világon, ami szörnyebb az étkezésnél? Előttem egy tányér kása, pirított kenyérkockák, fasírozott, valamilyen túrós és tejfölös bögrék, sajtos és kolbászos szendvicsek, amelyeket katonákká aprítottak, hogy könnyebb legyen bedobni a számba, ha elbámészkodom — semmiképpen sem lehet felfalni ezt a hegyet. A pofazacskómba gyömöszölök egy kanál kását, egy darab fasírozottat, és a tenyerembe hajtott fejjel mozdulatlanul ülök. Nem makacsságból, nem szeszélyből teszek így — valóban képtelen vagyok akár csak egy falatot is lenyelni, úgy kiszáradt
a szám.


—  Egyél, egyél, egyél. Ne ülj itt, mint egy bálvány, egyél már!


Unottan kezdem gyúrni, görgetni a számban ezt az agyagcsomót, amely lassan ugyan, de szétbomlik, kisebb lesz, és érzem, hogy már ki is nyithatom a számat, friss levegőt vehetek. Kinyitom: és hopp! — egy darab túró repül be, egyenesen a torkomba.


Egy óráig tart ez az egész tortúra, néha kettőig is.


Lehet, ha azt mondanák, hogy ennyit és ennyit kell megenned, akkor volna annyi erőm, hogy magamba tömjem, amit elébem tettek. Így azonban bármennyit falok is fel, nem lesz az asztalon kevesebb az étel, valahonnan Tyotulja háta mögül folyton kiegészül, és még ha az egész kását és az összes fasírozottat megenném is, az sem jelentené, hogy hőstettet vittem véghez. Csak azt jelentené, hogy a gyerek még enni akar, még éhes.


—  Hiszen még nem is ettél — a legjobb esetben is csak ezt mondanák. Rendszerint a reggeli utáni időszak a legboldogabb.


Tyotyulja kimegy a konyhába mosogatni, és én egyedül maradok. Egyedül! Enyém az egész szoba, az összes játék és minden tárgy. Később hányszor láttam saját fiamban is ezt a furcsa átalakulást és mindig csodálatba ejtett. Hogy is van ez? Ebből az asztalnál görnyedező, ostoba, szamártekintetű, lajhármozgású, okos-alázatos arcú lényből hirtelen kirobban az energia, olyan hatalmas izgatottság, találékonyság és remény lesz úrrá rajta, hogy csillogó szemekkel, agyafúrtan-ügyesen mindent a feje tetejére állít, az asztalból, székekből és az asztalterítőből épít valamit a szoba közepére, ami vonathoz is, hajóhoz is hasonlíthatna, és a fejébe csapott lámpaernyő-sisakkal, pöfögve, búgva már utazik is valahová, és valósággal visít a túláradó életörömtől. A boldog apai csodálat mélyén mindig feltámad valami tiltakozás és rettegés az ilyen tékozló áradat láttán, és a felnőttes merevség irigykedő hangja azt diktálná, hogy lecsillapítsam, ráncba szedjem; helyére rakjam a térítőt és az ernyőt, megsemmisítsem ezt a csodálatos hajót — és csak nagynehezen tudom elnyomni magamban ezt a vágyat.


A háború előtti szobánk. Olyan hosszú, mint egy vasúti kocsi, és ugyanúgy rázkódik is: minden egyes teharautótól, amely elmegy a ház előtt, megzendülnek a tálalóban az edények. Nagy ez a lakás, de rajtam kívül nincs benne egyetlen egy gyerek sem. Egyáltalán nincsenek gyerek ismerőseim, így nincs senki, aki feltenné a kínos kérdést a papáról és a mamáról, hogy hol vannak? Természetesen tudom, hogy mindenkinek van apukája és anyukája, de nincs, akivel összehasonlíthatnám a helyzetemet, így nem is érzek semmiféle kisemmizettséget, hiányt, ezért azután nem is nyugtalankodom, nem faggatódzom. A két nénikémmel élek, így van ez, amióta csak az eszemet tudom, a szüleim pedig... Valahová elutaztak, vagy mi? Nem érdekel különösebben.


Ezzel szemben a nénikéimről mindent tudok.


Mindketten tanárok: Tyotyirina földrajzot tanít, Tyotulja pedig nyelvtanár, de most nem dolgozik, mert a nyelv, amelyet tanít — az olasz — most nem kell senkinek. Hisz az olaszok, ezt mindenki tudja, fasiszták. Melyik idióta kezdene most olaszul tanulni? Szégyellem magam Tyotulja miatt és arról ábrándozom, hogy nem tudja meg rólunk senki ezt a gyalázatot.


Tyotyirinával egész másképp állnak a dolgok.


Hazajön a munkából, bedugja fejét a résnyire tárt ajtón, én mindig felpattanok a helyemről, boldog süvöltéssel elérohanok, a nyakába csimpaszkodom...
—  Menjünk sétálni? — kérdezi mosolyogva.
—  Ne! — mondom teljes meggyőződéssel.
Egyből vége a mosolygásnak és a boldog süvöltözésnek, — halálosan megsértődik.


Ez minden nap megismétlődik.
Komolyan megharagszik rám, úgy, mint egy felnőttre: eltorzul a szája, leráz a nyakáról, és indulatosan ledobja az aktatáskáját. Semmit sem értve, döbbenten állok. De rögtön lecsap rám Tyotulja, és teleduruzsolja a fülem az untig ismert „Sétálni-kell-a-friss-levegő-köszönd-meg-hogy- Tyotyirina - fáradtan - is - kimegy-veled-az-utcára-dombra-fel-dombról-le-szánkáztok-egy-kicsit-legyél-okos-hallgassál-rám", és máris felöltöztetve tuszkolnak az ajtóhoz, úgy, hogy a sál közben már félig megfojtott. Kimegyünk Tyotyirinával az utcára, megpróbálok szóbaelegyedni vele, karattyolok, de hiába. Hallgat — és még jó ideig büntet a sértettségével és a hallgatásával. De hát miért, miért ? Hiszen a sétálás elkerülhetetlen: tudom, hogy mindenképp elvisznek sétálni, akárhogy megkötöm is magam. Akkor miért ingerel állandóan, miért kérdezi meg, és miért nem mondja csak úgy egyszerűen, hogy megyünk. Furcsa, hogy milyen jól emlékszem erre a históriára, és az is furcsa, hogy milyen hosszú ideig ismétlődött ilyen elkeseredetten és megszállottan mindkét részről. Sohasem hagyott el egy morzsányi homályos remény, hogy legalább egyetlen egyszer figyelembe vétetik az a „nem", és változtatni tud valamin. Ez azonban sohasem következett be. Lehet, hogy Tyotyirina képtelen volt megérteni, de az is lehet, hogy ő maga is ugyanilyen reménykedve várta, hogy képmutatóskodjam és magamtól „igen"-t mondjak arra az elkerülhetetlen valamire, aminek „séta" a neve. Természetesen ezt akarta, mintha ezzel az igennel a rajtam gyakorolt terhes és nyomasztó, ám elkerülhetetlen erőszaktételt valami ragyogó, vidám dologgá: két barát, két egymást szerető ember háztömb körül tett csodálatos kis utazásává változtathattam volna. Számára is kikerülhetetlen kötelesség volt a séta, amelyet én megváltoztathattam volna, de én...


Így hát mindig boldog várakozással futottunk szembe egymással:
—  Menjünk sétálni?
—  Ne!
A várakozás megint csak nem teljesedett be.


A busz lassítás nélkül kezd kanyarodni; a lendület először az ülő utasokhoz szorít, azután visszalódít. Ahá, ezek szerint most hagytuk el a híd alatti „s"-kanyart. Félút.


Már meg sem próbálom visszafogni az emlékezetemet, teljesen szabadjára engedem: elragad, végigvisz az idő vastag rétegén; az evakuáció, a visszatérés, lányok az iskolából, lányok az udvarunkból, az úttörőtáborból, lányok az utcánkból, a könyvtárból, a múzeumból, lányok a nyaralóból, a folyópartról, az egyetemről, egy lány a hajóról — igen, főleg ő, a hajóról.


Apró remegésekkel törve előre, a folyón fölfelé megy a hajó.


A foxtrott harsány hangjai messzire megelőzik: a parton napozók felé fordítják álomittas arcukat az újságpapírsátracskák alól, a háziasszonyok felegyenesednek a mosásból, a vízen hólyagokat képeznek a lepedők, kisfiúk gurulnak le a füves lejtőkön.


Ám engem sem a fedélzeten táncolok, sem az elsuhanó partok nem érdekelnek.


Kezemet szinte észrevétlen lassúsággal csúsztatva a pad támláján, még közelebb ülök a mellettem lévő lányhoz, hangomat a soron következő vicchez jobban lehalkítva arra kényszerítem meztelen Kain szomszédomat, hogy még jobban hozzám hajoljon; így majd a kirobbanó nevetés (remélem) a tenyerembe taszítja. Még csak ülünk, nem érünk egymáshoz, csak félórája ismerjük egymást, azonban a vicceim, ezek a bevált bűvészgolyók, egyre borsosabbakká válnak: már imbolyognak az illem papírmasé díszletei, és a lány vidám cinkossága feljogosít, hogy gondolatban előrerohanjak — hol?, mikor?, vajon mindegyik kajüt közös?, talán a szigeten?, este, amikor kikötünk?, szerezzek pokrócot?...


Ő sem akar lemaradni mögöttem, meséli a maga vicceit, olyan „hazajön a férj és...", én meg elragadtatásomban hahotázva, futólag megérintem a vállát, ekkor véletlenül felpillantok, és egy rámmeredő szempárt látok meg a táncolók tömegében. Annyi megütközéssel, kínnal és rettegéssel van teli — így csak a legdrágábbat elragadó rablóra néznek —, hogy semmiképpen sem szólhat nekem, és így akaratlanul is körülpillantok. Azonban sem a parton, sem a közelemben nem történik semmi rendkívüli. A tekintet kifejezetten énrám mered. A táncolok mögül merül fel, néha valami reménységféle suhan át rajta, míg keres engem, de azután mintegy meggyőződve, hogy a rablás tovább folyik, újból felizzik benne a kétségbeesés.


Megpróbálok emlékezni erre az arcra.


Igen, hasonlít annak a lánynak az arcához, akivel tegnap este, közvetlenül az elindulás után, nem is annyira az ismerkedés kedvéért, hanem csak úgy, váltottunk néhány mondatot, amelyeknek a szavaktól függetlenül az volt az értelme: Én: — „Igen", a lány: — „Igen", vagy „Ugyan már, még mit nem". Ez esetben, azt hiszem a felelet „igen" volt, de olyan homályos és titokzatos, annyira a távoli jövőre utaló, hogy semmiképpen sem volt összeegyeztethető egy diák rövid hétvégéjével, úgyhogy rögtön el is felejtettem a lányt, kitöröltem az emlékezetemből és tovább tekeregtem a medikák között, akikkel közösen béreltük ezt a hajót, és tekintetemet mohón függesztettem az arcokra és a szoknyákra, a szvetterekbe bújtatott testekre, fürkészve az engedékenység szinte elkaphatatlan jeleit, megjegyezve magamnak egyikőjüket is, másikójukat is — ez, és ez is ... ahá, és az is ott, ni... Nem tetszik nekem a többinél jobban az, amelyik most ül mellettem, azonban ez ért a szóból. (Ó, csodálatos érzés!) Képzeletben így szólok ahhoz a fürkésző tekintetűhöz, valami hitvány kis kárörömmel: „Csak semmi letörés. Előbb kellett volna észbekapni! Legközelebb majd okosabban!"


Kiköt a hajócskánk, kimegyünk a partra. Valami kirándulásféle valaki múzeum-házához... Az út végén már nyíltan, csupasz könyökénél fogva vezetem választottamat, mindenféle csiklan-dós dolgokat suttogok a fülébe, de neki aztán mondhatom, nem jön zavarba. Szinte el vagyok tőle ragadtatva, elememben érzem magam, bár különösebben már nem érzem szükségét ennek az egésznek, sőt a lelkem mélyén valami kellemetlen érzés motoszkál, valami kemény, nyugtalanító gondolat, amely arra késztet, hogy óvatosan körülpillantsak, vajon hol is van? Néz-e még, vagy már nem? Nem, már nem néz.


Úgy látszik, megvan a saját társasága, és látom, hogy ott sürögnek a barátaim is, akik közül némelyik sokkal belevalóbb fickó nálam.


A szám szinte azonnal gúnyos-keserű mosolyra húzódik, amely az örök férfi logika szerint ezt jelenti: mindegyik ilyen. Dús, a divat ellenére is hosszúra hagyott haja miatt hátulról egy olyan kisfiúra hasonlít, aki a fejébe húzta az apja sapkáját, így, amikor a profilját felém fordítja, mindig meglep, hogy mennyire nő. Szépsége olyan hűvös-gőgös szépség, amely vagy a némafilmek hősnőit idézné fel, vagy a fodrász kirakatokat, ha nem óvná meg ettől kissé szabálytalanul előreálló álla — olyan szabálytalanság ez, amely máris bekerült lehetséges csúfolódásaim fegyvertárába. Akaratlanul is igyekszem a közelébe kerülni, hegyezem a fülem, hogy elkapjak valamit a beszélgetésükből, már a nyelvem végén van valami csípős megjegyzés, amelyet csak úgy futtában kell odavetni, nem adva lehetőséget arra, hogy észbekapjanak és válaszoljanak; és megint találkozom a tekintetével, most már egészen közelről, szemtől szembe: „Ne, kérem, ne!" — mondja a szeme, de én már képtelen vagyok féket tenni a nyelvemre. Már bánom is a számból kiszaladt szavakat, ahogy meglátom szenvedő arckifejezését és hallom hátam mögött a fojtott kuncogást, amikor elmegyek mellette: ebben a pillanatban szinte fizikai valóságnak tűnik fel az a vékony, fonálszerű fájdalomérzés, amely a tarkómból kiindulva mintha oda vezetne, ahol ő elmaradt mögöttem.


A nap folyamán sem sikerült megszabadulni ettől a bármeddig kifeszülő, ám el nem szakadó száltól. A piknik a maga istentudja mikor megtervezett útján halad — röplabda, fürdőzés, tábortűz, sültkrumpli, újra fürdés, kórus- és szólóéneklés... Mindegyikben részt veszek, még a förtelmes, „Napra villan cilinderem fénye" című slágert is elénekelem, képzeletben azonban csak hátrafelé forgatom a szemem — valóban lehetséges, hogy még mindig nem szakadt el? Azután „választottammal" a tábortüzet körülvevő sűrű sötétben ülünk, térdeim elzsibbadnak a rájuk nehezedő, megkettőzött súlytól, ujjaim egyre feljebb siklanak csupasz karján, már a vállát simogatják a blúz alatt, ahol szinte lehetetlen feltartóztatni őket, ám ahol, őszintén szólva, nincs semmi érdekes, lassan azonban visszafelé kalandoznak, és ahogy már az elő van írva, rátalálnak a megközelítő útra és — megkezdődik a szokásos küzdelem, amit oly jól ismerek: egy végeérhetetlen csókkal vonom el a figyelmét, és legyőzöm az ellenállás legyőzendő első hevességét — tele lesz, felmelegszik a tenyerem, ám megrökönyödve veszem azt is észre, hogy most untat, amit csinálok. Ez nyugtalanít: szenvedélyt és vágyat imitálva megpróbálom felcsigázni magam, de nem sikerül. Térdem már üvegessé dermedt, a föld hűvösségétől már nem véd meg az átnedvesedett kabát, már csak a hiúság tart vissza, hogy abbahagyjam az egészet. De nem is az apró kellemetlenségek bénítanak meg, hanem a láthatatlan, feszülő fonál veszi el a kedvemet, az erőmet. Ekkor az illem kedvéért még huzakodva élek a soron következő, meglehetősen bágyadt ellenállás kínálta lehetőséggel és otthagyom a lányt.


Ismét a rázkódó hajócskán vagyunk. Már éjszaka két óra felé járhat az idő, de nem jön álom a szememre. Csendben leugrom a felső ágyról, átlépem szobatársam álmában kinyújtott karját, és kimegyek a kajütből. A kis belsőlépcsőn felmegyek a fedélzetre. A parancsnoki fülkéből kiszivárgó gyenge fénytől megvilágított üres padok a sötétben szinte úszni látszanak. Rá sem kell néznem az egyiken ülő, kabátjába burkolódzó alakra, annyira biztos vagyok benne, hogy ő az, a másik. Lépteim zajára felemeli az arcát és valami olyan segélykérő-védtelen mosollyal néz rám, amely sajnálatot, gyengédséget, együttérzést kelt bennem, de diadalérzetet is; csodálattal vegyes hiúságot - „Nem is baj, ha megpuhult egy kicsit!". Saját hatalmam tudatával eltelten lassan odamegyek hozzá (ha akarom, kegyes leszek, ha akarom: nem), és a saját jóságomtól és nagylelkűségemtől olvadozva mellé ülök és szirupos, leereszkedő hangon valami ilyesmit mondok: „Nem-unalmas-egyedül-kislány?", vagy „Nem-fázol-egyedül-kislány?"; vagy „vala-hol-már-találkoztunk". Időt adok neki, hogy magához térjen, felszárítsa a boldogság és a hála könnyeit, összeszedje magát, és csak ezután nézek rá, de még ekkor is nagylelkű, öntelt mosoly dermed az arcomra.


Az ő arca azonban csak undort és hűvös megvetést fejez ki.
Így néznek az új ruhára hullott madárpiszokra.
Így nézett rám a vizsgáztató tanár is, amikor az asztal alatt csúszkálva szedegettem össze a szétszóródott puskákat.
Így torzul el az ember arca, amikor a szamócával együtt egy mezei poloskát is elharap, és tudja, hogy ocsmány íze és szaga még jóidéig a szájában marad.


Azután felállt, és szó nélkül otthagyott. A feje rázkódott, ahogy ott ment, a hidegtől vagy az undortól remegett, és én utána nézve éreztem, hogy könnyeimet is előhíva, sértettséggel fojtva el a torkom, tetőtől-talpig elönt a szégyen, ám még mindig igyekeztem valami tréfás, csodálkozó arckifejezést vágni: „Hát, igen, igen, ezek a hisztérikák... no nézd csak, milyen kis büszke, ismerjük már az ilyesmit... majd csak megleszünk valahogy..."


Egy hónap múlva azonban üresnek és értelmetlennek tűnt minden egyes nap, amikor „meg kellett volna lennem" nélküle.
Csak este telefonálhattam neki, és ez kész kínszenvedés volt, mert a telefon körül ott ődöngött az anyja, én pedig nem mondhattam meg a nevem. így kezdődött:


—  Beszélhetnék Lidiával?
—  Ki keresi?
—  Egy ismerőse.
—  Kicsoda?
—  Egy ismerőse.
—  Alekszandr?
—  Nem, nem Alekszandr.
—  Hát ki? 
Feszengek.
—  Figyeljen ide: ez udvariatlanság. Én Lidia anyja vagyok és szeretném tudni, hogy ki telefonál neki.
—  Kérdezze meg tőle!
—  De ő nem mond semmit nekem. (Ezzel a hangsúllyal: Hát nem tudja?)
—  Én sem mondhatok.
—  Buta dolog ez.
—  Hadd legyen!
Leteszem a kagylót, és negyedóra múlva újra hívom.
—  Halló. (Hál'istennek, ez ő.)
—  Nahát, ez nem mehet tovább. Nem is ember az anyád, hanem valóságos kullancs. 
Elégedetten kuncog.
—  Legközelebb nem bírom ki és megmondom a nevem.
—  Ne merészeld!
—  Mi az, szégyellsz?
—  Nem.
—  Hát akkor?
—  Majd elmondom. (Hát persze, majd elmondja!)
—  Ráérsz most?
—  Aha.
—  Lejössz? Itt várlak a sarkon.
—  Most nem. Miért? Majd legközelebb.
—  Hát így vagyunk. (Minden türelmem latbavetem.) Történt valami? Megint valami rosszat mondtam? Tegnap a moziban?
—  Ugyan, hagyd már. Egyébként, tudod, Tatjánát (a barátnőjét) megint behívták a dékánhoz, és azt mondták, hogy...


Ezután valamilyen, a latinista Tatjánáról szóló történetbe kezd, nézetekről, viszonylatokról, idegen férfiakról, nőkről beszél, olyanokról, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák, — ráadásul a szokott modorában, elhallgatásokkal, a mamája stílusában tett utalásokkal: — Na tudod! —, amíg végül nem bírom tovább és kitörök:


—  Nem gondolod, hogy elegem van Tatjánából!
—  Mit üvöltesz?
—  Látni akarlak, érted? Érted? Téged akarlak látni!
—  Én is téged. Ez az, épp ahogy mondod. De most nem tudok menni.
—  Mi van?
—  (Panaszosán.) Árpa.
—  Micsoda?
—  Egy förtelmes árpa. Az egész szememen.
—  Ez minden?
—  Aha.
—  Figyelj! Térj már észhez!
—  Nem, nem láthatsz így.
—  Tőlem akár meg is vakulhatsz a fél szemedre, meg is sántulhatsz, akkor is...
—  Akkor is... Megnémultál, vagy mi? Ahá, félsz, hogy elszóltad magad? Ó, te...
—  De én...
—  Semmi de. Szia. Hívjál fel holnapután - lehet, hogy akkor már menni fog. 


Amennyiben mindenféle elfoglaltsága, a barátnők, az árpa és ezer más akadály ellenére is sikerül kicsábítanom az utcára, akkor végeérhetetlen bolyongásba kezdünk a városban, amely rendszerint valamelyik kis  moziban ér véget. Már akkor is betegesen kívánta a látnivalókat - a látnivalókat és az új embereket maga körül.  Ráadásul olyan körülményes, hogy sem ebből, sem abból nem volt annyi, amennyi elég lett volna a számára.  Pontosabban szólva, ahhoz, hogy lecsillapítsa a lelki éhségét, egy tonna verbális és képi víztömeget kellett magába beszívnia, mint egy bálnának. Sosem lehetett előre tudni, hogy mit fejez majd ki a következő pillanatban a számomra oly jól ismert arckifejezése, amelynek ez a jelentése: Ó, te! Ez az „Ó, te!" nemcsak a környezetének szólhat, hanem gyakran saját magának is. Ez a különös panaszkodással és ajakharapdálással nyomatékosított „Ó, te!" mindig diadalmas kárörömet keltett bennem: „Aha, aha, na ugye, látod: magad is csak ilyen vagy". Milyen? Olyan, mint mi mindannyian - mint én, mint az anyád, mint minden ember - akiket képes vagy semmiségekért kivetni a lelkedből, megvetéssel sújtani és otthagyni őket a padon. Hitetlenszemrehányással néz rám: látom, hogy tényleg képtelen megérteni azt, ami nekem annyira természetesnek tűnik: nézd el másoknak azt, ami nekem annyira természetesnek tűnik: nézd el másoknak azokat a gyengeségeket, amelyeket magadban te sem tudsz legyűrni. Hogyan is mersz mást megítélni, amikor magad is... 
Ilyenkor azután heves ékesszólással kezdem elemezni minden egyes cselekedetét és megnyilvánulását, amelyekben fellelhető (és hogyan is ne volna fellelhető) a kicsinyesség, az önteltség, a korlátoltság, a kegyetlenség, a követelődzés - amit csak akarunk. Könyörögve néz rám, a szeme tele van könnyel - valóban szörnyű lehet ezt hallania tőlem, és én megsajnálom, elhallgatok: elég volt, ezt nem felejti el. Valóban ? Mintha mégis elfelejtené ? Megszánom hirtelen, diadalittasan abbahagyom, majd nyugodt, okító modorban magyarázok valamit, ám, amikor futólag rápillantok, látom álmatag szemében a leplezetlen unalmat, mintha csak ezt mondaná: „No, most megint a maga nótáját fújja."


Az ördögbe is.


Mintha nem tudna és nem is akarna tudni arról, hogy az emberek kölcsönösen, megállapodás-szerűén elnézőek egymással szemben, és hogy ezen alapul az egész mai élet.


Elhallgatok, kezemet kitépem a kezéből, átmegyek az utca másik oldalára, vagy otthagyom egyedül - megyek, amerre a szemem lát. Ám mielőtt befordulok a sarkon, lopva visszapillantok. Szeretném, ha a banális „leánybüszkeség" fegyvertárának valamelyik buta közhelyét kiáltaná utánam, valami ilyesmit: „megbánod!" vagy: „gondold meg!" - boldogan kapnék az alkalmon és elhmném: mindez nem más tőle, mint képmutatás, női mesterkedés, és örökre otthagynám.


De semmit sem kiált, csak olyan tekintettel néz, mint akit abban a pillanatban raboltak ki Valahányszor csak elválunk egymástól, akár a legbékésebben is a kapujukban, egy ideig mindig így néz utánam, és egyszerre rettenetes kínnal tölti meg a szívemet, és ez másnap azután legyőzne tétlen erővel taszít a telefonhoz. Ő, ő. A minket összefűző, láthatatlan fonál napról-napra jobban hasonlít egy élő, érzékeny idegszálhoz, és csupán ez a rossz, hogy ő nem fél fájón megfeszíteni ezt, én viszont annál inkább. Én csak kétségbeesésemben, bosszúból teszem: tudom hogy kíméletlenül megbántom a szavakkal, vagy a hallgatással, vagy azzal, hogy otthagyom' s ezzel ő is tisztában van, és a büntetés kockázata mégis kevés ahhoz, hogy visszatartsa, mint ahogy nem elég ehhez a prédikációm sem: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!"

BRATKA LÁSZLÓ fordítása

Néhány szó Igor Jefimovról:


Sz. 1938. Orosz író, Leningrádban él. Elbeszélései a Junoszty és a Zvezda folyóiratok hasábjain jelentek meg.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 4. sz., 64-73. oldalak)