Sz. Meema, 1936. Észt költő és prózaíró. Az észtországi őshonos lakosság múltja és kultúrája foglalkoztatja. Hagyomány és újítás, vidék és város ellentmondásainak sajátos kivetítődéseit keresi ironikus hangvételű kisregényében. A babkávét hajkurászó vidéki asszony kényszerű kalandozásai átfogják az egész észt társadalmat, amelynek metszetében jelkép értékű tanulságokra bukkanhatunk.
AZ ÉJSZAKA VARÁZSA
Salme kutyavonyításra ébredt fel. Hildegard éjszakára a félig üres fásfészerben hagyott farkasa vonyított. Az ablak felől gyenge fény szűrődött be, a hold már kihunyt, az éjszaka ködös volt, csak a csupasz ágú fák álltak némán az ablak alatt.
Lassan, a faagy kétségbeesett nyikorgása közben ült fel Salme, s mindkét lábát kezével segítve, egyiket a másik után a padlóra rakta.
- Jaj, istenem! Mit jelenthet ez a kutyavonitás? - gondolta, miközben az ágy alatt matatva kereste a kalocsnit. Egész teste, de különösen a lába elmerevedett az alvásban. Lábfejét bedugta a puha bélésű kalocsnikba, s hintázó testtel üldögélt az ágy szélén. A fészer az út túlsó felén volt az ablakkal szemközt, ezért is hallatszott be a kutya félelmetes, szívszaggató vonyítása éppen a Salme szobájába, amely a többi lakás közé ékelődött. Az egyik fal mögött Oreskin állatgondozó dalolt álmában, a másik fal mögött, pontosan a Salme ágya iránt, Hildegard aludt.
Salme lassan fölegyenesedett. Időbe telt, mire megmacskásodott tagjai kezdtek szót fogadni. Már régen szokásává vált, hogy éjszakánként le s föl sétál a szobában. Ez segített eltölteni az unalmas időt, ráadásul orvos menye is azt ajánlotta neki, hogy lehetőleg sokat mozogjon.
Még nagyon korán volt, csak háromra járt. A kutya tovább vonyított, elnyújtva és baljósan. Salménak hideg borzongás futott végig a hátán. Mit ad hírül ez a kutya? Szerencsétlenséget vagy halált? Az ilyesmi nem jelent jót.
Álmában látta a menyét. Itt ült ebben a szobában a hokedlin, egymáson átvetett lábakkal, s Etiópiáról beszélt valamit. - Etiópia - motyogta, s bizalmatlanul mosolygott bele a sötétbe. Ez a szó a nagy, fényes pléhcsöbröt juttatta eszébe, amellyel régen, mikor még magántanyák voltak, a napszámosoknak a kását mérték. Mi tulajdonképpen ez az Etiópia, amely az árnyas éjszakában eszébe jutott, és álmában is felidéződött? A menye biztosan tudta, hogy mit jelent, ő mindent tudott, amilyen okos volt Salme szerint.
Az ablakhoz ment és a függönyszélek között kinézett. Odakint nem lehetett mást látni, csak elmosódó körvonalú fákat; a fészerben a kutya karmolászva ostromolta az ajtót, hogy aztán új lendülettel fogjon hozzá vonyítani. Vonyítani és jövendölni, bármily komor legyen is az igazság. Minden beteljesedik, amit az előjelek meghirdetnek, akár álomban, akár éberen. Minden beteljesedik, bármit is mondjanak azok az újságok és rádiók együttvéve. Salme ismét bizalmatlanul mosolygott.
Eloltotta a világot, a sötét jobban kedvére való volt, a sötétben volt valami melegség, otthonosság, ráadásul a bura nélküli villanykörte fénye túl éles volt a szemének.
Az idő megnyúlt, s sehogy sem tudta kitölteni. Tulajdonképpen az idő eltöltése volt élete egyetlen és legbonyolultabb problémája. Hogyan töltse el az időt a kora reggeli ébredéstől az esti lefekvésig? Ezen aztán volt mit töprengenie. Ketten voltak az órával, s a maga módján mindegyikük hadilábon állt az idővel. Az olcsó, pléharcú falióra kimért léptekkel haladt a téli éjszakában, és Salme az egészségről, a menyéről, a szomszédokról örökösen ismétlődő gondolatokkal botladozott utána. Most persze a kutyáról is gondolkozott, amely olyan korán felverte. Neki nem tetszett Hildegard, se a farkasa, mindenképpen rosszallta a kutyatartást, nem fogva föl, hogy a magános borjúgondozónak a kutya éppen olyan társa, mint neki a hűséges, préselt számlapú óra.
Végül kezdtek ébredezni a szomszédok. Oreskin férfias horkolása félbeszakadt, mintha késsel vágták volna el. Mozgolódás, fojtott hangok, dobbanó léptek hallatszottak, majd megnyikordult az ajtó. Mindkét Oreskin elindult az istállóba, hogy ellássák a vörös, észt teheneket, egyikük trágyát és silót szállított, a másik fejt.
Hildegard felől is léptek hallatszottak. Valószínűleg ő is indulásra készen állt.
Ideje volt, hogy Salme ismét lefeküdjék; ezúttal elege volt a fel-alá járkálásból.
EGYEDÜLI KÖTELESSÉG
Hat órakor Salme kinyitotta rongydarabokkal tömített ajtaját, s kiment a folyosóra. A mennyezeten magános körte égett, és Oreskin krumplijának a szaga terjengett. Salme elhúzta az orrát, s felcsapta a szomszéd ajtajának reteszét. Oreskinnak két lánya volt, mindkettő tudott észtül, bár az adulai orosz iskolába jártak. Ha nem tudtak volna észtül, Salme nem vállalta volna magára a felébresztésüket, mert nem tudott oroszul.
A lányok az első szobában aludtak egy ágyban, rózsaszín takaró alatt.
Salme először a fiatalabb haját húzta meg, ez mindig könnyebben kelt föl, mint az idősebb, Gálja. Nyura néha még szerfölött édes álmú nénje felráncigálásában is segédkezett.
Ezúttal azonban a fiatalabb is nehezen ébredt, csak akkor nyitotta ki fél szemét, mikor Salme hirtelen mozdulattal lerántotta róla a takarót.
— Ne — motyogta Nyura —, aludni akarok...
— Aludni! — ismételte türelmetlenül Salme. — Majd estére alhatsz! De most gyerünk gyorsan felkelni, mert elkésel, osztán majd ád neked a tanító.
— Csak még egy kicsit, Salme néni — kunyerált az álmos gyereklány.
— Jó van, na — állt rá végül Salme. — Addig még maradhatsz, míg Kálába (Gálja észtes kiejtéssel - Ford.) lelket verek. Gáljával mindig sokat vesződött. Nem segített a kérlelés, a rábeszélés, se a nyersebb hangnem, az álomszuszék álomszuszék maradt.
— Keljél mán fel egyszer, mindjár fél hét. Hogy érkezel így el megmosakodni, a könyveket összepakolni...
Salme a nagyobb lányról is lerántotta a takarót, Gálja azonban meg se moccant.
Nyura felült, és elnevette magát. Tetszett neki, hogy frissebb és erősebb akaratú a nénjénél. Salme segítségére sietett, ráncigálni kezdte nénje haját. No, most már a húga gondjára lehetett bízni Gálját. Salme néhány percre átment a szobájába, leült a hokedlire, s fejét könyökére támasztva szunyókált egy kicsit az asztal mellett.
Mikor aztán nagy zajt csapva, szögletes mozdulatokkal ismét a szomszédba indult, már mindkét lány talpon volt.
— Köszönöm szépen, Salme néni! — mondta fésülködés közben Gálja.
IGAZSÁG ÉS JOG
A folyosón Hildegard jött vele szembe, aki már hazafelé tartott a borjúistállóból. Szürke, kirojtosodott vattakabát volt rajta, arca kipirult a gyors járástól.
— Mit csörömpölsz éjszaka, nem hagyod a dolgozó embert aludni — kezdett rá köszönés nélkül. — Csak úgy hintázik a padló, micsoda dolog ez...
— Hogyhogy csörömpölök?
Salme a támadástól nem tért mindjárt magához.
— Én nem csörömpölök egy szikrát se, csendesen járkálok fel-alá a szobában, senkinek se vagyok terhére.
— Hogyhogy nem vagy, ha már háromkor felkelsz. Istentelen dibegés-dobogás, ugyan mi történhetett, gondoltam magamban. Aztán rájöttem, hogy Salme. Minden áldott éjszaka felversz álmomból.
— Én aztán senkit, miket hordasz itt össze — paprikázódott fel Salme. — Mondjon, ki mit akar, a magaméban vagyok, azt teszem, amit akarok. Szóval én zavarlak azzal, hogy olyan csendben éldegélek, még a járásomra is vigyázok, a lábam se merem keményebben letenni. Szégyellhetnéd magad!
Salme hangját elfojtotta a düh.
— Mintha egész uradalmad lenne, hogy nem győzöl mindent világosban elvégezni. Te megvénhedt vénség, nem látsz tán aludni, mit csörögsz-zörögsz éjnek évadján, megzavarod a dolgozó emberek álmát.
— A te kutyád a hibás — mondta Salme, s mielőtt a borjúgondozó bármit is válaszolhatott volna, odakiáltotta neki: — Igenis az! A te kutyád ugat. Én aztán a világért se tartanék ilyen dögöt, annyit megzabál, mint egy ember.
— Fogd be a szád! Pauka senkinek sincs terhére.
— Beszélj csak, beszélj! Szóval nincs terhére senkinek, de csaknem minden áldott éjszaka felveri az egész környéket. Olyan szörnyűségesen üvölt, hogy beleborzad az ember... Én nem hallgatok senki szavára, a saját hajlékomban vagyok, amit a szovhoz adott, azt teszem, amit jólesik. De az olyan dögöt, mint a te kutyád, el kellene pusztítani. Híni kellene valami embert, aki lelövi...
Salme megrándította a vállát, és bement a szobába. — Még ő jön engem kioktatni — motyogta, miközben beakasztotta az ajtón a kampót, s egyet még rá is bólintott.
Régi perpatvar volt ez Hildegarddal, amely hamu alatti parázsként izzott, néha lángta lobbant, néha meg szinte kialudt. Hildegard az éjszakai mászkálásért, csörömpölésért hibáztatta, ő meg a kutyával szúrt vissza.
AZ ELSŐ GONDOLAT A KÁVÉRÓL
Salme megint fel-alá járkált a szobában, a padlódeszkák nyikorogtak. A kutyáról, a szomszédjáról gondolkozott, és az igazáról, amit sohasem kap meg. Azaz megkapja, de ez az igazság nem tartós. Mert amint úgy érzi, hogy igaza van, jön megint Hildegard, és tönkrezúzza az igazát és a magabiztosságát.
Az idő sehogy se múlik, még akkor se, ha az ujjával megtolja az ember az óramutatót. Salménak nem volt hová sietnie, mégis sietett, sietett és türelmetlen volt, mintha elkésne valahonnét.
Hét óra elmúlt. Itt az ideje, hogy kávét főzzön.
Salme tőzegbrikettet szedett ki a kályha előtti vödörből, alágyújtott, és feltette a lábast. A kávét egy befőttesüvegben tartotta, amely újságpapírba volt göngyölve, s a szájánál néhányszor madzaggal körültekerte, hogy el ne menjen az ereje. A papírra, az újság szélére szögletes betűkkel rá volt írva dupla vével, hogy kávé.
A víz felforrt. Kihúzta az asztal alól a régi német aknásládát, és kibogozta a kávésüveget. A kávé azonban elfogyott. A menye Háromkirályok napján egész doboz darált kávét hozott neki, s ráparancsolt, mindennap igyon belőle, hogy magasabb legyen a vérnyomása, és ne szédüljön a feje.
Feltétlenül kávét kell innia. Menyének minden szava kinyilatkoztatás volt számára. Utolsó levelében is azt írta, hogy mindennap igyon kávét annak rendje-módja szerint, s lehetőleg tartózkodjon sokat kint a friss levegőn, mert megint terjedőben van az a fránya influenza, s a meny, mások orvoslása közben maga is megbetegedett.
Salme félrebillent fejjel megint jó darabig fürkészte az órát, mintha valami csalást gyanítana részéről. Még korán volt boltba menni. Ha elmegy hazulról, el kell oltani a tüzet, mert ez a brikett sokáig izzik, s ki tudja, mi meg nem történhet, míg ő odavan. Az Edasi (Előre. Népszerű tartui újság. - Ford.) nemrégen írt egy nagy tűzvészről, ahol az őrizet nélkül hagyott tűzhelytől gyulladt ki a ház. Salme piszkavassal kikaparta az összes brikettet, s vizet öntött rá. A vödörből fojtogató tőzegbűz szállt fel. Fürkészve kémlelt be a kályhaajtón, mert biztosan maradt ott még eleven parázs. Minden eshetőségre számítva felemelte a főzőlyukról a lábast, és a vödörből vizet loccsantott alá. Most már biztosan kialudt a tűz. Amint kinyitotta az ajtót, hogy beeresszen a krumpliszagú levegőből, Hildegard ismét teljes életnagyságban megjelent a küszöbön. A kirojtosodott vattakabát van rajta, arca piros, és így szól:
— Még inkább elment az eszed! Mivel tüzelsz te? Mindenütt rettenetes tőzegbűz van. Salme még a fejét se fordította a borjúgondozó felé, csak a vállát rándította meg:
— Téged akarlak kifüstölni!
— Majd meglátjuk, ki kit füstöl ki, ha ilyesmire vetemedsz. Vénasszony, s nem tud nyugodtan ülni, kötni vagy olvasgatni.
— Én már nem olvasok, se nem kötök semmit — válaszolta rá nyomban Salme. — Nem az már a szemem, mint azelőtt. A könyveket visszavittem a könyvtárba, nem hozok többet egy darabot se.
Salme hirtelen becsapta az ajtót, és rájött a köhögés.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
REGGELI TRÉFA
Salme útra készen állt, a maga készítette sapka fölé felkötötte a menye ajándékozta vörös kendőt, nála volt a fekete szatyor, kezében seprűnyél, botnak. Némi tétovázás után felvette fekete nagykabátját, mert a menye azt mondta, ha elmegy hazulról, az új nagykabátját vegye fel, ne a vattakabátot, mert kinek is kímélné azt a nagykabátot. Liina Annusnak, tréfált Salme, de azért mindig tétovázott, mikor elmenetelhez öltözködött. Még be talál odakint piszkolódni, habozott magában.
A folyosón szembe jött vele Talving brigádvezető, komor, gondterhelt ember, a bundája szorosan begombolva, akárcsak kerek, erős vonású arca.
— Jó reggelt! — válaszolta Salme a köszönésére. — Tán früstökölni jöttél, az embereket meg már biztosan munkába állítottad?
— Nem — szólalt meg tompa hangon Talving. — Olyan rosszul érzem magam, hogy mindjárt meghalok.
S ezzel be is ment a lakásába.
Salme hitetlenkedve mosolygott. Még hogy ő meghal! Életerős, olyan, mint egy bika, vas egészségű. Szép kis tréfa! Nyilván a feje fáj az éjszakai ivászattól.
Salme a ruha alá rejtette a nyakában zsinóron lógó lakáskulcsot. Félt, hogy a kulcs másként elveszhet, s akkor mihez kezd szegény feje, a kovácsot hívja segítségül, vagy fejszével feszítse fel a zárat. A lépcsőhöz indult, de nagykabátja szárnya beleakadt az előtérben álló szekrény fogantyújába. Hildegard szekrénye volt, sok szó esett miatta. Éppen itt, az útban kellett ennek is állnia éles sarkával és még élesebb fogantyújával; hányszor beleütközött Salme, hányszor szakította ki a vattakabátját. Hildegard csak nevetett: miért botorkálsz a fal mellett; járj a folyosó közepén. Végül nem maradt más hátra, Salme ócska fejkendővel csavarta be a fogantyút, nehogy a sötétben elszaggassa a ruhát. A lépcsőházban semmi sem maradt az egykori szép, színes ablakbetétből, mind kitörték, s végül gyalulatlan, alkalmi deszkadarabokkal szegezték be a kereteket. A kőlépcső síkos volt, s Salme, aki olvasta az újságban, hogy az idős ember csontja pudvás, könnyen törik és nehezen forr össze, csaknem négykézlábra ereszkedett, hogy lejusson a síkosra taposott havas lépcsőn, minden lépésnél az járt eszében, hogy elesik, ezért nagyon lassan jutott előre.
Kinn februári reggel szürkéllett. A park fái feketéllettek, és csiripeltek a verebek. Éppen most hajtottak el a tehénistállói fogattal, a ló orrlikából nagy pamacsokban szállt a szürkésfehér pára. Az úton egy autó haladt el Salme mellett, mire ő megállt, és beleszúrta a seprűnyelet a keményre tömörödött hóba.
Csak nyitva legyen ma a bolt, s idejében odaérjen, az elsők között. Különben teli lesz néppel, pedig a kávét időre kell inni.
A MENYASSZONY JÓ KÁVÉT KÍNÁL
A bolt egy földszintes, lapos tetejű, erre a célra épített szilikáttégla házban volt. A ház nem volt szembetűnő, éppen ellenkezőleg, egyre inkább az új lakóházak árnyékába szorult ott egymagában a település szélén, nagy, világos kirakatával és két ajtajával, amelyek közül a bal oldalit a bolt fennállása óta sohasem nyitották ki. Régebben, mikor ez a bolt még nem volt meg, mindenki a mocsáron túlra, az adulai boltba járt át.
Mikor meg elkészült a bolt, új baj ütötte fel a fejét, amire nagyon nehéz volt orvosságot találni. Az eladók nem vertek gyökeret, rövid idő alatt egész sor váltotta egymást. Egyesek a részegeskedőket hibáztatták, mások meg amondók voltak, hogy ebbe a kereskedésbe pont a legenyvesebb kezűek kerültek.
Ezúttal nyitva volt a bolt, bár az eladó másnap tartotta a lakodalmát.
Salme a lépcső mellett falhoz támasztotta a seprűnyelet, s bement.
A hosszú, félig üres helyiségben egy szőke lány ásítozott, s vevőkre várva gyümölcscukorkát szopogatott.
- Jó reggelt! - mondta Salme, s fürkészve nézett a lányra, bár elégszer látta már. Az eladó magatartásán észre sem lehetett venni, hogy holnap lesz a lakodalma.
Szóval egy ilyenért hagyják el a másikat! Mi érhet olyan sokat benne?
Salme tetőtől talpig végigmustrálta az eladót. Nem vett észre semmit, esetleg csak annyit, hogy elég unott. Lehet, hogy nem is lesz lakodalom, igazodjon el az ember, ha tud!
- Van kávéjuk?
- Van. Milyet kér?
- A legerősebbikből, amelyik megmozgatja az ember vérit. A lány két csomag kávét tett le Salme elé a pultra.
- Ez jó kávé - mutatott a barna csomagra. - Ez a másik meg erősebb, kevesebb cikória van benne.
Salme bizalmatlanul vizsgálgatta a javasolt árut.
— Ez a legerősebb? Felemeli a vérnyomást?
— Azt nem tudom — felelte szerényen a lány, és lenyelte a cukorkát.
— Fel kell neki emelni a vérnyomást. Ezért jöttem ide. Minden reggel meg kell innom egy bögre kávét a legerősebbikből, másképp úgy szédül a fejem, hogy majd elesem. Mennyi cikória van ebben?
— Húsz százalék.
— Az sok. A menyem azt mondta, hogy a legerősebbikből igyák, másképp nincs látatja. Van igazi kávéjuk is?
— Babkávéra gondol?
— Igen, igazi kávéra.
— Babkávém az nincs. Nem rendeltem, mert nem veszi senki. Mikor idekerültem, kezdetben volt, de nem fogyott. Csomagolt kávét iszik mindenki.
— Nem tudom, hátha nem jó — tétovázott Salme. — A menyem azt mondta, hogy a legerősebbik kell.
— Ez is jó erős kávé.
— Az meglehet, de én nem merem megvenni. Hátha nem használ.
— Nagyon jó kávé, én magam is ezt iszom.
— Nocsak — húzta el Salme a szót, és bizalmatlanul mosolygott, amint az már szokása. — Magának, fiatal létére, csak nem alacsony a vérnyomása?
— Nem az, de reggel azért csak kell kávét inni — jelentette ki az eladó kávéscsomagokkal a kezében, s szeme hely után kutatott a polcon, ahova visszatehetné őket.
— Szóval csak úgy tessék-lássék issza.
A lány vállat vont, vett még egy szemet a mérleg melletti cukorkából, s nagy ügybuzgalommal kezdte szopogatni.
— Nem tudom, mitévő legyek — panaszkodott Salme. — Minden reggel kávéznom kell. Ezt parancsolták.
— Ki parancsolta?
— Az orvos. A menyem.
— Vagy úgy — bólintott a lány.
Salme kis ideig még gondolkozott, aztán felhúzta maga kötötte fekete kesztyűjét, s minden jót kívánva kiment a boltból, elvette a faltól a seprűnyelet, és óvatosan megindult, magasan, soványan, tetőtől talpig feketében, csak vörös fejkendője virított, mint egy élénk színű juharfa koronája.
Mielőtt azonban az út aszfaltjára ért volna, hirtelen megállt, sarkon fordult, és visszament a boltba. A lány csodálkozva emelte fel tekintetét a pultról, lenyelte a cukorkát, s álmodozó szemével kérdőn nézett rá, mint egy szerelmes.
— Adjon abból a nagyobb csomagból — mondta Salme.
— Az előbb nem kellett...
— Az igaz — torpant meg Salme. — Mégis megveszem, jobb, mint a semmi, vízbe teszem, aztán meleget iszom. Az is valami.
FELÜTI FEJÉT A KÉTELY
Otthon Salme felkattintotta a villanyt, és a kávéscsomaggal az ölében leült az asztalhoz egy kicsit pihenni. Aztán feltápászkodott, odament az ágyhoz és levetette a nagykabátot. Egy ilyen szép nagykabátot nem lehet csak úgy egyszerűen az ágyon hagyni, hogy ott hánykolódjon, hanem egy lepedőből készült huzatba kell rakni és felakasztani a falra, hogy védve legyen a füsttől, párától és portól. Salme felül még be is varrta a lepedőt, ehhez tűt és cérnát keresett elő az asztal alatti aknásládából.
Végül a nagykabát biztonságba került. Időközben odakint teljesen megvirradt. Az ablak alatt egy lánctalpas traktor haladt el, falat reszkettető robajjal, Hildegard kutyája vinnyogott a fészerben.
Salme nekilátott, hogy megkeresse a rezsót. Reggel még itt volt szem előtt, most, mikor szükség lenne rá, persze nincs sehol, mégha tótágast áll is az ember. Végigkotorászta az asztal alját; a rezsó azonban nem volt ott. Ezután az ágy alá tolt asztalfiókot kerítette sorra, de se híre, se hamva.
A sarokban talált rá, a brikettesvödör mögött. Reggel a nagy sietségben ott felejtette. Bedugta az asztal fölötti konnektorba, s egy alumínium lábasban vizet tett fel melegedni; kávéskannája nem volt. A kávéivás új divat volt az életében, a menye szoktatta rá, mikor Háromkirályok napján falura jött vendégségbe. A kávé csakugyan jót tett neki, reggelenként sose volt kábult a feje, a szédülésről nem is beszélve, amely megszűnt, mintha elvágták volna. Salme kezdetben nagyon bizalmatlan volt a kávéval szemben, de ezt az érzést lassanként a tiszteleté váltotta fel. Tőle telhetően igyekezett rábeszélni a kiviraiakat is a kávéra, különösen Kaur Ellát, akit gyakran kínzott a fejfájás. — A kávétól kitisztul a fejed — magyarázta neki Salme, mikor Ella nem akart kötélnek állni. Az ő menye egyszerű fejőnő volt, sohasem ivott babkávét, miért ajánlotta volna az anyósának. Ez az egész kávéhistória a városiak habókja, olyan rafinált emberek találták ki, akiknek nincs jobb dolguk. És Ella menye, egy tenyeres-talpas, pirospozsgás menyecske, ugyanolyan lenézően nevetett, mint ahogy Salme is Háromkirályok napján, mikor a menye ugyanebben az alumínium lábasban kávét főzött, s őt is kínálta vele, kitartóan, de indulatoskodás nélkül, míg Salme rá nem állt, hogy megigyon néhány kortyot ebből a furcsa italból, amit a menye valódi kávénak nevezett. Salméból apránként kávébarát lett, úgy, mint abból a bornemisszából, aki apránként olyan iszákossá válik, hogy egyetlen napot se bír ki szesz nélkül.
Persze Salme nem volt holmi kávéimádó, de amióta kávéval él, valóban kitisztult a feje, talán tisztább lett, mint annak előtte bármikor.
A víz már suhogni kezdett a lábasban, mikor hirtelen kialudt a rezsó. Kikapcsolták az áramot, vagy kiégett a biztosíték. Hallotta, hogy Oreskin Szerafina odaát tesz-vesz, s átment megkérdezni, mi a baj az árammal. De ketten se tudtak nyitjára jönni.
A szobájába érve Salménak eszébe villant, hogy hátha ez a fajta kávé árt neki; a menye azt mondta, hogy valódi kávét kell innia. Az emberi bajok gyökere abban van, hogy nem hallgatnak az értelem szavára, hanem jobban bíznak a szokásokban és előítéletekben...
Vajon szabad-e innia ebből a kávéból?
Salme közelebbről megvizsgálta a csomagot. Egy fekete bőrű néger lány volt rárajzolva, cserépkorsóval a fején. Lám, ez aztán fura dolog, miért kell annak a korsónak éppen a fején lennie.
A menye azt mondta, hogy a kávénak frissnek kell lennie, frissen daráltnak, az erejét vesztettnek nincs hatása. Salme ide-oda forgatta kezében a csomagot. Hogy igazodjon el rajta az ember, hogy új-e, vagy régi. A boltban elfelejtette megkérdezni, hogy friss-e a kávé, vagy nem. El kellene menni megkérdezni, de az a nyakigláb lány talán nem is tudja, csak úgy hóbortból issza a kávét, nem az egészsége miatt.
Salme keresni kezdte a szemüvegét. Tokban volt, vattába téve, nehogy eltörjön. A szára zsineggel volt megnyújtva, hogy a feje köré lehessen kötni. A menye azt mondta, hogy nem valami szép az a zsineg, de e tekintetben nem szándékozik figyelembe venni a menye szavát. Istenem, mi is lenne, ha eltörne a szemüveg! Boltba menetkor felveszi a nagykabátot, és kávét is iszik, de a szemüvegügyet elereszti a füle mellett, a szemüveg- meg a kulcsügyet. A kulcsnak erős zsinegen kell lógnia, különben elveszhet.
Feltette a szemüveget, és ismét mustrálni kezdte a kávéscsomagot. Szemüveggel nagyon jól látott, csak félt mindenféle felesleges dologgal koptatni a szemét. A szemüveg koptatja a szemet és az olvasás úgyszintén. Ő egész életében dolgozott, nyűtte magát, s csak nem fogja most nyugdíjas korában akármilyen apró-cseprő dolgokra vesztegetni az erejét.
A csomagon világos, de idegen írás volt, amelyből Salme egy szót se értett. Ha Gálja hazajött volna már az iskolából, meg lehetne tőle kérdezni. A brigádvezetőtől nem illik, tőle csak az időt bátorkodott néhanapján megtudakolni. Gyanakodva szemlélte a csomagot. Vajon mennyit kell ebből a kávéból bögrénként tenni? A menye úgy tanította, hogy a darált kávéból két tetézett kanálnyit lehet tenni, cukrot meg amennyit kedve tartja, de hozzátette, hogy a sok cukor nem tesz jót. Salménak furcsa volt ezt hallani, mert szerinte gyerekkora óta sose kapott elegendő cukrot. Még furcsább volt azt látnia, hogy a menye, okos, tanult ember létére teljesen cukor nélkül itta a kávét. Salme maga is megpróbálkozott vele, a kávé azonban ugyanolyan keserű volt, mint az az orvosság, amit a kórházban az érelmeszesedés ellen adtak neki, amitől még éjjel alvás közben is vicsorgatta a fogát.
Isten tudja, mennyit kell ebből a csomagból bögrénként tenni! Hátha már egy kicsit elvesztette az erejét a csomagban? Mi lenne, ha három kanállal tenne, és kész?
Már be akart gyújtani a főzőkályhába, mikor eszébe jutott, hogy azt olvasta az újságban, a túl erős kávé árt a májnak és a szívnek.
— Szent isten! — motyogta felegyenesedve. — Még meg találom mérgezni magam ezzel az izével.
Visszatette a rezsót a sarokba, és ollóval a kezében nekiállt kibontani a nagykabátot a huzatból. Felesleges volt úgy sietnie az előbb, várhatott volna egy kicsit, és megnézhette volna, hogy mit vett. Hamarosan ismét fel volt öltözve, fogta a lakatot, és bekattintotta vele az ajtót. A kulcs zsinegre kötve ott lógott a nyakában a ruhája alatt. Már az anyja is így hordta a kulcsokat, s most ő is. A folyosón kezébe vette a rücskös, esetlen seprűnyelet. Az anyja sohasem járt bottal, e tekintetben Salme mögötte maradt, az anyja azonban nem ivott kávét, s nem volt ilyen menye, nem is lehetett, mert csupa lánygyereke volt.
A SZERELEMRŐL ÉS A VAGYONRÓL, VAGY FORDÍTVA
A fasorban, az öreg nyírfák és hársak között egy mentőautó jött Salméval szembe. Csak nagy nehezen sikerült neki felmásznia az autó elől az útszélre. Még eltapossa az embert, mi az nekik! Ki lehet itt Kivirában az a halálán levő, akin ilyen lélekszakadva jönnek segíteni? Salme megnézte, merrefelé kanyarodik el az autó. Kiütött rajta a régi cselédházi szokás, hogy minden mozdulat érdekelje, mindenfelé jártassa a szemét, a függönyhasadékon is bekukucskáljon. Az autó a régi kastély elé száguldott, s ott csikorgó fékkel hirtelen megállt.
Ki lehet az, akiért egy ilyen nem mindennapi autó Kivirába jött? Salme sorra vette magában minden szomszédját, aztán a másik emeleten lakókat is. Biztosan rájuk jött valami baj, talán vakbél, agyvérzés vagy szívgörcs. Nem is lenne csoda azután, hogy mennyit isznak mind, valósággal hordószámra.
Salme lába ismert utat taposott, s most a gondolata is rátalált az ismerős ösvényre. Hogyan is betegeskedett a múlt tavaszon, tüdőgyulladása volt. Igaz, a menye még Háromkirályok napján megmondta, hogy nem tüdőgyulladás, de annyi biztos, hogy nagyon legyengült. Három napig ki se jött a szobából, csak feküdt és várt, maga se tudta, mire. Hildegard egy nap kárörvendőn bekukucskált az ajtón, csak úgy égett a kíváncsiságtól, s így szólt, helyesebben újból odamondott neki, újból belemart: — Hozzád aztán egy lélek se néz be, maradhatsz magadnak!
Azzal betette az ajtót, a borjúistállóban volt dolga. Szóval maradhatok, gondolta akkor Salme — megkopogtatom a falat, s Oreskínéknál biztosan meghallja valaki, micsoda beszéd az, hogy rajtam nem segít senki. Segít bizony, ha nekiállok kopogni, Alekszander vagy Szeravima biztosan rájön, hogy szükségem van valamire; micsoda ostoba beszéd ez! Nem kopogtatott, másnap bement az irodába, s elpanaszolta, hogy már néhány napja beteg, rosszul érzi magát, s fél egyedül betegeskedni. Az igazgatóhelyettes megértette a dolgot, s autóval küldte be a kórházba. Nem tüdőgyulladás volt, nem tudja, mi lelte, a doktor felírt valamit a papírra. Mikor azonban Salme tudakolni kezdte, az csak mosolygott, felgyűrette vele a keze szárán az inget, hogy megmérje a vérnyomását. Nem, nem tüdőgyulladás volt, a menye is megmondta. De bánja az ördög, hogy mi volt, az a fő, hogy jól alszik, étvágya is van, még a vasszeget is megenné.
Már majdnem célhoz ért. A seprűnyélre támaszkodva felszuszogott a posta lépcsőjén. A városban a fia lakása még magasabban van, egészen az ég alatt. Jó hallgatni a szél zúgását és a madarak énekét, szokta mondani a fia. Van a házukban lift is, de ő egyedül fél belépni. Ha hirtelen nem boldogul azokkal a gombokkal, a lift két emelet közt rekedhet, amint egy könyvben írtak róla, s a lift néhány napig, sőt akár egy hétig is ott állhat, mire megjön a szerelő és kiszabadítja. Mit csinál annyi ideig ég és föld között, mikor még itt is, ahol két lába és a seprűnyél segítségével szilárdan áll a földön, olyan borzalmas lassan telik az idő. Nem, ő nem fog ilyesmivel vacakolni, ez is amolyan városi hóbort, nem más. A saját lábán jár, bármennyit kell is menni. Másokra nem lehet hagyatkozni, az idegen ló leveti az embert. Kezdetben talán úgy látszik, hogy nem veti le, de ennek hamar vége, s utána lehuppan az ember a sárba vagy a hóba — abba, ami éppen van. Akkor aztán nem segít semmiféle mentőautó, mert aki a földön van, az a földön marad, bármit is mondjon. Jó darabig kell kapaszkodni, mire felér az ember a kéktáblás ajtó elé, ahonnan kihallatszik, hogyan pattognak a fenyőhasábok a kályhában. A szomszéd ajtón ez a felirat áll: pártbizalmi. Ott nincs dolga, csak borítékot meg bélyeget akar venni. A pártbizalmival már régen nincs dolga. A nyugdíjba menetellel megkapta, ami jár neki.
Végre felért, és kifújta magát; összeszedte a bátorságát, hogy belépjen a helyiségbe, amelynek az embereivel és légkörével kissé hadilábon állt, hivatalos intézmény volt, s megvolt a maga sajátos szaga. Papírok, pecsétek szaga meg az enyvé. S még valamié. A hírközlésé. Salme a folyosón hagyta a seprűnyelet és belépett.
Egy idegen, zöld pulóveres férfi ült az asztalnál, s elmélyült arckifejezéssel számolt. A postahivatal vezetője a kályha mellett állt, markában zsebkendőt szorongatott, arca maszatos volt a sírástól, szeme vörös. Salme odament a pulthoz, és megállt, jobb kezét könyökben behajtotta, feje oldalra billent. Elnézegette a dísztávirat-blankettákat, tarka virág, rózsa és szegfű volt rajtuk, sőt az egyiken két nagy vörös rózsa egymás mellett. Salme gyűjtötte a bátorságot, az idegentől kellemetlen volt neki borítékot kérni, a vezető viszont sírással volt elfoglalva, még jó, hogy a köszönés fogadására futotta az erejéből. A fiatalember elmélyülten számolt, a fejét se emelte fel, egyre a kézi számolót csattogtatta. Salme csak nézte, hogy mi történik itt, olyan volt, mint egy kíváncsi süldőlány. Aztán eszébe jutott, hogy holnap este lakodalom lesz a klubban. Nem volt-e ezzel valamiképp kapcsolatban a sírás, mert Kivirában minden azon van, hogy összekeveredjék egymással, az állatok és az emberek életében egyaránt. Itt minden egyetlen csomós masszává olvadt össze: az állatfajták, népek, lakodalmak, temetések, születés és halál. Minden egy volt, csupán egyetlen egységes Kivira létezett: piros arcú, kék szemű, köpcös és határozott, kissé kapatos, kissé együgyű, többnyire azért mégis kapatos és együgyű egyszerre. A házasságok is többnyire ziláltak, mert az ember csak keresgélő az evilági létben, sötétben tévelygő bogár. Tehát a lakodalom körül van baj.
Mielőtt a brigádvezető Aivarja, helyesebben a brigádvezető feleségének Aivarja a bolti kiszolgálóval a lakodalomig jutott volna, a postahivatalban forgolódott. Hogy miért következett be érzelmének hirtelen pálfordulása, azt senki se tudta. Valójában úgy állt a dolog, hogy boltos Iivinek több bútora volt, vagy hogy egyszerűbb fogalmakkal éljünk, módosabb volt nála - így beszélték. Ha ez igaz, akkor csak gratulálni lehetett a fiatalembernek, hogy az emberekével szemben rájött a vagyontárgyak értékére. Mert az ember múlandó, a tárgy örök; minden nemzedék számára csupán a tárgyak merülnek fel új összefüggésekben, az ember azonban egyre ugyanaz, ágyat vagy asztalt választ magának, s kezdetben édes álmot alszik benne, aztán csak egyszerűen alszik, az asztalnál meg eszik, majd a nehéz napi munka után elbóbiskol mellette, s végül már csak ágyról és asztalról álmodik. Az ember, azaz a feleség egyre kevesebbet jelent neki. A férfi új feleséget vesz magának, az ágyat és az asztalt azonban magával viszi az új életbe, mint olyat, amely örökké él, s megpróbáltatásokban edződött. Postás Merle csinosabb, kecsesebb és pirospozsgásabb, mint boltos Iivi, de a lánynak, akinek háta mögött áruval megrakott polcaival ott áll a bolt, előtérbe kellett kerülnie, hogy elhalványítsa a másik arcának rózsáit, mert a bolt ugyan nem az Iivié, de bizonyos fokig mégiscsak az övé. S így Aivar félig ünnepélyes szívében forró láng lobbant, forróbb, mint az esztergája alól kipattanó szivárványszínű vasszikra. Mi is volt tulajdonképpen a helyzet?
A lakodalom mindenesetre közeledőben volt, igaz, hogy csengettyűk nélkül, de tuskóhasítással és más tréfák kíséretében.
A kályha duruzsolt, hogy legalább nagyjából bemelegítse a helyiséget, az ellenőr pedig számokat adott össze egy papíron. Volt benne valami megfoghatatlan sajátosság, amely a szúra emlékeztetett, a mindent ízzé-porrá rágó szúra.
Vagy még rosszabbul állna a dolog, eljárást indítottak talán? Ideje is volt, mivel ebben a padlásszobában esténként dorbézoltak, s azon a pulton, amelyen most Noorus (Ifjúság - az észtországi Komszomol napilapja - Ford.) és a Loomingu Raamatukogu (Olcsó Könyvtár sorozat - Ford.) várta a vevőket, sörösüvegek álltak sorban, s köztük pásztorként kürttel a „Virui fehér" (észt vodka - Ford.) Még nincsenek messze ezek az idők, még akkor is ez járta, mikor Salme menye itt volt vendégségben.
Salme szépen sorba szedte szájában a szavakat, s ünnepélyes lassúsággal, teljes erejével azon igyekezve, hogy tiszta írott nyelven beszéljen, mondta: — Bocsánat, kérem szépen! Egy borítékra lenne szükségem.
S mikor az idegen férfi felemelte a számok bűvöletében úszó tekintetét, ugyanolyan ünnepélyesen és idegenül tette hozzá: — Bélyeggel.
Valóságos erőpróba volt egy égisz mondatot tiszta tallinni nyelven kimondani, ha nem valami jól tudja az ember, s sok foga hiányzik. Salme bizalmatlanul mosolygott és ajkait mozgatta.
Merle erősen szipákolva odajött a pulthoz, fél kézzel elvett az asztalról egy bélyeges borítékot
a nelijárvi üdülő képével, s odanyújtotta Salménak, miközben másik kezével a szemét törölgette.
— Öt kopejka — mondta halkan, szinte alázatosan.
Salme abban a reményben nyúlt a pénztárcája után, hogy nem kell kigombolnia a nagykabátját. De nem érte el, túl mélyen volt, a köténye zsebében. Nem volt más hátra, ki kellett gombolnia a fekete nagykabátot. A pénztárca egy zacskóban volt, amelyet erre a célra varrt kék kartonból, s fenn zsineggel össze lehetett húzni, a zsineg maga pedig a dereka köré volt kötve; pontosan így hordta a pénzt az anyja is, ha volt neki egy kevés. Többszörösen meg volt kötve, mert minden olyan könnyen veszendő ezen a világon. Megkötni, megkötni, s még egyszer megkötni. Végül előhalászta a zöld szélű pénztárcát, amelyben a személyi igazolványa volt, egy háromrubeles és egy fél maréknyi rézpénz. Salme már bánta, hogy nem vett ki otthon egy ötkopejkást, hamarabb meglett volna, bár se neki, se a postáskisasszonynak nem volt sietni valója.
Az idegen férfi egyet köhintett, s számolt tovább, időközben bélyegcsomagokat vett ki a szekrényből, s most elkezdte őket összeszámolni, kitartóan és tántoríthatatlanul, mint egy automata. Még Salme távozásakor se emelte fel a fejét. Mit számított neki egy idős asszony, mikor az államhatalom pénzét kellett összeszámolnia, s aztán jegyzőkönyvet készítenie ennek a pöntyögő lánynak, aki izzadó tenyérrel ismét visszament a kályhához melegedni, előtte és mögötte éhes kutyafalkaként ólálkodott a kétség. Szerelmét elpusztították, saját maga előtt is idegenné tették; a szerelem szeme lecsukódott, az övé pedig látóvá vált, s elfutotta a könny, mert nem volt bútora, a másik lánynak viszont volt — ez pedig nagy szerelmi ösztönző.
Salme becsukta a pénztárcát, a zacskóba dugta, bekötötte a száját, s esetlenül a ruhája alá rejtette, bele a zsebbe, aztán fekete kesztyűjével gyengéden megfogta a borítékot, mintha madárral lenne dolga. A levél természetesen madár, postagalamb, amely innen, a tehénistállók, traktorok és szürke vattakabátok mellől Tallinnba repül, oda, abba a messzi városba, ahova vendégségbe hívta a menye. Még a buszhoz menet is megismételte a meghívást: maradjon ott Salme, szálljon fel vele a buszba, mit számít az, hogy ócska ruha van rajta, a nagykabát viszont új, és az mindent eltakar. Ráadásul nincs abban a városban semmi mesés, semmi soha nem látott, ott is emberek élnek, s akad köztük mindenféle.
Merle néz kifelé az ablakon, a posta előtt megáll egy autó, a fák hallgatagon állnak, mozdulatlanul, a távoli mezőn sápadt napsugár csillog, s a kályha pléhborítása égeti a kezét. Tulajdonképpen már megbékélt a sorsával, éppen ezt jelentik a könnyek.
Az öregasszony eltűnt a kopasz hársfák árnyékában, s ily módon kilépett a képből. Csak a néptelen út marad benne a sápadt napsugaras tájjal, a hóval és az adulai vajfeldolgozó kéményével. A merev pillantás körbejár, s a kézi számoló baljósán csattog.
(Folytatjuk)
BERECZK1 GÁBOR fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése