BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története
(Folytatás)
A VÁGY TELJESÜL
 |
| Alekszej Tresnyikov (Wikipedia) |
A hatvanas években azután váratlan fordulatot vett érdeklődésem, amely addigra sem hunyt ki az ismeretlen és nagyszerű világ iránt, amely a sarkkörön túl is létezik. A békeharc, amelyben igen nagy erővel részt vettem, összehozott egyik neves sarkkutatónkkal a sarkkutatók második nemzedékéből, Alekszej Fjodorovics Tresnyikovval, aki az Északi-sarkon telelő harmadik expedíciót vezette, később pedig egy expedíciót vitt a Déli-sarkra. Akkoriban Tresnyikov már neves tudós volt, és az Északi- és Déli-sarkkutató Intézet vezetője volt Leningrádban. Egy nemzetközi békekonferencián véletlenül szomszédok voltunk az elnökségi asztalnál. Beszélgetni kezdtünk, és én bevallottam, hogy már hosszú évek óta az egyik legtitkosabb vágyam, hogy az Északi-sarkra kerüljek valamilyen állomásra, éljek egy kicsit az ott telelők között, élményeket gyűjtsek, és írjak nehéz életükről, azután pedig ezeket az írásokat átadhassam a Pravdának. . A neves sarkkutató jóindulatú mosollyal hallgatott végig, és hétköznapi hangon mondta:
— No és? Miért nem valósítja meg. ezt az álmát?
— Hát nekem ez most már nem olyan egyszerű. Jó barátom Gorbatov, egy házban éltünk, és emlékszem, amikor még erejének teljében volt, akkor is milyen sok fáradozással készült az ilyen utazásokra. Sajnos, én már nem vagyok olyan fiatal.
— Romantika — mosolyodott el Tresnyikov. — Tudja mit? A napokban utazom az Északi-sarkra. Elmegyek a mieinkhez Tixibe. Azután meglátogatom az Északi-sark nevű úszóállomást. Akarja megvalósítani riporteri ifjúságának kék madaras álmát? Repüljünk együtt.
— Akarom — mondtam önmagam számára is váratlanul —, de mi kell ehhez?
— Két szabad hét, egy hátizsák váltás fehérneművel, lehetőleg meleg, egy neszesszer tisztálkodási eszközökkel és jóindulat. Tehát, amint visszatérünk erről a konferenciáról, utazunk is.
Be kell vallanom, hogy a továbbiakban alig figyeltem a szónokra...
Északi-sark... ilyen hamar ... és ilyen egyszerűen... Tudósítást írni a Pravdába a sarkkörön túli területről, és büszkén így keltezni: „Északi-sark". Gorbatov után a Pravda tudósítói közül a háborút követően úgy emlékszem senki sem volt ott... Folyóiratom, a Junyoszty ma már nem olyan nyugtalan gyermek, hogy ne lehetne két rövid hétre otthagyni. Bizonyos, hogy a Pravda hozzájárul egy ilyen utazáshoz... De még szabadságom is van. Nem is voltam szabadságon...
Egyszóval a szünetben már megfontoltan feleltem Tresnyikov professzornak:
— Ha nem vonja vissza a meghívását, repülök.
— Komolyan mondja?
— Természetesen.
Amikor hazamentem, és mint mindig, elmerültem a távollétem alatt összegyűlt írásokban és ügyekben, be kell vallanom, megfeledkeztem ígéretemről, sőt magáról sarkvidéki álmomról is. És eszembe sem jutott, pedig Borisz Gorbatov emléktáblája az én házam falán van, és mindennap elmegyek mellette. De egyszer, amikor hazamentem a szerkesztőségből, a feleségem elmondta, hogy Leningrádból egy kellemes hangú, értelmes ember keresett, és azt üzente: holnapután az Északi-sarkra repül, és nem gondoltam-e meg, hogy vele repülök.
— Az Északi-sark, ez nálatok valamiféle titkos jelszó? — kérdezte gyanakodva a feleségem, és amikor megértette, hogy nem titkos jelszó, és mi valóban elhatároztuk, hogy repülünk, leesett az álla. — Ezt még tőled sem vártam volna — mondotta. — Hiszen beutalónk van a szanatóriumba. Az asztalodon ott a folyóiratod ötödik számának kefelevonata, és Aljoskának nemsokára itt az érettségije.
Igen. Mindez így volt: az új folyóiratszám kefelevonata, a beutaló a szanatóriumba és kisebbik fiam iskolavégzése. De az Északi-sark! A fiatal újságíró titkos álma teljesen magával ragadott engem, a már éltes újságírót, és minden folyó ügyemet és gondomat háttérbe szorította.
Röviden szólva, két nap múlva, egy szép májusi reggelen, amikor a repülőtér melletti nyírfaligetben kétségbeesett károgással beszélték meg tavaszi lakáshelyzetüket a varjak, Alekszej Fjodorovics Tresnyikov és én ott voltunk a repülőgép lépcsőjénél az utasok között, akik a sarkkörön túli területre indultak. Meglepett ennek a tömegnek hétköznapi külseje. Olyanok voltak, mintha nem is a titokzatos és izgalmas Északi-sarkra utaztak volna, hanem valahová Penzába vagy Kosztromába. Csak fekete vitorlavászon köpenybe öltözött fiatalemberek egy csoportja vált ki a tarka, májusi tömegből.
A fekete köpenyes fiatalemberek vidáman üdvözölték útitársamat, aki erre az alkalomra ugyanúgy öltözött, mint ők, és ez az öltözék ezt az egyébként megtermett és széles vállú embert szinte négyszögletessé tette. Elmondta, hogy ez a csoport az ott telelők váltása, és hogy ezek a napsütötte legények tulajdonképpen kutatók — aspiránsok, különböző tudományágak kandidátusai —, és az időszak, amit majd az Északi-sarkon töltenek, hozzátartozik a normális és megszokott életükhöz.
Az Északi-sarkra indulók vállán jól megtömött turistahátizsákok voltak. Semmiféle speciális bála vagy nagyobb csomag nem volt náluk. A repülőút is megszokott, hétköznapi repülőjárat. Semmi, egyáltalán semmi egzotikum. És én, aki teljesen romantikára hangoltam magam, be kell valljam, hogy némi kiábrándulást is éreztem. Elrepültünk tehát, és ez az egész repülőút a tavaszi fényben ragyogó Moszkvából a gépen, amely a május minden illatát árasztó nyírfaligetből indult, ez az út az örök hó világába, a fehér térség világába, amely fölött fáradhatatlanul ragyog a huszonnégy órás napvilág, mindössze néhány kiábrándítóan egyszerű órát vett igénybe. Már repülés közben meggyőződtem róla, hogy a sarkvidék egzotikumából, amelyet oly ízesen írt le nemrég Borisz Gorbatov, legföljebb csak az elnevezések maradtak meg, mint például a Gondviselés-öböl, az Iramszarvas-tenger és mások. Útközben az állomásokon, amelyek faházakból álló kis városok, a szarvas vonta fogatokon kivül, amelyek együtt szorongtak a gépkocsikkal, semmi nem emlékeztetett arra, hogy a sarkvidéken vagyunk.
Sőt. Az utolsó ugrás, ahogy Tresnyikov kifejezte magát, Tixi állomástól az Északi-sarkig sem rendítette meg a képzeletet. A repülőgép ablakai mögött egészen a horizontig, ameddig csak a szem ellátott, egyforma felhalmozódott jégtömegek látszódtak. Időnként egy-egy rianásban víz feketéllett. Igaz, meg kellett lenni a repülőgépeken szokásos komfort nélkül. Nem voltak iskolázott mosolyú stewardessek, nem volt a szokásos főtt csirke ebédre, amelyet minden utas megkap, bárhová repül. Ládákon kellett ülni, salétrommal telt hordók mellett. Viszont a pilóták nagyon jó illatú, ízes scsível vendégeltek meg, amelyet a navigációs tiszt útközben készített el egy villany-főzőn. Megismerkedtünk ellenben a rendkívül rokonszenves sarki pilótákkal, akik telis-tele vannak különböző, nagyon érdekes történetekkel. Nekem pedig kérésükre előadást kellett tartanom az irodalmi újdonságokról, amelyek iránt, mint kiderült, nagy érdeklődést tanúsítanak, és amelyeket nagy figyelemmel követnek.
Éppen akkor ettük meg a scsít, amikor a pilóta közölte, hogy megérkezünk. Valahol messze, az összevissza halmozódott jégtömeg mögött kis fekete kockákat láttam. Később emberi figurákká alakultak, akik a repülőgép elé szaladtak. Hát ez volt minden. A repülőgép olyan biztonságosan és nyugodtan landolt, hogy tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy egy úszó jégtáblára szálltunk le, és a leszállás helye pontosan az az Északi-sark, amely felé valamikor a legbátrabb utazók is csak gondolatban törekedtek. Nem. Tulajdonképpen az egész repülés és a földre szállás is elkeserítően egyszerű és mindennapi volt. A repülőgép, miután leszállt, még oda is gurult arra a helyre, ahova parancsolóan mutatott zászlójával egy szakállas ember, aki a háború előtti sarkkutatók egyenruháját viselte: prémkabátot hátravetett csuklyával, prémes csizmát és prémes kesztyűt. Ez az ember, akinek ősz haját tépte és szaggatta a propellerek támasztotta szél, olyan volt, mint a hajdani romantika egy törmeléke, amelyet az időgép hozott erre a prózai, és úgy látszik, már jól belakott, sőt berendezett jégtáblára.
Hát ez az Északi-sark? Összetaposott jég, kitaposott ösvények, leszálló és felszálló repülőgépek nyomai. Egy lehengerelt út, amely összeköti a leszállóteret egy kis — nem félek használni ezt a szót — falucskával, amely négyszögletes faházakból és néhány kerek ponyvasátorból áll. Nemcsak örök néma csönd, amely annak idején minden sarkvidékről szóló riportban feltűnt, de még közönséges, egyszerű csönd sincsen. Alig hallgatott el a repülőgép motorjainak bőgése, nagyon jól lehetett hallani egy kis motor buzgó zakatolását. És a repülőgép körül máris megkezdődött a hétköznapi sürgölődés. A fekete viharkabátos, jól megtermett fiatalemberek fürgén kirakták a jégre a ládákat, a salétromoshordókat, a zsákokat, mindezt egy nagy alumínium lapra, amelyet már odavonszolt a leszállópályára egy — leginkább egy katicabogárra emlékeztető — fürge, piros traktor. A ki- és berakodás megszokott módon folyt. Érezhető volt, hogy ez jól begyakorolt művelet, amelynek során mindenki tudja, mit kell tennie. Nincs szükség sem utasításokra, sem rendelkezésekre, sem korholásra.
Egyszóval megértettem, hogy a hajdani romantika, ami a háború előtt itt járt riportereknek azonnal szemébe ötlött, visszatérhetetlenül eltűnt a múltba, és valami más jött a helyébe, amit még meg kellett figyelnem, tanulmányoznom és megnéznem. A hajdani egzotikum keresése közben tekintetem akaratlanul is megakadt a szakállas öregemberen, aki a klasszikus sarkkutatói prémruhát viselte. Egyébként miután letette a zászlócskáját, a többiekkel együtt ő is a repülőgép kirakását végezte, és annyira el volt foglalva, hogy kényelmetlen lett volna kérdésekkel odatolakodni hozzá. Egyébként mindenki dolgozott, köztük az ott telelők vezetője is, akiről már tudtam, hogy szabad perceiben itt fejezi be doktori disszertációját.- Dolgozott maga Tresnyikov is, ez a nagyszerű tudós, akit ismer minden sarki expedíció, és aki felfedezett egy, az óceán mélyén húzódó víz alatti hegyvonulatot, amely nemrég a Lomonoszov-hegyhát nevet kapta. Amikor elhelyezték a rakományt a nagy alumínium lapon, és a fürge, katicabogárhoz hasonló traktor azt a faluhoz vonszolta, és mindenki utána ment, észrevettem egy — addig a repülőgéptől eltakart —, jégbe fagyott útjelző táblát. Rendkívül részletesen elkészített tábla volt ez, amelynek nyilai különböző irányokba mutattak, sőt az egyik közülük lefelé.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
