Polevoj önéletírása (3)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)

A VÁGY TELJESÜL

Alekszej Tresnyikov (Wikipedia)

Fiatal koromban az újságírás, hogy úgy mondjam, az Északi-sark jegyében zajlott. Jégtörő hajók útja... A cseljuszkinisták eposza... Példátlan repülések az Északi-sarkon át, az Amerikai Egyesült Államokba... A híres hős négyes kiszállása az Északi-sarkon és az ott eltöltött tél, ami akkoriban megrendítette az egész világot... Mennyire irigyeltük mi, vidéki riporterek, akkoriban a fővárosi kollégákat, akiknek joguk volt tudósításaikat ilyen romantikus címekkel ellátni: „Tixi", „Amderma", „Cseljuszkin fedélzete", „Északi-sark". Csak egy kis ideig lehetnék ott, ezen a titokzatos vidéken, csak fél szemmel rápillanthatnék a jégre, az ott telelők kunyhóira, ezekre a nagyszerű emberekre. Még a háború után is irigyeltem Borisz Gorbatovot, aki mint a Pravda tudósítója járt a sarkkörön túl és cikksorozatot írt ezzel a címmel: Az Északi-sark hétköznapjai.

A hatvanas években azután váratlan fordulatot vett érdeklődésem, amely addigra sem hunyt ki az ismeretlen és nagyszerű világ iránt, amely a sarkkörön túl is létezik. A békeharc, amelyben igen nagy erővel részt vettem, összehozott egyik neves sarkkutatónkkal a sarkkutatók második nemzedékéből, Alekszej Fjodorovics Tresnyikovval, aki az Északi-sarkon telelő harmadik expedíciót vezette, később pedig egy expedíciót vitt a Déli-sarkra. Akkoriban Tresnyikov már neves tudós volt, és az Északi- és Déli-sarkkutató Intézet vezetője volt Leningrádban. Egy nemzetközi békekonferencián véletlenül szomszédok voltunk az elnökségi asztalnál. Beszélgetni kezdtünk, és én bevallottam, hogy már hosszú évek óta az egyik legtitkosabb vágyam, hogy az Északi-sarkra kerüljek valamilyen állomásra, éljek egy kicsit az ott telelők között, élményeket gyűjtsek, és írjak nehéz életükről, azután pedig ezeket az írásokat átadhassam a Pravdának. .    A neves sarkkutató jóindulatú mosollyal hallgatott végig, és hétköznapi hangon mondta:
—  No és? Miért nem valósítja meg. ezt az álmát?
—  Hát nekem ez most már nem olyan egyszerű. Jó barátom Gorbatov, egy házban éltünk, és emlékszem, amikor még erejének teljében volt, akkor is milyen sok fáradozással készült az ilyen utazásokra. Sajnos, én már nem vagyok olyan fiatal.
—  Romantika — mosolyodott el Tresnyikov. — Tudja mit? A napokban utazom az Északi-sarkra. Elmegyek a mieinkhez Tixibe. Azután meglátogatom az Északi-sark nevű úszóállomást. Akarja megvalósítani riporteri ifjúságának kék madaras álmát? Repüljünk együtt.
—  Akarom — mondtam önmagam számára is váratlanul —, de mi kell ehhez?
—  Két szabad hét, egy hátizsák váltás fehérneművel, lehetőleg meleg, egy neszesszer tisztálkodási eszközökkel és jóindulat. Tehát, amint visszatérünk erről a konferenciáról, utazunk is.

Be kell vallanom, hogy a továbbiakban alig figyeltem a szónokra... 

Északi-sark... ilyen hamar ... és ilyen egyszerűen... Tudósítást írni a Pravdába a sarkkörön túli területről, és büszkén így keltezni: „Északi-sark". Gorbatov után a Pravda tudósítói közül a háborút követően úgy emlékszem senki sem volt ott... Folyóiratom, a Junyoszty ma már nem olyan nyugtalan gyermek, hogy ne lehetne két rövid hétre otthagyni. Bizonyos, hogy a Pravda hozzájárul egy ilyen utazáshoz... De még szabadságom is van. Nem is voltam szabadságon...

Egyszóval a szünetben már megfontoltan feleltem Tresnyikov professzornak:
—  Ha nem vonja vissza a meghívását, repülök.
—  Komolyan mondja?
—  Természetesen.
Amikor hazamentem, és mint mindig, elmerültem a távollétem alatt összegyűlt írásokban és ügyekben, be kell vallanom, megfeledkeztem ígéretemről, sőt magáról sarkvidéki álmomról is. És eszembe sem jutott, pedig Borisz Gorbatov emléktáblája az én házam falán van, és mindennap elmegyek mellette. De egyszer, amikor hazamentem a szerkesztőségből, a feleségem elmondta, hogy Leningrádból egy kellemes hangú, értelmes ember keresett, és azt üzente: holnapután az Északi-sarkra repül, és nem gondoltam-e meg, hogy vele repülök.
—  Az Északi-sark, ez nálatok valamiféle titkos jelszó? — kérdezte gyanakodva a feleségem, és amikor megértette, hogy nem titkos jelszó, és mi valóban elhatároztuk, hogy repülünk, leesett az álla. — Ezt még tőled sem vártam volna — mondotta. — Hiszen beutalónk van a szanatóriumba. Az asztalodon ott a folyóiratod ötödik számának kefelevonata, és Aljoskának nemsokára itt az érettségije.

Igen. Mindez így volt: az új folyóiratszám kefelevonata, a beutaló a szanatóriumba és kisebbik fiam iskolavégzése. De az Északi-sark! A fiatal újságíró titkos álma teljesen magával ragadott engem, a már éltes újságírót, és minden folyó ügyemet és gondomat háttérbe szorította.

Röviden szólva, két nap múlva, egy szép májusi reggelen, amikor a repülőtér melletti nyírfaligetben kétségbeesett károgással beszélték meg tavaszi lakáshelyzetüket a varjak, Alekszej Fjodorovics Tresnyikov és én ott voltunk a repülőgép lépcsőjénél az utasok között, akik a sarkkörön túli területre indultak. Meglepett ennek a tömegnek hétköznapi külseje. Olyanok voltak, mintha nem is a titokzatos és izgalmas Északi-sarkra utaztak volna, hanem valahová Penzába vagy Kosztromába. Csak fekete vitorlavászon köpenybe öltözött fiatalemberek egy csoportja vált ki a tarka, májusi tömegből.

A fekete köpenyes fiatalemberek vidáman üdvözölték útitársamat, aki erre az alkalomra ugyanúgy öltözött, mint ők, és ez az öltözék ezt az egyébként megtermett és széles vállú embert szinte négyszögletessé tette. Elmondta, hogy ez a csoport az ott telelők váltása, és hogy ezek a napsütötte legények tulajdonképpen kutatók — aspiránsok, különböző tudományágak kandidátusai —, és az időszak, amit majd az Északi-sarkon töltenek, hozzátartozik a normális és megszokott életükhöz.

Az Északi-sarkra indulók vállán jól megtömött turistahátizsákok voltak. Semmiféle speciális bála vagy nagyobb csomag nem volt náluk. A repülőút is megszokott, hétköznapi repülőjárat. Semmi, egyáltalán semmi egzotikum. És én, aki teljesen romantikára hangoltam magam, be kell valljam, hogy némi kiábrándulást is éreztem. Elrepültünk tehát, és ez az egész repülőút a tavaszi fényben ragyogó Moszkvából a gépen, amely a május minden illatát árasztó nyírfaligetből indult, ez az út az örök hó világába, a fehér térség világába, amely fölött fáradhatatlanul ragyog a huszonnégy órás napvilág, mindössze néhány kiábrándítóan egyszerű órát vett igénybe. Már repülés közben meggyőződtem róla, hogy a sarkvidék egzotikumából, amelyet oly ízesen írt le nemrég Borisz Gorbatov, legföljebb csak az elnevezések maradtak meg, mint például a Gondviselés-öböl, az Iramszarvas-tenger és mások. Útközben az állomásokon, amelyek faházakból álló kis városok, a szarvas vonta fogatokon kivül, amelyek együtt szorongtak a gépkocsikkal, semmi nem emlékeztetett arra, hogy a sarkvidéken vagyunk.

Sőt. Az utolsó ugrás, ahogy Tresnyikov kifejezte magát, Tixi állomástól az Északi-sarkig sem rendítette meg a képzeletet. A repülőgép ablakai mögött egészen a horizontig, ameddig csak a szem ellátott, egyforma felhalmozódott jégtömegek látszódtak. Időnként egy-egy rianásban víz feketéllett. Igaz, meg kellett lenni a repülőgépeken szokásos komfort nélkül. Nem voltak iskolázott mosolyú stewardessek, nem volt a szokásos főtt csirke ebédre, amelyet minden utas megkap, bárhová repül. Ládákon kellett ülni, salétrommal telt hordók mellett. Viszont a pilóták nagyon jó illatú, ízes scsível vendégeltek meg, amelyet a navigációs tiszt útközben készített el egy villany-főzőn. Megismerkedtünk ellenben a rendkívül rokonszenves sarki pilótákkal, akik telis-tele vannak különböző, nagyon érdekes történetekkel. Nekem pedig kérésükre előadást kellett tartanom az irodalmi újdonságokról, amelyek iránt, mint kiderült, nagy érdeklődést tanúsítanak, és amelyeket nagy figyelemmel követnek.

Éppen akkor ettük meg a scsít, amikor a pilóta közölte, hogy megérkezünk. Valahol messze, az összevissza halmozódott jégtömeg mögött kis fekete kockákat láttam. Később emberi figurákká alakultak, akik a repülőgép elé szaladtak. Hát ez volt minden. A repülőgép olyan biztonságosan és nyugodtan landolt, hogy tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy egy úszó jégtáblára szálltunk le, és a leszállás helye pontosan az az Északi-sark, amely felé valamikor a legbátrabb utazók is csak gondolatban törekedtek. Nem. Tulajdonképpen az egész repülés és a földre szállás is elkeserítően egyszerű és mindennapi volt. A repülőgép, miután leszállt, még oda is gurult arra a helyre, ahova parancsolóan mutatott zászlójával egy szakállas ember, aki a háború előtti sarkkutatók egyenruháját viselte: prémkabátot hátravetett csuklyával, prémes csizmát és prémes kesztyűt. Ez az ember, akinek ősz haját tépte és szaggatta a propellerek támasztotta szél, olyan volt, mint a hajdani romantika egy törmeléke, amelyet az időgép hozott erre a prózai, és úgy látszik, már jól belakott, sőt berendezett jégtáblára.

Hát ez az Északi-sark? Összetaposott jég, kitaposott ösvények, leszálló és felszálló repülőgépek nyomai. Egy lehengerelt út, amely összeköti a leszállóteret egy kis — nem félek használni ezt a szót — falucskával, amely négyszögletes faházakból és néhány kerek ponyvasátorból áll. Nemcsak örök néma csönd, amely annak idején minden sarkvidékről szóló riportban feltűnt, de még közönséges, egyszerű csönd sincsen. Alig hallgatott el a repülőgép motorjainak bőgése, nagyon jól lehetett hallani egy kis motor buzgó zakatolását. És a repülőgép körül máris megkezdődött a hétköznapi sürgölődés. A fekete viharkabátos, jól megtermett fiatalemberek fürgén kirakták a jégre a ládákat, a salétromoshordókat, a zsákokat, mindezt egy nagy alumínium lapra, amelyet már odavonszolt a leszállópályára egy — leginkább egy katicabogárra emlékeztető — fürge, piros traktor. A ki- és berakodás megszokott módon folyt. Érezhető volt, hogy ez jól begyakorolt művelet, amelynek során mindenki tudja, mit kell tennie. Nincs szükség sem utasításokra, sem rendelkezésekre, sem korholásra.

Egyszóval megértettem, hogy a hajdani romantika, ami a háború előtt itt járt riportereknek azonnal szemébe ötlött, visszatérhetetlenül eltűnt a múltba, és valami más jött a helyébe, amit még meg kellett figyelnem, tanulmányoznom és megnéznem. A hajdani egzotikum keresése közben tekintetem akaratlanul is megakadt a szakállas öregemberen, aki a klasszikus sarkkutatói prémruhát viselte. Egyébként miután letette a zászlócskáját, a többiekkel együtt ő is a repülőgép kirakását végezte, és annyira el volt foglalva, hogy kényelmetlen lett volna kérdésekkel odatolakodni hozzá. Egyébként mindenki dolgozott, köztük az ott telelők vezetője is, akiről már tudtam, hogy szabad perceiben itt fejezi be doktori disszertációját.- Dolgozott maga Tresnyikov is, ez a nagyszerű tudós, akit ismer minden sarki expedíció, és aki felfedezett egy, az óceán mélyén húzódó víz alatti hegyvonulatot, amely nemrég a Lomonoszov-hegyhát nevet kapta. Amikor elhelyezték a rakományt a nagy alumínium lapon, és a fürge, katicabogárhoz hasonló traktor azt a faluhoz vonszolta, és mindenki utána ment, észrevettem egy — addig a repülőgéptől eltakart —, jégbe fagyott útjelző táblát. Rendkívül részletesen elkészített tábla volt ez, amelynek nyilai különböző irányokba mutattak, sőt az egyik közülük lefelé.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Polevoj önéletírása (2)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)


BOCSKIN MÉRNÖK KILENCEDIK TENGERE

Bocskin mérnök (Wikipedia)

Egy fagyos téli napon, amikor a szibériai hó kékes árnyalatot ölt, az akkoriban még igen fiatal Gyivnogorszk város kényelmes mozijában megnéztem a Bocskin mérnök kilencedik tengere című dokumentumfilmet. Érdekes, mesterien elkészített film. Arról az eseményről szól, amely a közelmúltban történt ezen a helyen, ahol a folyó összeszorul két erdő borította part közé és meggyorsul a folyása. Pontosabban mondva az esemény még nem fejeződött be, még folytatódott, hiszen az ország legfiatalabb mesterséges tengere azokban a napokban még nem töltötte be a hidrotechnikusok által előkészített medret.

Arról a hatalmas víztárolóról van szó, amelyet akkoriban építettek a krasznojarszki vízierőmű zsilipje mögött. Valóban óriási volt ez a kézzel alkotott tenger. Több száz kilométeren át húzódott fölfelé a Jenyiszej folyása mentén, és máris észrevehetően megváltoztatta a közeli kerületeknek nemcsak a földrajzi arculatát, hanem mint kiderült, hatni kezdett az állatvilágára, sőt az éghajlatára is.

Mint a Pravda tudósítója nem egyszer megfordultam ezen a vidéken. Egyszer, még a tenger születése idején, Oreszt Vereszkij festőművésszel egy ideig az építőkkel együtt laktunk abban a vagonban, amelyben a kihelyezett szerkesztőség elhelyezkedett. A tenger akkoriban még éppen csak megszületett a nemrég feltöltött gát mögött, amely elzárta a folyót. De most, amikor a gát egy tizenhárom emeletes ház magasságát is elérte, már valóságos tenger hömpölygött a Jenyiszej medre mentén. Ez a tenger volt nagy hírű vízierőmű-építő mérnökünk, Andrej Jefimovics Bocskin utolsó munkája. 
Bocskin egész életét zsilipek, öntözőrendszerek, kisebb és nagyobb vízi erőművek építésének szentelte.

Egyszóval megnéztem a filmet. A filmfelvevőgép visszaidézte ennek a tengernek a képeit, amely kiszélesítette a szép nevű Birjuszk folyó medrét, és megváltoztatta folyásának irányát. Láttam a falvakat, amelyek a víz elől felmásztak a hegyoldalra. Láttam az erdei- és a feketefenyőket, amelyek csúcsai az öblök felett magasodnak; a különböző vízimadarak fajait, amelyek az elfakult csúcsok alatt tanyáznak. És végül láttam a hatalmas, gigantikus gátat, amely mint egy horizontra kifeszített gerinc, sziklaormokhoz támaszkodik — a krasznojarszki vízi erőmű gátját.
A mesterséges vízesések, a víz hatalmas tömege, amely negyvenméteres magasságból zuhan alá. Láttam, hogyan porlanak szét a vízcseppek, láttam a fölöttük csillámló szivárványt. Láttam az orsószerű pisztrángokat, amelyek fölfelé igyekeztek az elzárt folyón, és az erősen összeszoruló vízben nekiütődtek a betonnak. Láttam egy jávorszarvas-családot, amely megpróbálta úszva meghódítani az újonnan született vízi térséget.

A víztároló, vagyis a tenger, amelyről a film szólt, vizével a legnagyobb vízi erőművet táplálta, amelyhez hasonló abban az időben még nem volt a földön. Egyszóval rendkívül izgalmas film volt. De miközben néztem, kétszeresen is izgultam, mert Bocskin mérnök kilencedik tengere hozzám egészen közel csobogott, Bocskin mérnök pedig mellettem ült, és nézte az ismerős képeket, ahogyan egymás után felvillantak a filmvásznon. De különösen azért izgultam, mert ez a mérnök komszomolista ifjúságom óta jó barátom.

Ugyan ki ne tudna ma már erről a híres vízierőmű-építőről, a szocialista munka hőséről, akinek számos katonai és a békés építőmunkában kapott érdemrendje van. Aki a Legfelső Tanács rendeletére kapott Lenin-díjat a krasznojarszki vízi erőmű építése után. Még azokban a régi években ismertem őt Tver városában, ahol akkoriban együtt éltünk és egy időben együtt dolgoztunk a Tverszkaja Pravda című újságnál. Egy Komszomol-sejtbe tartoztunk, és ráadásul — igaz, hogy eredménytelenül — ugyanannak a csinos kislánynak udvaroltunk, bár mindketten hoppon maradtunk, mert ő helyettünk a Komintern Lovassági Iskola egy jóképű diákját választotta, aki később fantasztikus karriert futott be, de nem a harcmezőn, hanem, képzeljék el, az operaszínpad deszkáin.

Már volt alkalmam írni Andrej Bocskin tevékenységéről ebben a könyvben. A komszomolistáról, aki Szutok faluból indult, és 1925-ben végigjárta a Volga felső folyásának minden települését az újság furgonjával, amelyen ez a büszke felirat díszelgett: „Utunk végtelen, falutól faluig, községtől községig, járástól járásig." Később én, bár nem mondhatom, hogy különös sikereket értem volna el, mint falusi könyvtáros, a karéliaí Miksino faluban vártam ezt az autót, Bocskin útja pedig tragikusan megszakadt egy bemutató alkalmával, amikor a tűzoltó berendezés működését akarta demonstrálni.

Az ember mindig szívesen emlékezik vissza ifjúságára. És még a fiatalkori balsikerek is kedves emlékek maradnak. A híres mérnök, aki hosszú és nehéz életutat járt végig, aki — kedvenc kifejezése szerint — sebhelyeket hagyott a föld felszínén, gátakat, öntözőcsatornákat, mesterséges tengereket, aki végigharcolta a háborút, amelynek során fel kellett robbantania azt, amit a hozzá hasonló mérnökök építettek, ez az idős mérnök még ma is gondosan őrzi ifjúkori emlékeit. Életének azon a nevezetes napján, amikor itt, a Jenyiszej folyó legkeskenyebb pontján Szibériának ezt a legnagyobb folyóját elzárták és új mederbe terelték, késő éjjel, amikor Bocskin mérnök kis házában megünnepeltük ezt a nagy eseményt, félrevonultunk az asztal mellett ülők zajos társaságától, és felidéztük ifjúkorunkat. Felesége, aki szintén hajdani tveri komszomolista volt, előhozta és megmutatta azt a régi dokumentumot, amelynek szövegét akkor beírtam a noteszembe. Nos, itt következik ennek a dokumentumnak a szövege, amelyet még ma is gondosan őriz a híres mérnök: „Igazolás. Jelen igazolást a Tverszkaja Pravda és a Tverszkaja Gyerevnya újságok szerkesztősége adja A. E. Bocskin felelős munkatársnak arról, hogy ő valóban a szerkesztőség küldötte az agitációs autó vezetőjeként, abból a célból, hogy sajtópropagandát folytasson a falusi lakosság körében, amit ezennel igazolunk."

Réges-régi napok, és milyen jól, milyen féltve őrzi őket az emlékezet. Akkoriban szakadt meg barátságunk több mint harminc évre. Amikor utazásaim során végiglátogattam a cimljanszki, leningrádí és bratszki vízi erőműveket, és elterveztem Vad parton című regényemet, már ismertem Fjodor Grigorjevics Loginov és Iván Ivanovics Namusin vízierőmű-építő mérnököket. Már akkor is tudtam Bocskinról, aki abban az időben az Angarán épített vízi erőművet. De ennek a mérnöknek a képe, akiről akkor csak hallomásból tudtam, semmiképpen sem egyezett fiatalkori barátom képével. Kollégáitól hallottam róla. Nagy tudású, nagy tapasztalatú, de egyszerű, magának való ember. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Amikor Kínába mentem, majd amikor Kínából visszaérkeztem, és leszálltam Irkutszkban, nemegyszer próbáltam telefonon megtalálni. De sehogy sem sikerült. Hol a minisztériumban volt beszámolni, hol a Legfelső Tanács ülésén vett részt, vagy behívták a Központi Bizottságba valamilyen ügyből kifolyólag. Mit tehetünk? Dolgozó ember hatalmas felelősséggel, rengeteg kötelezettséggel.

Egyszer azonban Alekszandr Tvardovszkijjal és Jifi Planetka cseh újságíróval, aki valamennyi barátomnak barátja, éppen Bratszkból tértünk vissza az Angara lezárása után, és Franz Taurin író meghívott bennünket Irkutszkba ebédre. Taurin a vízi erőmű építői között élt és róluk írt. A vendégek között ott volt Bocskin mérnök is. Nagydarab, széles vállú, lassú mozgású, medve járású ember, szemében állandóan a humor szikráival. Megkülönböztetően udvarias volt. Szívesen válaszolt Tvardovszkij kérdéseire a különböző nehézségekkel kapcsolatban, amelyeket a mai építőknek le kell győzni, a különböző bürokratikus akadályokról, amelyeket hol itt, hol ott kell megostromolnia. Udvariasan, mindenre kiterjedően válaszolt.

És valahol már az ebéd vége felé odajött hozzám, és hirtelen megkérdezte:
—  Mi az kedves barátom, nem ismersz meg?
Ez a tegezés, ami olyan hirtelen jött a nyelvére, megzavart. Elvesztettem a fejemet, valamit mormogtam, hogy igen, persze, emlékszem, már találkoztunk. Megemlítettem két-három esetet, ahol találkozhattunk volna.                                   
—  A fenét emlékszel! — és ezt mondván félresöpörte őszülő haját, amely eltakarta homlokát. Meredek homlokán azonnal világosan megjelent egy félkör alakú forradás.
—  Andrej, Andrjuska! — ordítottam.
És valamennyi vendég meglepetésére, miután már csaknem az egész ebédet végigültük egy közös asztalnál, felugrottunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk. Két barát, a húszas évek két komszomolistája, akik több mint harminc éve nem találkoztunk.

Hogyisne emlékeztem volna erre a különös formájú forradásra, az agitációs autóra, amelynek cigánysátor teteje volt, ennek a kulturális felvilágosító expedíciónak a vezetőjére, barátomra, a komszomolista Andrej Bocskinra, az álnok Natasára, aki mindkettőnket faképnél hagyott, és sok minden egyébre, amit az ifjúságtól az öregségig megőriz az emlékezet. Mindez egyszerre felvillant a szemem előtt, és olyan világosan láttam, mint a papíron, amelyet előhívó folyadékba tesznek.
—  Andrej, te vagy az?
—  Én vagyok, Borenyka, én. Rosszul emlékszel régi barátaidra.
És minden másról megfeledkezve, elbeszélgettünk azokról a régmúlt komszomolista évekről. Itt az Angarán azokban a napokban az irkutszki vízi erőmű építésének befejezésén fáradozott, és azt is megtudtam, hogy mi történt vele, miután elváltunk a húszas évek közepén.

Amikor kijött a kórházból, homlokán a forradással, felvették a Munkásakadémiára. Elvégezte. Azután beiratkozott a moszkvai Vízgazdálkodási Főiskola vízierőmű-építő fakultására. Szerencséje volt. Gyakorlóidejét a Dnyeprogeszben töltötte, ami akkor az ország legnagyobb építkezése volt. Azután életét már nem években, hanem vízgazdálkodási létesítményekben számolta. Kisebb és nagyobb öntözőrendszerek, gátak, zsilipek, víztárolók, amelyeket sztyeppéken és víz nélküli vidékeken hozott létre. Sztavropolban, a Krímben, Ukrajnában és most itt Szibériában, az Angarán.

—  Emlékszel, mit énekeltünk a háború előtt? „Pártunk akaratából épített kedves novinomiszki csatorna..." Emlékszel erre a dalra? A csatorna a mi munkánk. Az én kezem is benne van. Az sem kis forradás a föld arcán.
Forradást hagyni a földön, ez, mint kiderült, kedvenc kifejezése volt Bocskin mérnöknek. Ez a világhírű vízierőmű-építő, aki az ország legmagasabb rendű kitüntetéseinek birtokosa, ez a nagy termetű férfi, lelkében, amint láttam, vagy ahogy nekem rémlett, a húszas évek komszomolistája maradt, olyan ember, akire én emlékeztem. Közel álló, keskeny szemében parasztos humorral és magas homlokába lógó hajfürttel, sok tréfával és az élet minden helyzetére alkalmazható közmondásokkal.
—  Semmi baj, testvérem, Borisz. Mi tveri bakkecskék, erős emberek vagyunk, és hagyok én még egy-két forradást a földön.

Néhány nappal ezelőtt Bratszkban az Angara elzárásánál Tvardovszkij meg én egy neves amerikai milliomossal és közéleti személyiséggel, Harrimannal beszélgettünk. Kifejezetten azért repült Bratszkba, hogy megnézze, hogyan zárják el az oroszok a világ egyik legnagyobb folyóját. Jifi Planetka segítségével, aki tud angolul, meginterjúvoltuk az óceánon túli vendéget, aki igen sokat látott és tudott. Azt mondta nekünk, hogy tiszteletteljesen leveszi a kalapját az előtt, amit most látott az Angarán, és érdekes beszélgetést kezdett két óceánon túli vízi erőműről, a Boulderdamról és Grand Coulee-ról, amelyek az amerikai kontinens büszkeségei. Ezt a beszélgetést most elmondtam újra megtalált barátomnak.

—  Helyesen, helyesen mondta nektek. Ismerem én ezeket a vízi erőműveket. Mérnöki szempontból nagyszerű építmények. De összemérhetők-e vajon méreteikben azzal, amit mi itt az Angarán csináltunk és csinálunk?
Nem. Ő nem dicsekedett. Büszke volt, de nem dicsekedett.
—  És azonkívül nemsokára ez az irkutszki munkám is elhalványul. A Jenyiszejen készülnek most építeni egy új vízi erőművet, olyan méretűt, hogy ha rágondolok, szédül a fejem.
És hozzám hajolva, csöndesen mondta:
—  Neked, mint tveri bakkecskének és komszomoltársamnak bevallom, arról álmodozom, de még mennyire álmodozom, hogy azt a jenyiszejit rám fogják bízni. Csakhogy még nincs döntés.
És mi, tveriek azt mondjuk, hogy a kotlós még a fészkén van, a tojás ki tudja hol, korai kotkodácsolni.

Ebben fejeződött ki ennek az embernek a jellemében még egy érdekes és számomra ifjúsága óta ismerős vonás. A fáradhatatlanság. Hiszen éppen most fejezett be egy hatalmas és bonyolult építkezést, az új angarai vízilépcsőn. Pontot tehetett ötévi feszült munka után. Ideje lett volna, hogy pihenésre gondoljon, a délszaki nap melegére, valamilyen nagyobb utazásra. De nem. Ő már egy új, hatalmas, még bonyolultabb építkezésről álmodozik. Újabb gondokról, újabb, még ismeretlen nehézségek leküzdéséről, újabb bonyolult gazdasági és műszaki fejtörő feladványok megoldásáról. És álmodozik, mintha már látná is azt, ami akkortájt még csak a párthatározatok soraiban volt olvasható, még éppen csak kezdett kirajzolódni a wnatman-papíron.

—  Lehet, hogy mégiscsak rám bízzák? Tudod, egyszerűen viszket a tenyerem, hogy még egy forradást hagyjak Földanyácska arcán. És majd meglátod, elérem, ezt is elérem. Mi, tveri bakkecskék konok népség vagyunk. Emlékszel, a mi Tverünkből még Indiába is elcsónakáztak. Én is úgy vagyok vele, mint ön, Alekszandr Trifonovics, nálam is egyik messziség húzódik a másik után, és nincs ezeknek a messziségeknek vége — fordult Tvardovszkijhoz, aki érdeklődéssel figyelte.

Tvardovszkij, a költő ezekben a napokban fejezte be Egyre messzebb című poémáját, és ezért jött el most erre a távoli szibériai tájra. Bocskint hallgatva elmosolyodott.
—  Nagyon érdekes ember ez a te — ahogy önmagát nevezi — tveri bakkecskéd — foglalta össze a végén megfigyelései eredményét Alekszandr Trifonovics. — Látod, miről beszél? Afana-szij Nyikityint emlegette, az ő útját három tengeren túl... Lám, az ilyenektől lesz valóban gazdag az orosz föld.

És most ott, ahol angarai beszélgetésünk idején a távol eső Jenyiszejen a Gyivnije hegyeknél tajga volt, ahol nem voltak utak, és csak vízi úton lehetett közlekedni, ahol az árvizek idején a medvék lejöttek a hegyekből, és tavaszi hajnalokon halásztak, itt ülünk és nézzük a Bocskin mérnök kilencedik tengere című filmet. Itt, a hatalmas erőmű mellett, amely fölfelé emelkedik az erdős hegyoldalon, áll az egyik legfiatalabb városunk. Város, amelyben bölcsődék és éttermek vannak, van egy kultúrház és egy kitűnő szálloda, a Birjuza, amelynek ablakába egy reggel röptében nekiütközött egy jól megtermett fajdkakas, miután észrevette az előcsarnokban a zöld gyepet a szökőkút körül. És barátom, az építkezés vezetője itt ül mellettem, ennek a városnak a filmszínházában, és nézi a filmet, amely a legújabb szibériai tengerről készült.

Ott ültünk ketten a moziban. Egymás után váltakoztak az építkezés képei. Zúgtak az exkavá-torok motorjai, robbanások dörrentek, amelyekkel a folyóelzárást végezték. Hömpölyögve áradt a víz a hatalmas víztároló medencébe. A filmvásznon szinte lüktetve nőtt a gát, a nullaponttól egy tizenhárom emeletes ház magasságáig. Barátom elcsendesedve ült, mintha ott sem lett volna, és amikor a filmnek hirtelen vége szakadt, és kigyulladt a fény, elfordította az arcát, de én mégis észrevettem, hogy nedves a könnyektől. Az elmúlt napok, mint látható, hatalmukba kerítették, és hogy megszabaduljon az újra rátörő, már elmúlt izgalmak hatásától, elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.
Visszafelé a filmszínházból eszébe juttattam Andrejnek egy mulatságos históriát. Országszerte azokban a napokban kezdték vetíteni Vad parton című regényem kétrészes filmváltozatát. Ennek a filmnek a főhőse mintegy szintézise volt az általam ismert három híres építésznek: Loginovnak, Najmusinnak és Bocskinnak. Különböző években ismerkedtem meg velük, de itt, ebben a filmben egy alakká változtak.

A film befejező jeleneteit itt, Gyivnogorszkban forgatták tavasszal, amikor a fajdkakas átütötte a Birjuza hotel üvegajtaját, ami rendkívüli benyomást tett az egész filmes társaságra. A filmszínészek itt éltek, mintegy beleélték magukat az építők életmódjába. Sok mindenkivel megismerkedtek és összebarátkoztak. Borisz Andrejev színész, aki az építkezés vezetőjének a szerepét játszotta, mint elmesélték nekem, különösen összebarátkozott Bocskinnal. Termetre és alakra hasonlóak voltak. Sőt mondhatni a jellemük is hasonlított. Szóval megtetszettek egymásnak. A filmben Borisz Fjodorovics, mint maga is bevallotta, Bocskint játszotta. Különösen jó volt a film végén, ahol az építkezés vezetője hosszú betegség után a betegágyából fölkelve, botra támaszkodva elindul a folyó jegén a munkahelyére.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Polevoj önéletírása (1)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története

RIPORT FOLYTATÁSSAL

Most egyik legkedvesebb tudósításomról fogok írni, amelyet, hogy úgy mondjam, kétszer írtam meg. Mondhatnám, a legkülönlegesebb riport csaknem fél évszázados újságírói munkásságom során. Ennek a tudósításnak az első részét Berlinből küldtem el a szerkesztőségbe. Berlinből, ahol dörögtek az ágyúk és rengett a föld a becsapódó lövedékektől. 1945 április vége volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy ebben a tudósításban egy szovjet katonának olyan hőstettéről számolhattam be, amelynek századokig fenn kell maradnia.

Világos áprilisi reggel. A harcok Berlin központjában folynak. A náci birodalom fővárosát szorosan körülveszik két front csapatai. De a város kétségbeesetten, fanatikusan ellenáll. Tudjuk, hogy valahol ott, egy hatalmas, sokemeletes föld alatti bunkerban, a birodalmi kancellária alatt hisztérikusan agonizál Hitler, utolsó aduit kijátszva a háború asztalára. Reggelenként a rádió Goebbels kétségbeesett siránkozását közvetíti. Ő irányítja Berlin védelmét. És a Landsturm öregei és a Hitlerjugend fanatikus újoncai, az SS-ek gépfegyvereinek támogatásával halálraszántan vetik magukat a mi tankjainkra és terepjáróinkra, hónuk alá szorítva a páncélöklöket. Harc, elkeseredett harc dúl minden utcában, minden házért. Minden útkereszteződés elkeseredett harcok színhelye.

Ekkortájt érkeztem Berlin keleti részébe, hogy lapom ünnepi számába tudósítást írjak ezekről a súlyos utcai harcokról, amelyek mögött mégiscsak látni lehetett, érezni lehetett már a háború közeledő végét. Nagyon várta már mindenki. És nemcsak mi, szovjet emberek, az egész világ várta, maga a német nép is.

Nem akarok most a részletekről beszélni — azokat leírtam tudósításomban, amelynek azt a címet adtam: Az Eisenstrasse-i front. Később hasonló címmel meglehetősen részletes publicisztikai írás is lett belőle. Röviden annyit mondok el, hogy két gárdista kísért a front törzséből; ezek a katonák éppen érdemrendeket kaptak egy magas rangú német tiszt elfogásáért. Elvezettek a saját arcvonalukra, amely egy széles utca mentén húzódott. Rohamzászlóaljuk már nagyon sok vért vesztett, mivel már napok óta harcoltak az ugyancsak sok veszteséget szenvedett SS-egység ellen, amely egy vasúti töltés tövébe ásta be magát.

Sok szörnyű emlék jelzi ezeknek a válogatott hitlerista csapatoknak az útját. De átkos emlékük dacára is el kell ismerni: az SS-ek rendkívül fanatikus és jó katonák voltak. Tudtak harcolni és tudtak úgy meghalni a harcban, ahogy ez igazi katonákhoz illik. Így volt ez itt is, Berlinnek ebben a csücskében, ahol a parancsnokság kategorikus parancsai ellenére a mi rohamzászlóaljunknak harmadik napja egyetlen lépéssel sem sikerült előbbre jutnia.

A német fővárosban tomboló harc hatalmas frontjának ezen a részén a kép szinte a sztálingrádihoz hasonlított. Mindkét oldalon eltökélt, szilárd, és a harcokban megedződött egységek álltak. A széles utca közepén — ez volt a senki földje — öreg bükkfasor húzódott végig az úttest mentén. Középen egy nyilvános illemhely, egy hatalmas téglaépület, amelyet már többször eltaláltak az aknák és kilyuggattak a golyók. Ez a senki földjének csaknem pontosan a közepén volt.
Útitársaim kiváltak a fáradt, poros-piszkos egyenruhás, puskaporos arcú harcosok közül ünneplő ruhájukkal, érdemrendjeikkel és medáljaikkal. Már menet közben tüzelve, harcba vetették magukat. Ennek a harcnak a központja, amint már mondottam, a téglából épült utcai illemhely volt.

Ott, és ezt jól látták a mi megfigyelőink meg a németek is, az aknatölcsérek mellett az aszfalton egy halott asszony feküdt, és mellette egy élő, göndör hajú kislány, talán két-három éves. Látható volt hogyan matat a gyermek halott anyján, mintha föl akarná ébreszteni, milyen ijedten forgatja a fejecskéjét hol az egyik, hol a másik oldalra, ahonnan a lövéseket hallja. Nem tudom, milyen akusztikus törvények eredményeképpen, de azokban a ritka pillanatokban, amikor a lövöldözések zaja lecsillapodott, és csend támadt, a házak mélyéből, ahol a mieink voltak, jól lehetett hallani a csendes gyereksírást. Nem zokogást, hanem csöndes, reménytelen sírást.

Abban a pillanatban, mikor társaimmal odaértem ehhez a helyhez, a lövészárokban összehúzódtak a katonák. Hallgatták a sírást. Fáradt, poros-füstös arcuk izgalmat tükrözött, olyat, amely talán a tűzvészeket látó emberek arcán látható, amikor tudják, hogy valahol ott bent, a tűzfészekben segítségért kiált egy eleven lélek. Valaki az ezred felderítői közül már a mellvéd fölé emelte sapkáját a géppisztolya csövére. A sapka azonnal lerepült az ellenség néhány golyójától. Tudtak az SS-ek is lőni, és ennek a berlini frontvonalnak minden tégláját szemmel tartották.

Megmenteni a gyermeket, ez azt jelentette, hogy szinte biztos halálba indul az ember. És már azon vitáztak, hogy ne menjen-e ki valaki a lövészárokból fehér zászlóval, hogy nincs más hátra — egy perc tűzszünetet kérjen. De ezt nem lehetett megtenni az ezredparancsnok engedélye nélkül. És különben is, az SS-ek talán emberek? Talán lehet velük emberi módon értekezni?

A kislány pedig csak sírt, és minden újabb szünetben reménytelenebbnek és szánalmasabbnak hallottuk ezt a sírást.
És akkor valamennyien megláttuk azt, ami mindegyikünk számára, akik ezt láttuk, bizonyára úgy marad meg, mint ennek a hatalmas és iszonyatos háborúnak legemlékezetesebb epizódja. Nekem, hogy úgy mondjam, életem végéig a szívembe vésődött. Egy magas, szőke katona, aki kivált a többiek közül ünneplő egyenruhájával, érmeivel és medáljaival, hirtelen átugrott a téglából emelt mellvéden, hasra vágta magát az aszfalton, és egy gyík fürgeségével könyéken, ahogy csak a nagyon tapasztalt harcosok tudnak kúszni, elindult a lerombolt utcai illemhely felé.

Egyik útitársam volt az, az egyik katona, akivel a frontparancsnokságról jöttem. Lukjanovics törzsőrmester, egy magába mélyedő, hallgatag ember, akivel egész úton nem sikerült beszédbe elegyednem. Amikor kiugrott a fedezékből, az utca túloldalán azonnal néhány ideges lövés csattant. A kis vörös téglaporfelhők ott remegtek az utcai illemhely romjai fölött. Mindenki megdermedt. Hiszen a biztos halálba indult. De az első lövés után itt is, ott is, vagyis mindkét oldalon hirtelen csend támadt. Az utca mindkét oldalán nyilvánvalóan figyelték, hogyan kúszik kígyó módra a katona az aszfalton. Ünneplő egyenruháját nem lehetett nem észrevenni. De mindkét frontvonalon hallgattak. Hallgattak, mintha csak összebeszéltek volna. Az SS-ek nem lőttek, és ez egészen döbbenetes volt.

Láttuk, odaért. Fölemelte a gyereket. Rövid ideig hátával a falnak támaszkodva a karján ringatta. Elcsöndesítette, megnyugtatta. Azutáö visszafelé kúszott, magához szorítva a gyermeket. De hason kúszni most már nem tudott. Az eleven teher nem tette ezt lehetővé. Kétségtelenül jól látták ezt a túloldalon. De mind a két arcvonal továbbra is hallgatásba burkolózott. És akkora csend támadt, hogy hallani lehetett Lukjanovics nehéz lélegzését. Végre megérkezett a téglamellvédig. Magához szorította a gyermeket, akinek feje az ő érdemrendjeit és medáljait érte, és megállt. Bizonyára azon gondolkozott, hogyan ugorjon keresztül a mellvéden a kislánnyal együtt. Megfeszült, fölfelé indult a téglafalon. Ebben a pillanatban a túloldalról lövés dörrent. Egyetlenegy lövés. A katona megingott, és mintha lassan csúszni kezdett volna. Ráesett bajtársai felé nyújtott kezére.

Aki közelebb volt, még hallotta utolsó szavait: „Fiúk, fogjátok a kislányt. Nekem, azt hiszem, végem."
Ezentúl, egészen addig a percig, amíg elvitték a kötözőhelyre, egy szót sem szólt. Eszméletlen volt, és nem tért magához. Ezen a napon távírón küldtem el Az Eisenstrasse-ifront című tudósításomat Berlinből Moszkvába, erről a berlini frontvonalról, és a német kislány megmentéséről.

És miután elküldtem, elmondtam régi barátomnak, Martin Merzsanovnak, a Pravda tudósítójának, aki a belorusz fronton volt tudósító, és akivel Berlinben találkoztam, ahol frontjaink is összetalálkoztak. Merzsanov volt az egyik legharcosabb haditudósító, olyan ember, aki sok mindent látott és átélt. De őt is megrendítette ez az eset. A következő napon elkezdtük keresni a kórházakban Lukjanovics törzsőrmestert. Megtudtuk, hogy a kötözőhelyről az ezredkórházba vitték, amely Spandau körzetében, egy iskolában helyezkedett el. Egy fáradt, bajuszos orvos, a kórház ügyeletese nem akart beengedni hozzá. Nagyon súlyos eset. A golyó, átütve a hátát, megsértette az aortát. Rengeteg vért vesztett, amelyet már nem lehetett vérátömlesztéssel kompenzálni. Szinte semmi remény nincs. Állapota nagyon súlyos.
Elmentünk a kórház parancsnokához. A Pravda tudósítóinak vörösbe kötött igazolványai mégiscsak valami hatással voltak. De csupán öt perc beszélgetést engedélyeztek, az orvos jelenlétében.

Nem ismertem meg a szőke óriást, akivel tegnap együtt utaztam. Egyetlen nap alatt lefogyott, mintegy összeszáradt, az ajka teljesen színtelen volt. Alig mozdult, és le kellett hajolnunk, hogy a szavait meghalljuk. Mi Martinnal mint régi, öreg riporterek, akiknek mindössze öt perc áll rendelkezésére, csak a legfontosabb adatokat írtuk fel. Trifon Andrejevics Lukjanovics, belorusz. A háború előtt lakatosként dolgozott a minszki rádiógyárban. A háborúban részt vesz az első nap óta. Törzsőrmester. Harcolt Sztálingrádban, a 13. gárdaezredben. Kétszer sebesült. Hát ez minden, amit akkor szavai nyomán fel tudtunk írni, mert tudata elhomályosult, beszéde alig volt érthető.

—  Parancsnok elvtársak, eltelt az öt perc — figyelmeztetett bennünket egy orvosnő, aki rendkívül élénken figyelt beszélgetésünkre.
Martin Merzsanov, aki nagyon mélyérzésű ember volt, sok csatában vett részt, és sokféle halált látott, az ajkát harapdálta. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
—  Doktor, ez olyan eset... értse meg, olyan eset...
Búcsúzáskor Lukjanovics mintha egy kicsit felélénkült volna. Eszmélete visszatért. Búzakék szeme felélénkült.
—  Nohát, Trofin Andrejevics, eljövünk mi még magához és önmagáról majd még mindent elmond nekünk.
Lukjanovics még tréfált is:
—  Nem kell nyugtalankodniuk, elvtársak. Szerintem a számvivő őrmester már ki is húzott a névsorból.
—  No és ha a háború után elmegyünk Minszkbe, mit üzen a barátainak? A rokonainak? 
A színtelen ajkak alig észrevehető mosolyra húzódtak.
—  Ne mondjanak semmit. Nincs kinek. Nincs nekem senkim. Volt feleségem, volt két lányom. Velünk lakott az anyósom. Az első légi bombázásnál a mi utcánkat találták el a fritzek. A házunkból csak egy bombatölcsér és forgácsok maradtak. Nincs nekem senkim...
Elhallgatott, és súlyosan, rekedten lélegzett. Valami bugyborékolt benne, és verejtékkel borított arcát zöldes sápadtság borította.
—  Adják át a rádiógyár dolgozóinak üdvözletemet. Lehet, hogy van, aki emlékszik Triska Lukjanovicsra, a karbantartóktól.
—  Parancsnok elvtársak, hát van maguknak lelkiismeretük? — kiáltott ránk az orvosnő, s kilökdösött bennünket a kórteremből...


TÁRSSZERZŐ AZ ÉLET

Ez volt minden, amit sikerült erről a belorusz katonáról megtudnunk, és amivel én később sietősen ki tudtam egészíteni tudósításomat. De rövidsége ellenére felkeltette a figyelmet, észrevették. Amikor Jevgenyij Vucsetics, a kitűnő szobrászművész, Martin jó barátja elhatározta, hogy megalkotja a Győztes Harcos emlékművét, sokáig kérdezősködött Lukjanovicsról, milyen volt? Milyen volt a termete? Magassága? Arcvonásai?...  Nagyon keveset tudtunk mondani neki.

De, ismétlem, az élet tehetséges társszerző a művészet minden területén. Vucsetics elkészítette a sztálingrádi csata egyik hősének, Csujkov generálisnak szobrát, de kiderült, hogy a hadseregben történt még egy hasonló eset. A tábornok elmesélte a szobrásznak, hogy az egyik ezredébe tartozó zászlótartó, Nyikolaj Maszolov, már a Reichstag ostromának óráiban és szintén tűz alatt, szintén golyózáporban megmentett egy német gyereket. Átadta a helyi lakosoknak, és tovább folytatta a nácizmus utolsó védőbástyájának ostromát. Maszolov életben maradt. A szobrász megtalálta és megismerkedett vele. 

Két különböző egységbe tartozó katona vitt véghez Berlinben csodálatos és úgy tűnik, megismételhetetlen hőstettet. Mint a felhők mögül kibukkanó nap, amely néha visszatükröződik egy csöpp vízben, ebben az ismétlődésben visszatükröződik — úgy vélem — a szovjet hadsereg humanizmusa. Kitűnő szobrászunk nagyszerűen felhasználta ezt, amikor megépítette a berlini emlékmű főalakját.

Én, mint Trifon Lukjanovics hőstettének véletlen szemtanúja, úgy éreztem, hogy adósa vagyok ennek a belorusz katonának, és később, ahányszor Berlinben jártam, mindig szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol ez a számomra olyannyira emlékezetes esemény történt. Kerestem az Eisenstrassét. Kerestem Kelet-Berlinben és kerestem Nyugat-Berlinben. Kerestem és nem találtam. Gondolhattam-e, hogy több mint harminc évvel később sikerül megírnom ennek a régi haditudósításnak a végét? Akkor megkerestem a naplómban, és minden részletet újra átnéztem. Megírtam a végét. Meg kell mondanom, nagy megelégedésemre szolgál, hogy megtehettem. A következő történt.

A Freie Welt című német újság a háború befejezésének harmincadik évfordulójára fejezetenként közölni kezdte háborús naplómat, amelynek címe: Berlinig 896 kilométer. Ugyanezt a könyvet kiadásra készítette elő a Volk und Welt kiadó, amely általában kiadja műveimet. A németek alapos emberek. Ha valamihez hozzáfognak, nagy körültekintéssel csinálják. Így régi barátom, Leo Koschut, aki ennek a könyvnek szerkesztője, és nagyon jól ismeri a szovjet irodalmat, a könyv levonataival együtt, elküldött nekem egy vastag névmutatót: címe: „Berlin utcái 1939-ben." És megírta, hogy a sok ezer utca között nem volt Eisenstrasse. Most mit csináljak? Maga Koschut érdekesnek, jelentősnek találta ezt a fejezetet, de ha egyszer Berlinben nem volt és nincs ilyen utca, akkor ez megingathatja a németek hitét az egész történet valódiságában. Mit lehet tenni?
Talán beleegyezem, hogy hagyják ki ezt a fejezetet?
A kiadó ingadozott. Én is. Nagyon szerettem a Lukjanovicsról és hőstetteiről szóló írást, a fejezet az egyik legsikeresebb írás véleményem szerint a könyvben. A segítség váratlanul jött. Maguktól a német olvasóktól. Miközben a nagy kiadó ezen a kérdésen törte a fejét, a Freie Welt, ez a népszerű képes újság, folytatásokban közölte a naplómat, és minden kétség nélkül megjelentette ezt a fejezetet is. És mondhatni, először fordult elő az újságírás történetében olyan eset, amikor egy szerzői aláírás hasznára vált a szerzőnek és művének.

A szerkesztőségbe levelek érkeztek az olvasóktól, és rámutattak a hibára. Nincs Eisenstrasse. Az, amiről a szovjet haditudósító írt, valóban megtörtént, de az Elsenstrassén. Az udvarias németek feltételezték, hogy a szerző a harc hevében valószínűleg eltévesztette az utca nevét. Sőt az egyik olvasó, egy nyugdíjas fogorvos, aki éppen ebben az utcában az Elsenstrassén lakik, annak a feltételezésnek adott hangot, hogy az Elsen szóban az utcai táblán az 1 betűt valószínűleg megsértette egy golyó vagy egy repesz, és így lett az 1-ből i.

Lehetséges, lehetséges. De hát végül is minden kiderült, és pontosan megtaláltuk az esemény színhelyét, amikor munkához láttak az úttörők, akik akárcsak a mi szovjet nyomkeresőink, rendkívül alapos gyerekek. Tehát, amikor a feleségemmel együtt az NDK-ba érkeztünk, barátaink a kiadóból és a Német — Szovjet Baráti Társaságból, amely egy igen nagy szervezet, sok százezer ember tartozik hozzá, elvittek bennünket az Elsenstrasséra. Velünk volt egy öreg berlini fényképész, Lothar Grünnewald is, aki régi Treptow kerületi lakos - itt van az Elsenstrasse. Nem volt könnyű megtalálni a mai Berlinben a több mint harminc évvel ezelőtt történt esemény helyét. Az egész kerület és maga az Elsenstrasse is a felismerhetetlenségig megváltozott. A bükkfasor az utca közepén, amelyről írtam, eltűnt. Az utca sugárúttá változott. Nyoma sem maradt a masszív nyilvános illemhelynek, amely ennek a kis tragédiának színhelye volt. Csak Lothar Grünnewald egy régi fényképén van nyoma.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)