Rontás
Ki tehette? Kinek kellett Sura fényképe? Ha pedig kellett, miért nem kért képet egyenesen Surától? Csak erről töprengtek-tanakodtak az asszonyok mindhárom műhelyben, három napig egyfolytában.
Pelageja Ivanovna, az SZB-elnök, magához kérette Satrovát, és megkérdezte, nem tudja-e, kinek a műve lehetett a dolog. Sura csak vállat vont. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Ekkor Pelageja Ivanovna megkérte, hogy menjen el újra a fényképészhez. Nem állhat ott a tábla üres hellyel a közepén, ez igazán nem való. Satrovának, az élmunkásnak, ott kell lennie ezen a táblán.
Sura már öt éve dolgozik a játékpianínó-, zongora- és balalajkaosztályon. Festi a billentyűket, a hangszerek fedelére ráírja a „Lenne bár mindig napfény" kezdetű dalocska kottáját, a balalajkára meg virágokat rajzol. Nagyon finom, pontosságot és kézügyességet igénylő a munkája, és ő kitűnően is végzi. Szükség esetén szívesen elvállal más feladatot is. Megtanulta az egész gyártási folyamatot: a furnér felfűrészelésétől egészen addig, míg rá nem ütik a kész darabokra a „Zagorjev" márkajelet.
— Most menjek és a magam pénzén fényképeztessem le magamat? — komorodott el Sura. Nem volt fukar, de a pénzzel csínján kellett bánnia. Egyedül neveli a fiát és a tartásdíj bizony kevés.
— Mit tegyünk, Sura, a tábla sokba került, amit kiutaltak, azt rá is költöttük. Csináltasd meg a képet a magadéból, majd valahogy kárpótollak. Pénzt nem adhatok — de lecsúsztathatod. Olyan frizurát csináltass, mint azon a képen volt. És nézz bele egyenesen a gépbe. Minél komolyabban és szigorúbban. A dicsőségtábla fontos társadalmi ügy. Itt nincs helye a nevetésnek.
Pelageja Ivanovna nem véletlenül tette ezt a célzást: az eltűnt fényképen Sura egy picikét mosolygott.
Sura megígérte, hogy teljesíti Pelageja Ivanovna valamennyi kérését. Igaz, nem túl szívesen. De ha már megígérte, akkor meg is teszi. Mert Sura — önálló nő. Egyedül neveli a fiát. Pedig nagyon szép. És ezt mindenki látja. Még azt is kisütötték, hogy hasonlít a szépséges argentin színésznőre, Lolita Torresre. Ezen a nyáron Lolita a Szovjetunióban járt, fényképeivel tele voltak a lapok. Az újságok táblája pedig ott állt mindjárt a dicsőségtábla mellett. És valaki észrevette, hogy a két nő hasonlít egymásra. Csak egynek kellett elkezdenie, a többiek már ismételgették. Surát ez a legkevésbé sem érdekelte, épp elég dolga volt, több is a kelleténél.
Vovka, a fiacskája, most töltötte be a hetedik évét, a napokban kezdett iskolába járni. Sura mindössze tizenhét éves volt, amikor egy táncos szórakozóhelyen megismerkedett egy kiskatonával, belehabarodtak egymásba és, ahogyan később Sura mostohaanyja mondogatta, „addig-addig táncoltak, míg csak meg nem lett az eredmény". Sura félt a mostohájától. Ha az anyja élt volna, talán minden másképpen alakul. De hogyan vallhatta volna be a dolgot a mostohájának? Az apjával pedig ilyesmiről nem beszél az ember. Sura tehát egyre húzta-halasztotta a dolgot, míg aztán késő nem lett. És szült.
Nem kergették el otthonról. De, természetesen, megszégyenítették, ezt mindenki láthatta. Nem segítettek később a gyerek gondozásában sem. Így aztán Vovka háromhónapos korában bölcsődébe került, de a nevelését teljes egészében Sura vállalta magára.
Nehéz sora volt Surának, hát megszokta a szigorú életet. Nem szédítették meg könnyelmű gondolatok, és ha esetleg mégis eszébe jutott ilyesmi, jól titkolta. Mint most is: alig, hogy eljött Pelageja Ivanovnától, eszébe jutott: hátha Szergej Hohlacsev űz tréfát azzal a fényképpel? Az asszonyoknak az a véleménye. Mindannyian azt tartják, hogy a képet Szergej vitte el. Jól esik ezt hallani. De Sura azt gondolja: nem, mégsem Szergej vitte el. A fiú ugyanis nemegyszer próbált már közeledni hozzá, és Sura mindannyiszor elküldte őt magától. Mert minden egyedül élő nő betartja Zagorje íratlan törvényét: ha már egyszer férj nélkül szültél, akkor kergess el magadtól messzire minden férfit. És Sura ellenkezés nélkül, nyugodtan betartotta ezt a törvényt. Mindig elküldte a fiút. Elképzelhető lenne mégis, hogy a göndör hajú Szerjozska — ez a vidám tréfacsináló, az összes lány vőlegényjelöltje — vitte el azt a fényképet? Nem, itt valami nincs rendjén. De Sura nem sokat törte ezen a fejét, mégis hamarosan megtudta, hogy mások mit gondolnak.
Két napig készült a fényképészhez, harmadnapra megbetegedett. Megfázott. Fehérneműt vitt a folyóra öblíteni, a víz pedig hideg volt, hiszen már október közepe felé járt. Öt napig betegeskedett, azután pörsenéses szájjal, hidegrázósan ment be dolgozni újra.
Amikor Dunja néni, a gyár legidősebb asszonya meglátta, egyszeriben sopánkodni kezdett.
— Jaj, lányom, mi történt veled? Először esett veled ilyen gyalázat. — Dunja néni le nem vette a szemét Suráról, a fejét csóválta és jelentőségteljesen kijelentette: — Nem történik ilyesmi ok nélkül, nem bizony!
De Surának nem volt ideje, hogy megkérdezze Dunja nénit, mit is ért ezen, mert munkához kellett látnia, alaposan összegyűlt a tennivalója.
Pelageja Ivanovna meg szemrehányást tett Surának: hát látod, nem mentél el rögtön a fényképészhez, most meg várhatunk, míg vissza nem nyered a normális külsődet.
Mit volt mit tenni — várni kellett. Végül elmúlt a hidegrázás. Sura frissen készült frizurával (előző nap fodrászhoz ment), teljes díszben jelent meg a munkahelyén. Megnyugtatta Pelageja Ivanovnát: munkából egyenesen a fényképészhez megy. De alighogy kilépett a kapun, a lépcsőn megrándította a lábát. Megcsúszott egy almacsutkán. Még jó, hogy Szergej Hohlacsev elkapta, és nem esett el. De a lábára nem tudott ráállni. Szergej kerített egy lécet, le is csiszolta, hogy föl ne sértse Sura kezét, majd elment vele a rendelőintézetbe autóbusszal. Hiszen az az elővárosi járat körbefutja a fél várost, át is kell szállni, utazhat-e hát egyedül a beteg?
Szergej ott ült Surával a rendelőben és várt: a sebészre mindig sokan várnak.
Sura kérte a fiút, hogy menjen el, küldje ide hozzá inkább Vovkát. De Szergej nem ment el. „Aztán majd Vovka cipel haza?" Sura meg egyre csak azt nézte, nem látja-e valaki, hogy Szergej vele van. A fiú megértette a dolgot, és azt mondta:
— Ne félj, majd bekötöm a kezemet a zsebkendőmmel, mintha leharapták volna az ujjamat.
Erre már Sura is elnevette magát: jól kitalálta Szergej, hogy leharapták, mégiscsak azt leste, hogy nem látja-e meg őket valaki. A fiú egész a házukig kísérte, de Sura a kiskapunál tovább nern engedte, inkább féllábon ugrált be.
Surát megint kiírták betegállományba. Eltelt három nap, azután besántikált a gyárba. Másnap úgyis orvoshoz kellett mennie, akkor pedig már jobb, ha dolgozik.
Alighogy megérkezett, Dunja néni intett neki, hogy jöjjön félre vele.
– Nem hallgattál rám, pedig én mondom neked: nem ok nélkül betegedtél meg ismét. Rontást küldtek rád. A fényképedet is az lopta el, aki rád küldte a nyavalyát.
