Szibéria - versekben (1)

JEVGENYIJ JEVTUSENKO


Vityim folyó partján

Vityim folyó partján
kettős arany-halvány
holdként lengedeztünk, két barát.
Vándoroltunk ketten
tajgán át meg berken.
Ösvényünk egy kis házhoz talált.


Az a ház úgy fénylett,
mintha az egészet
fény-fából ácsolták volna meg.
Bőrén gyanta csordul.
Se ember, se kandúr —
nem volt még gazdája semminek.


Az ajtótlan ajtón
beléptünk. Csavargó
szél bolyongott belül, neszezett.
Puszta padló, ácsolt.
A Tejút varázsolt
az ablakkeretbe üveget.


Forgács göndörében 
ölelkezve szépen 
két kancsó éppen ébredezett, 
s gondozott-vigyázott 
okos ács-szerszámok szemlélték a jövevényeket.


Nincs itt ikon, mécs sincs,
de magának mégis
törvényt szab a nem-csorgó födél.
Tücsök rí magában.
Oroszföld a házban
bár még gazda nincs, már benne él.


Egér kaparászgat,
melyet ideszántak,
vagy nád hajbókol a szél előtt.
Bánatot csitítva
egy jövendő inga
ringatja a csendben az időt.


Hallatszott, titokban 
hogyan nő a gomba, 
olyan csendbe borult a vidék, 
és álomba hullva 
mintha szálltunk volna, átszelve a ház világűrét.


Ledűltünk ruhástul
ketten, fejtül-lábtul,
úgy aludtuk át az éjszakát.
A házat, a tisztát,
még csak koszorúzták,
de már hordta iker-magzatát!


Ahogy megébredtünk, 
immár négyen lettünk, 
mert két ács is odaérkezett, 
s testvérséget kötve, 
a földet köszöntve fölhajtottunk egy kancsó tejet.


Vityim folyó partján, 
berken át meg tajgán 
kettős napként, tejtől részegen, 
virágok közt mentünk, 
elmaradt mögöttünk 
a csattogó szekerce-zene.


Az életet kezdtük.
A tejet szerettük.
Mint egy göndör szőke hajú lány
reszketett a fényben
kis leánytestvérem:
egy forgács kitárt ingem nyakán.

Vityim folyó partján * Oleg Shubarov fotója

Szibériai anyanyelvem
V. Artyemovnak


Édes szibériai szó! 
Száll, mint a fogcsikorgató 
hidegben szánk körül a pára, 
mint ritka halunk, az ómul, 
a beszédben váratlanul 
fel-felcsobban a napvilágra.

„A kenyér, kedveském, saját magát viszi..."

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:
Gondolatok Nyikolaj Rubcov költészetéről

Jevgenyij Jevtusenko szaval

Az a szó, hogy „költő", egyetlenséget, megismételhetetlenséget feltételez. Verselő ezért sok van, költő azonban kevés, így volt, így van, és így is lesz ez mindig. De szegény az a költészet, amelynek — még ha csak egy meghatározott időszakban is — csupán egyetlen igazi költője lehet. A „jó és eltérő" költőegyéniségek egyidejű fellépésükkel mintegy kölcsönösen kiegészítik egymást. Azt hihetnénk, Puskin olyan egyetemes volt, hogy semmi és senki még csak ki sem egészítheti őt, ugyanakkor azonban mind Tyutcsev, mind pedig Baratinszkij, akiket Puskin életében némileg elhomályosított kortársuk tündöklése, valamivel mégis kiegészítették őt, mikor a lélek olyan eldugott sarkaiba világítottak be, ahová a puskini napsugárnak nem sikerült behatolnia. Majakovszkij nagyszerűen érzékelte a város atmoszféráját, az ipari fejlődés hatalmas erejét, ám rosszul ismerte a falut, amit ő maga is őszintén sajnált. Az efféle soroknak: „Bátyuskák, ülnek. Turpisak. Földet túrnak, s verset írnak" természetesen semmi köze nem volt a valóságos faluhoz. Jeszenyin, akit megrémített a város, aki elbizonytalanodott az előrenyomuló iparosodás láttán, mintegy kiegészítette Majakovszkijt a maga egyedülálló érzékével a természet, a falu iránt, s azzal a bűntudattal, amelyet a faluval szemben érzett. Paszternak, akit sem az ipari fejlődéshez, sem a faluhoz nem fűzött semmiféle belső kapocs, a megragadhatatlan dolgok megragadásának szférájában, nagyon bonyolult filozófiai eszmetársítások között mozogván fejezte ki magát. Mennyi minden maradt volna kifejezetlenül, ha akkoriban csak Majakovszkij vagy csak Jeszenyin vagy csak Paszternak van. A költészet, akár a természet, a kölcsönös kiegészülés elvére épül, s amikor harmóniája nem valósul meg valakiben teljesen, másokkal egészíti ki őt. A Jeszenyin utáni új, erősen megváltozott falut, ahol Jeszenyin egykori „rózsaszín lovai" már kolhozlovaknak születtek, legjobban Tvardovszkij poémái fejezték ki: a Nekeresd Ország, az Útmenti ház és persze a Vaszilij Tyorkin, amely háborús témája ellenére szerintem szintén a paraszt-tematikájú alkotásokhoz tartozik. Vaszilij Tyorkin nem hivatásos katona, hanem szántóvető, aki a történelem sorsszerű akaratából kel a Hon védelmére, aki az egyik mezőről csak egy másik mezőre — a harc véres mezejére lép. Az ő számára a háború nem érzelgős, romantikus hőstett, hanem a harc nehéz munkája, amely kibírhatatlan lenne ravaszsággal és bölcsességgel fűszerezett tréfák nélkül.


Tvardovszkij költészete a szó legnemesebb értelmében hagyománykövető volt. A hatvanas években fellépő költők kiszélesítették az orosz költészet lehetőségeit, ugyanakkor, ritka kivételektől eltekintve, eltávolodtak a falutól. Az ide tartozó költők nagy többségének versei belső és formai szempontból szabadabbak lettek, de eltűnt néha belőlük annak a kötöttségnek a felemelő érzékelése, amely a mindennapi kenyérhez és azokhoz fűz minket, akik azt verejtékükkel megtermelik. A falu képe vagy retrospektív módon idéződött föl: „Mit tudsz, szívem? Fülembe súgd, én / Tudom, hogy Koszih faluja ott állt az Altáj hegyén" (Robert Rozsgyesztvenszkij), vagy elhaladva mellette, a tájkép bizonyos groteszk tartozékává vált: „Kecskelábú szatírként a fűben, meztéláb, csizmanadrágban egy kolhozparaszt" (Andrej Voznyeszenszkij), vagy egyáltalán fel sem merült, mint Bella Ahmadulina verseiben. Persze itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy Ahmatova sem írt semmit a faluról, azon a soron kívül, hogy „nyugodt, napbarnított asszonyok rosszalló pillantásai", mégis kiváló költő. S ez így igaz. De egy ország, amelyben a lakosság negyven százaléka falun él, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a paraszti élet témája kiszoruljon irodalmából, jóllehet azt sem szabad megengednie, hogy egész irodalma erre a témára szűküljön le. Sok-sok „paraszt-témájú" film, regény és vers után, amelyek méltán süllyedtek el a feledés vizében, hála isten, feltűnt a valóban jó falusi próza. 


Újjászületésének kezdete többek között Alekszandr Jasin nevéhez fűződik. Vlagyimir Szolouhin írta az első, felfedezésszámba menő könyvet, a Vlagyimiri dűlőutakai. Olyan új nevek tűntek föl és váltak széles körben ismertté, mint Vaszilij Suksin, Fjodor Abramov, Viktor Asztafjev, Vaszilij Belov, Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, és sorolhatnánk még. A költészetben valami félbemaradt, valami hiányzott, dacára a jelentős vívmányoknak, amelyeket, hogy úgy mondjam, a „termelés modernizációja" terén értek el a költők. A költészetnek még a „robottá válás" fenyegető veszedelméről is volt, s meglehet profetikusán jövőbe látó mondanivalója, de az életadó kalász témaköre és annak a veszélynek kifejezése, amely erre a kalászra leselkedik, mintegy új költő nevére várt, és a költészet önmagának segített harmonikusabbá válni, amikor kilélegezte magából Nyikolaj Rubcov verseit.


Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam vele először, a Junoszty szerkesztőségében, ahová verseket hozott, melyeket mindjárt közöltek is. „Ruhám teli van olajfolttal, munkahelyem mégis flotta." Soványka volt, szegletes, örökösen készenlétben, hogy megvédje magát a várható sértésekkel szemben; elnyűtt vitorlavászon kabátot viselt, nyakát sállal tekerte körül, amiért el is nevezték „Sálacskának". Más verseket is mutatott, amelyek sajnos, a mai napig nem láttak napvilágot, az is lehet, hogy elkallódtak. Ezek a versek egy szemfüles rádióriporterről szóltak, aki riportra érkezik egy faluba, és a fáradt, munkától agyoncsigázott parasztember szájába erőlteti a mikrofont.


Az elismerés Rubcovhoz nem érkezett meg mindjárt. Nem volt könnyű természete - mintha az egész ember éles kiszögellésekből állt volna -, és ezzel a természettel nem mindenki tudott megbarátkozni. De hadd utaljak itt egy régi, ám nem múló érvényű igazságra: az igazi költő rossz ember nem lehet. Amikor olyasmit mondanak, hogy „Költőnek persze jó, de mint ember, rossz...", akkor ott a kettő közül az egyik nem áll: vagy mégsem olyan jó költő az illető, vagy pedig nem olyan rossz ember. Nagyok voltak-e például Jeszenyin vétkei? Nos, két-három asztalt felborított, verekedni is szeretett, és felöntött a garatra is néha... No persze, mindez nem érdem. De visszaélt-e valaha is az emberi szóval? Előfordult-e, akár egyetlenegyszer is, hogy elárulta volna az igazságot vagy a barátját? Pedig hányan voltak, akik visszaélve az igazsággal, és elárulva őt, „jó embereknek" tudtak látszani. Rubcov nem tudott jó embernek látszani - ő jó volt. Papírra vethet-e rossz ember ilyen gyöngéd sorokat:


Éji csillag süt ide, 
Tisztaszobám csupa fény. 
Vödröt fog a néniké, 
S némán vizet hord szegény...


Számban az áfonyaíz, szerelmed
Jut eszembe majd, s a zord vidék, 
S egy meseszép babát küldök neked, 
Őt küldöm utolsó meseképp.


Hogy a kislány ne üljön magába', 
Ringassa babáját boldogan: 
— Mama! Mamácska! Nézd a babámat! 
Pislogni is tud és hangja van...


Tengeri életmódja ellenére Rubcov nem veszítette el kapcsolatát a vologdai szülőfölddel. Ott élt és lélegzett ez a föld abban a láthatatlan kis tömjénzacskóban, amelyet mellén viselt. Akkor sem szűnt meg ez a kapcsolat, amikor egy másik tengerre, a nagyváros nem kevésbé nehéz és megpróbáltatásokkal teli tengerére szállt.