Árasztás előtt (5)

VALENTYIN RASZPUTYIN:
 Isten veled, Matyora

10.

Katyerina Petruhája, amint ez várható is volt, a tűz másnapján eltűnt, és már egy hete nem adott életjelt magáról. S még csak egy darab kenyérhéjat sem hagyott hátra az anyjának. Katyerina most a Darja kenyerén élt. A kamrában bennégett a maradék liszt is. Mintha semmi sem lett volna a házban, és mégis, ahogy kezdett a tűz után visszaemlékezni – elégett ez is, az is... A legjobban a szamovár miatt bánkódott Katyerina: amikor átment Darjához, természetesen nem gondolt tűzvészre, és másnapig ott hagyta a szamovárt – aztán meg csak egy megolvadt rézlapot kotort ki a hamuból. Petruha a hangja veszett harmonikájáról nem feledkezett meg. Kivitte. A sokat szolgált szamovárt meg, amely itatta, etette, sorsára hagyta. A szamovár nélkül Katyerina egészen elárvult.
Még mindig nem veszítette el a reményt, hogy Petruha megkomolyodik, munkát vállal, és magához veszi őt. S a szamovár miatt is úgy sóhajtozott, hogy elképzelte: lesz otthonuk, de szamovár nélkül. Ma ilyet már nem gyártanak. Nincs honnét venni. Asztal a rajta trónoló szamovár nélkül nem asztal, csak amolyan... vályú, mint a jószágé, egyáltalán nem tetszetős. Ősidők óta három gazdát tiszteltek a házban – először is a családfőt, aztán a kemencét, s végül a szamovárt. Hozzájuk alkalmazkodtak, őket tisztelték, nélkülük, tudja mindenki, nem kezdődhet a nap, és az ő rendjük-módjuk szerint alakul minden. Most egy csapásra ház, szamovár és kemence nélkül maradt Katyerina; azazhogy a kemence nem égett le, repedten, tántorogva állt az üszkös halom közepén, mint egy emlékmű; az utcát fűtsék vele talán? Gazda a Katyerina házában az apja halála óta nem volt.
Darjának nem fért a fejébe, hogy felgyújthatja valaki a saját házát időnap előtt. Folyvást Petruháról faggatózott, feleletet követelt. Hogy lehetett erre képes? Katyerina elzárkózott, hallgatott, bűntudatosan elfordította a tekintetét, mintha őt szidnák, amikor pedig Darja határozottan nekiszegezte a kérdést, és valamit válaszolnia kellett, ezt hadarta:
–  Kelekótya, hát...
És nem volt ebben a két kurta szóban sem harag, sem megbántódás. Nem vette zokon, hogy fedél és kenyér nélkül hagyta a fia. Csak óvó, mindent megbocsátó magyarázat: ilyennek született, mit várhatnak tőle.
Ez az, ez az – bökdöste felhevültén Katyerinát az ujjával Darja. – Egész életedben ezt teszed. Egész életedben elnézted, végképp elkényeztetted. Most aztán úgy kell neked. Úgy kell neked, úgy kell neked. Felgyújtotta az eleven házat, képes téged is földbe temetni elevenen. De nem is földbe – kapott bosszúsan észbe. – A vízbe, a vízbe, hogy még temetni se kelljen. S te még magad fogod kérni, hogy nagyobb követ kössön a nyakadra... hogy fel ne vessen a víz.
–  Képes rá – sóhajtott Katyerina. – Kelekótya, hát.
–  Hát beszélj vele – csapta össze Darja a kezét. – Én komoly dolgokról beszélek, te meg mesélsz itt nekem... Na, jól megjártad te a Petruháddal – adott Isten, aki etessen.
Katyerina nem volt férjnél soha. Petruha apja egy matyorai parasztember volt, Aljosa Zvonnyikov, aki rég nem élt már, elesett a háborúban. Katyerina sokkal fiatalabb volt nála; amikor összekerültek, a férfinak már négy porontya szaladgált a lócákon, de úgy megfogta a Katyerina szívét, hogy nem ment senkihez, pedig fiatal éveiben lett volna nem is egy, aki megkéri. Aljosa Zvonnyikov is nagy bajkeverő volt, és Petruha épp eleget örökölt tőle. De Zvonnyikov szerette a munkát, és lehetett benne valami különleges, ha a hites felesége megbékült Katyerinával, és ha maga Katyerina bár semmiben nem reménykedhetett, ragyogott s félholt volt az örömtől, amikor éjnek évadján betért hozzá a más embere. Ha rá emlékezett, még most is megváltozott, mámoros lett az arca, mintha bort ivott volna. A szeme kitágult, s a tekintete visszameredt oda, a negyven évvel ezelőtti napokra és éjszakákra, s amit ott látott, mostanáig melegítette. S úgy beszélt Aljosáról, mintha az övé lett volna. S Matyorán joga is volt ehhez, mert Aljosa családja a háború után elköltözött a szigetről.
Aljosa és Katyerina kapcsolatát lehetetlen volt titkolni, és tudtak is róla a faluban mindent. Később, amikor Petruha megszületett, Aljosa végképp felhagyott a titkolózással. Nyíltan vállalta az új család gondját. Fényes nappal vitt Katyerinának fát és szénát, kiegyenesítette a megdőlt sövényt. így, két családdal élt, három vagy négy éven át, mígnem kitört a háború – s Matyóra hamar hozzászokott ehhez. Nem köszörülték rajta a nyelvüket az emberek. Aljosát különben sem lehetett megsérteni. Lepattant róla minden rosszmájú megjegyzés, mint falra hányt borsó. Ő maga képes volt megszégyeníteni, nevetségessé tenni bárkit, de vele nem sokan mertek kikezdeni. „Én már ilyen vagyok! – hencegett nemegyszer. – Lássuk, ki tesz túl rajtam." Tíz-tizenöt évvel a háború után is mondogatták a talpraesett, jó beszédű legényekről, férfiakról: „No, már megint itt egy Aljosa Zvonnyikov."
Ezt a könnyedséget, a jól pergő nyelvet örökölte törvénytelen apjától Petruha. De amíg Aljosa nyelve nem üresen járt, s a lábát se lógázta, tudta, hogy előbb a munka, csak aztán a többi, Petruhánál bizony fordítva sikerült. Rosszul dolgozott. Bármihez fogott, ímmel-ámmal tette. Haszon nem volt belőle. Ahol a kezére lett volna szükség, ott zsebre dugta, ahol az eszét kellett volna elővenni, csak lótott-futott. Tervezte így, tervezte úgy. A vége meg mindig egy lett: sehogy. A kolhoz elküldte traktorista tanfolyamra. Fél évig tanult, akkor, mint aki megérdemli, adtak neki egy óriás kerekű új Belaruszt, s Petruha ezekkel a kerekekkel a fél falu kerítéseit kidöntötte, a kutyák, a macskák menekültek előle. Odahaza meg egy-két hét alatt teljesen eltüntette a föld színéről a veteményest és a jószágudvart. Ha ivott egy kicsit, máris ugrott a traktor nyergébe, és röpültek a forgácsok, ahogy körözni kezdett.
Katyerina kirohant:
–  Mit művelsz, Petruha! Térj észre! Hol vagy? Mit csinálsz? Mit gondolsz, azért műveltük meg itt a földet, hogy te szétlapíts mindent?
Petruha legyintett.
–  Nem értesz te semmit. Öreg vagy. Így kell csinálni. Ez mára a parancs – s tovább, ebben a hangnemben. Katyerina meg töprengve távozott: ki tudja, lehet, hogy csakugyan így kell tanítani a traktort, hogy egyenesen menjen a mezőre, és ne ugráljon a barázdából.
Elvették Petruhától a traktort, hogy bajt ne okozzon. Visszatették a földre. De addigra már teljesen elkanászodott. Semmit sem akart csinálni: egyik helyről a másikra, egyik munkából a másikba dobták át. De haszon nem volt belőle semmi. Mindenhol igyekeztek mielőbb megszabadulni tőle. S nem is titkolták előle. Ő meg csak vihorászott, amikor hallotta, miket beszélnek róla. Még erőteljesebb, még nyíltabb szavakat mondogatott, mintha ez valami különös élvezetet szerzett volna neki. Semmivel nem lehetett Petruhát megfogni. És amikor a kolhozt beolvasztották a szovhozba, a halódó kolhoz elégedett lehetett: végre megszabadultak ettől a hátramozdítótól.
Negyven felé közeledik, de eszében sincs megkomolyodni. Mint egy gyerkőc: se családja (két ízben is, valami csoda folytán hozott egy-egy asszonyt a folyón túlról, de mindketten csak az első nyári hónapot várták meg, s mentek máris vissza oda, ahonnét jöttek), se munkára alkalmatos feje, se életre való esze nem volt. Fütyült ő mindenre. Csak a mai nap meglegyen. Hogy holnap mi lesz, nem érdekli. Rövidke, de duhaj gondolatai odáig nem nyúlnak. Először a szovhozba jelentkezett, aztán a városra gondolva visszavonta. Majd, váratlanul, mintha darázs csípte volna meg, a vadászszövetkezetről kezdett beszélni. Holott életében legfeljebb üres üvegekre lőtt. S akkor is mellé. A legutóbbi időkben pedig Északról és a nagy pénzekről kezdett álmodozni... Csakhogy Északra el is kell jutni. Türelem kell ahhoz. Abból meg nem volt Petruhának egy csepp sem. No, hát ítéljék meg, miféle érzés lehet egy ilyen ember anyjának lenni. Félt Katyerina: akinek a lelke érzi a bűnt, az felel érte – ezért hát a Petruha őrültségéért magára vállalta a felelősséget. Azt mondta:
–  De hát ha egyszer ilyen – mi legyen vele? Tegye bárd alá a fejét?
–  De milyen lesz, ha a legvégsőkig ráhagysz mindent? – mondta erre Darja. – Felgyújtotta a házat. Szóltál te erre egy szót is?
–  Magad mondtad: különben is felgyújtották volna.
–  De ne a saját kezével gyújtsa fel. Hogy nem száradt az le, amikor azt a gyufát fellobbantotta. Kő kell, hogy a szíve helyén legyen. Azzal született, azzal nőtt, ezért gyújtotta fel mindenki előtt. Na!
–  Hát talán véletlenül történt. ..
–  Ó, te isten madárkája, isten madárkája – jött tűzbe Darja –, hát persze, véletlenül. Utóvégre ő maga ácsolta, meg is gazdagodott, aranykeze van a te Petruhádnak. Még hogy szándékkal gyújtotta volna fel – mit ki nem gondolnak róla! Véletlenül! Véletlenül!
Katyerina elhallgatott.
–  De hogy lehetnek ilyen emberek? – próbálta megérteni aztán; nem először kísérletezett ezzel, s tudta már, hogy nem érti meg úgysem, de mégis kérdezte a kurta megkönnyebbülésben és önfelmentésben bízva, ha Darjával együtt sem tudnak kiigazodni. – Kiskora óta kelekótya. Te azt mondod, én kapattam el. De mivel? Semmiféle rosszra nevelés nem volt. Jó szóval bántam vele, meg mindenféleképp – de hát ha egyszer ilyennek született. Amikor kicsi volt, akkor se akart érteni semmit. A szemét forgatta, és mindegy volt, beszélnek-e hozzá vagy akár karóval verik a fejét. Te sokat vesződtél a gyerekekkel?
–  Mikor vesződtem volna? Látástól vakulásig robotoltam.
–  És mégis emberek. Egynek se ficamodott ki az esze. Az a kényeztetés... Hát én is, mikor kényeztettem volna? Igaz, nem járt elhanyagoltan. Iparkodtam. Nézd meg a Klavka gyerekeit... No, akkor már egy mostohával is jobb az élet... Édesanya volna ő, de mégsem az a saját gyerekeinek... Se szó, se beszéd – máris pofonokat meg nyakleveseket kapnak szegénykék... Pedig milyen remek gyerekek. Kedvesek, szót fogadnak... Honnan, merről nyerték ezt, amikor az anyjuk egyebet sem tud, mint szitkozódni? Csak nem ő nevelte beléjük?
–  Hát – hümmögött Darja, teljesen tagadva Klavka áldásos szerepét. Klavka Sztrigunováról volt szó.
–  Hát akkor meg? Az egyiket mindennap csépelik, mégis ember lesz, a másiknak semmi cséplés nem használ, csirkefogó volt és az is marad. Az egyikhez kedvesek, hasznára válik, a másiknak kárára van. Hogy lehet ez? Kiben mi van, az lesz belőle? És kezed-lábad törheted, minden könnyed elsírhatod érte, csak járja a maga útját. Semmi igazítás igazzá nem teszi? így van? Azt kérded, miért nem vonom kérdőre? Uramisten, erősködtem én, kérdeztem, de végül magamtól hagytam abba, látom, hogy hiábavaló. Minden haragom elfolyt... Csak szánom, amiért ilyen. Csak nem jut akasztófára a végén! Csinálja, ahogy akarja. Az ő életéről van szó.
–  De hát te se a sírból beszélsz. Neked is élned kell még valahogyan.
–  Á, mi lenne – legyintett Katyerina –, mi már most sem a magunk módján élünk. Sodor a sors... kit hová sodor, ott lesz a helye.
–  Hát sodor... Hogy sodor, az igaz – bólintott Darja.
–  Azután majd azok, a Klavka gyerekei felnőnek – tért vissza a beszélgetés tárgyához Katyerina –, s a tenyerükön hordják talán, amiért egy jó szót sem kaptak tőle. Azt mondják: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. Á... – húzta helytelenítő hangsúllyal –, sehogy sem egyezik. Kinek hogy van megírva. Sok minden megesik. Van olyan anya, aki egy tucat gyereket felnevel és öregségére rosszabbul él velük, mint idegenekkel. Az idegenek mégis szégyellnek csúfot űzni belőle. A sajátjai meg, mintha joguk volna mindenhez, odáig fajulnak... az utolsó zsiványt többre becsülik. Miért? Emlékszel az öreg Agrafénára?
–  Csak azt az öregséget meg ne érd – fakadt ki váratlan haraggal Darja. – Tudd, meddig tart az időd – és letompította, leeresztette a hangját, hiszen tudta, hogy embernek nem adatik meg ezt tudnia. – A bűnökért tán, vagy más ilyenért tart vissza az Úr tovább, mint kellene. Ó, szörnyű bűnökkel terhesnek kell lenni ahhoz, hogy úgy... Hogy is követhetne el annyit, olyanokat az ember? Az embernek addig kell élnie, amíg másnak is haszna van belőle. Ha nem veszik többé hasznodat, szállj le, megérkeztünk. Minek magadat, másokat gyötörni? Az élők... az élőknek élni kell, nem pedig a halált tartani a házukban, éjjeliedényt cipelni alóla. Csináltam, tudom. Egy szempillantás, és odajutok én is, egy szempillantás alatt jutottam egyik éjjeliedénytől a másikig, de azért emlékszem. Emlékszem az anyósomra, emlékszem, hogy néztem rá. És ahogy néztem – folytatta valami okból újra feldühödve – azt gondoltam: „Mikor veszi már el az Isten? Jobban megutáltuk, mint a csípős retket." Pedig ővele még jól éltünk. Alkalmazkodó volt. De én, én finnyás voltam. Emlékszem: mennyire viszolyogtam a vége felé, amikor oda kellett hozzá mennem. Tudtam én persze jól, hogy ő, a szerencsétlen, nem tehet semmiről, mégsem tudtam magammal semmit csinálni. Nem bírtam, és kész. Ha kikergettek volna, akkor sem. Azt gondoltam: és ha az én mamácskám feküdne így elnyúlva, neki is a halált kívánnám? Azt mondom magamnak, hogy nem, de hallom, hang szól messziről: neki is kívántam volna. Lehet, nem annyira, lehet, több türelmet adtam volna, de rossz percekben bizonyára kifakadtam volna. Ez nem is bennem van. Ez valahogy máshonnét jön. Nem, Katyerina, az öregséget nem szabad magunkra engedni. Senkinek sem szabad.
–  Hanem? Kössünk hurkot a nyakunkra, vagy mi? Darja nem felelt.
–  És temetnek minket, siratnak minket... nem azokért siratnak, akiket a koporsóba tettek, hanem azokért, akikre emlékeznek... amilyenek voltunk – mondta Darja –, és sajnálnak bennünket, mert magukat sajnálják. Látják, hogy megöregszenek, és semmivel sem lesznek különbek, mint mi. Nélkülünk még gyorsabban öregszenek. Magukban ők már régebben eltemettek minket. No hát, akkor kéne eltűnni, kilesni a pillanatot. De mi mind az életet hajkurásszuk. Minek hajkurászni – csak bajnak van. Ha fiatalabb vagy, amikor elföldelnek, jobbnak és szebbnek maradsz meg az emlékezetükben. Fájdalmasabb, maradandóbb lesz az emlék. Ha meg mint vén szipirtyót tesznek a koporsóba, hát rád nézni is rettenetes. Az ilyen rémpofa elzavar minden addigi emléket.
–  De hát tehetünk mi erről?! Mi a mi bűnünk?
–  Az, hogy a szokást, mint a féken tartott kutyát őrizzük magunkban. Hogy minket őrizzen, másokra ugasson. Ha megmondanák neked fiatal korodban, mi mindent fogsz eltűrni később – keresztet vetsz és nem hiszed el. Nincs már bennünk semmi eleven, minden kihullott vagy megcsontosodott, se fogunk, se hajunk, semmi – a fenébe is, és mégis azt hisszük, hogy kedvesebbet nem hordott hátán a föld. De minek? Az Úr azért adta neked az életet, hogy tedd a dolgod, hagyj gyerekeket magad után és – kell a földbe, hogy a föld kapjon egy kis pótlást. Az venné most már hasznodat. Te meg még mindig itt kelleted magadat, útjában vagy az embereknek. Engedd, hogy mások is tegyék, amit kell. Ne vedd el az idejüket. Hiszen nekik is alig van.
–  Hová sietnénk? – ellenkezett Katyerina. – Futtában éljünk, futtában haljunk meg? Hiszen még egyszer, még egyszer nem lesz alkalmunk élni.
–  Lehet, az meglehet, hogy már ma sem te élsz...
–  Hát ki? Beszélj, és ne csűrd-csavard. Ki él helyettem?
–  Lehet, hogy valaki más. Téged pedig becsaptak, hogy te vagy az. Mert hát – hogyhogy nem bírsz békességben élni a Petruháddal? Miért nem úgy élsz, ahogy kedved tartja, miért a mások utasításai szerint? Miért kínlódsz egész életedben? Nem, Katyerina, Isten bocsássa meg, de én magamról nem mondanám, hogy ez az én életem... Nagyon sok mindenben különbözünk ...
... Kettesben csakugyan könnyebb volt a ház körüli munka, meg a beszélgetések miatt is. A napok hosszúak voltak, a két öregasszonynak volt ideje ellátni mindent. Ebéd után pedig fáradtan ledőltek pihenni. De nem aludtak el, hanem fekve beszélgettek. S beszélgettek felkelés után, az esti teendőkre várva is, meg miután azokat is elvégezték – így telt az idő, ilyen észrevétlenül siklottak egyik oldalról a másikra a hosszú nyári napok. A beszélgetéseken ott volt Szima is, elmaradhatatlan Kolkájával, megjelent káromkodva és krákogva Bogodul, s igyekezett ő is közbeszúrni egy-két szót. Eljárt Tunguszka, aki félig süket volt, és a fogai közül szinte sosem vette ki a pipaszárat. így aztán többnyire ő is hallgatott; eljöttek beszélgetni és teázni mások is, akik még Matyorán maradtak... Visszaemlékeztek a régi időkre, csudálkoztak az újon, összevetették azt és ezt az életet meg a halált... Soha korábban ennyit nem beszélgettek.
S nem sok volt, amiről szó nem esett, és bármily régen éltek, nem sok volt belőle érthető.
De előttük a maradék napok mind téresebbek, tágasabbak lettek. Előttük már szél járt a pusztaságon.

11.

Ám mégis képes volt magasra csapni még az élet Matyorán – amikor a szénakaszálás kezdődött. Az új kaszálókon még nem lehetett szénát gyűjteni, hiszen még nem is léteztek ezek a kaszálók. Ezért elindultak – utoljára – a régiekre. A szovhoz kénytelen volt kolhozokra osztódni megint – ki hol lakott, oda utazott vissza a régi kaszálókhoz. Aligha akadt ember, aki ne örült volna ennek a szerencsés lehetőségnek, hogy még egy cseppet ott lehessen – lakhasson a szülőfalujában hiszen csaknem mindenkinek háza, marhája, veteményese, eltakarítatlan holmija volt ott. No meg a föld sem hallgatott. Hívta őket a halála előtt búcsút mondani. Kevesen maradtak – hacsak nem voltak vakok és süketek, hacsak nem süllyedtek el egy hivatalban vagy nem foglalta le őket valami szigorúan helyhez kötő ügy –, akik ne mentek volna haza; ragaszkodó az ember, akinek háza és hazája van, jaj nagyon ragaszkodó.
A fél falu hazatért, és Matyorán újra éledt – ha nem is a régi rend szerint folyó, de ahhoz mégis hasonló élet, amely mintha éppen azért is tért volna vissza, hogy megnézze, megjegyezze, milyen is ez. Megint nyerítettek a Béresről áthajtott lovak, az egymást szólító emberektől reggelenként lármás lett az utca. Kopogott, csörömpölt a kaszáló készség. Megkeresték a kovácsműhelyt, begyújtottak, hogy helyrehozzák a lóvontatású gépet, elővették a kézi kaszákat – és az ágyból kelt fel Makszim apó, hogy előkeresse a limlom közül a kalapácsot, hurkot erősített rá, hogy ki ne csússzék, ha visszapattan gyenge kezéből. Szükség volt rájuk, és lám – akár csak korábban – most kerültek kaszák. És kiderült, hogy él még Makszim apó. Vitték hozzá a gereblyé-ket, villákat, boronákat, s ő kijavította, megerősítette, megélesítette, s új fogakat tett, ahová kellett. S mintha jóságosabb, derűsebb lett volna munka közben az öreg, aki nemrég halódott, hadonászni, rendelkezni kezdett. Mosolygó élvezettel engedelmeskedtek neki az emberek – így kiabált velük több mint húsz éve, és ugyanúgy osztotta be Pavel munkára az embereket, mivel akkor brigádvezető volt és most is brigádvezető módjára viselkedett – mintha mi sem történt volna. És mint akkor, megvoltak a nagyobb gépek nélkül: a traktorok, az autók a túloldalon vannak. Ott nincs egy pillanat nyugtuk se, itt meg csak egy teherautó meg két magajáró kombájn maradt, amelyek sorukra vártak a dombon túl. Az autót – mintha csak büntetni akarnák, hogy itt maradt – amolyan „kifutóként" használták: hol hideg kvaszért szalajtották, hol meg egy asszonyért, aki a jószág miatt megkésett, hogy vigye a rétre. Komoly munkát nem adtak neki. Valamiféle bolondos szeszélyből előguríttatott a fészerből két ócska taligát. Reggelenként lovakat fogtak mind a kettőbe, s kihajtottak velük a kaszálóra, a teherautó meg árván vánszorgott mögöttük. Nem merte megelőzni őket. És sokkal rozzantabbnak, idejét múltabbnak hatott, mint a fogatok. No de ez már valóban csupán szeszély volt. Játék, amelybe azonban mindenki bekapcsolódott, méghozzá nagy kedvvel.
Később persze nem lesznek meg gépek nélkül. így vagy amúgy, de át kell hozni néhány traktort, hogy a szénát levontassa a vízhez. Ezért egyenesen a traktor vontatta „szánokra" készültek felhalmozni a szénát. De ezt majd később, később... Egyelőre megelégedtek, akárcsak annak előtte, lóvontatta kaszáló és gereblyéző alkalmatosságokkal, és söprűket kötöztek a boglyák számára.
És olyan örömmel, szenvedéllyel dolgoztak, amilyent már régen nem tapasztaltak. Úgy suhogtatták a kaszát, mint ha versengenének, ki ért jobban ahhoz a munkához, amilyet itt kell hagyniuk mindörökre ezzel a földdel együtt. Amikor elfáradtak, ledőltek a frissen vágott fűre, és mámorosán felbuzdulva a munkától és attól az érzéstől ingerelve, hogy mindez sosem ismétlődik meg, évődtek régi és új tréfákkal. Egymást hergelve mesélték, ami volt, s ami nem. S szemlátomást fiatalodtak a már nem valami fiatal asszonyok, tudva, hogy e nyár után, sőt e hónap után, amely csodamód egy évtizeddel repítette vissza őket a múltba, nyomban egy évtizedet fognak öregedni. Lármáztak, játszottak, pajkoskodtak, mint a gyerekek: alighogy megszáradt rajtuk a verejték, visítozva vetették magukat az Angarába, aki pedig nem akart magától ugrani, azt egész csoport fogta meg és húzta bele a vízbe úgy, ahogy volt; s a szégyen sem szégyen, ha magunk között vagyunk – Klavgyija Sztrigunova kezdeményezésére az asszonyok derékig levetkőztek, ki-hívóan szilaj arccal toppantak a férfiak elé – akik kevesebben voltak –, még hajkurászták is őket, hogy a vízbe lökjék. Majd újra munkához látva magukhoz tértek, és azt mondták: „Nahát, csupa eszement fehérnép jött vissza a Matyorára." De azért a következő pihenő alatt nagy élvezettel bolondoztak újra.
Kiballagtak a faluból a mezőre az öreg asszonyok, s az emberek munkája láttán könnyezni kezdtek. S jött a kérdés:
–  Mi kellett nektek? Micsoda kellett? Miért zúgolódtatok, amikor így élhettetek? Jaj, hogy nincs, aki elnáspángoljon benneteket!
És az emberek elgondolkozva helyeseltek:
–  Nincs, nincs.
Még Klavka Sztrigunova is elhallgatott. Nem kezdett vitatkozni.
Este mindig énekszóval tértek haza. S a férfiak, akik korábban fitymálták a józan éneket, szintén rázendítettek. A dalt meghallva kijött és felsorakozott az út mentén szinte mindenki, aki Ma-tyorában maradt: gyerekek, öregasszonyok, sőt még az idegenek is, ha voltak olyanok – az utóbbi időben megnőtt a forgalom. A motorcsónakok gyakrabban berregtek, s szelték át oda-vissza az Angarát. Nemcsak a szovhozból jöttek, hanem távoli tájakról, városokból is idezarándokoltak azok, akik valaha Matyorán laktak, s még nem felejtették el teljesen. Keserű volt, de mégis ünnep, amikor emberek, akik sok éve nem látták s már elvesztették, elfeledték egymást, összetalálkozva, egymásra találva összeölelkeztek a nyílt utcán. Kiabáltak és zokogtak végkimerülésig, a szó szoros értelmében – rogyásig. Anyák és apák, nagyanyák és nagyapák hozták magukkal gyerekeiket, hívtak soha itt nem járt embereket, megmutatni, hogy milyen a föld, amelyről elkerültek, s amelyet többé senki meg nem lelhet, senki meg nem láthat. Úgy tetszett, a fél világ tud Matyóra sorsáról. A felvégnél a kertek alatt színes sátrak jelentek meg a dombon, mindenféle nép kószált a szigeten. Ki a temetőben bóklászott, ki a parton ült, szomorkásán meredve a távolba, ki vörös bogyókat gyűjtött a tisztásokon, s első pillantásra nem volt könnyű megmondani, ki idevalósi, és ki idegen.
A szénakaszálók lassan, fáradtan és méltóságteljesen tértek haza. Elöl a fogatok a helyeslőén bólogató lovakkal, amelyek mintha asak meg-meghajoltak volna a falunak, ahogy beértek. A szekereken két-három ember. Mellettük néhány lovas, utánuk pedig énekszóval a többiek. Az ének hol ilyen, hol olyan, hol régi, hol új, de leginkább mégis régi, búcsúzó, sirató, amelyre – lám, most kiderül – emlékeztek az emberek, és mintha erre az alkalomra tartogatták volna magukban. Aki maga is énekelt, annak könnyebb volt hallgatni ezt az egyszerre zengett, reménytelen fohászt, amely olyannyira fájdalmas és keserves volt, hogy összeszorult az emberek szíve.
Július második fele volt, az idő derült, száraz, kaszáláshoz kívánni sem lehet jobbat. Az egyik réten kaszáltak, a másikon gereblyéztek, de volt olyan is, ahol egészen egymás mellett kattogtak a kafezálógépek és ugrálva zörömböltek a nagy, hajlított fogú, lóvonta kaparógépek. A fű olyan gyorsan száradt a napon és a szélben, hogy az asszonyok, akik délelőtt kézi kaszával vágták a füvet, azokban a nyirkos mélyedésekben, amelyekhez géppel hozzáférni nem lehetett, ebéd után gereblyét fogtak. A férfiak villával boglyákat raktak; nagy, loboncos csomók úsztak a hátuk mögött a levegőben, mint valami a saját lábukon mozgó, hátra vetett fejű eleven, önálló lények. Estére kimerítette őket a munka, a meleg, de leginkább a száradó széna erős, tapadós, sűrű illata. Ez az illat elért egészen a faluig, s a nép ott elégedetten szippantgatta, s közben áradoztak: ó micsoda jó szag, micsoda illat.. . Hol, milyen földön van ehhez hasonló?!
Most már aggodalmaskodni kezdtek: gyorsan, túlságosan gyorsan megy a munka. Ha így folytatódik, csakhamar el kell hagyniuk Matyorát, nem élhetnek ott még egy kicsit, ahogy jólesik. Legalább egy kis eső jönne, hogy elhúzódjon, hogy henyélhessenek egy kicsit, maradhassanak még. A férfiak már nekifogtak, hogy amolyan szánféléket eszkábáljanak, amelyeket majd a traktorok után kötnek, s csakugyan: már látszik a dolog vége, de hova sietnek? A széna miatt nem lehetett rendesen elbúcsúzni Matyorától. Meg kell hát nézni azt a helyet, ahol egész életükben éltek, ami az övék volt, amit elveszítenek. De ahogy reggel fölkeltek, a munka befogta, hajtotta őket, és nem volt emberi erő, hogy megfékezze. Ellenkezőleg. Bosszúsan bár, de csak mind jobban hajtották magukat. Nem olyan munka volt ez, hogy visszatarthatták volna; s a munkások sem voltak elkényeztetve még.
Esténként, mielőtt belezuhantak volna az ágyba, kimentek az utcára, összegyűltek – mulatságnak nem mulatság, nem is összejövetel, de együtt voltak, számon tartva, hogy sok ilyen este lehetséges még, s megfeledkeztek a fáradtságról. Matyóra ilyenkor önkívületben volt sorsa tudatában : kihunyóban volt az alkony, az Angarán túl vörösre izzította az arra néző ablakokat; még jobban kifeszült fölöttük a végtelen égbolt; gyengéden kotyogott a közeli part alatt a víz. Kihunyt a nap, s kihunyt vele köszönetet mondva az élet is körös-körül: a színek és a hangok egyetlen áldott, szendergő ríngásba olvadtak, amely hol erősebb volt, hol csillapult; s az emberi érzések is egyetlen, ehhez igazodó, remegő, semmit külön nem választó viszonzásba oldódtak. S úgy rémlett, közelebb húzódtak egymáshoz a házak, s ide-oda ringva a szélhez hasonló belső hangon szólnak; úgy rémlett, rég elveszett füstök illata száll valahonnét; úgy rémlett, közel került minden, egymás mögé sorakozott, ami csak volt a szigeten, akár kézzel csinálták, akár magától termett. Kikandikáltak egyik a másik mögül, s közös suttogással kérdeztek valamit. Mit? Érthetetlen volt és kivehetetlen, de hatalmába kerítette az embereket az érzés, hogy erre a nem hallható, nem érthető kérdésre válaszolni kell.
Keveset és halkan beszéltek – s csakugyan: mintha felelni iparkodtak volna valakinek valamit. Nem gondoltak az eddigi életre, s nem féltek a közeledőtől; csak ezt az ájult, álomteli, bűvös állapotot találták fontosnak, ezt akarták megőrizni. De megjelent Petruha mint Sátán a búcsúsok közt, hozta ócska harmonikáját, amelyet mindenki szerencsétlenségére kimenekített a tűzből. Elkezdte recsegni rajta, hogy „Hej Podgorna, hej Podgorna". Elrontotta a hangulatot – föl kellett állni, gondolni arra is, mi lesz másnap, s indulni az ágyba.
Petruha két heti távollét után jelent meg újra a szigeten. Rendkívül jókedvűen, új, de már alaposan összepiszkított, piros cérnával tűzött világos öltönyben s barna bőrhajtókás sapkában. S ebben a díszben csak még inkább hasonlított valami banditához. Darja, amikor először meglátta, felkiáltott:
–  Nono, hát ez a katicabogár meg honnét mászott elő?
–  Csiba te – haragudott meg Petruha (nem a „katicabogár" sértette, hanem az „előmászott") –, én nem mászok, én, ha tudni akarod, repülőgépen járok.
Ezt a „csiba te" kifejezést valahol a legutóbbi csavargása során szedte fel, és annyira megtetszett neki, hogy enélkül már beszélgetni sem tudott. Amikor megérkezett, akkor a leégett házért kapott nagy pénzből tizenöt rubelt adott át az anyjának, s amikor Katyerina szóvá tette, hogy kevés, Petruha így felelt:
–  Csiba te. És én miből éljek meg? Nekem utaznom kell. Állandó lakhelyet kell keresnem. Ki visz el pénz híján odáig? Neked meg mire kell itt a pénz?
De azután mégiscsak ellágyult, leszámolt még tíz agyongyürkéit egyrubeles bankót.
–  Sokat felváltottál? – kérdezte Katyerina az ezer kézen megfordult, fürge bankók láttán, amelyek mintha csakis a Petruha-félék kezét ismernék, s jó helyre sose kerültek volna.
–  Az az én dolgom. Én sem avatkozom a te magánéletedbe, te se zavard az enyémet. Ha berendezkedtem, érted jövök, együtt fogunk lakni. De addig – csiba!
Két napig búslakodott Petruha Matyorán, ahol nem volt üzlet, aztán átment az új telepre, s ott három napot ivott, aminek eredményeképpen könnyen piszkolódó öltönyének világos színe visszahúzódott a legeldugottabb ráncokba. A vörös cérna pedig teljesen eltűnt. Most újra visszajött Matyorára. Saját odú híján ott aludt, ahol lehetett. Néha még a Bogodul kolcsakista barakkjában is, ami a züllöttség és az otthontalanság legalsó fokának számított. De továbbra is pöffeszkedett. Azt füllentette, hogy törvényes szabadságon van, s hogy egy illető hamarosan motoros kishajóval jön majd érte s magával viszi, mert pótolhatatlanul fontos ember ő; rákötözött a nyomorult harmonikájára egy zsineget, hogy átvethesse a vállán, és saját kifejezésével élve éjt nappá téve „tarzankodott" vele. Egyszer még a kaszálóra is kikeveredett. Elhelyezkedett egy nyírfa alatt, és nyekergett-nyikorgott, mígnem a nekihevült, jókedvű és éles nyelvű kaszások úgy ráripakodtak, hogy a máskor éles nyelvű Petruha vissza se beszélt – meghátrált.
... A hosszú, kitartó szárazság után egy éjjel mégiscsak sikerült egy felhőboltozatnak kifeszülnie az ég alá, és megeredt az eső...

Harsányi Éva fordítása

(Folytatjuk)

Árasztás előtt (4)

VALENTYIN RASZPUTYIN:
Isten veled, Matyora

8

Elérkezett ez az éjszaka is. Az első forró és világló matyorai éjszaka. Később sok ilyen lesz, szeptemberben, a vége felé, egymás után lobbannak lángra az éjszakák, és messzire világlik az Angara a hatalmas tüzektől, amelyeket mintha szándékosan az ő tiszteletére gyújtottak volna. De ez az éjszaka volt az első, és sokkal megelőzte Matyorán a többit.
Ezen az éjszakán leégett a Petruha háza. Petruha, aki elejétől végéig ott volt, a zűrzavar ellenére sort kerített rá, hogy megjegyezze, és később a matyoraiak tudomására hozza, hogy egy jó, száraz, valamire való ház két óra alatt leég. A faluban aligha kétkedett abban bárki is, hogy nem egyéb okból, hanem Petruha saját kívánságára lobbant lángra a ház. Előzőleg Petruha valahová elutazott, valamit kiszaglászott, s visszatérve megparancsolta anyjának, az öreg Katyerinának, hogy költözzön: állítólag bármely percben jöhet a házért a múzeum. Költöztetni nem nagyon volt mit. Petruha azok közé a gazdagok közé tartozott, akik költözködni se mennek másképpen, mint a fürdőbe. A tehenet már két éve eladták, az utolsó jószágot, a süldőt áprilisban levágták, amikor a kamra teljesen kiürült; az öreg Katyerina fogta kevéske cókmókját, s a kezében átvitte Darjához. Éppen a tűz előtti napon vitte át: Petruha részegen követelte, csaknem erővel tuszkolta ki, és Katyerina, hogy kerülje a botrányt, hogy ne veszekedjenek, összecsomagolt. Darja már korábban is hívta őt magához. Azt mondta, kettesben könnyebben vészelik majd át a Matyorán még hátralevő napjaikat. Ez igaz is. Vidámabb úgy. Az öregasszonyok is mindennap Darja körül verődtek csapatba. Darjában ugyanaz a félelem élt, ami a többiekben, de ő magabiztosabb és komolyabb volt. Ő számíthatott a fiára, aki nem éppen utolsó ember a kolhozban. Darjának volt hova lehajtani a fejét, akár az elárasztás másnapján, sőt még választhat is: ha akar, az egyik, ha nem, hát a másik irányba fordul; ezenkívül Darja jellemes ember volt, s jelleme az évek során nem lett puhább, nem esett rajta csorba, és szükség esetén nem csak önmagáért tudott kiállni. Nálunk minden faluban volt és van egy, de van, ahol két erős jellemű öregasszony is, akinek védőszárnyai alá húzódnak a gyengék és szenvedők; és okvetlenül: ha leéli az életet, ha a halálba távozik egy ilyen öregasszony, nyomban elfoglalja a helyét egy másik, aki elérte arra az időre az öregséget, szigorú, igazságos jellemével tekintélyt vívott ki a többiek között. Abban a különös helyzetben, amelybe Matyóra került, Darja semmiben sem segíthetett az öregasszonyoknak, de azért azok köréje gyűltek, hogy mellette önmagukat is merészebbnek és biztosabbnak érezzék. Közismert, hogy együtt még a halál is szép. S ha valaki felajánlja nekik, hogy valamennyien egyazon órában, egymás mellett haljanak meg, aligha akad, aki habozni kezd. Utolsó örömükkel egyeztek volna bele.
Ezen az estén Matyóra hamar elcsöndesedett. Későn általában a fiataloknak van dolguk. Belőlük pedig a szovhozból hazarándulókon kívül nem maradt Matyorán senki. Világos volt még, amikor lefeküdtek. Épp csendesedett, elhalt, legördült az Angarán a fény, arra, amerre a nap lebukott. Az idő is ilyen fura lett, nem mint rendes embereknél. Egyfelől jó lett volna visszatartani a nyarat, és eltolni azt a hallatlant, az elképzelhetetlent, ami készült. Másfelől: alig várták, hogy véget érjen ez a kínos hercehurca, amikor se nem otthon vannak, se nem vendégségben, azt sem tudják, élnek-e vagy csak álmodják önmagukat egy hosszú, nyomasztó álomban. Szokás szerint korán feküdtek le tehát; Katyerina először ment el a házból, és habár régóta készülődött lelkileg erre a nagyot megelőző kicsi költözésre, és a költözést is sejdítette már, mégis elviselhetetlenül keserű és viszolyogtató volt számára az egész. S minden szót fölöslegesnek, sőt helytelennek érzett. Darja megértette. Nem erőltette a beszélgetést; estefelé eljött Bogodul. De vele sem volt kedvük beszélgetni. Ejtettek, váltottak egy-két szót, hogy mondjanak azért valamit. S Darja már ki is kísérte az öreget. Magának a kemencére ágyazott. Többnyire ott aludt télen-nyáron. A kis kamrán át mászott fel a kemencére. Katyerina pedig az első sarokban levő dikón helyezkedett el. Ha Pavel eljön, ott van számára a faágy.
Lefeküdtek és elcsendesedtek. Katyerina nem tudta, hogy Darja elaludt-e már, vagy kósza gondolatokkal fohászkodva még csak az álomra készülődött, amikor doboltak előbb az ablakon, azután nyomban az ajtón is, és Bogodul, az ajtón kívül (minden rossz hírt Bogodul hozott) rekedt, de mégis dörgő hangon felkiáltott:
—  Katyerina! – Azután jöttek a szokásos trágárságok, amelyek nélkül két rendes szót egymás után kiejteni nem tudott. – Katyerina, ég a házad! Az a kurva Petruha tette!
Az öregasszonyok felpattantak. A Matyora felvégére néző két ablakban lángoszlopok táncoltak. A tűz olyan közelinek látszott, hogy Darja félálomban ijedten kérdezte:
—  Úristen. Csak nem mi?!
Hogy mi ég, azt Katyerina gyorsan kitalálta. S míg a ruhájával bajlódott, gyenge, de indulatos hangon, akárha a fejét verte volna a falba, azt kiabálta:
—  Ó, a veszett! Ó, a veszett! Hogy tudtam, hogy tudtam. Szent Szűz Máriám – összeszedte magát, és minden erejéből sietett oda – haza, a házhoz, amely este még az otthona volt.
Bogodul először utánaindult, de félúton meggondolta, megfordult, és indult az alvégre, felverni a falut.
Amikor Katyerina odaért, a ház már teljesen lángokban állt. Lehetetlenség volt megvédeni a tűztől. De meg szükség sem volt rá. Egyedül Petruha nyüzsgött a szótlanul álló, merően a tüzet bámuló emberek között, és próbálta elmesélni, hogy kis híján maga is megégett, hogy az utolsó pillanatban ébredt fel. „Tele a tüdőm füsttel és forró a hajam – az már recsegett. Különben – ismételte vihogva – megsültem volna tetőtől talpig, és nem találtátok volna meg, micsodám hol volt." – Félrebillentett fejjel az emberek szemébe nézett: hiszik, vagy nem hiszik? Elhúzódtak tőle, mint a pestistől, de Petruha nem is számított arra különösebben, hogy hinni fognak neki. Ismerte Matyorát, tudta, hogy őt is ismerik, a veséjébe látnak. Ezért is követte el akaratlan bűnét. „Este befűtöttem a kemencébe és lefeküdtem aludni – tolakodott a felesleges magyarázkodással —, talán valamelyik vacak szén pattant ki, az csinálta a bajt." És megint hozzáfogott elmesélni, hogy menekült meg. Számára csakis ez volt fontos – hogy bennéghetett volna s csak csoda folytán menekült meg. S erről beszélve igyekezett kicsikarni könnyet a szeméből, és remegtette a hangját. Mert ez kellett az igazsághoz. A kemencét és a szenet már feledte is, és így fenyegetőzött : „Csak tudnám, ki volt a kurafi, aki itt felgyújtotta. Akkor én..." És fente a tenyerét olyan mozdulatokkal, ahogy a késeket köszörülik egymással. Vagy a tűztől lett mámoros, vagy még az esti részegség volt rajta, de nem látszott józannak. Tántorgott. Hátrafelé húzódott. Kócos volt, és piszkos atlétatrikó volt rajta – az egyik vállpántja lecsúszott – no meg csizma; arra mégis volt ideje, hogy tisztességesen felvegye. Azonkívül volt ideje egyet-mást kimentenie a tűzből: ócska, foszladozó vattapaplan hevert a földön. Egy tatár antilop bőréből készült ócska bunda és egy harmonika, amely Petruha kezében nem tudott mást, mint hogy „Podgorna, Podgorna, hej, te széles nagy utca, csakhogy rajtad ki se jár, se kakas, se tyúkocska". Petruha folyvást kapkodott a harmonika után, s próbálta arrébb vinni a tűztől; az emberek is hátrább húzódtak, ahogy közeledett a forróság, de nem oszlottak szét, és le nem vették a tűzről nyugtalan tekintetüket, amellyel szemügyre akartak venni, meg akartak érteni valamit.
Itt volt az egész maradék falu. Még a gyerekek is. De ők sem zajongtak, mint máskor. Megbűvölte és lenyűgözte őket a tűz félelmetes ereje. Az öregasszonyok komor, gyászos arccal álltak. Nem egy csoportban, hanem ki itt, ki ott – ahonnan egyik-egyik épp odafutott, s meghőkölt a forróság előtt. Mozdulatlan arcuk soha nem látszott ennyire élettelennek, viaszból formáltnak, mint most a tűz fényénél; hosszú, torz árnyak ugráltak, kígyóztak. Katyerina odafutva kiáltozni, sírni kezdett. Karját az égő ház felé nyújtotta, zokogva hajlongott – odanéztek, kicsoda és miért van joga kiabálni. Megtudták. Szótlanul szánták, s megint meredt töprengéssel bámulták a tüzet. Darja bukkant elő a sötétből, és megállt Katyerina mellett, és a többieket megnyugtatta az, hogy ott van, hogyha szükséges – maga mellett tartja Katyerinát, és hogy ők ezek szerint a helyükön maradhatnak. Katyerina az emberek félelmes, figyelő némaságának hatása alá kerülve nemsokára maga is elhallgatott. Fölemelte a tekintetét, és többé már nem fordította el arról, ami gyerekkora óta az otthona volt.
Az emberek megfeledkeztek róla, hogy nem külön-külön vannak, elvesztették egymást. De meg nem is volt most egymásra szükség. Mindig így van: kellemetlen, szégyenletes események láttán, bármennyi legyen is a nép, mindenki azon van, hogy senkit észre nem véve maga maradjon – könnyebb lesz úgy megszabadulni a szégyentől. Kínosan, rosszul érezték magukat, amiért mozdulatlanul állnak, s még csak meg sem kísérelték, hogy mentsék a házat, amikor még lehetett volna —, nem volt miért megpróbálni. Ugyanez lesz a többi házzal is, nemsokára már, Petruháé csak az első. És nézték, nézték, semmit el nem mulasztva, milyen ez, hogy tudják, hogyan lesz majd - ilyen szenvedélyes figyelemmel fúrja tekintetét egy halottba az ember, amikor próbálja elképzelni önmagát ebben a számára is elkerülhetetlen helyzetben.
Olyan világosan, minden akadály nélkül világította meg a tűz valamennyiük sorsát, azt a már senkivel meg nem oszthatót, a közelben ólálkodó sorsot, hogy hihetetlennek érezték a mostani környezetet – mintha mindez meg lett volna már réges-régen.
S a tűz elborította már az egész házat. S magasra csapott, erősebben és egyenletesen égett, és a forróságtól izzva egyetlen tűz volt minden: a falak, a tető, a pitvar. Röpködtek a szikrák, szállt a pernye; arra kényszerítette az embereket, hogy elhúzódjanak; eltört és megolvadt az üveg: belülről, mintha benzint öntöttek volna rá, hevesen ki-kicsapódott a láng. Fújtatva lobbantak kifelé a szilaj, hosszú lángnyelvek. Úgy lobogott a tűz, hogy nem látszott az ég. Messzi körben vöröslött ez a fenyegető fény – világlottak benne a közeli utca szélső faházai, és mintha maguk is égtek volna a rajtuk végigfutó visszfényektől; világos lett a part alatt az Angara. Nyílt sebként, lüktető testként vöröslött; az úton túli hatalom, amelyet az ugráló fény hol kiragadott a sötétből, hol visszavetett barnának, üszkösnek látszott. A lángoló falak mögött valami leszakadt, és ropogott, mintha ott robbantottak volna; izzó parázs repült ki az ablakokon; magasra szöktek, s a csillagok közé szállva eltűntek a szikrák; légiéiül sipított s gyenge füstté vált a láng. A zsindely a tetőn hirtelen felágaskodott a tűzben, és feketén, üszkösen, még mindig egészében égve a falu felé hajolt: ott, ott lesznek tűzvészek, odanézzetek. S csaknem ugyanabban a pillanatban leomlott a tető, a tűz alábbhagyott, égő koszorúfák omlottak lefelé. Az emberek felkiáltottak és hátraugrottak. Katyerina görcsösen felzokogott, vakon meghajolt az összeroskadó ház felé; azt rövid időre füst burkolta be, amíg kifújta, kizihálta, kiböfögte magát, s újult erővel fel nem csapott a láng, amelyből, mintha csak táncolt volna, darabonként szakadt ki a kemence. A tűz átterjedt a kerítésre és az udvari épületekre. De itt sem akarták megállítani – mire az udvar ház nélkül? Ki akarná menteni a fej nélkül maradt testet?
Amikor a háztető beomlott és a ház megszűnt, csökkent az emberek érdeklődése a tűz iránt. Valamiféle pontos sugallat szerint mindnyájan Petruhára néztek. Néztek Katyerinára is, aki szipogott, és őt jobban sajnálták, de mégis Petruhán állapodott meg a tekintetük. Mit tesz? Mit csinál most? Mit érez? Elégedett vagy fél? Petruha állt, s a csupasz mellét dörgölte a kezével, és idegesen rángatta a fejét. Dühítette az emberek faggató tekintete. Már régen, amióta az anyja ideérkezett, gyötörte, hogy az nem ment oda hozzá, nem kérdezte, nem szidta, nem szégyenítette meg, mintha teljesen megfeledkezett volna róla. Mintha megtagadta volna. Ezért Petruha nem állta meg: maga kívánkozott oda figyelmeztetni, hogy itt van, s megnézni, hogy viselkedik az anyja. És most feldühödve eltökélte magát. Odament, és akkora szemtelenséget mondott, olyan durva gorombaságot, hogy maga is megrémült.
– Anya, adj füstölnivalót.
Katyerina értetlenül, még mindig szipogva emelte rá a szemét.
—  Tudom, hogy tubákolsz, kell hogy legyen nálad dohány – folytatta Petruha. Darja meghallotta.
—  Majd én adok neked füstölnivalót! – Nem hangosan, de eltökélten, hatalma tudatában fenyegette meg. – Majd mindjárt a pofádba füstölök a parázzsal. Majd mindjárt odaviszlek, te gyújtogató, és szagolhatod azt a füstöt! Még csúfoskodik az anyjával, még szemtelenkedik. No, takarodj innét, amíg én a kezem közé nem veszlek!
—  Hukk! – ez volt minden, amit Petruha válaszolt, és eltűnt a sötétben.
De a sötétség már észrevehetően enyhült, fakult, s a hajnal szétáradt az égről. Most, amikor a tűz alábbhagyott, és már csak alulról nyalogatta a maradék fát, erősebben érzett az égés szaga s a kormos rongyok bűze. A füvön és az úton szerterepült zsarátnok füstölgött. Szorgalmasan, de szenvedélyes hevesség nélkül égett félrehúzódva a csűr. Az erősödő reggeli fényben világosabb lett a tűz is.
Az emberek kezdtek elmenni. Bizonytalanul, félve, szétnézve távoztak: íme, megbomlott Matyora rendje. A falu egyik vége lemeztelenedett, s ez a vég immár védtelen. Bizonyára innét halad majd a tűz tovább, semmivel, semmiféle összefogással megmenekülni többé tőle már nem lehet.
Erről beszélt Darja Katyerinának, amikor csillapitgatva elvezette a tűzvész helyéről. Mindenkit utolér ez, ezt a sorsot senki el nem kerülheti. Katyerinát érte először – könnyebb lesz neki később. Nem kell szenvednie, kínlódva várnia, hogy leégjen a háza, s ha kivárta, nem kell néznie, a szívét perzselnie. Ő már túl van rajta.
S valóban. Lánggal nem sokáig ég a ház – két-három órát – de még napokig füstölög, nem hűl ki a ház helye, és erősen árad az égett, de még nem teljesen elégett lakóhely elpusztíthatatlan szaga.
A Gazda ezen az éjszakán megjelent előre kiválasztott őrhelyén, egy közeli dombocskán, ahonnan kényelmesen és biztonságban figyelhette a tűzvészt. És látott mindent elejétől végig. Látta az első gyufalobbanást, azt a különös, nem szükség csiholta lángot, amelyet mindjárt felismert és megérzett a ház. Kinyújtózott, és fájdalmasan recsegve összerogyott. A Gazda odafutott a házhoz, odasimult utolszor egy pillanatra a száraz, dermedt fához, hogy jelét adja: itt van és itt is marad végig. Azután nyomban visszatért a dombra.
Látta, hogy világosodik meg belülről a ház. Eleinte szakadozott, gyenge fénnyel, amely egyre erősödött, mígnem az ablakokat egészen belepte a lobogó pirosság. A Gazda nézte, és látta, ami odabent történik. A tűz sokáig küzdött a szoros, sima, századok alatt lecsiszolódott padlóért, és sehogy sem tudott megkapaszkodni benne. Csak elcsúszott, félresiklott – majd hirtelen kiszemelte a vékony deszkaközfalat, s könnyedén felkúszott rajta. Izzadni, ropogni kezdtek a falak; s a forróságtól vagy valami külső beavatkozástól puhán pattant egyet s mintha kiömlött volna az Angara felőli ablaküveg. Onnét, mint a fújtatóból, friss levegő csapódott be, s a tűz szabadon lélegezve felzúgott, s máris indult, hogy végigjárja az egész házat. Fölszedett minden éghető apróságot és tovább izzította a falakat és a mennyezetet.
A Gazda látta, hogy futottak az emberek, hogy rohangált az első érkezők előtt Petruha, hogy hadonászott az égő házra mutogatva. Addigra összesült minden élet, ami a fában rejtezett, úgyhogy az szenvedés nélkül égett. A láng kicsapott, és kétoldalról támadt rá az épületre. Magas láng lobbant fel a tetőn, fénye elérte a Gazdát, úgyhogy kénytelen volt arrébb kúszni – be a sötétbe.
S amíg teljes lánggal égett a ház, a Gazda a falut nézte. E pazar tűz fényében látta az egyelőre még kísértethalovány, mintegy odarajzolt tüzeket a lakóházak fölött – csak ő láthatta és látta is, megjegyezte, milyen sorrendben borulnak majd lángba. És idegen embereket látott körülöttük – sokan voltak. Még magasabbra emelte a tekintetét, és Matyóra erdei felett füstöt látott, amely szél híján sokáig írta a búcsúköröket a sziget felett.
Égett a Béres. . .
Látta a füstöt a temető felett. Azt, amelyet az öregasszonyok nem engedtek létrejönni.
S újra Petruha házára emelte a szemét, látta, hogy jön majd el holnap Katyerina, és hogy járkál majd itt éjszakáig. Valamit matatva, kutatva a forró hamuban és az emlékeiben. S hogy jön majd el holnapután és azután.. . és azután. ..
Ám a Gazda még távolabbra is látott...

9

Pavel mind ritkábban jött, sohase maradt sokáig, egykettőre elintézte a tennivalókat, s máris fordult vissza. Ezek a szüntelen ide-oda utazgatások elcsigázták, fáradtan és szótlanul jött fel a parttól; egyébként sem tartozott a beszédes emberek közé, de most mintha végképp leharapta volna a nyelvét. A kolhozban brigádvezető volt, aztán garázsmester lett. Elboldogult a feladatával, de hogy a szovhozban milyen helyet jelölnek ki neki, azt még nem tudta. S úgy látszik, mások sem tudták. Egyike volt az új vezetőséget gyötrő nehéz feladatoknak az, hogyan osszák be a kolhozok közép- és felső vezetéséből jövő sok-sok embert? Azokat, akik, ha kicsiben is, de megismerték a hatalmat, amelytől nem lehet egyszeriben csak úgy megválni, akik megtanultak parancsolni, és természetesen elfelejtettek parancsra dolgozni. Pavel ment volna bárhová. Ő önmagát nem tartotta sokra. De látta, hogy sürgölődnek egymást szemmel tartva a rangokra vadászó emberek, milyen zavartan színészkedve beszélnek nagyokkal és kicsikkel, nem tudva, ezekhez vagy azokhoz visz-e majd az útjuk. Pavelt egyelőre a gépjavítással bízták meg. Kinevezték brigádvezetőnek és eleinte egyedül volt, de csakhamar megjelent mellette egy második brigádvezető, és épp most ragadt hozzájuk egy harmadik is. Ez annyit jelent, hogy felelni nem lesz kinek, de kérdezni lesz mit: a gépek – újak és régiek egyaránt – utak és gondoskodás híján folyvást eltörtek. Alkatrész, mint mindig, most sem volt elegendő. Az utasítgatók pedig szép számban elszaporodtak, úgyhogy az utasítgatásokat sűrűn követte visszavonás, a visszavonást pedig újabb utasítás. Ugyanígy voltak velük, brigádvezetőkkel a munkások: nem tudták, kire hallgassanak. Nem is munka ez, hanem idegőrlés. És amíg a szovhoz teljesen ki nem húzza az Angarából a lábát, nem gyűjti össze az egész népet és gazdaságot, amíg egészen meg nem szilárdul, jobbat nem lehetett várni.
Amikor Katyerina átköltözött Darjához, Pavel is megkönnyebbült: együtt mégis alkalmato-sabb lesz az öregasszonyoknak. Katyerina segít a háztartásban is, hiszen még ő is jól mozog, és néhány szót is váltanak, beszélgetnek legalább. Igaz, Pavel maga is Matyorán akarta tölteni az utolsó hónapokat, a szénakaszálást és az aratást, hogy a maga módján, gazda módján tisztítsa meg és engedje a víz alá a szigetet. De a szokásos, jóslatszerűen homályos feleletet kapta: „Majd meglátjuk", és Pavel nem nagyon bízott abban, hogy beleegyeznek és elengedik. De az is igaz, hogy különösebben nem erőltette a dolgot. Félt, hogy a gabona betakarítása után befogják még egy eltakarításra is – a falu felégetésére. Valakinek el kell majd végeznie ezt a munkát, de Pavel elképzelni sem tudta, hogy irányítsa szülőfaluja felgyújtását. Húsz, harminc, ötven év múlva is emlékeznének az emberek: „Ááá, az a Pavel Pinyigin, aki Matyorát felgyújtotta..." Nem érdemel ilyen emléket ő.
Matyorára érve mindig megdöbbentette, mekkora készséggel zárult be mögötte az idő: mintha nem létezne az új település, ahonnan érkezett, mintha soha el sem ment volna Matyoráról. A telep ott van a túlsó parton, de őneki semmi köze hozzá. Van, amihez igen, de ahhoz semmi. Járt ott, látta, csinos telep – de hát talán kevés csinos telep van a világon? Az otthona itt van, és mindenki tudja, hogy otthon a legjobb. Hát ez volt az, ami határozottan kirajzolódott előtte, amint fölért a magas partra, és kitárult előtte szülőfaluja mindazzal, amit zsenge gyerekkora óta ismert és látott. Mihelyt kikötött a parton, egy láthatatlan kisajtó becsapódott a háta mögött. Az emlékezete csak azt idézte fel készségesen, ami az itteni életre vonatkozott; eltakarta és arrébb taszította az utóbbi idők minden változását.
No és a változások: azokat nem lehet módosítani, azokon nem lehet változtatni... És nincs hova rejtőzni előlük. Sem tőle, sem senki mástól nem függ ez. Kell, hát kell. De ennek a „kell"-nek csak az első felét értette, azt, hogy el kell hagyniuk Matyorát, de nem értette, miért éppen arra a telepre kell költözniük, amelyet ha szépen, ha nagylelkűen építettek is fel, ház ház mellett, utcasor utcasor mellett, de mégis valahogy nem ember módra, olyan bután, hogy csak csodálkozik. És amikor összegyűltek meghányni-vetni, mit és hogyan, és mikor próbálták kitalálni a parasztok, miért, mi okból kellett a jövendő víztározó partjától öt versztányira agyagra és kőre, és ráadásul egy északi hegylejtőre építkezni, hát egyetlenegy, még a legmulatságosabb megfejtés sem jutott eszükbe. Felépült – utánuk az özönvíz. Mintha az a régi mese lenne ez, amelyben találomra kilőtték a nyílvesszőt, és ahová a szél sodorta, hát oda indultak. A magyarázat egyszerű: nem maguknak építettek, és csak azt nézték, hogy az építkezés minél egyszerűbb legyen, s a legkevésbé sem gondoltak arra, alkalmas lesz-e ott lakni. Azt hitték, hogy amikor kijelölik ezt az új telepet, akkor majd akad a bizottságban egy közülük való ember, aki kiáll a lakosság érdekeiért, a szovhozigazgató lett volna ez a „közülük való". De hát idegenből jött ő is, és alighogy a tervet aláírta, el is tűnt megint. Ugyanilyen nyugodtan aláírhatta volna azt is, hogy építsék az új telepet a föld alá. Beszélik, hogy még az erőmű építésének főnöke is, aki sok új telepet épít, erre járva, s látva, miféle vár épült ide, állítólag elkáromkodta magát, és beismerte, hogy ha rajta áll, ő semmi pénzért nem hagyta volna ennyiben, és másutt építette volna fel a telepet. De hiába. A dolog már megtörtént, a pénz elfolyt, méghozzá nem is kevés pénz, most már lehetetlenség volt bármin is változtatni. Az élet azért élet, hogy folytatódjék, elbír mindent, és megfakad mindenütt, akár a puszta kövön vagy az iszapos ingoványon, sőt ha kell, még a víz alatt is. De minek szükségtelenül ekkora próbára tenni és felesleges nehézség elé állítani az embereket? Miért kell kicsiny kényelemről gondoskodva nagy kényelmetlenséget okozni? Hát erre gondolt, ezt próbálta megérteni Pavel. És nem bírta megérteni. És ezért nem tudta teljesen elfogadni ezt az új telepet, habár tudta, hogy így vagy úgy élnie kell benne, s hogy az élet majd csak kialakul ott is.
Ha kell, hát kell. De elképzelve, hogy milyen lesz az elárasztott föld, a legjobb föld, amit apáik és nagyapáik gondoztak és trágyáztak, és amely nem egy nemzedéknek adott enni – önkéntelenül is összeszorul a szív: nem túlságosan drága ár ez? Nem fizettek-e túl ? Csak annak nem fáj elveszíteni mindezt, aki nem élt itt, nem dolgozott, nem öntözött izzadtsággal minden egyes barázdát. Tessék: egy hektár szűzföld feltörése ezer rubel. És erre az aranyat érő hektárra búzát vetettek, az meg még csak ki sem kelt. Felül fekete a föld, de amint kifordították, látták, vörös. Téglagyárat akarva sem lehetne jobb helyen építeni. Be kellett szántani lucernával az egészet, a mondás értelmében, amely szerint a legsoványabb birkán is van egy marék gyapjú, de ki tudja, megterem-e ott akár a lucerna is? Ki tudja, mennyi idő kell, amíg gabona alá sikerül kényszeríteni azt a vad és szegény erdei földet, s rávenni, hogy tegye, amit tennie nem adatott A régi szántókról meg emlékszik, régebben maguk is jól megéltek, s északra és keletre is sok ezer pudot szállítottak. Kitűnő volt az a föld.
„Úgy látszik, öregszem – fékezte magát Pavel. – Öregszem, ha nem bírom megérteni. A fiatalok, lám, értik. Eszükbe sem jut kételkedni. Ahogy tetszik – úgy kell. Ide építették a telepet – itt is kell állnia. Ez az egyetlen lehetséges hely. Minden, ami történik, csak jobbít, csak azért van, hogy érdekesebb és jobb legyen az élet. No, hát élj, ne nézz hátra és ne töprengj. Nem terem gabonát a föld – hoznak majd kész kenyeret, fehér, barna, fekete cipókat, egyél, amennyi beléd fér. Nem lesz tejed a saját tehenedtől? – tejet is hoznak, hogy ne kelljen vesződni szénát gyűjtve a bokrok közt. És krumplit, retket, hagymát – hoznak mindent. . . S hogy honnét veszik: nem a te gondod. Ez városi jellegű település, vagyis éppolyan lesz benne az élet, mint a városban, semmivel sem rosszabb. Pénzt kapsz majd a feltört földért, azért, hogy vetsz és újra vetsz. No, és majd azért a pénzért megvásárolod azt, amire szükséged van. Nézd, micsoda üvegablakos üzletet építettek, nézni is gyönyörűség. Mellette üvegezik a másodikat, és készül a harmadik is. Ha pedig itt nem lesz jó, elmégy máshová, szabad minden felé az út."
„Öregszem – ismerte be —, sőt már meg is öregedtem. Minek tagadni. Azt mondom, hogy anyám azért kapaszkodik a régibe, mert öreg. De magam talán messze kerültem tőle? Lehet, hogy elszállt az én időm is? Anyám ilyen meggyőződésben él, a fiatalok olyanban. Bennem meg semmi meggyőződés nincs. Se oda, se ide. Középütt vagyok. Az életkorom miatt talán? Alig fejti meg az egyik talányt az ember, máris ott terem a másik, és az még nehezebb. De hát anyám már majdnem leélte az életét, nekem viszont még dolgoznom, élnem kell. Talán nem értem én, hogy a semmibe nem lehet újat építeni? És a semmiből nyerni sem lehet. S hogy az új kedvéért istenhoz-zádot kell mondani valami kedvesnek, megszokottnak, s nem keviis munkát kell-beleadni. Nagyon jól értem én. És azt is értem, hogy technika, nagyon nagy technika nélkül ma semmit sem lehet csinálni, és hogy nem kell elmenni sehová. Ezt mindenki érti. De hogy értsük meg azt, hogy fogadjuk el azt, amit a teleppel műveltek? Miért követeltek az itt lakó emberektől felesleges munkát? Hány későbbi napot veszített, aki csak az orráig nézett? De miért nem nézett tovább? Lehet persze úgy is élni, hogy az ember nem teszi fel ezeket a kérdéseket, él ahogy jön, sodródik, ahová akarják. De hát épp ezen akadtam fenn: tudni, hogy mi okból s miért? Én magam el akarok jutni az igazsághoz. Hiszen azért vagyok ember."
S a telepre visszatérve, bement a pici udvarra, amelyhez akarva-akaratlanul hozzászokott, és lecsillapodott a lelke. Lehet élni itt is. Szokatlan, kényelmetlen, kvártélyosnak, bérlőnek érzi magát az ember, aminthogy az is. Kvártélyos. Mert a ház nem az övé. Gazda módra nem rendelkezik vele. Viszont a készre érkezik: fát vágni, kemencét fűteni nem kell... A vizet egyelőre hordani kell, de megígérték, hogy bevezetik a házakba. Minek is beszélni? Könnyebb lett az élet. Az ember hazajön a munkából, megmosakszik, s leheverhet, lustálkodhat, semmi gondja, semmi aggodalma. Csakhogy ebben a megkönnyebbülésben önmagát is valahogy túl könnyűnek érzi az ember, bizonytalannak, lágynak, mintha bármely komisz szél kitéphetné és elsodorhatná – aztán keresse, hova lesz; valami undorító bizonytalanság mardos, mardos alattomban: te vagy az, vagy nem te vagy? Ha pedig te, akkor hogy kerülsz ide? Sebaj, megszokja ezt is. ..
Pavel csak ámult, amint Szonját, a feleségét figyelte: alig lépett be az asszony a házba vagy a lakásba, mert most már nem házat kell mondani, alig lépett be, örömében felkiáltott: meglátott ott egy csillogó játékszert, a villanytűzhelyet, a szirmokat – virágokat a falon, amelyeket, mint kiderült, meszelni se kell, a beépített szekrényeket, na meg a csempés fürdőszobát, benne az ülőkádat, igaz egyelőre víz híján nem lehetett használni, és aztán egyik oldalán végig beüvegezett, zöldre festett verandát – mintha mindig itt lakott volna. Egy nap alatt otthon érezte magát. Átszaladt a szomszédokhoz, hogy élnek azok. Nekiállt rendelkezni, mit hova; mit nem szégyen kirakni a meglevő bútorból, és mit kell vásárolni. Megnézte, hová lehet vermet ásni, és hogyan lehetne kitágítani a kamrát. Lelkesen, elégedetten szaladgált összevissza, s látnivaló volt, hogy kész összekötni az életét ezzel a lakással. Pedig hát ő is csak falusi fehércseléd, nem hercegek és nemesek között sürgött, a pazar életbe sosem szagolt bele, és most tessék, hogy kivirágzott. Vajon honnét szedte ezt? Hogy föltalálta magát! Ámbár az asszonynépnek elég csábítás, hogy szép, tiszta a lakás, nem kell eszeveszetten rohangálni az udvarról a konyhába és vissza. Egy helyben van minden, kézhez áll. Amellett Szonya két nővére Irkutszkban élt: az egyik élelmes és szerencsésfickóhoz ment feleségül – aki a közellátásnak dolgozott – úgy élt hát, mint egy nernesasz-szony. A lakásában mindene megvolt. S Szonya bizony nagyon irigyelte. Ha megérkezett a városból, miután nagy ritkán sikerült elszabadulnia, ferde szemmel nézett az edényfogókra meg vasfazekakra, s egyszer megpróbálta Irkutszkba csábítani Pavelt. Az asszonyok itt összehordtak három szakajtóra valót: milyen jó és szép, kulturált és tiszteletet parancsoló lesz a lakás, a közellátásnál dolgozó sógor pedig megígérte, hogy beteszi Pavelt valahova. A Szonya erre majd elolvadt, átadta magát a tervnek. Már-már csomagolni indult. Pavel szintén megmoccant, mert éppen akkoriban keltek szárnyra az elárasztásról szóló hírek, költözni tehát mindenképp kellett. De aztán visszatartotta magát. A városban annak jó, akinek a város jó, de akit a falu nevelt, s már-már az öregségig vezetett, az csak maradjon veszteg, üljön meg a helyén. S végül kiderült, hogy nincs miért a városba utazni. A város maga fáradt ide. Most már Szonya is megnyugodhatott, pedig már-már szemrehányást tett a férjének. Sárból jöttek, cárok lettek...
Lassacskán hozzájuk csiszolódik az élet. Az ember is alkalmazkodik, másképp nem megy. Kanyarítanak azután majd a régi földek maradékán földet krumpli alá – mindent nem lehet, hiába igyekszel; aztán észbe kapnak, hogy tehén nélkül nehéz. Reménykedni kell a közös csordában. De hogy saját tehened legyen, hát nagy ajándékképpen megengedik, tartson aki bírja, kerítse el a legelőt, kaszáljon, robotoljon látástól vakulásig, ha ez tetszik neki. S valóban ez most már egyáltalán nem mindenkinek tetszik. Most már más szokásokat vesz fel a nép.
Nekik könnyebb ez. Szonyának több se kell, megszokja. De Pavel jól tudta, hogy az anyja nem szokik meg itt semmiképp. Neki idegen ez a paradicsom. Ha idehozzák, behúzódik a sarokba, s ott marad, míg végképp összeaszalódik. Ezek a változások meghaladják az ő erejét is. És Darja mintha nem is készülődne sehova, szinte egyáltalán nem kérdezősködött, hogy s mint van ott, amikor pedig Pavel beszélt neki a dolgokról, a kezét is összecsapta, ámuldozott is, de mint valami messzi, őt nem érintő csudán. Számára ez az új telep semmivel nem volt közelibb, otthonosabb, mint például Amerika, ahol azt beszélik, a fejükön járnak az emberek, hogy a lábukat kíméljék. Anyját figyelve Pavel mindjobban meggyőződött arról, hogy a költözésre gondolva Darja másutt, mint Matyorán, nem látja, elképzelni nem tudja magát, így hát Pavel félt attól a naptól, amikor mégiscsak el kell hozni Matyoráról.


(Folytatjuk)

Harsányi Éva fordítása

Szibéria - versekben (2)

LEONYID MARTINOV
Najádok

Martinov mellszobra a kiskőrösi szoborparkban. Szabó Tamás munkája

Látod, akár egy palota
 az új ház, valódi csoda, 
hozzá hasonló vajon volt más?
 Tudod, ez a „Folyamhajózás". 
És alkonyatkor, lásd, oda 
a tornácra hat szűz kilép. 
Arcuk is eltér némiképp,
máshogy öltözik mindegyik: 
ez hódprém-kucsmában kisétál, 
a másiknak kezében nádszál, 
mint egy matróz, a harmadik 
pikkelyszinű köpenyt visel, 
s a negyedik, kit kilesel,
rózsakoszorút fonogat, 
az ötödik meg úgy halad, 
röppenve, mint egy fiatal sas. 
A hatodiknak neve Atmasz... 
Próbáld csak újra mondani?
S hogyha az Irtis habjai elfutnának — 
mondd, mi maradna?
Dzsungár tetők ébendarabja
a mélyben múltról vallani;
fojtások égett pörkei,
sítalpak fadarabjai,
melyeken délre röpült Tára
népe a fekete tatárra...
Mért kell így rám tekinteni?
Untat a régi dolgok tára?
Kolcsaki táska hogy hever?
Ragyog egy Zeiss gyártmányú távcső?
Gránát? Meg puska? És a végső:
a brehmi töltényheveder?
Minden lehet? Hát, meglehet!
Indulhatsz halászni rohanva!
Én meg? Ujjam se mozdítom ma!
Miért? Íme a felelet:
nem ez a lényeg: —
arzenál vagy múzeum —
de folyó medre.
Nem arra gondoltam ma már,
erre figyeltem elmerengve.
Mire?
Hat folyó. Egy a sors.
Mind a hat eltűnt.
Mit sorolsz ? A neveiket:
Kamislovka,
Csair,
Orlovka,
Okunyevka,
Bobrovka,
s még egyet magolsz — Atmasz!
Régi kor tavaszán
patakok susogtak a sásban,
kanyarogtak a bajnócásban...
Hol vannak?
Kortyolta hazám
ezüstlő vizük, amely áradt
akkor, régi kor tavaszán,
s erdőben zengett víg madárhad,
mit lombok rajongtak körül,
szeretett, játszott — úgy röpült;
s hódnép is idetelepült.
Hódnép! A sztyepp ma puszta, láthadd.
Mi az örök ? Csak nézd az űrt!

Szibéria - versekben (1)

JEVGENYIJ JEVTUSENKO


Vityim folyó partján

Vityim folyó partján
kettős arany-halvány
holdként lengedeztünk, két barát.
Vándoroltunk ketten
tajgán át meg berken.
Ösvényünk egy kis házhoz talált.


Az a ház úgy fénylett,
mintha az egészet
fény-fából ácsolták volna meg.
Bőrén gyanta csordul.
Se ember, se kandúr —
nem volt még gazdája semminek.


Az ajtótlan ajtón
beléptünk. Csavargó
szél bolyongott belül, neszezett.
Puszta padló, ácsolt.
A Tejút varázsolt
az ablakkeretbe üveget.


Forgács göndörében 
ölelkezve szépen 
két kancsó éppen ébredezett, 
s gondozott-vigyázott 
okos ács-szerszámok szemlélték a jövevényeket.


Nincs itt ikon, mécs sincs,
de magának mégis
törvényt szab a nem-csorgó födél.
Tücsök rí magában.
Oroszföld a házban
bár még gazda nincs, már benne él.


Egér kaparászgat,
melyet ideszántak,
vagy nád hajbókol a szél előtt.
Bánatot csitítva
egy jövendő inga
ringatja a csendben az időt.


Hallatszott, titokban 
hogyan nő a gomba, 
olyan csendbe borult a vidék, 
és álomba hullva 
mintha szálltunk volna, átszelve a ház világűrét.


Ledűltünk ruhástul
ketten, fejtül-lábtul,
úgy aludtuk át az éjszakát.
A házat, a tisztát,
még csak koszorúzták,
de már hordta iker-magzatát!


Ahogy megébredtünk, 
immár négyen lettünk, 
mert két ács is odaérkezett, 
s testvérséget kötve, 
a földet köszöntve fölhajtottunk egy kancsó tejet.


Vityim folyó partján, 
berken át meg tajgán 
kettős napként, tejtől részegen, 
virágok közt mentünk, 
elmaradt mögöttünk 
a csattogó szekerce-zene.


Az életet kezdtük.
A tejet szerettük.
Mint egy göndör szőke hajú lány
reszketett a fényben
kis leánytestvérem:
egy forgács kitárt ingem nyakán.

Vityim folyó partján * Oleg Shubarov fotója

Szibériai anyanyelvem
V. Artyemovnak


Édes szibériai szó! 
Száll, mint a fogcsikorgató 
hidegben szánk körül a pára, 
mint ritka halunk, az ómul, 
a beszédben váratlanul 
fel-felcsobban a napvilágra.

"Emlékszik májusra?"

ALEKSZANDR VAMPILOV
Mezőre nyíló ablakok


Vígjáték egy felvonásban


SZEREPLŐK:
Asztafjeva — tejgazdaság vezetője. 
Tretyjakov — tanár. 
Kórus a színfalak mögött.

Fölmegy a függöny és takaros, nagy szobát látunk — kemence, asztal, lóca. A padon júniusi virágok csokra, a falon szarvast ábrázoló szőnyeg. Mellette néhány színes fénykép az Ogonyokból. Balra a bejárati ajtó jobbra a hálószoba ajtaja, szemben — két ablak. A bejárati ajtó mellett fehér köpeny függ. A helyszín arról árulkodik, hogy itt egyedülálló nő lakik. Odakint esteledik. A hálószobából kilép Asztafjeva, kezében fehérnemű. Megáll az ablaknál, odamegy az asztalhoz, bedugja a vasalót a konnektorba. Asztafjeva huszonhat éves, vonzó asszony. Válogatja a fehérneműt, kissé bánatosan nézeget egy inget. Bizonyára arra gondol közben, hogy milyen gyorsan is röpül az idő... Hirtelen kihúzza a vasalót, gyorsan az ablakhoz megy. Figyel, vár, izgatott. És most — meglátta. Berohan a hálószobába, visszajön, bedugja a vasalót, vasalni kezd. Ebben a pillanatban kopognak az ajtón.


ASZTAFJEVA   Tessék! Tessék!


Belép Tretyjakov, huszonnyolc éves, szimpatikus, kövérkés, lomha fiatalember. Kezében bőrönd, zavart és mélabús.


TRETYJAKOV   Jó estét, Ligyija Vasziljevna...
ASZTAFJEVA   Jó estét, Vlagyimir Alekszandrovics...
TRETYJAKOV   Hát.. . Jöttem, hogy úgy mondjam, búcsúzni...
ASZTAFJEVA   Én meg már azt hittem, hogy búcsú nélkül utazik el.
TRETYJAKOV Ugyan már, hogy képzeli? Dél óta járok ezzel a bőrönddel. Végiglátogattam az egész brigádot...
ASZTAFJEVA   Vagyis, mindenkihez benézett... Elfáradt?...
TRETYJAKOV   Szó ami szó, elfáradtam.
ASZTAFJEVA Fáradt. . . És akkor még Asztafjevához is be kell ugrani. Udvarias ember maga, Vlagyimir Alekszandrovics, most aztán megszenvedi ezt az udvariasságot. ..
TRETYJAKOV Nem. Látni akartam mindenkit... Három év — mégsem tréfadolog. Három év... És, tudja, csak ma, az elutazásom napján jöttem rá, hogy itt mindenki szeret engem!
ASZTAFJEVA   Aztán már miért ne szeretnék, Vlagyimir Alekszandrovics?...
TRETYJAKOV    A másodikosok, még azok is szeretnek! Olyan megható ez.
ASZTAFJEVA   Miért is ne? Hiszen jó tanár volt...
TRETYJAKOV Azt mondják, ahhoz, hogy elismerjenek, meg kell halni. Nem föltétlenül. Néha elég, ha elutazunk...
ASZTAFJEVA Jó tanár volt... Csak a figyelmesség hibádzott egy picikét, meg az aktivitás...
TRETYJAKOV Ugyan honnan lenne bennem aktivitás, ha egyszer melankolikus természet vagyok?
ASZTAFJEVA Legalább az amatőr művészeti csoportokat föllendíthette volna, ha már melankolikus természet...
TRETYJAKOV A melankolikus természetű emberek semmit sem lendítenek föl. Amúgy is elég bajuk van... (Leül.) Félóra múlva megy a buszom.
ASZTAFJEVA   Köszönöm, hogy benézett... Megtisztelt vele.
TRETYJAKOV Ligyija Vasziljevna, hát hogy mehettem volna el anélkül, hogy magával találkozzam?! Magához hozott az utolsó utam. Ez lesz az utolsó emlékem...
ASZTAFJEVA   Az én házam áll a legszélén. Útba esik...


Az utcán énekelni kezdenek. A dalolás lassan közeledik.


TRETYJAKOV Igen... A maga háza áll a legszélén. Szép helyen! Az ablakai a mezőre nyílnak. Meg az erdőre. Elutazom, és irigyelni fogom magát.
ASZTAFJEVA   Ezt is köszönöm...
TRETYJAKOV Bizonyára észrevette, hogy nem voltam közömbös maga iránt. Igen, igen! És maga is, Ligyija Vasziljevna... Csak nem tagadja? Emlékszik májusra? Minden történhetett volna másként is... De nem történt semmi... Szinte fáj. Magának nem fáj?
ASZTAFJEVA   Miért mondja ezt?...
TRETYJAKOV   Elutazom, tehát csak beszélhetek őszintén?


A dal már az ablak alatt szól.


ASZTAFJEVA Emlékszem májusra... Maga vidám volt... Soha többé nem láttam olyannak.
TRETYJAKOV Ligyija Vasziljevna, mondja meg őszintén, búcsúzásul — mi lett volna, ha akkor átülök a kocsijukba?
ASZTAFJEVA   Ugyan mi... semmi. Együtt mentünk volna tovább...
TRETYJAKOV   Igen... Én is így gondoltam.
ASZTAFJEVA  Jól emlékszem májusra... Maga énekelt, hiszen magának jó hangja van, nem is hittem volna...
TRETYJAKOV (készülődik) Nincs nekem semmiféle hangom... Elmegyek, Ligyija Vasziljevna, városi ember vagyok én, nem tudok kíséret nélkül énekelni...
ASZTAFJEVA   Aztán az erdőből maguk után hajtottunk ki... Látta?...
TRETYJAKOV   Igen, igen... Emlékezni fogunk rá...
ASZTAFJEVA   És azt hittem, át fog ülni hozzánk...
A Kórus megáll az ablak alatt. A dallam jól hallatszik, de a szöveget nem érteni.
TRETYJAKOV Akkor hát... Isten vele, Ligyija Vasziljevna! Remélem, találkozunk még. Kicsi a világ...


Kezet nyújtanak egymásnak. 


Valahol, valamikor. . . Isten vele. . . (Kinyitja az ajtót.)