Hogyan forgattuk az Egy év kilenc napját?

INNOKENTYIJ SZMOKTUNOVSZKIJ
Emlékeim Mihail Rommról

Mihail Romm

Jelena Alekszandrovna Kuzmina, a filmszínésznő, Mihail Iljics Romm felesége és munkatársa Az imádója meg a férje című kis Bemard Shaw-darabban próbált. Én voltam a partnere. De most nem arról akarok beszélni, rosszul vagy jól végeztük-e a dolgunkat; becsülettel dolgoztunk, hittük, hogy amit teszünk, az szükséges és jó. Ezek voltak az én első tétova lépéseim a moszkvai színpadon. Jelena Kuzmina nyilván beszámolt odahaza férjének ezekről a közös próbákról, így rólam is.


Mihail Romm akkortájt forgatta a Gyilkosság a Dante utcában című filmjét. Behívtak a film egyik kis epizódszerepére. Romm még nem volt ott, nekem meg azt mondták, „ne legyek láb alatt", leültem hát és vártam. Romm hamarosan megérkezett. Az volt a benyomásom: siet valahova vagy vár valakire, s bár úgy beszélgetett asszisztenseivel meg a színészekkel, mintha élénken figyelne rájuk, a gondolatai mégsem voltak ott, máshol jártak.


—  Jönnie kell egy... Szmoktunovszkij nevű színésznek. Vezessék majd ide, a felvevőgép elé... hozzám.
—  Már itt van, ő az.


Nem fordult felém azonnal, így közben sikerült fölpattannom, sőt még vártam is, amúgy állva; amikor aztán megfordult... Ó, az igen érdekes volt. Ilyesmi tükröződött az arcán: „Hát ez volna az? Ugyan miféle ember lehet?" De ez csak nekem rémlett így; lehetséges, hogy képzelődtem: sok minden juthat egy várakozó ember eszébe. Azután amikor a színházban elmondtam kollégáimnak, hogy Romm hívat, először hitetlenkedve, majd meg irigykedve néztek rám, s így szóltak: „Hívat? Romm.. . a legnagyobb rendezőnk."


De Romm nem emlékeztetett „nagy rendezőre". Egyáltalán semmi, de semmi nem volt benne, amitől fönnakad a szemünk, elámulunk, és csak sóhajtunk: „Ez igen!" Ember volt, s ez azonnal kitűnt. Ragyogó, okos, tiszteletre méltó ember. Úgy éreztem: olyan, aki nemcsak gondolkodni, kapcsolatot teremteni, filmet csinálni képes, hanem tévedni is.
Derűsen, jóakarattal, szinte bocsánatkérően indult felém.


Nem tudom már, miért, talán ez az első félszeg találkozás volt a ludas benne, de később mindig gyöngéden és tisztelettel bánt velem.


Ha most rá emlékezem, életemnek azt a szakaszát idézem föl, amikor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy együtt dolgozhattam vele, és gyakran találkoztunk. És ha erről akarok írni, nem kerülhetem ki, hogy azt ne mondjam; „ő meg én, én meg ő." Márpedig ebben akaratlanul benne van a vissza nem fojtható hlesztakovi kérkedés: „A francia követ, a német követ meg én."


Mégis ezt az utat választom, hiszen csak azt mondom el, ami történt. Romm személyisége, ragyogó, nagyszerű emléke nem engedné meg, hogy bármit is kitaláljak vagy költsék róla.

A filmet ide kattintva, angol feliratozással megtekinthetjük a jútubon

Danyiil Hrabrovickij elfogott a stúdió lépcsőházában, és közölte: javasolta Rommnak, hogy velem játszassa el Ilja Kulikovot az Egy év kilenc napja című filmben, mire Romm, úgymond, egy másodpercnyi gondolkozás után ezzel a mondattal „fejelte meg" a kitűnő ötletet: „Magának is elment a sütnivalója!" Hrabrovickij elbeszélő modora semmi kétséget sem hagyott az iránt, hogy ez csakugyan így történt. Emlékszem, a história, egyáltalán nem lelkesített. Rosszul esett, elszomorított, hogy elmaradt az az öröm, amely mindjárt elfogott volna, látva: ha nem hisznek is bennem, legalább bizalommal vannak irántam, legalább a bizalom megvan.


És mégis fogtam a forgatókönyvet, amelyet Romm és Hrabrovickij közösen írtak, s egy szuszra végigolvastam, habzsoltam, ittam magamba. Kacagtam, sírtam, elmentem hazulról, hazatértem, örültem, hogy vagyok, játszottam és újra játszottam, a végsőkig föl voltam kavarva. És, úgy emlékszem, éjszaka nem aludtam. Kitűnő volt a könyv, Ilja figurája magával ragadott. Ritkaság, ha ugyan nem unikum az én gyakorlatomban az ilyen tökéletes dramaturgia. Talán a rendező elutasító magatartása is ösztönzően hatott rám; azért éreztem olyan tökéletesnek az akkori időkhöz képest a forgatókönyvet. Minden igen jó volt, teljes volt, szerettem volna belekerülni.


Bensőmben pedig.ért s nőttön nőtt a dühös vágy, hogy megmutassam, hogy bebizonyítsam a magam igazát, és... győzzek. Megérkeztem a próbára, nem szóltam senkinek semmit. Magamba zárkóztam. Látni szerettem volna, hogyan viselkedik, milyennek mutatkozik a rendező, akinek olyan színészt ajánlanak, aki neki nem kell. Ennek a várható színjátéknak a dramaturgiája szinte túl egyszerű volt: én tudom, hogy ő nem akar szerepeltetni a filmjében, de ő nem tudja, hogy én mindenről, de mindenről tudok, és nem lehet átejteni: engem sem a gólya költött.


Alekszej Batalovval, akit már szerződtettek Guszev szerepére, próbáltunk egy jelenetet. Romm természetes volt, nyugodt, nem vettem észre semmi olyasmit, amiből ki lehetett volna olvasni: hogyan hat rá ez a futó próba ezzel a véletlenül nyakába varrt színésszel. Az egyetlen, ami szokatlan volt az ilyen próbán, az, hogy a Batalovval folytatott dialógusunk közben Mihail Romm egyszer csak olyan nevetésbe tört ki, hogy az másokra is átragadt. Én, anélkül, hogy megszakítottam volna a dialógust, a szemem sarkából odapillantottam, szerettem volna látni, megérteni: miért a jókedv.
Úgy fejeztük be ezt a részletet, hogy már minden jelenlévő jóízűen nevetett, Romm kedvesen heherészett, és a könnyeit törölgette. Elégedett voltam, boldog, és áthatott az alkotóerő hatalmának tudata: ha akarom, nevetni fognak, de ha akarom, sírnak.


Romm a könnyeit törölgette. Valaki vállon veregetett s a fülembe vihogott. Hrabrovickij egy karosszékben ült, egyik lábát átvetette a másikon, előredőlt, harsogva kacagott. Magam pedig, boldogan nézelődve, hogy én hintettem szét a jókedv magvait, ugyanúgy nevettem, mint a többiek, s jártattam körül a szemem, és kerestem az arcokon a helyeslést: „Ugye, remek? Ugye, így igaz?..."


-  El nem tudtam volna képzelni, hogy ezt ilyen mederbe is lehet terelni. Nagyon mulatságos, nagyon érdekes, rendkívül merész. Szóhoz sem tudok jutni...


Majd váratlanul:


—  Csakhogy, kedvesem, ez egyáltalán nem az, amit én szeretnék.


A győzelem tudatát, az örömujjongást mintha szél fújta volna el. „Értem, hogyne érteném, velem mindig így történik, hogy: ne így, ne ezt és ne oda.. . Ha kiadom a lelkem, akkor sem" — füstölögtem. De mondani mást mondtam:


—  Akkor hát hogyan kellene, Mihail Iljics?
—  Kell az elpuhultság, a magabiztosság, kell a lustaságra hajló úri tempó a kerekded gesztusokkal, de Kulikov nem hetvenkedik, nem excentrikus, hanem egyszerű, könnyed, ironikus és végtelenül jóindulatú. És ami a legeslegfontosabb: okos. Tehát nem ráncigálja a gombjait, hogy mutassa: milyen ideges. Kulikovnak még a zakója gombjai is gondolkodnak. Az ő számára a gondolkodás: maga az élet, ez az ő normája.


Magabiztosságom jócskán megcsappant, de megmaradt bennem a vágy, hogy enyém legyen a szerep, s hogy megszerezzem a rendező jóindulatát.


A próbafelvételek légköre igen aktív s egyúttal családias volt. Variánsokat készítettünk, mindenki elégedett volt. A felvételek végén Romm melegen megölelt, és a következőket közölte:


—  Azt hiszem, minden rendben lesz. A stáb befogadta. Nyugodtan utazzék haza Leningrádba, pihenjen, gyűjtsön erőt, önbizalmat, majd telefonálok magának. A címét, telefonszámát fölírták? Akkor jól van. A viszontlátásra. Igaz, mondja csak, miért mosolyog mindig olyan titokzatosan? Nem áll jól magának. No, a viszontlátásra!