Az örök Jeszenyin

ALEKSZANDR VORONSZKIJ
Emlékeim Jeszenyinről

Marienhof és Jeszenyin - költő barátok

1923 őszén egy vékony, arányos testalkatú, az átlagosnál kissé magasabb, huszonhat-huszonhét év körüli fiatalember lépett be a Krasznaja Nov szerkesztőségi szobájába. Élénkszürke, finom angol szövetből készült öltönyt viselt, amely nagyszerűen állt neki. Még karjára vetett felöltőjének bélése is csillogott. Amikor belépett, ráérősen körülnézelődött, elefántcsont-faragású sétapálcáját a sarokba állította, s miközben lehúzta a kesztyűjét, halk, visszafogott hangon így szólt:
— Szergej Jeszenyin vagyok. Eljöttem, hogy bemutatkozzam.

A gazdasági és kulturális fejlődés hatását előrelépést akkoriban még alig-alig lehetett érzékelni. Az emberek nemigen adhattak a külsejükre, nemigen tudtak ruházkodni. A művészek és a költők meg éppenséggel szűkösen éltek, mint ahogyan jó néhányan élnek ma is közülük, ezért Jeszenyin egész megjelenése furcsa és szokatlan hatást tett rám. Külseje már akkor megragadt emlékezetemben: szabályos, enyhén ovális, kellemes és megnyerő arcát nyugodt, de határozott kék szempár egészítette ki, a haja pedig akaratlanul is az érett rozstáblák színére emlékeztetett. De amint később észrevettem, a haja be volt bodorítva, az arcán vastag rétegben állt a festék, a szemhéja fel volt duzzadva, égszínkék szeme zavaros, szeme alja pedig bizonytalan árnyalatú volt. Az első benyomásom azonnal megváltozott; a városi léhűtő piperkőc külseje mögül Közép-Oroszország tipikus, tűnődő, melankóliára és szomorúságra hajlamos, jól ismert figurája tűnt elő. De ami a legszembetűnőbb volt; a külseje olyannyira kiáltó ellentéte volt a lényének, mintha csak valaki valami érthetetlen oknál fogva erővel társította volna őket. És Jeszenyin — nemcsak a külsejét, hanem egész lényét tekintve is — mindörökre ilyennek maradt meg az emlékezetemben.

Elmondta, hogy nemrégiben tért vissza külföldről. Megfordult Berlinben, járt Párizsban, és áthajózott az óceánon is. Amikor azonban arról kezdtem faggatni, hogy mit látott, mit hozott magával, hamarosan meggyőződhettem róla, hogy vagy nem akarja, vagy nem tudja megosztani velem az élményeit, vagy pedig egyszerűen nincs miről beszámolnia. Kérdéseimre tőmondatokban, s szemmel láthatóan kelletlenül válaszolt. A külföld nem nyerte meg a tetszését; Párizsban az egyik étteremben orosz fehérgárdisták kötöttek bele, még a cilinderét és a kesztyűjét is elhagyta; útját Berlinben és Amerikában is botrányok kísérték. Unalmában csak ivott, írni alig írt valamit; nem volt hozzá kedve. Külföldi élményeiről azután is hasztalan próbáltam megtudni tőle valamit, amikor már gyakrabban találkoztam vele. Annál többet, mint amennyit megismerkedésünk első napján elmondott, később sem sikerült kihúznom belőle. Az Izvesztyijában megjelent, e témáról írott tárcája is vérszegény és erőltetett volt. Úgy vélem, hogy mindez a költő zárkózottságának tudható be.

Akkor a mosolyát is megfigyeltem; valami szelíd, szórakozott, kissé bizonytalan és réveteg mosollyal állandóan mosolygott.

Jeszenyin megfontoltnak, engedékenynek, udvariasnak, nyugodtnak és feltűnően csendes természetűnek tűnt. Csak keveset beszélt, többnyire hallgatott, s egyetértőén bólogatott. Nem fedeztem fel benne semmiféle pózt, egyéniségében azonban mégis volt valami lefegyverző báj, valami szelíd és megnyerő, megértő és határozott, engedékeny és kemény vonás. (...)

Még az első találkozásunkból maradt bennem valami csodálkozás. A költő részeg kicsapongásairól és botrányairól már akkor elég sokat lehetett hallani. Érthetetlen és felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a megnyerő és szerény, majdhogynem félszeg fiatalember hogyan képes nemhogy rendbontásra vagy botrányokozásra vetemedni, hanem egyáltalán bármiféle gorombaságot is mondani.

Egy fagyos téli éjszakán azt hiszem, a Tervszkaján, a Pegazus Istállója előtt találkoztam vele, amikor éppen egy szánból kászálódott ki. Cilindert és Puskin-köpenyt viselt, amely majdnem a földig ért. A köpeny szétterült, s Jeszenyin alaposan belegabalyodott. (...) A szokatlan öltözéktől meghökkenve ezt kérdeztem tőle:

— Mire való ez a maskara, Szergej Alekszandrovics?
Jeszenyin szórakozottan elmosolyodott, majd egyenesen és naivan így válaszolt:
— Mert hasonlítani szeretnék Puskinra, a világ legnagyobb költőjére — mondta, miközben kifizette a kocsist. - Meg mert nagyon unatkozom - tette hozzá.

Olyannak tűnt a szememben, mint egy szeszélyes és sértődékeny kisgyerek.

A kedvenc prózaírója Gogol volt. Őt mindenkinél nagyobbra tartotta, még Tolsztojnál is, akiről csak visszafogottan nyilatkozott. Amikor egyszer meglátta nálam a Holt lelkeket, a következővel állt elő:
— Ha akarja, elmondom magának azt a részletet, amelyik a legkedvesebb a számomra. — S pontosan idézte az első rész hatodik fejezetének elejét.

Közreadok belőle két részletet:

„Valamikor nagyon régen, soha vissza nem térő ifjúságom idején, gyermekkorom visszahozhatatlanul elsuhant éveiben nagy szórakozás volt számomra, ha elsőízben jártam ismeretlen helyeken; mindegy volt nekem, hova kerültem: aprócska faluba, szegényes kerületi városkába, telepre — a gyermeki szem mindenütt sok érdekeset fedezett fel. Minden szerkezet, épület, bármi, aminek valamely észrevehetően jellegzetes tulajdonsága volt, megragadta a figyelmemet...

...Most egykedvűen hajtatok az ismeretlen falvakba, egykedvűen nézem, milyen sivár képet nyújtanak, lehűlt tekintetem már nem talál bennük sem menedéket, sem szórakozást s ami valamikor érdeklődést ébresztett volna bennem, megnevettetett volna, arcomat élénkké, beszédemet vidámmá tette volna — az most mind hatástalanul siklik el fölöttem s mozdulatlan ajakkal, közömbösen hallgatok. Ó, én ifjúságom! Ó, én fogékony frisseségem!"

Gogol fenti sorai, azt hiszem, találó mottóul szolgálhatnak Jeszenyin egész életművéhez.
Gogolon kívül felettébb nagyra értékelte Klujevet — a tanítványának is tartotta magát. A fiatal prózaírók közül — emlékezetem szerint — Vszevolod Ivanov munkáit becsülte; leginkább A kisgyermek és a Színes szelek nyerte meg tetszését.

Jeszenyin ironikus hangnemben szokta emlegetni Zinaida Gippiuszt és Merez-kovszkijt. Költői indulásának első éveiben gyakorta látogatta irodalmi estjeiket.
— Az egyik ilyen esten egyszer nemezcsizmában jelentem meg. Odajött hozzám Gippiusz, és ezt mondta:
— Úgy látom, új lábszárvédője van.
— Nem, ez közönséges falusi halinacsizma — feleltem neki, mert hisz ő is tudta, hogy mi van a lábamon...

Jeszenyin életének utolsó éveiben rosszallóan és ellenségesen fogadta a verselési technika formai újításait:
— Ismerjük már az efféle dolgokat! Ök azonban azt hiszik, hogy mi nem tudunk bánni ezekkel a fogásokkal, nem igazodunk el bennük. Pedig jól értjük őket, nem kevésbé, mint ők, mert annak idején alaposan megtanultuk. Minél egyszerűbben írni -, ez az igazán nehéz.

Ő ezt az „egyszerű" mesterséget igen magas színvonalon művelte. Jeszenyin költői nyelve első pillantásra dísztelennek, sőt mi több, szegényesnek látszódhat. De figyeljük csak meg, hogyan énekli meg verseiben a zelnicemeggyet, a kertet, a nyírfát. Költeményeiben ezek mindig az emberrel vannak kapcsolatban, hozzá tartoznak, de mindig másképp jelentkeznek. Még az elcsépelt, sablonos és banális dolgok is újjászületnek érzéseitől, megkapó őszinteségétől.

1925 kora tavaszán Bakuban találkoztunk. Jeszenyin akkor Perzsiába készült; látni akarta Siraz kertjét, és ugyanazt a levegőt akarta szívni, amit Szadi szívott. Most egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint Moszkvában; amikor Baku felé tartott, a vonaton ellopták a ruháját, s csak egy elnyűtt, másoktól levetett kabátot viselt. Ormótlan, piszkos cipője is másvalakinek a lábáról kerülhetett le. Már nem púderezte magát, és a haja sem volt bebodorítva. Éppen elég aggódó és féltő barátja volt. Csaginnál lakott, aki a gyógyulására felügyelt, de Jeszenyin azokban a napokban magányosnak tűnt; számkivetett és hívatlan vendégnek, aki ki tudja, honnét került ide az olajnak, a koromnak és a pornak ebbe a városába, mintha teljesen mindegy lett volna számára, hol talál egy zugot magának, ahol meghúzhatja magát.

A rakparton váltunk el egymástól. Az ég ólmosan szürke volt, a tenger felől éles, hideg szél fújt, és maró port kavart a város fölött. Mint századok ősi őre magasodott fejünk fölé a Leány-bástya. Tajtékzott a tenger, elővillantotta fehér szikláit, s a hullámverés tompa morajlása üres és vigasztalan volt. Jeszenyin csak állt, révetegen mosolygott, és a sapkáját gyűrögette. A kabátja kigombolódott, esetlenül lógott rajta, a szeme gyulladt volt. Meghűlt, köhögött, csak suttogni tudott, és a nyakát áliandóan-egy fekete sállal tekerte be. Egész lénye számkivetettnek, egyáltalán ide nem illőnek hatott. Hirtelen villant belém a felismerés, hogy már nem fog sokáig élni; kialszik benne a láng. (...)

Jeszenyin okos volt, és előrelátó. A politikai harc vagy a művészeti élet kérdéseiben korántsem volt olyan naiv, mint ahogyan azt egy avatatlan kívülálló hihette volna. Helyesen tájékozódott, meg tudta ragadni a lényeget, képes volt általánosítani, jól következtetett. Éles eszének köszönhetően jóval távolabbra látott költőtársainál. Minden tettét gondosan mérlegelte, és jó előre kiszámította. Könnyedén elért sikereit és elismerését nemcsak nagyszerű tehetségének, hanem eszének is köszönhette.

Az orosz muzsikról nemegyszer furfangos célzásokkal beszélt: „Nem addig ám, kommunista elvtársak! Meg kell még ismernetek a parasztot! Úgy bizony, még korántsem vergődtetek zöld ágra vele." Amikor visszatért a szülőfalujából, panaszkodott, hogy a város kiszipolyozza a falut. Néhány pár csizma, néhány vég szövet meg az adó elviszi az egész termést. Meg a helyi hatóságok is basáskodnak a parasztok fölött. El akart menni Kalinyinhoz, hogy orvosolja a bajokat. De az összbenyomásom mégis más volt: ez után az utazás után Jeszenyin jó darabig hallgataggá vált, mintha csak elveszített volna valamit szülőföldjén.

- Minden megváltozott, már semmi sem a régi. Minden olyan különös.
Ezekről az élményeiről azonban maga a költő számolt be a verseiben.

Élete utolsó két esztendejében Jeszenyin egyre falura akart költözni, és a falusiak életét akarta élni. Tudta, hogy beteg, s látszott rajta, komolyan aggasztja betegsége. Csöndes, nyugodt hétköznapokra, nyílt emberi kapcsolatokra, egyszerű dolgokra, mindennapi elfoglaltságra, kertre, hársfákra, egy olyan menedékre vágyott, ahol elbeszélgethet a termésről, a kaszálásról, ahol csendesek és jótékonyak az esték. Vagy szeretett volna elutazni valahová, mondjuk Leningrádba, hogy egészen új életet kezdjen, rendszeresen dolgozzon, novellákat és regényeket írjon, otthon üljön, és néhanapján meglátogassa a barátait. Tervei között szerepelt egy mindössze nyolc-tíz lapnyi elbeszélés megírása, amely elhagyott, otthontalan utcagyerekekről szólt volna. Egyszer megmutatott egy részt készülő munkájából, igaz, csak két-három oldalt, de aztán bevallotta magának, hogy „sehogy sem áll össze, sehogy sem akar sikerülni".

Nyikityin egy személyes beszélgetés során ezt mondta Jeszenyinről: „Szerjozsa az utolsó időkben hunyorgó szemmel élt... hunyorogva korhelykedett, és hunyorogva csinálta a botrányait." Pontos és találó meghatározás. Jeszenyin valóban gyakran hunyorgott, főleg, ha ivott egy kicsit.

Ülök én is, fejemet lehajtva, 
bor ködébe áztatva szemem, 
hogy ne nézzen rám a végzet arca, 
hogy egy percre más gondom legyen.
(Újra isznak. Fodor András fordítása)

Ez a „más" a költő benső és személyes ügye volt, mert körülötte minden bonyolultnak, kuszának és távolinak tetszett. Tudta, hogy nincs visszaút. Amikor rávették, hogy komolyan gyógyíttassa magát, megszokott mosolyával közölte, hogy előbb össze kell állítania a kiadó számára összes verseit, s csak azután ér rá az egészségével foglalkozni. Aztán kiderült, hogy semmiféle komoly munkát sem végzett, a kifogásaiban pedig maga sem hitt.

Utolsó leningrádi útja előtt telefonon megkérdeztem tőle, miért megy oda. Értelmes választ azonban nem tudott adni. (...) Az öngyilkosság kérdéséről sohasem folytatott velem eszmecserét. Tisztában voltam vele, hogy már nem fog sokáig élni, de sohasem tételeztem volna fel róla, hogy kezet emelhet magára, ugyanis nagyon szerette az életet. Még egyszer hangsúlyozom, hogy Jeszenyin rendkívül zárkózott volt. (...)

A kritikusok kevés kivétellel vagy nem tudják, vagy még nem tanulták meg, hogy szintézist teremtve rajzolják meg az író, a költő és a művész portréját. Ehelyett alkotóelemeire bontva próbálják meg elemezni azt, ami egyszeri, egész és megismételhetetlen. Ebben az értelemben Jeszenyin alakja is megkettőződik. Két Jeszenyin létezett. Költészetének lehetnek különféle megnyilvánulásai, bonyolult és ellentmondásos vonásai — ezekről meglehetősen sokat írtak és beszéltek —, de végül is egyetlen ember volt, a költő, egy adott személyiség, aki alkotói munkásságának különböző tulajdonságait, korszakait egyesítette magában. S ha ezt az élő Jeszenyint tekintjük, érthetőbbé válik hatása, műveinek sajátos hangulata, az, amit olvasott, amit elsajátított, ami felkavarta. Miben rejlik hát sikereinek titka, költészetének varázsa? Talán a jeszenyini egyszerűségben, a dallamosságban, őszinteségben, líraiságban vagy verseinek népies hangvételében, netán tehetségének erejében? Igen, ebben is, de nem csak ebben. Hát akkor még miben? Jeszenyin versei önéletrajzi ihletésűek. Teljességgel tükröződik bennük a költő élő emberi személyisége. Hasonlítsuk ezt össze a köznapok Jeszenyinjével, s a kettő egybevág. Megérezzük alaphangulatát, s érthetővé válik számunkra, miben rejlik költészetének ereje. Jeszenyin verseiben szeretettel közelített mindenhez, amiben „a lélek testet ölt" - a föld csodáihoz, amiket hajlamosak vagyunk nem észrevenni, ami elvész a hétköznapok forgatagában, a város tolongásában és nyüzsgésében, ami hiányzik a kő és az aszfalt világából. Nem véletlenül írt olyan megindítóan az állatokról, és nem véletlen, hogy olyan jól értett a nyelvükön: „az állatoknak igaz jó barátja" volt. S az sem elírás, hogy verseiről ezt írta: „állat-lelket gyógyít minden versem". Modern korunkban óriási hatása van a városnak. Nem baj, ha a nagyvárosok forgataga és zaja felkavarja a falvak mozdulatlanságát és tespedtségét, de van ebben valami torz, egysíkú és komor, fenyegető és baljós is. És ahogy az már lenni szokott, mi, a városnak és ennek a századnak a fiai, mint a madarak, időről időre annyira szeretnénk elhagyni ezeket a „zegzugos utcákat", hogy ne halljuk a villamos csörömpölését, hogy minél messzebbre menjünk innét, erdőink mélyére, mezőink és rétjeink csendjébe. Jeszenyin költészetében az erdők, a rétek, a ligetek a maguk vad és egyszerű voltukban, csábító erejükkel jelennek meg, s mi megértjük a költő bánatát. Mertminden elismerésünk a vasnak, az acélnak, a gőznek és a villamos energiának, de sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez nem lehet a cél, ugyanis nem az ember van a dolgokért, hanem a dolgok vannak az emberért. Az élet örömeit, fennkölt pillanatait bizonyos alapvető és meghatározó tényezőknek kell biztosítaniuk. Ezek minden korban átalakulnak, és mássá lesznek. De jaj azoknak, akik áthágják jogaikat és törvényeiket, hiszen az acél, a beton vagy az alma fénye őértük van, a kiteljesedésükért, a boldogságukért. Értük folyik a harc, értük épül a szocializmus. A teljes nagyságában megmutatkozó emberi személyiség - ez az élet nagyszerű pillanata, kiteljesedése, a béklyók levetése. Jeszenyin a maga látókörével — amelyet fiatalkorában alapvetően a falu szűk, éppen ezért meghittebb közege határozott meg - és a maga kifinomult líraiságával a megváltozott körülmények között törvényszerűen vágyódott az őszinte és harmonikus emberi kapcsolatok után. Sokat kellett fáradoznia, munkálkodnia, amíg teljesen nyilvánvalóvá nem vált: íme, ez kell napjaink emberének. Cserébe viszont ösztönei és múltja alapján ugyanazt követelte meg tőlük. Törődött kortársaival, de szüksége volt rá, hogy azok is törődjenek vele. A modern város azonban — amelyben Jeszenyin is élt — ezt nem adta, és nem is adhatta meg neki. És ő beleroppant ebbe. Verseiben, poémáiban, sorsában, majd halálában, költői és emberi alakjában egyszerre van jelen valami finom és törékeny, gyengéd és megható, riasztó és kedves vonás, mint ahogy vörös sörényű csikójában is van valami figyelmeztetés a maga egyoldalúságában fenyegető és baljós modern városi civilizáció ellen. Ezért kerül közel hozzá oly sok olvasója, akitől egyébként idegen a költő „kocsmás" és „huligán" hangulata. Ezért drága számunkra, s ezért őrizzük meg örökre emlékezetünkben.

Minden ember halálát sajátosan éli át környezete. Jeszenyin eltávozása fennkölt érzéseket ébresztett, amelyek eltöltötték az anyát, a testvért, és amelyekről ez van írva: „Kiáltozás hallik Rámában, / keserves sírás és jajgatás; / Ráchel siratja fiait / s nem akar vigasztalódni, / mert nincsenek többé". [Máté evangéliuma 2. 18.]

A gyászolók az „oroszországi Rámában" mint szeretett, kedves gyermeküket kísérték utolsó útjára.

GASPARICS GYULA fordítása

VORONSZKIJ, Alekszandr Konsztantyinovics (1884, Dobrinka, Tambori kormányzóság -1943?): orosz kritikus, publicista, író. Önéletrajzi műve magyarul: Az élet és a halál vize (1974). Itt közölt írását a Lityeraturnoje Obozrenyije 1984. 10. számából fordítottuk.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/11. sz., 36-41. oldal

Majakovszkij-különszám (3)

MARGARITA ALIGER
Majakovszkij folytatódik
(Részletek)

A kalendárium lapjára ez a versszak volt rányomtatva:

Markolva zászlós-szuronyos
új fegyverünk,
Mi
a lövészkörökbe most
dallal megyünk.

Alatta a költő neve: V. Majakovszkij. Ennek a versnek sorait mondogatva, jobban esett ugrándozni az osztályban.
Egy nagyobb diák egy iskolai matinén bejelentette, hogy Majakovszkij versét fogja elszavalni.

Ki lépett ott ki jobbal? Balra!
Balra!
Balra!

- hajtogattam a saját lépéseim ütemére, amikor hazamentem a matinéról.

-  A mai költők közül egyedül Majakovszkijt becsülöm - mondta apám, vendégeivel beszélgetve.

Ez a név egyre makacsabbul követelt helyet életemben.
Negyedik osztályos koromban faliújságunk szerkesztőségének állandó tagja lettem, s ez a faliújság óriási, nagyszerű, mulatságos és színes valami volt... Minden egyes szám elkészítése tetemes időt és munkát igényelt, de micsoda boldogság volt sokszor éjfél utánig együtt lenni a felsőbb osztályosokkal és kedvenc tanárnőmmel, aki az orosz irodalmat tanította, s másolni, javítgatni, ragasztgatni, rajzolni, végül pedig életemben először közzétenni a saját versemet! És milyen érdekes beszélgetésekkel, tréfával, nevetéssel jártak együtt ezek a hosszú esték! Itt hallottam meg egyszer két hetedikes beszélgetését (az iskolánk hétosztályos volt, tehát ők már végzősök). Valamilyen Majakovszkij-versről vitatkoztak, s egész idő alatt ezt hajtogatták: „csudajó", nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy éppen ez a vers címe — gondolom, akkor jelent meg. Végül az egyikük azt mondta, nyilván, hogy befejezze a vitát:
—  Nem, nem, én akkor is sokkal többre tartom a Nadrágba bújt felhőt. Az a leggyönyörűbb!. .. - és egy lélegzetre elfújta: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve, Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie." Az én szívem valahogy furcsán összerándult - alighanem először életemben -, és mintegy mélyen beszívta magába ezeket a sorokat és a furcsa szókapcsolatot, ezt a „nadrágba bújt felhő"-t. Azon a régi-régi estén, miközben tettem, amit kellett, egész idő alatt ezt mondogattam magamban: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve...", és, a szívverésem szokatlanul, soha nem tapasztalt módon el-elakadt. Végül is bátorságot gyűjtöttem, és megkérdeztem a hetedikesektől, hol olvashatnám el ezt a költeményt, mire ők egy egész bibliográfiát zúdítottak rám, amiből én csak egyet jegyeztem meg: hogy a Nadrágba bújt felhő nemrég jelent meg az Ogonyok Regénytárban, mert ezt a sorozatot már ismertem.
Másnap, hazajőve az iskolából, kértem tíz kopeket, és elindultam, hogy megkeressem a Nadrágba bújt felhőt, miközben most is egyre azt suttogtam: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve. Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie. .." Expedícióm nem járt sikerrel: hiába jártam keresztül-kasul a várost, sehol sem tudtam megvásárolni a Nadrágba bújt felhőt. Már nem emlékszem, mennyi idő múlva, hol és mikor sikerült elolvasnom, de azt egészen biztosan tudom, hogy attól a pillanattól fogva szívembe mindörökre bevésődtek Majakovszkij megdöbbentő, páratlan, lírai sorai, és maga a költő is azonnal és szilárdan bevonult az életembe.
Nem sokkal később személyesen is eljött városunkba, és föllépett a tőzsde helyiségében, de a jegy egy rubelba került, én pedig nem kaptam meg ezt az egy rubelt. Apám már nem élt, anyámnak pedig nem akadt égy fölösleges rubelja sem. És nem értette meg szegény, mennyivel bölcsebben cselekedett volna, ha néhány napig üres kenyéren tart, de odaadja azt az egy rubelt a belépőjegyre. Mind a mai napig érzem azt a megbántottságot, azt a keserűséget, azt a kétségbeesést. És máig sem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem emeltem el azt az egy rubelt, hogy nem fordultam valamelyik tanáromhoz — ők megértettek és segítettek volna -, hogy nem követtem el valami őrültséget, csakhogy eljussak arra az estre.
—  Ráérsz még — mondták. — Hallhatod még eleget Majakovszkijt.
Mit mondhattam erre, hiszen még csak ötödikes voltam, s úgy tetszett, még minden előttem van. Ki tudhatta, hogy két év múlva bekopog a szomszédasszonyunk, és undorí-tóan közömbös, színtelen hangon közli:
—  A Majakovszkijod agyonlőtte magát.
—  Lehetetlen! Nem igaz! — kiáltom.
—  Benne van az újságban — mosolyog kajánul.
És mindennek vége: most már sohasem fogom hallani Majakovszkijt.

Ezerkilencszázharminc volt gyermekkorom, vagy mondhatjuk úgy, serdülőkorom utolsó éve. Ezután következett az ifjúság, azok az évek, amikor az ember életében hallatlan gyorsasággal rengeteg esemény történik. Ellenőrizzék csak állításomat, kedves idősek és középkorúak! Idézzék föl magukban mindazt, ami, mondjuk, tizenöt és húszéves koruk között történt önökkel, majd pedig azt, ami a legutóbbi öt-tíz év alatt. Hiszen ma már az is, ami több mint negyedszázaddal ezelőtt történt, mintha csak tegnap lett volna. Például az, hogy véget ért a háború.
Majakovszkij halála után két évvel már Moszkvában voltam, már nem mulasztottam el egyetlen érdekes irodalmi estet vagy vitát sem, már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ott legyek minden Majakovszkij-emlékesten. Sőt egyszer még az anyját is láthattam — reszkető fejű kis öregasszonyt —, és a nővéreit, Ljudát és Olját... Ljudát később különösen sokszor láttam, ahogy múltak az évek, mind gyakrabban. Egyszer pedig messziről megpillantottam egy ismeretlen, mégis furcsamód oly ismerős, simára fésült vörös hajú, csillogó nagy szemű asszonyt. Ő volt Lili Brik, az, akinek arca az Erről című vers első kiadásának borítólapjáról nézett rám...

Én 1933-ban jelentem meg először nyomtatásban, 1934-től a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanultam, s azoknak az éveknek az irodalmi eseményei voltak életem legfontosabb eseményei, melyeket még fiatal emlékezetem tisztán és tartósan megőrzött. Aztán egyszer csak körülnéz az ember, és azt látja, hogy egyike ama keveseknek, akik még részt vettek vagy legalább szemtanúi voltak olyan eseményeknek és tényeknek, amelyek manapság szinte történelmi érdekességgel bírnak.

Szerintem csak akkor érdemes az emlékeket fölidézni, ha meghatározott célok nevében tesszük, elsősorban pedig azért, hogy rekonstruáljuk a dolgok valódi állapotát, az események valóságos, reális képét. Majakovszkij sohasem volt „üldözött" költő e szó közvetlen értelmében. Ő mindig harcos volt, aki ügyesen és határozottan visszavert minden támadást, mégpedig nem kevesebb erővel. Mert kegyetlen támadások érték jobbról is, balról is. Itt volt egyrészt a LEF vagy blöff Vjacseszlav Polonszkijtól, vagy Georgij Sengeli pamfletje, a Majakovszkij teljes életnagyságban. Másfelől pedig a rappisták véget nem érő szidalmai. S mindez hosszú éveken át, lényegében szünet nélkül. Mindazonáltal, ismétlem, Majakovszkij sohasem volt „üldözött", sohasem volt „elfeledett" vagy „el nem ismert", és a harmincas évek elején változatlanul óriási szerepet játszott a moszkvai irodalmi életben. Elég gyakran rendeztek róla emlékesteket, és ezeknek mindig nagy közönségük volt. Verseit állandóan szavalták, elsősorban Vlagyimir Jahontov, aki kiválóan, csodálatosan adta elő őket, mélyen ráérzett és értette Majakovszkijt.

Moszkvában a költő halála után egy úgynevezett Majakovszkij-brigád alakult, amelynek az volt a feladata, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse Majakovszkijt. Ebben a brigádban igen kiváló személyiségek vettek részt, például Mejerhold, Aszejev, Kirszanov, Brik, Jahontov, az irodalomtörténész Duvakin. A brigád aktív tagja volt Bezimenszkij. De a gyakorlati munka fő részét egy csoport lelkes fiatal végezte, akik kezdettől fogva rajongtak Majakovszkijért. Szavalóversenyeket rendeztek, ők maguk is szavalták a költő verseit, megszólaltatták a környezetét, egyáltalában nagyon energikusan és lelkesen tevékenykedtek. De az olvasók és a tisztelők szeretete és a költő emlékét fenntartani hivatott kiadói tervek és tettek közt olykor nyilvánvaló szakadék tátong. Így volt ebben az esetben is. Mi Moszkvában még csak hozzájuthattunk Majakovszkij könyveihez, de a könyvesboltok pultjairól hiányoztak. Még eljuthattunk a Majakovszkij-emlékestekre, nekünk itt volt Vlagyimir Jahontov és a Majakovszkij-brigád, de hogy mennyire terjedt túl a tevékenységük Moszkván, eljutott-e a hatalmas ország különböző vidékeire? Ezen nem gondolkodtunk el. Pedig nem ártott volna elgondolkodni.

Sajnos, a harmincas évek közepére Majakovszkij könyvei gyakorlatilag eltűntek a könyvkereskedelemből. Több, mint öt év telt el a halála óta, de az életmű-sorozatnak, amelyet még életében indítottak el, csak a fele jelent meg, s az is mindössze tízezer példányban. A sajtó régen beharangozott egy testes egykötetes válogatást, amelyet már régen össze is állítottak, de a munka nem haladt előre. Még a gyermekeknek szóló verseit sem adták ki újra.
Határozat volt arról, hogy Majakovszkij-emlékszobát kell létesíteni a Kommunista Akadémia épületében, itt kellett volna őrizni irodalmi hagyatékát is. Ám hiába volt a határozat, nem hajtották végre, és a dokumentumok és kéziratok különböző helyeken voltak: részint a Moszkvai Irodalmi Múzeumban, ahol senki sem foglalkozott velük speciálisan, részint pedig különféle barátok és ismerősök birtokában, elsősorban Lili Briknél.
A Proletár kerületi tanács rekonstruálni akarta Majakovszkij utolsó lakását, s mellette megnyitni a kerületi könyvtárat, amely az ő nevét viselte volna, de a Moszkvai Szovjet megtagadta azt a csekély összeget, amely e szerény feladat megoldásához kellett volna.
Ugyanígy nem valósult meg az a határozat sem, amelyet pedig nyomban a költő halála után hoztak: hogy a moszkvai Győzelem terét, illetve a leningrádi Nagyezsgyin utcát Majakovszkijról nevezzék el.
Ebbe a helyzetbe nem lehetett belenyugodni, és az említett tényeket Lili Brik egytől-egyig kifejtette a szovjet kormányhoz intézett levelében.
„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője. Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn." Ezeket a sorokat Sztálin írta le, amikor tudomására jutott a Majakovszkij műveinek kiadása és emlékének megörökítése körüli huzavona. Sztálin nyilatkozatát óriási kampány, intézkedések özöne, a konkrét tettek egész sora követte.

A Pravdában egész oldalas irodalmi rovat. Cikk: „Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője." (Emlékszem, hogy amikor ez az idézet először jelent meg, sajtóhiba csúszott a szövegbe: „legtehetségesebb" helyett „tehetséges" állt. A sajtóhibát néhány nappal később vezércikkben korrigálták.) Meg kell mondani, hogy magában ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen nem volt semmi új, semmi váratlan: egyáltalán nem Sztálin volt az első, aki ilyen nagyra becsülte Majakovszkijt. Voltak, akik ennél sokkal messzebb is elmentek a dicséretben. 
...Mindazok számára, akik igazán és mindig szerették Majakovszkijt, Sztálin értékelése csak megerősítette azt, amit ők régen tudtak. Amivel mi mindig is tisztában voltunk. Mégis hamis és képmutató dolog volna utólag kisebbíteni e magas támogatás akkori jelentőségét és értelmét. Igen, mindazok számára, akik mindig is szerették Majakovszkijt, diadalünnepet jelentett. Amellett eléggé megfellebbezhetetlenül és utasításszerűen hangzott, különösen azok számára, akik, teszem azt, évek óta húzták-halogatták Majakovszkij összegyűjtött műveinek kiadását, akik tízezerben állapították meg a példányszámot, ami abszurd és nevetséges szám az ország méreteihez képest, vagy akik képtelenek voltak „előteremteni" a Majakovszkij otthonának helyreállításához szükséges összeget. Nem szólva arról, hogy ezeket a szavakat: „Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn", az akkori időkben nemcsak képletesen lehetett értelmezni. Egyszóval, azok körében, akik aktívan elutasították Majakovszkijt vagy a jobbik esetben közömbösséget tanúsítottak iránta, a történtek kínos megdöbbenést keltettek. Ennek ellenére változatlanul ugyanaz volt a véleményük Majakovszkij költészetéről, mint azelőtt, és egyáltalán nem buzgott bennük az igyekezet, hogy elősegítsék dicsőségét és hogy nevét érdemeinek megfelelően emlegessék. Kaptak egy feladatot, és a feladatot teljesíteni kellett. De hogyan, ha egyszer nem szeretik Majakovszkijt? Nem könnyű dolog, jó sok fejtörésbe kerül, de, mint tudjuk, nincs olyan feladat, amit ne lehetne megoldani... Ők is megtalálták a megoldást, és serényen dologhoz láttak. Nekigyürkőztek, hogy „meghonosítsák Majakovszkijt, körülbelül úgy, ahogy Katalin alatt a krumplit honosították meg" — így definiálja cselekedeteiket évekkel később egy másik költő, Paszternak, egészen más hangú és stílusú, de ugyanolyan nagy kaliberű, ugyanolyan nagyságrendű. Az a költő, aki már akkor ezt mondta: „Kevesen vagyunk. Talán ha hárman — donyeciak, tüzesek, pokoliak." Az a költő, akit oly súlyosan érintett az április tizennegyedikei lövés, és aki e csodálatos verssorokba öntötte fájdalmát:

Te aludtál, békésen álmodozva, 
A pletyka ágyán lelve pihenőt -
Ahogy huszonkétéves szép korodban 
Jóelőre versben jövendölöd.

Aludtál, arcod a párnába fúrva, 
Aludtál - de közben lábad dübög, 
Ahogy mindig újra közibük rontva, 
A hagyományok rendjét fellököd.

Megtalálták a megoldást, és nekigyürkőztek, hogy leöntsék a költőt azzal a fénylő „kresztomátia-mázzal", amely mindig mélységesen idegen és ellentétes volt a forradalom költőjével.
A napilapok és folyóiratok Majakovszkijról szóló, Majakovszkijjal kapcsolatos, Majakovszkij ürügyén előadott írások címeitől tarkállottak. Moszkvát teleragasztották plakátokkal, amelyek Majakovszkij emlékének szentelt különféle esteket hirdettek, de míg azelőtt rendre elmentem minden ilyen estre, ez most már fizikailag is lehetetlen lett volna. Minden hangszóróból Majakovszkij versei harsogtak, minden vezércikkben őt idézték, akár odaillett, akár nem, minden ünnepségen és ünnepi hangversenyen őt szavalták. Szavalóversenyeket rendeztek, eldöntendő, ki tudja legjobban előadni Majakovszkij műveit, és a számomra oly kedves Vlagyimir Jahontov mellett, aki mindig is szavalta Majakovszkijt, most minden előadóművész műsorán szerepelt, még ha teljesen távol állt is az illető egyéniségétől.
Ma is emlékszem rá, amint egy ünnepi műsorban egyik neves színművészünk a Teli torokbólt szavalta, és amikor odaért, hogy „Semmi vágyam sincsen, / őszintén kimondom, / csak, hogy legyen mindig / frissen mosott ingem.. ."elszántan cibálta keményített ingmellét... Valahogy kínosan éreztem magam, és elkeseredetten távoztam, abban a biztos tudatban, hogy Majakovszkijnak aligha tetszett volna ez az előadás.

Ugyanakkor történtek valamennyiünket megörvendeztető, értelmes lépések is: megnyílt a Gendrikov utcai Majakovszkij-múzeum. Először nem egyedül mentem oda, hanem Szervezetten, fiatal komszomolista írókkal; én voltam akkor az írói Komszomol-szervezet titkára, és a Majakovszkij-múzeum meglátogatása szerepelt a munkatervünkben. De amint átléptem a küszöböt, elfeledkeztem minden tervről, annyira megkapott az embersége és „múzeumellenessége" ennek a kedves és oly egyszerű, világos és szerény, munkaszeretetet és intellektualitást tükröző helynek. Nem volt benne semmi „burzsuj", döbbenetesen tükrözte korának bélyegét, a köznapi lét szükségleteiről való teljes lemondást, ami oly jellemző volt hazánk fiatalságára. Majakovszkij otthona megőrizte a vendégszeretet és szívélyesség atmoszféráját, érezni lehetett, milyen kellemesen elengedhette itt magát az ember baráti körben, a munkanap után: beszélgetett, vitatkozott, itta az erősre főzött teát — oly bájosán és étvágygerjesztőén kellették magukat a polc kampóin függő, egyszerű, élénk mintás teáscsészék. Emlékszem, azzal a csodálatos érzéssel távoztam a múzeumból, hogy most megismerkedtem a „hétköznapi" Majakovszkijjal is, aki ezáltal sokkal közelebb került hozzám, és még jobban értettem. Azóta sokszor voltam a Gendrikov utcában, és ez mindig örömmel töltött el, akár egy könyvtári rendezvényen vettem részt, akár fölszólaltam egy költő-találkozón, vagy csak beszaladtam egy könyvért, vagy hogy belelapozzak a folyóiratokba, újságokba... Minden alkalommal benéztem a kedves, barátságos ebédlőbe és Majakovszkij parányi, világos dolgozószobájába, s mintha csak őt, az élő költőt üdvözöltem volna...
Akkoriban hallottuk először Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című versét. Aszejev gyakran és szívesen olvasott föl egy-egy részletet a poémából, közölgetett is belőle, és ez nagyon érdekes volt - mintha kimondatlanul is azokkal vitatkozott volna, akik oly lélektelenül próbálták „meghonosítani" Majakovszkijt. Egyébként is egész idő alatt folyt a vita különböző formákban. Azok, akiknek Majakovszkij igazán kedves volt, márpedig ők nagyon sokan voltak, minden úton-módon igyekeztek az igazi költőre emlékeztetni, fölmutatni valódi arcát. Hiszen maga Majakovszkij berzenkedett legjobban, és kétségbeesetten ellenállt, ha megpróbálták elrendelt korlátok közé szorítani. Úgy tetszett, az igazi Majakovszkij küzd a mesterségesen alkotott Majakovszkij ellen, és ez komoly, elszánt küzdelem volt. Az igazi Majakovszkij, a forradalom természetes és organikus költője nem bírt, nem kívánt belenyugodni abba, hogy olyan irodalmi jelenségek próbáljanak az ő nevével és leleményeivel takarózni, amelyek mélységesen idegenek voltak neki, hogy a kínban szült formába, a szaggatott, lépcsőzetes sorok mezébe, ami őneki olyan természetes és szükséges volt, mint a lélegzetvétel, számára teljesen idegen, harsogó frázisokat és recsegő dicshimnuszokat, üres semmitmondást öltöztessenek. Nem azért keresett és talált, nem azért szentelte egész valóját a költészetnek és az embereknek, akikhez szólt, hogy egyes túlbuzgó kritikusok úgy lobogtassák az ő nevét, munkáját, értékes leleményeit, mint valami buzogányt, elnémítván vele más tehetségeket, akik szintén kerestek, gondolkodtak és kínlódtak, és akik képtelenek, egyszerűen képtelenek voltak őt utánozni, akik a maguk módján akarták kifejezni magukat és azt, ami az övék, mint ahogy annak idején ő törekedett erre és el is érte célját, mindennek ellenére.

1940 áprilisában múlt tíz éve, hogy a költő meghalt, és az év elejétől fogva óriási helyet foglalt el az ország életében az évfordulóra való készülődés. Lapozgatom a Lityeraturnaja Gazeta bekötött példányait - januártól kezdve minden számban közölt Majakovszkijra vonatkozó anyagokat, emlékestekről, neki szentelt tudományos ülésekről, vitákról, műveinek újabb kiadásairól tudósított.
Mint minden évforduló alkalmával, jelen esetben pedig különösen, „ömlesztve" kaptuk a Majakovszkijról szóló anyagokat. De ahogy lapozgatom az akkori újságokat, még ma is végtelenül sok érdekeset találok a közlemények között. Tulajdonképpen minden érdekes, néha e szó különböző értelmében az, de némelyik mai szemmel is mélyreható, komoly és jelentős, és semmit sem vesztett aktualitásából és értékéből.

...A Majakovszkijról szóló cikkek és anyagok publikálása korántsem fejeződött be az április 14-i számmal. A Lityeraturnaja Gazeta még sokáig közölt beszámolókat a jubileumi estekről, amelyek országszerte zajlottak, továbbá külföldi visszhangokat és tudósításokat a Majakovszkij emlékének szentelt tudományos ülésekről, melyekre nemcsak Moszkvában és Leningrádban, hanem Szovjetunió-szerte számos más egyetemi városban is sor került. És továbbra is megjelentek cikkek kritikusok, tudósok, akadémikusok tollából vagy egyszerűen írói töprengések. Az évforduló elmúlt, az újságban új rovatok és főcímek tűntek föl, de a Majakovszkijról folytatott beszélgetés nem ért véget, Majakovszkij neve újra meg újra elhangzott, elég hangosan és izgatottan, és tovább folyt az igazi Majakovszkij harca a megkonstruált, sőt olykor mesterséges Majakovszkij ellen.

Most, hogy a Lityeraturnaja Gazeta bekötött évfolyamát lapozgatom, szemembe tűnik az 1940. május 30-i számban, a „Beszélgessünk a líráról" címet viselő rovatban Jaroszlav Szmeljakov cikke: A valóban nagy költészetért. S mindjárt a következő számban, ugyanebben a rovatban az én cikkem, amelynek ez a címe: Teli torokból- a magunk hangján, és amelyben mindjárt az első sorokban vitába szállok Szmeljakovval. Igen, igen, rekonstruálom emlékezetemben, így igaz, vita volt, sőt még valamilyen konfliktus is, ami miatt majdnem összevesztem ifjúságom egyik legbensőbb barátjával...
Emlékszem, nagyon jól emlékszem: ő akkor volt életében először délen, a Krímben, ahonnan boldogan, lesülve, a tengerbe szerelmesen tért vissza. Sok új verset hozott magával, érzése szerint teljesen újakat, egészen másokat, mint amit addig írt. Éjszakai vihar, Ajakai úton, A Krím színei — ezekre emlékszem. Áradt belőlük az utánozhatatlan szmeljakovi egyéniség, mégis valami tőle szokatlan, új hangvétel, új életérzés jellemezte őket. Ő úgy vélte, hogy erre az újra Majakovszkij inspirálta, akire azon a tavaszon valahogy különösen ráérzett, újszerűén olvasta és hallotta és új módon fedezte föl önmaga, a munkája számára. Harsányan ünnepelte ezt a tavaszt, saját új érzéseit, új találkozását Majakovszkijjal, és ő, aki addig oly egyéni és megismételhetetlen volt és senki másra nem hasonlított, egyszerre nagyon határozottan hirdetni kezdte, hogy teljesen alárendeli magát Majakovszkijnak, korunk legkiválóbb lírikusának, akinél nagyobb nincs és soha nem is lesz a szovjet költészetben. Erélyesen fölszólított minden szovjet költőt, az egész szovjet költészetet, hogy tanuljon Majakovszkijtól, ne féljen attól, hogy Majakovszkij megfojtja a maga nagyságával, hogy elnyomja egyéniségét.
„Azért nem merünk Majakovszkijtól tanulni - írta Szmeljakov -, mert ő, mint az oroszlán, maga alá gyűr, eltapos a maga zsenijének, a maga egyedülvalóságának súlyával, mi pedig legjobban attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat, a magunk mégoly jelentéktelen, de mégis saját vonáskáit, fogáskáit, manírkáit. Pedig nincs más út a jövő felé, pedig le kell szállni valamikor a megszokott tyúklétráról, ki kell röpülni ezekből az ízléssel bebútorozott ketrecekből. Próbáljuk bátran meghozni ezt az áldozatot, elvtársak, hiszen nem gorkiji Kígyók vagyunk, hanem gorkiji Sólymok, mi aztán tudjuk, hogy a repülés csodálatos öröm, a legigazibb emberi boldogság. Remélhetőleg nem fog eltaposni, és ha odaállunk mellé, sőt mi több, meghaladjuk őt, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, hogy ha csak rágondolok, eláll a lélegzetem."
Ebben a lelkes hangnemben íródott az egész cikk, de nekem valami sehogy se tetszett benne, valamit mélységesen tévesnek éreztem, és vitába szálltam, tiltakoztam az ellen, hogy „attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat", meg hogy „nincs más kiút"; úgy vettem észre, hogy Szmeljakov határtalan lelkesedésében egyszerűen utánozni kezdi Majakovszkijt, ami szerintem lehetetlen és a leghelytelenebb formája a Majakovszkijtól való tanulásnak. Ma is az a meggyőződésem, hogy minden igazi költő (költő, nem pedig versfaragó) a maga életét éli, a maga törvényei szerint, melyeket maga állított föl és választott ki élete folyamán, a maga módján fogadja be és dolgozza föl mindazt, ami őelőtte nagy volt és amit maga körül lát — így Majakovszkijt is —, és magától, a maga eszközeivel fogja megtalálni, mit és hogyan kell megtanulni Majakovszkijtól.
S mint annak idején, ma sem értek egyet Szmeljakovnak ezzel az állításával: „Tíz év telt el Vlagyimir Majakovszkij halála óta, de mi, szovjet költők, a mozgás látszatát megőrizve, egyhelyben toporgunk. Gondoljunk vissza: mi gyökeresen újat alkottunk ez alatt a tíz év alatt? Természetesen születtek jó, sőt kitűnő versek is ebben az évtizedben. De még legjobb költőink közül is melyiknek a pillantása hatolt tovább Majakovszkijénál? Továbblépett-e egyetlen lépéssel is, mint ő? Nem és nem..." Ez szerintem elsietett, naiv, amellett a költészetre nem is alkalmazható megállapítás, amely egészen más kiterjedésű, nem lineáris kategória, és nem mérhető lépésekkel. Minden igazi költőnek saját útja van, és egészen más mértékkel kell mérni Tvardovszkijét, mint Paszternakét, Zabolockijét, mint Szmeljakovét. Végtelenül szeretem a nagyszerű szovjet költészetet, számomra mérhetetlenül drága lenne Majakovszkij állandó jelenléte és óriási helye, és nem oltható ki nevének fénye, nem némítható el a hangja, de csak sokszorosan felerősíti és növeli a szovjet költészetet, nem pedig korlátozza. És a költészet sohasem állt meg és nem „toporgott egyhelyben", csak más-más időben más és más jellegű a mozgása, mások a lépései, a járása, a mozgásának ritmusa. Csak egy valami nem változott soha: e mozgás szándéka és iránya. Érdekesnek találtam visszatérni fiatalkori vitánkra, és örömmel fedeztem föl, hogy ma is elevenen hat azzal, hogy hevesen és elkötelezetten vall életünk legfőbb ügyéről: a szovjet költészet jövőjéről... 

A legérettebb és legbölcsebb költői mű, amely a háború előtt megjelent, szerintem Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című poémája. Minden, az ismert történelmi körülmények által indokolt fönntartás és elhallgatás ellenére úgy látom, hogy aktív, cselekvő erőnek szánták, és úgy is hatott az igazi Majakovszkijért folyó harcban. Azután elkezdődött a háború — az áthághatatlan határvonal minden ember emlékezetében és tudatában, aki átélte. De Majakovszkij ebben is velünk volt: az a tíz év, amely halálát a fasiszta ágyúk első sortüzeitől elválasztotta, nem gyöngítette hatalmas hangját, magasztos hazafiságának erejét és tartalmát. S minden erőszakoltság nélkül mondhatta volna az általunk átélt háború négy évéről: „Az országgal s a haícosokkal történt, vagy csak az én szívemben volt?" És velünk együtt ünnepelte az oly hosszú küzdelemben oly nehezen kivívott győzelmet. S mindaz, ami a győzelem után következett, úgy rémlik, csak tegnap, csak a közelmúltban történt. És mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy Majakovszkij lényegében egész idő alatt velünk, mellettünk volt.

Ötvenhárom legelején viharos vita folyt azokról a könyvekről, amelyek Majakovszkij alkotóművészetével foglalkoztak; megint igazi csata dúlt Majakovszkijért, mert ezek a könyvek igencsak különbözőek voltak. A háborút követő években befejeződött a még annak előtte elkezdett életmű-sorozat kiadása. A példányszám: húszezer. De megjelent az összegyűjtött művek újabb sorozata, végre mintegy kétszázezer példányban. És mégis nehéz, sőt lehetetlen ma már hozzájutni. Sikerrel újították föl a moszkvai színházak a Gőzfürdőt és a Poloskát; hősük, a nyárspolgár, aki ellen irányulnak, sajnos még korántsem tűnt el életünkből, csak némileg átalakult.

1958-ban végre fölállították a költő szobrát a róla elnevezett téren. Már hozzászoktunk, de akkor, az ötvenes évek végén erőteljesen beléhasított a tér látképébe, és egy időre sajátos költészeti klubbá vált: a szobor körül mindig élénk jövés-menés volt, fiatal költők szavalták el itt a maguk és Majakovszkij verseit, s évente egyszer, a Költészet Napján itt, Majakovszkij szobránál zajlott le a költők és az olvasók egyik találkozója. A hely szelleme kötelez.
Mindmáig gyakran érzek heves vágyat egy-egy elhúzódó irodalmi összejövetelen, hogy fölálljak és így szóljak: „Hallgassatok ide! Hisz, ha csillagokat gyújtanak — ez azt jelenti — valakinek fontos?"  Csodálatos szavak! Mint ahogy vitathatatlanul modernnek éreztem azt a színjátékot a Taganka Színházban, amelynek ezt a címet adták: Hallgassatok ide! Bonyolult és komoly elbeszélés volt Majakovszkij életéről és mai jelenlétéről életünkben.
Most új Majakovszkij-múzeumot rendeznek be a Lubjanszkij közben, abban a házban, ahol a költő dolgozott és ahol végzett magával. Az egész ház a múzeumé lesz: jelenleg átépítik, hogy megfelelhessen rendeltetésének...

A költő sorsa — gyakran használjuk ezt a szókapcsolatot — fölöttébb viszonylagos érték. És ki tudja, milyen sorsot tarthatunk szerencsésebbnek? Az egyiket sokáig nem ismerik el, mindenféle kritikai „üldözésnek" teszik ki, azután idővel egyszer csak általános elismerésben és szeretetben részesül. De előfordul fordítva is: van, akinek életében vitathatatlan hírnév és dicsőség jut, de amikor eltávozik az árnyékvilágból, mintha nem is élt volna soha... Melyik sors az irigylésre méltóbb? Melyiket kívánjuk magunknak? Nyilván a magunkét, azt, ami nekünk rendeltetett. (...)

1973-1978

SZABÓ MÁRIA fordítása

Néhány szó Margarita Aligerről

(Sz. 1915-1992) - orosz költőnő, fordító, könyvtáros, újságíró. Odesszai zsidó családból származott. Iskoláit Moszkvában végezte, majd egy vegyiüzemben dolgozott. 1932-ben hivatásos  könyvtáros lesz. Első versei 1933-ban jelennek meg, egy évvel később felveszik a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolába. A Komszomolszkaja Pravda munkatársa, első kötete 1938-ban lát napvilágot. A háborúban publicisztikákat ír. Híressé válik Zoja Koszmogyemjanszkajáról szóló kötetével. Az egyik legismertebb háborúellenes orosz költő. Az ötvenes-hatvanas években liberális elveket vall. Tragikus körülmények között, balesetet szenvedve hal meg. Majakovszkijról szóló írását  Tropinka vo rzsi c. kötetéből fordítottuk. Szovjetszkij Piszatyel, Moszkva, 1980 

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/6. szám, 114-123. oldalak)

Polevoj önéletírása (2)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)


BOCSKIN MÉRNÖK KILENCEDIK TENGERE

Bocskin mérnök (Wikipedia)

Egy fagyos téli napon, amikor a szibériai hó kékes árnyalatot ölt, az akkoriban még igen fiatal Gyivnogorszk város kényelmes mozijában megnéztem a Bocskin mérnök kilencedik tengere című dokumentumfilmet. Érdekes, mesterien elkészített film. Arról az eseményről szól, amely a közelmúltban történt ezen a helyen, ahol a folyó összeszorul két erdő borította part közé és meggyorsul a folyása. Pontosabban mondva az esemény még nem fejeződött be, még folytatódott, hiszen az ország legfiatalabb mesterséges tengere azokban a napokban még nem töltötte be a hidrotechnikusok által előkészített medret.

Arról a hatalmas víztárolóról van szó, amelyet akkoriban építettek a krasznojarszki vízierőmű zsilipje mögött. Valóban óriási volt ez a kézzel alkotott tenger. Több száz kilométeren át húzódott fölfelé a Jenyiszej folyása mentén, és máris észrevehetően megváltoztatta a közeli kerületeknek nemcsak a földrajzi arculatát, hanem mint kiderült, hatni kezdett az állatvilágára, sőt az éghajlatára is.

Mint a Pravda tudósítója nem egyszer megfordultam ezen a vidéken. Egyszer, még a tenger születése idején, Oreszt Vereszkij festőművésszel egy ideig az építőkkel együtt laktunk abban a vagonban, amelyben a kihelyezett szerkesztőség elhelyezkedett. A tenger akkoriban még éppen csak megszületett a nemrég feltöltött gát mögött, amely elzárta a folyót. De most, amikor a gát egy tizenhárom emeletes ház magasságát is elérte, már valóságos tenger hömpölygött a Jenyiszej medre mentén. Ez a tenger volt nagy hírű vízierőmű-építő mérnökünk, Andrej Jefimovics Bocskin utolsó munkája. 
Bocskin egész életét zsilipek, öntözőrendszerek, kisebb és nagyobb vízi erőművek építésének szentelte.

Egyszóval megnéztem a filmet. A filmfelvevőgép visszaidézte ennek a tengernek a képeit, amely kiszélesítette a szép nevű Birjuszk folyó medrét, és megváltoztatta folyásának irányát. Láttam a falvakat, amelyek a víz elől felmásztak a hegyoldalra. Láttam az erdei- és a feketefenyőket, amelyek csúcsai az öblök felett magasodnak; a különböző vízimadarak fajait, amelyek az elfakult csúcsok alatt tanyáznak. És végül láttam a hatalmas, gigantikus gátat, amely mint egy horizontra kifeszített gerinc, sziklaormokhoz támaszkodik — a krasznojarszki vízi erőmű gátját.
A mesterséges vízesések, a víz hatalmas tömege, amely negyvenméteres magasságból zuhan alá. Láttam, hogyan porlanak szét a vízcseppek, láttam a fölöttük csillámló szivárványt. Láttam az orsószerű pisztrángokat, amelyek fölfelé igyekeztek az elzárt folyón, és az erősen összeszoruló vízben nekiütődtek a betonnak. Láttam egy jávorszarvas-családot, amely megpróbálta úszva meghódítani az újonnan született vízi térséget.

A víztároló, vagyis a tenger, amelyről a film szólt, vizével a legnagyobb vízi erőművet táplálta, amelyhez hasonló abban az időben még nem volt a földön. Egyszóval rendkívül izgalmas film volt. De miközben néztem, kétszeresen is izgultam, mert Bocskin mérnök kilencedik tengere hozzám egészen közel csobogott, Bocskin mérnök pedig mellettem ült, és nézte az ismerős képeket, ahogyan egymás után felvillantak a filmvásznon. De különösen azért izgultam, mert ez a mérnök komszomolista ifjúságom óta jó barátom.

Ugyan ki ne tudna ma már erről a híres vízierőmű-építőről, a szocialista munka hőséről, akinek számos katonai és a békés építőmunkában kapott érdemrendje van. Aki a Legfelső Tanács rendeletére kapott Lenin-díjat a krasznojarszki vízi erőmű építése után. Még azokban a régi években ismertem őt Tver városában, ahol akkoriban együtt éltünk és egy időben együtt dolgoztunk a Tverszkaja Pravda című újságnál. Egy Komszomol-sejtbe tartoztunk, és ráadásul — igaz, hogy eredménytelenül — ugyanannak a csinos kislánynak udvaroltunk, bár mindketten hoppon maradtunk, mert ő helyettünk a Komintern Lovassági Iskola egy jóképű diákját választotta, aki később fantasztikus karriert futott be, de nem a harcmezőn, hanem, képzeljék el, az operaszínpad deszkáin.

Már volt alkalmam írni Andrej Bocskin tevékenységéről ebben a könyvben. A komszomolistáról, aki Szutok faluból indult, és 1925-ben végigjárta a Volga felső folyásának minden települését az újság furgonjával, amelyen ez a büszke felirat díszelgett: „Utunk végtelen, falutól faluig, községtől községig, járástól járásig." Később én, bár nem mondhatom, hogy különös sikereket értem volna el, mint falusi könyvtáros, a karéliaí Miksino faluban vártam ezt az autót, Bocskin útja pedig tragikusan megszakadt egy bemutató alkalmával, amikor a tűzoltó berendezés működését akarta demonstrálni.

Az ember mindig szívesen emlékezik vissza ifjúságára. És még a fiatalkori balsikerek is kedves emlékek maradnak. A híres mérnök, aki hosszú és nehéz életutat járt végig, aki — kedvenc kifejezése szerint — sebhelyeket hagyott a föld felszínén, gátakat, öntözőcsatornákat, mesterséges tengereket, aki végigharcolta a háborút, amelynek során fel kellett robbantania azt, amit a hozzá hasonló mérnökök építettek, ez az idős mérnök még ma is gondosan őrzi ifjúkori emlékeit. Életének azon a nevezetes napján, amikor itt, a Jenyiszej folyó legkeskenyebb pontján Szibériának ezt a legnagyobb folyóját elzárták és új mederbe terelték, késő éjjel, amikor Bocskin mérnök kis házában megünnepeltük ezt a nagy eseményt, félrevonultunk az asztal mellett ülők zajos társaságától, és felidéztük ifjúkorunkat. Felesége, aki szintén hajdani tveri komszomolista volt, előhozta és megmutatta azt a régi dokumentumot, amelynek szövegét akkor beírtam a noteszembe. Nos, itt következik ennek a dokumentumnak a szövege, amelyet még ma is gondosan őriz a híres mérnök: „Igazolás. Jelen igazolást a Tverszkaja Pravda és a Tverszkaja Gyerevnya újságok szerkesztősége adja A. E. Bocskin felelős munkatársnak arról, hogy ő valóban a szerkesztőség küldötte az agitációs autó vezetőjeként, abból a célból, hogy sajtópropagandát folytasson a falusi lakosság körében, amit ezennel igazolunk."

Réges-régi napok, és milyen jól, milyen féltve őrzi őket az emlékezet. Akkoriban szakadt meg barátságunk több mint harminc évre. Amikor utazásaim során végiglátogattam a cimljanszki, leningrádí és bratszki vízi erőműveket, és elterveztem Vad parton című regényemet, már ismertem Fjodor Grigorjevics Loginov és Iván Ivanovics Namusin vízierőmű-építő mérnököket. Már akkor is tudtam Bocskinról, aki abban az időben az Angarán épített vízi erőművet. De ennek a mérnöknek a képe, akiről akkor csak hallomásból tudtam, semmiképpen sem egyezett fiatalkori barátom képével. Kollégáitól hallottam róla. Nagy tudású, nagy tapasztalatú, de egyszerű, magának való ember. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Amikor Kínába mentem, majd amikor Kínából visszaérkeztem, és leszálltam Irkutszkban, nemegyszer próbáltam telefonon megtalálni. De sehogy sem sikerült. Hol a minisztériumban volt beszámolni, hol a Legfelső Tanács ülésén vett részt, vagy behívták a Központi Bizottságba valamilyen ügyből kifolyólag. Mit tehetünk? Dolgozó ember hatalmas felelősséggel, rengeteg kötelezettséggel.

Egyszer azonban Alekszandr Tvardovszkijjal és Jifi Planetka cseh újságíróval, aki valamennyi barátomnak barátja, éppen Bratszkból tértünk vissza az Angara lezárása után, és Franz Taurin író meghívott bennünket Irkutszkba ebédre. Taurin a vízi erőmű építői között élt és róluk írt. A vendégek között ott volt Bocskin mérnök is. Nagydarab, széles vállú, lassú mozgású, medve járású ember, szemében állandóan a humor szikráival. Megkülönböztetően udvarias volt. Szívesen válaszolt Tvardovszkij kérdéseire a különböző nehézségekkel kapcsolatban, amelyeket a mai építőknek le kell győzni, a különböző bürokratikus akadályokról, amelyeket hol itt, hol ott kell megostromolnia. Udvariasan, mindenre kiterjedően válaszolt.

És valahol már az ebéd vége felé odajött hozzám, és hirtelen megkérdezte:
—  Mi az kedves barátom, nem ismersz meg?
Ez a tegezés, ami olyan hirtelen jött a nyelvére, megzavart. Elvesztettem a fejemet, valamit mormogtam, hogy igen, persze, emlékszem, már találkoztunk. Megemlítettem két-három esetet, ahol találkozhattunk volna.                                   
—  A fenét emlékszel! — és ezt mondván félresöpörte őszülő haját, amely eltakarta homlokát. Meredek homlokán azonnal világosan megjelent egy félkör alakú forradás.
—  Andrej, Andrjuska! — ordítottam.
És valamennyi vendég meglepetésére, miután már csaknem az egész ebédet végigültük egy közös asztalnál, felugrottunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk. Két barát, a húszas évek két komszomolistája, akik több mint harminc éve nem találkoztunk.

Hogyisne emlékeztem volna erre a különös formájú forradásra, az agitációs autóra, amelynek cigánysátor teteje volt, ennek a kulturális felvilágosító expedíciónak a vezetőjére, barátomra, a komszomolista Andrej Bocskinra, az álnok Natasára, aki mindkettőnket faképnél hagyott, és sok minden egyébre, amit az ifjúságtól az öregségig megőriz az emlékezet. Mindez egyszerre felvillant a szemem előtt, és olyan világosan láttam, mint a papíron, amelyet előhívó folyadékba tesznek.
—  Andrej, te vagy az?
—  Én vagyok, Borenyka, én. Rosszul emlékszel régi barátaidra.
És minden másról megfeledkezve, elbeszélgettünk azokról a régmúlt komszomolista évekről. Itt az Angarán azokban a napokban az irkutszki vízi erőmű építésének befejezésén fáradozott, és azt is megtudtam, hogy mi történt vele, miután elváltunk a húszas évek közepén.

Amikor kijött a kórházból, homlokán a forradással, felvették a Munkásakadémiára. Elvégezte. Azután beiratkozott a moszkvai Vízgazdálkodási Főiskola vízierőmű-építő fakultására. Szerencséje volt. Gyakorlóidejét a Dnyeprogeszben töltötte, ami akkor az ország legnagyobb építkezése volt. Azután életét már nem években, hanem vízgazdálkodási létesítményekben számolta. Kisebb és nagyobb öntözőrendszerek, gátak, zsilipek, víztárolók, amelyeket sztyeppéken és víz nélküli vidékeken hozott létre. Sztavropolban, a Krímben, Ukrajnában és most itt Szibériában, az Angarán.

—  Emlékszel, mit énekeltünk a háború előtt? „Pártunk akaratából épített kedves novinomiszki csatorna..." Emlékszel erre a dalra? A csatorna a mi munkánk. Az én kezem is benne van. Az sem kis forradás a föld arcán.
Forradást hagyni a földön, ez, mint kiderült, kedvenc kifejezése volt Bocskin mérnöknek. Ez a világhírű vízierőmű-építő, aki az ország legmagasabb rendű kitüntetéseinek birtokosa, ez a nagy termetű férfi, lelkében, amint láttam, vagy ahogy nekem rémlett, a húszas évek komszomolistája maradt, olyan ember, akire én emlékeztem. Közel álló, keskeny szemében parasztos humorral és magas homlokába lógó hajfürttel, sok tréfával és az élet minden helyzetére alkalmazható közmondásokkal.
—  Semmi baj, testvérem, Borisz. Mi tveri bakkecskék, erős emberek vagyunk, és hagyok én még egy-két forradást a földön.

Néhány nappal ezelőtt Bratszkban az Angara elzárásánál Tvardovszkij meg én egy neves amerikai milliomossal és közéleti személyiséggel, Harrimannal beszélgettünk. Kifejezetten azért repült Bratszkba, hogy megnézze, hogyan zárják el az oroszok a világ egyik legnagyobb folyóját. Jifi Planetka segítségével, aki tud angolul, meginterjúvoltuk az óceánon túli vendéget, aki igen sokat látott és tudott. Azt mondta nekünk, hogy tiszteletteljesen leveszi a kalapját az előtt, amit most látott az Angarán, és érdekes beszélgetést kezdett két óceánon túli vízi erőműről, a Boulderdamról és Grand Coulee-ról, amelyek az amerikai kontinens büszkeségei. Ezt a beszélgetést most elmondtam újra megtalált barátomnak.

—  Helyesen, helyesen mondta nektek. Ismerem én ezeket a vízi erőműveket. Mérnöki szempontból nagyszerű építmények. De összemérhetők-e vajon méreteikben azzal, amit mi itt az Angarán csináltunk és csinálunk?
Nem. Ő nem dicsekedett. Büszke volt, de nem dicsekedett.
—  És azonkívül nemsokára ez az irkutszki munkám is elhalványul. A Jenyiszejen készülnek most építeni egy új vízi erőművet, olyan méretűt, hogy ha rágondolok, szédül a fejem.
És hozzám hajolva, csöndesen mondta:
—  Neked, mint tveri bakkecskének és komszomoltársamnak bevallom, arról álmodozom, de még mennyire álmodozom, hogy azt a jenyiszejit rám fogják bízni. Csakhogy még nincs döntés.
És mi, tveriek azt mondjuk, hogy a kotlós még a fészkén van, a tojás ki tudja hol, korai kotkodácsolni.

Ebben fejeződött ki ennek az embernek a jellemében még egy érdekes és számomra ifjúsága óta ismerős vonás. A fáradhatatlanság. Hiszen éppen most fejezett be egy hatalmas és bonyolult építkezést, az új angarai vízilépcsőn. Pontot tehetett ötévi feszült munka után. Ideje lett volna, hogy pihenésre gondoljon, a délszaki nap melegére, valamilyen nagyobb utazásra. De nem. Ő már egy új, hatalmas, még bonyolultabb építkezésről álmodozik. Újabb gondokról, újabb, még ismeretlen nehézségek leküzdéséről, újabb bonyolult gazdasági és műszaki fejtörő feladványok megoldásáról. És álmodozik, mintha már látná is azt, ami akkortájt még csak a párthatározatok soraiban volt olvasható, még éppen csak kezdett kirajzolódni a wnatman-papíron.

—  Lehet, hogy mégiscsak rám bízzák? Tudod, egyszerűen viszket a tenyerem, hogy még egy forradást hagyjak Földanyácska arcán. És majd meglátod, elérem, ezt is elérem. Mi, tveri bakkecskék konok népség vagyunk. Emlékszel, a mi Tverünkből még Indiába is elcsónakáztak. Én is úgy vagyok vele, mint ön, Alekszandr Trifonovics, nálam is egyik messziség húzódik a másik után, és nincs ezeknek a messziségeknek vége — fordult Tvardovszkijhoz, aki érdeklődéssel figyelte.

Tvardovszkij, a költő ezekben a napokban fejezte be Egyre messzebb című poémáját, és ezért jött el most erre a távoli szibériai tájra. Bocskint hallgatva elmosolyodott.
—  Nagyon érdekes ember ez a te — ahogy önmagát nevezi — tveri bakkecskéd — foglalta össze a végén megfigyelései eredményét Alekszandr Trifonovics. — Látod, miről beszél? Afana-szij Nyikityint emlegette, az ő útját három tengeren túl... Lám, az ilyenektől lesz valóban gazdag az orosz föld.

És most ott, ahol angarai beszélgetésünk idején a távol eső Jenyiszejen a Gyivnije hegyeknél tajga volt, ahol nem voltak utak, és csak vízi úton lehetett közlekedni, ahol az árvizek idején a medvék lejöttek a hegyekből, és tavaszi hajnalokon halásztak, itt ülünk és nézzük a Bocskin mérnök kilencedik tengere című filmet. Itt, a hatalmas erőmű mellett, amely fölfelé emelkedik az erdős hegyoldalon, áll az egyik legfiatalabb városunk. Város, amelyben bölcsődék és éttermek vannak, van egy kultúrház és egy kitűnő szálloda, a Birjuza, amelynek ablakába egy reggel röptében nekiütközött egy jól megtermett fajdkakas, miután észrevette az előcsarnokban a zöld gyepet a szökőkút körül. És barátom, az építkezés vezetője itt ül mellettem, ennek a városnak a filmszínházában, és nézi a filmet, amely a legújabb szibériai tengerről készült.

Ott ültünk ketten a moziban. Egymás után váltakoztak az építkezés képei. Zúgtak az exkavá-torok motorjai, robbanások dörrentek, amelyekkel a folyóelzárást végezték. Hömpölyögve áradt a víz a hatalmas víztároló medencébe. A filmvásznon szinte lüktetve nőtt a gát, a nullaponttól egy tizenhárom emeletes ház magasságáig. Barátom elcsendesedve ült, mintha ott sem lett volna, és amikor a filmnek hirtelen vége szakadt, és kigyulladt a fény, elfordította az arcát, de én mégis észrevettem, hogy nedves a könnyektől. Az elmúlt napok, mint látható, hatalmukba kerítették, és hogy megszabaduljon az újra rátörő, már elmúlt izgalmak hatásától, elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.
Visszafelé a filmszínházból eszébe juttattam Andrejnek egy mulatságos históriát. Országszerte azokban a napokban kezdték vetíteni Vad parton című regényem kétrészes filmváltozatát. Ennek a filmnek a főhőse mintegy szintézise volt az általam ismert három híres építésznek: Loginovnak, Najmusinnak és Bocskinnak. Különböző években ismerkedtem meg velük, de itt, ebben a filmben egy alakká változtak.

A film befejező jeleneteit itt, Gyivnogorszkban forgatták tavasszal, amikor a fajdkakas átütötte a Birjuza hotel üvegajtaját, ami rendkívüli benyomást tett az egész filmes társaságra. A filmszínészek itt éltek, mintegy beleélték magukat az építők életmódjába. Sok mindenkivel megismerkedtek és összebarátkoztak. Borisz Andrejev színész, aki az építkezés vezetőjének a szerepét játszotta, mint elmesélték nekem, különösen összebarátkozott Bocskinnal. Termetre és alakra hasonlóak voltak. Sőt mondhatni a jellemük is hasonlított. Szóval megtetszettek egymásnak. A filmben Borisz Fjodorovics, mint maga is bevallotta, Bocskint játszotta. Különösen jó volt a film végén, ahol az építkezés vezetője hosszú betegség után a betegágyából fölkelve, botra támaszkodva elindul a folyó jegén a munkahelyére.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Csehov emlékszám (10)

IVAN BUNYIN
Csehovról

(Folytatás)

Ivan Bunyin

Jó darabig éltem Jaltában, és csaknem minden napomat nála töltöttem. Gyakran késő este távoztam, de ilyenkor is azzal búcsúzott:
—  Jöjjön holnap minél korábban.
Egyes hangokat selypítve ejtett, a hangja tompa volt, gyakran minden árnyalat nélkül, szinte dünnyögve beszélt: olykor nehéz volt megállapítani, komolyan beszél-e vagy sem. Előfordult, hogy nemet mondtam a hívásra. Ilyenkor ledobta csíptetőjét, kezét szívére szorította, és sápadt ajkán halvány mosollyal tagoltán megismételte:
—  Igazán alázatosan kérem, márki úr! Ha unatkozni találna ezzel az elfelejtett vén firkásszal, elüldögélhet Másával, vagy anyuskával, aki valósággal szerelmes magába, a feleségemmel, ezzel a cigány Knipsic kisasszonnyal...Elbeszélgetünk az irodalomról...
Én aztán elmentem hozzá, és előfordult, hogy egész délelőtt szótlanul üldögéltünk a szobájában, nézegettük a lapokat, melyekből rengeteget járatott. „Olvassunk újságot, a vidéki krónikákból remek dráma- és bohózattémákat lehet kihalászni" — mondta. Néha találtunk a lapokban pár sort rólam, többnyire ez is valami nagy butaság volt, ő igyekezett enyhíteni a dolgon.
—  Rólam még nagyobb ostobaságokat írtak, gonoszabbul beszéltek, vagy ami még rosszabb, hallgattak...
Előfordult, hogy „csehovi hangulatokat" véltek bennem felfedezni.
—  Ó, micsoda ostobaság! — kiáltott fel ilyenkor élénken, sőt izgatottan, visszafojtott nevetéssel hangjában. — Micsoda ostobaság! Engem is agyonbosszantottak a „turgenyevi ízekkel". Mi úgy hasonlítunk egymásra, mint az agár a kopóra. Maga például sokkal élesebb nálam. Maga ilyeneket ír: „a tengernek dinnyeszaga van". . . Ez remek, de én ilyet nem írnék. Ami azt a diáklányt illeti, más a helyzet...
—  Miféle diáklányt?
—  Emlékszik, egyszer közösen kitaláltunk egy elbeszélést: hőség van, egy irdatlanul hosszú postavonat fut Harkovon túl a sztyeppén... Maga hozzátette: egy bőrövet viselő diáklány áll a harmadosztályú kocsi ablakában, és az ázott tealeveleket rázza kifelé a teafőzőből. A szél felkapja a tealeveleket, és belevágja a másik ablakon kinéző kövér úr képébe....

Volt úgy, hogy hirtelen lecsapta az újságot, lekapta csíptetőjét, és halkan, jóízűen felnevetett.
—  Min nevet, mit olvasott?
—  Egy Babkin nevű szamarai kereskedő végrendeletében egész vagyonát egy Hegel-emlékmű felállítására hagyományozta.
—  Tréfál?
—  Biz' isten, nem. Egy Hegel-emlékműre... 
Máskor hirtelen letette az újságot, és azt kérdezte:
—  Mit fog rólam írni a visszaemlékezéseiben?
—  Maga fog énrólam írni. Maga túlél engem.
—  Ugyan, a fiam lehetne.
—  Akkor is. Magában népi vér van.
—  Magában meg nemesi. A parasztok és a kereskedők rettentő gyorsan elfajzanak. Olvassa el Három év című elbeszélésemet. Ráadásul maga makkegészséges férfi, csak nagyon sovány, mint egy jó agár. Szedjen étvágygerjesztő cseppeket, s akkor száz évig fog élni. Még ma felírok magának, hisz orvos vagyok. Maga Nyikogyim Palics Kondakov [(1844— 1925) művészettörténész, a bizánci és ó-orosz művészettel foglalkozott] is járt hozzám, és én meggyógyítottam az aranyerét. De nehogy aztán olyasmit írjon az emlékirataiban, hogy „vonzó stílusú író és kristálytisztaságú ember" voltam.
—  Ilyesmit énrólam írtak — mondtam —, mármint olyasmit, hogy vonzó stílusom van. 
Gyötrelmes gyönyörűséggel felkacagott, így nevetett mindig, ha valami különösen tetszett neki.
—  Várjon csak, mit is írt magáról Korolenko?
—  Nem Korolenko volt az, hanem Zlatovratszkij [(1845-1911) író]. Azt írta egyik legelső elbeszélésemről, hogy „nagyobb tehetségnek is dicsőségére válna".
Nevettében térdére ejtette a fejét, aztán fölvette csiptetőjét, és vidám fürkésző pillantást vetett rám.
—  Ez még mindig jobb, mint amit rólam írtak. Minket annak idején minden szombaton elnáspángoltak a kritikusok, mint a papneveldében szokás. De megszolgáltuk! Úgy írtam eleinte, mint egy utolsó senkiházi. Hisz proletár vagyok. Gyerekkoromban gyertyát árultam a taganrogi szatócsüzletünkben. Ó, micsoda átkozott hideg tudott ott lenni! Én mégis micsoda élvezettel csomagolgattam a jéghideg gyertyát a csomagolópapírba. Az árnyékszék pedig egy üres telken volt, egyversztányira a háztól. Előfordult, hogy éjszaka kiszaladtam, ott meg épp egy csavargó éjszakázott. Hu, de rettenetesen megijedtünk egymástól! — De azért fogadja meg a tanácsomat — tette hozzá hirtelen —, hagyjon fel a dilettánskodással, legyen legalább egy kicsit iparos. Pocsék dolog volt, amikor muszájból írtam, a betevő falatért, de bizonyos mértékig okvetlenül iparosnak kell lenni, és nem szabad folyton az ihletre várni.
Aztán rövid szünet után így folytatta:
—  Korolenkónak pedig okvetlenül meg kell csalnia a feleségét, hogy végre jobban kezdjen írni. Mert így túlságosan erényes. Emlékszik, maga mesélte egyszer, hogy Korolenko a könnyekig meghatódott valami Verbovnak vagy Vetkovnak a Russzkoje Bogatsztvóban megjelent versén, amelyben arról van szó. hogy a „reakció farkasai" megrohanták a dalnokot, a népi költőt a mezőn, a szörnyű hóviharban, de oly zengőn csapott a húrokba, hogy a farkasok rémülten szertefutottak. Csakugyan igazat mesélt?
—  Becsületszavamra, igazat.
—  Erről jut eszembe, tudja-e, hogy Permben minden bérkocsis Dobroljubovra hasonlít?
—  Maga nem szereti Dobroljubovot?
—  De igen. Azok a kocsisok rendes emberek voltak. Nem úgy mint Szkabicsevszkij, aki azt írta, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni részegségemben, mert belőlem „hiányzik az isteni szikra".
—  Képzelje — mondtam —, Szkabicsevszkij egyszer elmondta nekem, hogy ő még soha életében nem látta, hogyan nő a rozs, és soha egyetlen muzsikkal se beszélt.
—  Látja, mégis egész életében a népről meg a népéletet bemutató elbeszélésekről irkáit... Egyszerűen szörnyű rágondolni, miket összeirkáltak rólam! Hogy hideg a vérem — emlékszik, van egy Hidegvér című elbeszélésem — meg hogy nekem tökéletesen mindegy, mit ábrázolok, egy kutyát, vagy egy vízbefúltat, egy vonatot vagy az első szerelmet... A Nehéz emberekkel még szerencsém volt, úgy találták, hogy ez azért mégiscsak tűrhető elbeszélés, mert, úgymond, a nyolcvanas évek reakcióját ábrázolom benne. Meg ott volt még A roham című elbeszélés, amelyikben egy „becsületes" diák megháborodik a prostitúció gondolatára. Én viszont ki nem állhatom az orosz diákokat — csupa naplopó mind...

Egyszer, amikor ismét csipkelődni kezdett velem, hogy mit írok róla visszaemlékezéseimben, azt feleltem:
—  Először is azt írom meg, hogyan ismerkedtem meg Önnel Moszkvában. Ez kilencvenöt decemberében történt. Én nem tudtam, hogy Ön Moszkvába érkezett. De történt egyszer, hogy bent üldögéltünk egy költővel a Bolsoj Moszkovszkij fogadóban, vörösbort iddogálunk, hallgatjuk a gépzongorát, az a költő meg közben egyre a verseit szavalja, és egyre jobban el van ragadtatva saját magától. Nagyon későn távoztunk, és ez a költő már annyira fel volt ajzva, hogy még a lépcsőn is egyre szavalt. Így szavalva állt neki a kabátját keresni a fogason. A portás szelíden rászólt: „Engedje meg, nagyságos uram, majd én megkeresem. . ," A költő erre ráordított, mint egy vadállat: „Kuss, ne zavarj!" —. „De már megbocsásson, nagyságos uram, ez nem a maga kabátja..." — „Micsoda, te bitang, ezek szerint én idegen kabátot vettem fel?" — „Igenis, nagyságos uram." — „Kuss, te bitang, ez az én kabátom!" — „De nem, nagyságos uram, ez nem az ön kabátja!" — „Akkor mondd meg, de azonnal, kié?" — „Anton Pavlovics Csehové." — „Hazudsz, de meg is öllek ezért a hazugságodért, itt ezen a helyen!" — „Ahogy akarja, nagyságos uram, de ez a kabát igenis az Anton Pavlovics Csehové." — „Ezek szerint ő itt van?" — „Mindig nálunk száll meg a nagyságos úr. . ." Erre mi kis híján berontottunk magához bemutatkozni, éjszaka három órakor. De szerencsére nem tettük, csak másnap reggel. Első alkalommal azonban nem találtuk otthon, csak a szobáját láttuk, ahol a szobalány éppen takarított, meg a kéziratát az asztalon. A Nőuralom eleje volt.

Majd meghalt nevettében, alig tudott megszólalni:
—  Sejtem, ki volt az a költő. Balmont, ugye? De honnan tudták, hogy épp az a kézirat feküdt az asztalomon? Ezek szerint belekukucskáltak?
—  Megbocsásson, kedves barátom, nem tudtuk megállni.
—  Kár, hogy nem jöttek be akkor éjszaka. Remek dolog éjszaka beállítani valahová. Szeretem a fogadókat.
Rettenetesen tetszett neki, amikor elmondtam, hogy falusi diakónusunk egyszer apám névnapján az utolsó szemig megevett két font kaviárt. Ezzel a történettel kezdte azután Szakadékban című elbeszélését.

Szívesen mondogatta, hogy ha az ember nem dolgozik, ha nem él szakadatlan művészi légkörben, akkor legyen akár Bölcs Salamon, üresnek és tehetségtelennek fogja érezni magát.
Néha előhúzta fiókjából jegyzetfüzetét, és arcát fölemelve, csíptetője üvegét megcsillantva meglengette a levegőben.
—  Kerek száz ötlet van benne! Azám, naccsás uram! Hol vannak ettől maguk, fiatalok! Így kell dolgozni! Ha akarja, egy-kettőt eladok belőle.

Néha megengedett magának egy kis esti sétát. Egyszer késő éjszaka tértünk vissza egy ilyen sétáról. Anton Pavlovics nagyon elfáradt, erőlködve lépkedett — az utóbbi napokban sok kendőt áztatott át vérével —, hallgatott, szemét lehunyta. Elhaladtunk egy balkon mellett, melynek vitorlavászon függönye mögött lámpa fénylett, és női sziluettek rajzolódtak ki rajta. Anton Pavlovics egyszerre kinyitja a szemét, és nagyon hangosan megszólal:
—  Hallották? Micsoda szörnyűség! Bunyint megölték! Autkáfean, egy tatár lánynál. Elképedésemben földbe gyökeredzett a lábam, ő pedig sebesen rám suttog:
—  Hallgasson! Holnap egész Jalta Bunyin meggyilkolásáról fog beszélni.
Egy író így panaszkodott: „Sírni tudnék a szégyentől, hogy milyen gyalázatosan írtam kezdő koromban."
—  Ugyan már, ugyan már! — kiáltott fel Anton Pavlovics. — Hisz nincs remekebb dolog, mint rosszul kezdeni! Jegyezze meg, ha a kezdő írónak mindjárt beüt a siker, akkor vége, befellegzett!
Azzal hevesen bizonygatni kezdte, hogy csak a jó képességű emberek érnek meg korán és gyorsan, vagyis az olyanok, akik nem eredetiek, voltaképp nem is tehetségesek, mert a jó képesség tulajdonképpen jó alkalmazkodóképességet jelent, az ilyen „könnyen megél", a tehetség viszont gyötrődve keresi az útját.

A Fekete-tenger partján sok török és kaukázusi dolgozott. Mivel ismerte azt a megvetéssel vegyes rosszindulatot, melyet nálunk az idegen nemzetiségek iránt táplálnak, nem szalasztott el egyetlen alkalmat se, hogy lelkesen elmondja, milyen munkaszerető, becsületes nép ez.
Keveset evett, keveset aludt, nagyon szerette a rendet. Szobáiban csodálatos tisztaság honolt, a hálószobája olyan volt, mint egy leányszoba. Bármilyen gyenge volt is időnként, a legkisebb henyeséget sem engedte meg magának öltözetében. Keze nagy, száraz és kellemes volt.
Mint csaknem mindenki, aki sokat gondolkodik, nemegyszer előfordult, hogy elfelejtette, amit már nemegyszer elmondott.
Emlékszem hallgatására, köhécselésére, arra, ahogy a szemét eltakarta, az arcára kiülő nyugodt és szomorkás, csaknem méltóságteljes töprengő kifejezésre. De se „bánat", se „melegség" nem volt az arcán.

Szürke, hűvös téli nap a Krímben, sűrű, álmos fellegek úsznak Jalta felett. Csehov házában csend van, Jevgenyija Jakovlevna szobájából kihallatszik az ébresztőóra egyenletes ketyegése. Anton Pavlovics csíptető nélkül ott ül a dolgozószobájában az íróasztalnál, és sietség nélkül, gondosan ír valamit. Aztán feláll, fölveszi kabátját, kalapját, apró bőrkalocsniját, és kimegy az egyik egérfogóhoz. Visszajön, két ujja közt egy élő egeret hoz farkánál fogva, kimegy a tornácra, lassan végigmegy a kerten egész a kerítésig, melyen túl egy köves dombon tatár temető terül el. Óvatosan átdobja oda az egeret, és elindul a kert közepén álló pad felé, útközben figyelmesen nézegetve a fiatal fácskákat. Egy daru és két kutyus fut utána. Amint leül, pálcájával óvatosan eljátszadozik az egyikkel, mely lába előtt hanyatt vetődött; elneveti magát: a kutyus rózsaszínű haskóján bolhák mászkálnak... Aztán hátradől a padon, arcát föltartva, elgondolkodva, elnéz a messzeségbe, Jalta felé. Így üldögél vagy másfél órát...

Volt-e életében akárcsak egy nagy szerelem? Azt hiszem, nem.
„A szerelem — írta jegyzetfüzetében — vagy valami hajdan hatalmas, de kiveszett dolognak a maradványa, vagy valami olyasminek a része, ami majd a jövőben fejlődik óriásivá, de a jelenben nem elégít ki, sokkalta kevesebbet ad, mint amit várna az ember."
Mit gondolhatott a halálról?
Sokszor elmondta, hogy a halhatatlanság, a halálon túli élet, bármilyen formában is, ostobaság:
—  Közönséges babona. Márpedig minden babona rettenetes. Világosan és bátran kell gondolkozni. Majd egyszer alaposan elbeszélgetünk magával erről. Be fogom bizonyítani magának, világosan, mint a kétszer kettő, hogy a halhatatlanság ostobaság.
De néhány alkalommal épp az ellenkezőjét állította, még ennél is határozottabban.
—  Semmiképp se tűnhetünk el nyomtalanul. Egész bizonyosan élni fogunk halálunk után is. A halhatatlanság tény. Várjon csak, majd bebizonyítom magának...
A püspök című elbeszélése felett észrevétlen elsiklottak. Bezzeg a Cseresznyéskert, a nagy papírvirágokkal, melyek oly valószínűtlenül sűrűn fehérlettek a színház kirakataiban! És ki tudja, mennyi hírnév jutott volna neki, ha nincs A kártyajáték, a Parasztok, a Művész Színház!
 „Egy hónappal azután új püspökhelyettest neveztek ki, és Pjotr püspökre már senki sem gondolt. Nemsokára egészen elfelejtették. Csak az öregasszony, a megboldogult édesanyja, aki most diakónus vejénél lakik egy isten háta mögötti vidéki városkában, ha esténként kimegy, hogy tehenét hazavárja a csordával, s olyankor összetalálkozik a szomszédasszonyokkal — csak ő beszél néha gyermekeiről, unokáiról, meg arról, hogy volt egy püspök fia... és olyankor bátortalanul lehalkítja a hangját, mert attól tart, hogy nem hiszik el neki.
És csakugyan nem mindenki hitte el." [A püspök]

Utolsó levelét külföldről kaptam, 1904 júniusában, amikor falun laktam. Azt írta, egész jól érzi magát, megrendelt egy fehér öltönyt, csak Japán miatt kesereg, mert ezt a „csodálatos országot" Oroszország egész bizonyosan szétveri és tönkrezúzza. Július negyedikén belovagoltam a faluba a postára, átvettem az újságokat és a leveleket, aztán betértem a kovácsműhelybe, hogy megpatkoltassam a lovamat. Meleg, álmos sztyeppei nap volt, az ég fakón fénylett, forró déli szél fújt. A kovács házának küszöbén ülve kinyitottam az újságot — s egyszerre mintha jeges kés hasított volna a szívembe...

Halálát meghűlés siettette. Mielőtt elutazott volna Moszkvából külföldre, fürdőbe ment, megfürdött, felöltözött, de túlságosan hamar ment ki: a fürdő vetkőzőhelyiségében összetalálkozott Szergejenkóval, és meg akart szökni előle, félt kullancs-természetétől, fecsegésétől... Ez az a bizonyos Szergejenko, aki éveken át untatta Tolsztojt (Hogyan él és alkot Tolsztoj), s akit Csehov soványságáért, hórihorgas termetéért, örökös fekete öltönyéért és fekete hajáért így nevezett:
—  Halottaskocsi, álló helyzetben.

(A folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani)