Ketten a szigeten
1
Egyévi távollét után ridegnek érezte a hazai ágyat, mikor belebújt, de reggelre már nem volt drágább nála a föld hátán, mint kisdednek az anyamell, amelytől megfosztották és amely után semminél nem vágyakozik jobban e világon.
Hasmánt fekve boldogan szívta a levegőt, nem tudott betelni vele, akár a tárt ablakon beáramló, szelíd-lila hívességgel. Gondolatai nem voltak, vagy nyomtalanul tovasuhantak, mielőtt nyomot hagytak volna tudatában, de teste, melyet melengető-puhán ölelt körül az otthoni ágy, pihegése s halántéka zsongása a csecsemő-sóvárgásra emlékezett. Lustán heverészve, szomjasán itta magába mindazt, ami után minden porcikája áhítozott az egész elmúlt esztendőben. És ki tudja, meddig tartott volna ez az anyasóvárgó, boldog csecsemőrévület, ha egyszerre fel nem sejlik benne annak lehelete, aki még nem hajthatta fejét e párnára. Ekkor meghallotta halántékában a vér dobolását.
Tekla...
Mamuka hanyatt feküdt az ágyban. Hirtelenjében azt hitte, hogy már dél van, ám a szobában most is lila homály tanyázott.
Inge, nadrágja hideg, idegen volt az ágy után. Kezébe fogta vásott kérgű cipőjét, és lábujjhegyen, mezítláb indult kifelé. Csak most döbbent rá, hányan szuszognak, horkolnak a ház falain belül és csodálkozott, miért érezte eddig úgy, mintha egyedül lenne itt, s hogy miért nem hallotta anyja súlyos zihálását. Mamuka bátrabban haladt tovább, az ajtó felé.
Az elkoptatott tölgyfalépcső hideg és nyirkos volt, de mikor Mamuka félig lefutott rajta s teli talppal lépett a fokokra, megérezte bennük a meleget, mintha a fa magában tárolta volna a tegnapi napfény hevét, és csak a felszínét vonta volna be a hajnali harmat és hideg. És ez a belső melegség a talpán keresztül szétáramlott a testében.
Az alsó erkély sarkában összegömbölyödve feküdt a kutya. A földpadló dörcös felületén olyan volt, mint egy fekete pötty a kéregpapíron. A kutya felállt, hátát hangtalanul felpúpozta, megrázta magát, majd Mamuka felé indult. Megszagolgatta kezében a cipőt, és a fiúra emelte szemét, mintegy várva valamit, amitől már elszokott, de amire még emlékezett.
— Bahula! — szólította Mamuka némán, csak a szája mozgásával, egy fejbiccentéssel és egy szemhuyorítással csittre intve az ebet.
Bahula megérintette mancsával a fiú nadrágját, és csóválta a farkát.
A gazda elébe dobta a cipőit és tovább ment, a házőrző pedig szaglászni kezdte az elé dobott jószágot, abban a reményben, hogy megtalálja azt a tovatűnt valamit, ami felrémlett benne.
Mamuka eltolta a reteszt és félig kinyitotta a csikorgó konyhaajtót. Oldalazva bújt be és lábujjhegyen futott végig a konyhán, mintha itt is aludnának s a padló netán megnyikkanna. A sarokban, kampósszegen függött a rokolyaháló az ólomgolyókkal. Hátára vetette s ugyancsak lábujjhegyen kiosont a konyhából. A hálót is a kutya elé dobta és óvatos léptekkel visszament a házba. Benézett a kormos kis ablakon, majd két kézzel fogva az ajtókilincset, vigyázva megnyitotta az ajtót, és most is oldalazva bement a szobába. Megállt az ágy fejénél. Anyja mély hajnali álomba merülve aludt.
A tahti terítőjére dobott csíkos matracon aludt Ruszudan, egy kockás vállkendővel és férje vattabélésű lélekmelegítőjével takarózva. Olyan hangosan zihált, hogy Mamuka csodálkozott, miért nem hallotta fenn, az emeleten. Bizonyosan ezért aludt apja mindig a saját fertályán, anyja pedig a maga szobájában, amelyet tegnap átengedett legidősebb fiának és menyének.
A vállkendő és a viharvert lélekmelegítő alatt egy ember aludt, aki mások számára valóban csak egy ember volt, semmiben sem különbözött a többiektől és közömbösen egybemosódott a többi ezer meg ezer idegennel. Mert az emberek általában arctalanok és idegenek egymás számára. Mamuka számára azonban ez az emberi lény mintegy kútforrása volt azoknak az érzéseknek, amelyek az imént serkentek fel benne ébredés után az ágyában, mielőtt még felkelt volna.
S mint amikor mezítláb ment lefelé és a hideg lépcsőfokokból testébe szökött a tegnap melege, úgy sugárzott feléje az anyai szeretet melege a göncökön keresztül.
Ezen a reggelen sajnálta meg először anyját, amiért felébreszti, talán mert eddig sohasem gondolt arra, hogy milyen magányos, és mert anyja sohasem ejtett zokszót miatta.
Meglehet, hogy Ruszudan nem volt a gazdasszonyok gyöngye, bár szégyenének sem nevezhette senki. Ám legelső sorban anya volt, és ez a vele született adomány alázattal és állhatatosán betöltötte egész életét. Természetesen ő is különbséget tett jó és rossz között, mint mindenki más, de csak akkor, ha nem a gyermekeiről volt szó. Vatuti viselt dolgaira már mindenkor talált magyarázatot, jobban mondva meg se látta bennük a kivetnivalót. Ha netán kiderült a turpisság, nem átallotta másra hárítani a vétkét, mert képtelen volt tudomásul venni bármit, ami foltot ejthetett magzata makulátlanságán. Még ha napnál világosabban bebizonyult volna, hogy vétkes, lelkében akkor is szentül hitte volna, hogy ez csak tévedés lehet. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy a fiához bármi méltatlan tapadjon, és az anyaszív sugallatán kívül nem hallgatott semmi másra.
Talán valami különös erő rejlik abban az érzésben, amely összeköti anyát és gyermekét, és ezért áll az anyai szeretet mindenek fölött e földön. Nem korlátozza se rend, se törvény, és az anyai könyőrület talán az isteni irgalom paránya, amely egyedül az anyáknak adatik meg, nekik is csak gyermekeik iránt. Minden másban az anya ugyanolyan, mint a többi ember, aki nem ismeri az anyaságot...
Ha azt mondod neki, hogy fiacskája — aki talán hétpróbás gazfickó — kedves, derék gyermek, talán nem ért veled egyet. De ne higgy neki! Szabódása nem a lényéből, nem a lelkéből fakad, hiszen ő jóságra, tisztaságra, boldogságra szülte gyermekét, és mindétig olyannak látja, ami végett a világra hozta. Nem hordozhatott a szíve alatt kilenc hónapon át egy banditát, nem azért vállalta a vajúdás kínját, hogy a rosszat szaporítsa e világon, nem azért tett éjt nappallá, hogy felcseperedjen egy szörnyeteg. A szándékát látja hát benne, hogy milyennek szülte és nevelte. Mi a rosszat rossznak, a jót jónak látjuk s aszerint nevezzük, amilyennek látjuk. És egyetlen gondunk, hogy ne tévedjünk ítéletünkben. Csakhhogy az, akiről megállapítjuk, hogy jó vagy rossz, az édesanyja szemében így is, úgy is mindenkinél drágább, különb, érdemesebb.
A gyermek az anya szemében - a tökély mértéke, bármilyen mértékkel latolják is mások. Ha pajkos, hát csak pajkoskodjon, törjön-zúzzon kedvire, hiszen elevennek született, a mozgás az eleme, nem százéves, hogy a sarokban gubbasszon és azon törje a fejét, hogyan hízelkedjen az embereknek. Fejbe kólintott valakit, aki egy ujjal se bántotta? Csak használt vele az illetőnek, ne aludjon jártában-keltében, ésszel éljen, mint más — erősebb lesz, egészségesebb. Nyammogó és lusta? Ez megint jó — jámbor lélekre vall. Magának veszi a legkövérebb falatot? Deli legény lesz, vasgyúró.
Amikor az anya nevelni kezdi kicsinyét, teljességgel megváltozik az elképzelése az emberi jóságról és rosszaságról, és bármit magyaráznak a többiek, talán meghallgatja őket, mivelhogy ő csak egy, amazok pedig sokezren vannak — de megmarad a magáénál.
- Anya!... — Mamuka szinte érintette ajkával anyja fülét, és mióta az eszét tudta, először szólította halkabban a kelleténél, hogy felébressze, és talán csak most döbbent rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Újra szólítani akarta, de Ruszudannak ez a suttogás is elég volt. A fia valami okból a szokottnál halkabban szólította, és ez az óvatosság máris visszhangra lelt benne.
- Mamuka! Mi történt? Miért nem alszol? Már reggel van?
- Virrad...
- De hát hova sietsz?
- Apának ne szólj...
- Mi történt? Bolonddá akarod tenni apádat?
- Bolonddá? Ugyan mivel?
- Hova készülsz ilyen korán? És miért hoztad magaddal ezt a lányt?
- De hiszen megírtam neked!
- Megírtad, megírtad, de apád...
- Minek most erről...
- Eredj aludni. Egész éjjel fent voltál.
- Anya, elmegyek halászni.
- Nojszen, a legjobbkor...
- Miért, mi van most?
- Verd ki a fejedből, ne merd megtenni...
- Egész évben nem halásztam. Mi kifogásod ellene, anya?
- Mit mondok apádnak?
- Teklának biztosan érdekes lenne...
- Eszedbe ne jusson hajnalok hajnalán az apádhoz szaladni.
- Tekla a városban nőtt fel, még sose látott halászatot.
- Azt mondtam, hogy...
- Psz-sz-szt! — Mamuka ajkára tette ujját és a mennyezetre nézett.
- Most aztán mi lesz? - mondta Ruszudan immár hangosabban, és felült a tahtin.
2
A kutya elkísérte a kerítésig, és ahol alacsonyabb volt, könnyedén átugrotta. Bahula leült a földre, hátsó lábával a füle tövét vakargatta és sérelmében, hogy újra nincs szükség rá, félénken és kurtán felvinnyogott.
— Nyughass! — szólt rá Mamuka, hátra se nézve.
Amíg Mamuka apja otahija [hajléka] felé tartott, amely szinte súlytalanul lebegett a cölöpökön, lába bokáig vizes lett a harmatos fűben. Az ágy melegét és saját tunyaságát olyan friss könnyedség váltotta fel, hogy ha nem lett volna ennyire közel az otahi, nekiiramodott volna a határnak s futott, futott volna végestelen síkján.
Mamuka bebújt az otahinál terebélyesedő eperfa alá, egy pillanatig mozdulatlanul várt, majd lábával alig érintve a földet, a házhoz futott. Ám a cölöpök olyan hosszúak voltak és a bükkfa-otahi olyan magasan állt, hogy lehetetlen volt belátni a nyitott ablakon. Csak most jutott eszébe, hogy a hálót ledobja a fa alá. Felugrott és elkapta a párkányt, lábát megtámasztotta az alsó gerendán és lassan felhúzta magát. Szíve olyan hevesen vert, mintha nem is az atyai hajlék bükkfa deszkáin csüngene, hanem egy meredek sziklára épült, felhőkbe nyúló torony falán, s az őrök már-már kopjavégre kapnák odalentről. Ahogy felkapaszkodott a párkányhoz, tekintete egy álomtól és boldogságtól ittas, nagy leányszempárral találkozott.
— Tek... — szakadt ki Mamukából, amikor a lány kócos haja a homlokához ért. A szobában sötét volt, kívülről semmit sem lehetett látni. Mamuka feljebb húzódott, hogy Tekla feje fölött bepillantson a szobába, s úgy meglegyintette a leányágy és a leánytest semmihez sem hasonlítható melege, hogy nedves talpa lecsúszott a gerendáról és csak kapaszkodó ujjain csüngött.
— Mam... - szökött ki a lányból, és olyan riadtan dugta ki fejét az ablakon, mintha szerelmese holmi eget támasztó toronyból zuhant volna alá. De látva, hogy a falhoz lapuló Mamukát alig egy hüvelyk választja el a földtől, álmosan elmosolyodott, és a fiú párkányba csimpaszkodó ujjait szinte duzzadtan tüzelő tenyerébe szorította.
— Tiko alszik? — kérdezte Mamuka inkább csak a szája mozgásával, és nyakát nyújtogatta.
A lány arrafelé fordult, ahol nyilván Tiko aludt összekuporodva és ugyanazzal az álmos mosollyal bólintott.
— A többiek is alusznak?
Most a lány pásztázta végig pillantásával a szobát - miféle többiek?
— Rajtatok kívül nincs ott senki?
A lány megrázta fejét, melyet lehúzott kócos haja-boglya.
— No jó... — Csak most gondolt rá, hogy leugorjon a földre. „Miért csüngtem a falon?" — mosolygott önmagán.
A lány elkapta szemevillanását, mosolyát, és csaknem elnevette magát: „És én miért tartottalak, meg tudnád mondani?"
A fiú lebújt az eperfa ágai alá és felvette a kötéllel összehúzott hálót.
„Mi az?" - nyílt szét csodálkozva a lány duzzadt ajka. A fiú keze felröppent, mintha bedobná a hálót, majd markolászni kezdte a semmit, mintha kifelé húzná a hálót a vízből. A lány hunyorgott az elragadtatástól és megrázta haját, mintha el akarná hessenteni az álmosságot. „Most mit tegyek?"
„Hogy mit? Kapd magad és gyerünk" — sugallta Mamuka szeme.
Tekla ismét megfordult — nem ébredt-e fel a tahti lábánál alvó Tiko?
— Hadd aludjon, neki édesmindegy - nyugtatta Teklát a fiú, s vállat vont.
— Teszerinted. De nekem nem mindegy.
— Akkor figyelj - és fellendítette kezét. - Dobd le a ruhádat, aztán mássz le. - Úgy megörült az ötletének, hogy a lány beleegyezésére sem várva, táncra perdült álltó helyében.
— Csodás gondolat! - sugárzott fel a lány, és tétován nézett Mamukára: - De hát hogy képzeled? Csak úgy másszak ki az ablakon?
— Igen! Igen! — Mamukának még a hangja is megjött. Csak meg ne gondolná Tekla, csak füstbe ne menne ez a gyönyörű terv! S elébevágva a válasznak, ismét fürgén kapaszkodni kezdett felfelé: - A ruhát! Dobd a ruhát!
Teklát elragadta a történések furcsa, izgalmas sodra. Kihajolt, és a zöld, fehér margarétás ruha fennakadt a falon. Mamuka máris lehúzta, keblére szorította s cipőjére mutatott. - Dobd a topánt is!
A hajrengeteg eltűnt, és két fehér, magas sarkú cipellő jelent meg a párkányon.
— És most te következel...
Tekla fellépett az ablakba, de hirtelen rádöbbent, hogy csak egy szál hálóing van rajta. Ugrásról szó sem lehet. Csak átteheti meztelen lábát a párkányon és lecsúszhat — egyenesen Mamuka karjába.
Tekla már le is ült. Nagy szeme zavartan és szégyenkezve csillogott.
„Mire vársz? Ereszkedj, amíg nincs itt senki! - Majd szétvetette a türelmetlenség. -Gyorsabban! Megszöktek már várakból is..."
Tekla csak nézett. Képtelen volt engedelmeskedni a biztatásnak, de jobb megoldás nem jutott eszébe.
— Megvan! - Mamuka halkan összecsapta tenyerét. - Mindent értek!
S örvendezve ötletének, eltartott hüvelykujjai kinyújtotta mind a két kézfejét és befogta szemét.
— Rád se nézek. — A lány felé nyújtotta kezét, szemét behunyta és a falhoz lapult. Sokáig állt így, de senki sem ereszkedett le, vagy ha igen, hát nem ide. Felvetette fejét és arca, mint egy szegény világtalané, türelmetlenül várt és esdekelt, már-már a türelem és az esdeklés határán, kérlelve az ég angyalát, hogy szálljon alá és oldozza fel vakságából. És Tekla, mivel semmi jobbat nem tudott kitalálni, lekúszott a falon és fehér selyemgomolyként hullt Mamuka karjába.
3.
Tekla épp hogy bedugta lábát a cipellőbe, mikor az erkélyen felhangzott Luka rekedt köhécselése. Tüsszentés harsant, egy, kettő... három és az apa papucs-csoszogással, álmosan botorkálva elindult a lépcső felé.
Tekla Mamukára meredt. Rémülten hátrált és lehajolt, hogy a cölöpök között az otahi alá rejtőzzék, de Mamuka megfogta a kezét és mutatta, hogy bárki, hacsak kicsit lehajtja a fejét, belát és rögtön észreveszi.
Fél kezével vállára dobta a hálót, a másikkal Teklát kapta karon és az udvar legvégébe futott. Az ébenfa és az alacsony babérbokor mögötti utacska azonban egyenesen az árnyékszékhez vezetett. Luka tüsszögve és torkát köszörülve, szemmel láthatóan éppen arra a helyre igyekezett. Mamuka balra fordult, a karámhoz, leemelte a fonott gyűrűt, és kinyitotta a kiskaput. Teklát engedte előre, majd ő is követte. Rozzant karókerítés mellett mentek tovább egy keskeny ösvényen.
Esőzések idején a jószág úgy feldúlta ezt az ösvényt, hogy térdig ért rajta a sár. Képtelenség volt belelépni.
Köveket dobtak hát a kerítés aljába, hogy el lehessen járni. Mamuka olyan vígan ment rajtuk, hogy nem is nézett a lába elé, de Tekla, aki csak ahhoz értett, hogy a flaszteron kopogjon tűsarkú kis cipőjében, egyik kőről a másikra szökdécselt, a karókba kapaszkodva.
Luka felbukkant az udvaron, és Mamuka integetett Teklának - hajoljon le, ne csüngjön a karókon, mert meglátják. A lány gyorsan lehajolt, de támaszát veszítve megcsúszott egy kis kövön, és fél lábbal bokáig belesüppedt a gyönge kéreggel borított, kövér, trágyával jócskán keveredett sárba. Még benne bujkált az otthagyott ágy melege, egy pillanatra tétován torpant meg, majd a leguggoló Mamukához hajolt és kitört belőle a nevetés.
Mamukát meglepte ez a nevetés. Foga közé kapta a háló kötelét és kezét felszabadítva megfogta Teklát s maga felé húzta. A lány kiemelte lábát a sárból, lépett egyet, de megint elcsúszott és fél lábbal ismét elmerült. A másik lába szilárdan állt a kövön, és Tekla bicegni kezdett: egy lépés a kőre, egy a latyakba. Mikor elhagyták Luka portáját és kiértek a mezőre, Mamuka hahotára fakadt: Tekla egyik lába teljesen tiszta volt, a másik — fekete.
A lány is csatlakozott a fiú mulatságához, úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A hajnali ragyogás, a végtelen határ és a gyöngyöző leánykacagás mámorossá tette Mamukát. Szorosan kézen fogta Teklát és futásnak eredt... A hátán átdobott háló ólomgolyóbisai csapkodták oldalát, harmattól megdagadt nadrágszára súlyosan paskolta vádliját, s mellette kacagva futott Tekla, mintha repülne, vagy mintha űzné, sodorná őket a körben elterülő mező, mely zöldesen csillámlott, mint az igazgyöngy.
Semmi sem állta útját a szemnek e messzi térben, ahol csak a törpebokrú homoktövis burjánzott, és a lanka végén, ahol a mező síkságba olvadt, egy fa állott ezen az óriás zöld szőnyegen, egyetlenegy és olyan hatalmas, hogy törzsét, e vén vadkörtefa-törzset ketten is alig tudták átérni. Kétoldalt messzi erdő felé futott a mező, de a falu leányai, legényei tudomást se vettek erről az erdőről, és így volt ez már vagy száz esztendővel Mamuka születése előtt is. Ez az öreg vadkörtefa volt a gyülekezés helye, ez volt az árnyék, a fedél és minden egyéb. És a fa, mint egy ősanyó, dajkálta falunyi unokáit, dédunokáit. Kúsztak-másztak rajta, tördelték gallyait fanyar vackoráért, és az évszázados fa egyszer se láthatta beérve gyümölcseit. Fúrták-faragták, ha mostoha időjárásban nem fért be mindenki az odvába, tüzet gyújtottak a lábánál és szegény fának mindig megpörkölődött a törzse azon az oldalon, ahová a szél és a zivatar elől behúzódtak. A meggyötört, megcsonkított fa - vajon mi tartotta benne a lelket? - minden tavasszal kibontotta rügyeit és újra kizöldellt az egész falu, aggok és gyermekek örömére.
Ehhez a fához futott most kacagva Mamuka Teklával.
Futottak, vagy talán a harmatos fű smaragd áramlata sodorta őket, mint árvíz a forgácsot, mintha az lett volna a sorsuk, hogy együtt fussanak, el nem engedve egymás kezét, s ne hagyják elapadni a kacagást. A harmatos fűben hosszú, zöld sáv maradt utánuk, de a fű újra felegyenesedett, lábra állott, akárha élő ösvény volna.
És mint ahogy a dübörgő zuhogónál néhány síkos testű pisztráng a lehajló fűzfa ágaira csapódik, akként kötöttek ki ők ketten, összekapaszkodva, az üreges, vén körtefán egyik innen, másik amonnan. És — semmi több! Ujjaik nem váltak szét, és az évszázados fa közöttük állt. A háló leesett Mamuka válláról és másik keze, átölelve a fát, elérte a lány ujjait. Belülről fakadó kacagásuk olyan volt, mint a lélegzet, és kétfelől hozzásimulva az öreg törzshöz mintegy ébredésre szólították a fát. Kacagtak és a fa is kacagással válaszolt, nyögdécselve kacarászott, míg csak fejük fölött teljesen meg nem világosodott és a nappal ocsúdásra nem késztetett fát, embert egyaránt.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
