Amikor kitört a háború

Otia Joszeliani:
Ketten a szigeten

1

A hajnali derengés felébresztette Mamukát. Alig aludt vagy két órát, úgy rezzent fel, mintha az öregharang kondult volna meg a templomtoronyban. Az ágy, amely mintha üvegszilánkokkal lett volna teleszórva, amikor elaludt, virradóra olyan meleg és puha lett, hogy fejét képtelen volt felemelni.
Egyévi távollét után ridegnek érezte a hazai ágyat, mikor belebújt, de reggelre már nem volt drágább nála a föld hátán, mint kisdednek az anyamell, amelytől megfosztották és amely után semminél nem vágyakozik jobban e világon.
Hasmánt fekve boldogan szívta a levegőt, nem tudott betelni vele, akár a tárt ablakon beáramló, szelíd-lila hívességgel. Gondolatai nem voltak, vagy nyomtalanul tovasuhantak, mielőtt nyomot hagytak volna tudatában, de teste, melyet melengető-puhán ölelt körül az otthoni ágy, pihegése s halántéka zsongása a csecsemő-sóvárgásra emlékezett. Lustán heverészve, szomjasán itta magába mindazt, ami után minden porcikája áhítozott az egész elmúlt esztendőben. És ki tudja, meddig tartott volna ez az anyasóvárgó, boldog csecsemőrévület, ha egyszerre fel nem sejlik benne annak lehelete, aki még nem hajthatta fejét e párnára. Ekkor meghallotta halántékában a vér dobolását. 
Tekla...
Mamuka hanyatt feküdt az ágyban. Hirtelenjében azt hitte, hogy már dél van, ám a szobában most is lila homály tanyázott.
Inge, nadrágja hideg, idegen volt az ágy után. Kezébe fogta vásott kérgű cipőjét, és lábujjhegyen, mezítláb indult kifelé. Csak most döbbent rá, hányan szuszognak, horkolnak a ház falain belül és csodálkozott, miért érezte eddig úgy, mintha egyedül lenne itt, s hogy miért nem hallotta anyja súlyos zihálását. Mamuka bátrabban haladt tovább, az ajtó felé.
Az elkoptatott tölgyfalépcső hideg és nyirkos volt, de mikor Mamuka félig lefutott rajta s teli talppal lépett a fokokra, megérezte bennük a meleget, mintha a fa magában tárolta volna a tegnapi napfény hevét, és csak a felszínét vonta volna be a hajnali harmat és hideg. És ez a belső melegség a talpán keresztül szétáramlott a testében.
Az alsó erkély sarkában összegömbölyödve feküdt a kutya. A földpadló dörcös felületén olyan volt, mint egy fekete pötty a kéregpapíron. A kutya felállt, hátát hangtalanul felpúpozta, megrázta magát, majd Mamuka felé indult. Megszagolgatta kezében a cipőt, és a fiúra emelte szemét, mintegy várva valamit, amitől már elszokott, de amire még emlékezett.
— Bahula! — szólította Mamuka némán, csak a szája mozgásával, egy fejbiccentéssel és egy szemhuyorítással csittre intve az ebet.
Bahula megérintette mancsával a fiú nadrágját, és csóválta a farkát.
A gazda elébe dobta a cipőit és tovább ment, a házőrző pedig szaglászni kezdte az elé dobott jószágot, abban a reményben, hogy megtalálja azt a tovatűnt valamit, ami felrémlett benne.
Mamuka eltolta a reteszt és félig kinyitotta a csikorgó konyhaajtót. Oldalazva bújt be és lábujjhegyen futott végig a konyhán, mintha itt is aludnának s a padló netán megnyikkanna. A sarokban, kampósszegen függött a rokolyaháló az ólomgolyókkal. Hátára vetette s ugyancsak lábujjhegyen kiosont a konyhából. A hálót is a kutya elé dobta és óvatos léptekkel visszament a házba. Benézett a kormos kis ablakon, majd két kézzel fogva az ajtókilincset, vigyázva megnyitotta az ajtót, és most is oldalazva bement a szobába. Megállt az ágy fejénél. Anyja mély hajnali álomba merülve aludt.
A tahti terítőjére dobott csíkos matracon aludt Ruszudan, egy kockás vállkendővel és férje vattabélésű lélekmelegítőjével takarózva. Olyan hangosan zihált, hogy Mamuka csodálkozott, miért nem hallotta fenn, az emeleten. Bizonyosan ezért aludt apja mindig a saját fertályán, anyja pedig a maga szobájában, amelyet tegnap átengedett legidősebb fiának és menyének.
A vállkendő és a viharvert lélekmelegítő alatt egy ember aludt, aki mások számára valóban csak egy ember volt, semmiben sem különbözött a többiektől és közömbösen egybemosódott a többi ezer meg ezer idegennel. Mert az emberek általában arctalanok és idegenek egymás számára. Mamuka számára azonban ez az emberi lény mintegy kútforrása volt azoknak az érzéseknek, amelyek az imént serkentek fel benne ébredés után az ágyában, mielőtt még felkelt volna.
S mint amikor mezítláb ment lefelé és a hideg lépcsőfokokból testébe szökött a tegnap melege, úgy sugárzott feléje az anyai szeretet melege a göncökön keresztül.
Ezen a reggelen sajnálta meg először anyját, amiért felébreszti, talán mert eddig sohasem gondolt arra, hogy milyen magányos, és mert anyja sohasem ejtett zokszót miatta.
Meglehet, hogy Ruszudan nem volt a gazdasszonyok gyöngye, bár szégyenének sem nevezhette senki. Ám legelső sorban anya volt, és ez a vele született adomány alázattal és állhatatosán betöltötte egész életét. Természetesen ő is különbséget tett jó és rossz között, mint mindenki más, de csak akkor, ha nem a gyermekeiről volt szó. Vatuti viselt dolgaira már mindenkor talált magyarázatot, jobban mondva meg se látta bennük a kivetnivalót. Ha netán kiderült a turpisság, nem átallotta másra hárítani a vétkét, mert képtelen volt tudomásul venni bármit, ami foltot ejthetett magzata makulátlanságán. Még ha napnál világosabban bebizonyult volna, hogy vétkes, lelkében akkor is szentül hitte volna, hogy ez csak tévedés lehet. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy a fiához bármi méltatlan tapadjon, és az anyaszív sugallatán kívül nem hallgatott semmi másra.
Talán valami különös erő rejlik abban az érzésben, amely összeköti anyát és gyermekét, és ezért áll az anyai szeretet mindenek fölött e földön. Nem korlátozza se rend, se törvény, és az anyai könyőrület talán az isteni irgalom paránya, amely egyedül az anyáknak adatik meg, nekik is csak gyermekeik iránt. Minden másban az anya ugyanolyan, mint a többi ember, aki nem ismeri az anyaságot...
Ha azt mondod neki, hogy fiacskája — aki talán hétpróbás gazfickó — kedves, derék gyermek, talán nem ért veled egyet. De ne higgy neki! Szabódása nem a lényéből, nem a lelkéből fakad, hiszen ő jóságra, tisztaságra, boldogságra szülte gyermekét, és mindétig olyannak látja, ami végett a világra hozta. Nem hordozhatott a szíve alatt kilenc hónapon át egy banditát, nem azért vállalta a vajúdás kínját, hogy a rosszat szaporítsa e világon, nem azért tett éjt nappallá, hogy felcseperedjen egy szörnyeteg. A szándékát látja hát benne, hogy milyennek szülte és nevelte. Mi a rosszat rossznak, a jót jónak látjuk s aszerint nevezzük, amilyennek látjuk. És egyetlen gondunk, hogy ne tévedjünk ítéletünkben. Csakhhogy az, akiről megállapítjuk, hogy jó vagy rossz, az édesanyja szemében így is, úgy is mindenkinél drágább, különb, érdemesebb.
A gyermek az anya szemében - a tökély mértéke, bármilyen mértékkel latolják is mások. Ha pajkos, hát csak pajkoskodjon, törjön-zúzzon kedvire, hiszen elevennek született, a mozgás az eleme, nem százéves, hogy a sarokban gubbasszon és azon törje a fejét, hogyan hízelkedjen az embereknek. Fejbe kólintott valakit, aki egy ujjal se bántotta? Csak használt vele az illetőnek, ne aludjon jártában-keltében, ésszel éljen, mint más — erősebb lesz, egészségesebb. Nyammogó és lusta? Ez megint jó — jámbor lélekre vall. Magának veszi a legkövérebb falatot? Deli legény lesz, vasgyúró.
Amikor az anya nevelni kezdi kicsinyét, teljességgel megváltozik az elképzelése az emberi jóságról és rosszaságról, és bármit magyaráznak a többiek, talán meghallgatja őket, mivelhogy ő csak egy, amazok pedig sokezren vannak — de megmarad a magáénál.
-  Anya!... — Mamuka szinte érintette ajkával anyja fülét, és mióta az eszét tudta, először szólította halkabban a kelleténél, hogy felébressze, és talán csak most döbbent rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Újra szólítani akarta, de Ruszudannak ez a suttogás is elég volt. A fia valami okból a szokottnál halkabban szólította, és ez az óvatosság máris visszhangra lelt benne.
-  Mamuka! Mi történt? Miért nem alszol? Már reggel van?
-  Virrad...
-  De hát hova sietsz?                                                       
-  Apának ne szólj...
-  Mi történt? Bolonddá akarod tenni apádat?
-  Bolonddá? Ugyan mivel?
-  Hova készülsz ilyen korán? És miért hoztad magaddal ezt a lányt?
-  De hiszen megírtam neked!                                          
-  Megírtad, megírtad, de apád...
-  Minek most erről...    
-  Eredj aludni. Egész éjjel fent voltál. 
-  Anya, elmegyek halászni.       
-  Nojszen, a legjobbkor...   
-  Miért, mi van most?
-  Verd ki a fejedből, ne merd megtenni...
-  Egész évben nem halásztam. Mi kifogásod ellene, anya?
-  Mit mondok apádnak?
-  Teklának biztosan érdekes lenne...
-  Eszedbe ne jusson hajnalok hajnalán az apádhoz szaladni.
-  Tekla a városban nőtt fel, még sose látott halászatot.
-  Azt mondtam, hogy...
-  Psz-sz-szt! — Mamuka ajkára tette ujját és a mennyezetre nézett.
-  Most aztán mi lesz? - mondta Ruszudan immár hangosabban, és felült a tahtin.

2

A kutya elkísérte a kerítésig, és ahol alacsonyabb volt, könnyedén átugrotta. Bahula leült a földre, hátsó lábával a füle tövét vakargatta és sérelmében, hogy újra nincs szükség rá, félénken és kurtán felvinnyogott.
—  Nyughass! — szólt rá Mamuka, hátra se nézve.
Amíg Mamuka apja otahija [hajléka] felé tartott, amely szinte súlytalanul lebegett a cölöpökön, lába bokáig vizes lett a harmatos fűben. Az ágy melegét és saját tunyaságát olyan friss könnyedség váltotta fel, hogy ha nem lett volna ennyire közel az otahi, nekiiramodott volna a határnak s futott, futott volna végestelen síkján.
Mamuka bebújt az otahinál terebélyesedő eperfa alá, egy pillanatig mozdulatlanul várt, majd lábával alig érintve a földet, a házhoz futott. Ám a cölöpök olyan hosszúak voltak és a bükkfa-otahi olyan magasan állt, hogy lehetetlen volt belátni a nyitott ablakon. Csak most jutott eszébe, hogy a hálót ledobja a fa alá. Felugrott és elkapta a párkányt, lábát megtámasztotta az alsó gerendán és lassan felhúzta magát. Szíve olyan hevesen vert, mintha nem is az atyai hajlék bükkfa deszkáin csüngene, hanem egy meredek sziklára épült, felhőkbe nyúló torony falán, s az őrök már-már kopjavégre kapnák odalentről. Ahogy felkapaszkodott a párkányhoz, tekintete egy álomtól és boldogságtól ittas, nagy leányszempárral találkozott.
—  Tek... — szakadt ki Mamukából, amikor a lány kócos haja a homlokához ért. A szobában sötét volt, kívülről semmit sem lehetett látni. Mamuka feljebb húzódott, hogy Tekla feje fölött bepillantson a szobába, s úgy meglegyintette a leányágy és a leánytest semmihez sem hasonlítható melege, hogy nedves talpa lecsúszott a gerendáról és csak kapaszkodó ujjain csüngött.
—  Mam... - szökött ki a lányból, és olyan riadtan dugta ki fejét az ablakon, mintha szerelmese holmi eget támasztó toronyból zuhant volna alá. De látva, hogy a falhoz lapuló Mamukát alig egy hüvelyk választja el a földtől, álmosan elmosolyodott, és a fiú párkányba csimpaszkodó ujjait szinte duzzadtan tüzelő tenyerébe szorította.
—  Tiko alszik? — kérdezte Mamuka inkább csak a szája mozgásával, és nyakát nyújtogatta.
A lány arrafelé fordult, ahol nyilván Tiko aludt összekuporodva és ugyanazzal az álmos mosollyal bólintott.
—  A többiek is alusznak?
Most a lány pásztázta végig pillantásával a szobát - miféle többiek?
—  Rajtatok kívül nincs ott senki?
A lány megrázta fejét, melyet lehúzott kócos haja-boglya.
—  No jó... — Csak most gondolt rá, hogy leugorjon a földre. „Miért csüngtem a falon?" — mosolygott önmagán.
A lány elkapta szemevillanását, mosolyát, és csaknem elnevette magát: „És én miért tartottalak, meg tudnád mondani?"
A fiú lebújt az eperfa ágai alá és felvette a kötéllel összehúzott hálót.
„Mi az?" - nyílt szét csodálkozva a lány duzzadt ajka. A fiú keze felröppent, mintha bedobná a hálót, majd markolászni kezdte a semmit, mintha kifelé húzná a hálót a vízből. A lány hunyorgott az elragadtatástól és megrázta haját, mintha el akarná hessenteni az álmosságot. „Most mit tegyek?"
„Hogy mit? Kapd magad és gyerünk" — sugallta Mamuka szeme.
Tekla ismét megfordult — nem ébredt-e fel a tahti lábánál alvó Tiko?
—  Hadd aludjon, neki édesmindegy - nyugtatta Teklát a fiú, s vállat vont.
—  Teszerinted. De nekem nem mindegy.
—  Akkor figyelj - és fellendítette kezét. - Dobd le a ruhádat, aztán mássz le. - Úgy megörült az ötletének, hogy a lány beleegyezésére sem várva, táncra perdült álltó helyében.
—  Csodás gondolat! - sugárzott fel a lány, és tétován nézett Mamukára: - De hát hogy képzeled? Csak úgy másszak ki az ablakon?
—  Igen! Igen! — Mamukának még a hangja is megjött. Csak meg ne gondolná Tekla, csak füstbe ne menne ez a gyönyörű terv! S elébevágva a válasznak, ismét fürgén kapaszkodni kezdett felfelé: - A ruhát! Dobd a ruhát!
Teklát elragadta a történések furcsa, izgalmas sodra. Kihajolt, és a zöld, fehér margarétás ruha fennakadt a falon. Mamuka máris lehúzta, keblére szorította s cipőjére mutatott. - Dobd a topánt is!
A hajrengeteg eltűnt, és két fehér, magas sarkú cipellő jelent meg a párkányon.
—  És most te következel...
Tekla fellépett az ablakba, de hirtelen rádöbbent, hogy csak egy szál hálóing van rajta. Ugrásról szó sem lehet. Csak átteheti meztelen lábát a párkányon és lecsúszhat — egyenesen Mamuka karjába.
Tekla már le is ült. Nagy szeme zavartan és szégyenkezve csillogott.
„Mire vársz? Ereszkedj, amíg nincs itt senki! - Majd szétvetette a türelmetlenség. -Gyorsabban! Megszöktek már várakból is..."
Tekla csak nézett. Képtelen volt engedelmeskedni a biztatásnak, de jobb megoldás nem jutott eszébe.
—  Megvan! - Mamuka halkan összecsapta tenyerét. - Mindent értek!
S örvendezve ötletének, eltartott hüvelykujjai kinyújtotta mind a két kézfejét és befogta szemét.
—  Rád se nézek. — A lány felé nyújtotta kezét, szemét behunyta és a falhoz lapult. Sokáig állt így, de senki sem ereszkedett le, vagy ha igen, hát nem ide. Felvetette fejét és arca, mint egy szegény világtalané, türelmetlenül várt és esdekelt, már-már a türelem és az esdeklés határán, kérlelve az ég angyalát, hogy szálljon alá és oldozza fel vakságából. És Tekla, mivel semmi jobbat nem tudott kitalálni, lekúszott a falon és fehér selyemgomolyként hullt Mamuka karjába.

3.


Tekla épp hogy bedugta lábát a cipellőbe, mikor az erkélyen felhangzott Luka rekedt köhécselése. Tüsszentés harsant, egy, kettő... három és az apa papucs-csoszogással, álmosan botorkálva elindult a lépcső felé.
Tekla Mamukára meredt. Rémülten hátrált és lehajolt, hogy a cölöpök között az otahi alá rejtőzzék, de Mamuka megfogta a kezét és mutatta, hogy bárki, hacsak kicsit lehajtja a fejét, belát és rögtön észreveszi.
Fél kezével vállára dobta a hálót, a másikkal Teklát kapta karon és az udvar legvégébe futott. Az ébenfa és az alacsony babérbokor mögötti utacska azonban egyenesen az árnyékszékhez vezetett. Luka tüsszögve és torkát köszörülve, szemmel láthatóan éppen arra a helyre igyekezett. Mamuka balra fordult, a karámhoz, leemelte a fonott gyűrűt, és kinyitotta a kiskaput. Teklát engedte előre, majd ő is követte. Rozzant karókerítés mellett mentek tovább egy keskeny ösvényen.
Esőzések idején a jószág úgy feldúlta ezt az ösvényt, hogy térdig ért rajta a sár. Képtelenség volt belelépni.
Köveket dobtak hát a kerítés aljába, hogy el lehessen járni. Mamuka olyan vígan ment rajtuk, hogy nem is nézett a lába elé, de Tekla, aki csak ahhoz értett, hogy a flaszteron kopogjon tűsarkú kis cipőjében, egyik kőről a másikra szökdécselt, a karókba kapaszkodva.
Luka felbukkant az udvaron, és Mamuka integetett Teklának - hajoljon le, ne csüngjön a karókon, mert meglátják. A lány gyorsan lehajolt, de támaszát veszítve megcsúszott egy kis kövön, és fél lábbal bokáig belesüppedt a gyönge kéreggel borított, kövér, trágyával jócskán keveredett sárba. Még benne bujkált az otthagyott ágy melege, egy pillanatra tétován torpant meg, majd a leguggoló Mamukához hajolt és kitört belőle a nevetés.
Mamukát meglepte ez a nevetés. Foga közé kapta a háló kötelét és kezét felszabadítva megfogta Teklát s maga felé húzta. A lány kiemelte lábát a sárból, lépett egyet, de megint elcsúszott és fél lábbal ismét elmerült. A másik lába szilárdan állt a kövön, és Tekla bicegni kezdett: egy lépés a kőre, egy a latyakba. Mikor elhagyták Luka portáját és kiértek a mezőre, Mamuka hahotára fakadt: Tekla egyik lába teljesen tiszta volt, a másik — fekete.
A lány is csatlakozott a fiú mulatságához, úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A hajnali ragyogás, a végtelen határ és a gyöngyöző leánykacagás mámorossá tette Mamukát. Szorosan kézen fogta Teklát és futásnak eredt... A hátán átdobott háló ólomgolyóbisai csapkodták oldalát, harmattól megdagadt nadrágszára súlyosan paskolta vádliját, s mellette kacagva futott Tekla, mintha repülne, vagy mintha űzné, sodorná őket a körben elterülő mező, mely zöldesen csillámlott, mint az igazgyöngy.
Semmi sem állta útját a szemnek e messzi térben, ahol csak a törpebokrú homoktövis burjánzott, és a lanka végén, ahol a mező síkságba olvadt, egy fa állott ezen az óriás zöld szőnyegen, egyetlenegy és olyan hatalmas, hogy törzsét, e vén vadkörtefa-törzset ketten is alig tudták átérni. Kétoldalt messzi erdő felé futott a mező, de a falu leányai, legényei tudomást se vettek erről az erdőről, és így volt ez már vagy száz esztendővel Mamuka születése előtt is. Ez az öreg vadkörtefa volt a gyülekezés helye, ez volt az árnyék, a fedél és minden egyéb. És a fa, mint egy ősanyó, dajkálta falunyi unokáit, dédunokáit. Kúsztak-másztak rajta, tördelték gallyait fanyar vackoráért, és az évszázados fa egyszer se láthatta beérve gyümölcseit. Fúrták-faragták, ha mostoha időjárásban nem fért be mindenki az odvába, tüzet gyújtottak a lábánál és szegény fának mindig megpörkölődött a törzse azon az oldalon, ahová a szél és a zivatar elől behúzódtak. A meggyötört, megcsonkított fa - vajon mi tartotta benne a lelket? - minden tavasszal kibontotta rügyeit és újra kizöldellt az egész falu, aggok és gyermekek örömére.
Ehhez a fához futott most kacagva Mamuka Teklával.
Futottak, vagy talán a harmatos fű smaragd áramlata sodorta őket, mint árvíz a forgácsot, mintha az lett volna a sorsuk, hogy együtt fussanak, el nem engedve egymás kezét, s ne hagyják elapadni a kacagást. A harmatos fűben hosszú, zöld sáv maradt utánuk, de a fű újra felegyenesedett, lábra állott, akárha élő ösvény volna.
És mint ahogy a dübörgő zuhogónál néhány síkos testű pisztráng a lehajló fűzfa ágaira csapódik, akként kötöttek ki ők ketten, összekapaszkodva, az üreges, vén körtefán egyik innen, másik amonnan. És — semmi több! Ujjaik nem váltak szét, és az évszázados fa közöttük állt. A háló leesett Mamuka válláról és másik keze, átölelve a fát, elérte a lány ujjait. Belülről fakadó kacagásuk olyan volt, mint a lélegzet, és kétfelől hozzásimulva az öreg törzshöz mintegy ébredésre szólították a fát. Kacagtak és a fa is kacagással válaszolt, nyögdécselve kacarászott, míg csak fejük fölött teljesen meg nem világosodott és a nappal ocsúdásra nem késztetett fát, embert egyaránt.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

Válogatás a mai grúz irodalomból (6)

GURAM GEGESIDZE
Ördögkanyar


2.

Öt óra sem volt, amikor Haisiba értek. A teherautó megelőzött egy autóbuszt, amely az út közepén állt, s az író hirtelen a nevét hallotta. Hátranézett, és észrevette, hogy az autóbuszból szólítják. Hogy ki, azt nem látta, de mindenesetre megörült neki. Sietve megállíttatta a teherautót, elbúcsúzott mindenkitől, pénzt dugott a sofőr zsebébe, és visszafutott a buszhoz.


A teherautó pedig továbbment a maga útján. Miután elszakadt az írótól, függetlenné vált, s az író tekintete többé már nem érhette utól.


Ha egy embert szerencse ér, mindenki hibákat fedez fel benne, de ha baj történik vele, mindenki jó embernek véli. Ez köztudomású, nem is vitatja senki. Hanem Asztamur mégis egész úton rosszakat gondolt Kocsiáról.
Egész úton, míg csak Haisiba nem értek, Kocsia gyengéit, hibáit idézte az eszébe.


Miféle ember is volt Kocsia? Asztamur szerint gyenge, akarattalan ember, öntudat és méltóságérzet híján volt, habár az emberekkel szerény, udvarias és egyszerű. Valójában azonban fukar, sőt mohó, egyetlen kopejkát sem adott ki könnyen a kezéből, s szívesen mulatott a más pénzén. Asztamur tíz évvel fiatalabb volt Kocsiánál, és gyerekkora óta ismerte, hiszen unokatestvérek voltak, s egymás közvetlen szomszédságában laktak. Gyerekkorában Asztamur persze nem vette észre Kocsia rossz tulajdonságait, és nagyon szerette. Különben Kocsia akkor még egészen másféle volt. Sudár, jóképű. Nem olyan nagydarab, mint Asztamur, de olyan karcsú, hogy még a nők is irigyelték. „Ha én ilyen karcsú volnék" — gondolták. A válla széles volt, egyenes, a járása könnyű és nyugodt. Fehér arcbőre kiemelte keskeny, fekete bajuszát, sűrű haját elválasztva viselte.


A lovasjátékok idején pedig senki sem tudta levenni a szemét Kocsiáról. Milyen jól állt rajta a nemzeti viselet, a csoha, a szoros, fekete zubbony, és az ezüstövre fűzött tőr! A Zugdidiben rendezett lovasjátékokon összegyűlt egész Megrélia és Abházia, néha még Imerétiából is érkeztek lovasok. De a megrélekhez senki se mérhető! A lóversenytérre vezető út két oldalán sűrű tömegben az emberek, a megrél lovasok élén Daraszelija üget fekete csohában, fekete paripán. A zugdidiek között ott van Kocsia, a csuklyáját hetykén félrecsapta. Nem volt senki, aki a játékokban vele mérkőzhetett volna! Felállt a kengyelben, s kiáltásokkal tüzelte a lovát. Ügyes volt és gyors, úgy siklott el az ellenfelétől, mint a hal. Egyszer még egy Tbilisziben rendezett versenyre is elhívták, és ott is kitüntette magát. Fellépése után a páholyba hívta egy neves író, aki erre az alkalomra maga is nemzeti viseletbe öltözött. Ezekkel a szavakkal fordult Kocsiához:


— Tudásod tulajdon nyugtalan ifjúságomra emlékeztet. Valaha magam is lovakat törtem be a Tehuri és a Hobiszckali partján. Jegyezz meg valamit, Kocsia, kedvesem: a tiszta vérű paripának három része hosszú: a füle, a nyaka és a mellső lába; három része rövid: a fara, a háta és a hátsó lába; három része széles: a homloka, a szügye és a gerince; három része tiszta: a bőre, a szeme és a patája. Kocsia, fiam — pillantott körül büszkén az író — Abdel Káder arab író és bölcselő mondotta, hogy a paripa hordozza a fejét magasan, az oldala legyen lappadt, hullámos farka fedje el a két hátsó lába közötti tért; ő mondotta, hogy a dzseirán leveléhez hasonló fülek és az előre tekintő szempár a ló igazi ékessége, a sörénye pedig sűrű legyen, s az orrlyuka széles és belül fekete...


Ilyen szavakat intézett Kocsiához a neves író, de Kocsia elfeledte őket, és kormánykerékre cserélte a nyerget. Ez, persze, később történt, az íróval még azelőtt beszélt, hogy behívták katonának.


Amikor Kocsia bevonult, a szülei teljesen magukra maradtak: egyetlen fiuk volt. Asztamur, ahogy tudott, segített nekik. Pedig ő maga kisfiú volt még, és az apja betegeskedett. De nem ez volt fontos, hanem az a feltétlen és odaadó szeretet, amelyet Asztamur Kocsia és Kocsia szülei iránt érzett. Igaz, hogy Asztamur tejfelesszájú gyerkőc volt még, de annyit azért már ő is tudott, hogy Kocsiának, ha hazajön, rendben kell találni a házatáját. S igyekezett mindenben segíteni az öregeknek: szántani, kapálni és a jószágot rendben tartani. Asztamur ábrándjaiban Kocsia legendás hős volt. Fekete csuklyás bő nemezköpenyben, fekete paripán száguldott kivont szablyával az ellenség nyomában, az meg esze nélkül menekült, de Kocsia utolérte, és felaprította a haza átkozott elleneit. Igaz, hogy a fényképeken, amelyeket Kocsia hazaküldött, nem volt se nemezköpeny, se tőr, de Asztamur mégis így képzelte el őt.


Gyakran mesélt a pajtásainak Kocsia hőstetteiről, és büszkén mondogatta, hogy Kocsia kitüntetésekkel és érdemrendekkel tér majd haza, amelyeket az ellenséggel vívott harcban szerzett.


—  De hát már réges-rég vége a háborúnak — próbáltak ellenkezni vele. Az ilyen beszéd nem volt Asztamur ínyére, haragosan válaszolt:


—  Ott, ahol Kocsia van, folytatódik a háború, csak nem közlik, világos?
—  De miért? Azelőtt közölték...
—  Azért mert... mert te ehhez buta vagy — hallgattatta el Asztamur bosszúsan a különösen hitetleneket.


Három év múltán Kocsia érdemrendek és kitüntetések nélkül tért vissza, Asztamur mégis határtalanul boldog volt. S mennyire várta, hogy Kocsia lóra pattan, és mindenkinek megmutatja, mire képes! De Kocsia nem sietett. Úgy látszott, csöppet sem érdeklik már a lovak és a lovasjátékok. Asztamur azt is észrevette, hogy Kocsia körme megfeketedett valami tapadós szennytől.


Mi lehet az? Kocsia így mesélt a rokonoknak és a szomszédoknak:
—  Kedvemre éltem. Megtanultam autót vezetni, három évig furikáztam.
—  És az ellátás milyen volt?
—  Remek. Igaz, hiányoztak a grúz ételek, de télen, amikor fagy, nincs jobb, mint a forró borscs!


Kocsia nemcsak autót vezetni tanult meg kiválóan, de oroszul beszélni is. Például, ha valaki dohányt kért tőle, minden akcentus nélkül mondta oroszul: „Miért nincs sajátod!"


A lovakkal nem gondolt Kocsia, mire neki a ló, amikor sofőr lett belőle. Elment dolgozni Ocsamcsirébe, s mint mesélték, nekifogott pénzt hajszolni. Ezt beszélték, de látszata nem volt a nagy keresetnek, feleslegesen nem adott ki egyetlen kopejkát sem, bizonyára félretette. Nemsokára megnősült. És akkor győződött meg Asztamur arról, hogy Kocsia akarattalan, gyenge jellemű ember. Ugyanis Tagú, az apja választott számára feleséget, mégpedig egyik régi barátjának a lányát. Tagú ezt mondta: „Ha a fiam vagy, őt veszed el." Kocsia meghajolt az apai óhaj előtt, s elvette, akit nem szeretett. Pedig volt Ocsamcsirében egy igaz szerelme. Asztamur is nagyon szépnek látta azt az abház lányt, akit Kocsia egyszer elhozott Zugdidibe egy műsoros estre. És mégis mást vett el. Asztamur egyszeribe kiábrándult Kocsiából. Hogy is hagyhatta el azt a szépséges teremtést ezért a csúf és ostoba lányért. Az a szegény ocsamcsirei lány, amint azt Kocsia maga mesélte vigyorogva, kisírta mind a két szemét. Mi van ezen vigyorogni való? Asztamur fokozatosan megértette, hogy Kocsia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelte. Miután szakított a kedvesével, Kocsia előbb Galiba ment dolgozni, majd nemsokára Zugdidiban kapott munkát. Teljesült az apja kívánsága. S ha már erről van szó: ugyan miért öröm olyan lányt feleségül vetetni az ember fiával, akit az nem szeret? Csak hogy éppen ő legyen a menye? Mit tehetünk, ez történt. Tagú ragaszkodott az ősi szokásokhoz és sehogy se tudta megérteni: az, ami régen helyesnek és szükségesnek látszott, nem illik az új időkhöz. Kocsia nem tudott a sarkára állni, így aztán megvolt a lakodalom. Hanem Tagú nemsokára megbánta a makacsságát, s nemegyszer átkozta el a napot, amikor a házába fogadta a menyecskét mert, mint kitűnt, elviselhetetlen volt a természete. Reggeltől estig járt a szája, nem pihent a nyelve egy percre sem, és engedelmességet követelt mindenkitől. A férjét és az anyósát könnyen az ujja köré csavarta, de az apósával nem bírt. És szűnni nem akaró civakodás fészke lett a ház. Kocsia képtelen volt eligazodni, kinek van igaza, nem tudta azt sem, kinek fogja pártját. Időnként leitta magát, dühöngött, de másnapra kialudta a mámorát, s újból a felesége rabszolgája s a szülei engedelmes fia lett. És akkor már mindenki világosan látta, hogy Kocsia gyenge ember, aki a saját házában sem képes az igazat a hamistól elválasztani. Jöttek a gyerekek: egy kisfiú meg egy kislány. Kocsia otthonülő lett, eltávolodott a barátaitól. „Nem érek rá, ott a feleségem meg a gyerekek" — utasította vissza a meghívásokat.


„Mindenkinek van gyereke" — gondolta Asztamur. Egyszóval, Asztamurnak csöppet sem tetszett Kocsia élete, s mindjobban elhidegült tőle.


Önző lett Kocsia, az ujját se mozdítaná másokért, semmihez sem fog már, ami nem hoz hasznot neki. Nem tetszett Asztamurnak Kocsia, de azért, amikor Kocsia karambolozott, Asztamur mégsem sajnált tőle semmit. Ki támogatta Kocsia családját hat hónapon át, amíg Kocsia kórházban volt? Asztamur. Ki küldözgetett pénzt a kórházba? Asztamur. Ki miatt keveredett Asztamur adósságokba? Kocsia miatt. A kórházból kijőve Kocsia azt mondta: „Soha nem felejtem el, amit értem tettél." De nagyon hamar elfelejtette. Abban az évben halt meg Asztamur apja. És Kocsia talán segített neki a nehéz órákban? Eszébe se jutott, nem adott egyetlen kopejkát sem, pedig jól keresett, és nagyon jól tudta, hogy Asztamur tele van adóssággal. De azért Asztamur kitett magáért, nem vallott szégyent, illendően temette el az apját, s újfent meggyőződött róla, hogy Kocsiára nem számíthat. Nincs szíve, nem lehet támaszkodni rá. Asztamur nem is törődött volna vele, de hát unokatestvérek voltak.


Aztán Asztamur rács mögé került, mert részegen elütött egy tehenet. Mire kijött a börtönből, ebek harmincadjára került az otthona. Az udvar feldúlva, a szőlő elgazosodott, a föld felszántatlan, a télire gyűjtött tűzifa fele eltűnt. Ki vitte el? Asztamur sejtette, sejtette azt is, ki adta el az egész babérlevéltermést. És a pénz? Hát a pénz az elfogyott Asztamur családjára, mert Kocsia segítette unokatestvére hozzátartozóit. Szépen segítette. De Asztamur ezt is eltűrte, nem szólt egy szót sem. Pedig Kocsia valóban törődhetett volna Asztamur gazdaságával, hiszen egymás mellett laktak! Kocsia azonban csak hajtogatta a magáét: megtettem, amit tudtam, elég gondom van magamnak is. Hát épp ez a baj, hogy a maga érdekeit Kocsia mindenek fölé helyezte, többre tartotta a barátságnál és a szerelemnél, többre a nemeslelkűségnél és a jóságnál. Vannak ilyen emberek, akiknek az önérzetük se számít, mert az is lelki tulajdonság, és ezeknek nincs is leikük. "Miért, hát talán nincs a világon önzetlen segítség, jóság, igazságosság, odaadó barátság? — gondolta kétségbeesve Asztamur. — Hiszen ezek a tulajdonságok különböztetik meg az embert az állattól. Ösztönei az állatnak is vannak."


Megsértődött Asztamur Kocsiára, miután kijött a börtönből, és elhatározta, hogy a jövőben ő sem bánik vele különbül. De hát ki képes erre! Ha Kocsia valamit kért, Asztamur nem tudta tőle megtagadni. Így aztán Asztamur udvarán legelt Kocsia tehene, az ő veteményesében kapirgáltak Kocsia tyúkjai. Kocsiának adta Asztamur a tavalyról maradt szénát, ahelyett, hogy jó pénzért eladta volna a piacon. Fel sem lehet idézni mindazt, amit Asztamur Kocsiáért tett. Asztamur nőtlen volt, egyedül élt, és semmit sem sajnált a rokonaitól.


Azóta két év telt el. Tegnapelőtt történt, hogy Asztamur két barátjával ment haza. Asztalt terítettek a kertben a fa alatt, áthívták Kocsiát is. Az persze örült, mindig is szerette a potya murit. Ő maga soha nem hívta át Asztamurt, ha vendégei voltak, de Asztamur mégse tette meg, hogy ne szóljon az unokafivérének. Ittak, becsíptek, Asztamur kikísérte a vendégeit, és  habár egyébként nem dohányzott —, most kedve kerekedett rágyújtani, és Kocsiához fordult
cigarettáért.


—  Nincs, nincs —, mondta Kocsia; tréfásan-e, komolyan-e, nem tudni.
—  Csak egyetlen cigarettát adj — kérte Asztamur.
—  Nem is dohányzol.
—  Adj egyet, holnap veszek neked egy egész csomaggal.
—  Tele van az üzlet, ha rá akarsz gyújtani, menj el, vegyél magadnak —, mondta Kocsia, és kelletlenül a zsebébe nyúlt, de ekkor Asztamur szemen köpte és rákiáltott:
—  Köpedelem! Hát ember vagy te?


Mindez Kocsia szülei, felesége és gyermekei szeme láttára történt, Kocsia udvarán. Itt csordult ki Asztamurból az évek során felgyülemlett sok-sok bosszúság. Már lendült a keze, hogy megüsse Kocsiát, de a legutolsó pillanatban megfékezte magát. Kocsia döbbenten, meghökkenve nézett rá, látszott, hogy ezt nem várta Asztamurtól, de felfogta, mi megy végbe, s amikor Asztamur kezet emelt rá, hátraugrott, és ijedten behúzta a nyakát. Mindez a gyermekei szeme láttára történt, a gyermekek látták apjuk megaláztatását. Asztamur akkor visszament a maga portájára. Kocsia megtörölte szerencsétlen, szánalmas arcát; őszülő, kócos fürt esett a homlokába. És Asztamur látta, hogy megöregedett Kocsia, milyen ráncos a bőre, milyen gyenge, görnyedt a válla. Csak a dereka maradt olyan karcsú, mint legénykorában...
így váltak el két nappal ezelőtt este.


—  Megfizetek neked, ha addig élek is — ezek voltak Kocsia utolsó szavai.
—  Takarodj innét, te gyáva — ezek voltak Asztamur utolsó szavai. Többé nem találkoztak.


Hát erre gondolt Asztamur egész úton. És ezen gondolkodott most is, miközben Haisiban ebédelt. Maga előtt látta Kocsia napbarnította, ráncoktól barázdált arcát. Milyen szánalmas volt, ahogy összegörnyedve állt az udvaron, megbántva, megalázva, és nem haraggal, nem bosszúvággyal nézett Asztamurra, inkább megbántottan, és csodálkozva.
"Megfizetek, ha addig élek is!"


Hogy fizethetne meg a szerencsétlen? Mire lett volna képes?


Asztamur megrázta a fejét, hogy szabaduljon a gondolataitól, és folytatta az evést, de megint ugyanaz jutott az eszébe.
„Megfizetek, ha addig élek is!"


Szegény fickó! Képtelen volt helytállni. Egy ízben az étkezdében részeg sofőrök bort öntöttek a nyakába. Ő meg, mintha mi sem történt volna, tréfára vette a dolgot, sőt még otthon is nevetve mesélte el, mintha valami nagyon mulatságos történt volna.


—  Egy egész pohárral löttyintettek oda — kacagott Kocsia —, tetőtől talpig eláztattak, még jó, hogy az öreg munkaruhámban voltam.


Azután Asztamur beszélt azokkal a tréfacsináló sofőrökkel, hogy máskor ne merészeljenek gúnyt űzni az unokafivéréből.


Asztamur ebédelt, és akarva-akaratlan Kocsiára gondolt. Reggel óta nem evett, de hiába, most sem csúszott le a falat a torkán. Megivott két pohár bort, de ettől sem támadt étvágya. Vett egy csomag cigarettát, és rágyújtott, pedig eddig nem dohányzott. Nem segített ez sem. Önmagát nem csapja be az ember. Ült Asztamur az étkezdében, és töprengve meredt egy pontra az ablakon túl. Két részeg alak közeledett lóháton az úton. Csoda, hogy nem estek le a nyeregből. Az étkezde előtt leszálltak, tántorogva beestek az ajtón, és lármásán bort követeltek. Asztamur fizetett, és elment. Nem szenvedhette a részegeket.


Megállt a hídon — a hegyszorosra már alkonyat borult, hűvös volt, csaknem hideg. Szüntelenül, fülsiketítő hangon zúgott a folyó. A hegyek csúcsát még bevilágította a nap. Odafönt az erdő megritkult, tömegéből különálló fák váltak ki, még feljebb mezők kezdődtek.


Meglehet, hogy tegnap, ugyanebben az időben Kocsia ugyanitt állt a hídon, és nézte a hegyeket. Vagy lehet, hogy nem emelte föl a fejét? Megindította Asztamurt Kocsia halála? Természetesen.


De nem hatolt a szívéig. Túlságosan keserű volt a csalódás. Szegény Kocsia! Milyen szörnyű vég leselkedett rá! És Asztamurral is megtörténhet ugyanez. Hiszen ő is sofőr, és ugyanazon az útvonalon jár nap mint nap. Hej, milyen kicsi is az ember!


S ugyanaz a sorsa mindenkinek! Születnek és meghalnak. Szegény Kocsia! Lehet, hogy voltak hibái, de azért ő is csak ember volt, éppúgy, mint bárki más, mint Asztamur. Nem értett semmit az élethez, de azért kár érte mégis. Élhetett volna, nevelte volna a gyermekeit, megöregedett volna.


Érdekes, vajon mi az oka, hogy minden ember a saját életszemléletét tartja egyedül átfogónak és érvényesnek? Mindenki elégedett magával, és elvárná, hogy a többiek is olyanok legyenek, mint ő, hozzá hasonuljanak. Miért nem tűrjük a vélemény- és nézetkülönbségeket? Hiszen elvben minden gondolat a valóság visszatükrözésének része, a valóságra pedig millió szemszögből tekinthetünk, a helyénvaló lehet minden egyéni álláspont. Türelmesnek kell lenni, segíteni egymásnak, és közösen harcolni a gonoszság és a halál ellen.


Asztamurnak nem tetszett Kocsia, de ugyan ki kérdi Asztamurt? Zavarta Asztamurt Kocsia? Magának élt, élhetett volna ugyanígy tovább. Asztamur apja, aki a maga korában művelt, olvasott embernek számított, szerette mondogatni: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél."


Csak most hatolt el Asztamurig e szavak lényege. Milyen jogon ítéli ő meg Kocsiát? Hiszen lehet, hogy Kocsia képtelen volt másképpen élni, talán nem is tehet róla, hogy ilyen gyengének és akarattalannak született. Az ő bűne vajon, hogy sok mindent nem értett, nem tudta, mi a jó és bosszulatlanul hagyta a rosszat? Talán ő maga is szívesen megváltozott volna, de az élet nem tette ezt lehetővé. Hát akkor élhetett volna, ahogy tudott. Ugyan mit akart Asztamur, mit kívánt Kocsiától? Hogy olyan legyen, mint ő? Hogy pontosan úgy viselkedjen, amint az Asztamur véleménye szerint nagylelkű és nemes? De hát hiába óhajtotta ezt Asztamur, Kocsia képtelen volt rá. Istenem, hát élt volna akkor, ahogy tudott! Hiszen tegnap ilyenkor még élt!


Asztamur beült a volán mögé, és megpróbált elszakadni az emlékektől. Még egyszer végigpillantott a tájékon, azután elindította a teherautót. Eleinte nem gondolt semmire, csak az utat figyelte, amelyen tegnap, éppen ez idő tájt Kocsia is végighaladt. Később, amikor Haisi messze mögötte maradt, Asztamur újra Kocsiára kezdett gondolni. Most azonban csupa jó jutott az eszébe róla. Mert voltak jó tulajdonságai. Például egyáltalán nem volt irigy; soha nem zavarta a más boldogsága. Hogy örült, amikor Asztamur kijött a börtönből! Őszintén örült, még ha nem is rendezett mulatságot, mint Asztamur barátai. És ugyan mire valók a mulatságok? Kocsia talán kevésbé örült a többieknél, hogy Asztamur visszajött? És szabad lelketlennek nevezni Kocsiát? Hát talán nem sírt, amikor Asztamur apját temették? Asztamur érezte, hogy a bánata őszinte: végtére is a nagybátyját veszítette el. Meglehet, ha Kocsia feleségül veszi azt az ocsamcsirei szép lányt, boldogabb lett volna az élete. Lehet, hogy akkor veszítette el az önbizalmát és a büszkeségét. Lehet, hogy minden közömbössé vált a számára, nem érdekelte az élet, hiszen nem melengette sem öröm, sem szerelem. Lehet, hogy minderre nem is gondolt, de azért így volt ez. És ha titkon gyötrődött? Ki nem hibázik ifjan, s hányszor változtat meg egyetlen hiba gyökeresen egy egész életet! Miért nem gondolt Asztamur erre sosem? Miért nem szólt Kocsiához melegen, gyengéden, miért nem buzdította? Hiszen semmi nem okoz akkora örömet, mint a jó szó. Hol van most az a lány, akit Kocsia szeretett? Elszomorítja-e Kocsia halála? Szegény Kocsia. Tegnap, ugyanekkor, ugyanígy ült a volánnál, és ugyanezen az úton haladt. Hány kilométer van az Ördögkanyarig? Három. Tegnap, amikor Kocsia itt járt, nem gondolta, hogy félóra sincs hátra az életéből. Bizonyára előrenézett, ugyanazt látta, amit most Asztamur, ugyanígy dübörgött a teherautóval lefelé, és egyáltalán nem gondolt a közelítő halálra.


Asztamur lenézett. A szorosban összesűrűsödött a köd, és eltakarta a folyót. Sötét lett. Asztamur bekapcsolta a fényszórót. A kanyarban sötétlő útszéli bokrokra hullott a fény. Az üres teherautó közeledett az Ördögkanyarhoz. Lassan, feltartóztathatatlanul. Asztamurt szorongás fogta el. Hiszen tegnap, ugyanekkor, itt járt Kocsia.


– Szegény Kocsia - sóhajtotta, s érezte, hogy könny futja el a szemét.


Tegnap éppen ilyenkor, vagy tán egy csöppet előbb, vagy tán egy csöppet később Kocsia ugyanígy közeledett az Ördögkanyarhoz. Hej, rosszul viselkedett Asztamur szegény Kocsiával!


„Megfizetek, ha addig élek is!"
Ugyan, hogy fizethet meg most már!


Asztamur rátaposott a gázra, hogy mielőbb túljusson ezen a szerencsétlen helyen.


A kocsi felgyorsult, s már látszott is az Ördögkanyar. Nem jó itt egyedül. Asztamur tovább fokozta a sebességet - el innen, el! Itt mindig hideg van, de ma - különösen. Tegnap, ugyanekkor, itt járt Kocsia, s már csak percei voltak hátra. De hiszen ugyanez megtörténhet Asztamurral is Bizony, megtörténhet, de Asztamur tudja, hogy nem történik meg.
"Szegény Kocsia" - gondolja Asztamur, s a teherautó a lehető legnagyobb sebességgel száguld, neki az éles kanyarnak, megcsúszik, s az első kerekek már a levegőben vannak. A levegőben vannak az első kerekek és nem a földön, de a fejvesztett Asztamur még mindig nem hiszi, nem hiszi, hogy ez lehetséges, minden erejéből nyomja a féket, felemelkedik az ülésen, már vége, már elítéltetett, s csak azt látja, hogy villámsebesen közeledik a folyó, s tudata utolsó jajdulása hangzik: „Csak nem? Csak nem?"


A túlparton csikósok ülnek a hegyoldalon a tűznél, vacsorát készítenek. Az egyik nagyon fiatal, majdnem gyerek, a másik középkorú férfi. A legényke hirtelen felugrik és kiált:


-  Egy teherautó zuhant le az Ördögkanyarból!
-  Tudom — néz rá csodálkozva a társa.
-  De nem tegnap, hanem ma, most, az imént! A saját szememmel láttam!
-  Rosszul láttad.
-  Becsületszavamra láttam! Világitottak a fényszórói, azután kihunytak és - kész.
-  Ez lehetetlen - mondta hangosan az idősebbik.
-  Miért?         
-  Mert tegnap ugyanitt, ugyanebben az időben lezuhant egy teherautó. Nem lehetséges, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben egymás után két autó zuhanjon le.
-  És miért nem lehetséges?

HARSÁNYI ÉVA fordítása

Néhány szó Guram Gegesidzéről:


Sz. 1934-ben, grúz író. 1957-ben fejezte be Tbilisziben az egyetemet. 1957-től publikál. Néhány elbeszéléskötet, valamint a Pogonyja ('Hajsza')  és a Gresnyik ('Bűnös') c. regények szerzője. Jó pár filmforgatókönyvet írt. Magyarul antológiákban jelentek meg novellái.




(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 96-101. oldalak)

Válogatás a mai grúz irodalomból (5)

GURAM GEGESIDZE
Ördögkanyar


1

A fiatal író hosszú ideje üldögélt már a poros országút szélén: Szvanétia felé tartó gépkocsira lesett. Nagy volt a meleg, az író izzadt. Meglehetősen kifakult, zöld inget viselt, foltozott ócska nadrágot és súlyos bakancsot. Egyáltalán nem hasonlított sikeres, magabiztos szerzőre. Szerény holmija elfért a hátizsákban, amely mellette feküdt a padon. 
Kíméletlenül porzottak tova az; úton a teherautók; egyik sem tartott a messzi, kéklő sziluettel kirajzolódó hegyek felé.


—  Hallgass rám, öregem, menj el Dzsvariba, ott hamarább találsz autót — javasolta az írónak az a fickó, aki mellette ült, és nyilván egyáltalán sehová sem sietett, mert már több mint egy órája csevegett a fociról. Úgy vélekedett, hogy a zugdidi Gegenava a legjobb futballista, de nem ám csak Grúziában, hanem a határain túl is. Ezt nem mondta ki nyíltan, de nyilvánvaló volt, hogy így gondolja: nemcsak Grúziában, de az egész világon... — Ha Dzsvariban sem találsz kocsit, gyere vissza Zugdidiba.


Végül is érdemes megfogadni egy ilyen rokonszenves ifjú tanácsát, aki önként megosztotta és megszépítette a várakozás nehéz perceit. Az író megállított egy Dzsvari felé tartó másfél tonnás teherautót, elbúcsúzott új ismerősétől, és felmászott a raktérbe.


Egy óra múlva Dzsvariban volt. S alig érkezett meg, eszébe jutott, hogy ebben a faluban dolgozik egy hajdani egyetemi diáktársa. De hogy hol, azt képtelen volt felidézni. „Ha tudnám, hol dolgozik, most meglátogathatnám" — gondolta az író, mialatt lekászálódott a kocsiról, és pénzt adott a sofőrnek.


—  Találhatok itt Szvanétiába tartó kocsit? — kérdezte.
—  Nem tudom. Ott az étkezde előtt egy teherautó, kérdezd meg. Én Calendzsihába megyek.
 Az író vállára vette a hátizsákját, és elindult. Súlyos, vasalt bakancsa belesüppedt a hőségtől meglágyult aszfaltba. Nagy volt a meleg, ámbár, mivel a nap sűrűn rejtőzött felhők möge-és a távoli hegyek fölött borús volt az ég, várható volt, hogy megváltozik az idő.


Az író bepillantott az étkezde előtt várakozó teherautó vezetőfülkéjébe, de az üres volt. Viszont a rakodótérben, az oldalfalak közé erősített deszkákon emberek ültek táskákkal, kosarakkal zsákokkal, és élénken beszélgettek.
—  Hová? Hová? — kérdezte az író, és feltette a lábát a kerékagyra.
—  Nem tudom  — mondta egy fiatalos, borotválatlan férfi, aki a legközelebb ült hozzá és éppen cigarettát sodort.
— Mi  az, hogy nem tudod? Fönn ülsz egy autón és nem tudod, hová megy? - fakadt ki az író.


Az asszonyok abbahagyták a beszélgetést, és feléjük fordultak.
— És maga merre tart? — kérdezte egy fekete ruhás menyecske. 
— Szvanétiába — válaszolta az író — Becsóban van dolgom. 
— Nem jó. Ez a kocsi csak Haisiig megy.
— Akkor Haisiba megyek — és az író eltökélten felmászott a teherautóra. Érezte, hogy megjelenése valamiért ellenséges érzületet vált ki, és ettől ingerült lett. 
— Megkérdezhetnéd, fiam, a sofőrtől, fölvesz-e egyáltalán — mondta a borotválatlan. 
— Fölvesz, minek azt kérdezni — az író leült melléje, és a lába elé dobta a hátizsákot. A többiek folytatták megszakadt beszélgetésüket. Az író ismerte valamelyest a megrel elvet, de jövendő útitársai olyan gyorsan beszéltek, hogy ő csak azon ámuldozott, hogyan érthetik meg egymást.


A sofőr még nem jött. Az író már megbánta, hogy fölmászott erre az autóra. Az orra előtt fordult ki egy ugyanilyen teherkocsi a Szvanétia felé vezető útra. Ha arra ül, gyorsabban érkezik Haisiba! Hát igen, ez az utazás kezdettől rosszul alakul! Déli tizenkettő, s még ha azonnal talál is fel a hegyekbe menő autót, legjobb esetben is kilenc-tíz óra tájt ér Haisiba, „A végén még kénytelen leszek szabad ég alatt tölteni az éjszakát" — gondolta rosszkedvűen az író.


Elárulhatjuk, hogy előérzete nem csalta meg, s azon az éjszakán valóban egyedül gyalogolt a Becsótól Mazeráig, azután még feljebb, a Dolra forrásvidékén át egészen a Csihrini völgyig.


A sofőr még mindig nem volt sehol. Most már a többiek is türelmetlenkedtek.
-  Hová lett? — kérdezte valaki hangosan.
-  Ebédel.
-  Szép kis ebéd — morogta az első.


Még néhány ember mászott fel a kocsiba. Örültek, hogy autót találtak, s benne ismerősöket, ám azokat úgy elcsigázta már a várakozás, hogy nem osztoztak az örömükben, és kelletlenül fogtak beszélgetésbe.
-  Induljunk! Elég volt! Induljunk! — hallatszottak egyre-másra a női hangok, de hogy kihez, az felfoghatatlan volt. Nyilván csak kicsordult belőlük a türelmetlenség.


Végre megjelent egy alacsony, harminc év körüli ember, a sofőr. Ugyan mit ehetett ilyen hosszasan ez a kákabélű? A kocsiban ülők felélénkültek, zajongani kezdtek.
-  Jön! Jön! — hajtogatták boldogan az asszonyok, mialatt a sofőr ráérősen ballagott a kocsi felé. Útközben még megállt, elcsevegett valakivel, azután lassan, ráérősen továbbindult a teherautó felé.
-  Ide figyelj, hová tűntél, már majdnem megsültünk — kezdtek rá a férfiak, de egyáltalán nem zsémbesen, sőt inkább örömmel.


Jobb kedvre derült az író is. A sofőr pedig elégedettnek, mi több, vidámnak látszott. Fellépett a hágcsóra, és hátrapillantott a raktérbe. Az író kihasználta az alkalmat, és megkérdezte:
-  Pajtás, csak Haisiig mész?
-  Igen — felelte a sofőr, és tréfálkozni kezdett a többiekkel. — Mi történt, elvtársak, honnét verődtetek össze ennyien? — Dzsudzsgu, aranyoskám, várj még egy percet, Vardo elszaladt a boltba, de rögtön jön —  kérte az egyik asszony. 
— Mire neki az a bolt?
— Kenyérért ment.
— Hűha, kenyér! — kiáltotta Dzsudzsgu — majd elfelejtettem! — Leugrott, és szép nyugodtan elidult a bolt felé, amely ott volt az étkezde mellett.


Az utazás is tevékenység, és a tevékeny ember nem unatkozik. Alig ért be a kocsi a völgyszorosba, alig bukkantak fel a folyó két oldalán az erdő borította hegyek, amelyek felől olyan erős vízszagú hűvösség, föld-, lomb- meg mohaszag áradt, hogy a teherautó felverte por sem tudta elnyomni, az íróban máris újjászületett a remény, hogy Haisiban talál majd autót, amely céljához viszi. Örömmel nézte a hatalmas szálfákat sodró, szeszélyesen kanyargó, zavaros vizű folyót, a lankákon a kukoricaföldeket, és följebb a hegyi legelőkhöz vezető ösvényeket, és öntudatlanul is azon volt, hogy jól megjegyezze mindezt, mert hátha fölhasználhatja még egy leíráshoz.


A teherautó rázkódott és zörömbölt az Inguri [grúzul: Enguri] völgyében. Az emelkedőkön, amikor a motor — úgy tetszett — erejét túlfeszítve zúgott és hörgött, az író nem hallotta, miről beszélnek útitársai, de amint egyenesbe jutottak, azzal szórakozott, hogy fülelt. Az asszonyok főként a bevásárlásaikról beszéltek, az árakról, az otthon váró teendőikről. A férfiak meg az útépítésről, amely a folyó túlpartján kezdődött; végig az út mentén látszottak a felrobbantott sziklák maradványai.


—  Klassz út lesz — állította egy férfi, akinek hosszú, vörös bajusza volt, és kívülhordós nagy zsebes kék inge, amit olyan ezüstövvel fogott át, amilyet egyébként, a grúz népviselethez, a csohához használnak.
—  Ez? — kételkedett a borostás képű, akivel elsőnek elegyedett szóba az író. — Két kocsi se fér majd el rajta egymás mellett.
—  Ucsa, fiacskám — fordult hozzá egy idős asszony, aki egészen elöl ült —, igaz, amit beszélnek?
—  Igaz — bólintott Ucsa.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltott föl az asszony, és ujjaival végigszántott az arcán, mintha karmolna.
—  Miért, mi történt? — kaptak rajta mind az asszonyok, és készen a siránkozásra, máris az arcukhoz emelték tenyerüket.
—  Egy teherautó felborult, és lezuhant az Ördögkanyarban.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltották mind az asszonyok, és ujjaikkal végigszántottak az arcukon, de csak könnyedén.
—  És sokan voltak rajta?
—  Csak a sofőr — mondta Ucsa.
—  Összetörte magát?
—  Meghalt.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! Nős volt a szerencsétlen?
—  Két gyereke van, egy fiú meg egy kislány.
—  Ó jaj, ó, jaj!
—  Remek fickó volt — mondta Ucsa, pedig nem is ismerte az áldozatot, csak örült, hogy magára vonta a közfigyelmet.
—  Boldogtalan asszony! Boldogtalan gyermekek!


Az író lenézett a teherautó oldalán át oda, ahol a folyó fenyegető hullámai verték a partot. Megkísérelte elképzelni annak az embernek a helyzetét, aki ebbe a folyóba zuhan. „Átúszni képtelenség, s különben is, aki ilyen magasból lezuhan, összetöri magát a sziklákon. S mi lesz, ha a mi kocsink is felborul?" Ez a gondolat alaposan elrontotta a hangulatát, habár úgy döntött, butaság olyasmin gondolkodni, ami be is következhet, meg nem is.
—  Mikor érünk Haisibe? — kérdezte Ucsától.
—  Négy óra tájt.
—  Lesz kocsi Haisiból Mesztiába?
—  Tudj' isten, néha van, néha nincs.


Az író elhallgatott. Útitársai egy ideig még a szerencsétlenül járt sofőrről beszéltek, azután áttértek más szerencsétlenségekre, végül egészen témát váltottak.


Az út völgybe ereszkedett, s a folyó süketítő zaja megcsöndesedett. A teherautó most az úttól sövénnyel kerített kukoricaföld mellett futott, amelynek végén szalmatetős pajta állt. A nap kegyetlenül tűzött, még az út menti fák sem nyújtottak védelmet perzselő sugarai elől. kisvártatva azonban megint szűkült az út, s újra hallatszott a folyó zúgása. Az út itt a folyó mentén, pontosabban a folyó felett húzódott, s a víz olyan viharos-vadul zúgott, hogy az író megint azon kezdett töprengeni, lehetséges-e kiúszni, kiszabadulni az örvényből, ha történik valami?


Akkor is ez a gondolat foglalkoztatta, amikor a teherautó megállt egy náddal födött pacha, egy kis étterem mellett. A tető felett füst kígyózott. Az étterem a parton állt, hozzáragasztott balkonja a folyó fölé nyúlt ki. A sofőr kiszállt, bement, és igen gyorsan vissza is tért.


—  Miért álltunk meg? — kérdezte az író.

Válogatás a mai grúz irodalomból (4)

REVAZ INANISVILI
Éva

Bár sötét volt, Ábel figyelmét mégsem kerülte el Éva nyugtalansága. Éva a kerítésajtónak dőlve állt, aktatáskáját egyik kezéből a másikba tette, aztán megigazította svájcisapkáját — valahogyan egészen különösen hordta; egy kicsit félrecsapta, és könnyedén a homlokába húzta —, majd eltakarta tenyerével a szemét.


—  Szeretnék egy kérdést feltenni neked — mondta Éva, miközben továbbra is a szeme előtt volt a keze.
—  Akár kettőt is.
Éva habozva ránézett, és lehajtotta a fejét.
—  Nem, most nem.
—  Hát mikor?
Még mindig nem emelte fel a fejét.
—  Most nem... Holnap... Na, szevasz. 
Ezzel elszaladt.


Következő nap este Ábel az öreg juharfánál várta. Éva órái fél kilenckor fejeződtek be. Ábelnek úgy tűnt, hogy az iskola kapujában egyformán pirospozsgás lánykák álldogáltak, olyanok, akiknek arcára az egészség festette a rózsákat, és ez megkülönbözteti a falusiakat a városiaktól. Az öreg pedellus illedelmesen trónolt egy támlátlan széken, hosszú szárnyú fekete kabát, széles karimájú, kekiszínű kalap — hajszálra a negyvenes évek kolhozelnöke. Nyolc huszonötkor felvette az asztalról a sárgaréz csengettyűt, amilyen a petróleumárusoknak is van, és a csengettyűvel a kezében mozdulatlanul állt, mint egy szobor, egészen addig, amíg a mutató el nem érte a fél kilencet. Akkor felemelte a csengettyűt és megrázta. Ábel tudta, hogy a csengetés után még néhány percet várnia kell, de olyan gyötrőn lassan teltek ezek a percek. Hogy jobban múljon az idő — mustrálgatni kezdte az arra járókat.


Az utcát sűrű köd lepte el. A lámpák alig világították meg. A bágyadt fényben mint muslicák kavarogtak a szemerkélő esőcseppek. A sarkon egy férfi bukkant elő. A járásából ítélve virágos hangulatban volt. Ez hamarosan be is bizonyosodott. Néhány lépést tett, hirtelen megállt, lekapta a sapkát a fejéről, a mellére szorította, és rázendített: „Jöjj vissza, a szerelem hív téged, jöööjj vissza!"


A kihalt utcán még egy járókelő tűnt fel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő is kapatos. Meghallotta az éneklést, megtorpant, körülnézett, odasompolygott az éneklőhöz, és bokán rúgta. Az énekes, mint akit leforráztak, nekilódult, és körül sem nézve elszaladt.


—  No né! Tenoristaaa! Hősszerelme-es! — kiabálta fulladozva a nevetéstől a második járókelő. Majd gondolt egyet, s a másik nyomába eredt.


Még nem járt messze a két részeg, amikor egy fiatalember és egy lány jelent meg az utcán. Ábel mellé értek.


—  Tudod, hogy én mindenre képes vagyok — mondta a fiú, szemlátomást igyekezve megfélemlíteni a lányt.  — Majd elhíresztelek rólad valamit, az apád fülébe jut, és majd meglátjuk, hogyan menekültök el messzire anyáddal...


A lány lopva Ábelre nézett, és a fiúhoz fordult.
—  Bolond vagy te — mondta zavartan mosolyogva...


Most egy macska futott át az utcán. Aztán jött egy férfi fűrésszel...


Ekkor megszólalt a csengő.


Ábel látta, hogy az iskola sárga fényű ablakaiban fekete árnyak kezdenek mozogni. Aztán megjelentek a megvilágított lépcsőkön. Ábelnek úgy rémlett, hogy az árnyak kisebbek lettek, mintha megrettentek volna attól a sötéttől és elhagyatottságtól, amely az iskola kapuján kívül leselkedett rájuk. Végül Éva is előkerült. (Most már persze semmi más nem érdekelte Ábelt.) Éván ugyanaz a szürke svájcisapka volt, mint múltkor, kurta fekete kabátkát viselt, amelynek minden gombját begombolta. Ábel arra gondolt, hogy ez a kabát valamikor talán az anyjáé volt, majd a mama után az idősebb nővér hordta, és csak a legvégén, az öröklés sorrendjének megfelelően kapta meg Éva. A gallér alól háromszögletű piros muszlinkendő kandikált ki. Éva bal kezében vitte aktatáskáját, jobbját pedig kissé oldalt tartotta, kaszáló mozdulattal, mintha ketté akarná szelni a levegőt. Önérzetesen lépdelt, fejét büszkén felemelve.


Ábelnek tetszett ez a csinos, erős testű lány, tetszett bibliai neve — Éva, nyilván azért, mert neki is bibliai neve volt. De mindennél jobban a szeme tetszett neki — azok az óriási, sárgászöld, bágyadt szemek. Nemegyszer megfigyelte, milyen érdeklődéssel veszik szemügyre Évát az utcán. Sőt az ismeretlen emberek csodálkozva meg is állnak, és leplezetlenül utána néznek.


Ábel nagyon is jól tudta, hogy egy feltűnő szépségnek milyen veszélyt rejt ez a hatalmas zsongó méhkas, amelyet „modern városnak" nevezünk. Bár Éva nem is olyan szép — ugyan Ábelnek ő volt a legszebb a világon —, mégis azt érezte, hogy a szeme — amely egyszerűen rendkívüli — még sok gondot okozhat neki.


„Vajon mit akar kérdezni tőlem?" A kérdéseknek ezer meg ezerféle variációja fordult meg a fejében, és csalt mosolyt az arcára — mert mintha mindegyiket egy gyerek tette volna fel.


Kezét nyújtotta Évának (akinek egyébként hideg, kissé érdes keze volt) — szemébe nézett, igyekezett kitalálni, mire gondol. Éva ma nem horgasztotta le a fejét, mint tegnap. Magasra emelte a tekintetét, ment, nem rejtette el arcát a szemerkélő eső elől. Kiértek a térre, ráfordultak a főutcára. Éva megállt a hatalmas eperfa alatt. Néhány ága le volt vágva, de még ez sem csúfította el — annyira dús volt a koronája. Éva szerette ezt a fát. Órákon át képes volt nézni, hogyan nyüzsögnek rajta a csavargó verebek. Éva úgy mesélte, hogy egyszer a hold belegabalyodott az égre törő ágakba, mint egy hálóba...


Ma se veréb, sem hold nincs itt. Éva odament a fához, háttal a törzsének dőlt, megpihent. — Amikor elfog a honvágy, mindig eljövök ehhez az eperfához. Odasimulok hozzá az arcommal, látod, így.. . és mélyeket lélegzem, mintha otthon lennék, a falumban, a kertünkben. .. Egyszer is itt álltam, amikor idejött hozzám egy asszony, és együttérzően megkérdezte: „Valami baj van, kislány?" Már sokszor feltették nekem ezt a kérdést. Bizonyára te is megfigyelted: mihelyt az ember magába mélyed, a környezete máris különösnek, betegnek véli, és mindenki érdeklődik: ugyan mi bántja...


Éva elhallgatott, Ábel számára most már nyilvánvaló volt, hogy valami felizgathatta. Aztán a lány hirtelen, szó nélkül a park felé indult.


Az ősz elérte a várost, bőkezűen arányló leveleket terített szét, tarka szőnyeget borított a park sétányaira, amely zizegett a sétálók lába alatt. Ábel hallgatott. A park legjobban kivilágított helyéhez, a pázsithoz értek. Éva hirtelen szembe fordult a fiúval, és mindkét kezével erősen a melléhez szorította aktatáskáját, mintha ez erőt adna neki.


— Meg akartam tőled kérdezni... És itt... Itt világos van... És látom a szemedet... És te is az enyémet... Csókolóztál már úgy valakivel, mint velem?...


Ábel látta, milyen nehezére esett ezt megkérdezni. Éva sápadtan állt, szemébe könnyek gyűltek. Ha Ábel most őszinte... De Ábel megérezte (hiszen nemegyszer magyarázták már neki), hogy nőnek ilyen esetben jobb lódítani, mégpedig minél meggyőzőbben, mintsem megmondani az igazat... Éva tekintetét állva, határozottan ezt mondta:


—  Nem... Sohasem.
—  Esküszöl?
—  Esküszöm.


Éva már nem tudta, tovább visszafojtani könnyeit.
—  Én viszont már csókolóztam így... Engem már háromszor csókolt így fiú... Ha tudsz... bocsáss meg... — mondta remegő ajakkal.


Ábel hirtelen esőszagot érzett — esőszagú volt Éva szája. Leült a pázsit szélére, és lentről felnézett Évára. Bár Éva nem akarta, hogy Ábel lássa könnyeit, mégsem hajtotta le a fejét. Ábel elmosolyodott, talált az avar között egy követ, meglóbálta, és bedobta a tujabokorba. A bozót ágai nyugtalanul ringani kezdtek, majd újból mozdulatlanná váltak.

FÓTI EDIT fordítása

Néhány szó Revaz Inanisviliről:


Sz. 1926, grúz író. 1956-ban fejezte be az egyetemet Tbilisziben. 1950-től publikál. Sok elbeszéléskötet, valamint ifjúsági regény szerzője. Főbb művei: Ggye zsivjot szkazocsnyik ? ('Hol él a mesélő ?'); Zimnyaja szkazka ('Télimese'). 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 85-87. oldalak)

Válogatás a mai grúz irodalomból (3)

TAMAZ BIBILURI
A Nagy meg a Kicsi

Hideg sötétség. Az ég kitisztult, s ettől még hidegebb lett. A vegyesbolt környéke néptelen, mindenki hazament. Csak a Nagy meg a Kicsi toporog egy helyben és halkan beszélgetnek. Unatkoznak.


A Nagyon rövid, tűzött vattakabát és durva katonacsizma. Nem is olyan nagy termetű, de a Kicsi mellett hatalmasnak, valósággal felnőttnek látszik. A Kicsin bokáig érő, öreg irhabunda, amibe folyton belegabalyodik. Prémes sapkája a szemébe húzva, a kezét bebújtatja a bunda ujjába, mégis fázik, s hogy felmelegedjen, esetlenül ugrándozik, egy álltó helyében.


Ami a kettejük barátságát illeti, abban a Nagy termetes, rudas-ígáslóra emlékeztet, amely határozottan baktat az úton, a Kicsi meg, akár egy éretlen kiscsikó, gondolkozás nélkül és bizakodva üget utána.
Feltámadt a szél.


—  Gyerünk haza... — hadarja alig hallhatóan a Kicsi.
—  Micsoda ötlet! Nézd csak — az ég is tiszta, a hó is elállt!
—  Hát aztán? Még hidegebb lesz!
—  Tűrj egy kicsit!
—  Lefagy a lábam..
—  Akár egy kislány!
—  Magad vagy a kislány
—  Igenis, te vagy a kislány. Nézz csak végig magadon: hogy nézel ki?


Egészen besötétedett. A fák mögül előbújt a nagy, kerek hold. Kigyúltak a csillagok. Az előbukkanó körzeti rendőr gyanakodva sandított a fiúkra.
—  Mit műveltek itt?
—  Semmit!..  Állunk!...
—  Tünés innen!


Még hidegebb lett. A fagy csontig hatolt. Körös-körül sehol egy lélek, csend van. Se fejszecsattogás, se tehénbőgés nem hallik. Az ablakok világosak. A tetők felett füst bodorodik.


—  Gyerünk borozni! — javasolja a Nagy.
—  Na hiszen...
—  Kislány vagy!
— Jó, legyek kislány, ha te mondod...
— Voltál már részeg?


A Kicsi még soha nem ivott, így hát nincs mit mondania.
— Hát ez az! — mondja a Nagy.
— Mintha te... hogy te... — morogja a Kicsi.
— Hát ki ivott meg a múltkor két liter bort?
—  Két litert... Persze, hazudj csak!
—  Nem hiszed? Aki kettőnk közül hazudik, az... káromkodjak egyet?
—  Káromkodj.. . Hát aztán!
—  Tudod mit, nem káromkodok.


A Nagy meg a Kicsi bemennek a falatozóba. A helyiség üres. A kályha kihűlt, s az étteremben csaknem olyan hideg van, mint az utcán. A kövér büfés a sarokban ül az asztalnál és csattogtatja a számvető golyóit. A Nagy határozott lépésekkel a pulthoz megy.


—  Egy üveg „Szaperavi"-t!


A büfés feláll, végigméri a Nagyot, s kinyitja az üveget. Aztán egy tányérra rárak néhány szelet sajtot meg egy adag zöldségfélét.


—  Vigyázz, nehogy aztán baj legyen.. . Apád tegnap is leszidott. Azt mondja: minek itatod a fiút! Mi közöm hozzá?! Tán kiskorú vagy? Hány éves vagy?
—  Húsz — kerekíti fel a Nagy. — Mi a baj?
—  Hát hogy honnan van pénzed?
—  Hogyhogy honnan? Megdolgoztam érte. Egész őszön le se szálltam a traktor nyergéből! 
A büfés elhallgat, s visszamegy a számvetőhöz. A Nagy meg a Kicsi az étterem mélyére húzódnak, egy asztal mellé. A Nagy tölt a borból. A Kicsi rögtön eltolja a poharát. A Nagy megértőén bólint, s ezúttal nem tesz megjegyzést: egyedül iszik, s egyben ő maga a tamada is.


—  Legeslegelőször igyunk a szüleinkre! Ha ők nem lennének, mi sem lennénk ezen a világon... Ezt meg ürítsük a barátainkra: azokra, akik a hadseregben vannak, Vahtangra és Paatura. Nemsokára engem is besoroznak.
—  Engem is... — mondja halkan a Kicsi.
—  Igyunk azokra, akiket szeretünk! — folytatja a Nagy, s nevetésbe tör ki.
—  Minek örülsz? — kérdi a sarokból a büfés.
—  A lányokra iszunk! — magyarázza a Nagy, s emeli poharát.
—  Tiszta apja! — kaccant a büfés fejcsóválva.


A Nagy már kiürítette az üveget. Sötét bőrű, napsütötte arca kipirult, ajka égővörös. Bekap egy kis hegyes paprikát, rágatlanul lenyeli, aztán feláll. Nyomában fölkel a Kicsi is.
—  Ez a tiéd! — mondja komolyan, felnőttesen a Nagy, s az asztalra dobja a pénzt.  — Nem kérek vissza!
—  Nyughass. És eszedbe ne jusson moziba menni — részeg vagy — mondja a büfés, föl sem állva.


Az utcát elöntötte a holdfény. A havon élesen kirajzolódnak az árnyékok. Nappali világosság van.
—  Csókolóztál már valaha is lányokkal? — néz le a Kicsire a Nagy. A Kicsi még soha nem csókolózott, így hát hallgat.
—  Hát ez az!
A Nagy szeme szokatlanul csillog, a Kicsi meg félretekint.
—  Mintha te... — suttogja a Kicsi.
—  Hát ki volt az... a múltkor... ott...
—  Nem tudom, én nem voltam ott.
—  Ha nem tudod, hát hallgass! 
Egy darabig csöndben ballagnak.
— Hideg van - mondja a Kicsi, fázósan megvonja a vállát, és csaknem a feje búbjáig beburkolózik a bundájába.
—  Gyerünk, ijesszük meg Natelát! — javasolja váratlanul a Nagy.
—  Megőrültél? Kapunk az apjától, de olyat!
—  Az apja a városban van. Az anyja is. 
— Biztos megjöttek már...
—  Dehogyis, a busz üresen érkezett.
—  Haza kell mennem...
—  Szép kis férfi vagy te!
—  Jó, ha egyszer te mondod...
—  Gyerünk, valamit mondanom kell neki!
—  Hívott?
—  De mennyire!
—  Rimánkodott? Gyere, mondta, mert ha nem, hát felkötöm magam?!
—  Nem akarsz, ne gyere. Boldogulok magam is.