A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Papernij. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Papernij. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 23., csütörtök

Csehov emlékszám (11)


ZINOVIJ PAPERNIJ
Igazság és hit


Csehov fogalmazványait és jegyzetfüzeteit olvasva


Az író jegyzetfüzetének oldalain ilyesmire bukkanunk: „Istenem, mennyire gyötri mindezeket az embereket az okoskodás, s mennyire felizgatja őket az élettől kapott nyugalom és öröm; mennyire puhányak, ingatagok és nyugtalanok; az élet azonban épp olyan, amilyen volt, az élet nem változik, hanem a régi marad, a saját törvényeit követi."
Ez a feljegyzés akkor készült, amikor Csehov a Három nővér című darabján dolgozott. A jegyzet módosult formában került be a darab szövegébe. Tuzenbach, Versinyinnel vitázva, ezt mondja a második felvonásban: „. . .ugyanolyan marad az élet, amilyen volt; nem változik, állandó marad, saját törvényeit követi. .." [Kosztolányi Dezső fordítása]
A fogalmazványban felbukkant, majd pedig a hős szájába adott gondolat értelme teljesen világos: az élet kérlelhetetlenül megy a maga útján, mozgása — az emberek akaratától függetlenül — leküzdhetetlen.

Ez azonban csupán az egyik motívuma a Három nővérnek. Ugyancsak a külön lapokra írt jegyzetek közt nyomban az imént idézett feljegyzés után ezt olvashatjuk:
„Az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben sivár ember."
Ezeket a szavakat a darabban Mása mondja ki, miután Tuzenbach az életről beszélt, mely „saját törvényeit követi".
Így kapcsolódnak össze — előbb a fogalmazványokban, majd pedig a darab szövegében — Csehov gondolatai az élet szigorú igazságáról, mely nem veszi figyelembe az emberek óhajait, s a hitről, mely nélkül az ember sivárrá válik.

A csehovi igazságnak és hitnek ezt a szétválaszthatatlanságát óriási erővel fejezi ki a Három nővér befejezése. A hősnők álma — hogy elutazhatnak Moszvkába — meghiúsult. Reményük — hogy fivérük, Andrej tudós lesz — nem teljesült. Tuzenbach halott. Lehet-e ennél szomorúbb végkifejlet? Ám a darab végén a három nővér összebújva, az átélt eseményektől megrendülve, de töretlen lélekkel a jövőről beszél, arról, hogy az ő szenvedéseik örömmé fognak átváltozni azok számára, akik utánuk fognak élni. „Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk!" — kiált fel Olga. És ezek a szavak érzékeltetik, hogy a darab befejezése nyitott, a jövő felé mutat.
A darab olvasása közben érezzük a szerző néma felszólítását: úgy éljünk, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, de ne veszítsük el a hitünket, a jövőben való bizodalmunkat se.

Csehov nem volt romantikus. Nem szerette a szentimentális önvigasztalást. Gyanúsak voltak számára a fennkölt, nagy szavak. Jegyzetfüzetének oldalain ez áll: „Engem pillanatonként jó szavakkal vágnak pofon." Igazi csehovi fordulat: nem a káromkodások, nem a durvaságok sértik, hanem a túl fennkölt, túl szép szavak.

Csehov jegyzetfüzeteiben sok vázlat található olyan emberekről, akik becsapják saját magukat, a valóságos élet helyett kitalálnak valami mást, valami magasztosat és hamisat. Például: „A hölgy azt képzeli, hogy neki különös, rendkívüli szervezete van, amely sajátságosán betegeskedik: nem tűri a szokványos gyógyszereket. Úgy érzi, hogy az ő fia nem olyan, mint a többi, hogy az ő fiát sajátságosán kell nevelni. . ." És csehovi módon szigorúan, könyörtelenül, lakonikusan hangzik az utolsó, összegező mondat: „A fiú gazember lett."
S íme egy másik emberfajta, amely nem mer szembenézni az élettel: „N. asszony, a helyettes államügyész, majd bírósági tag, majd pedig törvényszéki tag, egy átlagos, érdektelen ember felesége nagyon szereti a férjét, szereti egészen a sírig, megható leveleket ír neki, amikor tudomást szerez a hibáiról, s a szeretet megható kifejezésével hal meg. Az asszony nyilvánvalóan nem a férjét szerette, hanem valaki mást, egy nagyszerű, remek embert, csak a férjére árasztotta ezt a szeretetet..."

Az emberek illúziókban élnek, bálványokat faragnak maguknak, nem mernek szembenézni az igazsággal.
„A jószágigazgató (...) soha nem látta a gazdát. Illúzióban él: igen okosnak, tisztességesnek, deréknek képzeli a gazdát, s a saját gyerekeit is ilyen szellemben nevelte. De egyszer csak megérkezik a gazda, egy jelentéktelen, pöttöm ember — és teljes a kiábrándulás."
Vagy: „N. a naplójában rendkívül okosnak és jóságosnak nevezte az anyját. Valójában az anyja kövér, ostoba, fennhéjázó..."

Csehovnak mint művésznek első parancsolata: olyannak kell látni az életet, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk. A valóság semmiféle megszépítése nem méltó az íróhoz. Az illúziókon alapuló hit semmit sem ér; ez öncsalás.
Csehov jegyzetfüzetében van egy ilyen észrevétel is: „Az ember akkor lesz jobb, ha megmutatjátok neki, milyen valójában."
Összekapcsolódott itt Csehov igazsága és hite. Hadd lássa magát az ember a művészi ábrázolás tükrében olyannak, amilyen — összes fogyatékosságaival együtt; az ember jellemének és életének könyörtelenül igaz feltárása eggyé forr Csehovnál azzal a hittel, hogy az ember jobbá válhat. Tudjuk, hogy Csehov korában nem kevés búskomor szociográfus volt: ők „természetes nagyságban" mutatták meg az embert, de nem hittek benne, hogy az ember jobb lehet.

Egyszersmind voltak liberális narodnyik írók is. Ezek bemutatták a hős lelki feltámadását és megújhodását, közben azonban elszakadtak az élet igazságától. Íme például egy részlet A dráma című elbeszélésből, melyben a hősnő — egy írónő, aki hozzászokott az ékesszóló fecsegéshez és a széplelkűséghez — felolvassa a darabját: „— Valentyin (Annát ölelő karjaiban tartva): Te új életre keltettél, megmutattad nekem az élet célját! Te újjáteremtettél, mint ahogy a tavaszi eső újjáteremti az éledező földet!" [Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása]
A Jonics című elbeszélésben pedig Turkinékhoz vendégségbe érkezik a főhős, és a ház asszonya — egy sablonosan kacér, mesterkélt irodalmi dáma — felolvassa a regényét az összegyűlt vendégeknek: „arról olvasott, hogyan alapított egy szép, fiatal grófnő a birtokán iskolát, kórházakat, könyvtárakat, és hogyan lett szerelmes a vándorló festőbe..." „Szóval — írja Csehov — olyasmiről, ami az életben sohasem fordul elő, de azért mégis kellemes hallgatni ilyen kényelemben. . . " [Lányi Sarolta fordítása] Nos, az ilyen „kellemes", „kényelmes" irodalmat, amely olyasmiről szól, ami az életben sohasem fordul elő, Csehov ki nem állhatta. Szigorúan elutasított mindenfajta irodalmi „kozmetikázást", nem tűrte a szereplők arcának pirospozsgásra mázolását. Különös érzéke volt azoknak az embereknek a rejtett szenvedései és bajai iránt, akiket észre sem vettek a külcsín és a sablonok kedvelői.

Íme egy jellemző csehovi vázlat: „A kisasszony kacéran fecseg: »Tőlem mindenki fél. . . a férfiak is, a szél is. .. Ó, hagyjanak békén! Soha nem megyek férjhez!« Otthon pedig nagy a szegénység, az apa iszik, mint a kefekötő. De ha látnátok, hogyan dolgozik a lány az anyjával, hogyan próbálja elrejteni az apát, akkor mélységes tisztelettel telnétek el iránta, és csodálkoznátok, miért szégyelli ennyire a szegénységet, a munkát, s miért nem szégyelli ezt a fecsegést."

Csehov jegyzetfüzeteit olvasva többször is hasonló feljegyzésekre bukkanunk: az élet homlokzata, a fennkölt fecsegés mögött az író feltárja a dolgok visszáját, fonákját, mely annyira nem hasonlít arra, ami látszik.
„A birtokon bűz, neveletlenség; a fákat valahogy bután ültették; távol a sarokban pedig a csősz felesége egész nap mossa a vendégek fehérneműjét, és senki sem veszi őt észre; s ezeknek az uraknak megengedik, hogy naphosszat a saját jogaikról, nemes mivoltukról beszéljenek."
Íme a csehovi életfelfogás sajátossága: az író látja a láthatatlant, feltárja a rejtettet. Feltárja azt, ami az élet hátsó udvaraiban rejlik, azt, amit elfojtanak a magasztos tirádák, az urak fecsegése.
„Ha otthon vagy, nyugalomban, az élet szokványosnak látszik, de alig lépsz ki az utcára, s kezded megfigyelni, faggatni például az asszonyokat, az élet máris szörnyű. A Patriarsije Prudi környékén látszólag csönd és béke van, valójában azonban pokol ott az élet."

Ez a feljegyzés a Parasztok című elbeszéléssel, annak második részével kapcsolatos, de nem került bele a végleges szövegbe. Csehov ebben az elbeszélésben Nyikolaj Csikilgyejev családjának súlyos szenvedéseit és megpróbáltatásait meséli el. Csikilgyejev szállodai szobapincér megbetegszik, s hazautazik a családjával a szülőfalujába, abban a reményben, hogy ott majd kikúrálja magát. Otthon azonban a legkínosabb nyomort találja, s végül is meghal. Olga, a felesége és Szása, a lánya — miután eltemették — elindulnak gyalogszerrel Moszkvába. És alamizsnáért esedeznek, egyetlen reményük, hogy a járókelők megszánják őket. Így fejeződik be az elbeszélés, ha a sajtóban megjelent szövegét nézzük. Csehov papírjai, jegyzetfüzetei azonban arról tanúskodnak, hogy az író folytatta az elbeszélést, ám mégsem fejezte be. A fogalmazványokból és jegyzetekből megtudhatjuk, hogyan élt Olga és Szása, miután visszatértek Moszkvába. Olga takarítónő lesz, Szása, a lánya pedig a nagynénjénél, egy hivatásos prostituáltnál lakik. Olgát elbocsátják, eltűnik valahová, az anya nélkül magára maradt kislány pedig — mivel más lehetősége nincs — a testét kezdi árulni az utcán.

Ezzel a cselekménnyel függ össze az idézett feljegyzés arról, hogy szörnyű, pokoli az élet a Patriarsije Prudi környékén.
A Parasztok megjelenésekor a liberális narodnyik kritika nekitámadt a szerzőnek. Sok egyéb bűn mellett azzal vádolták, hogy „befeketíti", pesszimista szellemben ábrázolja a falut. Csehov feldühítette a narodnyik érzelmű kritikusokat azzal, hogy nem hitt a sértetlen, oszthatatlan patriarkális paraszti világban, s azzal, hogy keményen, egyenesen, részrehajlás nélkül beszélt az elnyomott és kisemmizett orosz muzsik bajairól. És épp ilyen igazul ábrázolta a Parasztok kéziratban maradt folytatásában a szegény városi nép, a lakájok, szolgálók, portások, mosogatónők, prostituáltak életét.
Ámde Csehov, miközben bemutatta a nyomorban, szerencsétlenségben élő kisemberek szenvedéseit és nélkülözéseit, nem veszítette el hitét az emberben, abban, hogy az ember mássá válhat, ha megváltoznak az életfeltételei.
Érdekes ebből a szempontból Szása alakja, akinek a sorsa oly tragikusra fordul. A Parasztok folytatásához készített feljegyzésekben Szása megkérdezi a nagynénjétől: „Nénikém, drága, mitől vagyok én ennyire vidám?" Kínozza őt az „élet szomja". Ez a tiszta, jólelkű kislány, úgy látszik, boldogságra termett. De maga is tudja, hogy az ő számára lehetetlen a boldogság: „Mi nem lehetünk boldogok, mivel szegények vagyunk..." Tizenhárom-tizennégy éves korában komolyabbnak tartja magát az anyjánál, s ő gondoskodik róla. Jóllehet Csehov nem fejezte be Szása alakját, megmaradtak egyes vázlatok, s ha ezeket elolvassuk, megsejthetjük Szása természetének jellemző vonásait; bár nem írta meg teljesen, de már a befejezetlen alak is él.
Íme egy szemléletes példa arra, mit jelentett az igazság és a hit Csehov, a művész számára. Csehov ugyan megrajzolta a hősnő erkölcsi bukását a szörnyű nyomornegyedekben, az élet mellékutcáiban, de azt is megmutatta, mennyi derű, vidámság volt ennek a kislánynak a lelkében.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)