Csehov emlékszám (12)

Négy vélemény

A változó időben változik viszonyunk is „örök útitársainkhoz", a klasszikusokhoz. Anton Pavlovics Csehov nagyságát nemcsak minden magyar kortársa elismerte, de nagy tisztelettel tárgyalta életmüvét a magyar utókor is. A viszony változása mégis észlelhető, s ez természetes. Azért is, mert többnyire egy-egy alkalom szülte ezeket a megnyilatkozásokat és nem egy monografikusan megalapozott kutatómunka. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a magyar irodalom számára ugyan az orosz klasszikus örökség közeli volt, a nagy alkotások bensőséges megismerése azonban — éppen a magyarországi viszonyok következményeként, illetve a hazai russzicisztika fejletlensége miatt — sokszor élményekre, ötletekre, tudományosan nem mindig igazolható impresszionista párhuzamokra épült. A mai olvasó tehát a magyar klasszikus esszéírók Csehovról szóló megállapításaiban találhat mai esztétikai érvrendszerünk szerint indokolatlan jelzőket. A fontos azonban más, s ez marad — hitünk szerint — az olvasó élménye is: a tisztelet és a megbecsülés nagysága. Hogy Csehovot tanítójuknak és sors- illetve kortársuknak tartották: az emberség példájának.


LUKÁCS GYÖRGY

Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig — már ahol vannak — egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás — s utána megint a régi csend, az orosz sivatag csendje. Itt (...) a drámaiatlanság drámája van megírva. De itt az élet apró eseményei vészes sorsokká, embereket elnyelő szörnyetegekké nőnek, és az embereknek velük szemben való passzivitása görcsösen kapkodó tehetetlenség, nem szkeptikus megnyugvás minden megtörténőben. Ezek a drámák (...) a legkövetkezetesebb kiépítései a naturalizmusnak, végigvitelei minden törekvésének. Sőt még drámaian is vannak elgondolva, egy nagy küzdelem formájában az ember étete legfőbb értékeiért, egy olyan küzdelmében tehát, amely az egész életet jelenti. De minél következetesebb ez az irány, minél tisztább művészettel kerül minden kívülről behozottat, annál kevésbé lesz drámai. A darabok belül mégis mozdulatlanok, egy helyben maradók a sok finom lelki átalakulás ellenére is. Egy, a darab elején is véglegesnek látszó helyzet egészen véglegesnek mutatkozik annak végével; az ellene vívott küzdelem, mivel az elgondolás természeténél fogva már eleve meddő, csak kapkodásokban, tehetetlen vergődésekben vagy legfeljebb líraian szép kitörésekben nyilvánulhat meg. (...)

Az akaratok annyira le vannak kötve, annyira befelé vannak szorítva, kitöréseik oly sok kis dologra aprózottak, hogy drámailag nem jöhetnek számba; nem láthatók, legfeljebb mint patologikus tünetei gyenge emberek lelki életének. Itt megint látjuk ennek a naturalizmusból nőtt technikának egyik határát (mert Csehov csak finomítja, spiritualizálja a naturalizmust, de a lehető legközelebb áll hozzá); azt, hogy minden ember még kisebbnek és gyengébbnek látszik a drámában, mint amilyennek elgondolva volt, mint amilyen például egy regényben vagy novellában lenne.

1911


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Csehov — ki kell kiáltani az irodalmi félreértések e városában, hogy ő nem „finom író", amint itt mondják, nem „egész kedves író", mert legtöbb remekműve csak pár oldalas elbeszélés, hanem egyedülálló, óriás. Még az orosz irodalomban is alig van hozzá fogható emberalkotó. (...) Azt kell hinnünk, hogy ő maga a szabály. Mert az a rend, ahogy a mondatai sora folyik, és az a természet, mely az ő természete. Mondanivalója? Ő ama boldog írók közé tartozik, akik azt mondják: ez az élet. De az ábrázolásuk oly eleven, a tájaik, a tárgyaik annyira érzékletesek, hogy a velük való társalgás után egy élmény gazdagságát érezzük, mintha utaztunk volna, embereket láttunk volna, vagy történt volna velünk valami. Neki nem is kell mesterkedni, mint másnak, csak leírni, amit lát. Egyéb drámaírók az élet izgalmas történéseit akarják papírra vetni, és unalmasak, ő ellenben mindig a fojtó unalmat rajzolgatja, és mulatságos. Micsoda varázsló.
Többnyire csak a drámai vállalkozó — szentségtelenség lenne „író"-nak nevezni — görcsös arcát látom magam előtt, aki száz, vagy ötven előadásra számítva hízeleg az örök nyárspolgárnak, a „disznófejű Nagyúr"-nak. Csehov nem ezt teszi, ő a reménytelen nyárspolgárnak nem ad se reményt, se színes kalandot, se regebeli milliókat, hanem leleplezi őt, megmutatja, hogy milyen a maga valójában. Darabjaiban (...) tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi se történik. Csak cselekedni akarnának, csak vágyakoznak, hiába. Drámák igazi drámák nélkül, az eseménytelenség örök drámái. Érzések mozognak bennük. (...)
Ki látott ilyen hősöket és hősnőket? A hősök az unalom csöpörgős égboltja alatt ásítoznak, isznak, vonják a vállukat, a hősnők pedig a szobák mélyén sóhajtoznak. Nincs megoldásuk a drámájuknak, akár az életnek sincs. Az író nem vállalkozik arra, hogy — becstelenül — kikerekítse a történetet és összhangot hazudjon abba, amiben nincs. (...) Nincs se komédia, se tragédia. Valami felemás keveréket ad az élet. Lelkünkbe pedig egy hang búg: ilyen az élet.

1920


SZERB ANTAL

Csehov a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri néha a nagy franciát, de egészen más vérmérséklet. Impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat. (...)
Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. Novelláiban, sőt regényeiben és színdarabjaiban is olyan csekélységeket mond el, hogyha másképp mondaná, ha hiányoznék utánozhatatlan művészete, írása egészen jelentéktelen semmiség volna. (...)
Csehov azzal, hogy nem történik semmi, nem irodalmi programot valósít meg, hanem életérzését fejezi ki. Ő öntötte legtökéletesebben szavakba a század végi ember szomorúságát, amely orosz szomorúság, orosz „minden-mindegy" is. Nem történik semmi, mert nem történhet semmi; állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, amelyek körülveszik az ember életét, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van és nem is lehet soha másképp. Emberei néha félnek, de általában a félelem is már túlságosan heves érzés, túlságosan sok lelkierőt kíván; a legtöbben nem is félnek, tunyán és bánatosan hullanak alá a semmibe. A régebbi nagy oroszok „felesleges emberekről" írtak — Csehov művében az egész világ felesleges emberekből áll és felesleges maga a világ is. (...)

Művészi szempontból Csehov legbámulatosabb tulajdonsága, hogy azt, hogy nem történik semmi, abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül: novellában és drámában. Hauptmann és Maeterlinck kezdeményezése után ő valósítja meg a naturalista-impresszionista színpad célkitűzését. Színművei (...) szerkezet nélküli, bánatosan elengedett alkotások, lazán egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, semmi más — de hangulatuk oly átütő erejű, hogy még a színházlátogató átlagközönség sem vonhatta ki magát varázsuk alól.

1941


NÉMETH LÁSZLÓ

Csehovnak az a képessége, amely őt (bár lustaságra hajló hoholnak, azaz ukránnak tartotta magát) nem hagyta nyugodni: a külső s belső világ apró benyomásaira állandóan felajzott, csillapíthatatlan megfigyelőképessége volt. (...) Ha valamiben nevelhette Csehovot orvosi iskolája, hát abban, hogy az érzékeibe hullót tudatosítsa, a lényegest a lényegtelentől elválassza (ezt nevezi egy helyütt tehetségnek), s abban jó diagnosztaként tünetet lásson. (...)
A megfigyelőképességnek ez az állandó egérfográgása Csehovnál mégsem vezet a részletek túltengéseire. Féken tartják más tulajdonságai. „Egyszerűség, humor, igazság, mértéktartás", sorolja fel mást dicsérve, a magának kedves erényeket. Mind a négy együtt van abban, amit egy helyt gráciának nevez. (...) Hogy a bőségnek ebből a mértéktartásából nem lesz flaubert-i fegyelem, hanem sajátságos, szomorkás orosz grácia, az Csehov humorának köszönhető. Mint kezdő író szinte a humora oltalmában nevelte fel más, kevésbé kelendő erényeit; a humora azonban mint egy enyhítő csillogás mindvégig ott marad az írásain. (...)
Az ő jósága valahol a részvét, a tapintat s az ízlés égtájai közt helyezkedik el. A nagy emberismeret két ellentétes véglet felé viheti az embert: a kemény igazságszeretet, a művészi ábrázolás szabatossága s a mögéje rejtező megvetés felé: a francia regényekben erre volt hajlam, vagy az együttérzés, a gyengeség halk igazolása felé: ez volt az orosz irodalom egyik újdonsága. (...) Jóság és emberismeret nála támogatják és fokozzák egymást. A jó ember csak azt tudja —, hogy a védtelent védeni kell, a pszichológus azt is, hogy belül a legtöbb erősnek látszó ember is gyenge. (...)
Csehov hősei mondanak néha olyat, amitől az ember háta megborzong, mintha bevált jóslatot hallana. A Három nővérben Tuzenbach: „Itt az ideje, már közeledik, egészséges hatalmas förgeteg támad, úton van, nemsokára ideér és lesöpri a tunyaságot, közömbösséget, a munka iránti előítéletet, a rohadt unalmat." De ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy Csehov itt inkább csak Tuzenbachot akarta jellemezni. Hősei közt vannak olyanok, mint A menyasszony, akik föltépik a csapdát, a rájuk záródó halálos ítéletet, szökésük azonban csak az egyén lázadása, nem illeszkedik egy nagy összefüggő társadalmi harcba. (...)
Feltűnő, hogy a taganrogi fűszeres fia, aki kezdettől annyi kisembert, parasztot, pincért, csinyovnyikot ábrázolt nagyszerű hitellel, nagyobb elbeszéléseiben s főként színműveiben egyre inkább a földbirtokosság életébe veszi be magát. Az Ivanov, a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert földbirtokos családok pusztulásáról szólnak, a Sirály, Három nővér világa is errefelé esik. Ha valaki, hát Csehov látta az ítéletet e fölött az osztály fölött, akárcsak a mi Mikszáthunk, bár a végzet, melynek árnyát arcukba dobja, ólmosabb, életesebb, mondhatnám rangosabb a Mikszáth-hősökénél. Mi vonzotta mégis ezekhez a családokhoz? Csak a felpanaszolt elszakadás a külvilágtól, a nemesi kúriákban töltött hosszú szünidők emléke; vagy valami morbid vonzalom, amely a pusztulásban keresi táplálékát? Azt hiszem, nem. Az ismeretségek, mint a Lintarev család leírása is mutatja, inkább csak arra figyelmeztethették, hogy e „halálfiai" közt mennyi finom, jobbra érdemes egyén senyved, emésztődik. S ez — a nagy történelmi végzet árnyában tönkremenö finomság, főként a női —, ez volt az, ami Csehov részvevő szívét s drámai ösztönét maga felé húzta. Ha Gorkij után Az anya szíve mutatja az irányt, Csehov legjellemzőbb művének a Három nővért tartom.

1960

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 102-104. oldalak)

Csehov emlékszám (11)

ZINOVIJ PAPERNIJ
Igazság és hit

Csehov fogalmazványait és jegyzetfüzeteit olvasva

Az író jegyzetfüzetének oldalain ilyesmire bukkanunk: „Istenem, mennyire gyötri mindezeket az embereket az okoskodás, s mennyire felizgatja őket az élettől kapott nyugalom és öröm; mennyire puhányak, ingatagok és nyugtalanok; az élet azonban épp olyan, amilyen volt, az élet nem változik, hanem a régi marad, a saját törvényeit követi."
Ez a feljegyzés akkor készült, amikor Csehov a Három nővér című darabján dolgozott. A jegyzet módosult formában került be a darab szövegébe. Tuzenbach, Versinyinnel vitázva, ezt mondja a második felvonásban: „. . .ugyanolyan marad az élet, amilyen volt; nem változik, állandó marad, saját törvényeit követi. .." [Kosztolányi Dezső fordítása]
A fogalmazványban felbukkant, majd pedig a hős szájába adott gondolat értelme teljesen világos: az élet kérlelhetetlenül megy a maga útján, mozgása — az emberek akaratától függetlenül — leküzdhetetlen.

Ez azonban csupán az egyik motívuma a Három nővérnek. Ugyancsak a külön lapokra írt jegyzetek közt nyomban az imént idézett feljegyzés után ezt olvashatjuk:
„Az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben sivár ember."
Ezeket a szavakat a darabban Mása mondja ki, miután Tuzenbach az életről beszélt, mely „saját törvényeit követi".
Így kapcsolódnak össze — előbb a fogalmazványokban, majd pedig a darab szövegében — Csehov gondolatai az élet szigorú igazságáról, mely nem veszi figyelembe az emberek óhajait, s a hitről, mely nélkül az ember sivárrá válik.

A csehovi igazságnak és hitnek ezt a szétválaszthatatlanságát óriási erővel fejezi ki a Három nővér befejezése. A hősnők álma — hogy elutazhatnak Moszvkába — meghiúsult. Reményük — hogy fivérük, Andrej tudós lesz — nem teljesült. Tuzenbach halott. Lehet-e ennél szomorúbb végkifejlet? Ám a darab végén a három nővér összebújva, az átélt eseményektől megrendülve, de töretlen lélekkel a jövőről beszél, arról, hogy az ő szenvedéseik örömmé fognak átváltozni azok számára, akik utánuk fognak élni. „Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk!" — kiált fel Olga. És ezek a szavak érzékeltetik, hogy a darab befejezése nyitott, a jövő felé mutat.
A darab olvasása közben érezzük a szerző néma felszólítását: úgy éljünk, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, de ne veszítsük el a hitünket, a jövőben való bizodalmunkat se.

Csehov nem volt romantikus. Nem szerette a szentimentális önvigasztalást. Gyanúsak voltak számára a fennkölt, nagy szavak. Jegyzetfüzetének oldalain ez áll: „Engem pillanatonként jó szavakkal vágnak pofon." Igazi csehovi fordulat: nem a káromkodások, nem a durvaságok sértik, hanem a túl fennkölt, túl szép szavak.

Csehov jegyzetfüzeteiben sok vázlat található olyan emberekről, akik becsapják saját magukat, a valóságos élet helyett kitalálnak valami mást, valami magasztosat és hamisat. Például: „A hölgy azt képzeli, hogy neki különös, rendkívüli szervezete van, amely sajátságosán betegeskedik: nem tűri a szokványos gyógyszereket. Úgy érzi, hogy az ő fia nem olyan, mint a többi, hogy az ő fiát sajátságosán kell nevelni. . ." És csehovi módon szigorúan, könyörtelenül, lakonikusan hangzik az utolsó, összegező mondat: „A fiú gazember lett."
S íme egy másik emberfajta, amely nem mer szembenézni az élettel: „N. asszony, a helyettes államügyész, majd bírósági tag, majd pedig törvényszéki tag, egy átlagos, érdektelen ember felesége nagyon szereti a férjét, szereti egészen a sírig, megható leveleket ír neki, amikor tudomást szerez a hibáiról, s a szeretet megható kifejezésével hal meg. Az asszony nyilvánvalóan nem a férjét szerette, hanem valaki mást, egy nagyszerű, remek embert, csak a férjére árasztotta ezt a szeretetet..."

Az emberek illúziókban élnek, bálványokat faragnak maguknak, nem mernek szembenézni az igazsággal.
„A jószágigazgató (...) soha nem látta a gazdát. Illúzióban él: igen okosnak, tisztességesnek, deréknek képzeli a gazdát, s a saját gyerekeit is ilyen szellemben nevelte. De egyszer csak megérkezik a gazda, egy jelentéktelen, pöttöm ember — és teljes a kiábrándulás."
Vagy: „N. a naplójában rendkívül okosnak és jóságosnak nevezte az anyját. Valójában az anyja kövér, ostoba, fennhéjázó..."

Csehovnak mint művésznek első parancsolata: olyannak kell látni az életet, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk. A valóság semmiféle megszépítése nem méltó az íróhoz. Az illúziókon alapuló hit semmit sem ér; ez öncsalás.
Csehov jegyzetfüzetében van egy ilyen észrevétel is: „Az ember akkor lesz jobb, ha megmutatjátok neki, milyen valójában."
Összekapcsolódott itt Csehov igazsága és hite. Hadd lássa magát az ember a művészi ábrázolás tükrében olyannak, amilyen — összes fogyatékosságaival együtt; az ember jellemének és életének könyörtelenül igaz feltárása eggyé forr Csehovnál azzal a hittel, hogy az ember jobbá válhat. Tudjuk, hogy Csehov korában nem kevés búskomor szociográfus volt: ők „természetes nagyságban" mutatták meg az embert, de nem hittek benne, hogy az ember jobb lehet.

Egyszersmind voltak liberális narodnyik írók is. Ezek bemutatták a hős lelki feltámadását és megújhodását, közben azonban elszakadtak az élet igazságától. Íme például egy részlet A dráma című elbeszélésből, melyben a hősnő — egy írónő, aki hozzászokott az ékesszóló fecsegéshez és a széplelkűséghez — felolvassa a darabját: „— Valentyin (Annát ölelő karjaiban tartva): Te új életre keltettél, megmutattad nekem az élet célját! Te újjáteremtettél, mint ahogy a tavaszi eső újjáteremti az éledező földet!" [Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása]
A Jonics című elbeszélésben pedig Turkinékhoz vendégségbe érkezik a főhős, és a ház asszonya — egy sablonosan kacér, mesterkélt irodalmi dáma — felolvassa a regényét az összegyűlt vendégeknek: „arról olvasott, hogyan alapított egy szép, fiatal grófnő a birtokán iskolát, kórházakat, könyvtárakat, és hogyan lett szerelmes a vándorló festőbe..." „Szóval — írja Csehov — olyasmiről, ami az életben sohasem fordul elő, de azért mégis kellemes hallgatni ilyen kényelemben. . . " [Lányi Sarolta fordítása] Nos, az ilyen „kellemes", „kényelmes" irodalmat, amely olyasmiről szól, ami az életben sohasem fordul elő, Csehov ki nem állhatta. Szigorúan elutasított mindenfajta irodalmi „kozmetikázást", nem tűrte a szereplők arcának pirospozsgásra mázolását. Különös érzéke volt azoknak az embereknek a rejtett szenvedései és bajai iránt, akiket észre sem vettek a külcsín és a sablonok kedvelői.

Íme egy jellemző csehovi vázlat: „A kisasszony kacéran fecseg: »Tőlem mindenki fél. . . a férfiak is, a szél is. .. Ó, hagyjanak békén! Soha nem megyek férjhez!« Otthon pedig nagy a szegénység, az apa iszik, mint a kefekötő. De ha látnátok, hogyan dolgozik a lány az anyjával, hogyan próbálja elrejteni az apát, akkor mélységes tisztelettel telnétek el iránta, és csodálkoznátok, miért szégyelli ennyire a szegénységet, a munkát, s miért nem szégyelli ezt a fecsegést."

Csehov jegyzetfüzeteit olvasva többször is hasonló feljegyzésekre bukkanunk: az élet homlokzata, a fennkölt fecsegés mögött az író feltárja a dolgok visszáját, fonákját, mely annyira nem hasonlít arra, ami látszik.
„A birtokon bűz, neveletlenség; a fákat valahogy bután ültették; távol a sarokban pedig a csősz felesége egész nap mossa a vendégek fehérneműjét, és senki sem veszi őt észre; s ezeknek az uraknak megengedik, hogy naphosszat a saját jogaikról, nemes mivoltukról beszéljenek."
Íme a csehovi életfelfogás sajátossága: az író látja a láthatatlant, feltárja a rejtettet. Feltárja azt, ami az élet hátsó udvaraiban rejlik, azt, amit elfojtanak a magasztos tirádák, az urak fecsegése.
„Ha otthon vagy, nyugalomban, az élet szokványosnak látszik, de alig lépsz ki az utcára, s kezded megfigyelni, faggatni például az asszonyokat, az élet máris szörnyű. A Patriarsije Prudi környékén látszólag csönd és béke van, valójában azonban pokol ott az élet."

Ez a feljegyzés a Parasztok című elbeszéléssel, annak második részével kapcsolatos, de nem került bele a végleges szövegbe. Csehov ebben az elbeszélésben Nyikolaj Csikilgyejev családjának súlyos szenvedéseit és megpróbáltatásait meséli el. Csikilgyejev szállodai szobapincér megbetegszik, s hazautazik a családjával a szülőfalujába, abban a reményben, hogy ott majd kikúrálja magát. Otthon azonban a legkínosabb nyomort találja, s végül is meghal. Olga, a felesége és Szása, a lánya — miután eltemették — elindulnak gyalogszerrel Moszkvába. És alamizsnáért esedeznek, egyetlen reményük, hogy a járókelők megszánják őket. Így fejeződik be az elbeszélés, ha a sajtóban megjelent szövegét nézzük. Csehov papírjai, jegyzetfüzetei azonban arról tanúskodnak, hogy az író folytatta az elbeszélést, ám mégsem fejezte be. A fogalmazványokból és jegyzetekből megtudhatjuk, hogyan élt Olga és Szása, miután visszatértek Moszkvába. Olga takarítónő lesz, Szása, a lánya pedig a nagynénjénél, egy hivatásos prostituáltnál lakik. Olgát elbocsátják, eltűnik valahová, az anya nélkül magára maradt kislány pedig — mivel más lehetősége nincs — a testét kezdi árulni az utcán.

Ezzel a cselekménnyel függ össze az idézett feljegyzés arról, hogy szörnyű, pokoli az élet a Patriarsije Prudi környékén.
A Parasztok megjelenésekor a liberális narodnyik kritika nekitámadt a szerzőnek. Sok egyéb bűn mellett azzal vádolták, hogy „befeketíti", pesszimista szellemben ábrázolja a falut. Csehov feldühítette a narodnyik érzelmű kritikusokat azzal, hogy nem hitt a sértetlen, oszthatatlan patriarkális paraszti világban, s azzal, hogy keményen, egyenesen, részrehajlás nélkül beszélt az elnyomott és kisemmizett orosz muzsik bajairól. És épp ilyen igazul ábrázolta a Parasztok kéziratban maradt folytatásában a szegény városi nép, a lakájok, szolgálók, portások, mosogatónők, prostituáltak életét.
Ámde Csehov, miközben bemutatta a nyomorban, szerencsétlenségben élő kisemberek szenvedéseit és nélkülözéseit, nem veszítette el hitét az emberben, abban, hogy az ember mássá válhat, ha megváltoznak az életfeltételei.
Érdekes ebből a szempontból Szása alakja, akinek a sorsa oly tragikusra fordul. A Parasztok folytatásához készített feljegyzésekben Szása megkérdezi a nagynénjétől: „Nénikém, drága, mitől vagyok én ennyire vidám?" Kínozza őt az „élet szomja". Ez a tiszta, jólelkű kislány, úgy látszik, boldogságra termett. De maga is tudja, hogy az ő számára lehetetlen a boldogság: „Mi nem lehetünk boldogok, mivel szegények vagyunk..." Tizenhárom-tizennégy éves korában komolyabbnak tartja magát az anyjánál, s ő gondoskodik róla. Jóllehet Csehov nem fejezte be Szása alakját, megmaradtak egyes vázlatok, s ha ezeket elolvassuk, megsejthetjük Szása természetének jellemző vonásait; bár nem írta meg teljesen, de már a befejezetlen alak is él.
Íme egy szemléletes példa arra, mit jelentett az igazság és a hit Csehov, a művész számára. Csehov ugyan megrajzolta a hősnő erkölcsi bukását a szörnyű nyomornegyedekben, az élet mellékutcáiban, de azt is megmutatta, mennyi derű, vidámság volt ennek a kislánynak a lelkében.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Csehov emlékszám (10)

IVAN BUNYIN
Csehovról

(Folytatás)

Ivan Bunyin

Jó darabig éltem Jaltában, és csaknem minden napomat nála töltöttem. Gyakran késő este távoztam, de ilyenkor is azzal búcsúzott:
—  Jöjjön holnap minél korábban.
Egyes hangokat selypítve ejtett, a hangja tompa volt, gyakran minden árnyalat nélkül, szinte dünnyögve beszélt: olykor nehéz volt megállapítani, komolyan beszél-e vagy sem. Előfordult, hogy nemet mondtam a hívásra. Ilyenkor ledobta csíptetőjét, kezét szívére szorította, és sápadt ajkán halvány mosollyal tagoltán megismételte:
—  Igazán alázatosan kérem, márki úr! Ha unatkozni találna ezzel az elfelejtett vén firkásszal, elüldögélhet Másával, vagy anyuskával, aki valósággal szerelmes magába, a feleségemmel, ezzel a cigány Knipsic kisasszonnyal...Elbeszélgetünk az irodalomról...
Én aztán elmentem hozzá, és előfordult, hogy egész délelőtt szótlanul üldögéltünk a szobájában, nézegettük a lapokat, melyekből rengeteget járatott. „Olvassunk újságot, a vidéki krónikákból remek dráma- és bohózattémákat lehet kihalászni" — mondta. Néha találtunk a lapokban pár sort rólam, többnyire ez is valami nagy butaság volt, ő igyekezett enyhíteni a dolgon.
—  Rólam még nagyobb ostobaságokat írtak, gonoszabbul beszéltek, vagy ami még rosszabb, hallgattak...
Előfordult, hogy „csehovi hangulatokat" véltek bennem felfedezni.
—  Ó, micsoda ostobaság! — kiáltott fel ilyenkor élénken, sőt izgatottan, visszafojtott nevetéssel hangjában. — Micsoda ostobaság! Engem is agyonbosszantottak a „turgenyevi ízekkel". Mi úgy hasonlítunk egymásra, mint az agár a kopóra. Maga például sokkal élesebb nálam. Maga ilyeneket ír: „a tengernek dinnyeszaga van". . . Ez remek, de én ilyet nem írnék. Ami azt a diáklányt illeti, más a helyzet...
—  Miféle diáklányt?
—  Emlékszik, egyszer közösen kitaláltunk egy elbeszélést: hőség van, egy irdatlanul hosszú postavonat fut Harkovon túl a sztyeppén... Maga hozzátette: egy bőrövet viselő diáklány áll a harmadosztályú kocsi ablakában, és az ázott tealeveleket rázza kifelé a teafőzőből. A szél felkapja a tealeveleket, és belevágja a másik ablakon kinéző kövér úr képébe....

Volt úgy, hogy hirtelen lecsapta az újságot, lekapta csíptetőjét, és halkan, jóízűen felnevetett.
—  Min nevet, mit olvasott?
—  Egy Babkin nevű szamarai kereskedő végrendeletében egész vagyonát egy Hegel-emlékmű felállítására hagyományozta.
—  Tréfál?
—  Biz' isten, nem. Egy Hegel-emlékműre... 
Máskor hirtelen letette az újságot, és azt kérdezte:
—  Mit fog rólam írni a visszaemlékezéseiben?
—  Maga fog énrólam írni. Maga túlél engem.
—  Ugyan, a fiam lehetne.
—  Akkor is. Magában népi vér van.
—  Magában meg nemesi. A parasztok és a kereskedők rettentő gyorsan elfajzanak. Olvassa el Három év című elbeszélésemet. Ráadásul maga makkegészséges férfi, csak nagyon sovány, mint egy jó agár. Szedjen étvágygerjesztő cseppeket, s akkor száz évig fog élni. Még ma felírok magának, hisz orvos vagyok. Maga Nyikogyim Palics Kondakov [(1844— 1925) művészettörténész, a bizánci és ó-orosz művészettel foglalkozott] is járt hozzám, és én meggyógyítottam az aranyerét. De nehogy aztán olyasmit írjon az emlékirataiban, hogy „vonzó stílusú író és kristálytisztaságú ember" voltam.
—  Ilyesmit énrólam írtak — mondtam —, mármint olyasmit, hogy vonzó stílusom van. 
Gyötrelmes gyönyörűséggel felkacagott, így nevetett mindig, ha valami különösen tetszett neki.
—  Várjon csak, mit is írt magáról Korolenko?
—  Nem Korolenko volt az, hanem Zlatovratszkij [(1845-1911) író]. Azt írta egyik legelső elbeszélésemről, hogy „nagyobb tehetségnek is dicsőségére válna".
Nevettében térdére ejtette a fejét, aztán fölvette csiptetőjét, és vidám fürkésző pillantást vetett rám.
—  Ez még mindig jobb, mint amit rólam írtak. Minket annak idején minden szombaton elnáspángoltak a kritikusok, mint a papneveldében szokás. De megszolgáltuk! Úgy írtam eleinte, mint egy utolsó senkiházi. Hisz proletár vagyok. Gyerekkoromban gyertyát árultam a taganrogi szatócsüzletünkben. Ó, micsoda átkozott hideg tudott ott lenni! Én mégis micsoda élvezettel csomagolgattam a jéghideg gyertyát a csomagolópapírba. Az árnyékszék pedig egy üres telken volt, egyversztányira a háztól. Előfordult, hogy éjszaka kiszaladtam, ott meg épp egy csavargó éjszakázott. Hu, de rettenetesen megijedtünk egymástól! — De azért fogadja meg a tanácsomat — tette hozzá hirtelen —, hagyjon fel a dilettánskodással, legyen legalább egy kicsit iparos. Pocsék dolog volt, amikor muszájból írtam, a betevő falatért, de bizonyos mértékig okvetlenül iparosnak kell lenni, és nem szabad folyton az ihletre várni.
Aztán rövid szünet után így folytatta:
—  Korolenkónak pedig okvetlenül meg kell csalnia a feleségét, hogy végre jobban kezdjen írni. Mert így túlságosan erényes. Emlékszik, maga mesélte egyszer, hogy Korolenko a könnyekig meghatódott valami Verbovnak vagy Vetkovnak a Russzkoje Bogatsztvóban megjelent versén, amelyben arról van szó. hogy a „reakció farkasai" megrohanták a dalnokot, a népi költőt a mezőn, a szörnyű hóviharban, de oly zengőn csapott a húrokba, hogy a farkasok rémülten szertefutottak. Csakugyan igazat mesélt?
—  Becsületszavamra, igazat.
—  Erről jut eszembe, tudja-e, hogy Permben minden bérkocsis Dobroljubovra hasonlít?
—  Maga nem szereti Dobroljubovot?
—  De igen. Azok a kocsisok rendes emberek voltak. Nem úgy mint Szkabicsevszkij, aki azt írta, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni részegségemben, mert belőlem „hiányzik az isteni szikra".
—  Képzelje — mondtam —, Szkabicsevszkij egyszer elmondta nekem, hogy ő még soha életében nem látta, hogyan nő a rozs, és soha egyetlen muzsikkal se beszélt.
—  Látja, mégis egész életében a népről meg a népéletet bemutató elbeszélésekről irkáit... Egyszerűen szörnyű rágondolni, miket összeirkáltak rólam! Hogy hideg a vérem — emlékszik, van egy Hidegvér című elbeszélésem — meg hogy nekem tökéletesen mindegy, mit ábrázolok, egy kutyát, vagy egy vízbefúltat, egy vonatot vagy az első szerelmet... A Nehéz emberekkel még szerencsém volt, úgy találták, hogy ez azért mégiscsak tűrhető elbeszélés, mert, úgymond, a nyolcvanas évek reakcióját ábrázolom benne. Meg ott volt még A roham című elbeszélés, amelyikben egy „becsületes" diák megháborodik a prostitúció gondolatára. Én viszont ki nem állhatom az orosz diákokat — csupa naplopó mind...

Egyszer, amikor ismét csipkelődni kezdett velem, hogy mit írok róla visszaemlékezéseimben, azt feleltem:
—  Először is azt írom meg, hogyan ismerkedtem meg Önnel Moszkvában. Ez kilencvenöt decemberében történt. Én nem tudtam, hogy Ön Moszkvába érkezett. De történt egyszer, hogy bent üldögéltünk egy költővel a Bolsoj Moszkovszkij fogadóban, vörösbort iddogálunk, hallgatjuk a gépzongorát, az a költő meg közben egyre a verseit szavalja, és egyre jobban el van ragadtatva saját magától. Nagyon későn távoztunk, és ez a költő már annyira fel volt ajzva, hogy még a lépcsőn is egyre szavalt. Így szavalva állt neki a kabátját keresni a fogason. A portás szelíden rászólt: „Engedje meg, nagyságos uram, majd én megkeresem. . ," A költő erre ráordított, mint egy vadállat: „Kuss, ne zavarj!" —. „De már megbocsásson, nagyságos uram, ez nem a maga kabátja..." — „Micsoda, te bitang, ezek szerint én idegen kabátot vettem fel?" — „Igenis, nagyságos uram." — „Kuss, te bitang, ez az én kabátom!" — „De nem, nagyságos uram, ez nem az ön kabátja!" — „Akkor mondd meg, de azonnal, kié?" — „Anton Pavlovics Csehové." — „Hazudsz, de meg is öllek ezért a hazugságodért, itt ezen a helyen!" — „Ahogy akarja, nagyságos uram, de ez a kabát igenis az Anton Pavlovics Csehové." — „Ezek szerint ő itt van?" — „Mindig nálunk száll meg a nagyságos úr. . ." Erre mi kis híján berontottunk magához bemutatkozni, éjszaka három órakor. De szerencsére nem tettük, csak másnap reggel. Első alkalommal azonban nem találtuk otthon, csak a szobáját láttuk, ahol a szobalány éppen takarított, meg a kéziratát az asztalon. A Nőuralom eleje volt.

Majd meghalt nevettében, alig tudott megszólalni:
—  Sejtem, ki volt az a költő. Balmont, ugye? De honnan tudták, hogy épp az a kézirat feküdt az asztalomon? Ezek szerint belekukucskáltak?
—  Megbocsásson, kedves barátom, nem tudtuk megállni.
—  Kár, hogy nem jöttek be akkor éjszaka. Remek dolog éjszaka beállítani valahová. Szeretem a fogadókat.
Rettenetesen tetszett neki, amikor elmondtam, hogy falusi diakónusunk egyszer apám névnapján az utolsó szemig megevett két font kaviárt. Ezzel a történettel kezdte azután Szakadékban című elbeszélését.

Szívesen mondogatta, hogy ha az ember nem dolgozik, ha nem él szakadatlan művészi légkörben, akkor legyen akár Bölcs Salamon, üresnek és tehetségtelennek fogja érezni magát.
Néha előhúzta fiókjából jegyzetfüzetét, és arcát fölemelve, csíptetője üvegét megcsillantva meglengette a levegőben.
—  Kerek száz ötlet van benne! Azám, naccsás uram! Hol vannak ettől maguk, fiatalok! Így kell dolgozni! Ha akarja, egy-kettőt eladok belőle.

Néha megengedett magának egy kis esti sétát. Egyszer késő éjszaka tértünk vissza egy ilyen sétáról. Anton Pavlovics nagyon elfáradt, erőlködve lépkedett — az utóbbi napokban sok kendőt áztatott át vérével —, hallgatott, szemét lehunyta. Elhaladtunk egy balkon mellett, melynek vitorlavászon függönye mögött lámpa fénylett, és női sziluettek rajzolódtak ki rajta. Anton Pavlovics egyszerre kinyitja a szemét, és nagyon hangosan megszólal:
—  Hallották? Micsoda szörnyűség! Bunyint megölték! Autkáfean, egy tatár lánynál. Elképedésemben földbe gyökeredzett a lábam, ő pedig sebesen rám suttog:
—  Hallgasson! Holnap egész Jalta Bunyin meggyilkolásáról fog beszélni.
Egy író így panaszkodott: „Sírni tudnék a szégyentől, hogy milyen gyalázatosan írtam kezdő koromban."
—  Ugyan már, ugyan már! — kiáltott fel Anton Pavlovics. — Hisz nincs remekebb dolog, mint rosszul kezdeni! Jegyezze meg, ha a kezdő írónak mindjárt beüt a siker, akkor vége, befellegzett!
Azzal hevesen bizonygatni kezdte, hogy csak a jó képességű emberek érnek meg korán és gyorsan, vagyis az olyanok, akik nem eredetiek, voltaképp nem is tehetségesek, mert a jó képesség tulajdonképpen jó alkalmazkodóképességet jelent, az ilyen „könnyen megél", a tehetség viszont gyötrődve keresi az útját.

A Fekete-tenger partján sok török és kaukázusi dolgozott. Mivel ismerte azt a megvetéssel vegyes rosszindulatot, melyet nálunk az idegen nemzetiségek iránt táplálnak, nem szalasztott el egyetlen alkalmat se, hogy lelkesen elmondja, milyen munkaszerető, becsületes nép ez.
Keveset evett, keveset aludt, nagyon szerette a rendet. Szobáiban csodálatos tisztaság honolt, a hálószobája olyan volt, mint egy leányszoba. Bármilyen gyenge volt is időnként, a legkisebb henyeséget sem engedte meg magának öltözetében. Keze nagy, száraz és kellemes volt.
Mint csaknem mindenki, aki sokat gondolkodik, nemegyszer előfordult, hogy elfelejtette, amit már nemegyszer elmondott.
Emlékszem hallgatására, köhécselésére, arra, ahogy a szemét eltakarta, az arcára kiülő nyugodt és szomorkás, csaknem méltóságteljes töprengő kifejezésre. De se „bánat", se „melegség" nem volt az arcán.

Szürke, hűvös téli nap a Krímben, sűrű, álmos fellegek úsznak Jalta felett. Csehov házában csend van, Jevgenyija Jakovlevna szobájából kihallatszik az ébresztőóra egyenletes ketyegése. Anton Pavlovics csíptető nélkül ott ül a dolgozószobájában az íróasztalnál, és sietség nélkül, gondosan ír valamit. Aztán feláll, fölveszi kabátját, kalapját, apró bőrkalocsniját, és kimegy az egyik egérfogóhoz. Visszajön, két ujja közt egy élő egeret hoz farkánál fogva, kimegy a tornácra, lassan végigmegy a kerten egész a kerítésig, melyen túl egy köves dombon tatár temető terül el. Óvatosan átdobja oda az egeret, és elindul a kert közepén álló pad felé, útközben figyelmesen nézegetve a fiatal fácskákat. Egy daru és két kutyus fut utána. Amint leül, pálcájával óvatosan eljátszadozik az egyikkel, mely lába előtt hanyatt vetődött; elneveti magát: a kutyus rózsaszínű haskóján bolhák mászkálnak... Aztán hátradől a padon, arcát föltartva, elgondolkodva, elnéz a messzeségbe, Jalta felé. Így üldögél vagy másfél órát...

Volt-e életében akárcsak egy nagy szerelem? Azt hiszem, nem.
„A szerelem — írta jegyzetfüzetében — vagy valami hajdan hatalmas, de kiveszett dolognak a maradványa, vagy valami olyasminek a része, ami majd a jövőben fejlődik óriásivá, de a jelenben nem elégít ki, sokkalta kevesebbet ad, mint amit várna az ember."
Mit gondolhatott a halálról?
Sokszor elmondta, hogy a halhatatlanság, a halálon túli élet, bármilyen formában is, ostobaság:
—  Közönséges babona. Márpedig minden babona rettenetes. Világosan és bátran kell gondolkozni. Majd egyszer alaposan elbeszélgetünk magával erről. Be fogom bizonyítani magának, világosan, mint a kétszer kettő, hogy a halhatatlanság ostobaság.
De néhány alkalommal épp az ellenkezőjét állította, még ennél is határozottabban.
—  Semmiképp se tűnhetünk el nyomtalanul. Egész bizonyosan élni fogunk halálunk után is. A halhatatlanság tény. Várjon csak, majd bebizonyítom magának...
A püspök című elbeszélése felett észrevétlen elsiklottak. Bezzeg a Cseresznyéskert, a nagy papírvirágokkal, melyek oly valószínűtlenül sűrűn fehérlettek a színház kirakataiban! És ki tudja, mennyi hírnév jutott volna neki, ha nincs A kártyajáték, a Parasztok, a Művész Színház!
 „Egy hónappal azután új püspökhelyettest neveztek ki, és Pjotr püspökre már senki sem gondolt. Nemsokára egészen elfelejtették. Csak az öregasszony, a megboldogult édesanyja, aki most diakónus vejénél lakik egy isten háta mögötti vidéki városkában, ha esténként kimegy, hogy tehenét hazavárja a csordával, s olyankor összetalálkozik a szomszédasszonyokkal — csak ő beszél néha gyermekeiről, unokáiról, meg arról, hogy volt egy püspök fia... és olyankor bátortalanul lehalkítja a hangját, mert attól tart, hogy nem hiszik el neki.
És csakugyan nem mindenki hitte el." [A püspök]

Utolsó levelét külföldről kaptam, 1904 júniusában, amikor falun laktam. Azt írta, egész jól érzi magát, megrendelt egy fehér öltönyt, csak Japán miatt kesereg, mert ezt a „csodálatos országot" Oroszország egész bizonyosan szétveri és tönkrezúzza. Július negyedikén belovagoltam a faluba a postára, átvettem az újságokat és a leveleket, aztán betértem a kovácsműhelybe, hogy megpatkoltassam a lovamat. Meleg, álmos sztyeppei nap volt, az ég fakón fénylett, forró déli szél fújt. A kovács házának küszöbén ülve kinyitottam az újságot — s egyszerre mintha jeges kés hasított volna a szívembe...

Halálát meghűlés siettette. Mielőtt elutazott volna Moszkvából külföldre, fürdőbe ment, megfürdött, felöltözött, de túlságosan hamar ment ki: a fürdő vetkőzőhelyiségében összetalálkozott Szergejenkóval, és meg akart szökni előle, félt kullancs-természetétől, fecsegésétől... Ez az a bizonyos Szergejenko, aki éveken át untatta Tolsztojt (Hogyan él és alkot Tolsztoj), s akit Csehov soványságáért, hórihorgas termetéért, örökös fekete öltönyéért és fekete hajáért így nevezett:
—  Halottaskocsi, álló helyzetben.

(A folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani)

Csehov emlékszám (9)

ALEKSZEJ KONDRATOVICS
Bunyin utolsó könyve

A világ valamennyi nyelvén megjelenő sok ezer kötetet és cikket számláló Csehov-irodalomban különleges hely illeti meg Iván Bunyin visszaemlékezéseit. Nem csupán azért, mert e sorokat egy nagyszerű író, az orosz irodalom klasszikusa vetette papírra, bár önmagában ez is vonzerőt jelenthet az olvasó számára. Még csak nem is azért, mert Bunyint szoros szálak fűzték Csehovhoz, jól ismerte pályatársát, Csehov életének utolsó esztendeiben pedig barátok voltak, akik fél szóból is értették egymást. Voltak Csehovnak más, sőt talán közelebbi barátai is, akik legalább ilyen jól ismerték őt. De aligha érthették, aligha láthattak bele annyira, ahogy ő, a nagy művész értette és látta, aki oly mély szeretetet táplált iránta, amilyen csak ifjabb testvért fűzhet bátyjához. 

„Egyetlen íróval se volt olyan kapcsolatom, mint Csehovval. Egész idő alatt a legcsekélyebb viszály se volt közöttünk." Bunyin ezt nem sokkal Csehov halála után, 1904-ben jegyezte föl. Élete alkonyán pedig szinte kizárólag Csehovval foglalkozott. „1953-ban — írja az író özvegye, Vera Nyikolajevna Muromceva-Bunyina — végre sikerült megszereznünk az A. P. Csehov levelezésé-nek szovjet kiadását (az első két kötet nélkül). Újra meg újra elolvastuk. Iván Alekszejevics megmutatta, mit kell kimásolni, telerótta a könyvet megjegyzéseivel és jelzéseivel. Mindent elolvasott abban az időben, amihez csak hozzá lehetett férni Párizsban. . . Iván Alekszejevics álmatlan éjszakáin — élete utolsó éveiben szinte alig tudott aludni — feljegyzéseket készített apró cédulákra, olykor cigarettásdobozokra, fölidézve Csehovval folytatolt beszélgetéseit. "

Bátran állíthatjuk, hogy a sírjához közelgő, öreg Bunyin ágyánál élete utolsó hónapjaiban láthatatlanul ott állt Csehov árnya. Szakadatlanul róla gondolkodott, hol fennhangon, hol némán. Utolsó sorait is őróla írta. Bunyin utolsó könyve ez. A címe egyszerűen és szerényen ennyi: „Csehovról". A könyv sajnos befejezetlenül maradt. Ennek ellenére 1955-ben — két esztendővel azután, hogy Bunyin Párizsban elhunyt — megjelent New Yorkban, s azóta is kétségkívül ez az egyik leghitelesebb tanúvallomás az élő Csehovról. A szó képes rá, hogy feltámasszon embereket, vagy legalább, hogy a feltámasztás illúzióját keltse, mert képes rekonstruálni egy ember valódi alakját. Még akkor is, ha az a személy nem is létezett a valóságban (lásd a halhatatlan irodalmi hősök egész galériáját, akik számunkra, s az elkövetkező nemzedékek számára éppoly reálisak, ha nem reálisabbak, mint a valóban élő emberek). Hát még ha olyan hatalmas, zseniális személyiségről van szó, aki iránt továbbra is érdeklődnek szerte az egész világon. Csehov hírneve réges-rég bejárta az egész világot. Ki ne szeretné tudni, milyen is volt életében ? Iván Bunyin, a szó nagy művésze, Csehovról szóló könyvében valósággal visszahozza a nemlétből, s így lehetőségünk nyílik, hogy Bunyin vezetésével ott sétálgathassunk Csehov társaságában Jalta tengerpartján, élvezzük beszélgetésüket, hallgassuk nyugodt-bölcs megjegyzéseit és hol mulatságos, hol szomorú elmélkedéseit az életről és az irodalomról.

Itt figyelembe kell venni egy, az olvasó számára szerencsés körülményt: Bunyin nemegyszer elmondta, hogy az irodalomban három istenségnek hódol: Puskinnak, Tolsztojnak és Csehovnak. Az előbbi kettő csakugyan olyan volt a szemében, mint az egek lakói. Bunyin „Tolsztoj felszabadítása" című könyve tele van szinte térden csúszó alázattal és áhítattal a nagy író iránt. Megtalálható benne persze az eleven Tolsztoj pontos és finom portréja, a vele történt néhány találkozás leírása is, de ezeket szemmel láthatólag háttérbe szorítja a rideg és hideg filozófia, mely szinte kizárólag egyetlen szakramentális és örökre megoldhatatlan probléma: az élet és a halál problémája körül forog. Ez az oka, hogy ez a könyv oly nehezen élvezhető, és Bunyinra nem jellemző módon elvont, ami pedig gondolatait illeti, egyszerűen ködösen szétfolyó.

Csehov nem volt olyasfajta félelmetes kolosszus Bunyin számára, mint Tolsztoj. Csehov társ volt, idősebb, tisztelt és szeretett barát, olyan „isten", akivel el lehet üldögélni egy kerti padon, lehet vele tréfálkozni, és el lehet beszélgetni a lehető legföldibb dolgokról. Vitatkozni is lehet vele, sőt, félelem nélkül ki lehet mondani ellenvéleményünket. Csehov istenség volt Bunyin szemében az irodalom területén, de nem olyan, akit utánozni kell, és bár a korabeli kritika nemegyszer összekapcsolta Csehovot és Bunyint, ezt mind a ketten ostobaságnak tartották.

Innen ered Bunyin visszaemlékezéseiben Csehov rendkívül földi és hihetetlenül eleven rajza. Bunyin mégis istenségének tartotta Csehovot: akárhányszor írt is róla, akárhányszor átdolgozta is róla szóló visszaemlékezéseit, sose volt megelégedve velük... „Sebtében készült, rossz és helyenként egészen hamis" — mondta Csehovról szóló első tanulmányáról, mely a „Csehov-emlékkönyv" -ben jelent meg először (1904). Az elégedetlenség oka pedig nem is annyira Bunyin közismert igényessége, hanem inkább Csehov sokrétűsége, bonyolult lelkülete és érzelemvilága, melyet még Bunyin tehetségével se volt könnyű első próbálkozásra megragadni.

Ezért amikor 1914-ben sajtó alá rendezi „Összegyűjtött műveit"', ismét átjavítja cikkét, sőt ki is egészíti "Jegyzetfüzet" -éből. A sokféle, de egyenként is lényeges mozaikszemcsék az író elgondolása szerint arra voltak hivatva, hogy plasztikussá tegyék Csehov jellemrajzát, bemutassák mélységét, rendkívüliségét, amelynek azonban semmi köze a parádés nagysághoz. Ellenkezőleg, Bunyin Csehovról szóló feljegyzéseiben van valami magának Csehovnak a stílusából: a természetes mesterkéletlenség és spontaneitás, amely a legbonyolultabb és legnagyszerűbb tüneményeket is úgy állítja az olvasó elé, hogy nyomban hozzáférhetővé válik a halandó ember számára is.

„Szép az Anton Pavlovicsról szóló tanulmánya — írta Gorkij Bunyinnak — nőiesen gyengéd és férfiasán baráti szeretet érződik benne. Amint elolvastam, úgy éreztem, ezt nyomban meg kell mondanom Önnek. Most éppen Kuprin olvassa, itt ül mullettem, dicséri Önt, és örül, hogy emlékei egyeznek az Önéivel".

Reméljük, hasonló érzések támadnak olvasóinkban is, amikor megismerkednek Bunyin Csehovról írott könyvének részleteivel.


IVAN BUNYIN
Csehovról

I.

Moszkvában ismerkedtem meg vele, kilencvenöt végén. Emlékezetembe vésődött néhány jellegzetes mondata.
—  Sokat ír? — kérdezte egyszer.
—  Keveset — válaszoltam.
—   Kár — mondta csaknem komoran, mély zengő hangján. — Dolgozni kell, érti. . . Szakadatlanul. . . egész életünkben.
Aztán rövid szünet után, minden látható összefüggés nélkül hozzátette:
—  Szerintem, ha elkészült egy elbeszélés, ki kell húzni az elejét és a végét. Mi, szépírók, itt hazudunk a legtöbbet... és röviden, a lehető legrövidebben kell írni.
Moszkva után egész 1899 tavaszáig nem láttuk egymást. Amikor ezen a tavaszon néhány napra Jaltába érkeztem, egy este összetalálkoztam vele a parton.
—  Miért nem néz be hozzám? — kérdezte. — Okvetlenül jöjjön át holnap.
—  Mikor? - kérdeztem.
—  Reggel, nyolc körül.
Arcomról nyilván csodálkozást olvasott le, mert magyarázatul hozzátette:
—  Mi koránkelők vagyunk. És maga?
—  Én is — feleltem.
—  Hát akkor jöjjön, amint fölkel. Együtt megkávézunk. Szereti a kávét? Reggel nem teát kell inni, hanem kávét. Pompás dolog. Nekem, amikor dolgozom, estig elég egy kávé meg egy húsleves. Reggel a kávé, délben a húsleves.
Aztán szótlanul elindultunk a parton, leültünk egy kis parkban egy padra.
—  Szereti a tengert? — kérdeztem.
—  Igen — felelte. — Csak nagyon kihalt.
—  Éppen ez a jó benne — mondtam.
—  Nem tudom — felelte, valahová messze tekintve, és gondolatai nyilván elkalandoztak. — Szerintem legjobb tisztnek vagy fiatal diáknak lenni. . . Üldögélni valami népes helyen, vidám zenét hallgatni.. . — Szokása szerint elhallgatott, és minden látható összefüggés nélkül hozzátette: —  Nagyon nehéz a tengert leírni. Tudja, milyen tengerleírást olvastam nemrég egy iskolai dolgozatfüzetben? „A tenger nagy volt". És kész. Szerintem csodálatos.

Moszkvai találkozásunk idején könnyű mozgású, magas, karcsú középkorú férfinak láttam; szívélyesen fogadott, de oly egyszerűen, hogy ezt az egyszerűséget hidegségnek hittem. Jaltában úgy láttam, erősen megváltozott: lesoványodott, arca megsötétedett, lassabban mozgott, hangja tompábban csengett. De mindent összevetve mégis csaknem ugyanolyan volt, mint Moszkvában: szívélyes, de tartózkodó; elég élénken beszélt, de még egyszerűbben és rövidebben, és beszélgetés közben egyre valami máson járt az esze, így beszélgetőtársának nem volt könnyű elcsípni gondolatai rejtett menetét, közben arcát kissé fölemelve csíptetőjén keresztül a tengert nézte. A parton történt találkozást követő napon meglátogattam a nyaralójában. Jól emlékszem erre a napos délelőttre, melyet kis kertjében töltöttünk. Attól fogva egyre gyakrabban jártam nála, később pedig egész odaszoktam a házába. Ezzel együtt megváltozott viselkedése irántam, egyre szívélyesebb és közvetlenebb lett. . .

Örökre megmarad emlékezetemben az a kőből épült nyaraló Autkában, a kis kert, melyet nagy virágbarát lévén oly gondosan ápolt, a fák, a dolgozószobája, melyet csupán két-három Levitan-kép meg egy nagy félköríves ablak díszített, mely az Ucsan-Szu kerti virágözönben fürdő völgyére és a tenger kék háromszögére nézett, megmaradnak azok az órák, napok, néha egész hetek, melyeket ebben a nyaralóban töltöttem...
Ha magunkra maradtunk, gyakran fakadt harsány nevetésre, szeretett tréfálkozni, mindenféle mókát, mulatságos csúfnevet talált ki; valahányszor egy kissé jobban lett, kiapadhatatlanul ontotta tréfáit. Szívesen beszélgetett az irodalomról. Ilyenkor gyakran áradozott Maupassant-ról, Tolsztojról. Róluk beszélt a leggyakrabban, no meg Lermontov Tamany-áról.
—  Képtelen vagyok felfogni, hogyan volt képes szinte kisfiú korában ezt megírni! — mondta. — Ha tudnék egy ilyet írni, meg még egy jó bohózatot, akkor akár meg is halhatnék!
—  Soha nem szabad felolvasni egy művet megjelenése előtt senkinek — mondta máskor. — Nem szabad hallgatni mások tanácsára. Ha tévedtél, hazudtál, legyen a tévedés is egyedül a sajátod. A munkában bátornak kell lenni. Vannak nagy kutyák és vannak kis kutyák, de a kicsiket sem szabad, hogy zavarja a nagyok létezése: ugasson mindegyik, mégpedig azon a hangon, amit isten adott.

Csaknem minden néhai íróról elmondják, hogy örült mások sikereinek, hogy idegen volt tőle az önhittség. De ő csakugyan örült minden tehetségnek, ez a vérében volt: a „tehetségtelenség" szó alighanem a legsúlyosabb szidalomnak számított a szájából. Saját irodalmi sikereit malíciával fogadta.
—  Látja, Anton Pavlovics, hamarosan megüljük írói jubileumát!
—  Ismerem én, kérem, ezeket a jubileumokat! Huszonöt éven át szidják az embert, mint a bokrot, aztán megajándékozzák egy alumíniumból készült lúdtollal, és egy álló nap könnyek és csókok közepette lihegnek, olvadoznak fölötte!
Ha találtunk valahol egy róla szóló cikket, s megmutattuk neki, azzal:
—  Olvasta, Anton Pavlovics? — ő ravaszul rásandított az emberre, s így válaszolt: —  Alázatosan köszönöm! Összeirkálnak valakiről vagy ezer sort, aztán alul hozzátoldják: „Van még egy Csehov nevű írónk: nyafogó természet
..." Méghogy én nyafogó természet vagyok? Miféle „komor ember", miféle „hideg természet" vagyok én, ahogy a kritikusok neveznek? Miféle „pesszimista" vagyok én? Hisz valamennyi művem közül legjobban A diákot szeretem. Még a „pesszimista" szót is utálom...
Néha még valami ilyesmit tett hozzá:
—  Ha, magát, drága uram, valaha csepülni fogják, jussak eszébe minél gyakrabban, én, a vén bűnös: a kritikusok úgy püföltek engem a legkisebb vétkekért, mint a papneveldében szokás. Egy kritikus azt jósolta nekem, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni; afféle züllött sihedernek tartott, akit iszákosságért kicsaptak a gimnáziumból.
—  Csak olyankor szabad nekiülni írni, amikor az ember hidegnek érzi magát, mint a jég — mondta egyszer.
„A Szkorpion hanyagul bánik a kiadványaival — írta nekem a Szevernije cveti első kötetének megjelenése után. — Engem tol előre, de amikor elolvastam ezt a hirdetményt a Russzkije vedomosztyiban, megfogadtam, hogy soha többé nem közösködöm se skorpiókkal, se krokodilokkal, se viperákkal."
Tanácsomra akkor odaadta a Szkorpion című almanachnak egyik ifjúkori elbeszélését (Tengeren). Később szánta-bánta.
—  Ez az egész moszkvai új művészet szamárság — mondta. — Emlékszem, Taganrogban egyszer egy hirdetményen ezt olvastam: „Mesterséges ásványvizek". Hát ez is ilyen. Csak az lehet új, ami tehetséges. Ami pedig tehetséges, az új.

Egyik legutolsó emlékem 1903 kora tavaszáról való. Jalta, Rosszija-szálló. Késő estére jár. Egyszer csak telefonhoz hívnak. Odamegyek a készülékhez, és ezt hallom:
—  Naccsás uram, kerítsen egy jó bérkocsist, és jöjjön be értem. Menjünk kocsikázni.
—  Kocsikázni? Éjszaka? Mi van magával, Anton Pavlovics?
—  Szerelmes vagyok.
—  Ez nagyszerű, de már tíz óra van. Aztán meg megfázhat. . .
—  Fiatalember, ne spekuláljon, kérem!
Tíz perc múlva ott voltam Autkában. A házban, ahol télen kettesben élt az édesanyjával, most is, mint mindig, csend és sötétség volt, a dolgozóban két gyertya világított haloványan. Mint mindig, most is összeszorult a szívem a dolgozószoba láttán, ahol annyi téli estét töltött egyedül.
—  Csodálatos éjszaka van! — fogadott valami tőle szokatlan lágysággal és szomorkás örömmel. — Itthon pedig olyan unalmas! Nincs más örömöm, mint hogy néha megcsörren a telefon, és valaki megkérdi, mit csinálok, én meg azt felelem: egerészek. Gyerünk át Oreandába.

Meleg, csöndes éjszaka volt, sütött a hold, az égen könnyű fehér felhők lebegtek. A kocsi ott futott a fehér műúton, mi hallgattunk, és a tenger csillogó síkját bámultuk. Aztán egy erdő könnyed árnyékfigurái tűntek elő, majd a csillagok felé nyújtózó ciprusok feketéllő tömege következett. Megállítottuk a kocsit, csendben sétálni kezdtünk alattuk, egy palota romjai mellett, melyek sápadt kéken derengtek a holdfényben. Anton Pavlovics egyszerre megállt:
—  Tudja-e, hány évig fognak még olvasni engem? Hét.
—  Miért hét? — kérdeztem.
—  Legyen hét és fél.
—  Olyan szomorú ma, Anton Pavlovics — mondtam, holdfénytől sápadt arcát fürkészve.
Eddig lesütött szemmel elgondolkodva piszkálta botja végével az apró kavicsokat, de amikor azt mondtam, hogy szomorú, tréfásan rám sandított.
—  Maga a szomorú — felelte. — Mégpedig azért szomorú, mert egy csomó pénzt kidobott a kocsisra. Aztán komolyan hozzátette:
—  Márpedig csakugyan addig fognak olvasni, hét évig, élni pedig még annál is kevesebbet fogok: hatot. De ne szóljon erről az odesszai riportereknek. . .
Nem élt hat évet, csupán alig többet, mint egyet.

Egyik legutolsó levelét a következő esztendő januárjában Nizzában kaptam meg.
„Üdvözlöm, kedves Iván Alekszejevics, kellemes új évet és sok boldogságot kívánok! Levelét megkaptam, köszönöm. Itt nálunk, Moszkvában minden rendben van, és minden unalmas, semmi új sincs (kivéve az esztendőt), és nincs is semmi újra kilátás, a darabomat még nem mutatták be, és az is bizonytalan, mikor fogják egyáltalán. Nagyon valószínű, hogy februárban Nizzába utazom. Üdvözölje a kedves, meleg napfényt, a nyugodt tengert; élje világát, vigasztalódjék, ne gondoljon a betegségekre, és írjon gyakrabban barátainak. Nos, jó egészséget, jókedvet, boldogságot kívánok, ne felejtse el a maga komor, északi honfitársait, akiket kínoz a rossz emésztés, a rosszkedv. Csókolom és ölelem."

II

Egyszer (szokása szerint váratlanul) így szólt:
—  Képzelje, micsoda história történt velem.
Csíptetőjén keresztül rám nézett, és harsány nevetésre fakadt.
—  Képzelje, megyek fölfelé a moszkvai Nemesi Gyűlés épületének főlépcsőjén, és egy tükör előtt, háttal nekem, ott áll Juzsin-Szumbatov [(1857—1927) színész, drámaíró és színházi szakember], Potapenko [(1856-1929) író] gombját markolássza, és konokul, szinte sziszegve azt magyarázza neki: „Értsd már meg, ma Oroszország első, legelső írója te vagy!" — Hirtelen meglátott a tükörben, elvörösödött, és hadarva hozzátette, válla fölött felém bökve: „Meg ez itt..."
Sokak számára nagyon különösnek tetszhet, mégis tény: nem szerette a színésznőket és a színészeket.
—  Hetvenöt évvel elmaradtak az orosz társadalom fejlődésétől — mondta róluk. — Az önhittség mérgétől átitatott, szánalmas alakok. Eszembe jut például Szolovcov [valódi neve: Fjodorov (1857— 1902) színész, rendező, impresszárió]...
—  Már megbocsásson — szóltam közbe —, de emlékezzék csak, milyen táviratot küldött Szolovcov halálakor a színházának?
—  Mi mindent kell írnia az embernek levelekben, táviratokban! Mi mindent mondunk néha pusztán azért, hogy ne sértsünk meg valakit...
Aztán kis szünet után újból fölnevetve:
—  Még a Művész Színházról is...
Jegyzetfüzetében akad egy és más, amit tőle személyesen is hallottam. Többször megkérdezte például (s mindig elfelejtette, hogy már beszélt róla, s mindig tiszta szívből nevetett hozzá):
—  Mondja, ismeri maga azt a nőtípust, akire ha ránéz az ember, mindig azt gondolja, hogy a blúza alatt kopoltyúk vannak?
—  A természetben az undok hernyóból csodálatos pillangó lesz — mondta nemegyszer —, az emberek világában épp fordítva: a gyönyörű pillangóból undok hernyó lesz. . .
—  Rettenetes dolog nap mint nap olyan emberrel ebédelni, aki dadog és butaságokat beszél. . .
—  Amikor egy tehetségtelen színésznő foglyot eszik, elfog a sajnálat a fogoly iránt, mely százszor okosabb és tehetségesebb volt ennél a színésznőnél. . .
—  Szavina [(1854-1911) színésznő], bárhogy áradoztak is róla, olyan volt a színpadon, mint Viktor Krilov [álneve: Viktor Alekszandrov (1838-1906) drámaíró] a drámaírók között.

(Folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani!)

Csehov emlékszám (7)

LIGYIJA AVILOVA
Csehov az életemben

.,Volt-e az életében legalább egy nagy szerelme?" — kérdi Ivan Bunyin Csehovról szóló emlékirataiban. Aztán saját maga válaszol is rá: „Azt hiszem, hogy nem." Néhány sorral odébb azonban megcáfolja önmagát: „De volt, Avilova." Bunyin úgy jutott erre a következtetésre, hogy elolvasta Ligyija Alekszejevna Avilova (1864 — 1943) írónőnek, Csehov egyik közeli ismerősének a visszaemlékezéseit. Avilovának néhány elbeszéléskötete is megjelent. Memoárja, amelyet csak halála után tíz évvel adtak ki, a nagy író életének egy új, addig ismeretlen oldalát tárja fel, és még elevenebbé és tisztábbá teszi a róla alkotott képet." Egyesek felvetik — írja meg Bunyin —, hogy lehet-e egyáltalán az ilyen visszaemlékezéseknek hitelt adni? Ligyija Avilova azonban rendkívül igazságszerető volt. Azokat az elmarasztaló észrevételeket sem hallgatja el, amelyekkel Csehov az ő írásait vagy őt magát illette."

Ligyija Avilova

1889. január 24-én nővéremtől egy kis üzenet érkezett: „Azonnal gyere át, Csehov van itt." A nővérem egy népszerű napilap szerkesztő-kiadójának volt a felesége.[Hudakov, a Petyerburgszkaja Gazeta szerkesztője és kiadója. A nyolcvanas években ennek az újságnak dolgozott Csehov.] Sokkal idősebb volt nálam. Apró termete, göndör, szőke haja, nagy álmodozó szeme és parányi keze és lába láttán mindig gyengédséget éreztem, és elfogott az irigység. Mellette túl magasnak, túl pirospozsgásnak és vaskosnak találtam magam. Egyáltalán nem voltam olyan légies, mint ő. Aztán meg én moszkvai voltam, és még csak második éve éltem Pétervárott, tehát még vidékinek számítottam; ő pedig azonkívül, hogy fővárosi dáma volt, külföldön is sokszor járt, párizsi toalettet viselt, és tulajdon, gazdagon berendezett palotájában lakott. Sok híresség fordult meg nála: színészek, képzőművészek, énekesek, költők és írók. És én mire vittem! Maradtam a pljuscsihai lány, aki feleségül ment egy frissen végzett egyetemistához, aki most a népművelési ügyosztályon segédügyintézői tisztséget tölt be. És milyen múltam van? Csupa megvalósulatlan álom. Egy olyan férfi menyasszonya voltam, akit — legalábbis azt hittem — forrón szerettem. De csalódtam benne és felbontottam jegyességünket. Annyira megviselt engem ez a csalódás, hogy szilárdan eltökéltem, hogy többet nem engedek a szerelem ostoba csábításának, és olyan józan és hideg fejjel fogok férjet választani, ahogyan egy olyan dolgot kell, amit sokáig visel az ember. Választottam és büszke voltam a választásomra. Férjem okos, nagyon tehetséges, és az egyetem mellett még sok különböző ismeretre tett szert, mivel égett benne a tudásszomj és nagyon szeretett olvasni.

...Vágyaim netovábbja volt, hogy író legyen belőlem. Már gyermekkorom óta írtam verset és prózát, írni szerettem a világon a legjobban. A művészi szóban varázslatos erőt éreztem, magam is sokat olvastam, és kedvenc íróim között előkelő helyet foglalt el Csehonte is. Többek között sógorom lapjába is gyakran írt, és valamennyi elbeszéléséért lelkesedtem. Hogy sírtam, mennyire megsirattam Jonát [Jona Popov, Csehov „Fájdalom" c. elbeszélésének hőse], aki bánatát gebéjével osztotta meg, mert nem volt senki más, aki meghallgassa. Pedig a fia halt meg. Már csak a fia volt meg neki és — meghalt. És ez senkit sem érdekelt. És most, hogy Csehov megírta, miért figyelt fel rá mindenki, miért olvasták el annyian, és miért siratták meg oly sokan? Ó, a művészi szó mindenható varázsereje!

...Csehov fel-alá járt a dolgozószobában, és valószínűleg éppen mesélt valamit, de amikor meglátott, megállt az ajtóban.
— Á, Flóra leányzó — üdvözölt nagy hangon Szergej Nyikolajevics, a sógorom. — Engedje meg, Anton Pavlovics, hogy bemutassam Flóra leányzót. A nevelt lányom.
Csehov sietve néhány lépést tett felém, és kedves mosollyal ragadta meg a kezem. Egymás szemébe néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepődött volna. Valószínűleg a Flóra név lepte meg. Szergej Nyikolajevics kicsattanóan egészséges arcszínem és hajzuhatagom miatt hívott így, hajam időnként két hosszú, vastag copfba fontam.
—  Kívülről tudja az Ön elbeszéléseit — folytatta Szergej Nyikolajevics. — És bizonyára leveleket is írt Önnek, de restelli, nem meri bevallani.

Megfigyeltem, hogy Csehov szeme egészen összeszűkül, és keménygallérja meg a nyakkendője csúnya.
Amikor leültem, Csehov újra járkálni kezdett, és folytatta beszámolóját. Ebből megértettem, hogy azért jött, hogy Ivanov című színművét színre vigye, de rendkívül elégedetlen a színészekkel, nem ismeri fel bennük hőseit, és előre érzi, hogy a darab meg fog bukni. Azt sem titkolta el, hogy annyit izgatja magát és bosszankodik, hogy elkezdett vért köpni. Meg magát Pétervárt sem szereti. Bárcsak már mielőbb kész lenne és elutazhatna; mindenesetre megfogadta, hogy soha többet nem ír színház számára. A színészek kitűnőek és kitűnően játszanak, mégis idegennek érzi őket, mindig a „magukét" játsszák.

Bejött Nagya nővérem és vacsorázni hívott bennünket. Szergej Nyikolajevics felállt, és nyomában valamennyi vendég megindult. Átmentünk az ebédlőbe. Két asztal volt megterítve; egy hosszú — a vacsorához, a másikon pedig palackok és harapnivalók sorakoztak. Félrehúzódtam a fal mellé. Anton Pavlovics kezében egy tányérkával odalépett hozzám, és megfogta az egyik hajfonatomat.
—  Még soha életemben nem láttam ilyent — mondta. Én meg azt hittem, hogy csak azért ilyen közvetlen velem, mert én egy egyszerű Flóra leányzó, „nevelt leányka" vagyok. Bezzeg, ha ismerné Misát és tudná, hogy nekem már egy majdnem egyéves fiam van, akkor...
Az asztalnál egymás mellé kerültünk.
— Flóra is írogat — tájékoztatta enyhe leereszkedéssel Szergej Nyikolajevics Csehovot. — És van is benne valami... Kis szikra... Gondolat... Még ha nyúlfaroknyi is, de minden egyes írásművében megtalálható a gondolat.
Csehov hozzám fordult és elmosolyodott.
—  Nem kellenek gondolatok! — mondta. — Könyörgöm, nem kellenek. Hogy miért nem? Az embernek azt kell megírnia, amit lát, amit érez, de valósághűen és őszintén. Sokszor felteszik nekem azt a kérdést, hogy mit akartam ezzel vagy azzal az elbeszélésemmel mondani. Az ilyen kérdésekre soha nem felelek. És semmit sem akarok mondani, Nekem az a dolgom, hogy írjak, nem pedig az, hogy oktassak! És én bármiről tudok írni, amiről csak akarja — fűzte hozzá mosolyogva. —- Ha azt mondja, hogy írjak erről a palackról, akkor lesz egy „Palack" című elbeszélésem. Nincs szükség gondolatokra. Az életerős, igaz alakok gondolatot ébresztenek, de a gondolat nem teremt alakokat.
Majd végighallgatta az egyik vendég udvarias ellenvetését, kissé elkomorodott, és hátradőlt a szék támlájához.
—  Igen — felelte —, az író nem madár, amely csicsereg. De ki mondta Önnek, hogy én azt szeretném, hogy csicseregjen. Ha egyszer már élek, gondolkozom, harcolok és szenvedek, akkor mindez visszatükröződik abban, amit írok. Mi szükségem volna az ilyen szavakra, hogy eszme, meg eszmény? Lehet, hogy tehetséges író vagyok, de attól még nem kell sem tanítónak, sem jósnak, sem propagandistának lennem. Igazul, azaz művészien leírom az életet, és Ön meglátja benne azt, amit azelőtt nem látott, nem vett észre: a normától való eltéréseket, az ellentmondásait. . .
Váratlanul hozzám fordult.
—  Ott lesz az Ivanov premierjén? — kérdezte.
—  Aligha. Nehéz lesz jegyhez jutni.
—  Majd én küldök — vágta rá sebesen. — Itt lakik? Szergej Nyikolajevicsnél? 
Elnevettem magam.
—  Most végre elmondhatom Önnek, hogy én nem vagyok sem Flóra leányzó, sem Szergej Nyikolajevics nevelt lánya. Csak tréfából hív így. Nagyezsda Alekszejevna húga vagyok, és képzelje, férjes asszony és családanya. És mivel szoptatok, most már sietnem kell haza.
Szergej Nyikolajevics meghallotta, amit mondtam, és odakiáltott:
—  Flóra leányzó, majd ha kell, érted jönnek. Két lépésnyire lakunk egymástól — magyarázta Anton Pavlovicsnak. — Maradj csak nyugodtan. Alszik a te bőgőmasinád. Anton Pavlovics, ne engedje el.
Anton Pavlovics előredőlt és a szemembe nézett. Azt kérdezte:
—  Önnek kisfia van? Tényleg? Hát ez nagyszerű.

Milyen nehéz néha megmagyarázni, sőt még érzékeltetni is azt, ami történt. Valójában nem is történt semmi. Csupán mélyen egymás szemébe néztünk. Mégis milyen sok történt! Mintha lelkemben nagy fénnyel, örömujjongással, fényesen sziporkázva egy rakéta röppent volna fel. És egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy Anton Pavlovics is ugyanezt érzi; csak néztünk egymásra csodálkozva és örvendezve.
—  Legközelebb újra eljövök — mondta Anton Pavlovies. — Találkozunk? Adjon majd nekem oda mindent, amit írt, vagy ami már megjelent. Nagyon figyelmesen el fogok olvasni mindent. Rendben van?
A pólyázásra értem éppen haza, Ljovuska nyöszörgött, arca eltorzult, éppen síráshoz készülődött.
—  Kisfiam van? Hát ez nagyszerű — mondtam neki nevetve és örömmel.

...Három év telt el Csehovval való első találkozásom óta. Gyakran gondoltam rá, és ilyenkor mindig valami borongós, álmodozó hangulat lett úrrá rajtam.
1892 januárjában ünnepelte Szergej Nyikolajevics újságja fennállásának huszonöt éves jubileumát. Az ünnepség imával kezdődik, utána a meghívottak átvonulnak a szalonba, ahol az ebédhez a leghosszabb asztalt terítették meg. Az ebédlőben a vendégek nem fértek volna el, és ezért ott minden az istentisztelethez volt előkészítve.
A szalonból az ebédlőbe az előcsarnokból felvezető lépcső balusztrádjai mellett kellett elhaladni, a lépcsővel szemben pedig egy hatalmas falitükör volt. Így a szalon ajtaja mellett megállva, anélkül, hogy engem láttak volna, a tükörben megfigyelhettem mindenkit, aki a lépcsőn felfelé jött, még mielőtt az előtérbe felért volna. Egymás után érkeztek a hölgyek és az urak, a jó ismerősök és a teljesen ismeretlenek, úgyhogy bánatosan állapítottam meg magamban: ritka unalmas nap vár rám. Majd leültetnek az asztalnál valamelyik fontos vendég mellé, akit nekem kell szórakoztatnom, az ebéd pedig hosszan elnyúlik, nagyon hosszan, több órán át, és egész idő alatt tüsténkednem kell, hogy ki ne fogyjunk a beszédtémából, hogy élénk és szívélyes legyek.

És ekkor hirtelen a tükörben megláttam két férfit, amint jöttek fel a lépcsőn. Néha az ember egy szempillantás alatt sokszoros nagyításban rögzít egy képet, ami örökre emlékezetébe vésődik. Most is magam előtt látom Szuvorin vonzó fejformáját, közvetlenül mellette pedig Csehov kedves, fiatal arcát. Amint jobb kezét felemeli és hátrasimítja szemébe lógó haját. Kissé összehunyorítja a szemét, és az ajka könnyedén megmozdul. Nyilván mondott valamit, csak én nem hallottam. Éppen az ima kezdetére érkeztek. Csak akkor vegyültem bele én is a sokadalomba, amikor már mindannyian az ebédlőben tolongtak és felzendült az ének. Az istentisztelet alatt, míg a többiek énekeltek, én Anton Pavloviccsal való első találkozásomat idéztem fel, azt a megmagyarázhatatlan és irreális pillanatot, amikor hirtelen egymásra találtunk; és azt latolgattam magamban, hogy meg fog-e ismerni? Emlékszik-e még rám? Létrejön-e köztünk ismét az a meghitt érzés, amely három évvel azelőtt fénybe borította a lelkemet?
Véletlenül botlottunk egymásba a tömegben, és nyomban örömmel nyújtottunk egymásnak kezet.
—  Nem reméltem, hogy találkozunk — mondtam.
—  De én bíztam benne — felelte. — És tudja mit — üljünk újra egymás mellé, mint akkor. Jó? 
Együtt mentünk be a szalonba.
—  Keressünk egy jó helyet?
—  Felesleges — válaszoltam. — Önt rangja szerinti hely illeti meg, a kimagasló személyiségek sokaságában; más szóval a jubiláns közelében.
—  Pedig milyen jó lenne itt a sarokban, az ablaknál. Nem gondolja?
—  Jó lenne, de úgy sem hagyják. Elhívják.
—  De én majd megmakacsolom magam! — nevetett Csehov. — Nem adom be a derekam. 
Leültünk, és nevetgélve bátorítottuk egymást az előttünk álló csatára.
—  De hol van Anton Pavlovics? — harsant fel Szergej Nyikolajevics erőteljes hangja. — Anton Pavlovics ! Ide méltóztasson kérem. . .
Nágya ugyancsak Csehovot kutatta a tekintetével és nevén szólította. Csehov felállt és szótlanul végigsimította kezével a haját.
—  Á, hát ott vannak. De a hölgyének is biztosítottunk helyet Ön mellett. Parancsoljon!
—  Egyébként, ahogy tetszik  —  szólalt meg váratlanul Nágya.   —   Ha jobban érzi ott magát. . . 
Szergej Nyikolajevics elnevette magát, és békén hagytak bennünket.
—  Látja, milyen jó — mondta Anton Pavlovies. — Győztünk!
—  Sok embert ismer itt? — kérdeztem.
—  Nem az az érzése — folytatta Anton Pavlovics, kérdésemet megválaszolatlanul hagyva —, nem úgy tűnik Önnek, mintha három évvel ezelőtt, amikor találkoztunk, nem megismerkedtünk, hanem hosszú távollét után egymásra találtunk volna?
—  De igen...  — feleltem bizonytalanul.
—  Hát persze, hogy igen. Tudtam. Az ilyen érzés csak kölcsönös lehet. Rögtön első alkalommal elkapott és nem tudtam elfelejteni. A meghittség érzése. És az a furcsa, hogy alig tudok valamit magáról, és maga sem sokat rólam.
—  Mi ebben a furcsa? Hosszú ideig tartott a távollét. Hiszen ez nem a jelenben történt, hanem valamelyik korábbi rég elfelejtett életünkben?
—  És akkor mi mik voltunk egymásnak? — kérdezte Csehov.
—  Az biztos, hogy férj és feleség nem — vágtam rá gyorsan. 
Elnevettük magunkat.
—  De szerettük egymást. Nem gondolja? Nagyon fiatalok voltunk. . . És meghaltunk. . . hajótörést szenvedtünk? — fantáziált Csehov.
—  Ó, már rémlik is valami — válaszoltam nevetve.
—  Na látja. Sokáig küzdöttünk a  Hullámokkal. Két kézzel a nyakamba kapaszkodott.
—  Kétségbeesésemben. Nem tudtam úszni. Vagyis, én fojtottam magát a vízbe.
—  Én sem vagyok valami nagy mestere az úszásnak. Valószínűleg alámerültem, és magammal rántottam Önt is.
—  Nem neheztelek Önre. És most újra, mint barátok találkoztunk.
—  És változatlanul teljesen meg fog bízni bennem?
—  Hogy bíznék meg? — lepődtem meg. — Hiszen vízbe fojtott, ahelyett, hogy megmentett volna.
—  Hát minek csimpaszkodott a nyakamba?

Anton Pavlovicsról nem feledkeztek meg a jelenlevők. Gyakran szóltak át az asztalon, kérdeztek valamit tőle vagy üdvözölték, bókokkal halmozták el.
—  Éppen most mondom a szomszédomnak: „Micsoda cukorfalat az Ön elbeszélése..."
Ezen a „cukorfalaton" jót derültünk, és sokáig nem álltuk meg nevetés nélkül, ha egymásra néztünk.
—  És mennyire vártam Önt — jutott hirtelen eszembe.  — Hogy vártam! Még akkoriban; amikor Moszkvában a Pljuscsihán laktam. Lánykoromban.
—  Miért várt? — ámult el Anton Pavlovics.
—  Azért, mert rettenetesen szerettem volna megismerkedni Önnel, és Popov, a fivérem barátja, azt mondta, hogy gyakran találkoznak, és Ön egy derék fickó, aki biztos nem utasítja vissza a kérésemet, és felkeres majd. De nem jött el.
—  Mondja meg ennek a Popovnak, akit én egyáltalán nem ismerek, hogy ő az én leggonoszabb ellenségem — mondta komolyan Csehov.
Moszkváról kezdtünk el beszélgetni, meg Golcevről, a Russzkaja Miszl (Orosz gondolat) című lapról.
—  Nem szeretem Pétervárt — ismételte el többször Csehov. — Olyan hideg és áthatóan nyirkos itt minden. És maga sem jó kislány: miért nem küldött nekem semmit? Hiszen megkértem. Emlékszik? Arra kértem, hogy küldje el nekem az elbeszéléseit.
Egymás után jöttek oda hozzánk pezsgővel koccintani. Koccintottak, meghajtották magukat és mosolyogtak. Anton Pavlovics felállt, hátrasimította a haját, és lesütött szemmel hallgatta a bókokat és a gratulációkat. Aztán megkönnyebbült sóhajjal visszaült.
—  Hiába, ez a dicsőség — jegyeztem meg.
—  Igen, hogy az ördög vinné el. A legtöbbjük egyetlen sort sem olvasott még tőlem. Ha olvasott volna, akkor lepocskondiázna. De én most szavak helyett inkább zenét szeretnék hallgatni. Miért nincs itt zene? Cigányt ide. Feltétlenül muzsika kell. Maga hány éves? — kérdezte tőlem váratlanul.
—  Huszonnyolc.
—  Én pedig harminckettő. Amikor megismerkedtünk, három évvel fiatalabbak voltunk: huszonöt és huszonkilenc. Milyen fiatalok voltunk.
—  Én még akkor nem voltam huszonöt, és most sem vagyok még huszonnyolc. Májusban leszek.
—  Én már elmúltam harminckettő. Sajnos.
—  A férjem gyakran emlékeztet rá, hogy már nem vagyok fiatal, és mindig egy-két évvel többet mond. Én is öregítem magam egy kicsit.
—  Hogy nem fiatal? Huszonhét éves korában?
Lassan asztalt bontottak. Az ebéd három órán át tartott, de én úgy éreztem, hogy elrepült az idő.
... Elhatároztuk, hogy Moszkvában találkozni fogunk. Márciusban kell ott lennem. Anton Pavlovics azt mondta, hogy Melihovóból érkezik majd. 1897. március 18-án azt írta nekem:

„Haragvó Ligyija Alekszejevna, nagyon szeretnék találkozni Önnel, nagyon, annak ellenére, hogy haragszik rám, és csupa jót kíván 'minden esetre'. Március 26-ig megérkezem Moszkvába, valószínűleg hétfőn, este 10-kor, és a Nagy Moszkva Szállóban fogok megszállni az Iverszkajával szemben. Az is lehet, hogy már korábban megjövök, ha a dolgaim — ajaj! de rengeteg van belőlük — megengedik. Moszkvában 28-ig maradok, aztán, képzelje Pétervárra utazom. Szóval, viszontlátásra. Ne haragudjon, és bocsásson meg, és fogyasszon el velem egy vacsorát, vagy ebédet! Az tényleg nagyon jó lenne. Most semmiképpen sem fogom becsapni, csak a betegség akadályozhatja meg utazásomat.
Hódolatteljes kézszorítással
az Ön Csehovja."

Megírtam Csehovnak a moszkvai címemet, és március 23-án Moszkvában egy küldönc levelet hozott nekem:

„Nagy Moszkva Szálló, 5-ös szoba. Szombat.
Előbb értem Moszkvába, mint ahogy feltételeztem, mikor találkozhatunk? Borús, nyirkos idő van, és én egy kicsit gyengélkedem, igyekszem nem kimozdulni. Nem volna lehetséges, hogy felkeressen, anélkül, hogy látogatásomat bevárná? Minden jót kíván
az Ön Csehovja."

Rögtön meg is írtam neki, hogy este felkeresem.
Bárcsak ez az este megoldaná mindazokat a kérdéseket, amelyek annyira gyötörtek. Azért is állapodtunk meg ebben a találkában, hogy mindent tisztázzunk és eldöntsünk. Tudtam, hogy az elválás mellett döntünk, de hogyan zajlik majd le? Rászánja-e végre magát, hogy megmondja, mit jelentek neki? Vajon mindkettőnk számára egyformán nehéz lesz ez a válás, vagy ő csak szánalmat érez irántam, és közönyösen fogadja? Persze, én megértem, megsejtem majd. Mindig hidegnek, kényszeredettnek és idegennek éreztem a leveleit. Hát miféle mondat ez: „Most nem fogom becsapni." Mikor csapott be? Mintha nem is ő kért volna arra, hogy Moszkvában találkozzunk, hanem én könyörögtem volna ki...

Moszkvában a bátyámnál laktam, aki amikor megnősült, a férjem húgát vette feleségül. Ezért otthon nem árultam el, hogy Csehovhoz készülök. Aljosa öcsém tudott erről, és úgy intézett mindent, hogy nem kellett koholt kifogást találnom az esti távollétemre. Élt azzal az alkalommal, hogy éppen aznap volt a névnapom, és meghívott magához. A bátyám és a felesége tolsztojánusok voltak, a névnapok létjogosultságát nem ismerték el, és távol tartották magukat az ilyen összejövetelektől. Pontosabban, csak a bátyám, a felesége az nem. Ő szívesen eljött volna az estélyre Aljosához, hogy eltrécseljen a vendégekkel, egy kis zenét hallgasson, megvacsorázzon, sőt egy kicsit iszogasson is. Aljosa azonban azt mondta neki: „Téged nem hívlak meg; szűken leszünk, te meg nagyon kövér vagy." Erre megsértődött, és kijelentette, hogy el se ment volna, hiába is kérlelte volna.
Megígértem Aljosának, hogy később majd elmegyek hozzá, túl sokáig úgysem maradok a szállodában.
Örültem, hogy Anton Pavlovicshoz mehetek, de nem lett úrrá rajtam valami kínzó izgalom. Meglepve állapítottam meg, hogy teljesen józan vagyok, sőt szinte nyugodt. Részemről nem lesz pszichopátia, az ő részéről pedig a nyugalom és fegyelmezettség mindig biztosított. De mennyi mindent kell elmondani! Mennyi mindent kell tisztázni!

Ahogy levelemben megígértem, nyolc órára a Moszkva Szállóhoz értem.
A portás elvette a kabátomat, és én felfelé indultam a lépcsőn.
Az ötös szoba.
Hirtelen a portás hangját hallottam meg:
—  Kit tetszik keresni?
—  Az ötös szobát. Csehovot.
—  Nincs itthon. Elment.
—  Lehetetlen! Valószínűleg meghagyta, hogy nem fogad senkit?! Gyengélkedik. Megírta...
—  Azt nem tudhatom. Csak azt, hogy nincs itt. Már reggel elment Szuvorinnal. 
Úgy álltam ott a lépcsőn, mintha fejbe kólintottak volna.
Egy lakáj szaladt oda hozzánk.
—  Nem akarja elhinni, hogy Anton Pavlovics nincs itthon — mondta neki a portás.
—  Valószínűleg visszautazott a birtokra — magyarázta a lakáj. — Hallottam, hogy azt mondta Szuvorin úrnak: „Este otthon..." Aztán elhajtottak a Szlavjanszkijba, reggelizni. Szóval, ide nem tértek vissza.
—  Ő hívott. Írtam is neki...
—  Rengeteg levél meg üzenet gyűlt itt össze reggel óta — mondta a portás.
Erre gyorsan lementem. A tükörasztalon halomban feküdt a posta, sebtiben beletúrtam, és megtaláltam a levelemet; gyorsan összegyűrtem. Most már elhittem, hogy Anton Pavlovics tényleg nincs otthon, hogy felöltözött és elment. A lakáj pedig tovább fejtegette elképzelését:
—  Csak falura mehetett. Valami halaszthatatlan ügy miatt... Szuvorin úrnak azt mondta... 
Bérkocsit hívtam és elhajtottam Aljosához.
Már gyülekeztek a vendégek, nagy volt a zaj és a vígság.
—  Meggondoltam magam — feleltem Aljosa értetlen tekintetére.
Amikor játszani és énekelni kezdtek, olyan nehéz lett a szívem, hogy nem bírtam tovább és elrejtőztem Aljosa hálószobájába. Ott ültem, és hol a fejemet ingattam, hol meg görcsösen ziháltam.
Aljosa egy kis idő múltán bejött hozzám. Nagyon aggódott, de restellt volna kérdésekkel zaklatni és szótlanul nézett. A szobában csak az a mécses világított, amely az ikonok felett égett.
Odanyújtottam neki a kezem, és Aljosa letérdelt elém.
—  Mi bajod van? Mi van? 
Amikor elmondtam neki, hogy hogyan jártam a Moszkva Szállóban, felugrott.
—  És te, te mire gondolsz?
—  Arra, hogy Szuvorin elcsalta valahová, és rólam elfeledkezett. És elment Szuvorinhoz.
—  Én meg azt mondom neked, hogy ez lehetetlen! Csehov? Nem! Vagy azok a csirkefogók kevertek ott össze valamit, vagy... én nem tudom, hogy mit! De ezt semmiképpen sem lehet ennyiben hagyni. Tisztázni kell.
—  Hogyan?
—  Most rögtön elmegyünk oda... Bemegyek, és mindent tisztázok. Lehet, hogy már otthon van.
—  De én... én semmiképpen sem akarom látni!
—  Akarod, hogy megmondjam neki? Mit mondjak?
—   Nem tudom. Most semmit sem tudok. Ne menj el hozzá, ne mondj neki semmit. Csak tudakold meg...
—  De Csehovval ezt nem lehet megtenni! Itt nem Szuvorinról van szó, hanem valamilyen más nyomós oka volt! Na, beszállás!
—  És a vendégeid?
—  Elszórakoznak nélkülem is. A dadus majd jól tartja őket. . .
De nem ültünk kocsiba, hanem gyalog mentünk, noha Pljuscsihától a Moszkva Szálló elég messzire esik. Tavaszias idő volt, szinte részegítő volt a levegő! Épp az előbb vonult el egy kis zápor, és szinte még a macskakövek is jó illatot árasztottak. Hónak nyoma sem volt, korán jött meg ebben az évben a tavasz. Azt mondták, hogy már a folyó is megáradt.
Odafelé menet Anton Pavlovicsról beszélgettünk.
—  Érts meg, Aljosa — magyaráztam. — Azóta, hogy megismertem, és megszerettem, folyton csak gyötrődöm, küszködöm magammal, megpróbálok leszámolni ezzel a szerelemmel. Én, éppúgy, mint azelőtt, nem! még a korábbinál is jobban kötődöm Misához, a gyerekek pedig. . . Hiszen te magad is jól tudod, hogy mit jelentenek számomra a gyerekek! Nézd, én a hétköznapi asszonyok életét éltem, amíg nem kelt fel nekem ez a nap. De amikor felkelt... Elítélsz engem?... Azonnal szakítani kellene, és nem lenne szabad többé sem látni, sem hallani felőle. Megtehetem ezt Csehovval? Hiszen ő mindenütt ott van. Akkor nem lenne szabad olvasni, színházba járni, beszélgetésekben részt venni. Hol nincs ő? Hogyan lehet előle elmenekülni? Ha pedig nem lehet, semmiképpen sem lehet, akkor hogyan mondjak le arról, amit ő nyújt nekem? Lehet, hogy kínzó, lehet, hogy mérgező, de az, amit nyújt nekem, az a boldogság! A levele, a figyelme, a hangja, a szeme, amint rám néz, ó, micsoda boldogság! Néha, képzeld, azt hiszem, hogy szeret engem. Igen, néha úgy érzem, és akkor... Hát akkor még jobban szenvedek! De micsoda boldogság! Micsoda boldogság! Látod, boldogságról beszélek, pedig nem tudom, tényleg boldog vagyok-e? Olyan ez, tudod, mint a mosoly a kisírt arcon.
Nem, dehogy, nem szeret, de tudja, hogy én szeretem, és ez kellemesen érinti. Mégiscsak ez köt össze minket, mégiscsak valami meghittség származik ebből. Miért kellene engem elítélni, amikor én senkinek, de az égvilágon senkinek nem ártok, senkitől semmit el nem veszek? Mi az én bűnöm?
—  De ki állítja ezt?. . .  — tiltakozott hevesen Aljosa.
—  Misa azt mondja, hogy valamennyi férfi többé-kevésbé disznó. Igazán egy kalap alá lehet venni őt is a többiekkel? A világ minden kincséért sem mentem volna el senkihez egy szállodába, de őhozzá elmentem, mert nála tisztább, magasztosabb és nemesebb ember nincs.
Aljosa még hozzáfűzte:
—  És meglátod, hogy erről a mai napról sem tehet. . .
Aljosa egyedül ment be a szállodába, de rövidesen kijött. Karonfogott és hazafelé indultunk.
—  Nem jött még meg — mondta. — Azt mondták, hogy betegen érkezett. Holnap újra megérdeklődöm.
Újra szitálni kezdett az eső és hamarosan ritkás, de nagy cseppekben esett. Mintha még melegebb és illatosabb lett volna a levegő.
Másnap felkeresett Aljosa és beszámolt arról, hogy Anton Pavlovics súlyosan megbetegedett, és beszállították a klinikára.
Huszonötödikén reggel pedig egy rövid levelet kaptam:

„Moszkva, 1897 március
Itt küldöm Önnek a beszámolót a bűnömről: szombatra virradóan éjjel vért köptem. Reggel elindultam Moszkvába. Hat órakor elmentem Szuvorinnal az Ermitázsba megebédelni, és alighogy leültem az asztalhoz, amikor a torkomat valósággal elöntötte a vér. Aztán Szuvorin elszállított a Szlavjanszkijba; orvost hívott, több, mint egy napig feküdtem — és most itthon vagyok, azaz a Moszkva Szállóban.
Az Ön Csehovja.
Hétfő".

Kedden úgy déli három óra körül Aljosával bementünk a klinika halljába. Egy fehér köpenyes nő jött elénk: a főnővér, vagy a felügyelőnő, nem tudom.
—  Kérem. . . a nővérem látni szeretné Csehovot — mondta Aljosa.
—  Lehetetlen! Teljesen lehetetlen! Anton Pavlovics rendkívül gyenge. Csak Marija Pavlovnát engedhetjük be hozzá.
—  Nem beszélhetnénk az orvossal?
—  Az orvossal? De ennek semmi értelme. Ugyanazt fogja mondani Önöknek, amit én.
—  Kérem, mégis szeretnék. . .
A nővér megvonta a vállát, gondolkodott egy kicsit és kiment. Bejött az orvos és rögtön közölte:
—  Anton Pavlovicsot nem lehet meglátogatni. Semmilyen körülmények között sem engedhetem be Önöket hozzá.
Akkor szólaltam meg én.
—  Ebben az esetben, legyen szíves, mondja meg neki, hogy ma kaptam meg az üzenetét és.. . lám.. . eljöttem, de nem engedtek be.
—  Ma kapta meg az üzenetét? De hiszen már három napja beteg. 
Elővettem Csehov levelét és odanyújtottam neki.
—  Tegnap írta.
Az orvos félretolta a levelet és elkomorodott.
—  Várjon egy kicsit — mondta és kisietett.
—  Látod? Be fog engedni...  — vigasztalt Aljosa.
Amikor az orvos visszajött, előbb figyelmesen szemügyre vett, megingatta a fejét és széttárta a kezét.
—  Mit lehet tenni? — mondta. — Anton Pavlovics feltétlenül látni kívánja Önt. Egy pillanat. . . Ön átutazóban van Moszkvában?
—  Igen.
—  És Csehov azért, hogy találkozzon Önnel, betegen felutazott ilyen időben faluról?
—  Feljött Szuvorin is... — kezdtem volna. Az orvos elbiggyesztette a száját.
—  Úgy, úgy! És, azért, hogy Szuvorinnal találkozzon, az életét kockáztatta? Az a helyzet, nagyságos asszony, hogy súlyos az állapota, a legkisebb izgalom halálos kimenetelű lehet. Önnek, természetesen, jobban kell tudnia, hogy mit tesz. Én nem vállalom a felelősséget. Nem.
Elbizonytalanodtam.
—  Mit tegyek? Menjek el?
—  Most már lehetetlen. Várja Önt. Izgul. Nincs mit termi! Menjünk. 
Megindultunk felfelé a lépcsőn.
—  Nem szabad egy szót sem szólnia! Árt neki. Értse meg, a beszédtől, az izgalomtól újra megindulhat a vérzés. Három percet adok Önnek. Három percet, eggyel sem többet. Erre. . . Na... na... — megenyhülten fűzte hozzá —, nem lesz semmi baj. . . Nyugodjon meg. Három perc múlva visszajövök.
Egyedül volt a kórteremben. A hátán feküdt, és a fejét az ajtó felé fordította.
—  Milyen jó maga. . .  — mondta halkan.
—  Ó, nem szabad beszélnie! — fojtottam belé a szót rémültem. — Szenved? Fáj valamije? 
Elmosolyodott, és az ágy mellett álló székre mutatott.
—  Három perc — mondtam, és felvettem az asztalról az óráját. Csehov elvette, és megfogta a kezemet.
—  Mondja, eljött volna?
—  Önhöz? De hiszen ott voltam, kedvesem.
—  Ott volt? Ó, mennyire nincs szerencsénk!
—  De ne beszéljen! Nem szabad. És ez nem is fontos.
—  Mi?
—  Hogy én ott voltam és. . .
—  Nem fontos? Nem fontos?
—  Most csak az a fontos, hogy mielőbb meggyógyuljon. 
Elborult az arca. 
—  Szóval nem fontos?
—  Majd legközelebb. Hiszen tudja, hogy minden úgy lesz, ahogy akarja. 
Elmosolyodott.
—  Gyenge vagyok — suttogta. — Kedves. . .
—  Miről meséljek, hogy maga ne beszéljen?
—  Ma utazik el?
—  Nem, holnap.
—  Akkor holnap jöjjön el feltétlenül újra. Várni fogom. Eljön?
—  Természetesen.
Bejött az orvos és szívélyes mosollyal fordult Csehovhoz:
—  Elég volt, Anton Pavlovics. Nem szabad kifárasztania magát.
—  Egy pillanat. . . Ligyija Alekszejevna! Lenne egy kérésem. . . 
Az orvos figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. Aztán odaadott neki egy papírlapot és egy ceruzát. Anton Pavlovics ezt írta rá:

„Hozza el személyesen a korrektúrámat Golcevtől, a Russzkaja Miszltől. És hozzon nekem valami olvasnivalót a művei közül, és még valamit."

Amikor a cédulát elolvastam, kivette a kezemből és még hozzáírta:  „Nagyon sze. . . hálás leszek Önnek." A „sze"-t áthúzta és elmosolyodott. Elbúcsúztam és az ajtó felé indultam.                                                    4
Hirtelen Anton Pavlovics utánam szólt.
—  Ligyija Alekszejevna! Ön olyan, mint egy vándorszínésznő! — mondta hangosan.
—  Ez a ruha — a Sirály — mondtam nevetve. Az orvos kikelt magából:
—  De Anton Pavlovics! Ön is orvos... Holnap, ha rosszabbul lesz, senkit sem fogok beengedni. Senkit!
Miközben Aljosával hazafelé mentünk, folyton a könnyeimet törölgettem, amelyek az arcomon patakzottak végig.
Aljosa szótlanul szuszogott, és sóhajtozott mellettem.
—  Aljosa — mondtam —, ne sajnálj: a szívemet melegség, jóleső melegség tölti el. . .
Otthon két távirat várt. Az első: „Remélem, 27-én találkozunk. Nagyon hiányzol nekünk." A másik: „Azonnal gyere. Várunk. Csókolunk."
Másnap reggel pedig megérkezett a harmadik: „Táviratozd meg az érkezésedet. Feltétlenül várlak holnap."

Elmentem a Russzkaja Miszl szerkesztőségébe Golcevhez a korrektúráért.
Golcev meglepődött.
—  Minek kell neki most rögtön? Ráért volna később is.
Amikor megtudta, hogy bent jártam Csehovnál a klinikán, faggatni kezdett egészségi állapotáról, és behívott még két-három személyt.
—  Tessék. . . friss hírek Anton Pavlovicsról.
—  Az a rossz, hogy már tavaszodik — jegyezte meg az egyik. — Tegnap megáradt a folyó. Ez a legveszélyesebb évszak az ilyen betegek számára.
—  Azt hallottam, hogy nagyon rosszul van, és veszélyes az állapota... — mondta a másik.
—  Ezek szerint beengednek hozzá látogatókat?
—  Nem, nem — mondta Golcev. — Ligyija Alekszejevna majd átadja neki üdvözletünket és jókívánságainkat. És mondja meg neki, hogy nem kell sietnie a korrektúrával. Ne fárassza magát.
Nagyon letörve jöttem el a szerkesztőségből. Anton Pavlovics nem tette rám a haldokló benyomását, de itt azt mondták, hogy nagyon, de nagyon rosszul van, megemlítették a folyót... „A legveszélyesebb évszak"... Érződött, hogy már lemondtak róla.
Még korán volt a klinikára bemenni (kettőnél előbb úgysem engedtek volna be), és a folyóhoz indultam.
A Zamoszkvoreckij híd korlátjához támaszkodtam, és lenéztem a mélybe. A jégpáncél már apró darabokra tört, helyenként teljesen beborította a folyót, másutt meg szinte egészen szabadon hagyta. Szokatlanul kék és tiszta, napsütéses nap volt, és mégis volt benne valami fenyegető, akárcsak a híd alatt hömpölygő, zajló, türelmetlen folyóban. A jégtáblák egymásra torlódtak, egy helyben keringtek, aztán tovább sodródtak. Az volt az érzésem, mintha a folyó egyre sebesebben és sebesebben száguldana, és ettől enyhe szédülés fogott el.
Lám.. . zajlásnak indult, szétzúzódott, megsemmisült és elsodródik. És az élet is így száguld, mint a folyó, és ugyancsak zajlásnak indul, szétzúzódik, megsemmisül és elszáll. „A legveszélyesebb évszak"... „Rosszul van Anton Pavlovics! Nagyon rosszul!"
Eszembe jutott a pecsétviasza, amellyel az utóbbi időben leveleit lezárta. A kis piros, kör alakú viaszról jól le lehet olvasni a szöveget: „A magányosra mindenhol pusztaság vár!"
„Harmincéves koromig gondtalanul éltem" — mondta nekem egy alkalommal valamivel kapcsolatban.
Harminc után felőrölte, szétzúzta az élet? És most elsodorja?

Hej, te élet! Kielégíthetnél-e egy ilyen kivételes embert, mint Csehov! Miért mérgezed meg keserűséggel és sérelmekkel a lelkét? Ezt a mélyen érző, tiszta lelket, amely oly igényes önmagával szemben.
Nem találta meg a boldogságot Anton Pavlovics! Alighogy elmúlt az ifjúság mámora, amikor még csak úgy buzog az emberben az életöröm, alighogy komolyan és igényesen körülnézett, már a pusztaságban találta magát, nyomban magányossá vált. Lehet, hogy eleinte csak homályosan élt még benne ez az érzés, de aztán egyre meghatározóbbá, egyre érzékelhetőbbé vált, különben miért rendelt volna magának ilyen pecsétet? És lehet, hogy még ma sem érti, és nem tudja, hogy túl magasan áll mindenki felett, és az ő szintjén levőknek a mi életünkben a boldogság még nem adatik meg.
És hirtelen, nem tudom, miért, egy mulatságos epizód jutott az eszembe.

—  Miért küldött nekem egy húszkopekest? — kérdezte tőlem Anton Pavlovics.
—  Húszkopekest?!
—  Igen azt. A lopasznyai bakter adta át azzal, hogy maga a vasútállomáson megkérte, hogy adja át nekem.
—  Egy levelet adtam oda neki!
—  A levelet a bakter annyira összemaszatolta, hogy az aláíráson kívül semmi mást nem lehetett elolvasni. A húszkopekest azonban épségben adta át. Én meg elfogadtam.
Ezen az „én meg elfogadtam"-on minden alkalommal jót derültem, amikor csak eszembe jutott, és most is mulatságosnak találtam.

A folyó pedig csak rohant és rohant.
Nem! Anton Pavlovics nem fog meghalni. . . El kell vetni ezt a gondolatot, nem szabad elveszteni az embernek a fejét, nem szabad. ..
Majdnem leejtettem a hónom alatt tartott papírköteget, megráztam a fejemet, és gyorsan a part felé indultam.
Virágot mentem vásárolni. Anton Pavlovics azt írta: „És még valamit." Legyen akkor ez a virág az a „még valami".
Éppen a legjobbkor értem a klinikára. A nővér fogadott.
—  Nem, Anton Pavlovics nincs jobban — felelt a kérdésemre. — Éjjel alig aludt valamennyit. Sajnos, a vérköpés is fokozódott...
—  Akkor nem engednek be hozzá?
—  Megkérdeztem a doktort, és ő meghagyta, hogy engedjem be.
Az ápolónőnek ez szemlátomást nem tetszett, és rosszalló pillantásokat vetett rám. Letéptem a csokromról a vékony papírborítást.
—  Jaj! — kiáltott fel a nővér. — De hiszen ezt nem szabad! Nem érti meg, hogy illatos virágot egy ilyen beteg kórtermébe. . .
Megrémültem.
—  Ha nem szabad, akkor tessék,... tartsa meg. 
Az ápolónő elmosolyodott.
—  Ha már hozta, mutassa meg neki.
A kórteremben ugyanazok a gyengéd, hívogató szemek fogadtak. Csehov mindkét kezével megragadta a csokrot és beletemette az arcát.
—  Valamennyi az én kedvenc virágom — suttogta. — Milyen gyönyörű rózsa és gyöngyvirág. . . 
Az ápolónő azt mondta:
—  De Anton Pavlovics, ezt tényleg nem szabad: nem engedi az orvos.
—  Magam is orvos vagyok — mondta Csehov. — Szabad! Legyen szíves, tegye vízbe. 
Az ápolónő újra ellenséges pillantást vetett rám, és kiment.
—  Késett — mondta Anton Pavlcjvics, és gyengén megszorította a kezemet.
—  Egyáltalán nem. Kettő előtt tilos. Csak kettőkor.
—  Most már hét perccel múlt kettő, mátuska. Hét perccel! Én meg vártam, vártam... 
Belelapozott a könyvekbe és az újságokba, amiket hoztam. A korrektúrát letette az asztalra, és meghallgatta a beszámolómat Golcevnél tett látogatásomról.
—  Sajnos, majdnem az összeset olvastam — mondta halkan. — Lev Tolsztoj kiadatlan cikkei? A legfrissebbek? Igen, ezt szívesen elolvasom. Én nem osztom. . .
—  Nem szabad beszélnie! — szakítottam félbe —, ha jól látom, most éppen Lev Nyikolajevics tanait kívánja elemezni.
—  Mikor utazik el?
—  Ma.
—  Nem! Maradjon még egy napig. Kérem, jöjjön el hozzám holnap. Én kérem!
Elővettem és odaadtam neki mind a három táviratot. Sokáig olvasta azokat, aztán még egyszer átolvasta.
—  Szerintem egy napot még lehet.
—  Nyugtalanít engem ez az „azonnal gyere". Csak nem betegedtek meg a gyerekek?
—   Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyian egészségesek. Maradjon még egy napig nekem. Nekem — ismételte meg.
Halkan válaszoltam:
—  Anton Pavlovics! Nem tehetem.
Lelki szemeimmel láttam, hogy mi történne. Elküldöm a táviratot, hogy maradok, akkor Misa még ma este Moszkvába utazik. De tételezzük fel, hogy nem utazik ide, hanem megvárja, míg hazatérek. Milyen fogadtatásban lesz részem? És ez még semmi! Ezzel bizonyságot szolgáltatok neki arról, hogy szeretem Anton Pavlovicsot, és ha így teszek, családi boldogságunknak befellegzett. Pokol lesz mindkettőnk élete. És miért? Még egy háromperces látogatásért.
Egymást kergették a gondolatok a fejemben.
—  Szóval nem teheti — mondta Anton Pavlovics.
És én megnyugodtam, hogy most már újra mindent tud és mindent megért. Misa féltékenységét is, az én rettegésemet is.
„Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyian egészségesek."
—  Elhagyott az önuralmam. . . Gyenge vagyok. . .  — suttogta. — Bocsásson meg. . . 
Bejött az orvos, Anton Pavlovics megmutatta neki a virágokat és magabiztosan állította:
—  Nekem nem ártanak meg.
Az orvos Csehov fölé hajolt, meghallgatta, és határozatlanul ráhagyta:
—  Jól van!
Aztán hozzám fordult:
—  Rosszul viseli magát a mi betegünk; nem alszik, felajzott. — Elnevette magát, és még hozzáfűzte: — Önfejű. Nem boldogulunk vele.
Felálltam, hogy induljak. Éreztem, hogy az orvos nagyon helyteleníti a látogatásaimat, és örülni fog, ha elutazom.
—  Ma elutazik? — tette fel éppen a kérdést az orvos.
—  Ma este.
—  És ha estig. . . — szólalt meg hirtelen Csehov, de aztán nem fejezte be mondanivalóját, elhallgatott és az orvosra nézett.
—  Pihennie kell, pihenni — bizonygatta az orvos.
Búcsúznom kellett volna és indulnom, de annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy nem éreztem meg, hogy mit kell tennem. És az ágyon rakosgatni kezdtem a szétdobált könyveket és papírokat, és összekötöztem.
Hirtelen hátrafordultam, és megláttam, hogy Anton Pavlovics hamiskásan mosolyog, és mindkét kezével átöleli a virágokat. Meggondoltam és elnevettem magam, és újra letettem a csomagot az ágyra.
Ó, mennyire szerettem volna térdre borulni, itt, az ágya mellett, és elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőlem. Azt mondanám: „Szerelmem! Hiszen én nem tudom. . . nem merem elhinni... Ha csak legalább egyszer megmondta volna, hogy szeret engem, hogy szüksége van rám, ahhoz, hogy boldog legyen. De soha. . . Ha ma maradok, akkor döntő lépésre szánom el magam. De erről most nem szabad beszélni. Maga gyenge, és nem szabad felizgatni."
—  Mielőbbi gyógyulást! — mondtam, és megszorítottam Anton Pavlovics kezét felülről, úgy, ahogy a takarón feküdt.
—  Jó utat — mondta, és én gyorsan az ajtó felé indultam. De akárcsak az elmúlt alkalommal, utánam szólt.
—  Április végén Pétervárra utazom. De legkésőbb május elején.
—  Még csak az kéne! — mondta az orvos.
—  Feltétlenül mennem kell! — vált nyugtalanná Anton Pavlovics.
—  Persze, persze.
—  Komolyan beszélek! Szóval akkor április végén. . . Feltétlenül ott leszek.
—  Addig meg levelezünk majd — mondtam, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, mivel megéreztem az orvos szigorú pillantását.
Ez alkalommal nem töltött el az a szívet melegítő jó érzés. Visszautasítottam Anton Pavlovics hő óhaját :„... nekem". Lám, nem tudtam megtenni neki egy olyan apróságot sem, hogy egy nappal tovább maradjak. „Én kérem. . ."
Nem tehettem! Valami visszatartott. De ez a „valami" több oldalról szorongatott: Misa lelkiállapota, amit a távolból is érzékeltem; az orvos és az ápolónő magatartása, sőt még bátyámé és feleségéé is! Szemlátomást ők is értetlenül álltak egy sor kérdés előtt: Mit jelentenek ezek a küldönccel küldött levelek? Miért engednek be engem a klinikára? Miért jönnek táviratok Pétervárról?
Én tudtam, hogy mire véljem a táviratokat: Szergej Nyikolajevics újságjának a szerkesztőségében azonnal tudomást szereztek Csehov betegségéről, tehát Misa is megtudta. Azt is megtudta, hogy ki látogatja a beteget.

Nagyon levert hangulatban mentem hazafelé, hol vádoltam, hol meg igazolást kerestem a magam számára, és hirtelen Lev Nyikolajevicset pillantottam meg magam előtt. Gyakran sétált a Gyevicsije mezőn. Megismert és megállított.
—  Honnan jön? A kolostorból?
—  Nem, a klinikáról.
És beszámoltam neki Anton Pavlovics állapotáról.
—  Nahát, nahát, azt tudtam, hogy megbetegedett, de nem hittem volna, hogy nem engednek be hozzá senkit. Holnap elmegyek és meglátogatom.
—  Menjen el, Lev Nyikolajevics. Örülni fog. Tudom, hogy Önt nagyon szereti.
—  Én is szeretem őt, de nem értem, hogy minek ír színműveket.
 „Lám — gondoltam —, ez az az ember, aki kíméletlenül elítélne, ha tudná, hogy mi játszódik le most bennem.
Biztosan tudom, hogy elítélne. Ez a zseni, ez a szellemóriás, de engem nem érdekel a véleménye. Nem hiszek az igazában. Hogy lehet ez?"
Rettenetesen szerettem volna valaki olyannal találkozni, aki nem viszonyul sem ellenségesen, de közönyösen sem az iránt, ami most annyira gyötör engem; és elmentem Aljosához. . .

Tíz teljes év bizonytalan és feszült kapcsolatban. Csehov kétszer is megpróbált véget vetni ennek a bizonytalanságnak. Összekerülni, vagy elválni. De „nem volt szerencsénk". Az utolsó percig sem sikerült semmit sem tisztázni, megakadályozta a betegség. („Mi lenne vele a betegségem, halálom esetén?") A családomon kívül közénk állt még ez az akadály is: a betegség. És ő elhatározta, hogy egy csapással végez a mi „csendes és szomorú szerelmünkkel", minden kétségünkkel, reménységünkkel és várakozásunkkal. Ez úgy történt, hogy mi, akárcsak az elbeszélésében, a vasúti kocsiban elbúcsúztunk. Miért nem jutott nekem akkor eszembe, hogy az a szigorú, hideg, majdnem gonosz arca, amelyet a búcsúzáskor felém fordított, pontosan olyan volt, mint néhány évvel ezelőtt, amikor ott ült nálam és azt mondta: „Szeretem magát. Nem tudta?" És akkor megijedtem „világtalan" tekintetétől. Pedig ő szenvedett. És a kocsiban is szenvedett. Azt mondta, hogy soha többet nem jön el hozzám, mert ezért nekem túl drága árat kellene fizetnem. „Túl drága árat." Röviddel azelőtt látott engem gyerekeim körében, és tudta, hogy ez az ár meghaladná az erőmet. Most már világosan látom, hogy az volt az utolsó kísérlete, hogy megtudja, mennyire szeretem. És aztán elment, vissza se nézett. Szilárdan elhatározta, hogy vége.

Ilyen körülmények között illett volna, vagy lehetett volna gratulálnom a házasságához? Eleinte úgy véltem, hogy nem lehet, de amikor tudomásomra jutott, hogy érdeklődött felőlem és „melegen nyilatkozott", leküzdhetetlen vágy támadt bennem, hogy írjak neki.
Megtudtam, hogy egyedül van Jaltában, Knipper pedig Moszkvában maradt, és erre a következőt tettem: írtam egy rövid levelet, amelyhen közös ismerősünk, A. A. Luganovics kérését tolmácsoltam, hogy legyen szíves levelét P. K. Aljohinnak elküldeni, akinek címét Anton Pavlovics valószínűleg jól ismeri. Luganovics levelét külön borítékba tettem. Luganovics azt írta Aljohinnak, hogy tudomást szerzett házasságkötéséről, és szíve teljes melegével sok boldogságot kíván neki. Azt írta, hogy ő maga is megnyugodott, és bár gyakran jut még eszébe a férfi, és szerelemmel emlékszik vissza rá, már nem fáj a szíve, mivel egyéni életében ő is sok örömöt és élvezetet talál. Boldog, csak azt szeretné nagyon tudni, hogy a férfi is ugyanolyan boldog-e.
Aztán megköszönt mindent, amit kapott tőle. . . „Igazi szerelem volt-e a miénk? Bármilyen volt is, akár igazi, akár képzelt, nagyon köszönöm Önnek! Ez a szerelem harmatozza be fényével és illatával az egész ifjúságomat. Ha tudnék imádkozni, Önért imádkoznék. Így fohászkodnék: Uram! Add, hogy megtudja, hogy milyen jó, fennkölt, szükséges és szeretetreméltó ember ő. Ha ráébred, akkor lehetetlen, hogy ne legyen boldog."

És Aljohín válaszolt Anna Alekszejevnának az én közvetítésemmel:
„Mély, igaz hódolatom és köszönet a levélért. Tudni akarja, hogy boldog vagyok-e? Mindenekelőtt beteg. És most már azt is tudom, hogy nagyon beteg. Hát ennyit. Értse, ahogy akarja. Ismételten, még egyszer, nagyon köszönöm a levelet. Nagyon.
Az illatos harmatról ír, én meg azt mondom, hogy csak az illatos és szép virágokon szokott a harmat is illatos és csillogó lenni.
És mindig azt kívántam, hogy boldog legyen, és ha tehettem volna valamit a boldogsága érdekében, örömmel megtettem volna. De nem tehettem.
De mi is az a boldogság? Ki tudja? Legalábbis a magam részéről, ha felidézem életemet, azokban a percekben érzékelem a legtisztábban a boldogságot, amikor, annak idején úgy tűnt, a legboldogtalanabb voltam. Fiatal koromban tele voltam életörömmel — de az más.
Tehát, még egyszer köszönöm, és kívánok Önnek hasonló jókat stb.
Aljohin".

Ezt az Aljohin aláírású levelet nem adtam oda a többivel együtt Marija Pavlovnának a Levelek című gyűjteményes kötetéhez. Miért Aljohin? Meg kellett volna magyarázni, ki kellett volna szolgáltatni a titkunkat. Ezt a levelet ellopták tőlem a többi levelemmel és egyéb papírjaimmal együtt. A szép doboz miatt, amiben tartottam azokat.
De nem ez volt Anton Pavlovics utolsó levele. Válaszolt nekem még 1904-ben is.

Akkor kezdődött a japán háború, és én is nagyon szerettem volna valamit a sebesültek érdekében tenni. Csupa lelkesedés voltam, teli tettvággyal, de nem tudtam, hogy hol kamatoztassam erőmet.
Ekkor jutottam arra a gondolatra, hogy egy gyűjteményes kötetet kellene kiadni. Sok írót ismertem, és közülök jó néhánnyal baráti viszonyban voltam. A könyv kinyomtatásánál pedig Szergej Nyikolajevics segítségében bíztam. Arról ábrándoztam, hogy az irodalmi anyag is, meg a kiadás is kétségtelenül nagyon jól sikerül, és mindezt szinte ingyen sikerül kihoznom. Vagyis kizárólag a munkámmal és az utánjárásommal szép pénzre sikerül szert tennem.
Elsőként Csehovnak írtam.

Azt felelte, hogy jelen pillanatban nincs egyetlen megfelelő kézirata sem, és egyáltalán nem rokonszenvez a kezdeményezésemmel. „Ha nincs ellenére, hogy meghallgassa a véleményemet, hát az a következő: az antológiákat nagyon lassan, kínkeservvel állítják mindig össze, és az összeállítónak magának is elmegy tőle a kedve, és rendkívül rosszul halad vele. Főleg az efféle antológiát, amilyennek a kiadását maga tervezi, vagyis, ami alkalmi anyagból áll össze. Bocsásson meg, az isten szerelmére, kéretlen tanácsaimért, de elmondanám akár ötször, tízszer, vagy százszor is, ha ezzel sikerülne visszatartanom, aminek őszintén örülnék. Hiszen azalatt, amíg Ön az antológián dolgozik, más úton is össze lehet gyűjteni akár ezreseket is, sokkal gyorsabban és nem cseppenként, különösen mostanság, azon melegében, amikor még nem aludt ki az emberekből az önfeláldozás érzése. Ha mindenképpen antológiát akar, akkor adjon ki egy kis kötetet, 25-30 kopekes áron, a legjobb írók (Shakespeare, Tolsztoj, Puskin, Lermontov stb.) olyan műveiből, amelyek a sebesültekről, az együttérzésről, a segítségnyújtásról stb. szólnak, és amihez elegendő megfelelő anyagot talál ezeknél a szerzőknél. Ez érdekes is, meg aztán két-három hónap alatt könyv lehet belőle, és nagyon hamar elkelne. Bocsásson meg a tanácsaimért, és ne vegye sértésnek. Egyébként azt is meg kell mondanom, hogy most éppen legalább tizenöt antológia van a nyomdákban..."

Ezt február 7-én írta; február 14-én pedig:

„T. Ligyija Alekszejevna. Holnap elutazom Jaltába. Ha eszébe jut írni nekem, nagyon fogok örülni.
Ha úgy döntött, hogy nem ad ki antológiát, akkor annak nagyon örülök. Gyűjteményes kötetet szerkeszteni és kiadni nem valami nyugalmas munka, fárasztó, és a bevétel sem valami nagy, gyakori a ráfizetés. Szerintem jobb lenne egy folyóiratban megjelentetni az elbeszélését, és aztán annak a honoráriumát felajánlani a Vöröskereszt javára.
Bocsásson meg, egészen összefagytam, nemrég érkeztem meg Caricinből (bérkocsin utaztam), és nehezen fog a tollam, és be is kell még csomagolnom. Minden jót kívánok Önnek, az a fontos, hogy mindig vidám legyen, és ne fogja fel olyan bonyolultan az életet; valószínűleg alapjában véve sokkal egyszerűbb az egész. Meg aztán megérdemli-e, mármint az élet, amit mi nem is ismerünk, azt a sok kínzó töprengést, amivel a mi orosz agyunkat gyötörjük - még ez is kérdéses. Leveléért forró kézszorításomat és szívből jövő köszönetemet küldöm.
Sok sikert és egészséget kívánok.
Odaadó híve: A. Csehov."

Vagy százszor elolvastam ezt a levelet. Vajon mivel magyarázható Anton Pavlovicsnak ez az új szemlélete? „Az élet sokkal egyszerűbb, és nem érdemli meg a kínzó töprengéseket.. ." Az volt az érzésem, mintha keserű, megvető mosollyal szemlélné múltbeli énjét. Nem így élt, nem így érzett és nem így gondolkozott. Elment az élete!

G. LÁNYI MÁRTA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 54-66. oldalak)