 |
| Táj az Uralból |
Lovaim
Ha a legderűsebb napomon
a karám lovait kicsapom —
nagy öröm:
fel is út, le is út,
amelyik hova fut,
oda jut!
Legelöl jön a móka-tudó,
a kölyökkori hóka csikó;
tenyeremről a zsömlehajat
lenyalintva, a zöldbe szalad.
Idevágtat
nyíl-sebesen
tűz-táltosom is, ki a nyerget
el nem tűrte sosem;
színezüst pata cseng s pici lánc,
hajadon-korom így szaporáz;
de ha bús — cukorért se vidám,
„ — No, dalolj,
csökönyös paripám!"
Érett korom jön:
szép rudasló,
széles szügyű, a színe: holló,
okos;
s ha eszest vár a háta,
futtában szállhat föl rá — s vágta!
Válogatott zabbal kínálom,
szemébe szememmel villámlom:
— Erős lovam,
jó telivérem,
soká ne végy még
búcsút tőlem!
És a negyedik lovam? Vajha
mennyire nyűtte el
a hajsza?
Beteg szegény,
már alig lézeng:
fagy-gebéje
az öregségnek...
No de állj, Pegazus,
te gonosz ló:
odébb van még ez utolsó!
RÓZSA ENDRE fordítása
A hárfás lány keze
A hárfa sűrű húrja,
mint száz-szálu eső.
A lány hópuha ujja
hattyuszárny-repeső.
Fent csillár, csupa csillag,
lent bíbor özöne...
Megrezzennek az ujjak,
és fölszáll a zene.
Áttetsző, pihekönnyed,
és mély, mint fenn az ég.
És sírnak benne a könnyek,
s csupa-kék
tavasz ég...
... Már ősz rőt színe árad.
Kertünkben róka jár...
A szép lány keze fáradt,
megpihenni leszáll.
Ülünk néma teremben, mily távol:
ott, meg itt!...
S lám, ujján észrevettem
göböcskék gyöngyeit.
Mint gömbölyű rögöcskék
pici sószemeken:
dolog-törte göböcskék
a varázskezeken!
BEDE ANNA fordítása
Előfordul
Előfordul olyankor, a tölgyfa
saját erejétől fárad el,
a tenger a kékséget megunja,
zavaros szürkeség
lepi el.
