A háború nem női mesterség (6)

„NEM ISMERED MEG A MAMÁDAT?"
(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)

Szárra Lebegyeva szobra: Gyerekfej

Az anyákról külön kell szólani, róluk más elbeszélést kell írni. Ámbár talán nem is szabad elbeszélésnek nevezni, amit hallok és lejegyzek. Nem elbeszélések ezek. Vagy nem csak elbeszélések és visszaemlékezések. Ezek – élő érzelem, élő fájdalom, élő emlék, különösen, ha maga az anya mondja el, vagy ha az anyára emlékeznek.


Vajon most is nem sajgó, soha be nem hegedő sebet bolygattam-e meg Ljubov Igorovna Rudkovszkaja kicsiny lakásában? Rudkovszkaja a Kutuzovról elnevezett partizánosztag 2. minszki brigádjában harcolt.


– Szaladok, sokadmagammal menekülünk. Anyám már ott áll a géppisztolyok előtt. Látja, hogy futunk... És meghallom a hangját, kiabál. Később elmondták nekem az emberek, hogy mit kiabált: »Szerencse, hogy fehérbe öltöztél! Többé nem lesz, aki felöltöztessen...« Meg volt győződve róla, hogy megölnek; örült, hogy talpig fehérben fektetnek a sírba...
Ijesztő csend volt, valami oknál fogva nem lőttek. Csak a mama kiabálása hallatszott. Vagy lehet, hogy lőttek? Nem emlékszem. Egyedül az anyám hangjára emlékszem..."


Egy alkalommal rövidre nyírt hajú, nyugodt mosolyú asszony keresett fel a szerkesztőségben, háborús feljegyzéseit hozta. Nem gondoltam, hogy olyannyira megrázó, drámai eseményekről akar beszélni; ott helyben, a szerkesztőségi szobában akartam kezdeni a beszélgetést.


– Ne — kérlelt —, menjünk valahova, ahol magunkban vagyunk.


Kisétáltunk a parkba.
– Erről nem írtam, de el akarom mondani.
– És miről írt?
–  A partizánosztagunk harcairól.
–  És miről akar beszélni?
–  Arról, hogyan éltem a háborúban két kicsi gyerekemmel...


Ime, Raisza Grigorjevna Hoszenyevicsnek, a Voronyanszkij nevét viselő „Népi bosszúállók" partizándandár tagjának elbeszélése:


– Bombázni kezdték Minszket. Futok az óvodába a kisfiamért. A kislányom nem volt a városban. Akkor töltötte be a második évét, még bölcsődés volt, a bölcsődéjüket kitelepítették egy környékbeli faluba. Úgy gondoltam, hazahozom a fiamat, aztán a kislányért is elmegyek. Azt akartam, hogy valamennyien együtt legyünk, hogy mellettem legyenek a gyerekeim.


Odaérek az óvodához, a repülőgépek már a város fölött köröznek, valahol már hullanak a bombák. Hallom a kisfiam hangját — nem volt egészen négyéves:


—  Ne féljetek, a mama azt mondta, szétverik őket...


Benézek a kerítésen, látom, öten vannak, és ő így nyugtatja a többieket. De amint meglátott engem, remegni kezdett, sírva fakadt; kiderült, hogy rettentően fél.


Hazavittem, megkértem a szomszédasszonyt, hogy vigyázzon rá, és indultam a lányomért. Megérkezem arra a helyre, ahová a bölcsődét kitelepítették, de senkit se találok ott. A falubeliektől megtudom, hogy a gyerekeket elvitték. Hova? Ki? Azt mondják, valószínűleg a városba. Két gondozónő volt velük, gépkocsi nem jött, gyalog indultak útnak. Nincs messze ide a város: tizenöt-húsz kilométer. De hát ezek a gyerekek még picik, egy- és kétévesek... Két héten át kerestem őket... Mikor végre megtaláltam a házat és azt mondták, hogy éppen ez az a bölcsőde, ezek azok a gyerekek, nem hittem el. Ott feküdtek, elnézést, a saját piszkukban, lázasan. Mint a halottak. A bölcsőde vezetője, egészen fiatal nő, megőszült. Kiderült, hogy gyalog tették meg az utat a városba, eltévedtek, sok kisgyerek meghalt az úton... Megyek a gyerekek között, és nem ismertem fel a lányomat. A vezetőnő nyugtatgat:


—  Ne keseredjen el, keresse. Itt kell lennie. Emlékszem rá...


A cipőcskéjéről ismertem fel az én Elocskámat... másként soha fel nem ismertem volna...