Irina Sznyegova versei

Álmodnék vele


Álmodnék vele. Csak jelenne meg. 
De jaj, a valóság kénye felettünk: 
jönnek, kik tűntek, minket bántva meg, 
s elhúzódnak, kiket halálra mi sebeztünk. 
A büszkék! Arnyuk éjen nem kopog. 
Tán hogy nagy zavarunkat ne lássák, 
vagy hogy — istenem: álomalakok — 
alvó szivünket meg ne bántsák.




Cáfolok


Asszonyt ha kevésbé szeretsz... 
Puskin


Cáfolok. A szerelmet szeretjük. 
A tőr abban van, s nem a színlelésben. 
Szerető megy szeretőhöz, ha az a kürt 
harsán. Egyenlők vivnak egyenlőkkel. 
Az egykedvűség — a semmi-játék — 
szűzre hoz vészt, nem az asszonyokra. 
Közönyöd koldusmalasztján átég 
baljós szerelmed, s néz rám kancsalítva.




Egész nap


De bontott, de rontott
csendet fönt s alant,
a szívben de zsongott
ma itt száz harang.
Éjjel is kongatott,
forrt és égetett.
De aztán csillapult,
halkult s vége lett.
És — hogyan, hogyan se —
visszhangja kihűlt,
kovácsolt reggelre
jégországi űrt.
A nap is... Vert világ,
áttűnt, kegyetlen.
Tört csend, nagy pusztaság
kint s a szívedben.

HÉRA ZOLTÁN fordításai

A zöldet kikezdi az ősz


A zöldet kikezdi az ősz, 
legyengíti, már oly erőtlen, 
vörös lesz a kecskerágó, 
füstszínű kékek a fenyők, 
és sokszínű vörösesbarna 
kúszik le a hegyoldalon. 
Élj és tudd, ünnep ez neked, 
benned, veled lesz e napon 
a bensődben a lehetőség, 
egyszer ha végetér az út, 
hogy hasonlíthatatlan fénnyel 
lobogj, amíg alkonyul.

KARTAL ZSUZSA fordítása

Ki nem kíván


Ó istenem! ki nem kíván, melyik nő, 
ilyen szerelmet, mint nekem kijut... 
Kiálmodják a szüzek könyveikből, 
s még vénen is lesz mit siratniuk. 
Anyák: szolid családi fedezékben, 
szabályos életét viseli mind, 
s csak sóhajt, hogyha fátylasul az ég fenn, 
és minden rendben, csak valami nincs. 
Van összhang és biztonságos kimértség, 
csak nincs a perc, és nincs ki várna rá. 
És rosszért-jóért — káprázó lidércét — 
nincs aki átkozná és áldaná. 
Nem sikerült.. . Sóhaj, megy el a felleg, 
tüzes peremmel alkonyul az ég... 
Melyik nő nem kíván ilyen szerelmet, 
ó istenem! amilyen a tiéd, —
kivédhetetlen, vészesen-heves, mély, 
vágy s bosszú benne egy-dühöt jelent. ... 
Tán meg sem éri ennyire szeressél: 
magam-megadni váltig képtelent.




Iskolásbarátaim, fiúk


Elkaszált, legyűrt, nyomukveszett 
társak, íme, nincs felétek út... 
Srácaim, ti régi kedvesek, 
iskolásbarátaim, fiúk. 
Lettetek mezőn virágszalag 
s kékletek, mint erdősziluett... 
Akkor felnőtteknek láttalak, 
most megint mindőtök kicsi lett. 
Rajtatok már nem nyűg az idő, 
csak mi vénülünk meg ideát, 
ó ti gyermekemlékezetű 
srácaim, sok egykori barát! 
Szemetek lett jéggel hályogos: 
robbanások öltek, attakok... 
Hány jegyesség hervad máig is, 
végleg elvirul miattatok!
S németet sosem szagolt vagány, 
hogy megúszta, dongva tetszeleg: 
— Férfi nincs sok, annál több magány, 
hát örülj, hogy észrevettelek!.. . — 
Kik letört szerelme repdesett 
míg megült a szégyen ágain, 
nektek esdekelve, kedvesek, 
régi iskolásbarátaim?... 
Mert alél a lány a bájdalon, 
mint mesék királykisasszonya... 
Már ne bántsd! Elég a fájdalom. 
S érte is meghalt a katona. 
Mint megannyiunkért, a pokol 
földkereknyi káoszában ím, 
régi társaim, ti valahol, 
srácok, iskolásbarátaim.




Dologtalan nem élhet


Dologtalan nem élhet, aki mester: 
a titkok elhagyják alkalmasint, s 
busás adót kell érettük fizessen, 
szegényen éltefogytig. Álma sincs, 
de ránca egyre több. És küszködés már 
a fejtörés, a művi cselvetés. 
Az elveszett idő beléje-dézsmál, 
a fáradás kórsága terjed, és 
a test komótosabb, a pilla lustul, 
sutább az ujj, és hígabb a beszéd... 
Nincs messze, mester, játékod a fuccstól. 
Ki nem nyit újra, s új lapot — veszít. 
Siess. Hazug, mihaszna esztelenség,
hogy épp a szorgalom nem istenül... 
Az istenek is fazekaskemencét 
fűtöttek egykor. Fűts hát istenül! 
Csak töltekezz te is kemence-füsttel, 
győzz hajladozni ott a tűz előtt... 
Dologtalan nem él meg, aki mester — 
a titkok egyhamar felejtik őt.

HÁRS GYÖRGY fordításai

Néhány szó Irina Sznyegováról:


Sz. 1922, Kurszk. Szovjet-orosz költőnő. Életét és költészetét meghatározó módon uralta a gyermekkor és a háború. A Gorkij Irodalmi Főiskolán ismerkedik meg a szovjet irodalom nyelvi sokszínűségével, a különböző népek alkotóival. Művészete az orosz irodalom és költészet legjobb hagyományaihoz kapcsolódik, lírája szenvedélyes és mind jobban egyszerűsödik, tisztul. Rákban hal meg 1975 nyarán. Legjobb verseskötete éppen megjelenés előtt áll. Olvasói kegyelettel veszik kézbe posztumusz könyvét, az Almák esztendejé-t.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/1. sz., 145-156. oldalak)

David Ortenberg: Írók a háborúban (2)

VALENTYIN KATAJEV

Katajev a kalinyini fronton 1943-ban

1943. május 22-én vagy 23-án történt. Bejött hozzám egyik belső munkatársunk, Nyikolaj Kruzskov, és megkérdezte:


—  Szeretnél találkozni Valentyin Katajevvel?
—  Persze — feleltem. — Ki ne szeretne?
—  Elhozom a szerkesztőségbe. Mikor érsz rá?
—  Bármikor. Akár most is.


Azért mondtam ezt, mert biztos voltam benne, hogy „most" az író nincs ott, és aznap már nem is lesz. De kiderült, hogy Kruzskov ravaszkodott, és szavamon fogott.


—  Katajev itt van a szobámban. Verseket hozott.
—  Verset?


Természetesen ismertem Katajevet, regényeit, elbeszéléseit, színdarabjait, még a riportjait is. És a háborús években olvastam fronttudósításait, amelyeket a Pravda és az Ogonyok számára írt, de őszintén szólva, soha egyetlen versét sem láttam.


Nyikolaj Kruzskov, aki jól ismerte az irodalmat, s azonkívül Katajev régi barátja volt, elmagyarázta nekem, hogy Katajev versírással kezdte irodalmi pályafutását. És most, úgy látszik, feltámadtak benne ifjúkori hajlamai, és verset hozott nekünk.


Néhány perccel később Katajev a szobámban volt. Régi, kopott tavaszikabátban jött be, és arcát fiatalossá tevő ellenzős sapkát viselt. Nagyon örültem, hogy megismerkedhettem a kitűnő íróval, akinek ironikus mosolyát képről ismertem már. Rögtön megtetszett egyszerű öltözéke és közvetlen modora, azonkívül az a kiirthatatlan déli akcentus, amely oly jellegzetessé tette a beszédét.


Általában, ha egy író anyagot hozott a Krasznaja Zvezda számára, különösen, ha versről volt szó, iparkodtunk ott helyben, a szerző jelenlétében elolvasni a művét és dönteni, közöljük vagy nem.


Ám azt, amit Katajev hozott, lehetetlenség volt együltünkben elolvasni. Költeménye nyolcszáz sor volt. Megmondtuk az írónak, hogy még aznap elolvassuk, és másnap már válaszolunk is. Azután megkérdeztem Katajevet, nem egyezne-e bele, hogy kimenjen a frontra, és valamilyen tudósítást írjon lapunk számára.


— Szívesen elmegyek — válaszolta Katajev.


Éjszaka, miután imprimáltuk a másnapi lapszámot, Kruzskov és én leültünk, hogy elolvassuk a poémát. A címe ez volt: Marija. Drámai költemény egy szovjet lányról, akit egy ősi orosz városból fasiszta rabságba hurcoltak. A poéma szimbolikus képpel fejeződött be:


...Egyszer csak a dermedt-halott 
fatörzsek közt tűz támadott. 
A rengeteg szesz-lángra gyúlt, 
aztán lassan az égre nyúlt 
sok-sok borostyán csík. A fény, 
ez a győztes, piros remény,
a szétáradó Napkelet
erdőt, mindent birtokba vett.


(Nyilasy Balázs fordítása)


Úgy döntöttünk, hogy közöljük a költeményt. Reggelre Kruzskov telefonált Katajevnek, és kérte: ne mulassza el megvenni a Krasznaja Zvezda másnapi számát.


Később egyszer megkérdeztem Katajevtől: tulajdonképpen miért határozta el, hogy újra verset ír? Azt mondta, hogy amikor megtudta, milyen rémtetteket hajtanak végre a fasiszta táborokban, erős belső kényszert érzett, hogy érzelmeit versben fejezze ki.


Ez volt Katajev egyetlen költeménye, amelyet a Krasznaja Zvezda közölt, és úgy gondolom, nem is írt több verset a háború alatt. Minden más művét prózában írta. A rozsföldön című első cikkét a Brjanszki Frontról hozta Katajev, ahova a szerkesztőség küldte el. Katajev civil ruhában érkezett Zinykovics tábornok 12. páncélos hadtestéhez. Amikor ott megtudták, hogy a rendkívül népszerű Távolban egy fehér vitorla című regény szerzője érkezett, azonnal figyelemmel és gondoskodással vették körül. Odafutott egy törzsőrmester, mértéket vett róla, és öt órával később testére szabott egyenruhát hoztak.

A háború nem női mesterség (6)

„NEM ISMERED MEG A MAMÁDAT?"
(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)

Szárra Lebegyeva szobra: Gyerekfej

Az anyákról külön kell szólani, róluk más elbeszélést kell írni. Ámbár talán nem is szabad elbeszélésnek nevezni, amit hallok és lejegyzek. Nem elbeszélések ezek. Vagy nem csak elbeszélések és visszaemlékezések. Ezek – élő érzelem, élő fájdalom, élő emlék, különösen, ha maga az anya mondja el, vagy ha az anyára emlékeznek.


Vajon most is nem sajgó, soha be nem hegedő sebet bolygattam-e meg Ljubov Igorovna Rudkovszkaja kicsiny lakásában? Rudkovszkaja a Kutuzovról elnevezett partizánosztag 2. minszki brigádjában harcolt.


– Szaladok, sokadmagammal menekülünk. Anyám már ott áll a géppisztolyok előtt. Látja, hogy futunk... És meghallom a hangját, kiabál. Később elmondták nekem az emberek, hogy mit kiabált: »Szerencse, hogy fehérbe öltöztél! Többé nem lesz, aki felöltöztessen...« Meg volt győződve róla, hogy megölnek; örült, hogy talpig fehérben fektetnek a sírba...
Ijesztő csend volt, valami oknál fogva nem lőttek. Csak a mama kiabálása hallatszott. Vagy lehet, hogy lőttek? Nem emlékszem. Egyedül az anyám hangjára emlékszem..."


Egy alkalommal rövidre nyírt hajú, nyugodt mosolyú asszony keresett fel a szerkesztőségben, háborús feljegyzéseit hozta. Nem gondoltam, hogy olyannyira megrázó, drámai eseményekről akar beszélni; ott helyben, a szerkesztőségi szobában akartam kezdeni a beszélgetést.


– Ne — kérlelt —, menjünk valahova, ahol magunkban vagyunk.


Kisétáltunk a parkba.
– Erről nem írtam, de el akarom mondani.
– És miről írt?
–  A partizánosztagunk harcairól.
–  És miről akar beszélni?
–  Arról, hogyan éltem a háborúban két kicsi gyerekemmel...


Ime, Raisza Grigorjevna Hoszenyevicsnek, a Voronyanszkij nevét viselő „Népi bosszúállók" partizándandár tagjának elbeszélése:


– Bombázni kezdték Minszket. Futok az óvodába a kisfiamért. A kislányom nem volt a városban. Akkor töltötte be a második évét, még bölcsődés volt, a bölcsődéjüket kitelepítették egy környékbeli faluba. Úgy gondoltam, hazahozom a fiamat, aztán a kislányért is elmegyek. Azt akartam, hogy valamennyien együtt legyünk, hogy mellettem legyenek a gyerekeim.


Odaérek az óvodához, a repülőgépek már a város fölött köröznek, valahol már hullanak a bombák. Hallom a kisfiam hangját — nem volt egészen négyéves:


—  Ne féljetek, a mama azt mondta, szétverik őket...


Benézek a kerítésen, látom, öten vannak, és ő így nyugtatja a többieket. De amint meglátott engem, remegni kezdett, sírva fakadt; kiderült, hogy rettentően fél.


Hazavittem, megkértem a szomszédasszonyt, hogy vigyázzon rá, és indultam a lányomért. Megérkezem arra a helyre, ahová a bölcsődét kitelepítették, de senkit se találok ott. A falubeliektől megtudom, hogy a gyerekeket elvitték. Hova? Ki? Azt mondják, valószínűleg a városba. Két gondozónő volt velük, gépkocsi nem jött, gyalog indultak útnak. Nincs messze ide a város: tizenöt-húsz kilométer. De hát ezek a gyerekek még picik, egy- és kétévesek... Két héten át kerestem őket... Mikor végre megtaláltam a házat és azt mondták, hogy éppen ez az a bölcsőde, ezek azok a gyerekek, nem hittem el. Ott feküdtek, elnézést, a saját piszkukban, lázasan. Mint a halottak. A bölcsőde vezetője, egészen fiatal nő, megőszült. Kiderült, hogy gyalog tették meg az utat a városba, eltévedtek, sok kisgyerek meghalt az úton... Megyek a gyerekek között, és nem ismertem fel a lányomat. A vezetőnő nyugtatgat:


—  Ne keseredjen el, keresse. Itt kell lennie. Emlékszem rá...


A cipőcskéjéről ismertem fel az én Elocskámat... másként soha fel nem ismertem volna...

A háború nem női mesterség (1)

SZVETLANA ALEKSZIJEVICS 
DOKUMENTUM-ELBESZÉLÉSE
(Részletek)


"Csak fogsz egy magnetofont, mint Szvetlana Alekszijevics tette, elmész és meghallgatod, hogy maga az élet mit tud önmagáról, mit őrzött meg emlékezetében. Hogy a történelmi időket átélt emberek mit értettek meg, mi tölti ki gondolataikat... Nem tudható előre, milyen eredménye lesz egy-egy ilyen magnófelvételnek, hogy egyáltalán lesz-e eredménye... A legfontosabb, hogy legyen benned  türelem és kitartás éveken át élni a mások életét, oly módon, hogy a tiédnek részévé, folytatásává váljék. Mindez Szvetlana Alekszijevicsnek sikerült..." (Alesz Adamovics előszavából)

Szvetlana Alekszijevics

Mindaz, amit a női természetről tudunk, leginkább a „gyengédség-irgalom-gondoskodás" fogalomkörébe tartozik. Vannak egyéb szavak is — nővér, feleség, társ, s a legmagasabbrendű - anya. De vajon ezekben nem foglaltatik-e benne a gyengédség, irgalom, gondoskodás - mint a lényegük, elhivatottságuk, végső értelmük? A nő életet ad, a nő oltalmazza az életet, a nő és az élet — rokon értelmű fogalmak.


A XX. század legkegyetlenebb háborújában a nő katona lett. Nemcsak a sebesülteket mentette, ápolta, hanem távcsöves puskából lőtt, bombát dobott, hidakat robbantott, felderítésre ment, foglyokat ejtett. A nő ölt. Megölte a hazájára, a házára, a gyerekére elszánt kegyetlenséggel rátörő ellenséget. „A nő nem arra hivatott, hogy öljön", mondja ennek a könyvnek egyik nőalakja, e gondolatba sűrítve a történtek minden rettenetét és kegyetlen szükségszerűségét. Egy másik felírja a romos Reichstag falára: „Én, Szofja Kuncevics azért jöttem Berlinbe, hogy megöljem a háborút." A lehetséges legnagyobb áldozatot hozták a győzelem oltárán. Elévülhetetlen hőstettük mély értelmét a békében eltelt évek múltával egyre inkább megértjük.


... Négy gyötrelmes esztendőn át róttam idegen fájdalmak és emlékek felperzselt országútjait. Szalagra vettem hadviselt nők - egészségügyiek, híradósok, utászok, mesterlövészek, repülők, légelhárítósok, politikai tisztek, lovasok, tankosok, ejtőernyősök, matrózok, közlekedésirányítók, sofőrök, gyalogsági fürdő- és mosodai részlegekben szolgálók, szakácsok, pékek - több száz elbeszélését, összegyűjtöttem partizánnők és a földalatti háború női harcosainak tanúvallomásait... Katonalányaink között akadtak olyanok, akik harckocsizó zászlóaljaknál voltak Komszomol-szervezők, nehézpáncélosokon vezetők, szerelők, a gyalogságnál géppuskás századparancsnokok, géppisztolyosok, pedig az orosz nyelvben a „tankista", „gyalogos", „géppuskás" szavaknak nincs is nőnemük, mivel ilyen tevékenységet nők soha nem folytattak.


Csupán a lenini Komszomol mozgósítása nyomán mintegy 500 ezer lányt irányítottak a hadseregbe, közülük 200 ezer volt Komszomol-tag. A Komszomol által a hadseregbe küldött lányok hetven százaléka harcoló alakulatoknál szolgált. A háborús évek alatt különböző csapattesteknél összesen több mint 800 ezer nő teljesített frontszolgálatot. A partizánmozgalom össznépi hadviselési forma lett. Egyedül Belorussziában mintegy 60 ezer bátor szovjet hazafi harcolt a partizánosztagokban. Minden negyedik belorusz elpusztult, vagy a fronton esett el a fasisztákkal folytatott harcban.


Ezek ismert számadatok. Ám mögöttük sorsok, a háború által kifordított, tönkretett életek — hozzátartozók elvesztése, egészségük tönkremenetele, asszonyok magánya, a háborús évek elviselhetetlen emléke - húzódnak meg. Erről azonban kevesebbet tudunk. Róluk szeretnék mesélni, a negyvenegyes esztendő leányairól, asszonyairól, azaz ők maguk beszélnek magukról, az „ő" háborújukról.


„Annyira örülök, hogy valakinek beszélhetek erről, hogy erre is sor került végre." (Tamara Illarionovna Davidovics őrmester, gépkocsivezető)


„Ha mindarról, ami történt, beszámolok önnek, ismét nem tudok majd úgy élni, mint a többiek. Biztosan belebetegszem. Élve úsztam meg a háborút, csupán megsebesültem. De sokáig beteg voltam; beteg voltam, amíg azt nem mondtam magamnak, hogy mindent el kell felejteni, máskülönben sohase gyógyulok meg. Sajnálom magát, hiszen olyan fiatal, és most mindezt meg akarja ismerni..." (Ljubov Zaharovna Novik törzsőrmester, egészségügyi katona)


Én a háború után születtem, amikor már benőtte a fű a lövészárkokat, eltűntek a futóárkok, ledöntötték a „háromrétegű födémmel" készült fedezékeket, rozsdavörössé színeződtek az erdőben elhajított katonasisakok. De vajon a háború halálos leheletével nem suhintotta-e meg az én életemet is? Mi valamennyien még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelyikben kinek-kinek megvan a maga számadása a háborúval. Tizenegy ember hiányzik a rokonságomból: ukrán nagyapám, Petro, anyám édesapja, valahol Budapest alatt van eltemetve, belorusz nagyanyám, Jevdokija, apám édesanyja, a partizánblokád idején pusztult el az éhség és a tífusz következtében, két távoli rokon családomra szülőfalumban, Komarovicsiben — gomeli terület, petrikovi járás — gyerekestől rágyújtották a csűrt a fasiszták, apám Iván fivére, önkéntesként, negyvenegyben eltűnt... Négy esztendő — az „én" háborúm évei. Nemegyszer elfogott a rémület, nemegyszer levert a fájdalom. Hazudni nem fogok: ez az út nem volt számomra könnyű. Hányszor szerettem volna elfelejteni, amit hallottam! El akartam felejteni, de már nem voltam képes rá. Végig naplót vezettem, ezt is felhasználom az elbeszélésemben. Feljegyeztem benne, amit éreztem, amit átéltem, benne van kutatásaim útvonala — több mint száz város, település, falu az ország legkülönbözőbb sarkaiban. Igaz, sokáig haboztam: jogom van-e leírni ebben a könyvben, hogy „én érzem", „én gyötrődöm", „én kételkedem"? Mit jelentenek az én érzéseim, gyötrődéseim az ő érzéseik és gyötrelmeik mellett? Fog-e érdekelni valakit az én érzéseim, kétségeim és kutatásaim naplója? De minél több anyag halmozódott fel az irattartómban, annál határozottabbá vált a meggyőződésem, hogy bármely dokumentum csak akkor válhat teljes értékűvé, ha ismerjük nemcsak azt, amit tartalmaz, hanem azt is, aki elénk tárta. Nem létezik közönyös tanúságtétel, valamennyiben megtalálható annak a személynek bevallott vagy titkolt indulata, akinek a keze a tollat vezette a papíron. És ez az indulat sok év múltán — szintén dokumentum.


Úgy adódott, hogy a háborúval kapcsolatos emlékeink, s valamennyi elképzelésünk a háborúról - férfi emlék, férfi elképzelés. Ez érthető is: túlnyomórészt férfiak harcoltak a háborúban - ám ez egyúttal annak beismerése is, hogy ismereteink a háborúról nem teljesek. Igaz, a Nagy Honvédő Háborúban részt vett nőkről is jelentek meg könyvek, jelentős memoárirodalom is létezik, s ez azt bizonyítja, hogy történelmi jelenséggel van dolgunk. Az emberi történelem folyamán soha még ennyi nő nem vett részt háborúban. A régi korokban voltak legendássá vált személyek, mint Nagyezsda Durova, a lovas katona, Vaszilisza Kozsina, a partizánlány, a polgárháborúban is akadtak nők a Vörös Hadsereg soraiban, de ezek többsége ápolónővér vagy orvos volt. A Nagy Honvédő Háború szolgáltatta az első példát a nők tömeges részvételére hazájuk védelmében.


Amikor Puskin a Szovremennyikben leközli Nagyezsda Durova feljegyzéseinek egy részletét, az előszóban azt írja: „Milyen okok késztették ezt az előkelő, nemesi családból származó, fiatal lányt, hogy otthagyja a szülői házat, megtagadja a nemét, olyan feladatokat és kötelezettségeket vállaljon magára, amelyek a férfiakat is elriasztják, hogy jeleskedjék a harcmezőkön - méghozzá nem is akármilyeneken? A napóleoni hadjárat csataterein! Mi ösztönözte erre? Titkos családi bántalmak? Szerelem?..." Csupán egy hihetetlen sorsról volt szó, s ennek a talánynak sokféle megoldása lehetett. Egészen más elbírálás alá esik, amikor nyolcszázezer nő szolgál a hadseregben. És még ennél is több kérte, hogy küldjék a frontra. Azért fogtak fegyvert, mert „mi és a Haza - számunkra ez egyet jelent". (K. Sz. Tyihonovics légvédelmi tüzér) És azért engedték őket a frontra, mert a történelem mérlegén az volt a tét, az volt a kérdés: lenni vagy nem lenni a népnek, az országnak.

Emlékezés Borisz Paszternakra

ALEKSZANDR GLADKOV
Csisztopoli tél
(részletek)

Paszternak-emlékbélyeg 1990-ből

Az íróföderáció (Federacija objegyinyenyij szovjetszkih piszatyelej, a Szovjet írószövetség egyik elődje) klubjában, abban a bizonyos Rosztov-házban, amely ma is az írószövetség székháza, abban a két ablaksorú, kényelmetlen teremben az alacsony színpaddal és hátul egy aprócska szobával, amelyben 1930 áprilisában a halott Majakovszkij feküdt, Paszternak az éppen hogy befejezett Szpektorszkijt olvasta fel. Kijött a színpadra, szép volt, egészen fiatal, fehér fogait kivillantva zavartan és barátságosan elmosolyodott, és fölösleges magyarázkodásba kezdett, egyik mondatról a másikra ugrált, azután hirtelen zavarba jött, félbeszakította önmagát, valami olyasfélét mondott, hogy „No, majd úgyis meglátják...", újra elmosolyodott, és vontatottan elkezdte : „Akik az élet édes püspökkenyeréből csipegetik a dallam mazsoláját... " Most, több, mint harminc év múltával is utánozni tudnám minden egyes hanglejtését, és amikor ezt írom, fülembe cseng öblös, mély, kissé nazális hangja: „Alszik a tér, beleszeretve a térbe..." ...A nyitott ablakon át pedig beszökik a hársfák illata, és a Herzen utcáról behallatszik a huszonhatos villamos csörömpölése.


Paszternak verseibe néhány évvel korábban, még középiskolás koromban szerettem bele. B. L.-től (Borisz Leonyidovics Paszternak) első könyvem az Ogonyok sorozat kis fehér kötete volt a költő portréjával a címlapján, amelyben rábukkantam a Szakítás című ciklusra, és ifjúi hévvel minden iránt, ami drámai, kezdtem dünnyögni sorait még azelőtt, hogy eldönthettem volna, tetszenek-e vagy sem. Majakovszkij, akiért már régóta lelkesedtem, és akinek egyetlen fellépését sem mulasztottam el, említette Hogyan készítsünk verset című tanulmányában a Marburg egyik szakaszát, és zseniálisnak nevezte, ami már elég volt ahhoz, hogy a Marburgot hamarosan kívülről fújjam. Nem a megértés előzte meg a szeretetet, hanem éppen fordítva. Nemsokára minden, ami megjelent a költőtől, bekerült ifjúkorom érzelmi tárházába. Minden nyári zápor tőle vett idézetnek látszott, minden ködös hajnal, minden reggeli harmattal áztatott kert, a városlakó körüli természet, amelyet a költészet varázsa megfosztott a mindennapos megszokás unalmától, és visszaadta neki a csoda ragyogását és izgalmát. Világossá vált, hogy egy orgonabokor semmivel se rosszabb holmi szakadékszéli romantikus tölgynél vagy a jeszenyini nyírfácskánál. A neoromantikus Paszternak nem vitt messzire, a távoli hegyek vagy tengerek egzotikumába. Remekül beérte a Gogol körút kis padjával, a Kljazmára épült fürdővel, a Nyeszkucsnij kerttel. Költészetté változtatott mindent, ami körülvett, ami ismerős volt gyermekkoromtól kezdve — a várost, úttestjeit, a napraforgó héját, egy narancsgerezd ízét, az esőtől zizegő éjszakai kertet, a keringő áradását, a régi filozófusok és történészek köteteivel megrakott könyvespolcokat.


Egy ponton nagyszerűen egyesült Fet fülemüléjének rögtön halhatatlan és majdnem értelmetlen csattogása, Heine iróniája, Tyutcsev filozófiai mélysége és az impresszionisták fűszeres zenéje. Az igazán költői mindig közelebb áll a „nem költői"-hez, mint a népszerű románcok lejáratott költőiségéhez, amelyek aprópénzre váltják a puskini és lermontovi aranytallérokat. „A csöppek kézelőgombnyi súlya", „üres az est, mint a mese, amelyet egy csillag folytatástalan hagyott", „Szélben ringó orgonagally — ázott veréb-csipasz — ". Azok a nemzedékek, amelyek korán megszerették Paszternakot, kezdettől magasra tették az ízlés mércéjét, és ez egész életre szólóan kötelezővé vált. Az ifjúság világa bonyolult, és az egyszerűséghez való vonzódás, hacsak nem képmutatás, idegen tőle. Mind az én személyes tapasztalatom, mind a kortársaim tapasztalata szerint Paszternak költészete sohasem állt szemben Majakovszkij költészetével, ellenkezőleg, kiegészítette, elmélyítette, kitágította. Élő kortársai közül Majakovszkij csak Hlebnyikovot és Paszternakot nevezte zseniálisnak. Mellesleg, kettőjüket akkor még nem volt szokás nyíltan szembeállítani egymással, és senki se erőszakolta ránk a választásnak ezt a hamis dilemmáját.


A későbbiek során Paszternakot mindig más- és másféleképpen olvastam újra. Most csak a költővel való első ismerkedésemről beszélek, arról, hogyan lépett be valaha az életembe, és hány ilyen találkozásunk volt később. Könyvei mindig azokon az oldalakon és soroknál nyíltak ki, amelyekre éppen az adott pillanatban szükség volt, és a mindig ismerős, de újra- és újraolvasott versek valahogy a lelki zűrzavar titkosírásának kulcsává lettek, segítettek kiverekedni belőle.


1932 nyarán jelent meg a Második születés (Vtoroje rozsgyenyije). Erről a nyárról még ma is csak a szakadatlanul hulló záporokra emlékszem, a kis kötetre, borítóján a stilizált zongoratetővel, azokra a helyekre, ahol, és azokra az emberekre, akikkel olvastam. Nem kellett igyekeznem, hogy a kötet verseit megjegyezzem. Alighogy elolvastam őket, maguktól megragadtak a fejemben. Pontosan ez az, ami megérdemli a vers elnevezést: valami, amit lehetetlen ugyanilyen röviden és meghökkentően pontosan prózában elmondani. Akárcsak a Nővérem — esőibe lám a tavasznak és a Sorompók felett (Poverh barjerov) versszakai, ezek is azonnal a lelki élmény kifejezésévé, az érzelmek megfejtett gyorsírásává, sok, még nem tapasztalt, de előttünk álló rejtély sejtésévé lettek...


Csisztopol, 1941. november 15.
Ma a kerületi pártbizottság előtti téren megállított B. L. Néhányszor találkoztam már vele, és üdvözöltem. Visszaköszönt, de, mint kiderült, elfelejtette, hol és hogyan ismerkedtünk meg...


—  Elnézést, borzasztóan ismerős az arca...


—  Igen, találkoztunk már, Borisz Leonyidovics.


—  No, de hol?


Emlékeztetem az ebédre Mejerholdnál.


—  Igen, igen, tudom már! — kiált fel. — Hát persze! Igen, igen. Pontosan emlékszem...


Fekete bundát és fekete perzsakucsmát visel. Hajában már akad néhány ősz szál. Korához képest, azt hiszem, fiatalos. Végigkísérem a Volodarszkij utcán. A legvégén lakik, a parkkal szemben. Csodálatos, fagyos, orosz téli nap van. Az összes irodalmár, aki ide került, kórusban szidja Csisztopolt, B. L. azonban azt mondja, hogy jól érzi itt magát. Hív, hogy ugorjak be hozzá, de én sietek haza, megbeszéljük hát, hogy a jövő héten találkozunk. Vidámnak látszik, egy csöppet sem elkeseredettnek...


December 10.
Bemegyek az étkezdébe. Hideg van, B. L. mégis kabát nélkül üldögél, a szomszédos székre rakta. Miután észrevett, az asztalához hív, és elnézést kér, hogy evés közben is dolgozni fog. Tányérjában kihűlt, üres scsi, attól jobbra négy kis papírlapocska. B. L. hol eszik, hol bele-belenéz ezekbe a lapokba, javít valamit...


December 18.
Megint B. L.-lel ebédelek az Irodalmi Alap étkezdéjében. A németek Jasznaja Poljana-i garázdálkodásairól mesélek neki (reggel hallottam a rádióban). Szörnyülködik, nem érti, alig akarja elhinni.


December 25.
Napközben az étkezdében találkoztam B. L.-lel. Hív, hogy üljek az asztalához. Sovány scsit eszünk, amelyhez kétszáz gramm feketekenyér jár. Második fogás nincs. Ebéd után sétálni hív: ma melegebb az idő. A kerítés mentén a Kámához, utána jobbra, az öbölhöz megyünk.


Sok mindenről beszélgetünk. Megint az ő Hamletjéről. Levert a sikertelen színre vitel miatt. Ezt a munkáját talán kissé túlbecsüli a többi művéhez, még az eredetiekhez képest is...


... B. L. további elképzeléseimről faggat. Nagyon megtetszett neki az az ötletem, hogy hősi drámát írok Petőfiről. Nemrég fordította néhány versét, és elolvasta az életrajzát. Érdekesen beszél Petőfi költészetének „cigányos, zabolátlan szelleméről". Azt tanácsolja, hogy a darabhoz olvassam el Liszt Ferenc tanulmányát a cigány motívumokról a magyar zenében, és hogy ismerjem meg Nikolaus Lenaut (bevallottam, hogy alig ismerem). Ha valahogy meg tudnám szerezni Lenau kötetét németül, szívesen fordítana nekem csak úgy, kapásból... Még sok másról is beszélgetünk...