Baskír történet (3)

MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor 


(Folytatás)


IDŐSEBB ÉDESANYÁM BÚCSÚJA

Baskír motívumok

Vannak érzékeny emberek, akik megérzik és várják haláluk napját és óráját. Idősebb édesanyám utolsó éveiben egyre többet betegeskedett. Belül fájdalmak gyötörték. Télen-nyáron peremizs-gyökérből és ürömből főtt teát ivott. Az ürömfőzet olyan keserű, hogy még szájba venni is szörnyű. Idősebb édesanyám egyetlen fintor nélkül itta. Nem panaszkodott sem fájdalomra, sem az ürömtea keserű ízére. (Meg aztán kinek is panaszkodhatott volna? A házban ő a legidősebb. Ezért neki sem gondjának, sem bánatának nem szabad lennie, de még gyengélkednie sem szabad. Az ő bánata nem bánat, az ő fájdalma nem éget. Csak másoknak szabad fájdalmának lennie. Neki az üröm sem keserű, csak másoknak az... Persze ezt én még csak később fogom megérteni.) Estefelé puha hópelyhek kezdtek szállingózni. Az első hó. És a hosszú, barna ősz a szemünk láttára fordult patyolatfehér télbe. Úgy látszik, nem is kell sok ahhoz, hogy az egyik évszak felváltsa a másikat. Elterült-elterpeszkedett a föld felett egy hófelhő — és már itt is a tél. De néha olyat is láttam, hogy a világ leveti fehér hóruháját, és egy szempillantás alatt újra vigasztalanul barna lesz.
Amint villódzni kezdtek az első hópelyhek, idősebb édesanyám bement és fölfeküdt párnájára. Ő, aki egész életét a ház hátsó felében, a gazdasági részben, a gyerekek között, függöny mögött élte le, most arra kérte fiatalabb édesanyámat, hogy a ház tiszta felében ágyazzon neki, amelyiknek az utcára nyílnak az ablakai. Lefekvés előtt új, virágos ruhát öltött, fölvette elöl ezüsttel ki-varrott zöld ujjasát, haját fehér kendővel kötötte le. Nekem és Szeliszének meghagyta, hogy hozzuk be a halottasládáját.
Halottasláda! Rendkívüli, titokzatos dolog ez. Mifelénk a halálra készülő öregasszonyok erejüknek-helyzetüknek megfelelően, jó előre elkezdik gyűjtögetni „halottas batyujukat". Belekészítik a halotti leplet, tűt-cérnát a lepel összevarrására, a lepel alatt viselni kívánt „paradicsomba lépő" ruhát, testük lemosásához szappant, illatosítására szagos vizet és egyéb, a búcsúztatáshoz szükséges alkalmatosságot. Mindez azonban a ládába rakott kincseknek csak egy kis része. A legfőbb érték benne a halottnak az élők számára szánt ajándékai. Természetesen már nem adhatja át saját kezűleg az élőknek: valaki más osztja ki nevében. Az egész szokásban az a legmeglepőbb, hogy amikor a sírba készülnek alászállani, ajándékot adnak át, mintha esküvőre lennének hivatalosak. A velünk behozatott utazóládában idősebb édesanyám ezeket az értékeit őrizgette. Bizony elég nehéz volt! Sok minden összegyűlt neki!
—  Hosszú útra állok készen, Vazifa! De előtte még erőt gyűjtök: fekszem itt két-három napot magamban - mondta fejét párnájára eresztve.
Hevesen kezdett verni a szívem. Mindnyájan elnémultunk. Máris? Máris félrebeszél idősebb édesanyám? De nem! Hisz szeme tiszta, barátságos, csak olyan furcsán meggyötört.
— Ó, Uramisten! Legalább az apjuk lenne itthon! Érte küldjem Szeliszét? — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám.
—  Még visszaér! Annyira még nincs közel! Lesz még időnk mindent elrendezni!
Mi nincs még annyira közel?! Csak nem?! Szívfacsaró szavakat mondott idősebb édesanyám. A hangja, viselkedése viszont oly megszokott, mint amikor a délutáni vagy esti teánál beszélgetve közölt velünk valamit.
Szívemet az első hangtalan zokogás szorongatja, de elmém még nem fogadja el, nem akarja elhinni a csapást. Olyan ez, mint amikor a nap még süt az ég fénylőbb felén, s nem hajlandó tudomásul venni, hogy túlnan zúgva, villámoktól körülcikázva sötét vihar készül őt elborítani. Készülődik a vész, de az én elmém is ellenáll még.
Apánk a városban. Mortazo, a legidősebb bátyám a kolhoznak irt erdőt az Uraiban. A férfiak közül csak Szelih bátyám és én vagyunk itthon.
—  Fiaim! Kérni szeretnék tőletek valamit: gyertek közelebb hozzám! — szólított magához kettőnket.
Bizonyára nagyon lógattuk fejünket.
—  Ne csüggedjetek! Viseljétek türelemmel! Addig még sok megbízatásotok lesz!
—  Nekünk bármit!... Idősebb édesanyánk, nekünk adjál csak bármilyen megbízatást! Mi rögtön, azonnal... Akármilyen megbízatásod is legyen, idősebb édesanyánk, mi... — fogadkozott Szelih bátyám.
—  Látni akarom mindazokat a gyerekeket, akiket én segítettem világra, akiknek én vágtam el a köldökzsinórjukat! Holnapra gyűjtsétek össze mind! A harmincnapostól a harmincévesig jöjjön el mind! — hangja utasítólag hangzott. — Ne járjatok házról házra, csak röpítsétek világgá a hírt!
A hír azonnal bejárta a falut. Akit illetett, tudta, aki még nem tudhatta, annak tudták szülei. Érthetetlen, furcsa ez az egész, de idősebb édesanyám hiábavalóságot nem művel, akkor pedig ennek így kell lennie.
Kívánságának megfelelően az éjszakát egyedül töltötte. Reggel is ágyban maradt, s csak egy csésze teát ivott. Máshoz hozzá se nyúlt. Én addigra már adtam a jószágnak, almot cseréltem alattuk. A hóesés már elállt. Kinn sziporkázó, verőfényes reggel. De a nap verőfénye, tiszta ébredése, a széltében-hosszában tündöklő kékség gondtalansága a mi házunkba nem hatolhatott be. A világ halad a maga útján, mi is járjuk a miénket.
A ház belső felében még le se szedték az asztalt a reggeli tea után, amikor elkezdett ömleni a nép. Elsőnek Kara Jomagol felesége érkezett a legkisebb, karon ülő csecsemőjével és még másik négy szurokfekete gyerkőccel. Az idősebbik ikreket, Hebibullát és Hiszbullát ismerem: már iskolások. De a többi fiút: a fiatalabb ikreket és a karon ülőt még nem ismertem. Ezek már az én részvételem nélkül jöttek világra. Jomagol csimotái után, a Három Kakas utcából az öreg Kezer-gol fia, Ismirza dugta be horgas orrát az ajtón. Eszget és Hemitjen félrehúzódtak a sarokra. Megjött a „magányosan busongó" Ferize, és nekitámaszkodott a kemencének. (Már felnőtt lány és bámulatosán szép. De még senki sem vetett rá szemet. Ha mégis, tudnék róla...) Jöttek fölnőtt legények és lányok, akik karjukon hozták vagy kézen fogva vezették öccseiket és húgaikat. Akadnak házaspárok is, és már családosok is. Egyszóval: aki csak mozdulni, lábra állni vagy futni bírt, akár ha már vitézzé vagy nagylánnyá cseperedett is, mind-mind jött, csak jött.
Először megtelt a ház belső fele, majd az idősebbek, hogy helyet adjanak a kicsinyeknek, kimentek a tornácra. De végül ott is szűk lett a hely, és kiszorultak az udvarra. Csak a mi nemzetségünkből nincs senki, mert idősebb édesanyám rokonoknál nem bábáskodott. Hozzájuk más idős asszonyokat hívtak. A ház és az udvar megtelt nagy és kis emberfiakkal.
Átmentem idősebb édesanyámhoz:
—  Mind itt vannak, idősebb édesanyám!
—  Jöjjenek be hozzám!
A ház tiszta fele egy-két perc alatt zsúfolásig megtelt emberekkel. Többnyire állnak, ülőhely csak a szoptatós anyáknak, az unokáikkal érkezett nagymamáknak, na meg a legapróbbaknak jutott. Van itt mindenfélefajta ember! Vannak feketék és szőkék, örvénylő sötét szeműek és kék szeműek, mint az ég, vannak piszék és karvalyorrúak, vannak szépek és csúnyák. És mindegyikőjüknek idősebb édesanyám adta az első áldást. A háziak közül csak én jöttem át a ház tiszta felébe. Ez volt a beteg kívánsága.
A beszéd, a zaj, a pusmogás hirtelen elhalt. Még a csecsemők is elhallgattak. A gyerekek elnémulását követő csönd mindig vészjósló, sőt fenyegető. Most is valamilyen vészes előérzet ágaskodott a levegőben.
Idősebb édesanyám felemelkedett, felült. Lassan forgatta fejét, tekintete végigtapogatott mindenkit. Egyeseken hosszasan elidőzött szeme, másokon csak egy szemvillanásnyira nyugodott. Volt, akihez szólt is valamit: „Megnőttél, Zebire, amióta nem láttalak... Élénkebb lett a szemed, Szoltangele... Sabmorat ugye már nem sír annyit?... Hogy mennyire hasonlít apjára a pici Akjondoz!. .. Gyere csak, kis menyem, hadd lássam még egyszer a kisebbik gyerekedet !..." Kara Jomagol felesége az álmában cumizó szurokfekete kisfiát idősebb édesanyám felé fordította. Ezt, a még névtelen kisfiút nézte a legtovább. (Ő a falu legkisebb emberkéje, és ő az utolsó, akinek idősebb édesanyám fogadta érkezését.) Tekintete megállt Tazsetdinen is. „Jó, hogy eljöttél!" — helyeselt ez a tekintet.
Idősebbek csodálkozva, a fiatalabbak zavartan, de egyformán türelmetlenül várták, mi fog következni. Biztos nem csupán számbavételre, nemcsak azért, hogy mindegyiket megnézze magának, biztos nem ok nélkül hívta őket egybe idősebb édesanyám. Valaminek lennie kell! De nem vidám dolog lesz!...
Idősebb édesanyám fölegyenesedett:
—  Gyerekek! — mondta. — Egyenként fogadtalak benneteket ebbe a napfényes világba, de most, hogy elbúcsúzzam, egyszerre hívattalak benneteket. Köszönöm, hogy eljöttetek. Aki most még nem érti, hogy miért vagyok ezért hálás, majd megérti, ha felnő! Az idősebbek majd megmagyarázzák. Elhatároztam, hogy amíg még élek, hogy amíg még emlékezem, szembenézek veletek, és elbúcsúzunk egymástól... Valami nyugtalanít. A világ folyását azonban nem lehet irányítani.
Valaki szipogott. Az a bizonyos Ferize volt. Minden szem felé fordult. Idősebb édesanyám tőle szokatlanul nyers hangon folytatta:
—  Ha könnyekre fakadunk, gyerekeim, akkor akár máris abbahagyhatjuk! Nem azért kérettelek benneteket ide! Egyelőre még van idő! Akkor majd nem fogok senkit sem leinteni! Már nem is tudnám. Most viszont beszélgessünk kedvünkre!
Ezt mondta, és ezzel eltorlaszolt minden kis csatornát, amelyen az ember lelkéből a könnyek a szemébe ömlenek.
—  Édesanyám! Csak úgy, a túl nagy érzékenysége miatt tette! — lépett közbe Ferize védelmében Eszget.
Idősebb édesanyám egy szót sem szólt, csak bólintott. Sokáig hallgatott, és az ő szokásos lágy, meleg hangján kezdte újra:
—  Se intelmeket, se végakaratot tőlem ne várjatok, gyerekeim! Nem azért szólítottalak magamhoz benneteket! Aki bölcsőben fekszik, azt táplálja édesanyja! Aki a földet szántja, az arasson ! Mindenkinek megújítom a külön-külön rávonatkozó áldásomat, és még egyszer mondom : legyetek jók egymáshoz! És ez jót hoz majd rátok is! Ezt ne felejtsétek!
—  Köszönjük édesanyánk! Nem fogjuk elfelejteni! — szólalt meg Eszget. Hiába, ő tud hálás lenni a jó szóért.
Idősebb édesanyám beszédét persze nem értheti meg akárki. Ezt ő maga is érezte. De biztos úgy gondolta, hogy aki nem érti meg, az is megjegyzi, elhull a mag, és a maga idején majd ki is kel. Kikel és kalászt hoz, mint ahogy a rozsszemekből lesz a rozskalász és benne harminc új szem.
A kicsinyek türelme nem tart sokáig: már mocorognak, kezdenek zajongani. Idősebb édesanyám hirtelen kibújt a takaró alól, és térdre ereszkedett az előtt a bizonyos láda előtt. Jobb kezét könnyedén végigfuttatta tetején.
—  Életem folyamán sok ajándékot kaptam — mondta. — Amikor ti születtetek, drága ajándékokat adtak át nekem. Ha árban nem is mindig voltak drágák, én akkor is nagyra értékeltem. Ha tyúkot adtak, úgy fogadtam, mint libát. Ha mézet adtak, úgy fogadtam, mint aranyat. Ha vásznat adtak, mint selymet. — Hamiskásan mosolygott. — Így aztán tollasodtam, gazdagodtam. Lám csak, mennyi javat összeszedtem! — Újból végigsimította a ládát. — Amit a világtól elveszünk, azt vissza kell adnunk a világnak. Eddig nekem még csak adtak ajándékot. És sokan adtak ! Én is sokaknak fogok adni! 
Csengve hanyatlott hátra a láda fedele. De senki sem lépett előre nyakát nyújtogatva. — Ha gombot adok, fogadjátok úgy, mintha tevét adnék. Na, gyertek ide! Engedjétek az apróságokat előre!
Erre aztán senki sem számított! Idősebb édesanyám arca ragyogott, kézmozdulatai könnyedek voltak, egész lénye élénkséget és elégedettséget sugárzott. Mindjárt megteszi élete legkülönb, legszentebb, legszebb tettét. De helyéről még senki sem mozdult. Hitetlenkednek és várnak. Idősebb édesanyám odaszólt Kara Jomagol feleségének:
—  Hát akkor kezdjük, menyem, rajtad! — azzal átnyújtott neki egy nagyon szép cumit a kisfiú számára.  Hebibullának és Hiszbullának egy-egy ceruzát vett elő.   Ezzel beindult!... A nekibátorodott gyerekek már maguktól állják körül a ládát. De egyikőjük sem nyújtogatja a kezét, türelmesen, illedelmesen várják sorukat. Idősebb édesanyám adakozó keze pompásabbnál pompásabb dolgokat szed elő a ládából. Van, akinek agyagbaba jut, másnak fütyülő kerül elő, a harmadik egy orsó madzagot kap, a negyedik egy ólomkatonát, az ötödik gyűszűt, a hatodik gumilabdát, a hetedik csillogó köves hajcsatot... Az idősebbek még gazdagabb ajándékot kapnak: szagos szappant, kisujjnyi üvegcsében kölnivizet, görbe fésűt, púderdobozt, rézgyűrűt, vasból készült baskír citerát, copfba való bíborszínű szalagot, rézcsipeszt és más efféléket. Nincs tülekedés. Mindenki megkapja a maga ajándékát és visszamegy a helyére. Bár érdekes volt, mégis túl hosszúra nyúlt az egész. Idősebb édesanyám elpilledt. Mégis minden hozzálépőnek a legelsőtől a legutolsóig megveregette a hátát, megsimogatta a fejét. Se fiatalt, se idősebbet, senkit sem hagyott ki. Csak Tazsetdint felejtette el megsimogatni. Átnyújtotta neki az ajándékot, és valami szánakozásfélével az arcán, elfordult tőle.
—  Mindenkinek jutott? — kérdezte a vége felé. Senki sem válaszolt.
—  Senki se kapott túl keveset? Újra csak hallgatás volt a válasz.
—  Jól van! Akkor ez már az utolsó napra marad! — és ezzel rápattintotta a láda fedelét.
És ekkor egy, az ajtó mellett álló hat-hét év körüli fekete hajú kislányka fölsipított és sírni kezdett. Mindenki felé nyújtogatta, mutatta üres kis tenyerét: „Nekem semmit sem adtak... Nézzétek !... És nem is simogatott meg a bába néni!..." Egy nála idősebb kisfiú rögtön odadugta neki agyagnyuszikáját. Nem vette el, de abbahagyta a sírást. Idősebb édesanyám újra fölnyitotta a láda tetejét, odahívta a kislányt, megveregette a hátát és megsimogatta fejét.
Aztán mélyen belehajolt a ládába és kivett onnan egy szépen szegett, kék kendőcskét, széthajtogatta, megrázta, kettőbe hajtotta, és saját kezűleg fölkötötte fejecskéjére. „Lám neked is került" — simogatta meg még egyszer. Most aztán véglegesen lezárta a ládát.
Sem a süvölvény korúak, sem a kisgyerekek nem ujjongtak hangosan az ajándéknak, nem rohantak egymáshoz: „Na mutasd!... Hadd nézzem!. .. Hadd fogjam!..." Ilyen különös esemény még sem nálunk a faluban, sem sehol a környéken nem fordult elő, hogy valaki saját kezűleg ossza ki halottas ajándékait. Csodaszámba megy! Örüljön-e az ember, vagy keseregjen?! A látvány fenségességét, csak később, évek múlva értjük majd meg —, persze csak azok, akik megélhették.
Idősebb édesanyám sietség nélkül fölcsúszott a párnájára. Még egyszer körüljártatta szemét a szobán, rajtunk, gyerekein, kicsiken és nagyokon, tekintetével átölelt bennünket.
—  Jó, hogy találkoztunk, megnéztük egymást. Amikor elmegyek, mindenkinek itt hagyom áldásomat, értitek, mindenkinek!.. . Az idősebbek biztos eljönnek a síromhoz, és egy marék földet vetnek rám. Előre is köszönöm nekik. De egyikőtöknek megtiltom, hogy eljöjjön!
Az idősebbek nyugtalanul néztek össze maguk között. Gondolatban mindenki azt kereste, hogy ugyan ki lehet az? De ő nem várakoztatta őket sokáig.
—  Tazsetdin — mondta lehorgasztott fejjel —, úgy hallottam, hogy szabadszájúságoddal megbántod magányos édesanyádat. Igaz ez?
Válasz nem jött.
—  Hallottam, hogy kezet is emeltél édesanyádra. Igaz ez?
—  Igaz... De nem haragból, hirtelen indulatból tettem...
Idősebb édesanyám felemelte fejét:
—  Hallottátok? Mindnyájan hallottátok? Tazsetdin megütötte édesanyját! És még, hogy ezzel a kézzel vessen rögöt az én síromra. Nem, nem! Nem adom beleegyezésemet! — térdéről felemelt kezével legyintett egy kicsit. — Most pedig menjetek...
Mindannyian fölkeltek, és tülekedés nélkül, egymásnak utat adva, kezdték elhagyni a házat. Az utcáról mély sóhajtások és csendes sírás kezdett beszüremleni. Legalább a házban visszaparancsolták könnyeiket, ezért is hála illeti őket! Azt hittem, hogy elsőnek Tazsetdin fog eltűnni. Nem így történt. Ő maradt utolsónak. És amikor már senki más nem volt benn, lerakta a ládára a kezében szorongatott pici üveg kölnivizet, és csendesen kiment.
Idősebb édesanyám behunyta szemét. Talán el is szunnyadt. Mellette maradtam: hátha szüksége lesz rám.
Az alacsonyan járó téli nap sárgás sugarai takaróján nyugvó csontos ujjait pásztázták. Úgy csillogtak, mintha azokról szóródnék szét a fény. Mintha nem két kéz, hanem a napból letört két cserépdarab heverne a takarón. Amikor ráhajtottam fejemet, melegség és kedvesség érzete járt át. Amint ezek az ujjak hozzám értek, minden bajtól és bánattól megszabadultam. De kinek az ujjai tudnák őt megszabadítani a szenvedéstől, megváltani a gyötrelemtől? Állandóan ez motoszkált az agyamban. Már olyan korba értem, amikor elgondolkodik az ember.
Meddig ültem így, nem tudom. De ez alatt, mintha minden ösvényen, réten és erdőn végigmentem volna, amelyeken valaha idősebb édesanyámmal megfordultam. Végigmentem, de alaposan bejárni nem tudtam. Leborultam minden forráshoz, és ittam azoknak vizéből, amelyekből valaha vele együtt ittam. Ittam, de betelni nem tudtam. Tizenhat éves koromig az oltalma alatt nőttem föl. Egyre nagyobb leszek, de a gyermekkorból nem tudok kilábolni. Ő vándorútja utolsó szálláshelyére készül, az oltalmat nyújtó utolsó fedél alá. Tudom, hogy amikor elmegy, én sírni fogok. De tudom, hogy egész bánatomat nem tudom elsírni... Valami máris fojtogat...
—  Itt vagy, kedvesem? Jól van...
—  Gondoltam, lehet, hogy kell.
—  Nem kell... De jó, hogy itt maradtál. Ha te itt vagy, a világ sem olyan üres.
—  Az apróságok örültek ajándékaidnak — próbáltam hízelegni.
—  Nem kell, kedvesem! Nem kell vigasztalnod. Nem is lenne jó, ha örültek volna. Isten sugallta nekik, hogy ne örvendezzenek. Nem azért adtam, hogy örüljenek, hanem hogy emlékezzenek. Nem lehetett üres a kezem, amikor búcsúra nyújtom karom. Látni akartam mindegyiket. Hála legyen az Úrnak, hogy megadatott! Csak Tazsetdinnel nem voltam-e túl szigorú? Talán nem! Tanulság lesz neki is, másnak is. Igen, megleckéztetés nélkül nem javulna a világ. Vannak megbocsáthatatlan bűnök. Emlékezz: nincs szentebb az édesanyánál!
—  Tudom, idősebb édesanyám, tudom! Duplán tudom! Mindkettőtökről tudom!... 
Megint behunyta szemét:
—  Semmit sem bánok. Ha van is mit bánnom, most már késő. Csak téged sajnállak ilyen korán itthagyni. Gyöngék még a szárnyaid, nehogy valaki letörje! Te még nem nőttél ki egészen a gyermekségből. Egyébként sohasem fogsz egészen kinőni belőle. Ez a szerencséd és ez a szerencsétlenséged ... Isten oltalmazzon!... Ma én is a föld és ég között félúton állok. Nem fáradtam el, de erőm sem maradt. Egyre csak alhatnék.
Ismét elszunnyadt. Én is kimentem, végigmentem a falun. Már különféle mendemondák keltek lábra róla. „Úgy lehet, angyalok adták neki hírül a halál óráját!" — vélték egyesek. „Nem hibbant-e meg a bábaasszony?" — epéskedtek mások. Megint mások valami titkos jelet kerestek. De az senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ember még élő emberként, emberi módon akar búcsút venni a hátramaradottaktól.
Estefelé először kishúgomat, Szeliszét és öcskösömet, Iljaszt kérette magához. Aztán Szelih volt benn nála sokáig. Szelih bátyám nagyon gyöngéd lelkű teremtés. Könnyei mindig készen vannak, hogy megeredjenek. Most is nedves szemekkel jött ki. „Mi történt, rosszabbul van?" — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám. „Nem, nem! Csak ő kért tőlem bocsánatot, ha lett volna valami, amivel akaratán kívül megbántott volna. Bocsáss meg, azt mondta..." Még szenvtelennek tartott menyünk, Bike se tudott ellenállni, szipogva jött ki tőle.
A ház tiszta felébe utolsónak ment be fiatalabb édesanyám. Nagyon sokáig volt benn nála. Közben a várakozó gyerekeket elnyomta az álom. Szelih bátyám a sarokban egy tuskón összekuporodva ült, és időnként mélyeket szusszantott. Engem egyre inkább hatalmába kerített valami rettegés. Nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót, és átmentem a ház tiszta felébe. A hétkarú gyertyatartót kioltották, de tájékozódni azért lehetett. Fiatalabb édesanyám a csupasz földön térdelt idősebb édesanyám mellett, aki kezét a térdeplő asszony fején tartotta. Suttogva beszélgettek valamiről. Fiatalabb édesanyám hangja jut el fülemig:
—  Hány éve már, hogy kölcsönbe kapott örömökből élek? Néha összerezzenek: talán még a gyerekeket is kölcsönbe kaptam! De így is igaz! Megszültem, te meg szárnyad alá gyűjtötted, gondoztad, nevelted őket. Örültem is neki, keseregtem is miatta. Örültem, hogy a gyerekek révén engem is elfogadsz. De, hogy mér' keseregtem, meg sem tudom mondani. Nem, nem ezt akartam mondani!... Összekevertem a dolgokat!. .. Ja, igen! Tudom már: nem vagyok én olyan értelmetlen, hogy ne tudnám már régóta, hogy lélekben mennyit szenvedtél, gyötrődtél miattam. Hiszen mondom: kölcsönbe, adományként kapok mindent: örömöt is, boldogságot is, reményt is. Időnként a halántékomban zakatol: kölcsön, kölcsön, kölcsön. És, ahogy megbetegedtél, még rosszabb lett. — Halkan fölzokogott. — Minglejamal nővérem! Vagy oldozzál föl bűneim alól, vagy te magad kárhoztassál el! Nem tudom visszaadni neked a kapott kölcsönt, nem áll módomban!
—  Ó, szegény gyermekem! Nincs neked sem bűnöd, sem tartozásod! Nem adtam én neked semmilyen kölcsönt! A boldogság is, a baj is, mindenkinek a sajátja. Ha emlékszel, én magam kommendáltalak téged, ép ésszel, ép értelemmel.
—  Ez igaz. Te magad kommendáltál. Csakhogy más dolog az értelem, és megint más a szív. Sokáig én magam sem gondolkodtam ezen, nem néztem körül magam körül, az áldásodra hagyatkoztam és engedelmeskedtem. És mi lett az eredmény?... Nem tudom, miből volt több: a lélek öröméből-e, a lelkiismeret gyötrelméből-e. Vagy bocsáss meg, vagy kárhoztass el! De ennyiben ne hagyd! Nem teheted!. ..
—  Nincsen semmi bűnöd! — ismételte idősebb édesanyám gyengéd hangon. — Múltbeli szenvedéseinkben a hibás nem te vagy, hanem a sors, az én sorsom!... Most viszont semmitől sem szenvedek.
—  Minglejamal nővérem! Kérlek — fogta könyörgőre fiatalabb édesanyám —, az isten szerelmére kérlek, szabadíts meg a kétségeimtől, ments meg!...
—  Legyen, ahogy te akarod! Felmentelek! Ha maradt vajamilyen bűnöd, átvállalom!. .. De én magam kommendáltalak!... Na, eredj, nehogy féljenek a gyerekek!
De fiatalabb édesanyám nem sietett fölállni, én meg nesztelenül visszahúzódtam az ajtóból.
Az éjjel kellős közepén jött meg édesapánk. Reggelre Szajranból megjött férjével az ottani nővérem. Szelihet küldték volt értük. A nemzetség többi része a közeli falvakból gyűlt össze. Idősebb édesanyám mindenkit, egyenként behívott magához, mindenkivel egyenként elbeszélgetett, és mindenkitől elbúcsúzott. Hajnalra pedig eltávozott. Amikor haldoklott, csak édesapánk volt mellette. Ő akarta így.
Ez a haláleset engem is szinte félholtra sújtott. Zokognom kellene és földre vetnem magamat. De nem jön könny a szemembe. Megdermedtem. Idősebb édesanyám a szemünk láttára játszadozott három napig a halállal. Talán azt akarta, hogy szokjunk hozzá, talán edzeni kívánt bennünket, hogy ne érjen váratlanul bennünket, hogy ne bénítson meg bennünket, hogy ne taglózzpn le bennünket halála. De tévedett, nem jól számított. Nem tudtuk elhinni, hogy ő ily könnyen, ily egyszerűen búcsút intsen a világnak. Most sem tudjuk elhinni! Hanem csak az új, virágos ruhájában, az új, érmekkel kivarrt ujjasában, fehér kendősen lefeküdt aludni. El sem fáradt, csak éppen nincs ereje.
Reggel hatalmas gombócokban indult meg a hóesés. Eszget és Hemitjen a kolhozistállóból hoztak lovakat, és lóháton jöttek él hozzánk. Most ők kiáltják szét a faluban a rettenetes, gyászos hírt. Az utca két különböző vége felé indultak, ott megálltak, visszanéztek a házunkra, és elvágtattak az Alvég irányában.
Egymás után két kiáltás hatolt hozzánkig:
—  Temetési imááára!
—  Temetési imááára!
Délután átadtuk sírjának idősebb édesanyámat. Puha, fekete hant nőtt fölé. A hó hull szakadatlanul. Lám, a fekete hantot is meghódítja ez a fehér világ! Már nyoma sincs a sírnak!... De hirtelen minden a visszájára fordult. Fekete hó kezdett záporozni, és a fekete hópelyheket magához rántja a föld. De fölfelé is szállanak. Szélvihar pörgeti őket néma tombolással. Ködbe burkolózik az egész világ. Csak idősebb édesanyám sírja emelkedik fehér dombként a fekete föld fölé. Hullanak a fekete hópelyhek, de a sírjára nem szállnak rá, nem tudnak, valamilyen erő nem engedi, elhajtja őket.
A temetőt már elhagyta a gyászoló nép. Valaki megfogta a vállamat, és megrázott. Szelih bátyám volt az.
—  Menjünk?. ..
—  Hova? Minek?
Most, hogy idősebb édesanyám örökre elhagyott bennünket, a veszteség okozta fájdalom tetejébe még egy új gyötrelem is kezdett kínozni. Amíg élt idősebb édesanyám, én úgy éreztem, hogy fiatalabb édesanyámmal együtt pontosan egyformán szeretem őket. Vagy inkább eszembe sem jutott, hogy ezen gondolkozzam: nem porcióztam ki a szeretetemet.
De, amint idősebb édesanyám itthagyta ezt a világot, fiatalabb édesanyámmal szemben, a szülőanyámmal szemben, aki szült és mellével táplált engem, ridegséget és elfordulást éreztem. Még kerülni is kezdtem. Ő szeretné megosztani keserűségemet, szeretne vigasztalni, meg akarja simogatni a fejemet, de én elhúzódom az érintése elől, kibúvom a keze alól. Valami kedvességet mond, én nem is hallom. Tépelődöm magamban: ugyan mi történhetett velem. Idősebb édesanyám mindent magával vitt volna? Mi legyen? Szeretnék bocsánatot kérni fiatalabb édesanyámtól, szívesen a lába elé vetném magamat! De nem megy!... Hiszen már tizenhat éves vagyok ! Amikor magamra maradok, sírok, nem tudom türtőztetni magamat. Nem is én sírok, hanem a gyermekségem sír, az, aki idősebb édesanyám ujjasába kapaszkodott. Sok időre van szüksége, amíg végképp kisírja magát.
De az idő megtette a magáét. Ahogy idősebb édesanyám szokta volt mondani: a tévelygő lélek megtért fészkére. Megtért és kettévált. Az egyik feléből emlék és hűség lett, a másik feléből élet és remény. Így jutott mindkét anyámnak belőle — emlék és élet. Azóta én kettéosztott lélekkel élek. Most is úgy élek.

TORMA JÓZSEF fordítása

Néhány szó Musztaj Karimról:


Sz. Kljasevo, 1919 (Eredeti nevén: Musztafa Szafics Karimov) - szovjet-baskir költő, író.  Művei 1935-től jelennek meg. Sokoldalú művész, prózát, színdarabokat is írt. Népszerűek útijegyzetei, ifjúsági művei is. Meghatározó élménye a második világháború, amelyben tűzérhíradósként harcol, csodával határos módon marad életben, súlyos sebesülése dacára. A Hosszú-hosszú gyermekkor c. elbeszéléséről állítja Oláh János, hogy a baskír nemzeti jellegzetességeket elsősorban a szemléletmód és a meseszövés hordozza. "Az oroszosnak ható realista elbeszélésmóüdon átüt ez a másfajta szemlélet, és feledteti a hatást. Pár mondat után azt érziu az ember: semmi irodalmias nincs az írásban, semmi különös, olyan természetes, mint egy pohár víz. Hosszaas mesebonyolítás nélkül képes egy-két kép fényébe vonni mindent... A születő írásbeliséget itt még elevenen járja át a szóbeli nyelvkultúra. Mintha az iriodalom születésének lennénk a tanúi."


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)

Baskír történet (2)

MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor


(Folytatás)


ISZKENDER FIA, ESZGET

Ruben Gabrieljan: Karabah táncol

Eszget abból az utcából való, amelyiket a kormányzóról neveztek el. De azért senki se gondolja, hogy a kormányzó itt is lakik! Valamikor réges-régen, lehet annak már száz éve is, épp ennek az utcának a kellős közepén trojkázott végig a kormányzó. A száguldó trojka nyomán felszálló porban megmártóztak az emberek, és büszke örömmel nevezték ki utcájukat Gubernátor utcának. Bár az is igaz, hogy az öt házból álló utcácska korábbi nevét sem felejtették el sokáig. „Kecskés telep" — ez volt a régi neve, és amikor a díszhelyekről már kisöprűzték a kormányzókat, urakat, méltóságosokat meg egyebeket, újra vissza akarták adni régi nevét. Az utca lakói, a „gubernátorok" azonban egyhangúan elutasították ezt a javaslatot. Igaz, hogy a kecskék még mindig ott kérődztek a buckákon tekeregve, de a „kormányzó" név a többi utcára még kevésbé illett: Befagyott csatorna, Három Kakas, Bagolyles, Lomos, hiszen ezekben csak úgy bűzlött az ápolatlanság, nyomorúság, poshadás.
Amikor én kisgyerek voltam, számomra a Gubernátor utca a világ végét jelentette, és nekem minden lakója egy-egy titok volt. Csak később, amikor már egy kicsit fölcsöpörödtem, kezdtem megérteni, honnan van e különös szegény népnek a rátartisága. Egyetlen támaszuk, fegyverük és védelmük a rátartiságuk volt. Valamijüknek nekik is kellett lenni, hogy védekezzenek mások bőségével, erejével, tekintélyével szemben! Szegény, esetlen, önérzetes „gubernátorok"! Bánatos vággyal emlékezem rátok — azokra is, akik még éltek, akikkel még időnként összefutok, és azokra is, akik már rég megtértetek...
A Gubernátor utcán megyek, a borjúnkat keresem a határban. Eszget a kapujukban áll, lenszőke haja szinte csillog a napsütésben. Szeme színe is a lent juttatja az ember eszébe: élénk kék. Látásból ismerem, de még sohasem játszottunk együtt. Ez mindjárt egy követ vág hozzám, vagy rám ölti nyelvét, vagy a köldökömet emlegeti! Számítok rá, és résen vagyok.
—  Hé te, gyerek, ide lépdelj! — kiáltott rám. Na nézd csak, hogy rímre áll nyelve!
—  Lépdelj ide te! Én a borjúnkat keresem! — vágtam vissza.
—  Na, ne félj, nem eszem emberhúst, hajad szála se fog meggörbülni!
Megálltam, ökölbe szorítottam jobb kezem, és eldugtam a hátam mögé. Úgy lehet: még szükség lesz rá! Lassacskán odasétált hozzám, szeme, mint két forgolódó lenvirág, végigmért, és majdnem orron törölt kinyújtott tenyerével.
—  Milyen szaga van?
Meglepetten csaptam össze a számat. Ha nem a tenyerét, hanem az öklét dugja az orrom alá, akkor minden világos. Ha a fiúk valakibe bele akarnak kötni, akkor megszagoltatják az öklüket...
—  Na mondd csak meg, milyen szaga van! — ismételte.
„Kutyaszaga!" — ezzel akartam lerázni magamról, de nyílt mosolya visszatartott.
—  Semmilyen, nincs szaga!
—  Dehogy nincs! Csak alaposan szimatolj! —  ragaszkodott hozzá.  — Szippants egy jó nagyot!
Annyira erőltette, hogy én tényleg elkezdtem szaglászni berepedezett, szutykos tenyerét, de semmilyen meghatározható szagot nem éreztem.
—  Ej, te! — hagyta annyiban végül is lekicsinylőén. — Még ezt sem ismered? Lepény, vajaslepény szaga van. Épp most ettem lepényt.
Meglepett, hogy miért kérkedik ezzel. Mi közöm hozzá, hogy evett-e lepényt, vagy sem!
—  A te dolgod, hogy mit ettél!... Az enyém meg az, hogy a borjút keressem!
—  Akarod, hogy együtt keressük? Én neked egykettőre megtalálom!
—  Jól van, ha megtalálod!...
Mire a Kis Gödörhöz értünk, már egymás kezét fogtuk. Ezalatt sikerült neki megnyerni bizalmamat.
—  Várj csak! Mitől dudorodik a zsebed?
—  Kenyér csücskétől!
—  Nem igaz! Biztos kő!
—  Nézd meg, ha nem hiszed! — jókora darab kenyeret vettem elő a zsebemből. — Ezzel csalogatom a bocit!
—  A bocit úgyis utolérjük! Gyere, inkább üljünk le, és együk meg a csücsköt!
—  Te magad hencegtél, hogy most ettél lepényt!
—  Csak lepénnyel nem lakik jól az ember! Kenyeret is kell hozzá enni!
—  Hát akkor mér' nem ettél?
—  Nem volt otthon kenyér — vágta rá Eszget.
—  Na, egyél! — adtam oda neki a csücsköt. Gondosan megfelezte, egyiket felém nyújtotta. Nem fogadtam el.
—  Vannak olyan emberek, akiket még a kenyér sem csábít! — mondta, amint letelepedett a fűre, és vézna kis lábait kinyújtva, inge alját kisimította a térdén, majd komótosan enni kezdett. A néha az inge aljára eső morzsákat ujjával felcsipegette, markába gyűjtögette, és fölszürcsentette.
Épp a fejünk fölött vonult éktelen csörgéssel egy szarkaraj. Tudom is, hogy miért csörögnek: a fehér szárnyú szarka repülni tanítja gyerekeit. Az előző héten a seregély és a fecske tanította, ma pedig a szarka tanítja. Fürgén fölkaptam egy követ, és a raj közé röpítettem.
—  Szarka, szarka, tolvaj szarka!
—  Mi lesz, ha eltalálod? — kérdezte Eszget.
—  Megérdemli! A szarka nem olyan, mint a csalogány: tojást lop.
—  A szarkának is drága a gyereke! Neki is van lelke! Mindennek van lelke: a fáknak, kőnek, minden fűszálnak. Látod, hogy próbál szárnyalni a legkisebb is? Ha elvágod az ujjad, kiserken a véred, ha letörsz egy ágat, az is vérzik, csak színtelen a vére. Ha két vasat egymáshoz versz, cseng, nem igaz? Ez a vas sírása.
Hogy mennyi mindent tud ez az Eszget? Lehet, hogy nem is igazi ember! Megborzadtam: lenszínű haj, kék szem, színtelen szempilla. A környékünkön nincs más ilyen! Olyan, mint a fekete kotló alatt kiköltött fehér kacsa. Lehet, hogy még a bölcsőben cserélte ki a gonosz lélek! Azt beszélik, hogy az ördög kisgyerekeket szokott bölcsőből lopni, és a maga ördögfiait csempészi a helyükre. De talán mégsem! Ördögfióka nem lehet ilyen okos, ilyen jólelkű!
A borjúnkat sem a Kis Árokban, sem a Nagy Árokban nem találtuk meg. Mindent körbejártunk, elvetődtünk a nyírfáshoz, lemásztunk a Mökös-forráshoz — ittunk belőle —, hogy ki mindenkinek a borjújával nem találkoztunk, de a mi Hóka bocinkat mintha a föld nyelte volna el. Elcsigázva baktattunk hazafelé, és lám csak! A sövényünk tövében a mi Hókánk fekszik! Gyorsan kitártuk kapunkat, és harsányan kurjongatva betereltük a bocit az udvarunkra.
Idősebb édesanyám, aki a nyári konyhában szöszmötölt valamit, amint meglátott, agyba-főbe kezdett dicsérni:
—  Köszönöm, gyermekem! Látom, hogy most már egészen felnőttél, és öregségemre van kire támaszkodnom.
—  Nem én, idősebb édesanyám, a boci nőtt föl már egészen!
—  Hát akkor, mindketten felnőttetek már!
—  Idősebb édesanyám, ezt a fiút itt Eszgetnek hívják, ő segített megkeresni a bocinkat.
—  Neki is köszönöm! Végül is mindnyájan nagyok vagytok már! Eredj le, fiacskám, a pincébe, hozzál fel hideg joghurtot, és igyál a vendéggel!
—  Kenyérrel igyuk?  
—  Itt van a kenyér is!
—  Na, nekem már mennem kell!  — motyogta Eszget.   — Otthon biztos főtt tojás lesz vacsorára!
Idősebb édesanyámnak több se kellett, nyomban kérlelni kezdte a kisfiút.
—  Jut hely ennek is, annak is! Elboldogulsz te még a tojással is! Csöppents mindegyik csuporba egy-egy kanál tejfölt is, hisz' vendégünk van!  — ezt az utasítást már felém irányozta.
Erre már Eszget sem kérette tovább magát.
Az eresz hűvösébe telepedve táncra perdítettük kanalainkat. A vendég körbenyalta a csupor belsejét, és váratlanul színt vallott:
—  Az imént a lepénnyel kapcsolatban csak füllentettem. Csak afféle ijesztésnek szántam, hogy elriasszam az éhséget. Ami a tojást illeti, ugyanaz a helyzet. Már második hete csak előtejen tengődünk, az is csak naponta egyszer jut. Az apánk elő se búvik a mecsetből, a bátyám bement a városba, és nyoma veszett, a lányoktól meg mit is várhatna az ember? Otthon Ibrajjal mi ketten gazdálkodunk!
Most már nyoma sem volt hangjában az előbbi öntelt magabiztosságnak. Egy kis öreg ült előttem, aki búját-baját keseregte előttem.
—  Egy csepp hájunk sem maradt már. Tegnap ki is próbáltuk: Ibrajjal kifeküdtünk a napra, süttettük magunkat sokáig, de zsír nem csöppent belőlünk.
Kiderült, hogy Eszget közvetlen, őszinte legényke. Egymás után kottyantotta ki előttem titkait.
—  Engem „Sárga Szúnyog"-nak csúfolnak a hajam színe és a nyelvem miatt. Éles nyelvem van ám! Azt szokták mondani, hogy „A haris is a maga vesztét okozza harsogásával". Én is mindig a nyelvem miatt jutok bajba! A csúfnevemet meg nem szégyellem! Mér' baj az, hogy: olyan, mint egy sárga szúnyog?
Hogy ne maradjak le mögötte:
—  Nekem is van csúfnevem! — vallottam be. — De nagyon csúfos!
—  Hi-hi-hi-hi-hi! — kacagott föl Eszget. — Neked nem is akármilyen csúfneved van! Köldök ! A világon a legfontosabb dolog a köldök. A szekérkast mivel erősítik a tengelyhez? Ékkel, vagyis köldökkel! A magzatot mi köti az anyaméhhez? Köldök! És hogy hívják a legtiszteletreméltóbb, legnemesebb embereket? A világ közepének, köldökének! Nem így van-e? Azonfelül akárhol születik gyerek, te az idősebb édesanyáddal már ott is vagy, és házról házra, lakomáról lakomára jársz. És minek köszönheted mindezt? A köldöknek!
—  Ide figyelj! Ha még egyszer kiejted a szádon, neked esek! — intettem le.
—  Na tessék! Micsoda értelmetlenkedés! Ha nekem volna ilyen csúfnevem, én biz' kérkedve grasszálnék.                       
—  Ami bántja, azzal nem dicsekszik az ember! — zártam le a vitát. Ez aztán nem is került köztünk többet szóba.
Eszget már ismeretségünk első napján elbűvölt. Amint elment, hiányzott nekem. Így aztán, ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
Barátom nem tartozik a szerencsés emberek közé. Minden baj utoléri. A bárányünnep előtt két csapás is érte.
Amikora házak véginél elfutottam Eszgetékhez, épp hogy csak hazahajtották a csordát. Barátom a bátyjával, Ibrajjal terelte be a jószágot. A kis bika engedelmesen ment, de a tehén akadékoskodott. Próbálkoztak jó szóval, rőzsegallyal, de hasztalan. Úgy lehet, a tehén megunta az istállóját. Ibraj magatehetetlenségében még a hátára is fölszállt, így próbálta irányítani. így se ment semmire. A tehén viszont biccentett egyet oldalra, és a póruljárt lovas az érlelődő trágyarakáson találta magát.
Ibraj kidülledt szemmel tartott Eszget felé, aki, hogy a kellemetlenséget felejtesse, másra terelte a szót:
—  Melyik az erősebb, a tehén vagy a bika?
—  A bika!! — vágta rá Ibraj velem együtt. A kisgyerek is tudja, hogy a saját fajtájában mindig a hím az erősebb.
—  Húzassunk velük kötelet!
—  Hogyhogy?
—  Össze kell kötni a farkukat! — intett fejével a két állat felé Eszget.
Ibraj nehézkes fejében soha az életben nem fogant volna meg ilyen gondolat, mégsem hagyhatta, hogy elmaradjon az öccse mögött:
—  Hebehurgya tökfej! Ki engedte meg neked, hogy a bátyád fejében született gondolatot még előtte kikottyantsd!
—  Hát csak úgy...
—  Amíg engem látsz, ne félj, öcskös! Nem akármilyen koponya ez, kincset ér! — Ez nagyon-nagyon emlékeztetett a „gubernátorok"-ra, és ezek a szavak nagyon mélyen emlékezetembe vésődtek. — Hozd ide a bikát!
Eszget odaterelte az engedelmes kis tarka bikát a tehénhez, Ibraj pedig saját kezűleg összekötötte a farkukat. Eszget megfogta a bikát szarvánál fogva, és szép lassan az istálló felé kezdte húzni. A tehén megvetette lábát, mintha mind a néggyel belenőtt volna a földbe. Ám a bika sem hagyta annyiban, nem engedte a vitézi címet, nekifeszült, és teljes elszántsággal húzott. A szegény állatok farka kinyúlt, egyre vékonyabb és vékonyabb lett. Ekkor Ibraj, hogy ne csak eltökélten, hanem szenvedéllyel is húzzanak, rőzsével végighúzott a bikán. Az a bolond tarka meg ugrott egyet, és elszántan nekilendült. Abban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott. Látjuk, hogy a bika farka helyén valami bolyhos foszlány meredezik, a vér kiserken, a bika baljós hangon üvölt, és végigvágtázik az udvaron. Nekirontott a ház tövében földbe süppedt sövénynek, a sövény bedőlt, szegény pára fejvesztetten átugrotta, és eltűnt a buckák mögött.
Mindhárman a bika után vetettük magunkat. Már besűrűsödött az alkonyat, mire haza vetődtünk vele. A szokatlan vágtától és fájdalomtól a bikát teljesen elhagyta ereje, fejét sem tudta felemelni, és szájából szakadatlanul csurgott a nyál.
A kapuban Iszkender bácsi fogadott bennünket. Turbánban volt, nyilván most készült az esti imára a mecsetbe, kezében a bika farka. A bikával történteket Eszget és Ibraj nővére látta, biztos ő mondott el mindent édesapjuknak. Így aztán a részleteket nem firtatta.
—  Melyik disznókutya volt az? — kérdezte a farokkal hadonászva.
—  Eszget találta ki — vágta rá Ibraj. — Nekem eszembe se jutna ilyesmi, apám!
—  Már megint te?! Apád is, anyád is tisztességes, rendes emberek! Te meg kutyaszülte eb vagy!                                         
Az örökös templomjáró egy fertelmeset káromkodott, fülön kaparintotta Eszgetet, és a vastag, véres bikafarokkal ütlegelve az istállóhoz vonszolta. És legkisebbik fiát, akiben már úgysem volt egy csepp zsír sem, az öreg esti ima helyett félholtra püfölte. Ibraj azon nyomban kereket oldott. Eszget egy árva hangot sem hallatott, a tehénistálló sötétjéből csak a bikafarok suhogása hallatszott.
Végre előbukkant Iszkender bácsi fehér turbánja.
—  Neked meg mi dolgod itt?! Takarodj haza! — förmedt rám, de maga sem maradt ott, hanem a tornácon álló lavórt egy rúgással a levegőbe pöndörítve, eltűnt az ajtó mögött.
Én meg odalopózkodtam Eszgethez. Hason kinyúlva feküdt egy nyalábnyi szalmán, és csak néha-néha szipogott. Nem tudtam, mit is mondjak neki. Némán guggoltam fejénél. Eszget óvatosan felém nyúlt, és megérintette térdemet. És ekkor valahol egészen közelből meghallottam idősebb édesanyám szólongató hangját.
—  Itt vagyok, idősebb édesanyám!
—  Hol?
—  Iszkender bácsiék tehénistállójában! — Életjelt adtam magamról, de hogy fölkeljek és kimenjek, arra már vagy nem volt erőm, vagy nem is jutott eszembe.
Ő ott állt az ajtónyílásban.
—  Te meg mit ülsz itt alkonyat után mások istállójában?
—  Eszgetet az édesapja agyonverte. A bika farka miatt. Fel sem tud kelni.
Miféle bika, miféle farka, nem is kérdezte, csak kitapogatta a nyögdécselő Eszgetet, és gyöngéden talpra segítette.
—  Menjünk be a házba, kisfiam!
—  Jaj-jaj-jaj! A hátam! — nyögött Eszget. Idősebb édesanyám áttámogatta az udvaron.
Iszkender bácsiéknál csak egy bágyadt lámpa pislákolt. A gazda kivételével a ház minden lakója nyilván a függöny mögé rejtőzött, és meg se moccant. Az öreg meg a priccsen ült, és rózsafüzért morzsolt.
—  Tedd le a rózsafüzért, Iszkender! — mondta idősebb édesanyám emelt hangon. Miután az nem figyelt rá: — Neked beszélek! — szólt rá újra.
Az öreg nem tette le a rózsafüzért, de a szemeken szaporán matató ujjai leálltak.
—  Üdvözöllek, menyem! Kerülj beljebb, méltóztass a főhelyre! — dörmögte a foga között.
—  Féled te Istent? — ujjával fölhajtogatta Eszget ingét, és megmutatta vértől lucskos, csíkos hátát. — Azt mondanám, hogy vadállat vagy, de a vadállat nem bánik így el saját gyerekével. Szívtelenebb vagy a vadaknál is! Ha nem félsz Istentől, hát szégyenkezz az emberek előtt! Legyen minden imád hiábavaló!
—  Az Úr nevét szádra hiába ne vegyed, menyem! Ne emlegesd az Istent!
—  Te pedig ne vétkezz Isten teremtménye ellen! Nem lesz nyugtod a földöntúli életben! Előtte még sohasem láttam idősebb édesanyámat ennyire haragosnak. Pont olyan volt, mint amikor a lúd védi kicsinyeit a rájuk támadó kányától. És a kisliba még csak nem is a sajátja! Vagy mégis? Hisz ő segédkezett születésénél!
—  Jól vigyázz, hogy kisujjal se nyúlj a gyerekhez! Ma sérelmet ültetsz lelkébe, és holnap gyűlöletet aratsz. Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint az apa és fiú közti ellenségeskedés!
Iszkender bácsinak nem volt több ellenvetése. Ha valaki más tálalt volna ki ennyire, az öreg fölbőszült volna, de idősebb édesanyámmal nem mert vitába szállni. Nincs is senki a faluban, aki ellentmondana neki!
—  Hé, van valaki a függöny mögött? — kiáltott Iszkender. — Nem halljátok, hogy vendég jött? Rakjátok föl a szamovárt!
Valami zördült, valami csörrent, de válasz nem jött. Idősebb édesanyám Eszgetet fölültette a priccsre, és mi elmentünk.
—  Idősebb édesanyám! És a leszakadt bikafarok újra kinől? — kérdeztem hazafelé az úton.
—  Kinől, a farok kinől. Csak a széttört remény nem kel új életre, és a felebarátot ért sérelem nem múlik el...
Ez utóbbi szavak értelmét én akkor persze nem fogtam föl.
Eszgetet közvetlenül az ünnep előestéjén érte a másik csapás.
Az utcánkból minden fiú összebeszélt, hogy az ünnepnapon délután lemegyünk az Akmanajóra lovakat füröszteni. Mortaza, a legidősebb bátyám nekem is megengedte, hogy levigyem a szürke herélt lovunkat.
Lófürdetés az Akmanajon már magában is nagy ünnep. A tóra indulás előtt minden fiú kaparóvassal letisztogatja lovát, sörényéből kiszedegeti a bogáncsot, még be is fonja. És aki még tetszelegni is akar, az még mindenféle élénk színű szalagot is fon a ló sörényébe.
Mi azonban nem szeretjük az ilyenfajta páváskodást. Én is csak megkapartam a lovunkat, ameddig elértem a földről, föntebb meg lóhátról, aztán megfésültem, lesimítgattam, és elindultam Eszgethez.
Eszget hátáról már kezdtek leesni a varok, és arcán a véraláfutások kezdtek feketéből sárgára változni. Ha valaki kérdezősködött, röviden ennyit válaszolt: „Felöklelt a bika." Nekem is meghagyta, hogy mondjam ugyanezt. Én csak azzal nem voltam kibékülve, hogy miért pont a szerencsétlen, farok nélkül maradt bikára kell kennünk a dolgot.
Az udvar közepén kicsinosítva, felcicomázva állott a hollófekete félszemű kanca, mint egy menyasszony, aki felkészülten várja vőlegénye ölelését. Oly szép a kanca, mintha festették volna. A fülein rojtként fityeg egy-egy hímzett kendő, sörénye kék-piros szalagokkal van befonva, mellső lábain még a csüdje is fehér rongyokkal van bebugyolálva, a farka pedig... A farka pedig csak úgy csillog-villog a sok belefont kisebb-nagyobb ezüst- és rézéremtől. Éppen csak az egyik szeme hibádzik. De azzal is állandóan pislog, könnyezik, ha nem is illik. Honnan jutott ilyen szép viselet ennek a kis kancának? Nem nehéz kitalálni: az öcsköseik jól belekotortak két nővérük stafírungos ládájába. Az is lehet, hogy nem pont így volt, hanem a lányok maguk adták kölcsön. Azóta, hogy Eszget majdnem Istennek adta lelkét, mindnyájan meglágyultak vele szemben.
A puccparádéba vágott, lógó hasú, rövid nyakú kancát Ibraj és Eszget két oldalról háncskötőféken tartották, s közben helyben toporogtak.
... A Holló hirtelen Eszget felé kapott, és tőből leharapta bal fülét. És holnap lesz az ünnep!
Az az évi ünnepből nem volt semmi örömünk. Én megbetegedtem, lázban égve és vért köpködve feküdtem, barátom meg egyszer s mindenkorra félfülű lett.
... Amikor a Három Kakas utcában az öreg Kezergolnak az Ismirza nevű fia született, ugyancsak hívattak bennünket az idősebb édesanyámmal. Ez volt az én utolsó „bábaember"-ünnepem.
Az Ismirza tiszteletére rendezett lakomáról vittem azért magammal kóstolót a barátomnak. Mindkét zsebemet megtömtem mézeskaláccsal. Az egyiket otthon kifordítottam a húgomnak és öcsémnek, a másikhoz hozzá sem értem.
Este felülve a szürke herékre, elindultam a legelőre, s közben befordultam Eszgetékhez. Ő is felült a Hollóra, és velem jött. Az Árok túlsó partján béklyót vetettünk a lovak lábára, és letelepedtünk a fűre. Gyorsan belenyúltam a zsebembe, de az összecsomósodott mézeskalács odaragadt a nadrágom lenvászon zsebéhez. Csak úgy tudtuk kiszabadítani, hogy teljesen kifordítottuk a zsebemet. A kóstoló felét Eszget felém nyújtotta.
—  Ettem eleget! Még mindig itt érzem a torkomban! — meg is mutattam neki kitátott számon keresztül.
Szokása szerint sietség nélkül, megadva a módját, lassan evett.
—  Máma megint rám járt a rúd! — mondta barátom füle helyét végigsimítva.
—  Most meg miért? 
—  Egy ének miatt. Ahogy édesapánk reggel felébredt, feje búbjáig tollas volt. Éjjel kiszakadt a párnája. Én meg nem álltam meg, hogy ne mondjak rá rigmust.


Apánk párnája 
Szétpukkadt a fejére. 
Apánk is majd szétpukkad 
A párnára mérgében.


„Hogy a sátán köpje be a nyelvedet!" — üvöltött apánk, és a csizma tetejére húzható papucsát hozzám vágta. Pont a szeméremtájékomat találta el, és én kétrét görnyedtem. De én vagyok buta, hogy nem tudom tartani a számat!
Első pillantásra olyan volt a hirtelenszőke, félfülű Eszget, mint egy letört fülű szamovár. Még a lemenő nap sugarai is úgy játszottak a hajában, mintha szamovár gőze burkolná fejét.
Lenn a hegy alatt szemmel alig látható világos kékség rémlett fel.
—  Ott az a kékség — mondja Eszget —, az az égből hullik alá. A nap folyamán átizzik az égbolt, estefelé pedig az égből kék por szóródik rá.
Hogy milyen igaz! Hogy honnan van ilyen kékség?! Ha a földről szállana föl, akkor sima köd lenne! Az est végtelen és csendes. Nincs felhő az izzó égben, nincs szellő a földön. És ekkor valakinek, aki a réten át lovagolt, hosszú, bánatos dala fölhasította a csendet. Biztos, hogy lovagol! Ha gyalog menne, akkor nem tudna ily öblösen és ily vigasztalanul énekelni. Magam is úgy vagyok vele, hogy mihelyt lóra ülök, rögtön fékevesztett jó kedvem kerekedik, vagy egészen elszontyorodom.
Eszget sokáig hallgatott, és amikor megszólalt, valami rejtélyest találtam a hangjában, és ettől megint csak szorongás fogott el.
—  Én itt nem a magam életét élem, hanem egy másik kisfiúét. Két titkom van. Ha tudsz titkot tartani, mindkettőt föltárom előtted. Megesküszöl?
—  A mindennapi kenyérre esküszöm!
—  Ugye ismered a fekete hajú, fekete szemű Ferizét az utcátokból? Árva lány, magas házuk van...                                    
—  Feríze mostohája nap mint nap veri, szídja-hordja. Ő is olyan szerencsétlen, mint én. Ezt nekem a Szent Forrás mellett álló két, villámsújtotta, összenőtt fa egyike mondta el. Ezt a lányt én a világon mindenkinél jobban sajnálom. Még magamat sem sajnálom annyira. Verset is írtam róla:


Magas házban 
Elhagyott lány éldegél. 
Az elhagyott lányt 
Sajnálom én.
Éneklem ezt a dalt és sírok.


—  És neki mi haszna van a te könnyeidből?
—  Egyelőre nincs haszna, de, amikor felnövök, majd beleszeretek. És egyszer, egy tavaszi reggelen, közvetlenül a napfelkelte előtt kézen fogom, és a nap elé megyünk. A madarak szakadatlanul fognak énekelni, előttünk pedig csapdosó szárnyú lepkék fogják mutatni az utat. Örömünket látva, fejet hajtanak a virágok, elbújnak a kígyók, elrejtőznek a farkasok. Egyre feljebb fogunk menni, fölkapaszkodunk a Kizzar-hegyre, de még annál is magasabbra, még a mennybolt is alattunk marad. Azt a csúcsot olyan magas fű fedi majd, hogy csak egy kicsit kell lehúzódni, hogy ne lássunk ki. És ebben a fűben én lopva megcsókolom a bal orcáját. A bal arcán van neki egy szép kis anyajegy...
—  Pfuj! Nincs jobb dolgod?
Egyáltalán nem volt kedvemre való a csókolódzó Eszget gondolata. Ferize viselkedését pedig, aki csókolgatni hagyta magát a magas fűben, egészen illetlennek találtam.
—  A szerelmeseknek csókolódzniuk kell! Ez nem megy másként! Hiszen én nem most, hanem amikor majd nagy leszek... Ha nem volna Ferize árva, ha nem bántalmazná a mostohája, én nem is szeretnék belé. Boldog embernek egy fillér haszna se lenne belőlem. Azok közül a nyírfaikrek közül az egyik nekem ezt mondta: „A támolygónak támaszra, a társtalannak társra van szüksége!" Olyan támolygóknak, mint én és Ferize, egymás támaszainak kell lenniük. De erről senkinek se beszélj!
—  Megmondtam, hogy esküszöm! Tán az eskünek sem hiszel?
—  Hinni hiszek.
Túlságosan nem lelkesített fel Eszget titka. Elhiszem, hogy fölviszí Ferizét a legmagasabb hegyre és napsugarakba burkolja, és hogy énekesmadarat fog neki, és hogy elénekli a Szent Forrásnál tanult dalt. Alul lesz az ég, ők meg felül. Hiszen végtelen ereje van! Csakhogy azt a Ferizét én is ismerem. Mindig megigazítom a sapkámat, akárhányszor elmegyek a házuk előtt, hogy jól álljon, és igyekszem minél kevesebbet szortyogni az orrommal. Kár, hogy elmondta Eszget ezt a „titkát"! Csak az derül ki belőle, hogy én nem illek ehhez a koromfekete hajú, csillogó fekete szemű, bal arcán anyajegyes lányhoz. Mert én csak úgy élek, élek, de még sohasem szenvedtem az életben.
Akárhogyan is vallassanak, én nem árulom el a barátom titkát. A nap és a hold a tanúim... A barátom nem vette észre, hogy én már magamról gondolkodom: ő is tele volt saját vágyaival.
—  Bárcsak madarak lennénk! — mondta Eszget. — Messzire, nagyon messzire elrepülnék. Őt is rábeszélném.
—  És milyen madár szeretnél lenni? Sólyom, hattyú vagy seregély? 
Hosszasan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna:
—  Nem, mégsem lennék madár, mert ha vihar jön, utolér, és visszahoz ide!
—  Milyen vihar?
—  Ez a vihar az én másik titkom. Esküdj még egyszer!
—  A mindennapi kenyérre esküszöm!
Szemtől szembe nézem Eszget megnyúlt arcát. Nyomasztó gondolat ül kék szemében.
—  Én nem itt, hanem egy más, nedvdús füveket és édes gyümölcsöket termő országban születtem. Egyszer erős vihar támadt, szárnyra kapott, és égbe nyúló hegyek, feneketlen szakadékok, sűrű vadonok fölött ideröpített és itt leejtett. Helyettem pedig elragadott egy másik gyereket, hogy ő megismerje, mi az öröm, én meg, hogy mi a bánat. Ha nem idegen tájakról származnék, nem búbolna úgy mindenki, mint egy idegen fészekből közéjük került fiókát. Letelik az időnk, és újra visszacserélnek bennünket. Tudom, hogy ezek együtt járnak: minden szenvedésre jut egy öröm. Abból a nyírfából fog az a vihar kerekedni, amelyik majd felkap engem, és elröpít. Mindig, amikor szél kezd lengedezni, én fölmászom a fészer tetejére, és várok. De még nem érkezett el az időm. Én még nem egészen éltem le az ide kiszabott időmet, még nem egészen ittam ki a nekem kimért vizet, nem egészen nyeltem le a nekem gyújtott tüzet.
Összeszorult a szívem:
—  Hát akkor te mégis a sátán fia vagy! Mégis a gonosz cserélt ki!...
—  Nem, nem! Neki nincsenek szőke gyerekei, mind feketék. Mondom, hogy engem egy más világból, a boldog emberek hazájából röpítettek ide. De úgyis rám találnak!...
Ezután még sokszor támadt szél, gyakran kerekedett vihar, de mindegyik elkerülte a barátomat. Eszget erről soha többé nem beszélt, és én sem hoztam szóba.
Sorsunk ellen így lázongva nőttünk föl csendeskén. Megnőttünk. Eszget elmerengő, béketűrő fiatalember lett. Amikor kicsi volt, apja megtiltotta, hogy iskolába járjon: „Még hogy a sátán tudományát fölszedje!" Később aztán már maga Eszget sem törte magát. Így aztán írni-olvasni alig tudott. De híres volt a falunkban és a szomszédos falvakban is szókimondásáról, elmésségéről és versfaragásáról. Csípős megjegyzései miatt időnként helybenhagyták, de ő nem tett lakatot a szájára: „Azt kapja az ember, amit kiérdemel!" — mondogatta.
De egyszer egy sötét vihar tört ránk, az egész országot elborította, magával ragadta legjobb vitézeinket, és messzi-messzi tájakra sodorta őket. Nem csillogó országból érkezett ez a vihar, hanem a fasizmus sötét országából támadt ránk. Eszget ekkor már értette, hogy az ő nedvdús füvet termő szülőföldje itt fekszik a lábai előtt. Tépett és szaggatott bennünket ez a vihar, és mi férfivá értünk benne, kijutott mindenkinek, kinek halál, kinek dicsőség. De a szülőföld szent fénye minden vihart fölülmúlt, s bearanyozta az élők bátorságát és a holtak sírjait.
Sokakat olyan országba sodort a tüzes vihar, ahonnan nincs visszaút. Nyoma veszett Eszgetnek is. De én ezt nem akarom elhinni. Ő nem olyan, aki nyomtalanul eltűnhet. Az ő szemének kéksége beleolvadt az ég kékjébe. Nem halhatott meg görcsbe rándulva, földön fetrengve. Inkább lehet, hogy vágtató ló nyergéből bukott le, vagy egy eget hasító repülőgépben égett el. Nagyszerű ember volt! Hiszem, hogy nagyszerű ember nem halhat meg akárhogy. Költő volt, és költő halála csúf nem lehet.
Múltak az évek, és én már azt hittem, hogy Eszget teljesen elmerült az idő örvényében. De hirtelen, mint ahogy a füllel nem hallható, szemmel nem látható szél kel, bejárta országunkat a híre. A tőlünk egyenesen a végtelenség mélységébe távozott egyik vitéz hozta hírét. Azt beszélte, hogy az egyik legtávolabbi galaktikán látott egy szőke hajú, kék szemű, félfülű fiatalembert, aki kiolthatatlan fényű fáklyát vitt a kezében. Ez az ifjú bolygóról bolygóra szökdelt, és a fáklyával gyújtogatta a kialudt csillagokat. A pislákolók bágyadtságát pedig élénkebbé tette. Ez nagyon is hihető! Hisz ő költő volt! És a költők legfőbb feladatához látott.

(Folytatjuk)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)

Baskír történet (1)

MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor




ELÖLJÁRÓBAN MONDOTT SZÓ

A könyv lengyel kiadásának fedőlapja

Ez a könyv olyan emberekről szól, akik még hisznek a csodákban. Különcködő, szokatlan, naiv csodabogarakról... Akiknek az élete egy icipicit különb a mi megszokott életünknél, és talán egy icipicit komikusabb és tragikusabb. A megszokottnál egy kicsit türelmesebbek és elnézőbbek is egymással szemben, elhamarkodottan nem vádaskodnak és nem ítélkeznek. Méltósággal fogadják a halált is, a boldogságot is. Örömükben nem perdülnek táncra, bánatukban nem törnek meg. Ha valaki ezt kérdezi: —  Valóban csak ilyen emberek éltek az aulotokban? — elöljáróban ezt felelem: —  Én csak ilyeneket láttam. Másmilyenek nem ragadtak meg emlékezetemben.
Még egy dolog: úgy tűnhet, hogy ebben a könyvben túl sokat beszélnek a halálról. Ezen ne csodálkozzék az olvasó! Élet és halál egyenértékűek. De az előbbi értéke, értelme, öröme csak az utóbbiról beszélve válik nyilvánvalóvá.
Mint már mondottam, ezek az életsorsok azoknak az életsorsai, akikkel végigjártam a magamét, vagy a magamének egy részét. A nagyon jóknak és a végképp rosszaknak más nevet adtam, a többieket meg úgy hagytam. Az elbeszélő meg én vagyok... és nem csak én. (A szerző)




SZÜLÉSHEZ MEGYÜNK!


Az én idősebb édesanyámat mindenki bábaasszonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig-alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkan fel benne. Finomabbnál finomabb dolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is megcsörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb.
Lám csak, most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön lenyelni. Most is a számban tartom, és estig fogom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskám és az öcsikém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik bűvös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak!" — szokta volt mondani idősebb édesanyám.
Az Alvégre megyünk Kara Jomagolékhoz. Felesége gyermekágyas. Maga a halottsápadt Kara Jomagol hozta a hírt. Elhadarta, és választ sem várva kirohant. Persze, szüléshez nem úgy szokás hívni, mint vendégségbe. Mert ha vendégségbe hívnak, akkor a küldönc csak fokozatosan kerül be a házba, és foglal helyet. Majd először a gazdával közösen elmormolnak egy áldást kérő igét. Aztán a küldönc kikérdezgeti a gazdát jószága és családja felől. Még ha az embernek tőszomszédja is, akkor is mindent végigkérdez. Csak később értettem meg, hogy ez nem puszta hagyomány, hanem a küldöncnek saját fülével kell hallania, saját szemével kell látnia, hogy jólét van-e a gazdaságban, egészség van-e a családban, nyugalom van-e a lelkekben. Mert, ha az ember szívét aggodalmak gyötrik, lehet, hogy nincs is kedve a lakmározáshoz.
Azt is el kell mondani, hogy a mi falunkban az emberek nemcsak vérség és nemzetség szerint tartoznak össze, hanem társadalmi helyzetük és vagyonuk szerint is összetartanak. Mindenkinek megvan a saját baráti köre, saját asztaltársasága, és minden asztaltársaságnak megvannak a maga dalai.


Az urak mézsert isznak, 
A középsorúak sört isznak,
 A magunkfajta szegények meg, 
Léknél fekve vizet isznak.


Az én apám a sörivók asztaltársaságába tartozik. Ezzel én is pontosan tisztában vagyok. Kara Jomagol meg, bár nemrég épített új házat és gazdasági épületeket, nem fekszik messze a léktől, és nem sok helye van a mi körünkben. Persze az én apám sem lépte még át a mézserivók házának küszöbét. Biztos nem hívták, de az is lehet, hogy hívták, de ő nem ment. Inkább ez utóbbi. Akármilyen előkelő is az a társaság, a rátarti embernek nincs kedve átülni a díszhelyről az ajtó mellé. Ezt most gondolom így, amikor már magam is apa lettem.
Az idősebb édesanyám előtt és énelőttem szélesre tárul minden ajtó: az agyagos padlójú, földbe vájt viskóé is, a fémereszes, orosz kapus, magas tornácú házaké is. Némelyikük ajtaja nem szívesen nyílik meg, de van aki előtt meg kell nyílnia. Bizony minden házban, ősszel vagy tavasszal, télen vagy nyáron, jó vagy rossz időben, éjjel vagy nappal jön el, de eljön az a perc, amikor új ember születik. És, hogy az új embert fogadni tudják, ránk van szükség, az idősebb édesanyámra meg énrám.
—  Mi az, társnőm, mozdulni se tudsz nélküle — mondta nemrég fiatalabb édesanyám, állát felém emelintve.
—  Igen, Vazifa. Az asszonyok is könnyebben szülnek, ha egy ártatlan lélek van velem.
—  Mintha ezek ketten — fiatalabb édesanyám furcsán nevetett egy rövidet — megbabonázták volna egymást.
—  A férjem ivadéka az én ivadékom is. Ennyi az egész megbabonázás. — Mintha idősebb édesanyám sóhajtott volna. Vagy talán nem is sóhajtott.
Mit jelent az, hogy „A férjem ivadéka az én ivadékom is."? E szavak értelmét csak hosszú évek múlva értettem meg.
—  Jogodban áll — mondta fiatalabb édesanyám, és mint ahogy a bűntudatos emberek teszik, lehorgasztotta fejét. — Akármit teszel, mindenben igazad van.
—  Mindkettőnknek megvan a maga joga és a maga hite. Nem élhetünk mindketten ugyanazon igazság szerint. Ha igazam is van, az is csak az én igazságom...
Ebből okoskodjék ki valamit az ember! Külön-külön mintha mindkét édesanyám szavait érteném, de ha egymás mellé teszem őket, értelmük nem fér a fejembe, elröpül, elillan, mint füst a levegőben. Csak a lelkemben marad valami bizonytalan kín és töprengés. Ez a szívemet kettéosztó töprenkedés hosszú éveken át kísért. Ennek a két asszonynak érzései minden utamra velem jönnek. Kettőjük szeretete két hold bánatos fényeként vetődik rám.
Igen! Bizony két anya szeretett engemet, és én is igyekeztem kettejük közt megosztani a magam szeretetét. Egész önmagamat is megosztottam. Majd eljön az az idő, amikor megismerem ennek a szeretetnek a fonákját is, nem csak az örömét.
Most viszont aszalt barackkal a számban poroszkálok idősebb édesanyám mellett. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már magamnak kell magamról gondoskodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A keménykötésű, köpcös kis Kara Jomagol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kérleli idősebb édesanyámat:
—  Legyen fiú, nagyon kérlek, édesanyám, hiszen elsőszülött! Sose fogom neked elfelejteni. 
Idősebb édesanyám, futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben:
—  Jól van na! Ha választani kell, a fiút választom. De eredj a dolgodra!
—  De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskóra, és — amennyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia.
Apróságokkal nem bíbelődöm, a felnőtteknek nem csetledezem a lába alatt. Kedvemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!", hanem nevemen szólítanak.
Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem.
—  Mit fonsz? — vetem oda neki.
—  Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon, csak fon. 
Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Úgy kell kilapátolni belőle a szót!", de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette:
—  Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék.
Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökkenve hallgatok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet:
—  Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel.
—  Majd befejezem, ha megszületett a fiú.
—  Az ám! De ha a fiú sokára születik meg?
—  Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok.
Idősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatalasszony három válljárom vizet hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csussz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki a vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár szárazkoszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam.
Megint feltelepszem arra a tuskóra, Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font!
—  És aztán miért kell neked olyan hosszú?
—  Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebibulla tizenhét éves lesz, neki adom.
—  És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz?
—  Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj!
Szűk szemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad belőlük. Ez a fény először széles arcán árad szét, aztán a pányván suhan végig. Úgy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncspányva nyújtózkodnék a füvön, hanem ennek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott. Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misztikus fény.
—  Hát ide figyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem.
Ő még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibulla még nem adott életjelt magáról.
—  Látod, ott találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Uralnak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű, ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt közelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón éjjel egy órakor, amíkor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sörényével átszakítva a víz sima tükrét előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz!
Ülök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. Aranyosan csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: aranyhajú, ezüstkörmű hős. Lám, őt várjuk mi most!
Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott.
Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De most nem ez a még meg sem született Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant.
—  Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam!
Már majdnem hanyatt-homlok a házhoz rohant, de visszahőkölt, és megfordult. Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Úgy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról!
Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskón. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám? Énbelém is belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyatban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott.
Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen valami melegség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson.
Majd eljön az az idő is, amikor verőfényes hajnalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be, amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is.
—  Örömhír, Jomagol! — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám.
—  Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol.
—  Két fiú!
—  Két fiú?! Egyszerre kettő?! És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják?
—  Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem  múlik, majd te magad választasz neki.
—  Igen, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah akbar!
—  Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „Sovány lónak nagy az étvágya." Egy bárány bőségesen elég!
Ikrek ritkán születnek. Velünk másodszor fordul elő. Micsoda szerencséje van ennek a Kara Jomagolnak! Ilyen esetben egy bárány bizony nagyon is kevés. De mit tehetek én, mikor a bábaasszony már kimondta a szót?
Idősebb édesanyám lejött a tornácról, és hátba veregette Kara Jomagolt: — Adjon isten örömöt és boldogságot fiaidnak, nektek meg jólétet. A feleséged pedig akár egy nőstény oroszlán! Egy asszony igazi értékét arról ismerjük meg, ahogyan szül. Tartsad hát becsben!
A gyerek megszületett, ezek meg dolguk végeztével fogják a jóhír-mondásért járó báránykát, és hazamennek — gondolná akárki. De szó sincs róla! Még csak most kezdődnek a nekünk kijáró kínálgatások. Eltart ez egy álló hétig is, vagy tán még tovább is. 
Mert hogy is szokott ez lenni?
Akár szegény, akár gazdag házba is érkezett az újszülött, másnap reggel megindulnak az ételekkel megrakott nászasszonyok, nénikék, sógorság, szomszédság. Alighogy a bélest lerakják az asztalra, a tornácon máris palacsinta serceg, sistereg forró serpenyőben, a tornác fölé mint hold ezüstje emelkedik a mézes rétes, az udvaron pedig mint nap aranyja úszik át egy zsírcseppektől csillogó töltött tyúk, annak meg sarkában van a kendermaggal ízesített sótlan tészta, s a kapun épp csak hogy beléptek a tojáson sült golyócskák, az ablak előtt krumplisfelfújt vonult el, de a Felvégről már megint közelednek valamivel, sőt amott is, lám csak... Ki mit tud, azt hozza (akinek nincs, a szomszédoktól kér kölcsön). Így üdvözlik mifelénk a kis jövevényt.
A szamovár reggeltől estelig nem kerül le az asztalról. A főhelyen pihepárnán ül a bábaasszony, mellette pedig ki más, mint én! Egy álló hétig így ülünk, van úgy, hogy még tovább is. Nagyszerű egy élet ez, meg kell hagyni, bár van egy hibája: a fürdő. A csecsemő tiszteletére mindennap befűtenek a fürdőházba. Idősebb édesanyám ki nem hagyna egyetlen napot sem, és amikor már mindenki lefürdött, engem visz be, leszappanoz és végigvirgácsol. Ilyenkor azt szokta mondani: „Hogy gyorsabban nőjél!" Nehezen, de tűröm. Egy kellemetlenségért száz kárpótlást kapok. A fürdés után újra asztalhoz ülünk, és boldogan és verejtékezve hörpölgetjük a mézes teát.
Holnap én leszek Kara Jomagoléknál a legfontosabb vendég, én ülök a főhelyre. Addig is kapok egy merőkanál tejet, egy törés kenyeret, és megágyaznak számomra a fészer padlóján. „Nem baj — mondják —, egy tél alatt a nyúl irhája sem kopik el." Egy éjszakát kibírunk és holnap új élet kezdődik.
Meg is kezdődött. Alighogy felébredtem, megszimatoltam, hogy a házból forró vaj szaga árad, egész belecsimpaszkodik az ember orrába. És bizony csak egy hét múlva fogtam kézbe a fehér bárányka nyakára tekert madzagot. Idősebb édesanyám kézen fogott, és mi hárman: idősebb édesanyám, én és a Kara Jomagoltól ajándékba kapott bárányka, elindultunk haza.
Megértem én, hogy kisgyerekek nem mindig születnek, és gyakoribbak a szürke hétköznapok. Ilyenekből bőven akad. Ilyenkor aztán megunásig játszom a pajtásaimmal. De egyszer a játékból is elege lesz az embernek, és engem elfog a vágy. Szeretném újra hallani, amint az újszülött ordítva jelenti be érkezését a világnak, szeretném újra figyelni, mit művel a boldogságtól eszeveszett apa, szeretném látni, hogyan simul ki és derül fel az anya nemrég még elgyötört, szép arca. Egyszer egy függönyrésen keresztül megláttam, hogyan szoptatta újszülöttjét legelőször egy édesanya. Ahogy ez a szép, még vaksi teremtés csöppnyi szájával hozzáért a bíborszín mellbimbóhoz, az édesanya megszenvedett, sápadt arcára fény ült, és ők ketten a tollpárnával együtt mennybe emelkedtek, a pihéből felhő lett, és ebben a felhőben boldogan úsznak ők ketten: anya és gyermeke. Miért van az, hogy ha az ember nagyon boldog, akkor vagy úszik, vagy repül? Összerezzentem: tekintetemtől a földre zuhanhatnak. Összeszorítottam szememet, és elfordultam a réstől.
Arra az esetre, ha a faluban sokáig nem születik senki, van egy jó módszerem. De csak a legvégső esetben folyamodok hozzá, amikor már minden türelmem elszikkad.
Nől a kertünkben egy mogyoróbokor, egy csodatevő bokor. Hogyha pontban éjfélkor, amikor egy pillanatra virágba borul, sikerül letépni róla egy virágot, és ha van hozzá az embernek elég mersze, hogy éles borotvával megvágja tenyerét, és a bőre alá bedug egy virágot, láthatatlan lesz: test nélküli lélek lesz belőle. Ahova akar, oda megy, amit akar, azt tesz, senki sem állhatja útját. Később, amikor már kezemben több volt az erő, szívemben több a mersz, hány, de hány sötét, nyári éjszakát végigültem én apám éles borotvájával ez alatt a bokor alatt. Akkor már határozottan tudtam, hogy mit fogok tenni, ha láthatatlan leszek: megsemmisítem az összes burzsujt, kiirtom a földről az egész aljas fajtájukat, és felszabadítok minden elnyomottat, minden rabot.
Persze, mégsem vettem észre, amint virágba borult a mogyoróbokor. De akkor is, és most is, amikor már az évek hamuja belepte korábban fekete hajamat, hittem, hiszem, és hinni fogom, hogy évente egyszer, az éjszaka kellős közepén élénk virágköpeny mögé búvik ez a sötét mogyoróbokor. Enélkül a hit nélkül életem veszítene értelméből...
De egyelőre nincs még sem bátorságom, hogy egyedül üljek a kertben, sem a szenvedély nem él bennem, hogy megsemmisítsem a burzsujok fajtáját. Csak egy kis nyelvem van, amelyiken elmondhatom kívánságomat. A legtiszteletreméltóbb órában, amikor apám elmegy a déli imára, kimegyek a kertbe, letérdelek a bokor elé. Ez a csodás növény biztos érti az én nyelvemet és Isten nyelvét is. Ezért, égre emelve karomat, közvetlenül ahhoz szólhatok, aki fenn van. Hogy hogyan kell hozzá szólani, már régtől tudom idősebb édesanyámtól. A legfőbb az, hogy az ember fejben tartsa: magasztalni kell! Ebben nem lehet túllőni a célon, mert ő szereti, ha magasztalják.
—  Ó, Uram! — kezdem. — Erőd és kegyességed mérhetetlen és végtelen. Minden reményünk benned van, mindent Tőled várunk. Add meg a Te szent akaratoddal, hogy újra meg újra, meg újra szülessenek gyerekek. Add, hogy Beléd vetett hittel ártatlan lelkek jöjjenek világra. Fogadd el imámat! Hallod, Te, mindenek felett levő?
Csendesen pusmorognak a mogyoróbokor levelei: az imám biztos felért és elfogadtatott.
Az Úristen meg szokta tartani szavát. Két, legföljebb három nap múlva a falu valamelyik végében megjelenik egy kisfiú vagy egy kislány. Bár, amint már említettem, ez nálam csak a legvégső esetben alkalmazott módszer. Hiszen szégyentelenség lenne, ha az ember az Istent minden apróság miatt zaklatná.
Az életem így folydogál csendeskén. Csupa jóban van részem. Most már nemcsak az idősebb édesanyám ujjasába, hanem az én buggyos nadrágomba is beköltözött a szerencse.
És öcsikém is, hugicám is megkapják a maguk részét. Alkalmanként Eszget barátom sem marad üres kézzel. És ennek a boldog világnak a gondtalanságát kellett megzavarni! És az egész a fiúktól indult el. Megirigyelték tőlem, hogy színes az életem, mint a húsleves habja, és csúfolnak, sőt kezdenek acsarkodni rám. Először csak csúfoltak: „Bábaember, bábaember!" Erre rá se hederítettem. Mit tehet az ember, ha egyszer ez az igazság? Engem otthon a bátyáim is tréfálkozva bábaembernek szólítanak. Ezt én fel sem veszem.
De aztán jött olyan is, ami az önérzetembe vágott. A gonoszkodó gyerekek egészen kiforgatták a nevemet, és végül is „Köldök"-öt csináltak belőle. Nem tudok úgy kilépni az utcára, hogy jobbról is, balról is ne hallanám ugyanezt a szót.
—  Hé, Köldök!
—  Na mi van, Köldök?
—  Hogy ízlik a torta, Köldök?
—  Mutasd meg a köldöködet, Köldök!
—  Köldök! Köldök! Köldök!                                  '       .,'
Még a közöttünk a legcsendesebbnek, legengedékenyebbnek tartott Lófejű Hemityen is kimutatta foga fehérjét.
Bizony-bizony szép csendesen szembefordultak velem barátaim, cimboráim. Én is elhidegültem tőlük. Egyes-egyedül Eszget nem hagyott el.
Nem a régi már az élet körülöttem. Ha születik is új ember a faluban — én már nem ünnepelek ottan. Idősebb édesanyámmal is ritkábban járok, de ő sem beszél rá, ha látja, hogy húzódozom.
—  Nekipendültél, felnősz, ez azért van! — simogatott meg kedveskedőn. Mindenki mást hátba szokott veregetni, csak nekem simogatja az arcomat. Amikor az ő puha kezét érzem az arcomon, olyankor én egészen-egészen kicsi leszek. Amikor majd felnövök, amikor majd az első szerelem örömei és keservei háborgatják elmémet, akkor is, ha puha ujjak érintik arcom, és oszlatják el kínjaimat, akkor is egészen-egészen kicsi leszek...
Telt-múlt az idő. Feledésbe merült jó és rossz, igazság és hamis vád, de a „Köldök"-öt nem felejtette el senki. Ez a név örökre rám tapadt. Vannak sokan a falunkban, akik nem is ismerik az igazi nevemet. Én magam is hozzászoktam. Ha valaki igazi nevemen szól utánam, körülnézek, nem valaki mást szólongatnak-e. De „Köldök" az egész vidéken, vagy tán az egész világon csak egyetlenegy van. Nem is olyan rossz ez így! Most már tetszik is a nevem. De amíg hozzászoktam, mennyit keseregtem, mennyi könnyet hullattam!? Rengeteget! Küzdöttem ellene, ölre mentem, nem kíméltem magam, vérem, kézzel-lábbal, foggal, körömmel hadakoztam. De minél inkább kapálóztam, annál tartósabban tapadt rám.

Folytatjuk

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)