Még egyszer Suksinról
 |
| A hazáért harcoltak c. film plakátja Jobboldalt: Suksin |
— Meghalt Suksin.
A stúdióban fény gyulladt. A műszak leállt. Csak a világosságtól elhalványult képen kiabáltak tovább a hangtalan szereplők. Valaki hitetlenkedve kérdezte:
— Ki mondta? Nem tévedés?
— A Moszfilmből telefonáltak a diszpécser irodába. Biztosan senki nem tud semmit. Azt beszélik, tragikus körülmények között meghalt.
— Hogyhogy?...
— Nem tudni. Nagyon valószínű, hogy forgatás közben.
A doni sztyeppén, a Melologovszkij tanyánál egy kétrészes film, A hazáért harcoltak forgatásának befejezésén dolgoztak. Kíváncsiak voltunk erre a filmre - különösen azért, mert a főszerepet, Lopahin szerepét Suksin alakította. Új vállalkozása iránti érdeklődésünk túlságosan korai vitákat, előzetes feltételezéseket váltott ki a stúdióban - egyszóval vártuk a nagy eseményt. Ám a valóban filmvászonra került nagy esemény előtt - s erre bizony igazán senki sem számított! - megtudtuk a váratlan halálhírt, Makaricsét, ahogyan gyakorta neveztük.
Sokszor szerepeltem már háborús filmekben; robbanások, tankdübörgés, ágyúdörgés, tűzvészek tolulnak emlékezetembe... Nem veszélytelen dolog, persze, hogy nem, de végzetes hibára vagy mulasztásra mégsem lehet gondolni. A forgatást tapasztalt rendező, Szergej Bondarcsuk vezeti, rendkívül gondos és alapos ember, katonai, biztonságtechnikai szakemberek veszik körül, minden felvételt aprólékosan átgondoltak, kidolgoztak, biztosítottak...
Vászja... lehetetlen... Hogy ő, az a mosolygós, vidám, szenvedő, töprengő, lobbanékony, kedves ember...
A hír mindenkit megrendített — végképp nem fért össze senki tudatában a halál Vaszilij Suksinnal. Hátha mégsem igaz? Elrohantam a Kettes Alkotóközösség szerkesztőségébe, s ott megerősítették, hogy igen, sajnos, így van. Épp most telefonáltak Moszkvából a stúdióba, és közölték, hogy Suksin szívroham következtében halt meg.
A film forgatása még nem fejeződött be — dublőrt keresett a forgatócsoport azokhoz a részletekhez, amelyekben Suksinnal nem tudták befejezni a felvételt. Nem könnyű dolog. A dublőrt csak valahol a háttérben lehet szerepeltetni — ott is minden bizonnyal csak oldalt vagy háttal állva. De ha odaállítottak is valakit, úgysem képes Suksin helyett megfelelni. Suksin lendületes ember volt, természetével nem fért össze a mozdulatlanság, megjelenése, járása, taglejtése pedig annyira egyéni, ismételhetetlen volt, hogy a dublőr jobb, ha meg sem moccan, mert azon nyomban lelepleződik a „csalás". Hogy hogyan próbált a forgatócsoport kijutni ebből az igen kényes helyzetből? Mindenekelőtt úgy, hogy Bondarcsuk átalakítja, lerövidíti azokat az epizódokat, amelyekben Lopahin szerepel, hogy ne kockáztasson, és amennyire lehet, elkerülje a helyettesítést.
Váratlanul hívnak a Moszfilmbe, hogy fejezzem be Suksin helyett Lopahin szerepét. Nem sikerült lerövidíteni egyetlen epizódot, egyetlen jelenetet, egyetlen szót sem — az maradt az egyedüli lehetőség, hogy valaki befejezi a szerepet. Ez pedig annyit jelent, hogy — teljes erővel neki kell látni! Úgy, mintha Suksin játszana. Nem tudtam, mitévő legyek...
A színész, természetesen, azért színész, hogy ne önmagát, hanem mást játsszék el, esetleg valaki olyant, aki egyáltalán nem hasonlít rá. De... hogyan folytassa és fejezze be azt, amit egy nagy művész kezdett el? Hogy férek meg Vaszilij Suksinnal egy szalagon, az ő ruhájában és sminkjében? Honnan vegyem a bátorságot ahhoz, hogy a lelkébe bújjak, hogy elkövessem ezt a cserét, ezt a csalást? Nem hitszegés ez? Micsoda felelősséget veszek magamra! Vajon nem sértem-e a mindenki által szeretett művész, író és rendező emlékét?...
Rámzúdultak ezek a kérdések, én meg vergődtem a kiút keresésével, de - bár beláttam, hogy feltétlenül be kell fejezni, végig kell csinálni ezt a filmet — mégsem tudtam rászánni magam erre a helyettesítésre. Kereken elutasítottam. Megint hívtak a forgatócsoportból és udvariasan, de határozottan igyekeztek rábeszélni, hogy legalább próbafelvételre menjek el Moszkvába. A Lenfilmben pedig győzködtek, hogy ez nemes ügy, hogy senki más nem vállalhatja ezt a feladatot, csak én, aki közelről ismertem Suksint, és hogy össze kell szednem minden erőm és bátorságom — bele kell egyeznem.
Én meg beleegyeztem. A „próbába".
Sohasem volt ilyen bizarr munkám, és remélem, nem is lesz.
Mialatt a belépési engedélyemet írták, már a portán, de később is, amikor a forgatócsoportot keresve az udvaron haladtam át, majd a lépcsőn mentem föl, és a folyosón baktattam végig, úgy éreztem, hogy az arra járók mind, egytől-egyig tudják, miért jöttem, hogy lélekben elítélnek, és csak udvariasságból hallgatják ezt el. Magam is elítéltem e cselekedetem, de késő volt már, így csak azt kívántam, hogy elfuthassak, elrejtőzhessem valahová. Ám a folyosón kinyílt az egyik ajtó, valaki kijött a szobából, a közelben felgyulladt a csoport nevét mutató tábla: „A hazáért harcoltak".
— Tessék, Jurij Vasziljevics. Már várjuk.
A férfinak, aki fogadott, még az arcát sem tudtam megnézni, miközben a dolgozószobába léptem. Az asztaltól egy ismeretlen nő állt föl, éles tekintettel mért végig, aztán észbe kapott, zavartan pislogott, majd barátságosan megszorította a kezem, izgatott lett, lesegítette a kabátom, és én valami okból megengedtem neki — nagyon nyomasztottak a szokatlan körülmények és a helyzet természetellenes volta. A nő bemutatkozott és hellyel kínált. Ki lehet? A rendezőasszisztens? A felvételvezető? Szégyenszemre még a nevét sem jegyeztem meg... Miután visszaült az asztalhoz, átvette a munkalapomat, a vonatjegyemet, a kiküldetési rendelvényemet, és beszélt, beszélt megállás nélkül — izgatottan, de tapintatosan. Sejtettem, hogy miközben velem beszélget, vonásaim mögött Suksinéit igyekszik felfedezni, és egyik arcot a másikra vetíti. Akkor éreztem először a forgatócsoport mélységes tiszteletét Suksin iránt, s hogy ezt most akaratlanul és érdemtelenül rám is kiterjesztik.
— Tudja, ő a filmünkben... egyszerűen remek! Majd megnézi. Ó, de van nálam egy fénykép...
— Megnézhetem?
— Hogyne. Tessék.
Igen, ez ő. Él. A mosolya, a ráncok a szeme körül. Ő az— Bondarcsukkal, Fedoszejevával, Zsora Burkovval. Elmaradhatatlan szopókás cigarettájával... Itt pedig teljes alakjával hátat fordítva a gépnek, egy emelkedőn, egy lankás dombon, még valaki van mellette, a mélyben pedig a csapatok fejlődnek fel a harchoz, por- és füstfelleg kavarog. Suksinon kopott katonaruha, de parancsnoki térképtáska csüng a válláról, a harci előkészületeket szemléli. Katona-hadvezér...
— Mégis szívrohamban halt meg?
— Szívelégtelenség következtében. Olyan váratlanul ért mindenkit... Hisz oly vidám és fáradhatatlan volt... Úgy szerettük mindnyájan...
— És nem lehetett semmit sem tenni?
— Éjszaka halt meg. Senki nem tudott róla... Csak reggel találtunk rá. Ó, mi volt ott! — Csüggedten legyintett és az ablak felé fordult. Az ablakon túl pedig havas eső esett, és az utolsó elsárgult levelek hullottak. A szoba komor és barátságtalan volt.
Nyáron a forgatócsoport egy gőzhajóra telepedett, ami a forgatás egész időtartamára kikötött. A kabinokban laktak. Suksin nappal forgatott, éjszakánként pedig, amikor mindenki pihent, írt. Egy Rázinról szóló film rendezésére készült. A gőzhajó legénységének egyik őrszolgálatos matróza mondta el, hogy hajnal felé lejött hozzá Vaszilij Makarics, és azt kérdezte, nincs-e valamilyen szívgyógyszer a hajópatikában. Validol volt. „Rajtam a validol már nem segít" — mondta neki szomorúan Suksin, de elvitte, visszament a fülkébe, lefeküdt — pihenni.
— El tudja képzelni? Ki gondolta volna, hogy ilyen komoly a baj? Titkolta. Kávét is rengeteget ivott — hajszolta gyenge szívét. És sokat dohányzott... Azonnal meghalt, a tabletta még szét sem olvadt a nyelve alatt.
— Panfilov filmjében sem tudta eljátszani a szerepét...
— Igen, tudom. A mi forgatásunkkal párhuzamosan maguknál, Leningrádban is dolgozott. Röpködött oda-vissza. Ez sem volt kis fáradság... És mekkora tömeg gyűlt össze a koporsójánál! Még most is elborítja az egész sírhalmot a kányafa. Bárhonnan érkeztek is Moszkvába, vörös kányafaágat hoztak neki...
Csak egy hónap telt el azóta, hogy meghalt, a szellemét még érezni lehetett ebben a szobában, a moszfilmesek még hatása alatt voltak, gyakran látták - élőnek, energikusnak — Suksint a képanyagon, a nyers filmrészeken, engem meg igen nyomasztott, hogy ahányszor csak megjelentem itt helyette, mindenkinek azt juttattam az eszébe, hogy ő már nem térhet vissza.
Bejött a rendezőasszisztens — az, aki a folyosón fogadott. Bemutatkozott.
— Viktor vagyok. Jöjjön, Jurij Vasziljevics.
Kimentünk. A jelmeztárba tartottunk. Ott már várt bennünket a jelmeztárosnő, egy hetven év körüli öregasszony. Egy szekrény mellett ült, ami rangjelzések és váll-lapok kötegeivel, filmtároló dobozokkal volt tele: a dobozokban katonai csillagokat, fonalakat, tűket, megkülönböztető jeleket, érdemérmeket tartottak. Az öregasszony sötét teát ivott egy nagy fehér bögréből.
— Suksin dublőre — mutatott be a rendezőasszisztens.
Köszöntem. Az öregasszony a dobozokat hátratolva letette a bögrét a szekrényre, és szemüvegén át valamiféle féltékeny, kötekedő tekintettel mért végig. Felsóhajtott és szó nélkül elindult a jelmeztár belsejébe. Valahogy megint rossz lett a közérzetem. Viktor vállon fogott, és én bűntudatosan kullogtam az öregasszony után a fogasra akasztott köpenyek és gimnasztyorkák sorai, meg a padlón lévő elnyűtt katonabakancsok között. A bakancsokba összegöngyölt lábszártekercsek voltak dugva. Por-, rongy-, bőr és naftalinszag terjengett.
Suksin-Lopahin jelmeze külön volt téve a falon. Egy szögön ott lógott a katonasapka és egy vállfán a gimnasztyorka: alattuk pedig a nehéz csizma. A csizmaszárból a kapca állt ki. Az ő gimnasztyorkája, az ő csizmája...
— Öltözzön fel - szólt bánatosan az öregasszony, és óvatosan levette a szögről a gimnasztyorkát, úgy tartotta, mintha frakk lett volna, várta, míg levetkőzöm.
— Tegye le, majd magam ...
Az öregasszony állt mozdulatlanul, mintha nem is hallotta volna.
A jelmezt nem porolták ki, nem mosták ki, gondosan őrizték olyan „natúr" állapotában, amilyen a forgatás utolsó napján volt. Felvettem a poros nadrágot, fölhúztam a csizmát, belebújtam a gimnasztyorkába. Még most is áradt belőle Suksin verejtékszaga - a kolosszális munka emléke, amit megérteni és egészében értékelni csak az a színész tud, aki maga is átküzdötte magát a háborús film poklán. A csizmába is beleette magát a finom fehér por. Mennyit barangolt ebben a csizmában a Donkanyar forró, fehér útjain!
Izgalom vett erőt rajtam. Még „élt" a jelmez, még meghitten az övé volt, szinte még őrizte annak a testmelegét, aki kerek öt hónapig nem vált meg tőle. Suksin mintha épp csak átöltözött volna, én pedig valamilyen jogcímen belebújok a csizmájába, remegő kézzel gombolom be a gimnasztyorka gombjait...
Miután magamra próbáltam a ruhát, úgy találtam, hogy nagy rám. Suksin egy kicsit magasabb volt nálam és vállban valamivel erősebb.
— Nem lehetne kiválasztani egy méretemnek megfelelő jelmezt? — kérdeztem titkon azt remélve, hogy megszabadulok az indokolatlan bűntudat szorongató érzésétől.
De a jelmeztárosnő újra csak hallgatott.
— Nem. Semmi baj. Minden rendben — felelte Viktor, miután végignézett. Hozzátette: — Szergej Fjodorovics kérte, hogy maradjunk ennél a jelmeznél.
De hát mi lett volna a különbség? A gimnasztyorka mind egyforma... Úgy látszik, mégis van köztük valami különbség.
Két szempár méregetett, miközben gondolatban ismét Makarics alakját állította a helyembe.
— Kérem, forduljon háttal felém — mondta az asszisztens.
Megfordultam. Azonnal megéreztem, hogy megdermedtek. Hátulról bizonyára nagyon hasonlítottam rá. S kívánságaikban, nyilván, túltették magukat a valóság korlátain. Mintha Vaszilij Suksin kísértete állt volna ott a jelmeztárban...
Előttem volt a tükör. Életnagyságban látszottam benne. A fény a hátam mögül vetődött rám, az arcom árnyékban volt — valami elképesztően ismerős, ahhoz a fényképhez hasonló, amit épp az imént láttam.
De a jelmeztárosnő jött már, kezembe adogatta a katonasapkát, a térképtáskát, a galléromon kigombolta a felső gombot, a mellemen megigazította a Bátorságért érdemérmet, kissé meglazította rajtam a derékszíjat.
— Így hordta...
S hirtelen észrevettem, hogy a szigorú öregasszony keze is reszket a felindultságtól. Számára idegen és szükségtelen voltam, nem velem törődött, hanem a jelmezzel, ahogyan eddig is azzal törődött, amikor Makaricsot készítette elő a felvételre. Az arcomra nem nézett, félt, hogy lerombolja az illúzióját.
— A nadrág lötyög egy kicsit — fordultam újra az asszisztenshez.
— Nem, így van ez jól. Vaszilij Makarics ilyen hanyagul hordta az egyenruhát. Azaz könnyedén. A jellemének megfelelően... — Még egyszer végigmért és hívott: — Menjünk a sminkelőbe.
A folyosón mellettem jött Viktor, kicsit előreszaladt, majd gyorsan odasúgta:
— A járása valamicskével könnyedebb volt... A csizma orrát kifelé tartotta, kicsit szétterpesztett lábbal járt...
Igen, tudom, már húsz éve ismerem ezt a járást, még a főiskoláról! De Viktornak sietős volt, sürgette Makaricshoz való hasonulásomat, mintha életre akarta volna kelteni általam. Sürgetett, de én az egész utat szerettem volna bemutatni, amit ezzel a járással tett meg Makarics...
A sminkszobában minden készen várt. Leültettek egy kényelmes karosszékbe, fölkapcsolták a tükör feletti lámpákat és nekiálltak szőkíteni a hajam. (Suksin a filmben szőke volt.) Elsőre azonban nem hagyta magát a hajam. Meg kellett ismételni az eljárást. A hátam mögött pedig suttogás hallatszott:
— Suksinnak is ilyen szöghaja volt. Emlékszik, az övét is kétszer kellett festeni...
Mindannyian a hasonulásomat erőltették, nagy igyekezettel keresték őt, és úgy hiszem, nemcsak a film miatt. Szerettem volna odakiáltani nekik: „Nem vagyok a hasonmása! Nem! És nem is leszek!"
Bejöttek valakik, távolról megnéztek és elmentek, aztán mások jelentek meg. Rosszul éreztem magam Suksin ruhájában, a sminkasztalon álló fénykép előtt, ismeretlen emberek tekintetének néma ostromában. A művészet sok mindenre alkalmas. És sok mindent el lehet játszani. Csak nem Suksin képében, és nem most, amikor még oly nehéz beletörődni a halálába...
Miután minden lehetségest elkövettek velem, a forgatócsoport szobájába vittek. Ott a másodrendező, Csemodurov fogadott.
— Na hát... Jó. Jó.
S a kíváncsiskodók újra bekukucskáltak az ajtón. Hátat fordítottam, cigarettára gyújtottam, egyik után a másikra, és hallottam, hogy izgatottan suttogják:
— Suksin is sokat dohányzott...
Csemodurov pedig, azt hiszem megérezte, hogy most feltétlenül félre kell húzódnom valahová. Meghívott a rendezői irodába, a szentélyeknek ebbe a szentélyébe, ahová idegenek be sem pillanthatnak, aztán elnézést kért és azt mondta, hogy itt várjam meg Bondarcsukot, aki az alkotóközösség dolgaival volt elfoglalva. Odatolt nekem egy széket és turkálni kezdett az asztalfiókban, keresett valamit. Körülnéztem az irodában. A szoba tágas volt, csendes és sivár, padlóján élénk színű szőnyeg. A fal mellett néhány szék, egy papírokkal teli asztal.
— Nézze csak... — A másodrendező odanyújtott nekem valami fényképet. — Ráismer?
A fényképen Suksint lehetett látni profilból.
— Nem, nem ő az. Egy mérnök. — És Csemodurov megmondta a mérnök nevét és a vállalatát, amelynél dolgozik. — Hasonlít, nem?
— A hasonmása!
— És ezeket a leveleket egy hónap alatt kaptuk. Mindenfelől özönlenek. Az emberek a Suksinra hasonlító ismerőseiket ajánlgatják, javasolják bennük. De színészre van szükségünk.
Csemodurovot kihívták. Végre egyedül maradtam. Feltétlenül össze kellett szednem gondolataimat és érzéseimet, valahogy rendbe kellett tennem őket és meg kellett nyugodnom. Fölálltam, járkáltam a szőnyegen, fölidéztem Makarics járását. De sehogy sem jött a megnyugvás. Megint rágyújtottam, hamutartót keresve körülnéztem és mivel nem találtam, a folyosóra is kinéztem. Üres volt. Kimentem.
A lépcsőfordulóban álltam, félhomályban, cigarettáztam, igyekeztem csillapítani az egész testemet rázó remegést. Lépteket hallottam. Klaffogó papucsban, elfúló lélegzettel jött valaki felém. Megmozdultam — és elfojtott, mély sóhaj hallatszott. Egy telt alakú nő állt a lépcsőn, a korlátba kapaszkodott, tágra meresztette a szemét.
— Mi van magával? — Hozzáugrottam, fölfogtam a karommal, de elfeledkeztem róla, hogy Suksin jelmezébe vagyok öltözve és ki vagyok sminkelve.
Az asszony szótlanul meredt rám, hátrált, majd bágyadtán legyintve körülnézett, és papucsa talpával óvatosan tapogatva a lépcsőfokokat elindult visszafelé. Csak akkor ért el a tudatomig, hogy a külsőmmel tévesztem meg az embereket. Nem, néni szabad itt Suksin ruhájában sétálgatnom. Eloltottam a cigarettám, s ebben a pillanatban szólított éppen az irodába Csemodurov.
— Tessék, Szergej Fjodorovics várja.
A folyosótól a nyitott ajtón át megláttam Bondarcsukot. Mozdulatlanul állt dolgozószobája közepén és idegenül nézte a halom felbontott levelet, ami az íróasztalán hevert. Az egykor kissé testes, jól megtermett, hullámos, dús hajú, impozáns külsejű férfi most szokatlanul sovány, mondhatnám elgyötört volt, rövidre nyírt haja teljesen ősz, arca komor. Látszott rajta, hogy sokkal jobban megviselte ez a haláleset, mint másokat.
Elgyávultam. Féltem bemenni a dolgozószobájába. Fülemben visszhangzott még az asszony sóhajtása. Inkább utasítanának el, találnák alkalmatlannak a járásomat, a termetemet, az arcomat!
De milyen is ez az átkozott színésztermészet: amint beléptem a dolgozószobába, átrendeződött bennem valami. Valami felfoghatatlan, az értelemnek, akaratnak nem engedelmeskedő titkos ösztön bekapcsolta viselkedési mechanizmusom — kihúztam magam, a kezem a zsebembe csúszott, a térdem ruganyos lett, a szemem hunyorított.
Így álltam meg Bondarcsuk előtt, bátran néztem, nem éreztem semmiféle izgalmat, valahogy elmúlt magától, és szemem sarkából úgy láttam, hogy Csemodurov meg van elégedve. A siker öröme csillogott a rendező szemében, mintha újrateremtette volna Suksint.
Bondarcsuk kezét nyújtva üdvözölt, szórakozottan nézett valahová a szemem fölé, megigazította a katonasapkám és nem szólt.
— Menj előre — kért meg Csemodurov. Elindultam a túlsó sarokba.
— Most fordulj meg! Megfordultam.
— Nos... — szólt halkan és szelíden Bondarcsuk, de nem folytatta.
— Félek, hogy nem sikerül — préseltem ki a számon, mert úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt kimerültem.
— Sikerül... — biztatott ugyanolyan fáradtan, aztán fölemelte a telefonkagylót, lelassulva, mintha álmában tenné, feltárcsázta valakinek a számát. De a vonal nyilván foglalt volt.
— Felkészülünk a forgatásra.
— De az anyagot megmutatják majd? Hisz azt sem tudom, hogyan játszott ő.
— Nem is kell. — Aztán Bondarcsuk elnézést kért és visszament a művészeti tanácskozásra.
— Na jó, minden rendben — mondta Csemodurov. — Egy hét múlva forgatunk. Menj be az asszisztensekhez, odaadják neked a szöveget.
Visszatértem Leningrádba. Egyetlen kiutam maradt — készülni a forgatásra. De hogyan? Ideges kapkodás lett úrrá rajtam. A munka megkezdéséig megtanultam a szöveget — nagyon sok volt. Két epizód. Pontosabban, egy teljes epizód — Lopahinnak és Popriscsenko törzsőrmesternek a front menti kolhoz elnökénél tett látogatása: a másik rész betoldás egy „külsőben" készült jelenetbe... a naiv Pjotr Lopahin próbálkozása, hogy elcsábítsa a fiatal gazdasszonyt, és hogy az asszony kegyeit és bajtársai ebédjét is megszerezze. Hogy kell ezt eljátszani? Nem tudom... És mit játsszam? Lopahin szerepét? Vagy Suksinét? Vagy Lopahinét Suksin előadásában? (Eszembe jutott: „A filmünkben ő egyszerűen remek!") De miért döntött úgy Bondarcsuk, hogy nem mutatja meg a Lopahinnal forgatott filmszalagot? Jól van. Végül is lehet, hogy nem is fontos, hogyan játszotta Suksin a szerepét. Más a fontos: hogyan játszotta volna el a hátralévő jeleneteket? Ezt pedig senki sem tudhatja.
A szerep magában is eléggé bonyolult, de úgy eljátszani, hogy ne különbözzék Suksintól, az ő csodálatos, ismételhetetlen színészi technikájától, amit minden néző kitűnően ismer... Itt ezt kell megérteni: nem a szerep eljátszásáról van tulajdonképpen szó, hanem Suksin művészi alakításáról. A feladat több fokozatból áll: először bele kell bújnom Suksin egyéniségébe, vagy legalábbis megközelítőleg ezt kell elérnem, azután pedig — az ő közvetítésével — el kell találnom az általa alakított embernek a figuráját...
Volt mitől kétségbeesnem. Hogy fogjak neki ennek a feladatnak? Mindenekelőtt meg kell nyugodnom. Hiszen biztos, hogy a rendező tudja, mit csinál. Azt mondta: sikerülni fog. Tehát biztos benne. Feltétlenül azt kell először számításba vennem, mi a közös Suksinban és bennem. Ő szibériai, én is az vagyok. Még a külsőnkben is van valami hasonlóság: ugyanolyan kiálló például a pofacsontunk. Igaz, hogy Suksin sovány arcú volt, én pedig elég telt ábrázatot látok a tükörben. Talán le kellene fogynom. Tegyük fel, hogy ez tökéletesen sikerül. De hát valóban ez a legfontosabb?
El kell jutnom, közel kell férkőznöm Suksinhoz. Össze kell szednem magam és fel kell idéznem mindent, amit csak tudok róla. Kár, hogy olyan ritkán találkoztunk. Nem kellett szerepelnem egyetlen filmjében sem. Nem közös munkából, hanem a főiskoláról ismerem. Mint fiatal és egészséges emberre emlékszem rá. Suksin négy évvel volt idősebb nálam, de két évfolyammal lejjebb járt: amikor megismerkedtünk, ő az első évfolyamon, rendezői szakon tanult Mihail Rommnál, én pedig már harmadéves voltam a színész szakon Julij Rajzmannál. Vászja nem az iskolapadból jött a főiskolára, már túl volt a katonaságon, dolgozott is, és ahogy mondani szokás, jócskán volt már élettapasztalata és idősebbnek látszott főiskolai társainál.
Azokban a már távolba vesző esztendőkben, az ötvenes évek elején még sok mindenben hiányt szenvedtünk, álmainkban még fel-felbukkant a háború, még elevenen élt közöttünk emléke, voltak a fiatal fiúk között sebhelyesek: Misa Jersov (ma a Lenfilm rendezője) részt vett Berlin ostromában, Miljukovnak, a főiskolai Komszomol-szervezőnek a mellén, a zakóján ott fénylett az Arany csillag. A diákok közül kevesen öltöztek „divatosan" — azokat pedig, akik új, szűk nadrágban és vastag talpú cipőben feszítettek, mi, a szerényebben öltözöttek „divatmajomnak" csúfoltuk. A többiek mind olcsó, innen-onnan szerzett ruhát hordtak, sokan a főiskola elvégzéséig foltozott katonacsizmában és gimnasztyorkában jártak, és Vászja Suksin sem volt kivétel. Már akkor is szilárd, megingathatatlan nézetei voltak, amelyeket a leghatározottabban megvédett. Néha egy kicsit gorombán.
Egy biztos, emlékezetem szerint Vászja fáradhatatlan volt azokban az években. Még esténként, az előadások után sem kapcsolódott ki: amikor már mindenki pihent és szórakozott, ahogy tudott, ő folyton olvasott, és kollégiumi ágya alatt egy újságlapon mindig ott voltak a könyvek. Előfordult, hogy előbb aludt el, mint a szobában lakó többi diák, a kezében tartotta a könyvet, de a fáradtság lebírta, mi pedig jót mulattunk, miközben figyeltük. Álmában hol mosolygott, hol elkomorodott, hol érthetetlenül motyogott, lehet, hogy vitatkozott, nem értett egyet, bizonygatott valamit...
Valamelyikünk megjegyezte:
— Vászja magol.
— Nem, szónokol.
— Dehogyis, srácok, forgatókönyvet ír. Óriási tehetség!
A mi közegünkben akkortájt a tehetség mértéke határozta meg az illető iránti érzéseinket. A tehetség, a képesség, a tehetségtelenség leggyakoribb kifejezéseink közé tartoztak, a főiskola levegője a hebehurgya, féltékeny megjegyzésektől volt terhes: ki kinél tehetségesebb a hallgatók közül; az előadótermekben, a folyosókon, a büfében, a lépcsőn számtalan vita zsivajában lépten-nyomon hallatszott: „tehetség", „tehetség", „tehetség", és a „zsenialitás" szóval is könnyedén dobálóztunk. (Láttad, öregem, hogy törte össze a nem létező tányért? Zseniális, öregem!) Büszkén járt fel s alá a főiskolán néhány zseni. Aligha érdemes megneveznem őket: semmit nem mondana a nevük. Húsz éve tartó filmes munkám során soha, egyetlenegyszer sem találkoztam sem ezekkel a nevekkel, sem pedig viselőikkel.
De Vászja Suksin zseni sem volt, és a sorból sem lógott ki semmivel. Mindössze egyszer terelte magára az általános érdeklődést. Színészi ismeretekből vizsgáztak a rendezői szakon. Valamelyik Solohov-művet játszották. Vászja keményen kimondott egy olyan kifejezést, amit el szokás hallgatni, és amit még a szókimondó író, Mihail Alakszandrovics Solohov is kipontozott, hogy ki ne kelljen mondania. A nézők elképedve hördültek föl és elnevették magukat. Mihail Iljics Romm hahotázott a leghangosabban. A folyosón pedig szájról szájra adták egymásnak a hallgatók: „Hallottad, öregem? Jó fej ez a fiú! Jól benyögte! Hallottad? Zseniális, öregem!" Csak Vászja nem értette, mi volt zseniális abban, amit csinált. Egyáltalán, aligha vette észre, mi szaladt ki a száján — annyira közvetlen és önfeledt volt munka közben.
A mi hallgatói „közvéleményünk" ennek ellenére nem sorolta őt a zseniálisak, sőt még a tehetségesek közé sem. A tehetséget tanára, Mihail Iljics Romm fedezte fel benne. Hányszor emlegette őt hálásan Suksin! (És csak ő talán?) De a főiskola nem termelőüzem. Itt minden másképpen van.
Suksinnak megbocsáthatatlanul sokáig kellett bizonyítania az alkotáshoz való jogát. Egy alkalommal, amikor forgatni jöttem Moszkvába, meglátogattam emlékezetes diákszállónkat. Hirtelen nosztalgikus vágy fogott el, hogy bemenjek egykori szobámba és megismerkedjem azokkal, akik most laknak a helyünkön: hogy újra belemerüljek a diákkörnyezetbe, megnézzem, milyenek ők, ezek a mostaniak, s miben különböznek, mondjuk, a mi évfolyamunktól. Jó előre tudtam, hogy senki ismerőssel nem fogok találkozni, bátortalanul fordultam be a folyosóra — és az első, akivel találkoztam, Vászja Suksin volt! Jött velem szembe a folyosón melegítőben és papucsban, jobb kezében teáskannát vitt.
— Aggyisten! — köszönt csodálkozva, jellegzetes hanghordozásával Vaszilij, átvette a teáskannát a bal kezébe és megszorította a kezem. — Hogy kerülsz ide?
— Én nagyon egyszerűen. Betértem, mert erre jártam. De te mit csinálsz itt?
— Hogyhogy mit? Lakom!
Behívott a szobájába, erősebbre csinálta a teát, a teáskannát pedig egy füzetcsomóra tette, az egyik füzetet — amiben befejezetlen írása volt — összecsukta, miután ceruzáját beletette és az ágyára dobta.
Míg teázunk, elmesélte, hogy ideiglenesen a diákszállóban kénytelen lakni, s egyébként is olyan, mint a vándormadár: mindig költözködik. Szakmai működését tekintve nemigen boldogul: önálló rendezést nem bíznak rá.
Tekintete magába fordult, merengő és bánatos volt, összeszorított erős öklének bütykei kifehéredtek a szorítástól. (Sok év múltán a Lityeraturnaja Gazeta tudósítójának adott interjújában csak úgy mellékesen megjegyzi: „A kezdeti időszakot a művészi tevékenység jogának kiharcolásával töltöttem" - ilyen is volt!)
- S ez mi, amit írsz?
- Semmi különös.
Nem tudtam még akkor, hogy már főiskolai hallgató korában komolyan nekilátott az írásnak. Mivelhogy az írás nem filmrendezés, ehhez nem kell pénz, semmivel sem kell, hogy bárkinek is elkötelezze magát az ember: elég hozzá egy füzet, egy ceruza.
Üldögéltünk, azt hiszem, úgy félóráig, de hogy még miről beszélgettünk, arra nem emlékszem. Legvalószínűbb, hogy mindenről, ahogyan az ilyen találkozások alkalmával többnyire lenni szokott: közös ismerőseinkről, hogy ki hol dolgozik, ki hogyan helyezkedett el, ki házasodott meg, ki nem...
Nem emlékszem pontosan. Suksin szomorú, elgondolkodó tekintete, görcsösen összeszorított ökle, kifehéredett ujjai, olcsó melegítője és teáskannája vésődött emlékezetembe. Az alumínium teáskanna.
Aztán megtudtam, hogy forgat. Marlen Hucijevtől kapta a „belépőt" a művészet világába. Akkor rendezte A két Fedor című filmjét és Suksint kérte fel a főszerepre, mert fölfedezte benne a színészi tehetséget. Amikor megnéztem a filmet, elcsodálkoztam rajta, milyen közvetlenséggel él Vászja Suksin a filmszalagon.
Aztán kiadták az elbeszéléseit. Velük már nem lepett meg. Egyszerűségét, amellyel filmszerepében lenyűgözött, írásaiban valahogy kezdetlegesnek éreztem. Prózája nem volt rám „komoly" hatással. De jólesett, hogy kinyomtatják a barátom írásait. Kezdtem büszke lenni rá, hogy ismerem.
De igazi hivatása, a rendezés — még mindig messze volt...
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
