A hálátlan
Cipnagvari falu temetőjében annyi száz évnél magasabb kort megért Berezsiani nyugszik, hogy senkinek nem jutott eszébe Guduli századik születése napja. De nem hogy mások, maga Guduli is megfeledkezett a saját születésnapjáról.
Ma reggel a Longinoz kakassal egyidőben kelt. Először a szomszédék kutyájával zsémbelt, amely a lába körül sündörgött:
— No, te falánk dög, hány tojást fogsz ma kilopni a tyúkólamból? Azután szemrehányásokkal halmozta el a rúdról leröppenő kakast:
— Ahelyett, hogy virradatkor felkukorékolnál és előttem illegetnéd magad, inkább a tyúkjaidra ügyelj, mert ugyancsak kerülgeti őket Ardalion Brokisvili kakasa!
Ekként könnyítve a lelkén, Guduli végigment az udvaron, belépett a furnérlemezekből épített nyári konyhába, leguggolt a tűzhely elé, egy botocskával szétkotorta a hamu alatt izzó parazsat, rőzsét dobott rá, fújta-élesztgette, és amikor a tűz lángra kapott, feltette a vizesedényt. Alighogy a víz meglangyosodott, Guduli feltűrte az inge jobb ujját, átöntötte a vizet a fejősajtárba, és benyitott az istállóba. A jászolhoz kötött tehén sandán a gazdája felé fordította nagy szemét, és elbődült.
— Jó reggelt, asszonyság! — és Guduli meglapogatta az állat farát. A tehén abbahagyta a kérődzést, lassan lábra emelkedett, és hátrálva száraz helyet keresett magának, hogy megfejhessék.
Guduli odahúzta a háromlábú fejőszéket, és leült a tehén apadt tőgye mellé. Gyéren csurrant a tej.
— Rég a dögtemetőben a helyed! — förmedt Guduli a tehénre, és leoldotta a kötelét. Azután kitárta a kaput, és kihajtotta a tehenet a tarlóra:
— Eredj, te szerencsétlen, nem is tehén vagy te, hanem egy hitvány kecske!
— Jó reggelt, Guduli!
Guduli a lépcsőn ül, gondolattalanul nézi a napot, amely mint egy ágaskodó, kíváncsi kisgyerek, kikukucskál a hegyek hasadéka között.
— Jó reggelt, Guduli!
Guduli hátrafordul a köszönésre. A körtefa alatt Ucsa Melimonadze áll s a fejét vakargatja
— Hányszor mondjam még, hogy én neked nem Guduli, hanem Guduli apó vagyok, mi?!
— Jó reggelt, Guduli apó!
— Jó reggelt! Mama arra kér, adjál nekem befőttet.
Guduli elmosolyodott.
— És tejet?
— Nem, csak befőttet.
— Amíg nem iszol tejet, nem kapsz befőttet! — mondta keményen Guduli.
— Sok van? Engedd, hadd nézzem meg! - és Ucsa belekukkantott a lépcsőre állított tejesköcsögbe. — Mama a lelkemre kötötte: ne igyál nyers tejet, mint valami buta kis borjú, mert brucellózist kapsz.
— De nagyokos az anyád! Hosszú haj, rövid ész. Én magam is nyers tejen nőttem fel! — gerjedt haragra Guduli, és odanyújtotta a kisfiúnak a köcsögöt. Ucsa mély sóhajjal emelte a szájához. Guduli alig tudott elfojtani egy mosolyt, látva, hogyan dagad feszesre ivás közben a kisfiú hasa. A végén Ucsa hangos szusszantással, inge ujjával letörölve tejes felsőajkát, visszaadta a köcsögöt Gudulinak.
— Te is segíts nekem! — kérte. Guduli felnézett a napra.
— Mi az, ma nem mégy iskolába?
— Ma vasárnap van! — mondta Ucsa, és fülig szaladt a szája örömében.
— Szombat! - igazította helyre Guduli.
— Vasárnap! - ismételte meg makacsul Ucsa.
— A mindenségit! - Guduli a térdére csapott.
— Hát neked, Guduli apó, nem mindegy, hogy szombat van vagy vasárnap? Te nem jársz iskolába...
— És hányadika van?
— Huszonnyolcadika, vasárnap, november hónap, 1970 — sorolta el mosolyogva Ucsa.
— A mindenségit! - ismételte meg letörten Guduli, és felállt a helyéről.
Ügyet sem vetve a meglepődött kisfiúra, bement a házba, és megnézte az ágya fölé szögezett falinaptárt. Letépte a felső lapot, visszament a verandára, és újra leült a lépcső tetején.
— Nos, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, letelepedett az öreg mellé, és kíváncsian nézett fel az arcába.
Guduli szótlanul előhalászta a felső zsebéből a szemüvegét, feltette az orrára, és betűről betűre elolvasta, ami a naptárlapon állt:
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 54. éve
November 28 — vasárnap
A nap kél 8.06
A nap nyugszik 17.32
A nappali órák hossza 9.26
Holdtölte nov. 24.
A hold kél 10.55
A hold nyugszik 20.31
1820 — e napon született Friedrich Engels
És hasonló alapossággal olvasta el a hátlapon írottakat:
Tudja-e, hogy...
... az ember húszezer lépést tesz meg naponta. Ez a szám egy év alatt hétmillióra növekszik, tehát hetven év alatt az ember ötszáz millió lépést tesz meg. Ez körülbelül a föld és a hold közötti távolságnak felel meg...
Guduli fölnézett az égre, és meglátta a napot. Azután tekintetét nyugat felé fordította, és észrevette a fogyó holdat. A nap is meg a hold is fent volt most az égen, de Gudulinak úgy tűnt, hogy a nap sokkal közelebb van hozzá, mint a hold. Folytatta az olvasást:
... ami 384000 kilométer, kilencszer több az egyenlítő hosszánál, következésképp az ember hetven év alatt kilencszer kerülheti meg a földet.
Gudulinak ebbe a feje is beleszédült. — Hetven év alatt kilencszer, hát száz év alatt? — Guduli a lábára nézett, a térde remegett, testében olyan szörnyű fáradtságot érzett, mintha ebben a pillanatban tizenkettedszer kerülte volna meg a földgolyót. Az aggastyán merev térdére tette a kezét, és sokáig simogatta, amíg nem csillapodott a remegés. — Mit szólsz ehhez? Szóval ha ez alatt a száz esztendő alatt mást sem tettünk volna, mint Cipnagvaritól Ozurgetiig, Ozurgetitől Batumiig, Batumitól Moszkváig, Moszkvától Németországba, Németországból Amerikába vándorlunk, onnan Japánba, majd ismét Ozurgetibe és Cipnagvariba, akkor alighanem tizenkétszer kerültük volna meg a mi földünket! — Guduli elgondolkodott. — De nem így hozta a sors. — Fanyar mosolyra húzta a száját. — Egész idő alatt egy helyben topogtunk volna?... Pedig be sokat mentünk! Hány meg hány kanyargós ösvényt végigjártunk, úgy bizony! Nem panaszkodom, azért is hálás vagyok, hogy száz éven át fáradhatatlanul vittél útról útra, portáról portára, köszönöm lábam, derék segítőm, nagyon köszönöm! — mondta fennhangon Guduli, és ismét megsimogatta csontos térdét.
1970. november 28-án reggel nyolc órakor Guduli Berezsiani betöltötte a századik évét. Eszébe jutott ez Gudulinak, és a szíve szaporán verni kezdett, mint a fészkében rejtőző madárka. Izgatott lett, megrémült Guduli. Csak ifjúkorában volt ilyen heves szívdobogása, a lovasversenyek előtt, amikor nyeregbe szállt a falu főterének szélén, hogy összemérje erejét Zoszima Kerkadze ikerfiaival, meg akkor, ha meglátta ott a húgukat, Talikót. Megrémült Guduli, hogy kiszakad a szíve, s a melléhez kapott. Fél percig kalimpált az öreg szerkezet. De ez alatt a fél perc alatt egész ifjúsága elvonult Guduli lelki szemei előtt, a szíve pedig valósággal kicsusszant a tenyere alól, lódult egyet; Guduli nagyot sóhajtott, s homlokát hideg veríték lepte el. Pehelykönnyű lett a szíve, felröppent, szertefoszlott a levegőben, megsemmisült, és éppoly váratlanul visszatért, mint kismadár a fészkére; visszatért, megigazította a tollazatát, és folytatta mindennapos, szerény, egyenletes munkáját. A görcs feloldódott, a tüdő friss levegővel telt meg, Guduli inge ujjával letörölte a hideg verítéket, és kifújta magát.
Egy órával ezelőtt töltötte be Guduli a századik esztendőt, amellyel az Isten minden Berezsianit megajándékozott, és most a szokásos fürgeséggel lépte át százegyedik életéve küszöbét.
Guduli a lépcsőn lement az udvarra, végigbotorkált a gondozott ágyások között, a vízlevezető árok mentén húzódó ösvényen a vele egyidős vén körtefáig, s letelepedett árnyékába. Ucsa egy lépést se tágított mellőle.
— Nem fáj ez ennek a körtefának, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, és kirántotta a fa törzsébe belevágott fejszét.
„Kezdődik — gondolta Guduli — mostantól fogva estéig milliónyi kérdéssel áraszt majd el."
— Ha ez a fa érezne, fiam, rosszul állna a dolgunk, akkor az ember hiába akarná leimádkozni a bűneit. — Guduli újabb kérdéseket várt, de Ucsa óvatosan megérintette hüvelykujjával a fejsze csillogó élét, és maga felelt tulajdon kérdésére:
— Érzi, bizony hogy érzi! — és egyenesen odaállt az öreg mellé. Guduli eltűnődve tette rá a kezét a kisfiú lángvörös üstökére.
— Tudod-e, Ucsa, hogy a te Guduli apód ma reggel töltötte be a századik életévét? Ucsa ránézett, és elnevette magát.
— Mit nevetsz, kis prücsök?
— Te a múlt évben meg már az előző évben is százéves voltál.
— Hogyisne! - mondta csaknem sértődötten Guduli.
— Hát mennyi?
— A múlt évben kilencvenkilenc, annak előtte kilencvennyolc. Ma lettem százéves.
— Te mindig egyforma vagy — nevetett ismét Ucsa.
— Ne vigyorogj itt nekem, mint az eszelős, az apád legyen mindig egyforma, ha ezen ilyen jól szórakozol!
— Mama azt mondja, hogy te nem leszel se idősebb, se fiatalabb; ez az átkozott vénember, mondta, megállította az időt.
Guduli a kisfiú szemébe nézett, és a maga huncut gyermektekintetét pillantotta meg benne, aztán a messzeségbe bámult, és mintegy mellékesen megkérdezte:
— Nem akar meghalni, azt mondja?
— Ühüm.
— Megállította az időt, azt mondja?
— Igen, azt mondja.
— Az időt fiam, nem hogy én, de száz pár bivaly sem képes megállítani — mondta szomorúan ingatva a fejét Guduli.
— Hát ki állíthatja meg az időt? — érdeklődött Ucsa.
— Eljön a nap, és azt hiszem, magától megáll — Guduli elmosolyodott a saját szavain. Ucsa hanyatt vetette magát a fűben.
— Nézd csak, Guduli apó, az égen ott van a nap is meg a hold is.
— Láttam már, fiam.
— Egyszerre nappal is van meg éjszaka?
„Megbolondít ez a kölyök" — gondolta Guduli és nem válaszolt.
— Hogy lehet ez? — Ucsa csak nem nyugodott.
— Az ég az Isten szeme, minden együtt van benne, a nappal is meg az éjszaka is — magyarázta Guduli.
— Milyen a szeme?
— De kíváncsi vagy, te kis csörgőszarka!
— Milyen a szeme? — unszolta Ucsa. Gudulinak melege lett, kigombolta az inge nyakát.
— Neked van szemed?
— Hát ez szerinted mi? — Ucsa a szemére bökött.
— Csukd be!
Ucsa azon nyomban összehunyorította a szemét.
— Mit látsz?
— Sötét van.
— Most nyisd ki.
Ucsa tágra nyitotta a szemét.
— És most?
— Világos van.
— Lám, ilyen az Isten szeme is — mondta megkönnyebbült sóhajjal Guduli.
— Hát én vagy az Isten, az mindegy?
— Úgy ám, fiam, persze hogy mindegy! Tiéd ez az egész világ, mi lehetne benne szebb nálad?! — Ekként megajándékozván a kisfiút az egész világgal, Guduli magához vonta Ucsa lángvörös fejét. Ucsa már-már kérdezett volna ismét valamit, de Guduli a szájára tapasztotta a tenyerét, és rámordult: — Egy szót se kérdezz tőlem többet, mert megöllek és magamra is kezet emelek!
— Csak még egyetlen egy kérdést! — könyörgött Ucsa.
— Jól van, de ez legyen az utolsó! — figyelmeztette Guduli.
— Reggel a mama azt mondta, hogy az apám gazember, mocskos állat, és aljas, szemét alak. Igaz ez?
