Végre!
Ó, goromba nyári zápor,
víz hatalmas-zengő dallama!
Kertemben az aszú szilvafáról
zúdul,
mint az ifjúság maga.
Gyökerét a föld torkába dugva,
juharfa
csavarodik, forog,
zeng az ég, az ablakot benyomja,
ég és föld közt
vaskos oszlopok,
kezek,
folyók,
záporok vagyunk ma,
vár ránk mennyi munka!
Igyatok hát egyszer igazából!
Hiszen az is munka!
Ég és föld szép lakodalma, zápor!
Egyre késnek a vonatok
Egyre késnek a vonatok.
Vigyázz: zöld szemaforok égnek.
Egy szürke csillag lefutott.
Mind késnek a repülőgépek.
Barna fény pillant tétován,
egy jó század gondolkodója —
tanácsod várom már mióta,
karnyújtásnyit késik csupán.
Jövőnk árnyéka rávetül
arcképedre,
megtörik képed.
Hány éve rendületlenül
várom —
késik a gyengédséged!
A billentyűsor felkiált!
És viharzón, mint Liszt zenéje,
régi eposzból daliák
vágtatnak —
több száz évet késve...
Szeressetek, hegyek
Szeressetek, hegyek,
fenyők, szeressetek engem,
kékbe-fehérbe öltözött évek
repültek el felettem,
magukkal vitték
kedves neveid, fű, virág,
harsány színeik
felitták
a csend valamennyi árnyalatát.
Hegyek tustollával
írom a síkság múltját,
mentem lavinás meredélyen
és éveim
kanyargós, hosszú nyomát
porka havak
befújták.
Illúzióim évei —
izzó meteor-fényjelek.
Hegyek, szerettek-e engem?
Szerettek-e,
emberek?
A szó
Hegyek, titeket
kisimítani nem lehet,
gyűrődéseitek
kivasalhatatlanok.
Szabálytalanok vagytok.
A laposság — az a szabályos.
Rátok, hegyek,
hasonlatot se lelek.
Korsóba töltve
minden folyadék
az edény formáját
gyorsan kitölti.
De a szó,
mely a lélek-mélyben ég,
formáját
a léleknek megjelenti.
Az ÉJben
sötét, torzult képsorok.
A LÓban
üldöző ellenség vágtat.
Mindig,
mindig túlzengi
a torok
határát rémítő harmóniáknak.
Világra jövünk,
s már más a világ.
Az csak lepel,
mi vagyunk az alapja.
Világom leng,
libben, mint délibáb.
És a SZÓt formájának elfogadja.
Füst szikráz —
az utolsó kötet ég...
Száll az elégett betűk könnyű hamva.
De él a jel
a sátorlapok, kőlapok felett:
a gondolat ívként feszülő
HANGja.
A februári bárány
Karabásznak
(bocsáttassák meg a hasonlat)
malac-rózsaszínű az arca
a friss levegőtől.
Zavarja öles termete.
Négyszer sebesült.
Derékul harcolt bizonyára,
amikor magam-koru volt.
A birkaellés ideje van.
Szénahegyek. A szénában üregek.
Kétnapos bárányok bégetnek
a csobán örömére.
Egy fehér homlokú meg se száradt,
sír és remeg.
A juhászkutya az üregbe bújik,
melléfeküszik.
Simogatom a báránykákat. Jólesik tenyeremnek.
— Mesterségesek?
— Nem — felelte szemérmesen Karabász — :
szerelemgyerekek.
A sofőr ostobán hahotázik:
— Majd az ízükről kiderül!
A pásztor csak neveti.
Más képen vágta volna.
De hát — vendég a sofőr is.
No, jól van. A jurtában leülünk,
töltünk Dzsambul italából
a bő fakupákba. Iszunk.
Falatozgatunk kövér ürühúst.
Ritkán ejtjük a szót.
Karabász dalba fog vendégei tiszteletére.
Halkan sír a kisbárány.
Már a kutya se mentheti meg.
A jurta mögött, a szénaüregben
haldoklik a kétnapos élet.
Karabász csobán kiereszti zavartan
mély hangját.
Foltozott ölében
eldőlve fekszik a dombra.
Se apja, se asszonya, gyermeke sincs,
maga van.
Egész családja — a nyáj
meg a bárányok,
s kutyája, amely sohasem
ugatja a főnököket.
Száján a szavak
pőrék és tüzesek.
Igazi sztyepplakó:
nyírfákról énekel, juharokról...
„Pusztában magányos tüskebokor,
erdőbe vágyakozik..."
Borostás sofőröm
csak bámul maga elé.
Csend van. Csend van.
Kiszenvedett
a kisbárány a szénaüregben.
Aludj nyugodtan
Aludj nyugodtan, öregapám, te is, apám,
virrasztok helyettetek.
Hallgatnak, bámulattól tátott szájjal
a kisgyerekek.
Mindegy, felszáll-e az ember,
vagy vizesésként a kövekre leárad.
Gazdag vagyok — minden drága nekem.
Gazdag legyek — azt kívántad?
Átvágok a félelmen,
juhok csapásán megyek az éjbe,
fejemet, mint koporsót, emelem,
belemártom karom a sötétbe.
A sztyepp végtelen, ki tudná, ha nem én?
Valami zaklatja szivemet.
A sejtelem!
A hegyeknek sejtelmével
mit tehetek?
Farkaskölykök
Egy ember ment.
Sokáig ment a pusztán.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Ment, egy bozótos völgybe ért le aztán.
Farkas rejtőzött ott,
farkas-anya.
Behúzódott az üröm sűrűjébe,
vicsorgott, négy lába elnyújtva már,
sebzett torkából úgy buzgott a vére,
löketekben,
és sűrűn, mint a sár.
Ki tette? Farkas? Vadászok kopója?
Mit tudták azt a vak farkasfiak!
Csak szopták, lökdösődve és morogva,
hatalmas és közömbös anyjukat.
Éhükben elfeledték, milyen édes
a kaporvirág szagától a rét,
odatapadtak mind anyjuk sebéhez,
s mohón itták a hűlő, sűrű vért.
Itták vele együtt a bosszú szomját.
Kin állnak bosszút?
Csak állhassanak!
Nem együtt —
külön-külön megbosszulják,
egymáson is, ha összebotlanak.
Az ember pedig ment tovább tűnődve.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Farkasvadász volt.
Békén hagyta őket.
Nem védte őket már
farkas-anya.
A Farkaskölykök c. vers - oroszul, a költő előadásában / youtube
Ajnalajn
A szívünknek drágát szólítjuk így — ajnalajn.
„Keringek körülötted" — szó szerint azt jelenti,
„Magamra veszem nyavalyáidat" és „Szeretlek" —
értelmi fordítása meg ez.
Nomádkodom a fehér-fekete világon.
Építsek házat, emeletest, javallja barátom.
Én ahelyett csavargok örökkön, Afrikában, Ázsiában, Franciaföldön,
New-Yorkban dasztánokkal mondom a versem,
Alepában arabok szemét nyitom fel,
hazatérek —
nincs a zsebemben egy árva fitying sem,
majd szerzek —
s újra lovam röpítsen!
Az utolsó hordabelit
az utolsó tengerpartra!
A térképen —
öblök, szavannák, hegyek ormai — rajta!
Bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal,
milliárdok nyugosznak nyugatnak lábbal,
a mongol sztyeppék sárga szemfedője alatt
najmánok, nogájok és kazahok —
nem tudva, hogy Ázsia nyugatabb
Nyugatnál!
S Nyugat keletebbre van,
mint a Kínai-tenger,
s bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal!
Hátam mögött zúg-zeng
az utolsó tenger.
Keringj, ajnalajn, én Bolygóm!
Értelek ma,
mint senki, sohasem.
Nyavalyáidat
magamra veszem,
nomádútjaidat
becsavargom.
RAB ZSUZSA fordításai
LEONYID MARTINOV
A part meghatározása
Nem kedvelem az előszavakat. Különösen versekhez. Azoknak maguk helyett kell beszélniük Olzsasz Szulejmenov azonban megkért, hogy írjak előszót a könyvéhez (A part meghatározása 1979). Az előszavakat ő sem szereti. „De a kiadó — mondta — nagyon ragaszkodik az előszóhoz. Valamikor ön bocsátotta útjára a központi sajtóban megjelent első verseimet, kérem hát, írjon megint előszót a könyvemhez!" Hát megírtam. Nagy nehézségek árán.
Igyekeztem nem tűzdelni tele írásomat életrajzom ilyen-olyan tényeinek ismertetésével s az előszó végül olyanra sikerült, amilyennek lennie kell egy becsületes előszónak. De mitévő legyek emlékeimmel, amelyeknek ugyan nincs közük az előszóhoz, de kétségtelenül közük van nemcsak hozzám személyesen, hanem ahhoz a néphez is, amelynek fia az én Olzsasz barátom.
Kazahok!
