A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Leonyid Martinov. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Leonyid Martinov. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 28., szombat

Egy pályatárs Leonyid Martinovról


SZERGEJ ZALIGIN
A költő


Szergej Zaligin
Leonyid Martinov költőnek született, soha, semmilyen körülmények között nem lehetett volna más. Költőnek szánta a természet, és azzá is vált. A természetnek ezt az akaratát senki meg nem másíthatta volna, úgy hiszem, még Martinov sem.


Magam nagyon régen ismertem meg Martinovot, csaknem fél évszázada, és mindig éppen ezt csodáltam benne, amit sem magamban, sem más írókban nem fedeztem fel, bár sokuk legalább ugyanannyi ideig munkálkodott az irodalomban, s teljesen megérdemelt hírnevet és általános elismerést vívott ki magának.


Úgy hiszem, nem találkoztam még egy emberrel, akiben ennyire kifejeződött volna az elhivatottsága. Kérdezhették Puskinról, Arisztotelészről - válaszolt; faggathatták az antibiotikumokról, az emberré válás hipotéziseiről vagy éppen ebédelési szándékáról - minden szavában a költő nyilatkozott meg. De nem úgy, hogy cikornyásan vagy versformában fejezte ki magát, dehogyis, ezt az embert egyszerűen áthatotta a költészet, és ezt állandóan érezni lehetett. Martinov annyira költő volt, hogy el sem lehetett volna őt képzelni mondjuk az írószövetség valamelyik vezetői beosztásában, és biztosan ő maga is igencsak meglepődik, ha valaki azt indítványozza neki, vállaljon funkciót.


Hivatali szoba, és benne Martinov?! No nem, ez lehetetlen! Még egy szakmai megbeszélésen is nehezünkre esett őt elképzelni, és a mai napig sem értem, hogy ez az ember tagja — méghozzá példás tagja - volt a moszkvai írószervezet felvételi bizottságának!


Martinov apa sem volt, s ezt is nagyon természetesnek vehetjük: mindig foglalt volt a karja, csakhogy nem gyereket, hanem verseket dajkált.


Ilyen benyomást keltett bennem már az első találkozásunkkor, és ez a találkozás is tipikusan martinovi modorban zajlott le.


Omszkban került rá sor, főiskolás voltam, és írtam egy elbeszélésfélét. Rendszertelenül, két-három évente egyszer kiadtak akkoriban Omszkban egy almanachot, és a kiadóban azt mondták, Martinov gyűjti hozzá a kéziratokat, neki adjam át olvasásra az elbeszélést.


A Krasznije Zori utcában, ha jól emlékszem, a 30-as szám alatt, megtaláltam a keresett épületet, egy földbe süllyedt, faburkolatú kis házikót. A házikóban öreg nénike fogadott, akiben azonnal felismertem Martinov édesanyját. Aztán megpillantottam egy hegyes szakállú öregembert, és rögtön láttam, hogy az az édesapja, majd egy viszonylag fiatal embert, a fivérét.


Az én szememben valamennyien hasonlítottak egymásra és Leonyid Martinovra, akit akkor már, legalábbis látásból, jól ismertem.


Az öreg néni megkérdezte tőlem, ki vagyok. Megmondtam neki.
— Persze, persze — kapta fel a hangját. — Lonya várja magát a kertben. Menjen ki hozzá, kérem.


Az udvarról nyílt a ház bejárata, és amikor beléptem a házba, nem vettem észre a kertet, de az ajtóból sem látszott belőle semmi. Igaz, két vékony korlát választotta el az udvartól, amögött pedig laboda burjánzott.


Én aztán láttam elég labodát életem során - a kolhozmezőkön, a barnauli üres telkeken, kiégett portákon a háború után, a növényvilág királya volt itt a laboda, és mi, gyerekek tudtuk is értékelni: széles utakat, titkos ösvényeket törtünk a sűrűjébe, ahol keresve sem találtak ránk a felnőttek, de ilyen dzsungelt, amilyen a Martinovék kertjét elárasztotta, álmomban sem láttam - két ujjnyi vastag, két méter magas növények sűrűsödtek itt, közöttük éjszakai sötétség, habár íelettük fényesen sütött a nap.


Gondolkodtam egy ideig, aztán nekivágtam ennek a dzsungelnek: átléptem a korlátokon, és elindultam a szűk ösvényen... Sötét, fülledt a levegő, csak elöl világol valami, ott, ahova ez a szűk, jól kitaposott ösvény vezet.
Mentem a fény felé, és hamarosan ott találtam magam egy hat-hét méter átmérőjű szabályos körben, ahol a laboda le volt taposva, és a tisztáson Martinov rövidnadrágban meg pamutsapkában, eléggé szapora és határozott léptekkel, egyik kezében papírlapot tartva, rótta a köröket: olvasott valamit... Verset olvasott.


Észrevett, de intett a kezével, hogy várjak, ne zavarjam.
Vártam. Tett még egy-két kört a tisztás peremén, halkan mormolta a verset, aztán megállt velem szemben.
- Szóval, maga Zaligin? - kérdezte. Igenlően válaszoltam.
- Szóval, maga írta azt az elbeszélést. 
-Én.
- A hidrotechnikus a főhőse, igaz? 
- Igaz...
- Es miért ő?
- Nyilván azért, mert magam is hidrotechnikai szakon tanulok.
- Nyilván azért — erősítette meg ó is. — És ez teljesen érthető. Az nagyon jó, ha az író ismeri a hőse szakmáját. De az már nem jó, azt már nem értem, hogy a maga hőséből miért nem árad a hínár szaga.
Kissé zavartan azt mondtam:
- Úgy hiszem, ez nem feltétlenül fontos...
- Hogy mondhat ilyet?! Hogy lehet,  hogy egy hidrotechnikus számára ez nem fontos?! Gondolja meg, hogy mit beszél!
- Nem egészen értem magát! — mondtam, és valójában egy cseppet sem értettem Martinovot.
- Az öreg hiba, hogy nem ért engem! Hallja?! Az öreg hiba, az semmi jót nem jelent, ha maga mint hidrotechnikus, azt hiszi, nem kell hínárszagot árasztania. — Nyomatékképpen beleszagolt a levegőbe. - Ez öreg hiba! És biztosan azért gondolkodik így, mert még fiatal. Még nem dolgozott úgy istenigazából, és nem tudja, milyen szaga van egy hidrotechnikusnak. Figyeljen rám! Amíg saját magán nem érzi meg a hínárszagot, addig csak névleg hidrotechnikus!


Martinov egy szót sem szólt többet az elbeszélésemről. És bizonyára helyesen tette: gyönge volt ez az írás, sohasem vettem elő, hogy átdolgozzam, sőt eldobtam, és ha most emlékszem belőle valamire, akkor az nem több, mint amit Martinov mondott róla annak idején.


Később az omszki írószervezet összejövetelein találkoztam Martinovval. Tízen-tizenöten szoktunk összejönni, mindig megvitattunk valamit, vitatkoztunk erről-arról, és azt hiszem, hogy Martinov, aki akkor már igen tapasztalt, ismert költő volt, igencsak unatkozhatott velünk, kezdőkkel, aligha lelt bennünk örömet, de mégis látogatta a „csütörtököket", éspedig nyilván azért, mert közte és köztünk, kezdők között, ott ült Viktor Utkov, a szervezet vezetője, egy érdeklődő és érdeklődést keltő ember, azonkívül időnként benézett hozzánk még egy igazi és rendkívül érdekes költő meg tudós, Pjotr Ljudovikovics Dravert, aki egészen más alkatú és tehetségű ember volt, mint Martinov, így aztán mindannyian jól szórakoztunk: Martinov és Dravert vitatkozott, mi pedig hallgattuk őket.


Martinov szerényen, mintegy magába merülten vitatkozott. Dravert viszont, ösztönös, heves természet lévén, szentül meg volt győződve arról, hogy mindenben neki van igaza, nem tűrt semmilyen ellenvetést.


Dravert viszonylag kevéssé ismert költő maradt, ellenben naggyá lett mint tudós: ő alapozta meg a szovjet meteoritkutatást. Nagy mennyiségű meteoritot gyűjtött össze, és Omszkban sok legenda terjedt el arról, hogyan végezte ezt a gyűjtést. A főiskolán több geológiai előadást hallgattam Dravert professzortól, aki aztán teljesen áttért arra a tudományos és expedíciós munkára, amelyhez mi, diákok nem is konyítottunk: meteorit - no és aztán?! Kinek van arra szüksége? Nem tudtuk, hogy közeleg a világűr meghódításának a kora. Dravert tudta ezt, és mindennap erre várt.
No de kanyarodjunk vissza. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy néhány évvel, pontosabban egy vagy két esztendővel később együtt dolgoztam Martinovval az Omszkaja Pravda című területi lapnál. Az akkori előírás szerint két úgynevezett tárcaíró-tudósító kapott státust a szerkesztőségben. Könnyű és viszonylag jól fizetett állás volt ez. Havonta két írás, bármilyen témában, a többi idő szabad, havi fizetés plusz honorárium.


Az egyik státust Martinov töltötte be, a másikat én. A szerkesztőségi értekezleteken engem mindig dicsértek, őt mindig korholták.


Akkor úgy véltem, az természetes, hogy én jó tárcákat írok, Martinov pedig rosszakat. Néha kételkedtem ugyan e megállapítás igazában, de kételyemet nem tudtam kellően alátámasztani, inkább az a formális következtetésem zavart, hogy Martinov neves költő, már fiatal korában is írt karcolatokat, azok megjelentek, és tetszettek nekem, de most úgy alakult, hogy ő nem tud jókat írni, én pedig tudok. Ez az okoskodás valahogyan sántított. Egyéb kételyem azonban nem támadt.


Sok évvel később, amikor első cikkemet írtam Martinov művészetéről, átlapoztam a majdnem húsz évvel azelőtti újságkötegeket, és minden megvilágosodott előttem. Istenem, milyen sablonos tárcákat írtam én, és milyen nem mindennapiakat ő! Már a témájuk sem volt hétköznapi, olyanokat csakis ő találhatott, senki más. Írt például az egyik parti vízmű mentőjéről, aki maga nem tudott úszni, de jól bánt az evezőkkel és a mentőfelszereléssel, és már több embert kimentett az Irtisből.


— Úszni nem tud, ez igaz — írta Martinov —, de mivel ő maga is veszélybe került néhányszor, és kimentették, ezért nagyon jól tudja, hogyan kell csinálni.


Vagy vegyük az öreg kovácsot, aki levelet ír Mihail Ivanovics Kalinyinnak, s arra kéri, adjanak neki lakást, egész életében földkunyhóban lakott vagy ágyrajáró volt, de a levélben kiköti: „Azt kérem, hogy a lakás a gyár közelében legyen, mert ha nem hallom a kovácskalapácsot, elkerül az álom."


Vagy egy harmadik, tipikusan martinovi téma.
Omszkban, amely már akkor legalább 350 ezer lakost számlált, még nagyon sokan tartottak tehenet, és nyáridőben reggel meg este, amikor a csordások a legelőre, majd hazafelé terelték az állatokat, a központot kivéve az egész város tehénbőgéstől visszhangzott.


És Martinov rátalált egy asszonyra, aki „Omszk város főcsordása" volt, és karcolatot írt róla. Mert hiszen a tárcaíró-tudósító sohasem kapott konkrét feladatot, mindig úgy választotta meg a témát, hogy minél változatosabb és érdekesebb legyen a lap. Martinov is így válogatott... És mindig talált valamit.


A szerkesztőségi értekezleteken meg szapulták — miket ír folyton?! Honnan kaparja elő ezeket? „A mentő nem tud úszni... hiszen ez szégyen, elvtársak, a mi tudósítónk pedig majdhogynem pozitív hőst csinál egy ilyen emberből!"


Pedig Martinov nagyon nem szerette, ha szidták, szenvedett, gyötrődött ilyenkor, ezt biztosan tudom.
Paprikavörös lett az arca, a mennyezetet nézte és csak foghegyről válaszolgatott. Aztán megkérdezte:
- Befejezték?
- Magának tán ez kevés? 
 -Szóval, befejezték... Elmehetek? 
Felállt, és elment.


És minden munkatárs kissé furcsán érezte magát. Nem állítom, hogy lapunk szerkesztőségében már akkor voltak ellenfelei meg rosszakarói, nem, ilyesmiről csak jóval később lehetett beszélni, egyszerűen nem értettük őt, nekünk amolyan „tipikus", az olvasó számára teljesen érthető anyagokra volt szükségünk, ezért folyton ilyen szemszögből ítéltük meg az írásait: „Az olvasó nem érti!"


Én más okból is kellemetlenül éreztem magamat ezeken az értekezleteken: tudtam, hogy Martinov és a felesége ebből a tárcaírói fizetésből él, míg nekem ez csak mellékkereset volt, hiszen mint főiskolás ösztöndíjat kaptam, azonkívül földrajzot adtam elő a munkásfakultáson, és jól kerestem a nyári szakmai gyakorlatokon meg a szünidőben, mert szakemberhiány miatt minket, főiskolásokat, mérnöki beosztásban alkalmaztak.


Azonkívül — ezt is tudtam - Leonyid Nyikolajevics azokban az években írta később híressé lett - az „Igaz történet Uvenykajról", a „Mese Vaszilij Tyumenyec atamánról", „A tobolszki krónikás", a „Háziszőttes Vénusz" című történelmi műveit.


A szerkesztőségi értekezletekről egyenesen hazament Krasznije Zori utcai lakásába, pontosabban abba a kis szobába, amelyet ketten laktak Nyina Anatoljevnával, és ott dolgozott. Parányi volt ez a szoba, az íróasztalt is csak egy bicegő alkalmatosság helyettesítette.


A háború előtt Martinovék és Utkov igen gyakran eljöttek hozzám a Szibakára röplabdázni. Lunacsarszkij művelődési népbiztos nevezte el találóan Szibakának (Szibériai Akadémia) az omszki mezőgazdasági főiskolát. („Hiszen ez valóságos mezőgazdasági akadémia, ugyanolyan, mint a moszkvai Tyimirjazev!" — kiáltott fel, amikor meglátogatta az omszki főiskolát.)


Akkor én már elvégeztem a Szibakát, a hidrotechnikai meliorációs tanszéken dolgoztam mint tanársegéd, saját szobám volt az „aspiráns-házban", amely gyönyörű környezetben épült: köröskörül nyírfaerdők, különféle kultúrákkal bevetett kísérleti parcellák, s nem messze az Irtis kanyargott a parti cserjék zöld sávjai között. Omszki ismerőseim szívesen jártak ki ide, a városon kívülre.



2012. január 26., csütörtök

Leonyid Martinov versei


Vércsepp


Infúziós
Lángolásunk,
És fölhabzunk a vitában,
Végtelen sok kiáltásunk,
Mint a csepp az óceánban.


Akarom,
Hogy szóba öltve
Annyi láng és hév pezsegjen,
Mintha vércsepp tündökölne
Földgolyónál nehezebben.




Mit adjak még nektek én


Két hugocskám, ne legyetek 
Hozománytalan jegyesek - 
Most a táskájukba teszek 
Tánchoz illő lemezeket -


Mit adjak még nektek én? 
Arcotokra pírt, kedveset? 
Mit adjak még nektek én? 
Fénylő holdat, mi fenn lebeg, 
Fenn a jobb vállatok felett?


Mit adjak még nektek én? 
Békét, józan, jó férjeket, 
Bíbor ősz fényét, meleget?


Mit adjak még nektek én?




Logosz


Fölmordult a
Mennyek riadója,
A magas ég küszöbén dobogva,
Dörgés hangja, harsány, mint a Logosz.


— Logosz! Ugyan mi is ez a Logosz?


Ó, mert a múlt logikája mondta, 
Minden sztoikus bölcs azt tartotta, 
E szó a világ-értelem kulcsa, 
S a gnosztikus istenének tudta... 
No most — Logosz — ez a Végzet hangja. 
Dohogsz, próféta s költő haragja, 
Borongsz, űr és űrhajó magadba, 
Suhogsz, gép és pilóta magasba -


S kürt-hang, mi várat dönt, úgy záporoz!


— Hát, hang, mi lobogsz, mind te vagy, Logosz?


Nem; önértéket szigor sokszoroz, 
Hogy égből mélybe ne lökjön a rossz. 
Látja Ti-Vakságtok ezt — bizonyos?




Falumba kellene mennem


Januárban kéne már,
Bár az udvar jégben áll,
Mégiscsak falumba mennem.
Mit művelt ott január?
Vettek-e Újesztendőre
Színes televíziót?
Könyvem, mit adtam örökbe,
Sokan olvasták-e ott?
Fiatalok, nem a vének,
Csak elolvasták talán,
Bár magukról csekélységet
Lelhettek benne csupán.
Nyilván másutt, más formában
írtam róluk verseket,
Ha nem az „Izvesztyija"-ban,
Más lapokban, úgylehet.
Ám szemük bármire villan,
Hol szülőföldem ragyog -
„Pravdá"-ban vagy „Krokogyil"-ban, —
Azt hiszik: ez én vagyok.
Így becsültök! - meglátjátok,
Őszinte szó sosem árt!
Nyárra tán olvashatjátok
Januárt és februárt.




Szépség


Az irigyek s gazemberek 
Világa mind veszélyesebb...


A szépség egyre vétlenebb, 
Bajosabb, tündökletesebb.


Hogy ne bántsanak téged itt 
És el ne űzzön a világ, 
Mutasd föl hegyes körmeid — 
Ne félj, ez sose lesz hibád, 
Sőt még reád rossz fényt se vet, 
S ámulnak a gazemberek.


A szépség pedig fölnevet, 
Oly búsan, szinte pityereg.




A népiség ismérve


Falucska,
Mint tündérszép leányka, 
Miért búvik el fácskáid árnya 
Mögé földed gombája, virága -
Mind, mi lényeged örök sajátja?


Szelíd alázatosom, te drága,
Míg számolsz, haszonra szert mint tehetsz,
Maradtál-e olyan mértékletes,
Amilyen vagy, mikor birkát terelsz,
Melyből suba épp méretedre lesz,
S oly házias, de nem csak hogy szerezz?


Ne szánd, hogy közkincs, s köztünk terjedez 
Mind, mi benned jó s arra érdemes!


Nem parádéd, bármily tökéletes, 
Nem is a szertartás, az illemes, 
De nagyszerűséged, mely tényleges 
S takarosságod, a természetes, 
Tudom, a népiség ismérve ez.




Tudom, milyen a Szerelem


Tudom,
  Milyen a Szerelem. 
Mikor szeretők bújnak ágyba, 
Szirmait szedve lelkesen, 
Ízlelni, mit terem virága,
  Nem, az nem mindig - Szerelem!


S feltételed bármi legyen, 
Hegymagas kupola s alatta 
Bármily harang-dörgedelem, 
Szerelmes szókat zengve fenn -
  Nem, ez se mindig Szerelem!


Sőt, ha még azt is megérezted, 
Szép, selymes fejek közt, igen, 
Bársony-brokát babák közt, sejtett 
Coboly szemöldöke milyen — 
  Nem, ez akkor se Szerelem!


De ha nem bársonyt simogattál, 
Hanem Vas Szüzet hódítottál -
Befele szúrt, kifele nem — 
  Nem, ez akkor se Szerelem!


Nevét ne szennyezd be soha!
Ő haragtól
Talpig fehérben
Töri a Vas Szüzet keményen,
S félrebillen a kupola.
És erős kézzel bosszút áll
Férfi s nő ellenfeleden.
Milyen is ő, érted-e már?
Tudom,
Milyen a Szerelem!




A Harc c. vers eredeti szövege
Harc


Lányka,
Kézen fogtam vigyázva.


S a lányka.
Mint farkas-szukácska.
Látszatra volt gyönge csupán.


S harc tört ki köztünk ezután.


De én makacs voltam, hiába: 
Magammal vittem a könyvtárba. 
Ahol könyv hátán könyv szorong.


A kislány hallgatag, mogorva. 
Mintha észre se vette volna 
Mindazt, mit tudni jó dolog.


Gyerünk, gyerünk csak szaporán, a
Művészeti galériába
Kéne már mennünk, tudhatod!


De ő mindegyre hallgatott. 


Csak moziba kívánkozott.


GARAI GÁBOR fordításai


Néhány szó Leonyid Martinovról:


Sz. 1905, Omszk-mh. 1980, Moszkva. A szibériai költészet termékeny alakja. Értelmiségi középcsaládból származott, földrajz és geológiai tanulmányokat folytat. Érdekli a szibériai folklór. A forradalom miatt megszakadnak tanulmányai. Később a formabontó költészetei irányzatokat követi. 1932-ben ellenforradalmi propaganda vádjával letartóztatják s Vologdában él száműzetésben 1935-ig. Költészete valójában a második világháború, illetve Sztálin halála után bontakozik ki a maga teljességében. Jelentős műfordító, a magyar költészet jó ismerője, Petőfi és Ady elismert fordítója. Mellszobra ott áll a kiskőrösi Petőfi múzeum műfordítói szoborkertjében. Életének utolsó szakaszában önéletrajzi fogantatású novellái jelentősek. Önkezével vetett véget életének.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/8. sz. 93-98. oldalak)

2011. november 23., szerda

Olzsasz Szulejmenov verseiből


Zápor


Végre!
Ó, goromba nyári zápor,
víz hatalmas-zengő dallama!
Kertemben az aszú szilvafáról
zúdul,
mint az ifjúság maga.
Gyökerét a föld torkába dugva,
juharfa
csavarodik, forog,
zeng az ég, az ablakot benyomja,
ég és föld közt
vaskos oszlopok,
kezek,
folyók,
záporok vagyunk ma,
vár ránk mennyi munka!
Igyatok hát egyszer igazából!
Hiszen az is munka!
Ég és föld szép lakodalma, zápor!




Egyre késnek a vonatok


Egyre késnek a vonatok. 
Vigyázz: zöld szemaforok égnek. 
Egy szürke csillag lefutott. 
Mind késnek a repülőgépek. 
Barna fény pillant tétován, 
egy jó század gondolkodója —
tanácsod várom már mióta, 
karnyújtásnyit késik csupán.
Jövőnk árnyéka rávetül 
arcképedre,
megtörik képed. 
Hány éve rendületlenül 
várom —
késik a gyengédséged! 
A billentyűsor felkiált! 
És viharzón, mint Liszt zenéje, 
régi eposzból daliák 
vágtatnak —
több száz évet késve...




Szeressetek, hegyek


Szeressetek, hegyek, 
fenyők, szeressetek engem, 
kékbe-fehérbe öltözött évek 
repültek el felettem, 
magukkal vitték 
kedves neveid, fű, virág,
harsány színeik
felitták
a csend valamennyi árnyalatát. 
Hegyek tustollával
írom a síkság múltját, 
mentem lavinás meredélyen 
és éveim
kanyargós, hosszú nyomát 
porka havak 
befújták. 
Illúzióim évei — 
izzó meteor-fényjelek. 
Hegyek, szerettek-e engem? 
Szerettek-e, 
emberek?




A szó


Hegyek, titeket 
kisimítani nem lehet, 
gyűrődéseitek 
kivasalhatatlanok. 
Szabálytalanok vagytok. 
A laposság — az a szabályos. 
Rátok, hegyek, 
hasonlatot se lelek. 
Korsóba töltve
minden folyadék 
az edény formáját
gyorsan kitölti. 
De a szó,
mely a lélek-mélyben ég, 
formáját
a léleknek megjelenti. 
Az ÉJben
sötét, torzult képsorok. 
A LÓban
üldöző ellenség vágtat. 
Mindig, 
mindig túlzengi
a torok
határát rémítő harmóniáknak. 
Világra jövünk,
s már más a világ. 
Az csak lepel,
mi vagyunk az alapja. 
Világom leng,
libben, mint délibáb.
És a SZÓt formájának elfogadja. 
Füst szikráz —
az utolsó kötet ég... 
Száll az elégett betűk könnyű hamva. 
De él a jel
a sátorlapok, kőlapok felett: 
a gondolat ívként feszülő 
HANGja.




A februári bárány


Karabásznak
(bocsáttassák meg a hasonlat)
malac-rózsaszínű az arca
a friss levegőtől.
Zavarja öles termete.
Négyszer sebesült.
Derékul harcolt bizonyára,
amikor magam-koru volt.
A birkaellés ideje van.
Szénahegyek. A szénában üregek.
Kétnapos bárányok bégetnek
a csobán örömére.
Egy fehér homlokú meg se száradt,
sír és remeg.
A juhászkutya az üregbe bújik,
melléfeküszik.
Simogatom a báránykákat. Jólesik tenyeremnek.
—  Mesterségesek?
—  Nem — felelte szemérmesen Karabász — :
szerelemgyerekek.
A sofőr ostobán hahotázik:
—  Majd az ízükről kiderül! 
A pásztor csak neveti. 
Más képen vágta volna.
De hát — vendég a sofőr is.
No, jól van. A jurtában leülünk,
töltünk Dzsambul italából
a bő fakupákba. Iszunk.
Falatozgatunk kövér ürühúst.
Ritkán ejtjük a szót.
Karabász dalba fog vendégei tiszteletére.
Halkan sír a kisbárány.
Már a kutya se mentheti meg.
A jurta mögött, a szénaüregben
haldoklik a kétnapos élet.
Karabász csobán kiereszti zavartan
mély hangját.
Foltozott ölében
eldőlve fekszik a dombra.
Se apja, se asszonya, gyermeke sincs,
maga van.
Egész családja — a nyáj
meg a bárányok,
s kutyája, amely sohasem
ugatja a főnököket.
Száján a szavak
pőrék és tüzesek.
Igazi sztyepplakó:
nyírfákról énekel, juharokról...
„Pusztában magányos tüskebokor,
erdőbe vágyakozik..."
Borostás sofőröm
csak bámul maga elé.
Csend van. Csend van.
Kiszenvedett
a kisbárány a szénaüregben.




Aludj nyugodtan


Aludj nyugodtan, öregapám, te is, apám,
virrasztok helyettetek.
Hallgatnak, bámulattól tátott szájjal
a kisgyerekek.
Mindegy, felszáll-e az ember,
vagy vizesésként a kövekre leárad.
Gazdag vagyok — minden drága nekem.
Gazdag legyek — azt kívántad?
Átvágok a félelmen,
juhok csapásán megyek az éjbe,
fejemet, mint koporsót, emelem,
belemártom karom a sötétbe.
A sztyepp végtelen, ki tudná, ha nem én?
Valami zaklatja szivemet.
A sejtelem!
A hegyeknek sejtelmével
mit tehetek?




Farkaskölykök


Egy ember ment.
Sokáig ment a pusztán.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Ment, egy bozótos völgybe ért le aztán.
Farkas rejtőzött ott,
farkas-anya.
Behúzódott az üröm sűrűjébe,
vicsorgott, négy lába elnyújtva már,
sebzett torkából úgy buzgott a vére,
löketekben,
és sűrűn, mint a sár.
Ki tette? Farkas? Vadászok kopója?
Mit tudták azt a vak farkasfiak!
Csak szopták, lökdösődve és morogva,
hatalmas és közömbös anyjukat.
Éhükben elfeledték, milyen édes
a kaporvirág szagától a rét,
odatapadtak mind anyjuk sebéhez,
s mohón itták a hűlő, sűrű vért.
Itták vele együtt a bosszú szomját.
Kin állnak bosszút?
Csak állhassanak!
Nem együtt —
külön-külön megbosszulják,
egymáson is, ha összebotlanak.
Az ember pedig ment tovább tűnődve.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Farkasvadász volt.
Békén hagyta őket.
Nem védte őket már
farkas-anya.




A Farkaskölykök c. vers - oroszul, a költő előadásában / youtube




Ajnalajn


A szívünknek drágát szólítjuk így — ajnalajn. 
„Keringek körülötted" — szó szerint azt jelenti, 
„Magamra veszem nyavalyáidat" és „Szeretlek" — 
értelmi fordítása meg ez.


Nomádkodom a fehér-fekete világon. 
Építsek házat, emeletest, javallja barátom. 
Én ahelyett csavargok örökkön, Afrikában, Ázsiában, Franciaföldön, 
New-Yorkban dasztánokkal mondom a versem, 
Alepában arabok szemét nyitom fel, 
hazatérek —
nincs a zsebemben egy árva fitying sem, 
majd szerzek —
s újra lovam röpítsen! 
Az utolsó hordabelit
az utolsó tengerpartra! 
A térképen —
öblök, szavannák, hegyek ormai — rajta! 
Bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal, 
milliárdok nyugosznak nyugatnak lábbal, 
a mongol sztyeppék sárga szemfedője alatt 
najmánok, nogájok és kazahok — 
nem tudva, hogy Ázsia nyugatabb
Nyugatnál! 
S Nyugat keletebbre van,
mint a Kínai-tenger,
s bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal! 
Hátam mögött zúg-zeng
az utolsó tenger. 
Keringj, ajnalajn, én Bolygóm! 
Értelek ma, 
mint senki, sohasem. 
Nyavalyáidat
magamra veszem, 
nomádútjaidat
becsavargom.


RAB ZSUZSA fordításai




LEONYID MARTINOV
A part meghatározása


Nem kedvelem az előszavakat. Különösen versekhez. Azoknak maguk helyett kell beszélniük Olzsasz Szulejmenov azonban megkért, hogy írjak előszót a könyvéhez (A part meghatározása 1979). Az előszavakat ő sem szereti. „De a kiadó — mondta — nagyon ragaszkodik az előszóhoz. Valamikor ön bocsátotta útjára a központi sajtóban megjelent első verseimet, kérem hát, írjon megint előszót a könyvemhez!" Hát megírtam. Nagy nehézségek árán.
Igyekeztem nem tűzdelni tele írásomat életrajzom ilyen-olyan tényeinek ismertetésével s az előszó végül olyanra sikerült, amilyennek lennie kell egy becsületes előszónak. De mitévő legyek emlékeimmel, amelyeknek ugyan nincs közük az előszóhoz, de kétségtelenül közük van nemcsak hozzám személyesen, hanem ahhoz a néphez is, amelynek fia az én Olzsasz barátom.


Kazahok!

2011. július 23., szombat

Leonyid Martinov: Évek, történetek

A muzsik unokaöccse


Tegnap olvastam a Pravdában, hogy az Omszk környéki híres fenyvesben működik a csernolucsjei szívszanatórium. Itt az alkalom, hogy végre-valahára szóljak Jevlampij Minyinről, aki maga is erről a vidékről származott, és még fél évszázaddal ezelőtt példájával bizonyította, hogy a csernolucsjei fenyvesek levegője nemcsak a tüdő és a szív, de a lélek és értelem orvossága is, ha ugyan különválaszthatjuk a kettőt. Képzeletem élénken vetíti elém az erdőség varázsát. Hisz majdnem Csernolucsje, Jevlampij szülőfaluja mellett fekszik Krasznojarka, ahol egy házikóban ott őrzik a rőt hajú, robusztus termetű, tősgyökeres szibériai könyves-embernek, Nyikolaj Csernakovnak, az omszki Szibkrajizdat egykori vezetőjének értékes könyvgyűjteményét. Ugyanez a tájék volt, hallomásból tudom, Georgij Vjatkinnak, a Hlaminszkon túli kozák költőnek is a szülőföldje. így igazán nem meglepő, hogy ezekből az északi erdőségekből jött Jevlampij Minyin is, a művelt könyves, író és költő.


Falusi gyerek volt. Az elemiben elért kitűnő eredményei alapján felvették az omszki tanítóképzőbe. De a világháború nem tanítót, hanem zászlóst faragott Jevlampijból. Harcolt, aztán ki tudja miért - sohasem kérdeztem tőle - öngyilkosságot kísérelt meg, de életben maradt, és mohó vágy ébredt benne az alkotásra. Egyszóval, amikor megismerkedtem vele az omszki íróközösségben, egy gyár, ha jól tudom, az élesztőgyár igazgatója volt, és egyben költő, ezért irodalmi pártfogói, Zazubrin és Bászov segítségével átment a Szibkrajizdatba dolgozni, a könyvkereskedés igazgatója lett, hogy szabad idejében termelési regényt írhasson.


Erről a regényről, Szibériában az első helyi anyagon íródott termelési regények egyikéről nemrégiben, a Szibirszkije ognyi ötvenéves évfordulójával kapcsolatban megjelent néhány említés a sajtóban. A jövendő irodalomtörténészek bizonyára nemegyszer kezükbe veszik még Jevlampij Minyin szóban forgó munkáját, ezt a konok, állhatatos munkát, amelyet - mostanában divatos kifejezéssel élve - második műszakjában, azaz főleg éjszakánként írt, amikor újra az élesztőgyár igazgatója lett, azonosult regénye hősével, vagy inkább szétosztotta magát szereplői közt. Az övéhez hasonló kis gyárak munkássága rendszerint a parasztság köréből toborzódott, ahonnan ő maga is származott. Emlékszem, Jevlampij Andrejevics, aki majd kétszer idősebb volt nálunk, ifjonc költőknél és művészeknél, nem sokat időzött a kor bonyolult témáinál, jóllehet éltek még az éhség és összeomlás nyomai, nem beszélt a hétköznapi nyomorúság, az iszákosság, rossz gazdálkodás, százféle betegség témáiról sem. Egyszóval, nem fecsegett minderről. Jevlampij, a régi „lét" elmélyült átalakítója, írt. Konok állhatatossággal és becsülettel írta ezt a munkáséletből vett regényt, prózája bennem, a korán újságíróvá lett kamaszban természetes tiszteletet ébresztett, noha — ó, a fiatalság hebehurgyasága! — lírája sokkal közelebb állt hozzám.


Ilyesfajta verseiért rajongtam: „Vak vihar tombol most szerte, ledönti a fáradt utast, falvak fáklyái vonják fénybe az országutat". De legtöbbre tartottam ezt az egyetlen sort: „Elnézlek, asszonyok, ti fehér fajdcsapat!"


Így írt egy versében, pontosabban annak zárósorában Jevlampij Minyin, s ez a sor lelkesedésre és örömteli izgalomra hangolt.


Nem, korántsem volt nőgyűlölő, boldog házasságban élt feleségével, egy barna, bájos tanárnővel, két gyermekük volt, egy fiú meg egy lányka, és gondolom, hogy jólelkű felesége nem neheztelt rá a nők ironikus megítéléséért... A feleségét nem faggattam, de tőle egyenesen megkérdeztem: az asszonyok csakugyan mindennél inkább fehér fajdcsapatra emlékeztetik? Vajon nem csupán Anna Ahmatova bosszantására, a Fehér madárcsapat című versére írta ezt a sort ő, a nyakas paraszt, és egyáltalán, vajon nem póz-e ez nála? Emlékszem, elmosolyodott de semmit sem felelt, és hallgatásában kérdést sejtettem: ugyan mit értesz te az asszonyokhoz? De ez a kérdés kimondatlan maradt, mert Jevlampij mit sem törődve az évtizedes korkülönbséggel, becsülte bennem, az ifjoncban, a költőt.


A költő- és írónőket, és egyáltalán az értelmiség női képviselőit, mintegy saját tézisének megerősítéseként — a nők és a fehér fajdok hasonlatosságáról — legjobb esetben is gúnyosan kezelte. Találgattam - talán terhére voltak, nyaggatták, mint a könyvek birodalmának urát és elosztóját: „Jevlampij Andrejevics, ha nincs meg, rendelje meg a központból!"; vagy a gyűléseken: „Jevlampij Andrejevics, mit tart ön a triolettjeimről?" - „Semmit se, bocsásson meg, elgondolkoztam amíg olvasott, nem hallottam!" — „Á, értem! Nos, akkor olvassa fel a saját verseit!" — „Ó, én jórészt prózát írok!" — „Hát akkor jöjjön el vendégségbe és olvassa fel!" - „Köszönöm, de nem érek rá, termelési regényt írok!" - felelte a szibériai vadonok szülötte, ez a látomásos költő, aki előtt nőarcú fehér fajdok bontakoztak ki Omszk kavargó hóförgetegei-ből.


Nem járt vendégségbe, különösen az irodalmi szalonokat kerülte, a szalonok háziasszonyai pedig ahol tudták, megbosszulták távolmaradását. Egyesek azt terjesztették, hogy a feleségétől tart, ő nem engedi. Mások meg, hogy szó sincs a feleségéről, hanem parasztos Jevlampij nevét szegyeli, amely a „lámpá"-ból, no meg a falusi pap szeszélyéből született, jóllehet nincs miért szégyenkeznie Jevlampijnak, mert keresztneve kellemetlen hangzását elnyomja a jó hangzású családnév: Minyin! - Persze, Minyin és Pozsarszkij! - De Jevlampij Minyin nem törődött a szóbeszéddel, ahogy nem adott a hízelgésre sem.


Csak egy fiatal írónőnek, egy okos, udvarias, kitartó és csinos lánynak, aki ügyesen használta fel szépségét és kifinomult pszichológiai érzékét, sikerült lebírnia Minyin makacsságát. „Rendben van, köszönöm, elmegyek!" - mondta meghajolva, mozdulatában semmi sem emlékeztetett a tanítóra, se a tanítóképzősre, annál inkább a tisztre, aki részt vett a világháborúban mindaddig, amíg golyót nem engedett mellébe, amely nem fúródott a szívébe, de megsértette a tüdejét, emiatt is tartották nyilván a tüdőgondozóban.


Gyanakodtam, hogy rászed bennünket, hogy aztán magamagát is kigúnyolja: lám, úgymond, várták a nevezetes vendéget, az meg berezelt! A meghívás valamilyen ünnepre szólt, forradalmi, egyházi, vagy ahogy már akkor is nevezték, népi ünnepre, talán farsangra, de nem biztos, mert nem emlékszem, hogy a jellegzetes farsangi élesztős palacsintával kínáltak volna. Csak arra emlékszem, ajánlkoztam, hogy beszólok érte, hogy együtt induljunk a vendégségbe, de - legalábbis nekem így tűnt - felháborodva utasította el ajánlatomat: „Szó sem lehet róla! Magam megyek, csak figyelmeztesd őket, kérlek, hogy késem, talán egy órát is."


Ott már, ha nem is türelmetlenül, de felcsigázott kíváncsisággal várták, nem annyira a fiatal írónő, mint inkább az apja, egy köztiszteletben álló mérnök: végtére is az ifjoncok és csitrik között legalább lesz egy érett férfi, egy termelési regény szerzője. Termelési regény minden bizonnyal először születik ebben a városban helyi anyag felhasználásával.
Amikor az előszobában végre megszólalt az elektromos csengő vagy — lehet, hogy tévedek —, inkább a kis harang, vagy egyszerűen csak kopogás hallatszott a főajtón, az írónő húgocskái — egész kis madárcsapat — hanyatt-homlok rohantak üdvözölni a vendéget, a teázó-asztal vendégein pedig feszült hallgatás lett úrrá.


Az előszobából beszűrődő élénk zsivaj hirtelen elnémult, aztán megdöbbent, fojtott suttogás váltotta fel, éreztük, hogy valami előre nem látott, zavarba ejtő esemény parancsol csendet odakint.


Az ebédlő küszöbén megjelent Jevlampij Andrejevics, simára borotvált arccal, oldalt választott hajjal, szorosra húzott övvel, mellette pedig, vagyis inkább előtte, egy egyenesre nyírott szakállú, rövid zakója alól kivillanó kartoninget és halinacsizmát viselő ember.


—  Engedjék meg, hogy bemutassam a nagybátyám — mondta Jevlampij szenvtelen nyugalommal.


—  Nagyon örvendünk! — felelt a házigazda, felemelkedve az asztaltól. — Fáradjanak be! Tessék! Parancsoljanak az asztalhoz!


—  Nagybátyám, elvek jámbor őre, csernolucsjei muzsik, földművelő — szólt Jevlampij a legudvariasabb mosollyal.


—  Nagyon örülök, érezze magát otthon! — ismételte a fiatal írónő apja, és Jevlampij nagybátyjához fordult: — Mondja, milyen lesz az idei gabonatermés?