MEDZSID
Kő és mérleg
Kisregény-részletek
Az adat — jó dolog
Az adat — gonosz dolog
Zord hegyek...Feketék, vörösek, fehérek... De leginkább feketék. A csúcsok meg, mint a megfagyott holtak, hókucsmákban. Se bokrok, se fácskák, csak a meztelen sziklák.
Az üvöltő szél fölkapja és szétszórja a fagyos havat, a tetők fölött a forgószél fehéres oszlopai gőzölögnek.
A tépett ködben egymáshoz bújnak a csupasz, hideg, havas csúcsok, mint az összecsippentett öt ujjvég. Vad mindegyik, mintha az életet tagadná.
Ám ha föntről, a sas szemével nézzük, kiderül, hogy alattuk, mint egybetett ujjak alatt a tenyér, egy kicsi ötkopekes alakú síkság van. Vékony, félénk, szárított trágya szagú füstfonadékok húzódnak föl innen este és kora reggel: a rejtett száklyák tűzhelyei füstölnek.
Ha a nyaktörő csapásokon leereszkedünk erre a lapályra, megláthatjuk magukat a száklyákat is, amelyek úgy tapadnak a Vörös hegy oldalához, mint apró fecskefészkek.
Némelyikük mind magasabbra kúszik, belekapaszkodva minden sziklába, kiszögellésbe, mások a kőtömbökbe és a szomszéd házakba fogódzva, az ötkopekesnél lejjebb ereszkednek. Egyik a fölső, másik az alsó magal. A lapály középső része is magalokra oszlik, mindegyiknek megvan a maga godekánja.
A felső magalban ősidők óta a szegények laktak. Agyagtetejű, vályogfalú száklyáik nemcsak a sziklák közé fészkelték be magukat, hanem magukra a sziklákra is rátelepedtek. Sasfészkek ezek? Állati vackok? Bizony olyasfélék.
A szépapák idejében szüntelen folyt a véres mészárlás a különböző törzsek és nemzetségek között, bár az egész Kaukázus remegett a külső ellenség kegyetlen betöréseitől. A behatolók porig égették a falvakat, a méneseket, nyájakat, nőket, gyerekeket pedig Kelet bazáraiba hajtották. Napfelkeltekor - napnyugováskor maguk a hegyek is vérben álltak. Néhány, az összefogdosás elől csodálatos módon megmenekült család felmenekült a hegyekbe és megalapították ezen az ötkopekes alakú térségen az Új falut.
— Hová valók? — kérdezték a hegyi lakókat, ha leereszkedtek a völgybe, hogy a sajtot és a juhbőrt sóra, petróleumra, cukorra cseréljék. Azt felelték:
— Az új faluból.
— Az hol van? — faggatták őket.
— A Vörös hegy lábánál.
— Ahá! Szóval a Fölső magárból jöttek.
Így az Új falu Magaraul lett. De nem azért csúfolták barlangnak, mert bőven volt körülötte vadállat, hanem mert sok hegyilakó soha életében nem jutott le a völgybe, és hozzájuk sem járt föl senki. Csak némely kereskedő mert behatolni ebbe az isten háta mögötti világba, azután meg döbbenten mesélték, hogy vademberek odújában jártak.
Magaraul... Rászolgált persze a gúnynévre! De hát hogyne emlékeztettek volna lakói a vadakra, ha egyszer az év kilenc hónapjában el voltak vágva a világtól?!
Fölkapaszkodni ide csak egy rossz kis ösvényen lehet. Télen aztán, mikor a hó betemeti a hágókat, semmilyen kiút nincsen az aulból. Saját felelősségére él a falu, mint egy önálló állam — a maga ősi és szigorú törvényei szerint. Ámbár a nyári utak sem valók bárkinek, csak a merész vacoklakók járnak rajtuk. Leereszkednek Szalavát és Karaburga ösvényein, átkelnek a Karadagon, végül megérkeznek Seki-Sir-vánba, Azerbajdzsán egyik tartományába. A nyájakat és méneseket a nyári legelőről a síkságra hajtják, telelőre. Ugyanilyen veszélyes ösvényen lehet elvergődni Magarból a Szamur folyó völgyébe, és a víz mentén Kürébe, a sík lezg tartományba. A csapás a Vörös hegy lábától kanyarog feneketlen szakadékok és földcsuszamlások közt; ezek a földcsuszamlások bármikor mozgásba jöhetnek. Nem jobbak az ösvény fölötti málladék-nyelvecskék sem. Ezek a kövek még alattomosabbak, mert olyan, mintha össze volnának cementezve és szilárdan hozzánőttek volna a hegyhez. De bolygass csak meg egyet, megéled az egész görgelék, folyamként zúdul a szakadékba, magával ragad, és betemet a köveivel. A gyík fürgeségével, a sirály könnyedségével, és az oroszlán vakmerőségével bírjon az, aki ezeken az ösvényeken akar járni. Sok szakadék-elnevezés máig őrzi az ösvényen lejátszódott tragédiák emlékét. „Szakadék, ahol elpusztult Mahmud", „Az a szakadék, amelybe Kulam beleesett", „Szakadék, amely elnyelte a nyájat". És ezeken a csapásokon kell a pásztoroknak, juhászoknak hajtaniuk a nyájat — saját legelőjük a magar lakóinak nincsen. És vándorolnak a pásztorok, csikósok, juhászok minden tavasszal és ősszel a borjú-, szamár-, kecskeösvényeken. Olyan szűkek ezek a csapások, hogy két lovas nem tud kitérni egymás elől, az egyiknek le kell szállnia és a szakadékba kell löknie a lovat. A lezg férfinak pedig a ló igazi társa, még inkább, mint vadásznak a kutyája. ítéljék hát meg, mennyi bátorság, kitartás, jártasság kell ahhoz, hogy valaki kétszer egy évben megtegye ezt az utat a szeszélyes, kiszámíthatatlan párkányokon, jeges záporban és vak hóviharban.
Mégis, van a hegyekben valami varázslatos, valami különös erő. Igaz, kilenc hónapon át hideg és komor itt minden, de a tavasz ide is megérkezik! Júniusban kezdődik — szeszélyes, kiszámíthatatlan. A virágokat úgy keveri a hóval, mint a mosolyt a könnyel. És mégis: aki még nem látta a hegyi tavaszt, sosem tudja meg, milyen kedvesen csiklandozzák az ember csupasz hátát a Vörös vízesés súlyos cseppjei; sosem élvezi hanyatt fekve a júniusi harmat mézillatát, elmerülve a virágzó fűben; nem látja meg az ég fölénk boruló kék örvényében magasan vitorlázó sasokat.
KITŐL JÖTT A HÍR?
Alig pirkad, és már az egész falut fölverte a váratlan újság. Honnan jött — nem tudni. Fecske hozta a farkán, a forrás habjaiban született, a szél fújta be a kéménybe? Elég annyi, hogy a forrásvizes korsóval együtt vitték haza az asszonyok. Alighogy átlépték a száklya küszöbét, már mondták is izgatottan:
— Áttelepítenek minket!
Az öreg Zsavatnak is fülébe jutott a hír. A pirkadás halványpiros csíkja még alig választotta el a földtől az eget, ő már az új istálló tetején dolgozott. Karját a mellén keresztbefonva apró léptekkel topogott, mintha táncolna. Örült, hogy ilyen sima lett a tető - bizony akárki megnézheti!
Könnyű kézzel lartva fején a korsót, a leánya röppent be az udvarba, Pirospozsgás arccal, tetőtől talpig veresbe öltözve olyan volt, mint egy égő virág. Tavat az apjára emelte fürge fekete szemét, élénk, pompás ajka megrándult. Az öreg megértette: hírt hozott, és már alig-alig tudja magában tartani. De nem kezdett faggatózni — férfi ne mutasson kíváncsiságot. A lány nem bírta tovább, a korsót gyors mozdulattal a földre tette:
— Áttelepítenek minket!
Az apja mintha meg sem hallotta volna.
— Elfáradtál, Tavat-dzsan? Fújd ki magad egy cseppet. Törődsz ma még eleget, sok víz kell, az új ház falait kezdjük el építeni.
— De hisz mondtam, áttelepítenek minket. Minek hasztalan fáradni, ha egyszer már úgysem fogunk lakni a te kastélyodban?
Zsavatnak leesett az álla.
— Mit mondasz? — kérdezte. — Áttelepítenek? Hová?
— Kizljárba.
— Az egész falut? — hitetlenkedett Zsavat. — Hétszáz portát? Ha-ha! — kacagni akart, de félig köhögés, félig ugatás lett belőle.
— Úgy bizony! Mind a hétszázat! — makacskodott Tavat. Nem értette meg, hogy mi megy végbe az apja lelkében, hogy égő zsarátnokot visz a puskaporos hordóhoz.
Az öreg lejött a tetőről és kiment a kapu elé; némán és sietség nélkül, ahogyan a család fejéhez. a papahát hordó férfihez illik. Kintről már meglepeti kiáltások hallatszottak.
— Allah!
— Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. ..
A szép Tavat az udvar közepén maradt. „Bárcsak áttelepítenének minket!" — gondolta. Bárcsak! Istenem, milyen szerencse volna! Nem kellene a menyasszonynak az egész hosszú télre elválnia a vőlegényétől, a pásztortól, akinek a juhokat téli szállásra kell hajtania a messzi Azerbajdzsán völgyeibe. A hegyekben miféle legelő van télen? Szeptember elejétől már hó borít minden alpesi rétet. A lány csak ül, és egész télen vár, a szíve összerándul mindahányszor valamilyen pásztorral megesett szerencsétlenségről hall. És mennyi baj, mennyi veszély leselkedik a hegyilakóra a nyaktörő ösvényeken! Ó, csak áttelepítenének! Vége lenne akkor a veszélyeknek, a rettegésnek. Elmenne ő is pásztornak, hogy egy napra se kelljen Kamiltól elválnia.
Nem ő egyedül felejtette rajta a szemét a legényen — széles vállú, karcsú, fekete bajuszú... És hogy tud játszani a tilinkón! A felhők is azt hallgatják. Ó, Kamil, Kamil... Csak tegnap volt a hegyen Tavat Gnyedkót megkeresni. Maga ajánlkozott, mert tudta, hogy nem messze attól a helytől, ahol Gnyedkó jár, Kamil eteti a birkáit. Tavat messziről meghallotta az ismerős tilinkót. A hang után ment, és mintha csak véletlen lett volna, belebotlott Kamilba. Egész figyelme a lovon, a legényt mintha észre sem venné. Csak ezek az engedetlen lábak vitték a sziklához, amely alatt Kamil a dudáját fújta. És a szemét nem tudta levenni Kamilról. Oda sem nézve nyújtotta a tálcát a sóval Gnyedkónak, megbotlott és elesett.
Kamil mintha csak erre várt volna, szélvészként mellette termett. Fölsegítette, gyorsan összeszedte a szétszóródott sómorzsalékot, ügyesen a ló hosszú nyakára vetette a kötőféket. A paripa nekilódult persze, de amint az erős, tapasztalt kezet megérezte, megadta magát. Kamil Tavathoz vezette a lovat, de nem sietett átadni a kötőféket.
— Itt a paripád, hanum! — mondta becézőn, és a szeme lángolt... — De váltságdíj nélkül nem kapod meg.
Tavat úgy tett, mintha mit sem értene, engedetlen ajkakkal rebegte: „Allah! Miféle váltság?. .."
De Kamil tudta, milyen váltságdíj kell neki. Ajka nem hagyta Tavat ajkának, hogy a mondandója végére érjen. Ó, az a csók, az a suttogás!.. . És most, elválni mindezek után! Nem és nem! — Tavat toppantott a lábával. Semmi kincsért nem marad itt, bármit találjon ki az apja.
Az ajkát harapdálta, alig tudta megállni, hogy sírva ne fakadjon. „Elmegyek! Kamilhoz!" A csizmája orrával taszított egyet a korsón. A víz fürge ezüst kígyócskái szétszaladtak, és mindjárt fel is szívódtak a homokba, vékony nyomot hagyva maguk után. A feldőlt edény láttán, váratlan elhatározásától megdöbbenve, Tavat elsírta magát.
A házból kiszaladt az anyja.
— Mi van veled, Tavat-dzsan?
— Áttele-he-pítenek minket! — sírta a lány.
Az anyja átölelte, végigsimított sima, fekete haján.
— Ne félj kislánykám! Allahra mondom, apád sehova sem megy innen. Hány évig álmodoztunk az új házról, és most mondjunk le mindenről?
Ám nagy csodálkozására Tavat még hangosabban kezdett el zokogni.
