Bankettről a háborúba

VLAGYIMIR TYENDRJAKOV
Az a nap,amelyik kiszorította az életet

1

A szerző ifjúkori önarcképe

A vonat az elmúlt napokban megállás nélkül robogott. Most viszont csak mászik a síneken, kerekei minden illesztésen nagyot kattannak, nyomasztóan hosszú időn át. Végül fékcsikorgás, az ütközők csörömpölése - állj! A zsúfolt tehervagonnal egy harsogó basszus tudatja:
— Megérkeztünk!
Megérkeztünk, nem akárhová, hanem a frontra.
A frontra vezető út alighanem valamennyiünk esetében elég kanyargós volt.
Én a háború kezdete előtt másfél órával fejeztem be az iskolát. Éjjel kettőkor mi, akik megszűntünk tizedik osztályosok lenni, hazafelé indultunk a bankettről, és három-harminckor, mint tudjuk, a német csapatok megkapták a parancsot, hogy lépjék át a határt. A „Zs órában", ahogy a haditerv nevezte.
Déli tizenkettőkor már mindenki tudta. Félórára volt szükségük az osztálytársaimnak, hogy összeverődjenek az iskola kapuja előtt, félóra hosszat gyűléseztünk, majd újabb félóra múltán ünnepélyesen hazafias képpel beállítottunk a kiegészítő parancsnokságra: „Követeljük, hogy azonnal küldjenek ki bennünket a frontra!" A katonai biztos bántóan könnyedén nyugtázta dicséretes hazafiasságunkat: „Kiküldünk, nem maradtok itthon sokáig!"
Társaim nem is maradtak, valamennyiüket egykettőre iskolára küldték, kit gyalogságira, kit a páncélosokhoz, sőt volt akit repülőiskolára. Nálam az orvosok valami fránya bajt találtak. Asztigmatizmust. A jobb szememmel gyöngén látok. A katonai biztos megszánt: „Megpróbállak benyomni a hadtáphoz." Engem ez a „megpróbállak" a lelkem mélyéig fölháborított: „Hogy kapcákat számolgassak? Még mit nem! Elmegyek sorkatonának!"
És két teljes hónapig vártam.
Már az első hó is lehullott, amikor távoli falvakból jött legények csapatával, gyalogosan, föltarisznyázva, elindítottak az állomásra. A tizennyolcadik születésnapomat a továbbító-állomáson töltöttem. És azt hittem, csak egy karnyújtásnyira vagyok a fronttól. 
De... „Akinek középiskolai végzettsége van, egy lépés előre!" És a hadosztály alparancsnoki iskolájára vezényeltek.          
A Vjatka szédítően magas partján büszke, ódon székesegyház emelkedik. Benne majdnem a kupolájáig - háromemeletes deszkapriccsek. A falak között láthatatlanul ott lebeg a nagy Szuvorov szelleme, aki annak idején ezt az óvatlan kijelentést tette: "Ha  nehéz a kiképzés, könnyű az ütközet!" Ezért mindennap alaki gyakorlatozás folyik, időnként testet-lelket kimerítő, százkilométeres vagy még hosszabb gyalogmenetekkel és a katonai ismeretek nem túlságosan fárasztó oktatásával.
Tanulni ugyanott tanulunk, ahol alszunk: a priccseken. A szakaszparancsnok-helyettes rekedt hangon olvassa az Őrszolgálati Szabályzatot, közben-közben szigorúan körbesandít, nem szunyókál-e valaki. 
- Tvenkov növendék! Mit mondtam?
Még álomittasan vigyázzba vágom magam, kezem a nadrág varrásán, csak éppen térdmagasságban: a felső szinten nem lehet szabályszerűen kiegyenesedni. - Soron kívüli őrszolgálat!
Az iskolán nem osztályoznak, a tudást soron kívüli őrszolgálatokkal ösztönzik. Az éjszakai őrség többnyire azoknak jut, akik nem tanulták meg az Őrszolgálati Szabályzatot.
Tekintettel a háborús időkre, az alparancsnoki kiképzés időtartamát lerövidítették. Két hónap múlva rátűzzük tábori hajtókánkra a szakaszvezetői háromszöget, és - irány az egység! Végre a frontra? Nem, az még odébb van. Az egységnek egyelőre csak a száma van meg, maga az egység nem létezik. Vologdán túlra visznek bennünket. Megosztozunk az ólomnehéz, fekete kétszersültön, leves helyett valamilyen zavaros lét kanalazunk, csontig fagyunk az éjszakai órákban, alig vonszoljuk magunkat, és arról ábrándozunk, bárcsak mielőbb kijutnánk a frontra! Az éjszaka közepén ismét riadó: indulás az állomásra, vár a szerelvény. Végre! Sötét éjszaka haladunk át Moszkván, az óriási városban sehol egy fénypontocska. Hosszú utazásra készültünk föl, ehelyett igen hamar leszállítanak: még Tula előtt. A front itt volt, de tavaly messzire ment. Csak a lerombolt Jasznaja Poljana-i kúria maradt itt; a bejárat előtt kilőtt német terepjáró, golyók lyuggatta benzines hordók, nár itt a tavasz: az utakon térdig érő sár, a levegőben önfeledten daloló fülemülék. Azoknak az utódai, amelyeket Lev Nyikolajevics Tolsztoj hallgatott, miközben Hadzsi Murat halálának jelenetét írta. Mi oda se figyelünk a fülemülékre: nyirkos hideg van, tudni, miért kerülgetjük az emlékhelyet, dagasztjuk a sarat, szalmakazlakban alszunk a mezőn.
Újabb állomás, újabb szerelvény; most már nincs csalás, se ámítás, délnek tartunk, ott most nagy csaták folynak. Hol fognak bevetni, Harkovnál vagy Rosztovnál?
Melegen süt a tavaszi napocska, fürgén kattognak a kerekek. A kitérőknél más szerelvényeket érünk utol, a katonák kirajzanak a vagonokból, előkerül egy elnyűtt balalajka. Hej

Szép kisasszony, szép kisasszony, jöjjön el velem!...

Dobognak a szurkosvaszon csizmák a sínek közti salakon.
De még messze voltunk Harkovtól, pláne Rosztovtól, amikor a Szovjet Tájékoztatási Iroda közleményei egyre csüggedtebbekké váltak: a német áttörte a frontot. A vagonok kerekei lassabban kattogtak, valamilyen kis állomáson vakvágányra toltak - jó időre ott  ragadtunk. Nyár lett, mire újra elindultunk.
- Megérkeztünk!
Csörömpölve csúsznak félre az ajtók, lökdösődve, káromkodva, hahotázva ugrálnak le a katonák. Fölharsan a szakaszparancsnok-helyettesek érces hangja:
- Első tüzérszakasz! Kirakodni!
- Második tüzérszakasz...
- Parancsnoki szakasz, sorakozó! Gyorsan!
Homályosan kéklő, beláthatatlan, sík világ. Nehézkesen fújtat a mozdony; mögötte poros, rőtvörös vagonok, leponyvázott ágyúkkal megrakott pőrekocsik sora. Sínek, sínek elöl, hátul, jobbra és balra pedig a pusztaság, semmi nyoma semmilyen építménynek, se egy bódé, se járt út, csak a ködlepte, kora hajnali sztyepp meg az ég hamuszürke boltozata. A párás messzeség titokzatos, a kitárulkozó világ semmi érdeklődést nem mutat irántunk. Legalább valami mozgás, legalább egy kis szellő fújdogálna. Az embernek borsódzik a háta ettől a nyugalomtól, hiszen háború van!
De földobog a lovak patája a pallókon, sürögnek a hajtok, kiáltoznak a tüzérek:
- Hó-rukk!
Az ágyúk leponyvázott lángrejtője ide-oda ring, miközben méltóságteljesen legördülnek.
Mégiscsak megérkeztünk. A háború valahol itt van a közelben.

2

Mind, ki bölcs, az tudván tudja, 
Háttal jön az ágyú torka...

Akárcsak egy cári hintót, hat ló húz párosával befogva egy hosszú csövű, hetvenhat milliméteres ágyút. Tizenhat ilyen ágyú van, négy üteg, nyolc tüzérszakasz — tekintélyesen fest a tüzérhadosztály menetoszlopa. Mogorván ülnek a lovakon a hajtók, a lövegkezelők — mint a verebek — szorosan gubbasztanak az ágyútalpakon és lőszeres ládákon, a parancsnoki szakaszok - a felderítők és a híradósok - gyalog vonulnak.
Tovább, tovább!
Az út mintha együtt hullámoznék a sztyepp domborzatával: fölkapaszkodik a hullámtarajra, lesüllyed, megint előtűnik, és minél messzebb, annál keskenyebb, valószerűtlenebb, amíg csak föl nem oldódik a kékes homályban. A hajtók el-elszundítanak, a lovak maguktól mennek, nem kell nógatni őket, az ágyúcsövek méltóságteljesen bólogatnak: tovább, tovább!
Én pedig hátra-hátrapillantok, és elcsodálkozom a hátam mögött kéklő ég derűs nyugalmán. Még nem piroslik, még nem döfik át a nap sugarai, nem izzik az ég pereme, de nemsokára, igen, nemsokára elkezdődik... Észreveszem, hogy mások is hátrapillantgatnak. Arra, ami volt...
Mindenki mögött ott az otthona, anyja, apja, fivérei, nővérei, vagy a felesége, vagy a lányka, akivel a kertajtóban csókolózott. Én még nem csókolóztam lánnyal az ajtóban, nem volt időm rá. De otthonom volt. Az ide végtelenül messzi kis faluban, Podoszinovecben. Ablakai a rétre néznek, az ódon templomocskára, melynek rácsos harangtornya van, meg a túlparti haragoszöld erdőre. Az otthon ura és törvényhozója az anyám, mindig ő kommandírozta apánkat, engem, az öcsémet. Most csak az öcsém van a fennhatósága alatt. Apám komisszár volt a polgárháborúban; a mostaniban azonnal, már a második napon behívták. És már nyolc hónapja nem kaptunk tőle levelet... Üres a ház, anyánk nem érzi benne jól magát, panaszkodik az öcsémre, hogy nem fogad szót. Van még egy eleven lélek a házban: egy rőt szőrű kandúr, nagy gazember és csavargó, el-elkapdossa a szomszédok csirkéit, megdézsmálja a kamrákat...
Hátrapillantgatunk a múltunkra, de már a vonat sincs ott, amelyik idehozott, gyorsan elment, üres a sztyepp. Oda a múlt. Topább, tovább! Az Arcvonalba! Már találkoztunk olyanokkal, akik a közelében jártak, mohón kérdezgettük őket, de ez a Vonal, amely most a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig szeli keresztül az országot, így is a titkok titka maradt. Senki sem volt képes mesélni Róla. Nemsokára mi is meglátjuk. Ott van, ahol az ég találkozik a sztyeppel, és bármilyen tágas a sztyepp, egy-két óra alatt átvágunk rajta. Húzzák az ágyúkat a lovak, mi pedig gyalog megyünk.
Rövid lábfejét keményen a leülepedett porba vágva lépked a szakaszparancsnokhelyettesünk, Zicsko, kövérkés hátából nyak nélkül nő ki borotvált tarkója. Időnként egy félfordulatot tesz, körülhordozza rajtunk éber bagolyszemét.
- Fölzárkózni!
Csak úgy, a rend kedvéért, hiszen senki se maradt le. A szűk vagonban eltöltött hosszú idő után jólesik megmozgatni tagjainkat a friss hajnali levegőn.
Szaska Gluharjov, a nyurga felderítő imbolygó járással, lomhán rakosgatja a lábait. Róla lehetne megfesteni az örömkatona portréját: a parancsnoki derékszíj szorosan övezi karcsú derekát, zubbonyán egy ránc sincs, széles vállán hanyagul billeg a karabély, csípőjén kard, lábán nem szurkosvászon csizma, mint a miénken, hanem puha szárú, tehénbőr. Az arca is tiszteletet parancsoló: egyharmadát szögletes álla teszi ki, közepén gondosan kiborotvált gödröcskével. Még Zicsko is óvakodik attól, hogy kommandírozza, Pugacsov őrnagy, az osztályparancsnok pedig kezet fog vele, ha találkoznak.
Szaska mellett, mint mindig, Csulikov baktat, aki szintén felderítő, de egészen más fából faragták. A menetelés még csak most kezdődött, de máris odavan, csizmanadrágjának feneke a térdéig csúszott, széles szárú csizmája reménytelenül küszködik a lelógó karddal, rohamsisakja alatt megfeszül hegyes orra. A lépten-nyomon megbotló Csulikov moszkvai diák, és senki se tudja nála jobban kiszámítani a lövések röppályáját: minden táblázat nélkül, egy szempillantás alatt megmondja, és sohasem téved. Szaska egyszerre gyámkodik és mulat Csulikovon.
- Csulik, volt már nőd?
- Menj a fenébe!
- Nem, komolyan kérdem, hánnyal volt már dolgod?
- Nem számoltam.
- Olyan sokkal? Nem bírod fejben tartani?
- Hagyj békén, te csődör!
- Békén hagylak, Csulik. Ha egyszer nem bírod fejben tartani! Hol vagyok én tőled? 
Közvetlen szomszédom Jefím Mihejev, a kábeldobos. Csontos orra fölött sűrű búzaszőke szemöldök, amely majdnem eltakarja a szemét. Hallgatag, megfontolt paraszt, gyakran kisegít apró dolgokban. Ha leszakad egy gomb a zubbonyomról, ha elvész a csillag a sapkámról, ha tiszta vászoncsík kell a gallérom alá, mindez előkerül dagadt zsákjából. Beosztásom szerint én vagyok a főnöke, de ő fiának nevez, én meg őt tatának. Sohasem kell neki parancsolnom, de még kérnem se. A tata előbb rájön mint én, hogy mit kell tenni, és lelkiismeretesen el is végzi.
Most Nyinkin ragad rá - ő is az én emberem -, és veretes nyelű zsebkést tart csontos orra alá.
- Szép munka, mi? Nézz ide. 
Jefim hallgat, nem néz oda.
- Maga a nyél megér egy tízest. Mestermunka. 
Jefim hallgat.
- Én meg csak öt pakli dohányt kérek tőled. Fogd, mielőtt meggondolom magam.
Jefim mosolyfélét erőltet arcára. Nyinkin kis termetű, izgó-mozgó, napbarnított arcú gyerek, hajlott orrának nyerge fölött összeér sűrű szemöldöke. „Engem egy cigány csinált." Valószínűleg így igaz. Most gyanúsan olajfoltos zubbony, térdén ügyetlenül megfoltozott, viseltes csizmanadrág van rajta, csizma helyett pedig csámpás bakancs és lábszártekercs. Pedig a bevonuláskor mindenkit vadonatúj mundérral láttak el. És abban sem kételkedem, hogy Nyinkin zsákjából hiányzik a váltás fehérnemű. Útközben mindent elcserélt kisüstire meg „zabára".
A sztyepp megmozdult, megrázkódott, öreges ráncok, rőt csíkok lepték el. Mindenki megbámulta, még a lovakon ülő hajtók is. És a rézvörös arcokon örömteli mosoly. A nap előbukkant a látóhatár mögül. Még az út fölkavart pora is kivirult.
De mindez a hátunk mögött játszódott le; ott, ahova tartottunk - tovább, tovább! -, makacsul kitartott a komor kékség, a még mindig nem oszló éjszaka. A nap följebb emelkedik, megszokottan elindul az égen, és majd ott fog lenyugodni. De mi megelőzzük, sokkal hamarabb ott leszünk. Félelmetes gondolat kísért: lesz köztünk, aki nem éri meg a napnyugtát. Csatázni megyünk, csaták pedig nincsenek áldozatok nélkül.
Magabiztosan csapkodja az úthoz kurta lábait Zicsko szakaszparancsnok-helyettes. Régi elszámolnivalóm van vele, még a hadosztály-iskoláról: ott is ő volt a közvetlen feljebbvalóm, és örökké hajszolt.
A deli Szaska Gluharjov könnyedén lépked, a minduntalan a kardjába botló Csulikov alig bír lépést tartani vele.
Nyinkin tovább nyaggatja Jefim tatát:
- Három pakli dohány. Fogd és vidd! 
Velük egy sorban megyek.
Valamelyikünk... De furcsamód senkit se tölt el félelemmel az ismeretlen jövő. Megyünk a csatába.

3

Derűs jókedv a közelünkben.
Hátul erőlködve érlelődik a nap, az úton árnyékok mozognak, a sztyepp mosolygóan piroslik a domborulatokon, míg a mélyedéseket, mint a tavakat, lassan ritkuló sötétség tölti ki. S a levegőben szellő lebben, simogatja a sztyeppét, amelyen szürke gidákként ugrabugrálnak az ördögszekér tüskés, kusza gömbjei. Csupa öröm a világ, szép az élet.
A tüzérek nem bírják ki, leugrálnak üléseikről; kellemesebb gyalogolni, mint az ágyútalpakon rázatni magukat. Egyszerre élénkséget keltenek a menetoszlopban, észreveszik a kardjával elkeseredetten küszködő Csulikovot.
- Hé, felderítő, add el a heringedet!
Bevált humorforrás, de korántsem ártatlan a felderítők szemszögéből. Régi hagyomány szerint a lóvontatású tüzérséghez beosztott felderítőknek lovassági kard dukál. Kardot kaptak, de lovuk nincs. A kardok régiek, hüvelyük kopott, életlenek, mint a bot, és olyan nehezek, mint a páncéltörő puska csöve. Van-e képtelenebb annál, mint a lovas ló nélkül? A ló az ágyúk vontatására kell, amelyek kezelőszemélyzetének viszont nincs kardja.
Annak bajtársa, aki kiáltott, részvevő hangon kérdezi:
- Minek neked, Vaszja, a hering?
- Hogy a legyeket hajtsam vele.
A tüzérek fölnyerítenek, a felderítők hallgatnak.
- Elő a kardot, zsandár, mindjárt torkukra forr a röhögés!
- Jaj, meneküljünk! De akkor ki fogja az ágyúkat elsütni?
- Majd a heringgel döfik le a német tankokat.
- Csak el ne tompuljon az éle!
- Megélesítik. Zicsko segge olyan, akár a köszörűkő.
Zicsko kidüllesztett mellel, megvetően fölszegett állal masíroz: a maga szakaszában isten és császár, de a fékezhetetlen tüzérek fölött nincs hatalma. Csulikovot azonban annyira zavarba hozza ez a pimaszság, hogy megint belebotlik a szerencsétlen heringbe és... 
- Jaj, istenem! Nehogy megvágd magad!
- Hahaha!
Mindenkiből kitör a röhögés.
Nevetünk mi, híradósok, nevet Szaska, zavartan mosolyog a póruljárt Csulikov. Sajnálják:
~ Vigyázz, katona, éles nyelvű a drágám, még megvág!
Egyedül Zicsko komor és méltóságteljes, tapossa az utat, oda se bagóz a vígságra. Egy magas tenor félig bolondozva, félig komolyan rázendít:

Katona-bajtársam, hol van a te párod, 
Ugyan hol a párod?

Néhánv jókedvű hang máris bekapcsolódik:

Éles kard a párom, kincsem, virágszálom, 
A kardom a párom.

S a nóta, mint a tűz, tovaterjed az oszlopban. Már azok is énekelnek, akik messze mennek, és nem vettek részt az ugratásban:

Hívatlan vendégnek nincs helye minálunk,
 Az útjába állunk...

Komótosan, magabiztosan lépegetnek a szíjak gúzsában a lovak, himbálóznak az ágyúcsövek. A sztyepp egyre pirosodik, ifjodik, az ég szélesre tárul, miközben fölcsap a szilaj, jókedvű nóta:

A mi ágyúnk tüzet okád, tudja a tüzér a dolgát. 
A mi ágyúnk tüzet okád...

Én, a botfülű is önfeledten énekelek. Léptem könnyű, tüdőm kitágul, fejem föltartom, az életöröm szinte szétfeszít. Elöl a háború, egyesekre közülünk halál vár, a halál elébe megyünk, de - oda se neki! Tudjuk, van, ami erősebb a halálnál is.
Az első komoly felfedezésem e nap hajnalán.

4

Az út megélénkült. Az imént még csak mi mentünk rajta, zavartalanul tapostuk - tovább, tovább! -, és észre se vettük, hogy milyen szűk lett egyszerre. Minduntalan fölhangzik az oszlopon végighullámzó vezényszó:
- Jobbra húzódj!... Jobbra húzódj!...
Tankok, ijesztően magas KV-k előznek meg, fölverik a port, benzingőzt, nyomasztó meleget fújnak ránk, reng a föld alattuk, oly nehezek ezek a mozgó erődök. Csörömpölve, dübörögve tűnnek el a távolban, előbb ott lesznek, mint mi. Menjetek csak, segítsetek a hazának, majd mi is segítünk. „A mi ágyúnk tüzet okád..."
- Jobbra húzódj!
S megrakott teherautók egymás után. Adj utat a gépi erőnek, lovasság! A hajtók szorgosan csapkodnak az ostorral:
- Fordulj már, te dög! Kitaposom a beled!
- Jobbra húzódj!
Újabb autók szorítanak le a padkára. Mindegyiken valami furcsa, leponyvázott szerkezet, olyanok, mint az egymásba tolt tűzoltólétra. Lehet, hogy azok is, ahol lőnek, ott tűz is lehet. Csak valahogy túl sok a tűzoltóautó... Az oszlopon tiszteletteljes suttogás hullámzik végig:
- Katyusák!... Katyusák!.
Ezek tehát olyan tűzoltók, akik nem oltanak, hanem gyújtanak. Moszkva előtt alaposan odapörköltek a németnek. Titokzatos fegyver, a hátországban lélegzetelállító mesék keringenek róla.
A Katyusák is előbb ott lesznek a helyszínen. Vigyázz, fritz!
A nap már magasan áll, a zubbonyon át is süti a hátam, a por kaparja a torkom, derekamon ott a kulacs, de tűrjünk csak. Messze még az Arcvonal.
Néhány lépés után azonban kiderül, hogy itt van a közelben. Mindjárt a sisakunk fölött.
Az égen nyomasztó motorbőgés hangzik föl, majd fojtott sortűz. Az oszlop megtorpan, a katonák egymásnak ütköznek, és mind fölfelé néz.
- Az anyád...! A Messer kergeti az Antoskát!
Kis repülőgép függ oldalt a sztyepp fölött: dupla szárnyával egy polcra hasonlít. Kerekeit szétterpeszti. Kétségbeesetten zümmög, de ez nem sokat segít rajta, alig halad, szinte mászik a levegőben. S majdnem a nappal egy magasságban, éles kanyart leírva, megfordul egy másik, sötét repülőgép. Egy pillanatra megmutatja magát a napnak, mintha dicsekednék - nem is sötét, hanem színezüst -, és ellöki magát a magasból, egyenesen rá a lassú, zümmögő ellenfelére...
A lovak egykedvűen húzzák az ágyúkat, az emberek megbűvölten bámulnak fölfelé, tarkójukra billen a sisak.
A lassú Antoska, úgy látszik, teljesen megőrült: szárnyára dőlve megfordul, és elébe megy a másiknak!
Az úton káromkodás helyett szaggatott sóhajok:
- Hová mész?! 
- Mindjárt vége...
A ferdén lecsapó gyilkos pókhálószerű, homályos szálat ereszt ki magából. Nyomában baljós géppuskaropogás...
- Jajj!! - Olyan a sóhaj, akár egy hegyomlás.
Mellé. A gyilkos bőgve száguld el a sztyepp végébe, s ott, dühös nyögések kíséretében, erőlködve megfordul. Az Antoska szapora zümmögéssel próbál egérutat nyerni. De ezzel a kínos mászással?... A gyilkosnak szűk a tágas ég, az erőlködéstől bőgve kezd ismét zuhanni. Az Antoska makacsul igyekszik, egészen lent, a sztyepp fölött, és... egyszer csak szinte egy helyben megfordul, és sikerül elosonnia a nyomjelző golyók pókhálószála alatt. A földön félénk jókedv:
- Ügyes, a mindenit!
- Mérges a macska, kacag az egér!
- Megint lecsap a dög!
- Bár a földbe csapódna!
- Az ám!
De a földdel a megszorított Antoska csókolózik össze: látni, amint végigbukfencezik a sztyeppén. A Messer diadalittas bőgéssel ereszkedik áldozata fölé, s nem emelkedik föl, átlósan átvág a sztyeppén, és megáll az út fölött. A motorberregésbe hosszú, mérges sorozat vegyül.
- Aprítja a fát a disznó!
Az utolsó üteg lovai rendíthetetlenül húzzák az ágyúkat, ütemesen himbálóznak a hosszú, leponyvázott csövek. Senki nem mozdul, mindenki figyel, fülel. A repülőgép eltávolodott, elöl elcsendesedett a harci zaj.
- Iderondított és elsöpört.
- De miért hallgattak a mieink? Mélyrepülésben jött, közvetlen közelből lőhettek volna...
- Puskával? A páncélozott hasára?
- Az Antoska nem ég. Nem látni füstöt.
- Tán még a pilóta is él.
- Nézzetek oda, nem onnan jönnek?
A sztyeppén terepfoltos dzsip bukdácsolt az út felé, hol eltűnt, hol előbukkant a dombok között.
- Igencsak nyomja a pedált.
- Menti a sebesültet.
- Ha sebesült, inkább óvatosan vinnék.
- Majd meglátjuk. Úgy néz ki, erre jönnek.
- Gyerünk, fiúk, érjük utol az ágyúkat.
Egészen keveset mentünk, amikor elöl föltűnt a dzsip, és erőszakos dudálással, nagy port verve, megelőzött az útpadkán egy másfél tonnás, üres teherautót. A hátsó ülésen, két élénkzöld zubbony közé beszorítva, bőrruhás alak. Homlokán fehér pólya, a pólya fölött a szélben lobogó hajzuhatag.
- Egy lány! Fiúk, a pilóta lány!
- A fritz egy fehércseléddel verekedett!
- Ügyesen megtáncoltatta a kedves!
- Ha egyforma gépen találkoznak, vajon melyik lett volna fölül, s melyik alul?
- Jól megszalasztotta a páncélozott hasút azzal a kis gyufásdobozzal!
- Az a fő, hogy él a lelkem! Úgy ül, mint a cövek.
- A nők szívósak, mint a macska.
Sokáig nem bírtak megnyugodni. A tüzérek, híradósok, felderítők élénken beszélgetve igyekeztek az eltávolodott ágyúk után, és máris gyártották a legendákat:
- Ne gondoljatok rosszat az Antoskáról, olyan, mint a farkas, éjszaka vadászik. Fölszáll vele egy ilyen Dunyaska, amikor jó sötét van, kikapcsolja a motort, ott lebeg a német lövészárkok fölött, és lámpákat akaszt föléjük...
- Lámpákat? Hova?
- A fákra, a levegőbe! Pici ejtőernyőkön függnek. Miközben leereszkednek, úgy világítanak, hogy még egy tűt is meg lehet találni. Úgy vakítanak, hogy nem látni, ami fölöttük van. Ott repül Dunyaska, és kifigyeli az ellenség tüzelőállásait. Ott vannak a sisakok, a mellvéden a géppuska, mindent lát. És bumm! - közéjük vág egy páncéltörő gránátot a fehér kacsójával. Csak a helyük látszik.
- Te aztán jól ugatsz. Kutya helyett neked kéne a házat őrizni.
- Ha majd csúszkálsz a hasadon egy kicsit az arcvonalban, még különb dolgokat is el fogsz hinni.
- Hé, valami füstöl ott elöl!
Messze előttünk, az úton lustán kúszott az ég felé egy csúf, fekete füstcsík.
- A páncélozott hasú mégis kieresztette a kakast - jegyezte meg bánatosan az, aki Dunyaska fehér kacsóiról regélt az imént.
Senki se válaszolt, csak jól kiléptünk.

5

Egy KV égett, egyike azoknak, amelyek alatt rengett a föld, amikor elmentek mellettünk. Most nem látszott hatalmas, mozgó erődnek - kormos-feketére égett vashegy domborodott az út közepén, réseiből piszkos füst szivárgott, amelynek zsíros gomolyagában a szürkésvörös nap fürdött. Az égett gumi fojtó bűzt árasztott.
A katonák toporogva, közönyösen bámulták; már hallották, hogy a legénység megmenekült, maga az égő tank pedig szemmel láthatólag nem keltett részvétet.
- Ágyúból lőtt rá a Messer, vagy puskagolyótól gyulladt meg?
- Ezek a böhöm nagy KV-k bádogból vannak, még egy gyufaszáltól is meggyulladnak.
- Nagy fej, kis ész.
- Az új tankokat, azokat dicsérik.
- Az ám, de hol vannak?
A parázsló tanktól nem messze egy döglött ló - vörös és sovány —, a padkán fölborult szekér, a poros, szúrós fűben szanaszét géppuska-hevederes dobozok, halványlila alsónemű. Bizonyára voltak halottak is, sebesültek is, de már elvitték őket. Csúnya munkát végzett a páncélozott hasú disznó.
Az ágyúk mellett hirtelen megjelent fényes szőrű lován Pugacsov őrnagy, a tüzérosztály parancsnoka. Rohamsisakja félrebillent, géppisztolya a nyakában. Bronzbarna arc, széles váll, öblös hang.
- Jobbra letérni az útról! Ütegenként széthúzódni a sztyeppén! Térköz háromszáz méter!
Nemcsak mi kanyarodunk le, hanem az autók, fogatok is, minél messzebb a veszélyes országúttól.
A rozsdavörös sztyepp szédítő ürömillatot áraszt. A csizmám talpán keresztül is érzem, milyen keményre sült a föld. Régen lekaptam fejemről az átizzott rohamsisakot, sapkám csurom verejték, homlokomat odatartanám egy kis szélnek, de a levegő áll, csak rétegesen hullámzik a hőségben, imbolyog a messzi látóhatár. Vállamba bevág az egyszerre nehézzé vált karabély szíja.
Az égő tank és a katonák fitymáló megjegyzései váratlanul megmérgezték a hangulatomat. Mindig szentül hittem az erőnkben, ujjongva néztem a moziban, milyen egyszerre masíroznak a katonáink: az egyik láb előrelép, és vele együtt sok ezer láb, lendül egy kéz, és ugyanúgy sok ezer másik. És én, a Moszkvától távol, egy jelentéktelen falucskában lakó emberke, szívvel-lélekkel ott voltam a közös menetben. Ezer meg ezer ilyen falu, sok millió hozzám hasonló gyerek, az egész szovjet nép - egy emberként. Az én hadseregem masíroz, az én tankjaim dübörögnek. S a legerősebb, a legfélelmetesebb köztük a KV; benne gyönyörködtem, benne bíztam legjobban. Boldog voltam, amikor megláttam őket az úton: mennek a frontra, előbb ott lesznek, mint mi, biztonságosan fedeznek, mellettem lesz ez az óriási erő! S egy félóra se telt belé, az egyik kidőlt a sorból, elégett, el se jutott a frontig. Idősebb bajtársaim egy csöppet sincsenek meglepve, a félelmetes KV egy gyufaszáltól is lángra lobban... A németek mélyen bent vannak az országban. Erősek vagyunk, ebben hiszek, ebben nem kételkedhetem, de akkor mekkora erő nehezedik ránk? Gyötrő gondolat: a KV, a reménységem, régi bálványom becsapott. A bálványoktól nem lehet gyötrelem nélkül megválni. 
- Légiveszély!
A gyötrő gondolatok egyszerre kirepültek a fejemből.
Egyes hajtók kiáltozni, kurjongatni kezdtek, csapkodták a lovakat, minden ok nélkül oldalt fordították őket. Mások a ló hátáról lehuppantak a földre, zavartan leguggoltak, és fölnéztek az égre. A tüzérek szétspricceltek a sztyeppén, és lekapták vállukról a karabélyt. Én is lekaptam a magamét, lelapultam a forró, ürömillatú földre, s mohón lestem az eget. Csak Pugacsov őrnagy maradt fönn nyergében, és mozdulatlanul állt lovával a sztyeppén.
A repülőgép egyenesen felénk tartott: egyenetlenül berregő magányos pont. Nem szállt se lejjebb, se följebb, és a szemünk láttára nőtt, miközben furcsán átalakult, másodpercről másodpercre fantasztikusabbá vált. Nem egy volt, inkább két összenőtt gép. Két törzs egyetlen pár széles szárnyon! Álmomban se láttam ilyet!
Mindenki készenlétben tartotta a karabélyát - ezt a szánalmas fegyvert légitámadással szemben. De senki sem lőtt, csak megbűvölten nézett fölfelé. S a repülőgép is egyenletesen, közönyösen, ugyanabban a hangnemben berregve, ugyanabban a magasságban úszott a légben.
A furcsa szerkezet elhúzta fölöttünk kettős farkát, és úgy látszott, csöppet se törődik se velünk, se az ágyúinkkal, csak leereszkedően hagyja, hogy megbámuljuk. És mi, megfeledkezve a veszélyről, megbűvölten bámultuk is a nyílt mezőről a soha nem látott csodát.
Csak akkor csattant el néhány értelmetlen lövés, amikor már eltávolodott, és tőlem nem messze valaki kacskaringósan, de nyilvánvaló megkönnyebbüléssel káromkodott egyet.
Fölugráltunk és izgatott szóváltásba kezdtünk.
- Ez meg mi, testvérek?
- Fura egy tákolmány!
- Minek nekik ez a szörnyeteg?
De a katonatömegben mindig akad tájékozott ember, és ő aztán nem tartja titokban, amit tud. Egy perc múlva azt hallani:
- Azt mondják, valami Fókavolf.
- Kéttörzsű. Tüzér-repülőgép.
- De mire jó?
- Bámészkodni.
- Bámészkodjék kedvére. Csak le ne köpjön.
- Ej, te tahó! Lenézett, és máris viszi a hírt, hogy ágyúkkal jövünk a sztyeppén. Aztán jönnek a kányák, és nem engednek.
- Jó lenne mielőbb elpucolni.
- Odasüss! Hát ezek meg mik?
A leperzselt fűre fehér szirmok szálltak le lassan, lágyan. A kék ég tele volt lomhán keringő szirmokkal.
- Röpcédulák!
- Levél a kedvestől! 
- Még képes és szerelmet vall.
Fürgén fölkapdostuk és kíváncsian kezdtük olvasni.
A vékony cigarettapapíron, a horogkereszten ülő, kiterjesztett szárnyú sas képe alatt a következő elmosódott szöveg:

„Gyorsan mentsd az életed!
A zsidók és kommunisták a pusztulásba visznek. SZF - Szuronyt a földbe!
Ez a röpcédula védelmet nyújt, ha megadod magad."

A golyóknál előbb érkezett hozzám az ellenség hangja. Nemcsak fölháborított, hanem elképesztett ez a nyilvánvaló ostobaság. Milyen sértő gőggel ajánlja: „Gyorsan mentsd az életed!", és arra számít, hogy azonnal szót fogadok, szuronyom a földbe döföm. Apámtól nyolc hónapja nem jött levél. Megölték. Ők! SZF - szuronyt a földbe. Most mindjárt. És ez a keresetlen durvaság: „a zsidók és kommunisták", ez tetsszen nekem? Meg ez az együgyű hazugság: itt a „menlevél", használd föl. Milyen ostoba az ellenségem! Megvető lenézés ébredt bennem. Akit pedig megvet az ember, attól nem félhet.
Ki tudja, milyen megfoghatatlan jelek táplálják ösztöneinket? Vajon nem ennek az első német röpcédulának a hatására változott-e a győzelembe vetett gyerekes vakhitem meggyőződéssé?
Nyinkin odaoldalgott Jefim tatához.
- Nem vagy te még a németnél is kuporibb? Ő adott nekem cigarettapapírt, te meg sajnálod tőlem a dohányt?
S Jefim a dohányzacskójáért nyúlt.
- Markolj bele te is.
Menetoszlopba rendeződtünk, és megint elindultunk a szteppen, a szédítő ürömillatban, a kegyetlenül tűző napsütésben. A távolban dörgött, s nemcsak én sandítottam akaratlanul az ég peremére: nem bukkan-e elő egy felhőcske, nem hoz-e egy kis esőt? Az ég tiszta, a messzeség áttetszőén párás. De dörög... Tovább, tovább! A háborút halljuk.

6

Találkoztunk az első sebesültekkel. Egy átizzott teherautón, amelynek fölhajtották a motorházfedelét, ketten kuporogtak a fülke sovány árnyékában. Az egyik bekötött karját babusgatta, a másikon géz sapka, a géz fölött a mocskos sapka olyan, akár egy kakastaréj. Mind a kettőnek úgy világított barna arcában a szeme fehérje, mint a régi ikonokon, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két testvér. Szorosan körülálltuk őket.
- Ti már befejeztétek, fiúk.
- Majd találkozunk újra, ha visszajövünk. Egykettőre összefoltoznak bennünket.
- Megjavítják a fejed, vagy újat adnak?
- A fejemnek semmi baja, csak fülem nincs.
- Leharapta a disznó németje?
- Repesz borotválta le.
- Ne búsulj, majd odavarrnak helyette egy malacfület!

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Dosztojevszkij különszám (4)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - befejezés)

MÁSODIK FEJEZET


 I
A büszkeség álma


Lukerja rögtön bejelentette, hogy nem marad tovább nálam, amint az úrnőt eltemettük, távozik. Térdre borulva imádkoztam öt percig, egy órát akartam imádkozni, de egyre csak töprengek, minden gondolat fájó és a fejem is fáj — minek imádkozzam, az is csak bűn! Különös az is, hogy nem álhatóm: nagy, túlságosan nagy csapás után, az első, legerősebb fájdalomrohamok után mindig alhatna az ember. A halálraítéltek, mondják, rendkívül mélyen alusznak utolsó éjszakájukon. Ez így is van rendjén, ez a természet törvénye, különben nem bírnák erővel... Ledőltem a pamlagra, de nem jött álom a szememre...


... Betegsége hat hete alatt éjjel-nappal ápoltuk - én, Lukerja, és egy képzett ápolónő a kórházból, akit felfogadtam. Nem sajnáltam a pénzt, sőt inkább költeni akartam rá. Schröder doktort hívtam el, és tíz rubelt fizettem neki egy-egy vizitért. Amikor eszméletre tért, kevesebbet mutatkoztam előtte. Különben, mit részletezem ezt? Amikor aztán felkelt, csöndesen és szótlanul leült a szobámban a külön asztalhoz, amit szintén neki vettem akkoriban... Igen, igaz, teljes hallgatásban éltünk; azaz később beszélni kezdtünk, de csupa mindennapi dologról. Én persze, szándékosan fogtam rövidre a szót, de nagyon jól láttam: örül neki, hogy nem esik fölös szó közöttünk. Ezt én egészen természetesnek találtam a részéről: „Nagyon megrázta a dolog, és nagy vereséget szenvedett - gondoltam -, magától értetődik, hogy időt kell adni neki felejteni és megszokni az új helyzetet." Így hát hallgattunk, de én minden pillanatban a jövőt tervezgettem magamban. Azt hittem, ő is, és roppant érdekes lett volna, ha kitalálom: mire is gondol most magában.


Még annyit: ó, persze nem tudhatja senki, mennyit szenvedtem, amikor ott nyögdeltem a betegágya fölött! De csak magamban, és nyögéseimet magamba fojtottam még Lukerja előtt is. Nem tudtam elképzelni, még feltételezni sem, hogy meghal, mielőtt mindent megtudna. Amikor túl volt a veszélyen és lassan kezdett felépülni, emlékszem, hamar és nagyon megnyugodtam. Sőt, elhatároztam, hogy lehetőleg minél távolabbra halasztom a jövőnket, s egyelőre mindent hagyok jelenlegi állapotában. Igen, akkor furcsa és sajátságos dolog történt velem, másképp nem tudom kifejezni: diadalt éreztem, és ennek puszta tudata tökéletesen elég volt nekem. Így telt el az egész tél. Ó, elégedett voltam, amilyen soha, azon az egész télen.


Nézzék: az én életemben volt egy rettenetes külső körülmény, amely egészen eddig, vagyis a feleségemmel történt katasztrófáig, minden nap minden órájában nyomasztott, és ez — tekintélyem elvesztése, és a megválás az ezredtől. Két szóban: tragikus igazságtalanság történt velem. Igaz, nehéz és talán nevetséges természetem miatt nem szerettek az ezredtársaim, bár hiszen gyakran előfordul, hogy a számunkra nemes, szent dolog és mindaz, amit tisztelünk, valami okból nevetséges társaink tömegének szemében. Ó, engem nem szerettek soha, már az iskolában sem. Engem soha, sehol nem szerettek. Engem még Lukerja sem tud szeretni. Az ezredben történt eset ugyanennek az ellenszenvnek a következménye volt, de kétségkívül a véletlenen múlt. Arra mondom ezt, hogy nincs sérelmesebb és elviselhetetlenebb dolog, mint olyan véletlen folytán meghalni, amely lehetett is volna, meg nem is, amely a körülmények szerencsétlen összetorlódásából adódott, amely elkerülhetett volna,,mint egy felhő. Intelligens lény számára megalázó ez. A következő eset történt:


Felvonás közben, a színházban, kimentem a büfébe. A — v huszártiszt, váratlanul belépve, a jelenlevő tisztek és a közönség előtt nagy hangon arról beszélt két huszártársával, hogy a folyosón ezredünk kapitánya, Bezumcev, az imént botrányt rendezett, „szemmel láthatóan ittas állapotban". A beszélgetés megrekedt, hiszen tévedés is történt, mert Bezumcev kapitány nem volt részeg, és a botrány voltaképpen nem volt botrány. A huszárok másról kezdtek beszélni, ezzel vége is volt a dolognak, de az anekdotába illő történet másnap beszivárgott az ezredünkbe, s nyomban arra fordult a szó, hogy a büfében senki más nem volt az ezredünkből, csak én, s amikor A — v huszártiszt arcátlan szavakkal nyilatkozott Bezumcev kapitányról, én nem léptem oda hozzá, és én nem hallgattattam el. De hát — hogy tehettem volna? Ha orrolt valamiért Bezumcevre, az az ő személyes ügyük, minek avatkozzam bele én? A tisztek közben úgy ítéltek, hogy az egész nem személyes ügy volt, hanem az ezred becsületét sértette, s mivel az ezredből egyedül én voltam jelen, a viselkedésemmel azt bizonyítottam a büfében tartózkodó tiszteknek és a közönségnek, hogy a mi ezredünkben akadhatnak olyan tisztek is, akik nem annyira kényesek az ezred becsületére. Én ezzel a meghatározással nem érthettem egyet. Tudomásomra adták, hogy még mindent jóvá tehetek, ha most, bár későn, formális elégtételt kérek A — v-től. Erre nem voltam hajlandó, és mivel ingerült voltam, büszkén visszautasítottam. Utána nyomban beadtam a nyugdíjaztatási kérelmemet — ennyi az egész történet. Büszkén, de összetört lélekkel távoztam. Akaratom és eszem vereséget szenvedett. Éppen akkoriban történt, hogy a húgom férje Moszkvában elverte kis vagyonunkat, részben az enyémet is, bármi parányi is volt az, én garas nélkül maradtam az utcán. Vállalhattam volna valami polgári állást, de nem vállaltam: a csillogó egyenruha után nem mehettem valahová a vasúthoz. Így hát — ha szégyen, szégyen, ha gyalázat, gyalázat, ha bukás, hát legyen bukás, és minél rosszabb, annál jobb — ezt választottam. Három év csupa komor emlék, még Vjazemszkij éjjeli menedékhelye is. Másfél évvel ezelőtt meghalt Moszkvában egy gazdag öregasszony, a keresztanyám, és váratlanul, más örökösök között háromezer rubelt hagyott rám a végrendeletében. Gondolkoztam, és akkor határoztam el a sorsomat. A zálogosságot választottam, nem kérve bocsánatot az emberektől: pénz, aztán egy zug, majd — új élet, távol a régi emlékektől, ez volt a tervem. A sötét múlt és örökre lejáratott becsületem persze minden órámban, minden percemben gyötört. Akkor megházasodtam. Véletlenül vagy sem -, nem tudom. De amikor bevezettem őt a házamba, azt hittem, jóbarátot vezetek be, igen nagy szükségem volt barátra. Azonban világosan láttam, hogy a barátot fel kell készíteni, megérlelni, sőt legyőzni. És meg tudtam volna-e valamit is magyarázni olyan hirtelen ennek az előítéletekkel teli, tizenhat éves teremtésnek? Hogyan tudtam volna például, a revolverrel történt szörnyű katasztrófa véletlen segítsége nélkül meggyőzni róla, hogy nem vagyok gyáva, és hogy igazságtalanul vádoltak gyávasággal az ezredben? A katasztrófa azonban éppen kapóra jött.


Amikor a revolvert kibírtam, megbosszultam egész sötét múltamat. Ezt ugyan nem tudta meg senki, de ő megtudta, s ez mindennél több volt számomra, mert ő maga is mindennél több volt, ábrándjaimban jövőm minden reménysége! Ő volt az egyetlen ember, akit magamnak neveltem, másra nem is volt szükségem — és íme, ő megtudott mindent, legalábbis azt, hogy igazságtalan volt, amikor sietve ellenségeimhez csatlakozott. Ez a gondolat lelkesedéssel töltött el. Már nem lehettem aljas a szemében, legföljebb furcsa ember, de most, a történtek után, ez a gondolat is egészen tetszetős volt számomra: a furcsaság nem hiba, ellenkezőleg, néha vonzza a női természetet. Egyszóval, szándékosan halogattam a megfejtést: az, ami történt, egyelőre nagyon is elég volt a nyugalmamhoz, és épp elég képet és anyagot szolgáltatott ábrándjaimhoz. Éppen ez a gyalázat, hogy ábrándozó vagyok: elég volt nekem az anyag, róla pedig azt gondoltam, hogy megvár.


Így múlt el az egész tél, valami névtelen várakozásban. Szerettem lopva nézni, ahogy az asztalkájánál ül. Munkájával volt elfoglalva, fehérnemű javítással, néha pedig olvasott esténként, a szekrényemből kivett könyveket lapozgatta. A könyvválaszték a szekrényben szintén mellettem tanúskodott. Alig ment el hazulról. Ebéd után, mielőtt bealkonyodott, mindennap elvittem sétálni, egészségügyi sétát tettünk, de nem teljes szótlanságban, mint azelőtt. Éppen hogy azt a látszatot akartam kelteni, hogy nem hallgatunk és egyetértésben beszélgetünk, de mint már mondtam, mindketten csak a lényegre szorítkoztunk. Én ezt szándékosan csináltam, neki pedig, gondoltam, „időt kell adni". Természetesen furcsa, hogy szinte a tél végéig egyszer sem tűnt fel, hogy én szerettem lopva ráránézni, az ő pillantását azonban egyetlen egyszer sem értem magamon egész télen! Azt hittem, a félénksége az oka. Amellett olyan szelíd jámborság volt az arcán, olyan erőtlenség a betegágy után! Nem, jobb kivárni, és — „és majd ő maga közeledik..."


Ez a gondolat lenyűgözött. Hozzáteszem még, néha mintha bujtogattam volna magamat ellene, és valóban arra ragadtattam lelkemet és eszemet, hogy haragszom rá. Így folyt ez egy ideig. De a gyűlölet sohasem tudott megérlelődni és gyökeret verni a lelkemben. Magam is éreztem, hogy ez csupán játék. Akkor sem, bár a házaséletet megszakítottam, amikor ágyat és spanyolfalat vettem, soha, soha nem tudtam benne a bűnös nőt látni. Nem azért, mert könnyelműn ítéltem meg a vétkét, hanem mert az volt a szándékom, hogy teljesen megbocsássak neki, az első naptól fogva, sőt még előbb, mielőtt az ágyat megvettem. Egyszóval, ez furcsaság a részemről, bár én szigorú erkölcsű ember vagyok. De a szememben annyira legyőzött, annyira megalázott volt, hogy néha gyötrelmesen sajnáltam, bár mindemellett határozottan tetszett nekem megaláztatásának tudata. Tetszett kettőnk egyenlőtlenségének gondolata is...


Ezen a télen alkalmam volt néhány szándékos jócselekedetre. Elengedtem két adósságot, zálogtárgy nélkül nyújtottam kölcsönt egy szegény asszonynak. Nem is szóltam róla a feleségemnek, s nem is azért tettem, hogy megtudja; de az az asszony maga jött el megköszönni, és majdhogy le nem térdelt előttem. Így derült ki; azt hittem, hogy csakugyan elégedetten vette tudomásul, amit a szegény asszonnyal cselekedtem.


De közeledett a tavasz, már április derekán jártunk, kivettük a téli ablakkereteket, s a nap ragyogó pasztákban világította be hallgatag szobáinkat. De a szememen még mindig ott volt a há-lyog. A végzetes, rettenetes hályog! Hogy is történt, hogy egyszercsak lehullt a szememről, és hirtelen mindent tisztán láttam és értettem! Véletlen volt, egy váratlan nap volt az oka, vagy egy napsugár gyújtott gondolatot és sejtelmet eltompult agyamban? Nem, nem sejtelem volt és nem gondolat, hanem hirtelen életre támadt egy kis ér, egy már-már elhalt ér, megrándult, feltámadt, és bevilágította egész elfásult lelkemet, ördögi büszkeségemet. Hirtelen mintha felrántottak volna a helyemről. így történt, hirtelen és váratlanul. Alkonyattájban, ebéd után, öt óra körül...




II
A hályog hirtelen lehull


Előtte még két szót. Már egy hónappal előbb észrevettem, hogy furcsán tűnődő, nem hallgatag, hanem tűnődő. Ezt is mindjárt észrevettem. Akkor a munkája mellett ült, fejét a varrására hajtva, s nem vette észre, hogy nézem. Egyszercsak meglepett, hogy olyan vékonyka lett, soványka, sápadt az arca, a szája halvány — mindez együtt és a tűnődése azonnal és rendkívül nyugtalanná tett. Már korábban is hallottam apró, száraz köhögését, különösen éjszaka. Nyomban felálltam, és elindultam Schröder doktorért, anélkül, hogy neki szóltam volna.


Schröder másnap eljött. Ő nagyon csodálkozott rajta, és hol Schröderre nézett, hol énrám.
—  De hiszen semmi bajom — mondta tétova mosollyal.


Schröder meg sem vizsgálta alaposan (ezek az orvostudorok néha fölényesek és hanyagok), csak annyit mondott nekem a másik szobában, hogy ez a betegségéből maradt vissza, és hogy nem ártana a tavasszal elvinni valahova a tengerhez, vagy ha nem lehet, legalább dácsába költözni. Egyszóval nem mondott semmi érdemeset azon kívül, hogy ez valami gyengeség vagy hasonló Amikor Schröder távozott, a feleségem egyszercsak megint azt mondta, rettenetesen komolyan nézve rám:
—  Semmi, semmi bajom.


De miután ezt mondta, rögtön elpirult, alighanem szégyenében. Láthatólag a szégyen pírja volt. Ó, most már értem: azt szégyellte, hogy én még a férje vagyok, gondoskodom róla, mintha még mindig igazi férje volnék. De akkor ezt még nem értettem, és pirulását sorsába való beletörődésének tulajdonítottam. (A hályog!)

Dosztojevszkij különszám (3)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - folytatás)

III
A legnemesebb ember,
de ezt magam sem hiszem el


Nem tudtam elaludni. Hogy is tudnék, amikor a fejemben egyre lüktet valami ér. Mindezt meg akarom érteni, ezt az egész piszkot. Ó, piszok! Ó, micsoda piszokból húztam ki őt akkor! Hiszen ezt meg kellett volna értenie, becsülnie, amit tettem! Igaz, kedvemre voltak különféle gondolatok is, például, hogy én negyvenegy éves vagyok, ő pedig alig tizenhat. Az egyenlőtlenségnek ez az érzése lenyűgözött, gyönyörűséges ez, gyönyörűséges.


Én például á l'anglaise (angolosan, angol módra - franciául * ford. megj.) akartam rendezni az esküvőt, azaz kizárólag kettesben, két tanú jelenlétében, az egyik Lukerja lett volna, aztán rögtön vonatra ülni, például akár Moszkvába utazni (ott különben úgyis akadt dolgom), ott egy szállodába, vagy két hétre. Ő ezt ellenezte, nem akarta, s én kénytelen voltam tisztelettel elmenni a két nagynénihez, mint rokonokhoz, akiktől elviszem. Én engedtem, s a nénik megkapták, ami járt nekik. Még ajándékoztam is száz-száz rubelt azoknak a nőszemélyeknek, s még ígértem valamennyit, őneki persze nem szóltam róla, nehogy elkeserítsem a helyzet alantasságával. A nénik nyomban kezes bárányokká változtak. A hozomány körül vita támadt: neki szinte semmije sem volt, de nem is akart semmit. Sikerült azonban meggyőznöm róla, hogy egészen minden nélkül nem lehet, s a kelengyét én szereztem be neki, hiszen ki más szerezte volna be? No, de fütyülök magamra. Különféle eszméimet azonban mégiscsak el tudtam mondani neki, hogy tudja legalább. Talán el is siettem, lehet. A lényeg az, hogy ő kezdettől fogva, akármennyire erőt akart venni magán, szeretettel futott elém, rajongva fogadott, amikor este hazatértem, és csacsogva (ártatlanság elbűvölő csacsogása!) beszélte el egész kicsikorát, gyermekéveit, mesélt szülőházáról, apjáról és anyjáról. De én ezt az egész mámort nyomban hideg vízzel öntöttem le. Éppen ebben rejlett a legfőbb eszmém. A rajongásra hallgatással, persze jóindulatú hallgatással válaszoltam... mégis gyorsan ráébredt, hogy mi két különböző ember vagyunk, s hogy én — rejtély vagyok, azt is akartam, hogy rejtélynek látsszam! Hiszen talán azért csináltam ezt az egész butaságot, hogy ő megfejtse a rejtélyt. Először is a szigorúságom - szigorúan vittem el a házamba is. Egyszóval akkor, elégedetten járva-kelve, egész rendszert dolgoztam ki. Ó, de hiszen az szinte magától teremtődött meg, minden erőfeszítés nélkül. Nem is lehetett másképp, egy leküzdhetetlen körülmény kényszerített, hogy ezt a rendszert kidolgozzam — de mit is rágalmazom magamat! Valódi szisztéma volt. Nem, hallgassanak meg, ha már pálcát törnek az ember felett, törjenek úgy, hogy ismerjék az ügyet... Hallgassanak meg!


Hogyan is kezdjem, hiszen nagyon nehéz. Ha az ember mentegetőzni kezd — az még csak a nehéz! Tudják: a fiatal megveti például a pénzt — én hát rögtön a pénzzel kezdtem, kihangsúlyoztam a pénz jelentőségét. De annyira, hogy ő egyre többet és többet hallgatott. Tágra nyitotta a szemét, figyelt, nézett és hallgatott. Tudják: a fiatalság nagylelkű, mármint a jófajta fiatalság, nagylelkű és heves, de nem eléggé türelmes, amint valami nem tetszik — rögtön megveti. Én azonban nagyvonalúságot akartam, egyenesen a szívébe akartam oltani a nagyvonalúságot, beleoltani, hogy a szívén keresztül nézzen mindent, nincs igazam? Alantas példát veszek: hogyan magyarázhattam volna meg a zálogházamat ilyen jellemnek? Természetes, hogy nem kereken mondtam meg ezt neki, mert az úgy festett volna, mintha bocsánatot kérnék tőle a zálogházért, hanem, hogy úgy mondjam, a büszkeségére hatottam, majdhogynem szavak nélkül beszélve. Én mestere vagyok a szótlan beszédnek, egész életemben szavak nélkül beszéltem, egész életemben szótlanul éltem át a tragédiáimat. Ó, hiszen én is boldogtalan voltam! Számkivetett voltam, számkivetett és elfeledett, és ezt nem tudja senki, senki! És ez a kis tizenhatéves egyszercsak aljas emberektől megtudott rólam minden részletet, és azt hitte, hogy mindent tud, s közben a legrejtettebb titok ott maradt a lelkemben! Én egyre csak hallgattam, különösen előtte hallgattam, egészen a tegnapi napig — miért is hallgattam? Mert büszke ember vagyok. Azt akartam, hogy ő maga tudja meg, nélkülem, de nem az aljas emberek elbeszéléséből, hanem magától fejtsen meg és értsen meg engem! Amikor a házamba fogadtam, teljes tiszteletet igényeltem. Azt akartam, hogy imádattal nézzen fel rám; a szenvedéseimért megérdemeltem volna! Ó, én mindig büszke voltam, és mindig vagy semmit akartam, vagy mindent! Éppen azért, mert én sohasem felezni akartam a boldogságot, hanem az egészet kívántam — éppen ezért voltam kénytelen így cselekedni akkor: „magad fejts meg engem, és úgy becsülj!" Mert, és ezt higgyék el nekem, ha én magam kezdek neki magyarázkodni és sugallni, csűrni-csavarni, és a megbecsülését kérni — az annyi, mintha alamizsnát kérnék... Különben... különben, minek beszélek én erről!


Ostoba, ostoba, ostoba és ostoba dolog! Kereken és könyörtelenül (hangsúlyozom, hogy könyörtelenül) megmagyaráztam neki akkor, két szóban, hogy az ifjúság nagylelkűsége bájos, de — garast sem ér. Miért nem? Azért, mert nem kerül sokba, nem az élet adta, mindez, hogy úgy mondjam, „a létezés első benyomása", de lássunk csak benneteket munka közben! Az olcsó nagylelkűség mindig könnyű, az életet adni érte — még az is olcsó, mert itt csak a vér pezseg és a fölös erő, a szépség szenvedélyes vágya. De vegyük példának a nagylelkűség hőstettét, az nehéz, csöndes, nem hallható, csillogás nélkül való, tele rágalommal, sok áldozattal jár és egy csepp dicsőséggel sem — ahol te, ragyogó ember, mindenki előtt mint aljas ember állsz, amikor pedig a világ legbecsületesebb embere vagy — rajta, próbáljátok ezt a hőstettet! Nem, kitértek előle! Én pedig — én mást sem tettem egész életemben, mint ennek a hőstettnek a terhét hordoztam. Ő eleinte vitába szállt velem, jaj, de még hogyan, aztán elkezdett hallgatni, de egészen, csak a szeme nyílt tágra rettenetesen, amikor hallgatott, nagy, nagy volt a szeme, figyelmes. És... és egyszer csak megláttam a mosolyát, a bizalmatlan, szótlan, nem jó mosolyát. Ezzel a mosollyal fogadtam őt a házamba. Igaz az is, hogy már nem volt hová mennie...




IV
Tervek, tervek


Melyikünk kezdte? Egyikünk sem. Magától kezdődött, már az első percben. Mondtam már, hogy szigorú rendet vezettem be a házamban, de ezt már a legelején enyhítettem. Még menyasszony korában elmagyaráztam neki, hogy a zálogtárgyak átvétele és a pénz kifizetése lesz a dolga, akkor nem szólt rá semmit (ezt jegyezzék meg). Sőt mi több - szinte buzgalommal látott munkához. Persze a lakás, a bútor - minden maradt úgy, ahogy volt. A lakás két szobából áll; az egyik - nagy fogadószoba, amelyből a zálogházamat lekerítettem, a másik szintén nagy, a közös szobánk, egyúttal a hálónk. A bútorzatom szegényes, még a nagynéniké is különb volt. Az ikontartó polcom az örökméccsel a fogadóban van, ahol a zálog ügyleteimet bonyolítom; a szobámban a szekrényem, benne néhány könyv, meg a zálogtárgyak, a kulcsa nálam; ott az ágy is, asztalok, székek. Még menyasszony korában megmondtam neki, hogy a háztartásra, vagyis élelemre nekem, neki és Lukerjának, akit átcsalogattam hozzánk, napi egy rubelt szánok, nem többet: „Nekem, mondom, három év alatt össze kell gyűjtenem harmincezret, és csak így tud gyűlni a pénz." Nem szólt rá semmit, de én magam megtoldottam ezt az összeget harminc kopejkával. Ugyanez történt a színház dolgában is. Menyasszonyomnak megmondtam, hogy színház nem lesz, rnégis megengedtem havi egy színházat, tisztes helyen, zsöllyében. Együtt mentünk, három alkalommal, megnéztük A boldogság kergetése és Az éneklő madarak című darabokat, ha jól emlékszem (fütyülni rá, fütyülni!). Szótlanul mentünk a színházba, és szótlanul tértünk haza. Miért is, miért is kezdtünk hallgatni már a kezdet kezdetén? Hiszen eleinte viták sem voltak köztünk, még hallgattunk. Ő akkor, emlékszem, folyton rám-rámlesett lopva; én, amikor ezt észrevettem, mégjobban hallgattam. Igaz, én erőltettem a hallgatást, nem ő. Az ő részéről egyszer vagy kétszer tapasztaltam kitörést, nyakamba borult, megölelt, de mivel ezek beteges, hisztérikus kitörések voltak, én pedig tartós boldogságot akartam, s azt, hogy tiszteljen — hidegen fogadtam ezeket a kitöréseket. Igazam is volt: minden ilyen kitörés után vita volt másnap közöttünk.

Dosztojevszkij különszám (2)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés)




AZ ÍRÓ ELŐSZAVA

Bocsánatot kérek olvasóimtól, hogy ezúttal a megszokott formájú Napló helyett csak egy elbeszélést teszek közzé. De valóban ezen az íráson dolgoztam a hónap legnagyobb részében. Mindenesetre kérem az olvasó szíves elnézését.
Most néhány szót magáról az elbeszélésről. A címben „fantasztikusnak" neveztem, amikor pedig a legnagyobb mértékben reálisnak tartom. De csakugyan van benne fantasztikus, éppen az elbeszélés formájában, s ezt szükségesnek tartom megmagyarázni.
Arról van szó, hogy ez nem elbeszélés és nem feljegyzés. Képzeljenek el egy férjet, aki előtt az asztalon ott fekszik kiterítve a felesége, öngyilkos lett, néhány órája vetette ki magát az ablakon. A férj zavart lelkiállapotában még nem tudta összeszedni magát. Szobáit rója, és értelmezni próbálja a történteket, „pontokba szedni gondolatait". Amellett megrögzött hipochonder, az a fajta, aki magával beszélget. Egyszóval társalog önmagával, elbeszéli a dolgot, megvilágítja a maga számára. Beszédének látszólagos következetességétől eltekintve, néhányszor ellentmond magának, mind logikájában, mind érzelmeiben. Mentegeti is magát, vádolja az asszonyt, mellékes magyarázatokba bocsátkozik: érezni itt a gondolatok és a szív durvaságát is, a mély érzelmet is. Apránkint valóban megvilágítja magának a dolgot, és „pontokba szedi gondolatait". A felidézett emlékek sora végül is ellenállhatatlanul elvezeti az igazsághoz; az igazság ellenállhatatlanul megnemesíti eszét és szívét. A vége felé még az elbeszélés hangja is megváltozik zűrzavaros elejéhez képest. Az igazság elég világosan és határozottan tárul fel a boldogtalan előtt, legalábbis a maga számára.


Íme a téma. Az elbeszélés folyama néhány óráig tart, megszakításokkal és szünetekkel, kuszáit formában: a férfi hol magában beszél, hol valami láthatatlan hallgatóhoz, vagy bíróhoz. De hát ez mindig előfordul a valóságban is. Ha egy gyorsíró kihallgatná és minden szavát feljegyezhetné, akkor érdesebb és bárdolatlanabb volna a szöveg, mint ahogy én tolmácsolom, de úgy érzem, a pszichológiai folyamat talán ugyanaz maradna. Ez az elképzelés a mindent feljegyző gyorsíróról (aki után én átdolgoznám a szöveget), ez az, amit én fantasztikusnak nevezek a történetben. De részben hasonló már nem egyszer megengedtetett a művészetben: Victor Hugó például A halálraítélt utolsó napja című remekművében majdnem ugyanezt a fogást alkalmazta, és bár mellőzte a gyorsírót, még jobban eltért a valóságtól, amikor feltételezte, hogy a halálraítélt képes (és ideje is van rá) jegyezgetni nemcsak utolsó napján, hanem utolsó órájában is, sőt szó szerint az utolsó percében is. De ha nem engedi így szabadjára a képzeletét, nem született volna meg a mű sem — a legreálisabb és legigazabb valamennyi írása között.




ELSŐ FEJEZET


I
Ki voltam én, és ki volt ő


... Most még itt van — még jó minden: percenként odamegyek hozzá, és megnézem; de holnap elviszik, és — hogyan lesz, ha egyedül maradok? Még itt van a szalonban az asztalon, két összetolt kártyaasztalon, a koporsót holnap hozzák, fehér, fehér gros de Naples szemfedővel, különben, nem erről akarok... Fel-alá járok, és meg akarom magyarázni magamnak ezt az egészet. Már hat órája, hogy tisztázni akarom, s még mindig nem tudom pontokba szedni a gondolataimat. Járok, járok, fel-alá. Hogy is történt. Legjobb, ha elmondom rendre. (Rend!) Uraim, éntőlem távol van az irodalom, önök látják is ezt, de jól van, elmondom úgy, ahogy magam értelmezem. Éppen az számomra a legrettenetesebb, hogy mindent értek!


Ha tudni akarják, azazhogy a legelején kezdjük, rövidre fogva, eljött hozzám annak idején elzálogosítani a holmiját, hogy ki tudja fizetni a Harsonában közzétett hirdetése árát: így meg úgy, nevelőnő ajánlkozik, vidékre is, házi oktatást is vállal, és a többi, és a többi. Ez még a kezdet kezdetén volt, és én persze nem különböztettem meg őt másoktól: jön, mint a többiek, no, aztán ahogy szokás. De aztán kezdtem felfigyelni rá. Vékonyka volt, lenszőke hajú, középmagas termetű, velem mindig egy kicsit félszeg, mintha zavarban volna (azt hiszem, minden idegennel szemben ilyen volt, bár én természetesen olyan voltam a szemében, mint bárki más, vagyis nem mint zálogház-tulajdonost nézett engem, hanem mint bárki más embert). Amint megkapta a pénzt, sarkon fordult és elment. S mindezt szó nélkül. Mások vitatkoztak, kunyeráltak, alkudoztak, hogy többet adjak; ez nem, elvette, amennyit adtam... Azt hiszem, folyton belegabalyodom... Azt hiszem, most mindent összekeverek... Igen: mindenekelőtt azok a tárgyak leptek meg, amelyeket elzálogosított — aranyozott ezüst fülönfüggő, egy hitvány kis medaillon, csupa krajcáros holmi. Maga is tudta, hogy garast érő dolgok, de az arcán láttam, hogy számára drága kincs valamennyi — valóban, az utolsó holmik voltak, mint később megtudtam, amik a papuskájától meg mamuskájától rámaradtak. Egyetlen egyszer merészkedtem csak odáig, hogy nevessek a zálogtárgyán. Ezt ugyanis, tudják kérem, sohasem engedem meg magamnak, én megőrzőm a gentleman-modort az ügyfeleleimmel: kevés szó, de az udvarias és szigorú. „Szigorú, szigorú és szigorú." De ő egyszercsak arra vetemedett, hogy a maradványait (ezt szó szerint értem) hozza el egy öreg nyúlprém-kacabajkának — akkor nem tudtam fegyelmezni magamat, és váratlanul valami élces megjegyzést tettem. Uramisten, hogy lángra lobbant az arca! Kék szeme van, nagy ábrándos szeme, de az is hogy kigyúlt! De nem szólt egy szót sem, fogta a „maradványait" — és kifordult. Akkor vettem észre először úgy igazában, és gondoltam róla valami effélét, vagyis hogy éppen valami különöset. Igen: emlékszem még a benyomásra is, vagyis ha óhajtják, a legfőbb benyomásra, az egésznek a szintézisére: arra, hogy rettenetesen fiatal, olyan fiatal, hogy nem lehet több tizennégy évesnél. Pedig akkor már tizenhat volt három hónap híján. 
Különben, nem ezt akartam mondani, a szintézis nem ez volt. Másnap újra eljött. Később megtudtam, hogy azzal a kacabajkával járt már Dobronravovnál is, Mozernél is, akik el sem vették, szóba sem álltak vele. Én egyszer már elfogadtam tőle egy kámeát (olyan hitványkát) — később aztán, megfontolva a dolgot, elcsodálkoztam: én aranyon és ezüstön kívül nem veszek át semmit, az ő kámeáját mégis átvettem. Másodízben akkor gondoltam rá, emlékszem.


Ezúttal egy borostyán szivarszipkát hozott hozzám - Mozertől -, csinos holmi, már aki kedveli az ilyesmit, de nálunk megint csak nem ér semmit, mert mondom, mi csak aranyat fogadunk el. Mivel a tegnapi lázadás után jött hozzám, szigorúan fogadtam. Az én szigorúságom — ridegség. Mégis, amikor kifizettem neki a két rubelt, nem tudtam megállni, és kissé ingerülten mondtam: „Ezt csakis az ön kedvéért teszem, mert Mozer például nem fogad el effélét." Azt, hogy az ön kedvéért, különösen hangsúlyoztam, és éppen bizonyos értelemben. Mérges voltam. Neki megint lángra lobbant az arca, amikor azt hallotta: az ön kedvéért, de hallgatott, nem dobta vissza a pénzt, elfogadta — lám, a szegénység! De hogy kigyúlt az arca! Megértettem, hogy sértő volt, amit mondtam. Aztán, amikor már elment, váratlanul azt kérdeztem magamtól: ugyan megért-e ez a rajta aratott diadal két rubelt? He-he-he! Emlékszem, kétszer is megkérdeztem magamtól: „megérte? megérte?" És mind a kétszer nevetve azt feleltem rá: igen, megérte. Ettől nagyon jó kedvem kerekedett. De nem volt ebben semmi rossz: én megfontolt szándékkal kérdeztem, próbának akartam alávetni őt, mert váratlanul gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Ekkor gondolkoztam róla úgy igazában harmadszor.


... Nos, hát akkor kezdődött az egész. Magától értetődik, hogy rögtön igyekeztem kerülő úton megtudni a körülményeit, és különös türelmetlenséggel vártam, hogy újra eljöjjön. Hiszen sejtettem, hogy rövidesen újra betoppan. Amikor megint eljött, rendkívüli udvariassággal nyájas beszélgetésbe elegyedtem vele. Hiszen én meglehetősen jó nevelést kaptam, és van némi modorom. Hm. Akkor sejtettem meg, hogy jó és jámbor lélek. A jók és szelídek nem sokáig ellenkeznek, és bár nem tárják ki nagyon magukat, sehogy sem tudnak kitérni a beszélgetés elől: kevés szóval válaszolnak, de válaszolnak, s minél tovább, annál többet mondanak, fő, hogy az ember maga ne fáradjon el, ha kíváncsi a folytatásra. Ő maga akkor, természetesen, nem magyarázott nekem semmit. Csak később tudtam meg mindent a Harsonáról és az egyéb körülményekről. Akkor ő utolsó erejéből hirdette magát, eleinte persze fennhéjázva, hogy azt mondja: „nevelőnő, vidékre is, egyéb részletek levélben", aztán: „minden megoldás érdekel, elmennék oktatónak, társalkodónőnek, háztartásra felügyelni, beteg mellé, tudok varrni is", és a többi, és a többi, ismerjük ! Természetesen, mindezt különféle módon csatolta a hirdetéshez, aztán végül már kétségbeesésében arra került a sor, hogy „fizetés nélkül is, ellátásért". Nem talált állást! Ekkor határoztam el, hogy utolsó próbát teszek vele: fogtam az aznapi Harsonát, és megmutattam neki a következő szövegű hirdetést: „Fiatal teremtés, teljes árva, nevelőnőnek menne kiskorú gyerekek mellé, idős özvegyemberek előnyben. Segítene a háztartásban is."


—  Látja, ezt ma reggel közölték, és a hirdető estére bizonyára állást talált. így kell hirdetni!


Megint lángra lobbant, megint kigyúlt a szeme, sarkon fordult, és azonnal távozott. Ez nagyon tetszett nekem. Különben akkorra már mindenben biztos voltam, és nem féltem: a szivarszipkát senki sem fogadja el tőle. Igaz, addigra már a szipkái is elfogytak. Úgy is volt, a harmadik napon sápadtan, izgatottan lépett be hozzám — sejtettem, hogy otthon történt nála valami, valóban történt. Rögtön elmondom, mi, de előbb még azt akarom megemlíteni, milyen finoman bántam vele, s ezzel mekkorát nőttem a szemében. Váratlanul ilyen szándék született meg bennem. A dolog lényege, hogy elhozta hozzám azt a szentképet (rászánta magát, hogy elhozza) ... Jaj, figyeljenek! figyeljenek ide! Most kezdem, eddig folyton összezavartam... Egyszóval, most mindent vissza akarok idézni, minden apró részletet, minden mozzanatot. Egyre pontokba akarom szedni a gondolataimat, de nem tudom, ezek a mozzanatok, a mozzanatok...
Szűz Mária-ikon. A Szűzanya a gyermekkel, otthoni, családi, régi, aranyozott ezüst palást — hat rubelt ha érhet. Látom, kedves neki ez az ikon, zálogba adja az egészet, nem veszi le róla az ezüstpalástot. Mondom neki: jobb lenne a palástot adni zálogba, a szentképet pedig hazavinni, hiszen az mégiscsak szentkép.


—  Magának tilos levennie?
—  Nem, nem az, hogy tilos, de maga talán...
—   Hát akkor vegye le róla...
—  Tudja mit, nem veszem le, hanem ide teszem az ikonsarokba — mondtam egy kis gondolkodás után -, a többi szentkép közé, az örökmécs alá (amióta a zálogházamat megnyitottam, mindig égett nálam az örökmécs), és az egészért, tessék, adok tíz rubelt.
—  Nem kérek tízet, adjon ötöt, feltétlenül kiváltom.
—  Nem akar tízet? Az ikon itt áll — tettem hozzá, észrevéve, hogy megint villant egyet a szeme. Hallgatott. Öt rubelt fizettem ki neki.
—  Ne vessen meg senkit, magam is voltam ilyen szoros helyzetben, még rosszabban is, s ha most így lát engem, ilyen foglalkozást űzve... azok után, amiken keresztülmentem...
—  Most bosszút áll a társadalmon? Ugye? – szakított félbe váratlanul, meglehetősen gúnyos mosollyal, amelyben különben jó adag ártatlanság volt (mindenkinek szóló, hiszen én neki akkor éppen olyan voltam, mint bárki más, tehát szinte sértő szándék nélkül mondta). „Aha! – gondoltam –, hát ilyen vagy, kiütközik a természeted, jellemed egy új oldala!"
—  Nézze csak — jegyeztem meg nyomban félig tréfásan, félig titokzatosan. — Tudja, ki vagyok én? „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel..." (Goethe: Faust I. rész. Jékely Zoltán fordítása)


Gyors pillantást vetett rám, nagy kíváncsisággal, amelyben mellékesen sok gyerekes vonás volt:
—  Várjon, kérem... Kinek a gondolata ez? Honnan van? Valahol már hallottam...
—  Ne törje a fejét, ezek Mefisztó szavai, Faustnak mutatkozik be így. Olvasta a Faustot?
—  Nem... nem nagyon figyelmesen.
—  Vagyis egyáltalán nem olvasta. El kell olvasnia. Egyébként, megint ott látom az ajkán azt a kis csúfondáros mosolyt. Kérem, ne tartson annyira ízléstelennek, hogy zálogos szerepemet szépítendő, Mefisztóként kívánok bemutatkozni önnek. A zálogos — zálogos marad. Ezt tudjuk, kérem.
—  Milyen különös ember ön... Egyáltalán nem volt szándékom effélét mondani...
Azt szerette volna mondani: „Nem gondoltam volna, hogy ön művelt ember", de nem mondta, én azonban tudtam, mi jár a fejében; nagyot nőttem előtte.
—  Nézze — jegyeztem meg —, minden életpályán lehet jót tenni. Természetesen nem magamról beszélek, én valószínűleg csupa rossz dolgot cselekszem, de...
—  Természetes, hogy minden pályán lehet jót cselekedni — mondta, gyors és átható pillantást vetve rám. — Úgy van, minden pályán — tette hozzá váratlanul. Ó, emlékszem, minden pillanatra emlékszem! S még hozzá akarom fűzni, hogy amikor az ifjúság, az a kedves ifjúság valami okosat és nyomatékosat akar mondani, olyankor nagyon is őszintén és naivul az arcára van írva: „most pedig okos és nyomatékos dolgot fogok mondani neked" — és, ha nem is hiúságból, mint a magunkfajta, de látszik rajta, hogy mindezt roppant sokra becsüli, és hiszi, és tiszteli, és azt gondolja, hogy a másik is éppen úgy becsüli, mint ő maga. Ó, őszinteség! Ezzel győznek. Benne pedig milyen bájos volt ez az őszinteség!


Emlékszem, nem felejtettem el semmit! Amikor elment, nyomban döntöttem. Még aznap utolsó nyomozásra indultam, megtudtam róla minden egyebet, minden rejtett titkát; eddigi rejtett titkait a náluk szolgáló Lukerjától tudtam meg, akit már napokkal előbb megvesztegettem. Ez a titok olyan rettenetes volt, hogy nem is értem, hogyan volt képes nevetni, mint előző nap is, és Mefisztó szavai iránt kíváncsiskodni, amikor maga is ilyen borzalomban él. De hát — ifjúság! Pontosan ezeket gondoltam akkor róla, büszkén és örömmel, hiszen van ebben nagylelkűség is: mintha azt mondaná, bár a pusztulás szélén vagyok, de Goethe nagy szavai tündökölnek. Az ifjúság, ha csak egy cseppet is, és ha néha rossz irányba is, de mindig nagylelkű. Azazhogy én róla, egyedül róla beszélek. S ami a fő, már akkor úgy néztem rá, mint az enyémre, nem kételkedtem hatalmamban. Tudják, micsoda kéjes gondolat ez, amikor már nem kételkedik az ember?


De mi van velem! Ha így folytatom, mikor szedem pontokba az egészet? Gyorsan, gyorsan, hiszen egyáltalán nern erről van szó, ó istenem!


II
Házassági ajánlat


A „rejtett titkot", amit róla megtudtam, röviden megmagyarázom: apja és anyja rég meghalt, három éve, és ő rendetlen nagynénjeinél maradt. Illetve nem elég őket rendetlennek nevezni. Az egyik nénikéje özvegysorban élt, nagy családú, hat gyereke volt, kisebbnél kisebbek. A másik vénlány maradt, öreg volt és visszataszító. Mind a kettő visszataszító. Apja hivatalnok volt, de csak írnok, nemesember, de nemessége csak szerzett volt — egyszóval: minden a kezemre játszott. Én mintha egy felsőbb világból szálltam volna le közéjük: mégiscsak nyugalmazott törzskapitánya egy ragyogó ezrednek, született nemes, független stb., ami pedig a zálogházamat illeti, arra a nénikék csak tisztelettel tekinthetnek. Ő három éve volt a nagynénik rabságában, de valahol mégis levizsgázott, volt ideje a vizsgát letenni, kitört a mindennapos kegyetlen munka igájából, hogy letegye — ez pedig már elárult valamit abból, hogy törekszik a magasabbrendűre, a nemesre. Hiszen miért akartam én megházasodni? Különben, magamra fütyülök, erről majd később... És hát erről van-e szó? Tanította a nénikéje gyerekeit, fehérneműt varrt, végül már nem csak fehérneműt, és a gyengemellű, még padlót is sikált. A nagynénik még meg is verték, szemére vetettek minden falatot. Betetőzésül úgy döntöttek, hogy eladják. Pfuj! A részletek mocskát elengedem. Később mindent elbeszélt nekem apróra. Mindezt egy kerek esztendeig figyelte a szomszéd kövér boltos, de nem akármilyen boltos, két csemegeüzlete volt. Már két feleség életét édesítette meg, s most harmadikat keresett, hát őt nézte ki magának: „csöndes teremtés, szegénységben nőtt, én pedig az árváim kedvéért házasodom meg." Csakugyan voltak árvái. Megkérette a lányt, megállapodott a nénikékkel, ráadásul — ötven éves; a lány borzad tőle. Akkor kezdett hozzám járni, hogy a Harsonában hirdetést tehessen közzé. Végül könyörögni kezdett a nénjeinek, hogy csak egy cseppecske gondolkodási időt adjanak neki. Azt a cseppecskét megadták, de már további cseppecskét nem, egyre rágták: „Magunknak sincs mit zabálni, nincs szükségünk fölösleges szájra." Mindezt már tudtam, s aznap a reggel történtek után elhatároztam magamat. Este elment hozzájuk a boltos, vitt az üzletéből egy font cukorkát, fél rubel árát; a lány ott ült vele, én meg kihívtam a konyhából Lukerját, és meghagytam neki, menjen be, és súgja a fülébe, hogy a kapu előtt várom, a legsürgősebben mondani akarok neki valamit. Elégedett voltam magammal. Egyáltalán, azon az egész napon rettentően elégedett voltam.

Válogatás a mai dagesztáni irodalomból (4)

MEDZSID
Kő és mérleg
Kisregény-részletek

MAGARAUL

Az adat — jó dolog 

Az adat — gonosz dolog

Zord hegyek...Feketék, vörösek, fehérek... De leginkább feketék. A csúcsok meg, mint a megfagyott holtak, hókucsmákban. Se bokrok, se fácskák, csak a meztelen sziklák.
Az üvöltő szél fölkapja és szétszórja a fagyos havat, a tetők fölött a forgószél fehéres oszlopai gőzölögnek.
A tépett ködben egymáshoz bújnak a csupasz, hideg, havas csúcsok, mint az összecsippentett öt ujjvég. Vad mindegyik, mintha az életet tagadná.
Ám ha föntről, a sas szemével nézzük, kiderül, hogy alattuk, mint egybetett ujjak alatt a tenyér, egy kicsi ötkopekes alakú síkság van. Vékony, félénk, szárított trágya szagú füstfonadékok húzódnak föl innen este és kora reggel: a rejtett száklyák tűzhelyei füstölnek.
Ha a nyaktörő csapásokon leereszkedünk erre a lapályra, megláthatjuk magukat a száklyákat is, amelyek úgy tapadnak a Vörös hegy oldalához, mint apró fecskefészkek.
Némelyikük mind magasabbra kúszik, belekapaszkodva minden sziklába, kiszögellésbe, mások a kőtömbökbe és a szomszéd házakba fogódzva, az ötkopekesnél lejjebb ereszkednek. Egyik a fölső, másik az alsó magal. A lapály középső része is magalokra oszlik, mindegyiknek megvan a maga godekánja.


A felső magalban ősidők óta a szegények laktak. Agyagtetejű, vályogfalú száklyáik nemcsak a sziklák közé fészkelték be magukat, hanem magukra a sziklákra is rátelepedtek. Sasfészkek ezek? Állati vackok? Bizony olyasfélék.


A szépapák idejében szüntelen folyt a véres mészárlás a különböző törzsek és nemzetségek között, bár az egész Kaukázus remegett a külső ellenség kegyetlen betöréseitől. A behatolók porig égették a falvakat, a méneseket, nyájakat, nőket, gyerekeket pedig Kelet bazáraiba hajtották. Napfelkeltekor - napnyugováskor maguk a hegyek is vérben álltak. Néhány, az összefogdosás elől csodálatos módon megmenekült család felmenekült a hegyekbe és megalapították ezen az ötkopekes alakú térségen az Új falut.


—  Hová valók? — kérdezték a hegyi lakókat, ha leereszkedtek a völgybe, hogy a sajtot és a juhbőrt sóra, petróleumra, cukorra cseréljék. Azt felelték:
—  Az új faluból.
—  Az hol van? — faggatták őket.
—  A Vörös hegy lábánál.
—  Ahá! Szóval a Fölső magárból jöttek.


Így az Új falu Magaraul lett. De nem azért csúfolták barlangnak, mert bőven volt körülötte vadállat, hanem mert sok hegyilakó soha életében nem jutott le a völgybe, és hozzájuk sem járt föl senki. Csak némely kereskedő mert behatolni ebbe az isten háta mögötti világba, azután meg döbbenten mesélték, hogy vademberek odújában jártak.
Magaraul... Rászolgált persze a gúnynévre! De hát hogyne emlékeztettek volna lakói a vadakra, ha egyszer az év kilenc hónapjában el voltak vágva a világtól?!


Fölkapaszkodni ide csak egy rossz kis ösvényen lehet. Télen aztán, mikor a hó betemeti a hágókat, semmilyen kiút nincsen az aulból. Saját felelősségére él a falu, mint egy önálló állam — a maga ősi és szigorú törvényei szerint. Ámbár a nyári utak sem valók bárkinek, csak a merész vacoklakók járnak rajtuk. Leereszkednek Szalavát és Karaburga ösvényein, átkelnek a Karadagon, végül megérkeznek Seki-Sir-vánba, Azerbajdzsán egyik tartományába. A nyájakat és méneseket a nyári legelőről a síkságra hajtják, telelőre. Ugyanilyen veszélyes ösvényen lehet elvergődni Magarból a Szamur folyó völgyébe, és a víz mentén Kürébe, a sík lezg tartományba. A csapás a Vörös hegy lábától kanyarog feneketlen szakadékok és földcsuszamlások közt; ezek a földcsuszamlások bármikor mozgásba jöhetnek. Nem jobbak az ösvény fölötti málladék-nyelvecskék sem. Ezek a kövek még alattomosabbak, mert olyan, mintha össze volnának cementezve és szilárdan hozzánőttek volna a hegyhez. De bolygass csak meg egyet, megéled az egész görgelék, folyamként zúdul a szakadékba, magával ragad, és betemet a köveivel. A gyík fürgeségével, a sirály könnyedségével, és az oroszlán vakmerőségével bírjon az, aki ezeken az ösvényeken akar járni. Sok szakadék-elnevezés máig őrzi az ösvényen lejátszódott tragédiák emlékét. „Szakadék, ahol elpusztult Mahmud", „Az a szakadék, amelybe Kulam beleesett", „Szakadék, amely elnyelte a nyájat". És ezeken a csapásokon kell a pásztoroknak, juhászoknak hajtaniuk a nyájat — saját legelőjük a magar lakóinak nincsen. És vándorolnak a pásztorok, csikósok, juhászok minden tavasszal és ősszel a borjú-, szamár-, kecskeösvényeken. Olyan szűkek ezek a csapások, hogy két lovas nem tud kitérni egymás elől, az egyiknek le kell szállnia és a szakadékba kell löknie a lovat. A lezg férfinak pedig a ló igazi társa, még inkább, mint vadásznak a kutyája. ítéljék hát meg, mennyi bátorság, kitartás, jártasság kell ahhoz, hogy valaki kétszer egy évben megtegye ezt az utat a szeszélyes, kiszámíthatatlan párkányokon, jeges záporban és vak hóviharban.


Mégis, van a hegyekben valami varázslatos, valami különös erő. Igaz, kilenc hónapon át hideg és komor itt minden, de a tavasz ide is megérkezik! Júniusban kezdődik — szeszélyes, kiszámíthatatlan. A virágokat úgy keveri a hóval, mint a mosolyt a könnyel. És mégis: aki még nem látta a hegyi tavaszt, sosem tudja meg, milyen kedvesen csiklandozzák az ember csupasz hátát a Vörös vízesés súlyos cseppjei; sosem élvezi hanyatt fekve a júniusi harmat mézillatát, elmerülve a virágzó fűben; nem látja meg az ég fölénk boruló kék örvényében magasan vitorlázó sasokat.


KITŐL JÖTT A HÍR?


Alig pirkad, és már az egész falut fölverte a váratlan újság. Honnan jött — nem tudni. Fecske hozta a farkán, a forrás habjaiban született, a szél fújta be a kéménybe? Elég annyi, hogy a forrásvizes korsóval együtt vitték haza az asszonyok. Alighogy átlépték a száklya küszöbét, már mondták is izgatottan:
— Áttelepítenek minket!


Az öreg Zsavatnak is fülébe jutott a hír. A pirkadás halványpiros csíkja még alig választotta el a földtől az eget, ő már az új istálló tetején dolgozott. Karját a mellén keresztbefonva apró léptekkel topogott, mintha táncolna. Örült, hogy ilyen sima lett a tető - bizony akárki megnézheti!


Könnyű kézzel lartva fején a korsót, a leánya röppent be az udvarba, Pirospozsgás arccal, tetőtől talpig veresbe öltözve olyan volt, mint egy égő virág. Tavat az apjára emelte fürge fekete szemét, élénk, pompás ajka megrándult. Az öreg megértette: hírt hozott, és már alig-alig tudja magában tartani. De nem kezdett faggatózni — férfi ne mutasson kíváncsiságot. A lány nem bírta tovább, a korsót gyors mozdulattal a földre tette:
—  Áttelepítenek minket!


Az apja mintha meg sem hallotta volna.
—  Elfáradtál, Tavat-dzsan? Fújd ki magad egy cseppet. Törődsz ma még eleget, sok víz kell, az új ház falait kezdjük el építeni.
—  De hisz mondtam, áttelepítenek minket. Minek hasztalan fáradni, ha egyszer már úgysem fogunk lakni a te kastélyodban?
Zsavatnak leesett az álla.
—  Mit mondasz? — kérdezte. — Áttelepítenek? Hová?
—  Kizljárba.
—  Az egész falut? — hitetlenkedett Zsavat. — Hétszáz portát? Ha-ha! — kacagni akart, de félig köhögés, félig ugatás lett belőle.
—  Úgy bizony! Mind a hétszázat! — makacskodott Tavat. Nem értette meg, hogy mi megy végbe az apja lelkében, hogy égő zsarátnokot visz a puskaporos hordóhoz.


Az öreg lejött a tetőről és kiment a kapu elé; némán és sietség nélkül, ahogyan a család fejéhez. a papahát hordó férfihez illik. Kintről már meglepeti kiáltások hallatszottak.
—  Allah!
—  Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. ..
A szép Tavat az udvar közepén maradt. „Bárcsak áttelepítenének minket!" — gondolta. Bárcsak! Istenem, milyen szerencse volna! Nem kellene a menyasszonynak az egész hosszú télre elválnia a vőlegényétől, a pásztortól, akinek a juhokat téli szállásra kell hajtania a messzi Azerbajdzsán völgyeibe. A hegyekben miféle legelő van télen? Szeptember elejétől már hó borít minden alpesi rétet. A lány csak ül, és egész télen vár, a szíve összerándul mindahányszor valamilyen pásztorral megesett szerencsétlenségről hall. És mennyi baj, mennyi veszély leselkedik a hegyilakóra a nyaktörő ösvényeken! Ó, csak áttelepítenének! Vége lenne akkor a veszélyeknek, a rettegésnek. Elmenne ő is pásztornak, hogy egy napra se kelljen Kamiltól elválnia.


Nem ő egyedül felejtette rajta a szemét a legényen — széles vállú, karcsú, fekete bajuszú... És hogy tud játszani a tilinkón! A felhők is azt hallgatják. Ó, Kamil, Kamil... Csak tegnap volt a hegyen Tavat Gnyedkót megkeresni. Maga ajánlkozott, mert tudta, hogy nem messze attól a helytől, ahol Gnyedkó jár, Kamil eteti a birkáit. Tavat messziről meghallotta az ismerős tilinkót. A hang után ment, és mintha csak véletlen lett volna, belebotlott Kamilba. Egész figyelme a lovon, a legényt mintha észre sem venné. Csak ezek az engedetlen lábak vitték a sziklához, amely alatt Kamil a dudáját fújta. És a szemét nem tudta levenni Kamilról. Oda sem nézve nyújtotta a tálcát a sóval Gnyedkónak, megbotlott és elesett.


Kamil mintha csak erre várt volna, szélvészként mellette termett. Fölsegítette, gyorsan összeszedte a szétszóródott sómorzsalékot, ügyesen a ló hosszú nyakára vetette a kötőféket. A paripa nekilódult persze, de amint az erős, tapasztalt kezet megérezte, megadta magát. Kamil Tavathoz vezette a lovat, de nem sietett átadni a kötőféket.
— Itt a paripád, hanum! — mondta becézőn, és a szeme lángolt... — De váltságdíj nélkül nem kapod meg.
Tavat úgy tett, mintha mit sem értene, engedetlen ajkakkal rebegte: „Allah! Miféle váltság?. .."
De Kamil tudta, milyen váltságdíj kell neki. Ajka nem hagyta Tavat ajkának, hogy a mondandója végére érjen. Ó, az a csók, az a suttogás!.. . És most, elválni mindezek után! Nem és nem! — Tavat toppantott a lábával. Semmi kincsért nem marad itt, bármit találjon ki az apja.


Az ajkát harapdálta, alig tudta megállni, hogy sírva ne fakadjon. „Elmegyek! Kamilhoz!" A csizmája orrával taszított egyet a korsón. A víz fürge ezüst kígyócskái szétszaladtak, és mindjárt fel is szívódtak a homokba, vékony nyomot hagyva maguk után. A feldőlt edény láttán, váratlan elhatározásától megdöbbenve, Tavat elsírta magát.
A házból kiszaladt az anyja.
—  Mi van veled, Tavat-dzsan?
—  Áttele-he-pítenek minket! — sírta a lány.
Az anyja átölelte, végigsimított sima, fekete haján.
—  Ne félj kislánykám! Allahra mondom, apád sehova sem megy innen. Hány évig álmodoztunk az új házról, és most mondjunk le mindenről?
Ám nagy csodálkozására Tavat még hangosabban kezdett el zokogni.