Csehov emlékszám (4)

ANTON CSEHOV
A pufók meg a nyurga

A nyikolajevi pályaudvaron összetalálkozott két jó barát: az egyik pufók, a másik nyurga. A pufók épp az imént ebédelt meg a vasúti étteremben, és ajka még most is úgy fénylett a zsírtól, mint az érett cseresznye. Finom bor szaga áradt belőle. A nyurga is most lépett ki a vasúti kocsiból, bőröndökkel, batyukkal, dobozokkal megrakodva. Sonka- és kávészag terjengett körülötte. Háta mögül egy hosszú állú asszony kukucskált ki: a felesége, s mellette hunyorgató, hórihorgas gimnazista fia.
—  Porfirij! — kiáltott fel a pufók, megpillantva a nyurgát. — Te vagy az, galambocskám? Ezer éve nem láttalak!
—  Uramisten! — csodálkozott a nyurga. — Misa! Gyermekkori barátom! Honnan a csudából bukkansz te elő?
A barátok háromszor összecsókolóztak, s könnyes szemmel méregették egymást. Mindkettőjüknek kellemes meglepetést okozott a találkozás.
—  Kedvesem! — kezdte a nyurga a csókolózás után. — Erre aztán igazán nem számítottam! Nos, nézz rám! Most is olyan csinos, finom gavallér vagy, amilyen voltál. Istenkém! Hogy vagy? Gazdag vagy? Megnősültél? Én megnősültem, amint látod... Ez itt a feleségem, Lujza, született Wanzenbach... lutheránus nő... Ez pedig a fiam, Nafanail, harmadik gimnazista. Nafanja, ez az úr gyermekkori barátom! Együtt jártunk gimnáziumba!
Nafanail kissé zavarba jött, elgondolkozott, majd levette sapkáját.
—  Együtt jártunk a gimnáziumba! — folytatta a nyurga. — Emlékszel még, mivel ugrattunk téged? Herostratesnak gúnyoltunk, mert a kincstári könyv lapjaiból cigarettát sodortál — engem pedig Ephialtesnek neveztetek, mert nagyon szerettem árulkodni. Hahaha! Milyen gyerekek is voltunk! Ne félj, Nafanja! Gyere közelebb... Ez meg a feleségem, született Wanzenbach. .. lutheránus vallású.
Nafanail kissé elgondolkozott és apja háta mögé bújt.
—  Nos, hogy vagy, barátom? — kérdezte a pufók, és elragadtatással pillantott barátjára. — Szolgálsz valahol? Vagy talán már nyugalomban is vagy?
—  Még szolgálok, kedvesem. Két éve miniszteri osztálytanácsos vagyok és a Sztaniszlav-rendjelet is megkaptam. Fizetésem ugyan sovány... No de, sebaj! Feleségem zeneórákat ad, én pedig szabad időmben magánfoglalkozásként fából cigarettadobozokat készítek. Ragyogó cigarettadobozokat! Egy rubelért adom el darabját. Ha azonban valaki tíz darabot vagy annál többet vesz, még olcsóbban is adom. Így aztán csak megélünk valahogy. Tudod, eddig a minisztériumban voltam és most áthelyeztek ide osztályfőnöknek, ehhez a hatósághoz. Most itt szolgálok majd. No, és te hogy vagy? Bizonyára már államtanácsosi rangban vagy, mi?
—  Nem, kedvesem, egy kissé magasabban — mondta a pufók. — Már a titkostanácsosságig vittem... két csillagom van...
A nyurga hirtelen elsápadt, szinte megdermedt. De azután arca nyomban széles mosolyra torzult és úgy tetszett, mintha szeme szikrát hányna. Ő maga összehúzódott, meggörnyedt, kicsiny lett... Szinte még a bőröndök, batyuk és dobozok is összezsugorodtak, amiket magával cipelt ... Feleségének hosszúkás álla még jobban megnyúlt. Nafanail kihúzta magát és sorra begombolta kabátja minden gombját...
—  Kegyelmes uram .. Nagyon örvendek. Hiszen ön, mondhatom, szinte, gyermekkorom óta barátom és most egyszerre ily tekintélyes rangba került! Hehehe!
—  No, elég volt! — ráncolta homlokát a pufók. — Mirevaló ez a furcsa viselkedés? Hisz ifjúkori barátok vagyunk, miért hát most egyszerre ez a merev tiszteletadás?
—  Engedelmet kérek... Hogy ön... — s a nyurga vihogni kezdett és még jobban összehúzta magát. — Kegyelmes uram, szíves figyelme... olyan, mint az éltető eső a mezőnek... Ez itt, kegyelmes uram, Nafanail fiam... ez meg a feleségem, Lujza, lutheránus vallású... bizonyos tekintetben...
A pufók még valamiképpen tiltakozni szeretett volna, de a nyurga arcáról olyan áhítatos tiszteletet és gyönyörűséget, olyan alázatos odaadást olvasott le, hogy a titkostanácsos szinte émelygett tőle.
Elfordult a nyurgától és búcsúzásra nyújtotta kezét.
A nyurga megszorította a pufók három ujját, mélyen meghajolt s úgy kuncogott, mint a kínaiak : hihihi! Felesége mosolygott; Nafanail összeütötte bokáit, s leejtette sapkáját. Mind a hárman megilletődtek a kellemes meglepetéstől.

SÁRVÁRY ELEK fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 27-29. oldalak)

Csehov emlékszám (3)

ANTON CSEHOV
Cseberből vederbe

Graduszovnál*, a székesegyház karnagyánál ott ült Kaljakin ügyvéd; a békebírónak Graduszov nevére küldött idézését forgatta kezében, és így szólt:
—  Akármit mond, Doszifej Petrovics, maga igenis hibás, kérem. Én tisztelem magát, sokra becsülöm a rokonszenvét, de mindennek ellenére sajnálattal meg kell jegyeznem, hogy nem volt igaza. Igen, kérem, nem volt igaza. Megsértette Gyerevjaskint, az ügyfelemet... Hát miért sértette meg?
—  Ki az ördög sértette meg?! — heveskedett Graduszov, egy nem sokat sejtetően alacsony homlokú, sűrű szemöldökű, magas öregember, akinek bronzérem volt a gomblyukában. — Én csak erkölcsprédikációt tartottam neki, ennyi az egész! A tökfilkókat meg kell leckéztetni! Mert ha nem leckéztetjük meg a tökfilkókat, akkor örökké alkalmatlankodni fognak.
—  Csakhogy maga nem prédikációt tartott neki, Doszifej Petrovics. Ahogy ő a keresetében kijelenti, maga a nyilvánosság előtt ujjal mutogatott rá, szamárnak, gazfickónak meg más effélének nevezte... sőt egyszer még a kezét is ráemelte, mintha tettleg bántalmazni akarná.
—  Hát hogyne volna kedve az embernek megütni, ha egyszer megérdemli? Nem értem!
—  Pedig meg kell értenie, hogy ehhez semmiféle joga sincs!
—  Nincs hozzá jogom? Ejnye no, már engedelmet... Ezt mesélje másnak, de engem ne maszlagoljon, legyen szíves. Ő tíz évet szolgált az én kórusomban azután, hogy az érseki énekkarból kitessékelték vagy inkább kirúgták. Ha tudni akarja, én jótevője vagyok. Hiába haragszik, hogy kidobtam a kórusból, ő maga a hibás! Én a filozofálgatása miatt dobtam ki. Filozofálni csak művelt embernek lehet, aki egyetemet végzett, de ha valaki tökkelütött, ha cseppet sem nagy elme, akkor csak üljön magának a sarokban, és hallgasson... Hallgasson és hallgassa, hogyan beszélnek az okosak; csakhogy ő, az a fajankó, sokszor éppenséggel törte magát, hogy megeresszen valami bölcsességet. Énekpróba vagy szentmise folyik — ő pedig Bismarckról meg holmi Gladstone-ról fecseg. Talán el sem hiszi, de az a bitang — újságot járatott! Azt pedig igazán el sem tudja képzelni uraságod, hányszor vágtam a pofájába az orosz—török háború miatt! Nálam énekelni kell, ő meg odahajol a tenorokhoz, és máris azt kezdi mesélni, hogyan robbantották fel a mieink a Lütfi-Dzselil nevű páncélhajót... Hát rend ez? Persze az ember örül, hogy a mieink győztek, de ebből még nem következik az, hogy nem kell énekelni... Beszélgetni mise után is lehet. Egyszóval — disznó!
—  Tehát már azelőtt is többször megsértette!
—  Csakhogy azelőtt nem sértődött meg. Érezte, hogy ez csak a javára szolgál. Tisztában volt vele! Tudta, hogy az idősebbekkel és a jótevőivel ellenkezni vétek. De mióta beállt írnoknak a rendőrséghez, ennek vége! Azóta fenn hordja az orrát, és nincs tisztában semmivel. Azt mondja: én most már nem templomi énekes vagyok, hanem hivatalnok. Azt mondja: leteszem a kollégiumi iktatói vizsgát. No, hát sült bolond, én mondom... Inkább minél kevesebbet filozofálgass — mondom —, és minél gyakrabban töröld meg az orrod, az sokkal jobb lesz, mintsem holmi tisztségekről ábrándozni. Nem tisztség való teneked — mondom —, hanem a szegénység. De nem hajt a szóra! Mert nézzük akár ezt az esetet — miért panaszolt be a békebírónál? Hát nem ripők fajzat?! Ott ülök Szamopljujev vendéglőjében, és teázgatok az egyházgondnokkal. Vendég van tömérdek, nincs egyetlen szabad hely... Egyszer csak látom: ő is ugyanott ül a maga írnokcimboráival, és vedeli a sört. Valóságos piperkőc, feltartja a pofáját, ordít... hadonászik mind a két kezével... Odafülelek — a koleráról beszél. No, hát mit lehet ott tenni vele? Filozofál! Én meg, tudja, csak hallgatok, tűrök... Fecsegj, gondolom, locsogj... Csak úgy dől belőle a szó... Ekkor, sajna, megszólalt a masina... Egészen elérzékenyedett az a pimasz fráter, felállt, és azt mondta a cimboráinak: „Igyunk a felvirágzásra! Én — azt mondja — hű fia vagyok hazámnak és ízig-vérig szlavofil! Feláldozom a honért ezt az egyetlen keblemet! Álljatok ki, ellenségeink, akár birokra is! Aki nincs velem egy akaraton, azt én látni sem akarom!" És ököllel nagyot csapott az asztalra! Ekkor aztán nem bírtam tovább... Odamegyek hozzá, és finoman azt mondom: „Ide hallgass, Oszip! Ha fogalmad sincsen semmiről se, te disznó, akkor inkább hallgass, és ne prézsmitálj. Egy művelt ember bölcselkedhet, de te csak húzd meg magad. Te csak por és hamu vagy..." Én egy-két szót mondtam neki, ő meg tízzel válaszolt... Aztán többről többre... Én persze csak a javát akartam, ő meg azzal a buta fejével... megsértődött — és bepanaszolt a békebírónál...
—  Hát igen — szólt sóhajtva Kaljakin. — Ez baj. Holmi semmiségekből az ördög tudja, mi kerekedett. Maga köztiszteletben álló családos ember, és most itt ez a pereskedés, a sok szóbeszéd, mendemonda, az áristom... Ennek véget kell vetni, Doszifej Petrovics. Van a maga számára egy megoldás, amelyet Gyerevjaskin is elfogadna. Ma eljön velem Szamopljujev vendéglőjébe hat órakor, amikor ott összegyűlnek az írnokok, a színészek meg egyéb közönség, amely előtt megsértette őt, és bocsánatot kér tőle. Akkor visszavonja a keresetet. Érti? Úgy vélem, beleegyezik, Doszifej Petrovics... Ezt úgy mondom magának, mint barátomnak... Megsértette, megszégyenítette Gyerevjaskint, sőt — ami a leglényegesebb — gyanúsnak minősítette dicséretre méltó érzéseit, sőt... profanizálta ezeket az érzéseket. A mai világban, tudja, ezt nem lehet. Óvatosabbnak kell lenni. A maga szavainak olyan árnyalatot adtak, amilyen manapság — hogy is mondjam csak —, egyszóval nem kívánatos... Most háromnegyed hat... Lesz szíves velem jönni?
Graduszov megrázta a fejét, de amikor Kaljakin élénk színekkel ecsetelte előtte azt az „árnyalatot", amelyet a szavainak tulajdonítottak, és azokat a következményeket, amelyek e miatt az árnyalat miatt sújthatják — begyulladt és beleegyezett.
—  Aztán vigyázzon: rendje-módja szerint, szabályosan kérjen bocsánatot — oktatta a vendéglőbe menet az ügyvéd. — Menjen oda hozzá, és magázza... „Bocsásson meg... visszavonom, amit mondtam" vagy más ehhez hasonlót.
Graduszov és Kaljakin a vendéglőbe belépve egész gyülekezetet talált odabent. Kereskedők, színészek, hivatalnokok, rendőrségi írnokok ültek ott — általában az egész „söpredék", amelynek most az volt a szokása, hogy esténként összegyűlt a vendéglőben, és teát meg sört ivott. Az írnokok közt ott ült maga Gyerevjaskin is, egy meghatározhatatlan korú, borotvált arcú, nagy halszemű, belapult orrú legény, akinek a haja olyan merev volt, hogy az embernek — ha ránézett — kedve támadt csizmát tisztítani. Ábrázata olyan szerencsésen volt berendezve, hogy ha rápillantott valaki, mindent megtudhatott: hogy részeges, hogy basszust énekel, hogy lusta, de nem annyira, hogy ne tartaná magát nagyon okos embernek. Amikor meglátta a belépő karnagyot, egy kissé felemelkedett, és megmozgatta a bajuszát, mint egy kandúr. A gyülekezet, amelyet láthatóan előre értesítettek arról, hogy nyilvános megkövetés lesz, hegyezte a fülét.
—  Nos hát... Graduszov úr hajlandó! — mondta belépve Kaljakin.
A karnagy üdvözölt néhány embert, majd jó hangosan kifújta az orrát, elpirult, és odament Gyerevjaskinhoz.
—  Bocsásson meg... — dörmögte, miközben visszadugta a zsebkendőt, de nem nézett Gyerevjaskinra. — Az egész társaság előtt visszavonom, amit mondtam.
—  Megbocsátok! — dörmögte Gyerevjaskin, majd diadalmas pillantást vetett az egész publikumra, és leült. — Elégtételt kaptam!, Ügyvéd úr, kérem, szüntesse meg az eljárást!
—  Bocsánatot kérek — folytatta Graduszov. — Bocsásson meg... Nem szeretem a kötözködést... Ha akarod, hogy magázzalak, hát tessék, magázlak... Ha azt akarod, hogy okos embernek tartsalak, ám legyen... Köpök az egészre... Én, pajtás, nem vagyok haragtartó. Vigyen el az ördög!
—  De már engedelmet, uram! Bocsánatot kérjen, ne pedig szitkozódjék!
—  Hát hogy kérjek még bocsánatot? Hisz bocsánatot kérek! Csak feledékenységből nem magáztam az imént. Utóvégre nem térdepelhetek le... Bocsánatot kérek, és még hálát is adok az Istennek, amiért van annyi eszed, hogy megszünteted ezt az eljárást. Én nem érek rá bíróságokon lődörögni... Soha életemben nem pereskedtem, nem is fogok pereskedni, és teneked sem tanácsolom... azazhogy magának.
—  Természetes! Nem óhajt inni a San Stefanó-i békére?*
—  Inni is lehet... Csakhogy te disznó vagy, Oszip barátom... Én nem szitkozódok, hanem csak úgy... példaképpen... Disznó vagy, pajtás. Emlékszel rá, hogy a lábam előtt fetrengtél. amikor az érseki kórusból kiebrudaltak? Mi? És még merészelsz panaszt tenni a jótevőd ellen? Ronda egy pofa vagy te! Hát nem szégyelled magad?! Vendég urak, hát hogy nem szégyelli ez magát?!
—  Már engedelmet, uram! Ez megint csak szitkozódás!
—  Hogyhogy szitkozódás? Én csak mondom ezt neked, csak jóra intelek... Kibékültünk, és utoljára mondom: eszem ágában sincs szitkozódni!... A színedet se lássam, te nyavalyás, azok után, hogy panaszt emeltél a jótevőd ellen! Eredj a pokolba! Szóba sem akarok állni veled! Ha pedig az imént véletlenül disznónak neveztelek — hát te csakugyan disznó is vagy... Ahelyett hogy örökké imádkoznál az Istenhez a jótevődért, azért, hogy tíz esztendeig tartottalak, és megtanítottalak a kottára, ostoba panaszt adtál be ellenem, meg holmi ördögöket — ügyvédeket küldözgetsz a nyakamra!
—  Már engedelmet, Doszifej Petrovics — mondta sértődötten Kaljakin. — Nem ördögök voltak magánál, hanem én jártam ott!... Lassan a testtel, kérem!
—  Hát talán magáról beszélek én? Maga csak jöjjön akár mindennap is, tessék, tessék! Csak azon csodálkozom, hogy maga, bár egyetemet végzett, műveltségre tett szert, ahelyett, hogy móresre tanítaná ezt a pulykakakast, még lovat ad alá. Holott én a maga helyében tömlöcben rothasztanám el! Meg aztán miért haragszik maga? Hisz bocsánatot kértem! Hát mit akar még tőlem? Nem értem! Legyenek a tanúim, vendég urak: én bocsánatot kértem, de még egyszer nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni holmi tökfejűtől!
—  Maga a tökfejű! — mondta rekedten Oszip, és bosszúsan a saját mellére csapott.
—  Én tökfejű? Én?! Képes vagy ezt mondani — énnekem?! — Graduszov elvörösödött, és remegni kezdett. — Hogy merészeled?! Hát nesze!... És azonkívül, hogy most pofon vágtalak, te bitang, még be is panaszollak a békebírónak! Majd megmutatom én neked, hogy sértegesd az embert! Uraim, legyenek a tanúim! Rendőrparancsnok úr, maga meg mit áll ott, és mit néz? Engem sértegetnek itt, maga meg csak nézi? Fizetést húz, de az, hogy a rendre hogy kell vigyázni — az már nem is a maga dolga? Mi? Azt hiszi, hogy magát nem lehet törvény elé állítani?
A kerületi rendőrparancsnok odament Graduszovhoz, és — kitört a botrány.
Graduszov egy hét múlva a békebíró előtt állt; azzal vádolták, hogy megsértette Gyerevjaskint, az ügyvédet, a kerületi rendőrparancsnokot, mégpedig ez utóbbit — szolgálati kötelességének teljesítése közben! Először nem értette, hogy felperes-e ő vagy vádlott, de aztán, amikor a békebíró „halmazati büntetésül" kéthavi elzárásra ítélte, elmosolyodott, és azt dörmögte:
—  Hm... Engem sértettek meg, és még nekem kell ülnöm... Ez aztán a meglepő!... A törvény szerint kell ítélni, békebíró úr, nem pedig holmi spekuláció alapján. Varvara Szergejevna, a maga megboldogult anyukája — adjon neki az Isten örök üdvösséget — az olyanokat, mint Oszip, megbotoztatta, maga pedig még a kedvükben jár... Hát mi sül ki ebből ? Ha maga igazat ad ezeknek a gazfickóknak, akkor más is igazat ad nekik... De akkor hová menjen az ember panaszra?
—  Az ítéletet két héten belül meg lehet fellebbezni...   És kérem, ne gáncsoskodjék itt! Elmehet!
—  No persze... Hisz manapság csak a fizetésből nem lehet megélni — mondta Graduszov, és sokatmondóan kacsintott. — Ha valaki enni akar, akaratlanul is dutyiba kell csuknia az ártatlant ... Ez már így van... És még csak hibáztatni sem lehet miatta.. .
—  Micsoda, kérem?!
—  Semmi, semmi, kérem... Ezt én csak úgy.. . Maga azt hiszi, hogy ha aranylánc van a nyakában, akkor magát nem lehet törvény elé állítani? Legyen nyugodt... Én majd lerántom a leplet magáról!
„A bíró megsértése" címén újabb pert akartak a nyakába akasztani, de közbelépett a székesegyház esperese, így aztán valahogy elkenték az ügyet.
Graduszov, amikor a fellebbviteli bírósághoz tétette át az ügyét, biztosra vette, hogy nem csupán felmentik őt, hanem börtönbe is csukják Oszipot. Így vélekedett még a tárgyalás alatt is. A bírák előtt állva békésen, fegyelmezetten viselkedett, egyetlen fölösleges szót se szólt. Csak egyszer sértődött meg: amikor az elnök azt ajánlotta neki, hogy üljön le.
—  A törvény talán előírja, hogy a karnagy az énekesei mellett üljön? — kérdezte. Amikor pedig a fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét, összehunyorította a szemét...
—  Hogyan, kérem? Micsoda, kérem? — kérdezte. — Hát ezt meg hogy értsem, kérem? Miről méltóztatik beszélni?
—  A fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét. Ha nincs megelégedve vele, fellebbezhet a szenátushoz.***
—  Igen, kérem. Hálatelt szívvel köszönöm kegyelmességednek a gyors és igazságos ítéletet. No persze, csak a fizetésből nem lehet megélni, ezt én nagyon jól tudom, de bocsánatot kérek, találok én megvesztegethetetlen bíróságot is.
Nem akarom itt idézni mindazt, amivel Graduszov megrágalmazta a fellebbviteli bíróságot... Jelenleg „a fellebbviteli bíróság megsértése" miatt folyik per ellene, de oda sem akar hallgatni, amikor az ismerősei igyekeznek megmagyarázni neki, hogy ő a hibás... Meg van győződve ártatlanságáról, és szentül hiszi, hogy előbb-utóbb köszönetet mondanak neki a visszaélések leleplezéséért.
—  Ezzel a fafejűvel semmire se lehet menni! — mondja reménytelenül legyintgetve a székesegyház főpapja. — Nem érti!

MAKAI IMRE fordítása

* Ez — és a következők — mind beszélő nevek: Graduszov — Hangsori: Kaljakin — Szószátyár; Gyerevjaskin — Fatuskó (Fajankó, Fafejt! stb.); Szamopljujev — Köpködő (tkp.  — önleköpő).
** Konstantinápoly közelében, San Stefanóban kötötték meg 1878. február 19-én az orosz —török háború befejezését célzó előzetes egyezményt.
***A cári Oroszországban á szenátus bírósági és közigazgatási intézmény volt. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 17-20. oldalak)

Csehov emlékszám (2)

ANTON CSEHOV
Egy ember élete kérdésekben, felkiáltásokban elbeszélve

Az ifjú Csehov

Gyerekkor. Kit adott az isten, kisfiút vagy kislányt? Mikor lesz a keresztelő? De szép nagy fiúcska! El ne ejtsd, anyuka! Jaj! Leesik!! Kibújtak a fogai? Csak nem görvély? Vegyétek el tőle a macskát, megkarmolja! Húzd meg a bácsi bajuszát! Úgy! Ne sírj! Jön a mumus! Már járni is tud! Vigyétek innen a szemtelent! Mit csinált önnel?! Szegény kabát! Na, nem baj, majd megszárítjuk! Kiöntötte a tintát! Aludj, te kis dagi! Már beszél! Ó, micsoda öröm! Mondj valamit! A kocsi majdnem elütötte! El kell zavarni a dadust! Ne állj a huzatba! Szégyelljetek magatokat, hát szabad egy ilyen kicsit megütni? Ne sírj! Adjatok neki egy mézeskalácsot!


Kamaszkor. Gyere csak ide, majd adok én neked! Hol törted össze az orrodat? Ne zavard anyukát! Már nem vagy kisgyerek! Ne menj az asztalhoz, te majd később kapsz! Olvasd! Nem tudod? Mars a sarokba! Egyes! Ne dugj szöget a zsebedbe! Mért nem fogadsz szót a mamának? Egyél szépen! Ne piszkáld az orrod! Te ütötted meg Mityát? Te csibész! Mondd el A Gyemjan hallevesét! [Krilov közismert tankölteménye] Hogy lesz a többes szám alany eset? Add össze és vond ki! Mars ki az osztályból! Nem kapsz ebédet! Ideje aludni! Már kilenc óra! Ó, csak akkor rosszalkodik, ha vendégek vannak ! Hazudsz! Fésülködj meg! Mars az asztaltól! Mutasd csak az osztályzataidat! Máris elszaggattad a csizmádat?! Nem szégyelled magad, ilyen nagy fiú, és bőg? Hol piszkítottad így össze a ruhádat? Az ember nem győz rád vigyázni! Már megint egyes? Meddig kell még vernem téged? Ha cigarettázni merészelsz, elzavarlak itthonról! Hogy lesz a facilis felsőfoka? Facilissimus? Hazudtok ! Ki itta meg ezt a bort? Gyerekek, egy majmot hoztak az udvarba! Miért buktatta meg a fiamat? Megjött a nagymama!


Ifjúkor. Korai még neked vodkát inni! Beszéljen az igeidők összefüggéséről! Korai, korai még fiatalember! Nekem a maga korában fogalmam se volt ilyesmiről! Te még nem mersz rágyújtani az apád előtt? Ó, micsoda szégyen! Nyinocska üdvözletét küldi neked! Vegyük például Július Caesart! Ez ut consecutivum? Ó, lelkecském! Hagyja abba fiatalúr, különben... megmondom apuskájának! Na, na... maga huncut! Bravó, már nő a bajuszom! Hol? Dehogy nő, csak odarajzoltad! Nadine-nak olyan bájos álla van! Maga melyik osztályba jár most? Lássa be, papa, hogy nem járhatok zsebpénz nélkül! Natasa? Ismerem! Voltam nála! Szóval te voltál az? Ó, te kis alamuszi! Adjatok egy cigarettát! Ó, ha tudnád, mennyire szeretem őt! Istennő! Ha elvégzem a gimnáziumot, feleségül veszem! Nem a maga dolga, mamán! Magának ajánlom a verseimet! Hagyjál, hadd szívjam végig! Három pohár már a fejembe száll! Hogy volt! hogy volt! Bra-a-a-vó! Tényleg nem olvastad Bornt ? [német regényíró] Nem cosinus, hanem sinus! Hol a tangens ? Szonykának rossz lába'Van! Megcsókolhatom? Iszunk egyet? Hurrá, elvégeztem az iskolát! írja a többihez! Adjon kölcsön huszonöt rubelt! Apa, én megnősülök! De én a szavamat adtam! Hol voltál az éjszaka?


Húsz és harminc között. Adjon kölcsön száz rubelt! Melyik fakultás? Nekem mindegy! Mibe kerül a tandíj ? Egész olcsó! Sztrelnába egy retúrt! Hogy volt, hogy volt! Mennyivel tartozom magának? Jöjjön holnap! Mi megy ma a színházban? Ó, ha tudná, mennyire szeretem magát! Igen vagy nem? Igen ? Ó, gyönyörűségem! A nyakát! J-j-jóember! Tijari bort isztok? Marja, adj egy korty uborkalét! A szerkesztő úr otthon van? Hogy bennem nincs tehetség? Különös! Hát miből fogok megélni? Adjon kölcsön öt rubelt! A Salonba! Uraim, virrad! Szakítottam vele! Adjon kölcsön egy frakkot! A sárgát a sarokba! Már úgyis részeg vagyok! Doktor úr, meghalok! Adj kölcsön orvosságra! Kishíján elpatkoltam! Lefogytam? Talán a Gödörbe? Nem érdemes! Adjon valami munkát! Tessék! Hallja... maga egy lusta fráter! Hogy lehet ennyit késni? Nem a pénz a lényeg! De igenis, a pénz! Főbe lövöm magam!! Elég volt! Pokolba mindennel! Ég veled, te mocskos élet! De nem... mégsem! Te vagy az, Liza? Az én nótámnak már vége, maman! Én már leéltem a magamét! Szerezzen állást, bácsikám! Ma tante, a kocsi előállt! Merci, mon oncle! Ugye, mennyire megváltoztam, mon oncle? Egész átvedlettem. Ha-ha! Írja meg ezt a papírt! Megnősülni? Soha! Ő — sajna! — férjnél van! Méltóságos uram! Mutass be a nagymamádnak, Serge! Maga elbűvölő, hercegnő! Még hogy öreg? Ugyan már! Kegyed bókolni kényszerít! Kérek egy zsöllyét a második sorba!


Harminc és ötven között. Nem sikerült! Van üresedés? Kilenc sans! Hét kör! Ön oszt, votre excellence. Rémes ember, maga, doktor! Hogy nekem májelzsírosodásom van? Ostobaság! Hogy megvágják az embert ezek a doktorok! És mennyi a hozománya? Ha most nem szereti, majd megszereti! Sok boldogságot! Nem tudok meglenni, lelkem, játék nélkül! Gyomorhurut? Fiú vagy lány? Szakasztott apja! He-he-he... nem is tudtam, uram! Nyertem, lelkecském! Megint veszítettem, az ördög vigye el! Fiú vagy lány? Szakasztott... az apja! Esküszöm, nem is ismerem! Hagyd már a féltékenykedést! Gyerünk, Fanny! Karkötőt? Pezsgőt! Az előléptetésre! Merci! Mit kéne tenni, hogy lefogyjak? Kopaszodom?! Ne rágja a fülemet, mama! Fiú vagy lány? Részeg vagyok, Karolinchen! Hadd csókoljalak meg, te kis német tündér! Az a bitang már megint itt van a feleségemnél! Hány gyermeke van? Segítsen egy szegény emberen! Micsoda bájos kislánya van! A pokolfajzatok, kiszerkesztettek az újságban! Ide gyere, te haszontalan kölyök, majd én elnáspángollak! Te lapítottad össze a parókámat?


Öregkor. Fürdőre utazunk? Menj hozzá, kislányom! Buta? Ugyan már! Rossszul táncol, de a lába gyönyörű! Száz rubelt egy... csókért?! Ó, te ördögfióka! He-he-he! Császármadarat szeretnél, kislány? Te, fiam, izé. .. erkölcstelen életet élsz! Ön megfeledkezik magáról, fiatalember! Pszt! pszt! pszt! Sz-szeretem a muzsikát! Pe... Pe... pezsegőt! A bolondot [korabeli élclap] olvasod? He-he-he! Cukorkát viszek a kisunokáknak! Szép firma a fiam, de én se voltam különb! Hol vannak már azok az idők! Rólad se feledkeztem meg a végrendeletemben, Emmocska! Látod milyen vagyok! Apuka, add ide az órádat! Vízkór? Csakugyan? Nyugodjék békében! Sír a família? Az asszonynak jól áll a gyász! Már szaga van! Béke poraidra, e tisztes dolgos élet végén!


1882                                                                   

SOPRONI ANDRÁS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 15-16. oldalak)

Csehov emlékszám (1)

ANTON CSEHOV
Salon des variétés

— Hé, kocsis! Alszol, te pokolfajzat! A Salon des variétés-be!

—  A Szalonnaveretőbe? Harminc kopejka!
Az utcalámpák megvilágítják a bejáratot és a bejárat mellett ácsorgó magányos rendőrt. Egy rubel húsz a belépő, húsz kopejka a ruhatár (ez utóbbi különben nem kötelező). Amint az ember az első lépcsőfokra teszi a lábát, megcsapja a garasos budoár- és vetkőzőhelyiségszag. Kissé italos látogatók. . . Apropos: ne jöjjenek a Salonba, ha nincsenek legalább egy kicsit hogyismondjam... Az enyhe szalonspicc több mint kötelező: alapelv. Ha a belépő vendég mosolyog és olajosan csillogó szemmel hunyorog, ez jó jel: nem fordul fel az unalomtól, sőt még némi élvezetben is lesz része. De jaj neki, ha józan! Nem fog tetszeni a Salon des variétés, és hazatérve elnáspángolja a gyerekeit, hogy ha felnőnek, ne járjanak a Salonba... A kissé kapatos vendég felbotorkál a lépcsőn, odanyújtja a portásnak a jegyet, belép a nagy emberek arcképével teleaggatott szobába, kihúzza magát, és bátran belevetődik a kavargásba. A termekben fel- s alá, ajtón ki, ajtón be sürögnek az élvhajhászok, nyüzsögnek, tolonganak, egyik zugból a másikba rohangálnak, mintha valamit keresnének... Fajok, arcok, színek és szagok micsoda kavargása! Vörös, kék, zöld, fekete, színes, tarka hölgyek, mint megannyi háromgarasos képecske...

Ugyanezeket a hölgyeket láthattuk itt tavaly is, tavalyelőtt is. Ugyanőket láthatják jövőre is. Egyikük dekoltázsán sincs mit nézni: se jó ruha, se jó... mell. És micsoda hóbortos nevük van: Blanche, Mimi, Fanny, Emma, Izabella, és... sehol egyetlen Matrjona, Mavra, Pelageja! Iszonyú por! Pirosító- és púderszemcse, alkoholgőz lebeg súlyosan a levegőben... Alig kapni lélegzetet, és az embert folyton tüsszenthetnék kínozza...
—  Milyen udvariatlan az úr!
—  Én, kérem? Á... hm... izé! Engedje meg, hogy prózailag kifejezzem, miszerint nagyon is tisztában vagyunk a maga női eszmécskéivel! Engedje meg, hogy a karomat ajánljam!
—  Hogy jön maga ahhoz? Először mutatkozzon be... Hívjon meg valamire!! Odaviharzik egy tiszt, megragadja a hölgy vállát, és háttal fordítja a fiatalembernek... Az utóbbinak nem tetszik a dolog... Rövid mérlegelés után elfogja a hév, megragadja a hölgy vállát, és visszafordítja maga felé...
Egy óriási termetű, bamba pofájú részeg német törtet keresztül a tömegen, és mindenki füle hallatára nagyokat böfög; apró termetű ragyás emberke sündörög utána, és a kezét szorongatja. ..
—  Ö...ööh! Hukk!
—  Alázatosan köszönöm kegyes böffentését! — mondja az emberke.
—  Semmi... Ö... ök!
A terem bejáratánál nagy tömeg... A tömeg közepén két kereskedőfióka áll hevesen hadonászva, és gyűlölködőn méregeti egymást. Az egyik vörös, mint a rák, a másik falfehér. Mindkettő természetesen részeg, mint a tök.
—  Akarsz egyet a pofááádba?
—  Szamár!! 
—  Akarsz egyet... Te vagy a szamár! Te filantróp!!
—  Csirkefogó! Mit kapkodod a kezed? Üss meg! Üss meg, ha mersz!
—  Uraim! — sikít a tömegből egy női hang. — Hogy szabad így veszekedni hölgyek jelenlétében?
—  Francba a hölgyekkel! Fészkes fenének kellenek a te hölgyeid! Ezer olyat kifizetek! Vigyázz magadra, Katyka... ne avatkozz bele! Hogy merészelt ez az alak megsérteni? Én hozzá se nyúltam!
A sápadt kereskedőcskéhez odarohan egy ficsúr, nyakában hatalmas nyakkendővel, és karon ragadja.
—  Mitya! Itt van apuska!
—  Mmmicsoda?.. .
—  Biz isten! Ott ül az asztalnál Szonykával! Kishiján észrevett! A vén ördög... Pucoljunk! Siess!!
Mitya még egy gyilkos pillantást vet ellenfelére, megfenyegeti az öklével, és elszelel...
—  Cvirintyelkin! Eredj oda! Raisza keres.
—  Menjen a fenébe! Nem kell nekem! Olyan, mint egy piszkafa. Másik nőcit szereztem... A Luizát!
—  Micsoda? Azt a debellát?
—  Hisz épp az benne a pláne, testvér, hogy debella... Ez legalább nő! Át sem tudom érni!
Frailein Luisa ott ül az asztalnál. Magas, kövér, izzadt, és lassú, mint egy csiga. Előtte az asztalon ott egy üveg sör és Cvirintyelkin sapkája... A fűző körvonalai durván kirajzolódnak hatalmas hátán. Milyen jól teszi, hogy kezét és lábát eldugja! Keze nagy, vörös és bütykös. A múlt évben még Poroszországban élt, padlót mosott, Biersuppet főzött a tisztelendő úrnak, és dajkálta a kis Schmidteket, Millereket és Schulzokat... De a sors szeszélye megzavarta nyugalmát: beleszeretett Fritzbe, Fritz pedig őbelé... De Fritz nem veheti el feleségül ilyen szegényen; bolond lenne szegény lányt venni! Luisa örök hűséget esküdött Fritznek, és elutazott a szeretett Vaterland-ból a hideg orosz sztyeppékre, hogy megkeresse a hozományát... És most minden este eljár a Salonba. Nappal dobozokat készít meg terítőt horgol. Amikor összejön egy bizonyos összeg, visszautazik Poroszországba, és hozzámegy Fritzhez...


—  Si vous n'avez rien á me dire — harsog egy hang a teremből...
A teremben zsivaj van... Mindenkit megtapsolnak, aki a színpadra lép... A kánkántáncos nyomorult, hitvány kis egér, de az első sorokban ülőknek a nyála csorog a gyönyörűségtől. .. Vessenek egy pillantást a publikumra, amint épp azt harsogják: „Le a férfiakkal!" Ha ebben a pillanatban a közönségnek egy emelőt adnának, kifordítaná vele sarkából a földet! Ordítoznak, gajdolnak, sikítoznak...
Az első sorban egy tisztecske kipisszegi az egyik művésznőt...
A publikum vadul tiltakozik a pisszegés ellen, és a felzúduló tapsba beleremeg az egész Malaja Dmitrovka. A tisztecske feláll, fölemeli a fejét és zajos csörömpöléssel kivonul a teremből. Ad a méltóságára!...
Harsog a magyar zenekar. Micsoda kis dugók ezek a magyarok, és milyen gyatrán játszanak! Szégyenbe hozzák Magyarországot!
A büfépultnál ott áll maga Kuznyecov úr és egy fekete szemöldökű madame; Kuznyecov úr méri az italt, a madame a pénzt inkasszálja. A poharakat rohammal ragadják meg.
—  Egy pohár vodká-á-át! Ide hallgasson! Vodká-á-át!
—  Bedobunk egyet, Kolja? Igyál, Muhtar!
Egy nyírott fejű alak bambán bámul a poharába, vállat von, aztán nekidühödten nyeli a vodkát.
—  Nem ihatom, Iván Iljics! Szívbajom van!
—  Rá se ránts! Nem lesz semmi baja a szívbajodnak, ha iszol egyet. 
A szívbajos ifjú iszik.
—  Még egy pohárkával!
—  Nem. . . Szívbajom van. Már így is megittam hetet.
—  Rá se ránts!
A fiatalember iszik...
—  Jóember! — könyörög egy hegyes állú, nyúlszemű lány —, hívjon meg vacsorára! 
A jóember kéreti magát.
—  Éhes vagyok! Csak egy adagot. ..
—  Mit akaszkodsz rám... Hékás!
Odanyújt egy darab húst... A lány eszik,... de hogy! Eszik a szájával, a szemével, az orrával...
A céllövöldénél fékeveszett pufogtatás folyik... A tiroli lányok fáradhatatlanul töltögetik a puskákat... A két tiroli lány egész helyeske... Kissé arrább egy festő áll, épp az egyiküket rajzolja a mandzsettájára.
—  Viszont látásra... Minden jott! — kiáltozzák a tiroli lányok.
Kettőt üt az óra... A teremben folyik a tánc. Zaj, lárma, kiabálás, visítozás, kánkán... Iszonyú fülledtség... Akik már feltöltötték magukat, újra meg újra utána töltenek a büfében, és három órára teljes a zűrzavar.
A különszobákban...
De menjünk inkább! Milyen jól esik kilépni innen! Ha én lennék a Salon des variétés tulajdonosa, én nem a belépésért, hanem a kilépésért szednék pénzt...


1881

SOPRONI ANDRÁS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 12-14. oldalak)

Válogatás az üzbég irodalomból (2)

ASZKAD MUHTAR
Tanulmányozom az életet

Azt mondják: „Az első szerelem, az első csók..." Szerintem azt még ki lehetne egészíteni „az első könyv"-vel is...
Emlékszem, amikor az én elsőm megjelent. Szinte megrészegültem. Nagyszerűnek találtam mindent, és az volt az érzésem, hogy én is tetszem mindenkinek, a lányok is csak engem néznek. Soha az életben nem énekeltem, most meg az utcán, észre sem vettem, egy táncdalt dudorásztam. Milyen csodálatos is vagy te, Élet! Mostantól minden létező jó, mi több, az egész világ, a hírnév, az elismerés, a jövő - minden az enyém! Ha kell, hegyeket mozgatok meg. Nincs nálam hatalmasabb, szebb és boldogabb ember a földön!
Tulajdonképpen érthető volt ez az állapot; a fiatalság, az első siker. Merő ostobaság. Ráadásul ebből a mámorból hamarosan kijózanított egy eset.
Igen, ez akkoriban történt, amikor orromat magasan hordva, a boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Tavasz volt. A szerkesztőségbe tartottam, ahol dolgoztam, és egy éretlen, savanyú almát ropogtattam, amikor Hamdam-Karával összetalálkoztam.
Régi barátom. A bányában dolgozik. Egyszer az újság kiküldött Altintopkanba; ott ismerkedtünk meg.
Hamdamot nem véletlenül hívták „Karának", azaz „feketének". Valóban nagyon fekete képű volt, ráadásul himlőhelyes is. Első pillantásra úgy látszott, hogy a himlőhelyekben megült a bányapor; alaposan meg kellene mosakodnia! Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy ilyen sötét bőrűnek született.
Nemcsak csúnya volt a barátom, ráadásul még nagyon bárdolatlan is. Ami a szívén, az a száján. Amit gondol, azt az embernek rögtön a szemébe vágja.
Hát ez az ember egyből lehűtötte a lelkesedésemet. Egy pillanat alatt lerántott az égből a földre, olyat mondott.
Üdvözöltük egymást, szó esett egyről-másról, aztán hirtelen kivágta:
- Olvastam. Nem jó ez a kis köteted...
A szavam is elakadt. Csak pislogtam, mint akit sárral löttyentettek szemen. Végül, mintegy azt mondva „Értesz is te ehhez?" — hirtelen sarkon fordultam, hogy faképnél hagyjam, de kezemnél fogva visszarántott.
Durva ember, és a durva keze — nem is kéz, hanem mancs — úgy összeszorította az enyémet, hogy a fájdalom miatt még a dühömről is elfeledkeztem és szórakozottan megkérdeztem:
—  Mit mondasz? Hogyhogy „nem jó"? Miért?
Talán megsajnált, talán megbánta nyerseségét? Most már szelídebben felelt, de nem nézett rám:
—  Hát úgy, hogy nem jó... nem tetszik... hogy lehet ezt megmagyarázni...
—  Olvasol te egyáltalán könyveket? — lendültem át támadásba.
—  Persze, hogy olvasok. Ezt pedig, amikor a nevedet megláttam, megvettem és még aznap este elolvastam.                                       Újból felvidultam. Hiszen elolvasta! Egyetlen este, le se tette a kezéből! Kíváncsi vagyok, hogy mi kéne még ennek a fafejűnek? A szerkesztőmnek tetszettek a karcolataim, és jó kritikát kaptam!
—  Akkor hát miért? — vetettem neki oda foghegyről a kérdést és kerültem a tekintetét.
—  Na szóval... De ne sértődj meg. Túl sima minden, hurrá, hurrá, az egész világ egy virágoskert. Fennkölten szárnyaló szavak! A bányászok egyáltalán nem ilyenek, te nem ismered őket.
Zavarba estem.
—  Miért, történetesen mit kellene ismernem?
—  Hát legalább egy kicsit... a természetüket, a felfogásukat... jellemző tulajdonságaikat, szokásaikat... Te nem ismered őket, pedig pompás emberek.
—  És te ismered őket?
—  Persze, hogy ismerem.
—  Ha így van, akkor írj te róluk!
—  Miért ne? Egész jól sikerülne. Mindenesetre, nem úgy, mint neked — és elmosolyodott. Amikor Hamdam mosolyog, csúnyasága eltűnik. És e mosoly láttán nekem is szinte minden dühöm elpárolgott. Mélyen elgondolkodtam és hallgattam.
Szótlanul mentünk le a fasorig, majd leültünk egy padra. Egyre csak Hamdam szavai jártak az eszemben.
Bányászok... Vájárok... Pompás emberek. Milyenek is valójában, milyen a természetük, milyenek a tulajdonságaik? Lám, mi újságírók, írók... Ki merészelné közülünk a másiknak a szemébe mondani a keserű igazságot? A hibákról az emberek háta mögött sugdolózunk. És akkor jön ez a sötét képű bányász...
Hirtelen mindent megértettem. Hamdam ragyás arcába néztem. Nyilván az is a bányásztermészet egyik jellegzetessége, hogy nem tud hízelegni.
—  Akkor mit tanácsolsz nekem? — kérdeztem, most már minden sértődöttség nélkül.
—  Nem tudom — ő is elgondolkodott —, talán érdemes lenne az egészet átírni, nem? Fogj hozzá — mi majd segítünk neked!
—  Nem, segítségre nincs szükségem... — a „köszönömre" még nem állt rá a szám —, majd magam jövök el ezeket a pompás embereket tanulmányozni.
—  Kiszállni és tanulmányozni — az nem megy. Együtt kell élni, és lehetőleg együtt kell dolgozni velük.
—  Legyek bányász? — széttártam a karomat. — Örömmel, de nem értek hozzá!
—  Legyél! Majd mi betanítunk. Gyere el hozzám a brigádba, dolgozz ott egy-két hónapot, amennyi szükséges.
Magam sem tudom, hogy miért, de megörültem ajánlatának.
—  Komolyan mondod? Felveszel a brigádba?
Valóban, miért ne dolgoznék ennek az erős és köztiszteletben álló embernek a keze alatt? Legalább megismerkedem annak rendje és módja szerint a bányamunkával, az emberekkel. Aztán megírhatom új, nagy regényemet.
Olyan szépen elképzeltem magamnak, hogy nem tudtam megülni a helyemen. Nézem, hát látom, hogy Hamdam a tenyerét tartja, én meg belecsapok. Megállapodtunk. Mivel az ügyet lezártuk, Hamdam indulni készült. De én visszatartottam — hirtelen kétségem támadt.
—  Idefigyelj, nem lesz ez így jó! Ha a bányászok megtudják, hogy én írni akarok róluk... nem lesz olyan igazi a kapcsolatunk. Így nem lehet a valóságos életet tanulmányozni.
—  Persze, nem is mondjuk meg nekik, hogy író vagy — helyeselt Hamdam.
—  Akkor mit mondasz rólam a bemutatáskor?
—  Á, az ott magától adódik! — búcsúzott el nagy sietve, és elment.
Két hónap alkotói szabadságot kértem a szerkesztőségben. Két nap múlva ott voltam a helyszínen. A személyzeti osztályon Hamdam mindent elrendezett. És eljött a munkába állás órája. A bánya előtti téren vagy húsz ember állt — a brigád.
—  Elvtársak, bemutatom új brigádtagunkat. Tanítsátok be — mondta Hamdam, és előre tuszkolt.
A brigádtagok elcsöndesedtek, és tetőtől talpig alaposan szemügyre vettek.
—  Kiféle, miféle? Hol dolgozott azelőtt? — hangzott fel aztán innen-onnan. Hamdam egy kis gondolkodás után azt felelte:
—  Egy üzletben dolgozott. Enyhe ítéletet kapott. Most dolgozni akar, hogy bizonyítson... 
Nesze neked! Kigondolt.nekem egy „legendát". Megszégyenített ezek előtt az emberek előtt!
Akár előre tervezte, akár csak hirtelen támadt ez az ötlete, rajtam nem sokat segít. Nem vár rám valami irigylésre méltó sors, ha belegondolok... Mintha egyből kicserélték volna ezeket a mosolygós fiúkat. Tekintetüket megvetően elfordították rólam, és mintha poloska lennék, elhúzódtak mellőlem. Egymás között azonban csípős megjegyzéseket tettek rám.
—  Nyilván a saját zsebére dolgozott az üzletben.
—  Ha jól tudom, a mi bányánk nem börtön, mi, brigádvezető?!
Nem tudtam, mitévő legyek. Mondjam meg nekik, hogy egy szó sem igaz az egészből? Akkor az egész tervem dugába dől. Elhatároztam, hogy elviselem. Lesütött szemmel lépkedtem, de a gúnyolódások nem csitultak.
—  Már így is mester, mire kéne még megtanítani?
—  De hisz nálunk dolgozni kell, nem pedig ujj-játékkal a súlyt kiegyenlítgetni — kibírja-e majd?
—  Csak nehogy aztán a bányánkat is ellopja!
—  Elég volt! — dörrentett rájuk végül Hamdam-Kara.
Mind elhallgattak. Úgy látszik, nagy tekintélye van a brigádvezetőnek. Rám azonban változatlanul nem nézett senki.
—  Hogy hívják? — kérdezte egy tagbaszakadt, hatalmas, vörös legény.
—  Juldasnak — felelte Hamdam.
Ennek hallatán a kérdező hegyeset köpött a betonkockára, a többiek meg nevettek.
—  Én nem adom oda másnak a nevemet — jelentette ki megvetően a vörös. Tehát őt is Juldasnak hívják.
—  Nem is kérte senki, hogy odaadd — mondta a brigádvezető —, de a tudásoddal ajándékozd meg a névrokonodat. Melléd osztom be. Tanítsd be, aztán majd megbeszéljük a többit.
Juldas félrevonult, morgott valamit, nagyon bosszús volt. A brigádvezető szava azonban itt szemlátomást parancs.
Egészében véve nem volt valami irigylésreméltó a helyzetem. Ezek mellett a vászon kezeslábast és nehéz csizmát viselő, sisakos vájár-daliák mellett nagyon kicsinek, töpörödöttnek és védtelennek néztem ki. Pocsékul éreztem magam. A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna!
És a föld valóban megnyílt alattam. Az akna teteje kinyílt, és a sötét mélységből dübörögve emelkedett felszínre a lift. Valaki a lábam elé dobott egy sisakot és egy vászonzubbonyt. Gyorsan felvettem, és a többiekkel együtt beszálltam a liftbe. És ekkor elfogott a hideglelés.
A lift csörömpölt, körülöttem emberek; beszélgettek, nevetgéltek, de az elém táruló mélységből olyan nyirkos hideg csapott meg, hogy összeszorult a szívem. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem...
A lift simán ereszkedett lefelé. Megállt. Az ajtók kinyíltak. Juldas meglökött: „Szállj ki!"
Az előtérben piros lámpa ég. A lift tovább megy lefelé, mi pedig a munkahelyünkre indulunk.
Valahonnan csöpög a víz. „Ez a pneumatikus rakodógép, ez a bödön, ez a szivattyú!" — mutogatja Juldas. Hogy tudtam volna felfogni! Ebben az üregben egyelőre a közérzetemen kívül másra nem tudtam gondolni. Szinte lélegezni sem lehet! Mintha kevés lenne a levegő. Valószínűleg így is van...
De munkához kellett látni, és hamarosan megfeledkeztem a levegőhiányról.
A munkánk abból állt, hogy. lebontottuk az ideiglenes dúcolást és az állandóhoz betont készítettünk. Ezalkalommal azonban már a műszak elején probléma adódott: rés támadt a zsaluzaton, és a beton szivárogni kezdett.
Fentről négypercenként betonnal teli bödönök érkeznek. Ezeket fogadni kell és közben a zsaluzást is kijavítani. Hogy csináljuk?
Juldas vastag nyakán patakokban folyt a veríték. Az volt az érzésem, hogy engem okol a történtekért...
Benéztünk a megrepedt zsaluzás belsejébe: sötét, nedves gödör.
—  Mássz be oda! — kiáltott rám hirtelen Juldas.
Zavarba estem; vajon tényleg le lehet mászni ebbe az ördögkútba? És mi lesz, ha a fejemre zúdul egy bődön beton?
Már azt hittem, hogy Juldas tréfát űz velem. De nem!... Haragosan nézett és újra rám kiáltott:
—  Mássz be már, ha mondom!
Még mindig nem akartam elhinni, hogy akárki is begyömöszölheti magát abba a hasadékba.
—  Megijedtél? De lopni, azt bezzeg nem féltél?! Mássz be!
Még a pokol fenekére kerülni is jobb, mint ilyeneket hallgatni! Hiszen nekem is van emberi méltóságom. Lesz, ami lesz — bemásztam!
Ahogy a folyékony betonra ráléptem, beleragadt a csizmám. A hátamra csörgött a víz. Szűk a hely — mozdulni sem lehet. Helyére kellett tennem a zsalu elgörbült vasrúdját. Annyira igyekeztem, hogy beszakadt a körmöm. A tenyeremen valami meleg csordult végig. Vér?! Nem láttam — feneketlen sötétség vett körül.
Még semmit sem csináltam, amikor felülről megjelent a bödön. Rögtön rámzúdul az egész...
Az egyik csizmám a betonban rekedt. Az átnedvesedett kezeslábas lefelé húzott. Fentről Juldas valamit kiáltott. Figyelmeztetett? Bátorított? Nem tudom — az erőm elhagyott. Netán ez a vég? Teli torokból üvölteni szerettem volna: „Hé, te tökfej! Én író vagyok! Nem vagyok tolvaj! Mit csinálsz? Segíts!"
De mi értelme ? Úgysem hallja meg a kiáltásomat. És aztán... Ez már becsületbeli ügy! Kibírom ! Nem adom ki magam!
Összeszorított foggal dolgoztam, féltem felnézni. Kinyílik a bödön — és kész; élve eltemet.
A bödön azonban nem nyílt ki.
Sajgó kezemmel elkotortam a betont, és visszaerősítettem a helyére az elgörbült rudat. Felnéztem — a fejem fölött függő bödönről egy lánc lógott le. Megértettem, hogy fel akarnak húzni. A láncra felfüggeszkedve, se elevenen, se holtan, végül is kikerültem a gödörből.
Juldas, minden erejét összegyűjtve, két kézzel szorította össze az aljánál fogva az automatikusan működő bödön befogópofáját, hogy ki ne nyíljon. Izmai megfeszültek, a nyakán kék erek dagadtak ki, az arca eltorzult...
Alighogy kimásztam, eleresztette a befogópofát, és a beton dübörögve zúdult le a mélybe. Ez a fenegyerek öt percig tartott miattam másfél tonna súlyú betont.
Hogy szerettem ebben a percben! Ő azonban nem hagyott elérzékenyülni. Ahogy meglátta elgyötört képemet, rögtön megjegyezte:
—  Na, hogy ízlik? Bizony ez neked nem üzlet. Miért gyűlöl annyira engem?
Arra gondolok, hogy azokat, akiket lopáson érnek, az ördög vinné el őket, nem lecsukni, hanem ilyen kezekbe kellene adni!
A gúnyos megjegyzések, célzások munka után sem ritkultak a szálláson. Inkább elviseltem volna minden fizikai kínszenvedést ott, a bányában, de ilyeneket végighallgatni nem volt erőm!
Harmadik személyben beszéltek rólam, mintha nem is lennék jelen.
—  Hogy vált be az a boltos? Még nem szokott hozzá, hogy a vasat is a maga számlájára mérje? — kérdezték Juldastól. De ez a semmirekellő — hiszen jól tudja, hogy becsületesen dolgoztam és minden kínszenvedést elviseltem! — ahelyett, hogy beléjük fojtotta volna a szót, hahotázni kezdett:
—  Kérdezd csak meg tőle, hogy mennyit zsebelt be?
Kuncogva hallgatta ezeket a beszélgetéseket a brigádvezető, Hamdam is. Legalább egyszer kiállhatna mellettem!
Sikerült odasúgnom neki:
—  Hát te tudatosan viselkedsz így? Azt akarod, hogy kicsináljanak? Találj ki valamit! Suttogva felelt:
—  Most már nem lehet meghátrálni. Tanulmányozd az életet!
... De hiszen ezek a csirkefogók nem is vesznek emberszámba! Amikor már belefáradtak a gúnyolódásba, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoztak. És ugyancsak oly módon, mintha nem is lennék a szobában.
Dzsabbar végigvetette magát az ágyán, és kijelentette:
—  Ezzel az egész „javító-nevelő munkával" egyáltalán nem értek egyet.
—  Ne mondd! — replikázott Hamdam, aki már tudta, hogy vitára kerül sor.
—  Szerintem a munka kiválóan nevelt, magas erkölcsi szinten álló emberek nemes tevékenysége. És semmi sem indokolja, hogy mindenféle élősdit beengedve magunk közé beszennyezzük sorainkat!
Na nézd csak, micsoda szövege van! Nagy kedvem lett volna megkérdezni: „Talán magadat is az ilyen kiválóan nevelt emberek közé sorolod?" De nem szóltam. Hogy szólhatnék bele a munkáról való vitába én, a harácsoló és fosztogató! Már az is tiszta haszon, hogy, úgy látszik, legalábbis egy időre, megfeledkeztek rólam.
Meghúztam magam a fekhelyemen és hallgattam őket.
—  Szerinted előbb büntetéssel kell nevelni és csak azután szabad munkába állítani? — mor-gott az én ormótlan névrokonom. — Munka nélkül senki sem válik emberré! A munka tette emberré a majmot.
—  Engelst kell olvasni, fi-lo-zófus!
... Mindig így beszél, nyersen és élesen. Dzsabbart azonban, ha a beszélgetés filozófiai síkra terelődik, szemlátomást nem lehet lehengerelni. Hosszú fejtegetésekbe bocsátkozott arról, hogy a munkára csak a tiszta lelkű és nemes emberek méltók. Nos, én olyan állapotban voltam most a műszak után, hogy ezeket a mélyenszántó gondolatokat sehogyan sem tudtam felfogni. Feküdtem és szundikáltam.
A beszélgetés ismét a személyemre terelődött.
—  Bízni kell az emberben — mondta Hamdam.
Már rájött, hogy meggondolatlanul járt el és megpróbált a helyzetemen könnyíteni, enyhíteni a társalgás hangnemét. Nem ment semmire.
—  A bizalom nem játékszer. A bizalmat ki kell érdemelni — mondta Dzsabbar. És valaki még hozzáfűzte:
—  Az emberben meg lehet bízni, de a majomban...
Nagyon megijedtem, csak nem ragad rám ettől az estétől kezdve a „Majom" gúnynév? Ez nagyon jól jönne Juldasnak, aki úgyis szégyenli, hogy névrokonok vagyunk... De nem, idáig nem fajult a dolog.
A szálló szobájában négyen voltunk: Hamdam, Juldas, Dzsabbar és én.
—  Dzsabbar, amíg még világos van, mássz fel az ajtó előtt álló oszlopra, be kell csavarni egy körtét — utasította a brigádvezető.
A „Filozófus"-nak nem akaródzott a kényelmes karosszékből felállni.
—  Itt van Juldas, menjen inkább ő!
Én? Én még felállni sem tudok, nemhogy...
—  Elég volt a vitából! Tuljagan kérte... — mondta Hamdam.
Abban a szempillantásban mind a ketten felugrottak, Dzsabbar is, meg az én névrokonom. A szomszédban lakó szerelőtől szereztek vas „körmöket" és elindultak. Hamarosan kigyulladt a kis lámpa az ajtó felett...  
Csodák csodája! Úgy látszik, ez a Tuljagan még nagyobb főnök, mint a brigádvezető... Művezető vagy üzemvezető netán?!
Másnap, amikor a műszakból visszaértünk, bejött a szobába egy sápadt legényke, sovány volt, mint egy kutyakölyök, kamaszosan szögletes lapockája kiállt — csak a válla volt a korához képest nagyon széles.
Mindannyian odarohantak hozzá, sovány testét körülbástyázták daliás termetükkel...
Ez lenne Tuljagan?
—  Ötös! — mondta valamennyiüknek egyszerre válaszolva. Aztán hozzáfűzte: — Az utolsó még hátravan... A legnehezebb...
Hangjából kiérződött a nagy fáradtság, a teljes kimerültség. A vájárok mégis végtelenül örültek. Szinte mindegyiküknek egy kő gördült le a szívéről. Arcukról azonban a nyugtalanság árnyékát olvastam le...
Hogy miért, az hamarosan kiderült.
Tuljagan, miközben a brigádban dolgozott, elhatározta, hogy beiratkozik a műszaki egyetemre. Készülni kezdett a felvételi vizsgákra. Láttam, hogy ennek az „ezred fiának" az egész brigád tiszta szívből szurkol; bár sikerülne neki... De az történt, hogy amikor már a második vizsgán is túl volt, meghalt az apja.. . A sokgyermekes család feje, akinek végakarata az volt, hogy elsőszülötte felsőfokú képzettséget szerezzen. A gyász és a bánat napjaiban azonban Tuljagan szinte egyáltalán nem tudott készülni. Mégis újra ötösre vizsgázott. Maradt az utolsó...
Miután mindezt megtudtam, én is őszintén együttéreztem Tuljagannal.
Ezen az éjszakán a fiú éjjeliszekrényén végig égett á lámpa. Bár a fáradtságtól minden csontom fájt, aludni nem tudtam. Egész éjjel láttam a fiú sápadt, könyv fölé hajló, dermedt arcát. Talán az apja miatt bánkódik, talán sír? Nem. Tuljagan nem sírt.
A lámpa nem hunyt ki hajnalig. És erről nem csak én tudtam. .. Reggel Juldas félrehívott:
—  Én ma nem megyek műszakba! De te vigyázz a helyemen! — és öklét az állam alá tartotta.
—  Jól van, jól van — mordultam rá.
Aztán hallottam, hogy hogyan kéredzkedett el a brigádvezetőtől.
—  Bemegyek a városba! Majd én megmagyarázom ezeknek a vizsgáztatóknak — mondta súlyos öklével fenyegetődzve. — Mert nem tudják, hogy a fiúnak milyen bánata van. Agyongyötrik...
—  Hiszen nem mondta meg nekik...
—  Azt hiszed, hogy Tuljagan megmondja? Nem az a fajta, aki könyörületet kér.
—  De ne tudjon róla, hogy te bementél — szólt utána a brigádvezető.
Három nap múlva Tuljagan letette az utolsó vizsgát, ugyancsak ötösre. És akkor ezek a durva, faragatlan emberek ujjongásban törtek ki. Tuljagan azonban elképesztő meglepetéssel szolgált. Miközben a könyveit és füzeteit rámolta, váratlanul kijelentette:
—  A levelezőre iratkoztam be! Mindannyian leültek.
—  Mi jutott az eszedbe! Micsoda ostobaság!
Tuljagan is leült és lehorgasztotta a fejét. Szemlátomást rosszul esett neki társai szájából az „ostobaság" minősítés... De azok csak tovább hangoskodtak:
—  Hiszen valamennyi vizsgát ötösre tetted le!
—  Mennyi kínlódás, mennyi álmatlan éjszaka árán! Az egyetem miatt úgy lefogyott ez a szerencsétlen, hogy csupa csont és bőr!
Tuljagan nem számított ilyen heves kitörésre. Félig sírva magyarázkodni kezdett:
—  De hiszen én beiratkoztam az egyetemre! Mi a baj?
—  Tudod te, hogy mi a veréb? — kérdezte meg tőle hirtelen otromba névrokonom. — A veréb is rigó. Csak levelezőn végezte a konzervatóriumot.
Olyan nevetés tört ki, hogy az ablaküvegek is csörömpölni kezdtek. Tuljagan együtt nevetett a többiekkel.
Most először nevetett két hét óta. És hirtelen elhallgatott. Szeme bepárásodott. Halkan kérdezte:
—  És mihez kezdenék, ha hátat fordítanék... a szakmámnak?
Tuljagan robbantó voit. Nemrég kapta meg az első osztályú besorolást. De, amikor a szakmát említette, magában mást gondolt: „Mihez kezdenék, ha hátat fordítanék nektek?"
Ezt nem mondta ki hangosan. A vájárok között nem szokás az érzelgősség. De szavak nélkül is megértették mindannyian, és teljesen igazat adtak neki.
Én pedig a következő könyvemre gondoltam. Nehéz feladat áll előttem! Ezeknek a látszólag durva embereknek az életében sok olyan vonás van, ami lelki finomságra és jóságra vall. Erről azonban nem szabad édeskés, keresett szavakkal szólni. Akkor viszont hogyan kell? És rátalálok-e majd egyáltalán azokra a szavakra? Ha dühről vagy szeretetről van szó, nem ismernek határt és mértéket. És megirigyeltem Tuljagant, akire mindannyian mosolyogva néztek. Vajon mikor jön el ez a nap, amikor majd rám is így néznek?