Erdei kaland életre-halálra

JURIJ NABIGIN
Az erdő sűrűjében

1.

Mikor Nyina Ivanovna már végképp nem várt semmit a búcsúzó nyártól, egyszerre kiderült, hogy el fognak utazni Valdajba, gombászni. Pavel Alekszejevics levelet kapott egy régi barátjától, aki feleségével és fiával ott pihen a Valdaj-tó partján az egyik novgorodi üzem üdülőtelepén. Nyina Ivanovna sose hallott róla, hogy férjének régi jó barátja élne Novgorodban, de Pavel Alekszejevics megmagyarázta, hogy a barátja tősgyökeres moszkvai, a novgorodi gyárral pedig az asszonynak van valami munkahelyi kapcsolata.
Pavel Alekszejevicsnek egyébként is sok sosem látott barátja volt, akadtak köztük halászok, akik pazar horgászkirándulásokra hívták, erdészek, akik gazdag zsákmánnyal kecsegtető vadászatokra csalogatták, régészek, akik az Altajba vagy a Csukcsföldre invitálták. Rejtély, hogy Pavel Alekszejevics, a csökönyösen otthon ülő természetű grafikusművész, aki jóformán ki se mozdult barlangjából, mikor és hol tett szert ezekre a sokszínű baráti kapcsolatokra. Nyina Ivanovna időnként valahogy megfeledkezett róla, hogy férje, aki tizenöt évvel idősebb nála, házasságuk előtt már jókora darabot élt le életéből, benne a háború, egy rosszul sikerült házasság, válás, hányattatások. És úgy látszik, mélyen be tudta lopni magát az emberek szívébe, ha azok esztendők múltán se hagytak fel az állhatatos, de hiábavaló próbálkozásokkal, hogy kimozdítsák fészkéből. Különös, de hosszú közös életük során csupán egyetlenegy akadt ezek közül a távoli titokzatos ismeretlenek közül, aki egyszer csak testet öltött egy elvadult ábrázatú, elérzékenyült, zavart vendég képében, aki egész idő alatt úgy viselkedett, mintha máris mennie kéne. A vendég sokat ivott, és bár szinte semmit nem evett hozzá, észnél maradt, még Pavel Alekszejev-cset is rávette, hogy igyon vele, pedig sose szokott. A jövevény úgy nézett a házigazdára, hogy csak úgy sugárzott, barátja fiatal feleségére viszont még csak rá se hederített. Nyina egy cseppet se sértődött meg: ez az egy tömbből faragott, ormótlan ember, aki hamarosan örökre eltűnt a szemük elől, jobban tetszett Pavel Alekszejevics moszkvai barátainál. Ezeket nemigen kedvelte. Különös véletlen folytán valamennyien pályát tévesztett emberek voltak. Az orvosok muzsikáltak és énekeltek, a biológus paródiákat írt, a szerkesztő agyagszobrokat mintázott, a gyengeáramú mérnök egy amatőrszínházban játszott, az egyetlen profi festőművész pedig vadászati szakíró volt a Mescsorai tavak vidékén.
Nyina úgy érezte: ezeknek a dilettánsoknak a közelsége, akik oly eredménytelenül, mégis oly kitartóan pályáznak mások mesterségének babérjaira, lealacsonyítja Pavel Alekszejevicset, mintha ő is afféle hasztalanul erőlködő, satnya tehetségű amatőr lenne, nem pedig komoly mester, akit a céhbeliek is tisztelnek. Miért kerüli valódi pályatársait? Vagy talán amazok kerülik őt? Valahogy túlságosan elkülönülten élt Pavel Alekszejevics, túlságosan félrevonult, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Otthonuk negyvenöt kilométerre volt Moszkvától, és rendkívüli ok kellett ahhoz, hogy kimozduljon a városba. Mondjuk egy kiállítás. Pavel Alekszejevics rézkarccal foglalkozott, és a kiállításokon kisméretű tájképekkel jelentkezett. Képei többnyire falusi, ritkábban városi tájat ábrázoltak; különösen jól sikerültek leningrádi városrészletei: az oroszlán a rakparton, egy régi lámpa egy kapuív alatt, díszes kerítésrácson áthajló havas faág. Ezeket a munkákat erős memóriájának köszönhette, melyben minden kép megragadt, mivel Leningrádban csak fiatalkorában, a háború előtt járt. Az évek során Pavel Alekszejevics szakmai tudása egyre gyarapodott, s egyre nagyobb tekintélyre tett szert ebben a cseppet se látványos és csekély hasznot hozó műfajban, de szemhatára nemhogy bővült volna, egyre összébb szorult. Azelőtt virágzó almáskerteket, nyírfaligeteket, felhőbolyhos ég alatt domborodó hegyoldalakat rajzolt, ma már megelégedett egy-egy faágon kucorgó pirókkal, bokor alatt lapuló nyúllal, tócsából ivó barázdabillegetővel, azt viszont önkínzással határos igyekezettel részletezte. Mindez roppant bájos volt, és bizonyára nagy szakértelmet követelt, de Nyinát lehangolta férje apró részletekben tobzódó és egyszersmind elaprózódó művészete. 
"Nahát, egy pirók! -  csapta össze a kezét tettetett ámulattal, - Mitől lettél egyszerre ilyen bőkezű, Pavel? Nem lett volna elég csak a farka, vagy pláne egy tolla?" „De még mennyire - felelte, és persze úgy tett, mintha nem vette volna észre az iróniát. — Nem is kéne semmi több. De egy toll, egyetlen toll olyan nehéz! Nem tudnék megbirkózni vele." „Hát csak bátorság - tanácsolta hidegen az asszony -, van még időd." „Á, erre egy egész élet is kevés" - legyintett reménytelenül Pavel Alekszejevics.
Nyina jobban örült azoknak az állatokról szóló képeskönyveknek, melyeket férje a gyerek-könyvkiadóknak készített. Ezek a jókedvű, tehetségesen illusztrált könyvek nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek körében, és ráadásul megvolt az a vitathatatlan előnyük a rézkarcokkal szemben, hogy meg lehetett belőlük élni, mégpedig nem is rosszul. Nyina Ivanovna szerény fizetését — egy építőipari technikumban tanított — a családi költségvetésben nem vették figyelembe.
Adjuk meg azért a magukét a pirókoknak, barázdabillegetőknek, fakúszóknak, fürtös nyírfáknak, kőoroszlánoknak, cifra leningrádi vaskerítéseknek: amikor megjött az idejük, egyszerre „váratlan örömet" hoztak, ahogy a jósnők szokták mondani, de még mekkorát! A képzőművészeti kiadó albumba gyűjtötte és megjelentette őket. A honoráriumból vidéki lak lett. Egy tüzértábornok özvegyétől vették a telket, rajta garázs, kétszobás toldalékkal, deszka árnyékszék, és egy félbemaradt ház fundamentuma. Erre a fundamentumra Pavel Alekszejevics a saját két kezével felhúzott egy deszkafalú műteremépületet, hatalmas ablakokkal, kandallóval — a nyírfahasábok majd kirepültek a kürtőn a hatalmas huzattól, de volt is ám meleg a temérdek üveg ellenére még a legcsikorgóbb vízkereszti fagyok idején is.
A garázst egy történelem előtti, „Nyina előtti" időkből származó magas „kolhoz"-Pobjeda foglalta el. Pavel Alekszejevics a világért se lett volna hajlandó lecserélni az ósdi, de egyébként jól működő kocsit modernebbre, Zsigulira, méghozzá attól a gyermeki ábrándtól vezérelve, hogy egyszer csak el fog utazni arra az ígéretes vadászatra vagy mesebeli horgászkirándulásra, ahová hasztalan hívták távoli barátai, azokon az utakon pedig az alacsony hasmagasságú kocsival nem lehet boldogulni. Pavel Alekszejevics tempós mozgású, nyugodt, tömzsi férfi volt, akinek —  úgy látszott — egész megfontolt lényétől, szigorú fegyelemben nevelkedett, magába mélyedő jellemétől merőben idegenek a rigolyák, de még a normától való csekély eltérések is, valójában azonban teli volt rigolyákkal. Gyűlölte a színházi előcsarnokok zsibongó tülekedését, nem tudta elviselni a leeresztett redőnyöket, nem tudta végigülni a legrövidebb gyűléseket sem — ezzel egyébként sokat ártott magának —, és soha nem ült vonatra. Az évek során ezek a furcsaságok a mánia kérlelhetetlen erejével eluralkodtak rajta, ezzel egyidejűleg fokozódott benne a viszolygás mindenfajta helyváltoztatással szemben, erősödött a magány és a külső kötelezettségektől való függetlenség iránti vágy. Voltak idők, amikor nagy kajaktúrákat tettek az Okán, elrepültek az Altájba, a Bajkálhoz, a nyarat hol az Isszik-Kulnál, hol Moldovában, hol a Kursoi földnyelven töltötték, de amióta megvették azt a félhektár telket, rajta a garázzsal, a hozzáragasztott két szobával, a házalapzattal meg a deszka árnyékszékkel, életük megdermedt, megcsontosodott, bezárkózott a belátható szűk környezet határai közé. Ott volt persze a környék, az erdő, a patak, a rét, de az erdőt úgy elpiszkították a Moszkvából ideránduló természetbarátok, hogy az ember legszívesebben bőgne keserűségében és tehetetlenségében. Az emberek nem restek negyvenöt kilométert bumlizni a buszon, aztán gyalog caplatni oldalirányban még vagy három kilométert, hogy összeüssenek egy satnya tűzrakást, vodkát vedeljenek, letördeljék a fákat, és teleszórják a fekete tűzhely környékét konzervdobozokkal, tojáshéjjal, üres palackokkal, csíkkekkel, nylonzacskókkal és piszkos újságokkal. A folyót pedig évek óta gyötri egy kotrógép, hogy kimélyítse az iszapos medret. A rétet drótkerítéssel vették körül, és ott most a nemrég létrehozott tejgazdaság tehenei legelnek.
De Pavel Alekszejevicsnek bőven elég volt ez az új élettér. Mesterségbeli tudása annyira kifinomodott, akkora gyakorlatot szerzett, hogy nem volt szüksége új tájakra: elég volt egy ágacska, rajta egy cinke, egy furnérlapocska a lonc szárai között, rajta egy kis madáreledellel odacsalt pirókpár — a hím begye vörös, a tojóé opálszínű —, s már megvolt majd egy hónapra való munkája: amíg parányi rézkarcokba ültette át a mohó, sietős ceruza vázlatokat. Ezenkívül a házikó körüli kicsiny világ is állandó és fáradhatatlan gondoskodást igényelt. Pavel Alekszejevics örökké fúrt-faragott, gyalult, fűrészelt, szegelt valamit. A műterem elé teraszt épített, beüvegezte, fűthetővé tette és amolyan télikert-félét rendezett be benne. Finn szaunát épített, teljes felszereléssel. Lett vízvezetékük és csatornájuk (itt aztán hasznát látták Nyina szakmai tapasztalatának is, aki közműtechnikus mérnök volt), és palackos gázt is szereztek. A madáretetők, melyeket a téli hidegek beálltával seregével látogattak az erdei madarak, szintén épp elég munkát és időt igényeltek. Aztán ott volt a tenyérnyi veteményes, néhány almafa, pár bokor ribiszke, málna, egres, meg a parányi üvegház, melyben egész esztendőben friss hagyma termett, és a legfurcsább az volt, hogy a tennivalók nemhogy csökkentek volna az esztendők múltával, ellenkezőleg, inkább szaporodtak. Hol új pince kellett, hol szerelőgödör a garázsba, hol egy stelázsi a műterembe, hol egy lámpa a kertbe a kapu mellé, aztán ki kellett cserélni az egész elektromos vezetékhálózatot, le kellett nyesni az öreg nyírfák ágait, melyek zavarták a vezetéket. A tél újabb feladatokat rótt rájuk: lekotorni a havat a tetőről, megtisztítani az ösvényt a kertkapuhoz és a garázshoz, etetni a madarakat. Pavel Alekszejevics virradatkor kelt, de csak vacsora után ülhetett le a tévé elé, vagy hogy olvasson valamit. Végképp nem járt többé Moszkvába, ottani ügyeit teljesen Nyinára bízta.
Nyina hetenként háromszor utazott be Moszkvába. Egy technikumban tanított. Az út a munkahelyéig vagy három órát vett igénybe, de ezt is úgy, hogy férje kivitte kocsin a buszhoz, visszafele pedig elébejött. Útközben olvasott, gondolkodott, hallgatózott, nézegette útitársait, az idő észrevétlenül repült, igaz, télen a fűtetlen busz igen barátságtalan volt. De ő szerette a mozgást, mindegy merre, csak suhanjon a táj az ablakon túl, csak tűnjenek fel egyre újabb emberi arcok, hogy aztán titokzatos fehér fényük nyomban elvillanjon, röpke sajnálkozást fakasztva — egyszóval Változzon a világ körülötte, és támadjon fel lelke mélyén az a titokzatos, névtelen, alaktalan várakozás. De az utóbbi időben egyre gyakrabban fogta el a fáradtság, nem az a fajta fáradtság, amit a hosszú zötykölődés és a fülledtség okoz, hanem az, amelyik a rövid utazást megelőzi. Egyre inkább nehezére esett bárhová is indulni, ami negyven felé nem is csoda. Már semmi sem hullott az ölébe ingyen, minden tett, minden mozdulat erőfeszítést kívánt.
Pavel Nyikolajevics azon volt, hogy hagyja ott a munkahelyét, de Nyina hallani se akart erről. Szeretett tanítani, szívéhez nőttek a gyerekek, akik ezt a szakmát választották, mely a nyárspolgárból csak gunyoros kíváncsiságot vált ki. Nyina nem minden kihívás nélkül „közműves dinasztia sarjának" nevezte magát, szüleinek is ez volt a szakmája. De ami a legfőbb: a munka fenntartotta kapcsolatát Moszkvával, és legalább némi önállóságot biztosított neki. Ebből korántsem következik, hogy Nyinát nyomasztotta volna a városon kívüli élet. Megszerette ő a kertet is, a veteményest is, szerette az évszakokkal ismétlődő ősi tennivalókat: a kapálást, az ültetést, a gyomlálást, a töltögetést, az öntözést, a szedést, az őszi avar édeskés füstjét; jólesett a természet komoly, örök világától: a naptól, esőtől, hótól, széltől függeni. Sok dolgot adtak neki az állatai. Valamennyi nyomorék volt. Nyina mindig szeretett volna kutyát tartani, de nem egy csupaizom, csupa ruganyosság királyi airedale jutott neki, nem is egy szikár szépségű dobermann, melyet mintha fekete papírból vágtak volna ki az olló egyetlen lendületével, nem is egy drótszőrű, aranyszemű vizsla, hanem egy szétlapított farú, vörös kuvasz, melyet kölyökkorában megnyomorított a hóeltakarító gép; az állatnak szemmel látható erőfeszítésbe került a járás, balettszerű mozdulatokkal rakosgatta szorosan egymáshoz lapított hátsó lábait, futtában viszont úgy rugaszkodott el velük, hogy valósággal rakétasebességre tett szert. Aztán a vörös kutyus összeszedett magának egy ugyancsak sánta és ugyancsak vörös, alacsony növésű, hosszú testű, rókaszerű barátnőt. Hamarosan megjelent egy félszemű kandúr is, hajdan tömör, bolyhos, de rég megkopott, vedlett szibériai bundával. Nyinának sose állt szándékában, hogy állat-nyomorékotthont rendezzen be, egy kicsit utálkozott is a beteg és rokkant állatoktól, mindaddig, amíg meg nem jelent az első invalidus. Most már hat nyomorék tartozott az állatsereglethez: négy kutya és két macska. És most már nem lehetett volna egészséges állatot tenni közéjük: túlságosan kiemelte volna a többiek csökkentértékűségét. Az invalidusok békében éltek, sőt gondoskodtak is egymásról. Ha éjszakára bezárták a kertkaput, és valamelyikük kint rekedt az utcán, a többiek nagy lármát csaptak, követelve, hogy eresszék be a csavargót. Egyszer télen a szemétdombon találtak egy töröttszárnyú varjút. Az állatok nem bántották sorstársukat, megengedték, hogy ott étkezzen és melegedjen a meleg, hulladékkal teli ládában.
Ezek a sok szeretetet és figyelmet igénylő beteg állatok még erősebben odakötötték Nyinát a vidéki élethez. Aztán ott voltak a könyvek — sok jó könyv — és az olvasásra szánt csöndes szabad órák. Aztán a férje munkája iránt se lett közömbös, habár újabb műveinek elaprózottsága elszomorította. Üsse kő ezeket a miniatúrákat, ha lett volna mellettük valami átfogóbb, nagyobb szabású munka, ami tágabb marokkal merít az életből. De hát nehéz ellenállni az idegen akaratnak, ha ez a másik határozottan tudja a célját, és tántoríthatatlanul halad felé. És amikor megkezdődött Pavel Alekszandrovics hosszú „veréb-korszaka" — meggyőződött ugyanis róla, hogy Moszkva környékén nincs szokásaiban változatosabb, érdekesebb természetű, elevenebb, szebb madár, mint a veréb, és teljes egészében ráállt a verébportrék készítésére —, Nyina azon kapta magát, hogy tekintetével folyton verebeket keres, és úgy megörül egy-egy szárnyas huligánnak, mint valami paradicsommadárnak.
De Moszkvára továbbra is szüksége volt: a kontraszt a gépkocsik és embertömegek ideges nyüzsgésével, zajaival telezsúfolt város és magányuk csendje között örömmel töltötte el és felüdítette. És bár egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy leküzdje az életkorral járó nehézkesség visszahúzó erejét, a nyugalom utáni áhítozást, mégis mindig újra meg újra visszavágyott Moszkvába, mint ahogy onnét viszont mindig hazakívánkozott. Még amikor el-elment egy-egy színházba vagy hangversenyre, akkor is rohant vissza, mit se törődve a kései órával, s hogy három kilométert botorkálhat magassarkú cipőben a vaksötétben, de nem bánta, olyan — nevetséges és oktalan — félelem fogta el mindazért, amit otthagyott. Megpróbálta tisztázni, mi ez az ellenállhatatlan vágy, ami hazahúzza, holott nyugodtan megéjszakázhatna a kényelmes, meleg moszkvai lakásban — bár oda bevette magát a dohszag, mint minden lakatlan emberi odúba —, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a félelem nem más, mint a férje iránti szeretet álruhája. Tudta jól, hogy férje nem bír egyedül maradni, szenvedni fog, minden neszre felkapja majd a fejét, azt remélve, hátha ő az, és nyomorult érzés fogja fojtogatni a hosszú álmatlan éjszakán át, habár soha egy szó szemrehányást nem tesz neki, sőt megdicséri az okos gondolatért.
Úgy látszik, az egymás mellett eltöltött tizenhét esztendő nem ölte el a kettejüket valaha összekapcsoló erős érzést, nem silányitotta megszokássá, azzá a gondoskodásba bugyolált, lenéző szánalommal vegyes baráti kapcsolattá, mely a hosszantartó boldog házasságokat megkoronázza, ellentétben a boldogtalan házasságokkal, melyek egykettőre nyomasztó nyűggé, szakadatlan csalássá vagy összeesküvéssé fajulnak. Nem, náluk az érzés eleven volt, habár nem is igen gondoltak vele az egyhangú tennivalók és megszokott életmód csöndes sodrában.
És ahogy ott zötykölődött a zöldségraktárként bűzlő üres éjszakai autóbuszban, az esőben, hóban, áthatolhatatlan ködben, melynek falán szivárványt vetve kenődött szét a reflektorok fénye, aggodalommal teli türelmetlenségében egyszerre azon a gondolaton kapta magát: de hiszen én boldog vagyok! Ó, fiatal éveiben egyáltalán nem ilyennek képzelte a boldogságot, hanem valami légies, égszínkék, arányló tüneménynek... De lám, kiderült, hogy a boldogság nem más, mint egy korosodó, testes, ősz férfi, aki az élet apró kis részleteit rajzolgatja meg, a garázs toldaléképülete, a kis kert, a veteményes meg a hat bicebóca jószág.
Amikor Pavel Alekszejevics bejelentette a valdaji utazást, Nyina annyira zavarba jött, megriadt, izgatott lett, mintha legalábbis valami más bolygóra készülnének. Persze számára bizonyos értelemben arról is volt szó. Hisz több mint tíz esztendeje nem utaztak sehová. Az a néhány külföldi turistautazás nem számít. Ott az ember nem a maga ura, kezét-lábát gúzsba köti a fegyelem, a kötelező program, a csoporthoz való tartozás, úgy be van programozva, mint valami robotember, nem is él igazán. Most viszont, ha rövid időre is, de igazi élet vár rájuk egy ismeretlen helyen, új emberek között, az ismerős szokások és kötelezettségek nélkül, és hogy milyen lesz ez az élet, még nem tudni, s ez a legnagyszerűbb a dologban. De a hirtelen örömkitörés után egyszerre kegyetlen aggodalom, majdnemhogy iszonyat fogta el, mintha ki tudja miféle súlyos megpróbáltatások várnának rájuk, melyeket képtelenek lesznek elviselni, Furcsa, megmagyarázhatatlan, a lehetetlenségig ostoba érzés volt, mégse tudta lerázni.
Pavel Alekszejevics észrevette izgalmát, de a maga módján értelmezte: arra magyarázta, hogy Nyina fél magára hagyni a házat, a kertet és nyomorult állatseregletét. Kiderült, hogy ő már meg is tette a megfelelő intézkedéseket, és titokzatos múltja mélyéről előkerítette Szergunovékat, akik végtelenségig megbízható emberek, nem hogy ezt a kalyibát, egy egész birodalmat rájuk lehetne bízni, és egy szeg el nem vész. Nyina úgy tett, mintha megnyugodott volna, de Pavel Alekszejevics, akinek gondolatolvasó képessége, ha feleségéről volt szó, nemegyszer késett ugyan, de végül mégiscsak kifogástalanul működött, rájött a tévedésére, és megértette, hogy az asszonyt más aggasztja. Minthogy sose volt képes ajtóstól törni a házba, de még csak arra se, hogy bekopogjon a zárt ajtón, sóhajtva visszavonult.
A Szergunov-házaspár közvetlenül elutazásuk előtt érkezett meg. Nyina soha életében nem látott még ilyen monumentális öregeket. Gránátostermetű, araszosvállú, terebélyes ember volt mindkettő, arcuk rézvörösre barnult, beszédük déliesen dallamos. A férfiak megölelték egymást, sokáig álltak szótlanul, egymáshoz simuló arccal, Szergunova hatalmas termetéből meglepetésszerűen vékony hüppögés tört ki, fakókék szeme sarkában könnycsepp gyöngye buggyant. Aztán Pavel Alekszejevics kijelentette, hogy Szergunov volt a legderekabb törzsőrmester a Nagy Honvédő Háborúban, Szergunovában pedig a derék markotányosnők utódát kell tisztelni (egy kis boltocskát vezetett a csapatuknál), akiben a rettenthetetlen bátorság érző szívvel és önfeláldozó természettel ötvöződött.
Amikor ketten maradtak, Nyina célzást tett rá, hogy az olyan emberek, akik valamivel a frontvonal mögött háborúztak (Pavel Alekszejevics a hadseregújságnál tevékenykedett, linóleummetszeteket készített), roppantul ragaszkodnak harci múltjuk emlékeihez; senki nem tudja úgy leinni magát a Győzelem Napján, mint a törzsírnokok. „Nem mind - ellenkezett nevetve Pavel Alekszejevics —, én, mint tudod, nem szoktam leinni magam." „Csak tréfálok, tréfálok!" — mondta Nyina, és azon kapta magát, hogy férje, hosszú közös életük során először, ingerültséget vált ki benne, habár erre semmi ok sincs. De amióta megjelentek Szergunovék, és amióta nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan utaznak, megmoccant benne valami furcsa acsarkodás a férje ellen, mintha az holmi helytelen, tilalmas dologba akarná belehajszolni, amit aztán később maga is bánni fog.
Igazságszerető és lelkiismeretes ember lévén megpróbálta megérteni ennek a különös érzésnek a természetét, de már maga az „érzés" szó is túl harsánynak látszott, nem volt ez több, mint afféle lelki rezdülés, kilendülés a megszokott irányból. Talán arról volt szó csupán, hogy az utóbbi időben eltespedt, és annyira beleszokott az élet kialakult ritmusába és rendjébe, hogy egyszerűen ijeszti, idegesíti ez a hercehurca, a kizökkenés az évek hosszú során át kidolgozott reflexek világából, a kapcsolatba lépés ismeretlen emberekkel, no meg az, hogy ahová mennek, nem ő lesz a háziasszony, alkalmazkodnia kell a környezetéhez. De úgy érezte, az efféle gondolatok kicsinyesek és méltatlanok az olyan belsőleg szabad emberhez, amilyennek önmagát tartotta.
Annyi bizonyos, mindazért, amit odahaza hagyott, a legcsekélyebb aggodalmat se érezte. A hosszúra nyúló estebéd alatt, mely Tündöklő-Nap Vlagyimir fejedelem lakomáinak ráérős, fenséges szépségét idézte, Szergunovék a legapróbb részletekig megtárgyalták a rájuk váró kötelezettségeket. Nyina úgy gondolta, annyi vár csak rájuk, hogy ne hagyják éhen dögleni a kutyákat meg a macskákat.
Szergunovék azonban sokkal szélesebben fogták fel megbízatásukat: szerintük beletartozott, hogy leszedik és besavanyítják az uborkát, mely már kezd sárgulni, megnyesik az epret, befőzik a málnát és az egrest lekvárnak, a fekete ribiszkéből cukros szörpöt csinálnak, a savanyú, kemény grusovka almából almabort, a soha be nem érő szilvából szilvapálinkát. Ezenkívül ki kell tisztítani az emésztőgödröt (Szergunovék ezt illedelmesen „nyomeltakarításnak" nevezték) — ebben Nyina szakmai hiúságát sértő célzást érzett —, ki kell javítani a kerítést: a tartóoszlopok elkorhadtak, emiatt viszont Pavel Alekszejevicsnek kellett pirulnia.
A búcsúzás gyötrelmes volt. A nyomorult állatseregleten leírhatatlan kétségbeesés vett erőt. Két kutya és a macska valósággal emberi hangon sopánkodott. „Mi jaj, ja-aj" — jajveszékelt a csíkosbundájú félszemű Tigra. „Hah, hah!" — kontrázott Rizsik és Liszicska. Betódultak a garázsba, bemásztak a kocsi alá, és se Pavel Alekszejevics kérlelésére, se Szergunov fenyegető üvöltésére nem voltak hajlandók előjönni. Pavel Alekszejevicsék erre úgy csináltak, mintha letettek volna az indulásról. Az állatok el is hitték, és egymással versengve kitódultak a garázsból, de amint felfogták, hogy becsapták őket, olyan keserves sírásba, vonításba, jajveszékelésbe kezdtek, hogy Nyina elsírta magát.
A hajdani törzsőrmester gyerekméretű sapkája ellenzőjéhez kapta a kezét, a jószívű markotányosnő keresztet vetett a távozókra, az öreg, nehéz kocsi egyet-kettőt rándult, mint a ló, amint elrántja a havon az odafagyott szántalpakat, azzal elindult, lassan nekiiramodott, és bűzös, kék füstfelhőt pöfögve elrobogott.
Nyina a könnyeit dörzsölgette, sorra emlékezetébe indézte az otthonhagyottakat, és gondolatban mindegyiktől külön-külön elbúcsúzott. Szerette volna megosztani férjével is a bánatát, de a motor fülsiketítő zúgása elnyelte a szavakat. Nyina feldühödött: miért nem lehet kicserélni ezt az ócska, berregő tragacsot egy új kocsira — s mivel a bosszúság megkeményítette a szívét, kezdett megnyugodni.
„Pogányul viselkedtünk, és ezért még megfizetünk!" — kínálta tudata készségesen az önmarcangoló mondatot, mielőtt megadta volna magát az útnak, mely makacsul azon erőlködött, hogy Nyinát belerántsa az otthonnal és az otthonmaradottakkal mit se törődő örvényébe.
A Moszkva —Leningrád országút Szolnyecsnogorszkig kész gyötrelem a vezető számára. A települések csaknem összeépültek, és egymást érik a sebességkorlátozást jelző táblák. A szabadabb szakaszokon viszont úgy összeszűkül az út, hogy se kerülni, se előzni nem lehet. Az erős, nagyteljesítményű Zsigulik mégis sorra előzték meg őket, előszökkentek mögülük, és már el is suhantak a bal oldaluk mellett.
— Mondd, tényleg nem izgat, hogy mindenki megelőz? — kérdezte Nyina, amikor a kocsi üresjáratban gurult lefelé egy dombról, és a bivalyerővel bömbölő motor kissé lecsendesedett.
—  Nem — felelte Pavel Alekszejevics. — Ez csupa szabálysértő, én viszont a jelzőtábláknak megfelelően közlekedek.
—  Olyan a kocsid, mint egy ravatal, a magassága is, meg a sebessége is.
—  Lehet. Mégis ezek a kis futóbolondok kerülnek előbb a temetőbe. Én pedig szeretek magasan ülni. Kitűnő a kilátás, és a hely is tágas. Emlékszem, egyszer egy ismerősöm azt mondta: „A Pobjedában lehet társas életet élni."
—  De csak lefelé. Különben túl zajos. Egyébként az új Zsiguli szalonja tágasabb.
Pavel Alekszejevics figyelmes oldalpillantást vetett a feleségére. A „szalon" műszaki szó, de nem tartozott bele Nyina szókincsébe, s most idegenül, kihívóan és kellemetlenül csengett a szájából. Ha az ember, de különösen a nő, hirtelen szokatlan szavakat kezd alkalmazni, ez csaknem mindig bizonyos belső lelki mozgás, áthangolódás következménye. Különben nincs semmi csodálkoznivaló. Ritkamód mozdulatlan, szinte megcsontosodott életmód után indultak útnak — akárcsak Ilja Muromec a balladában —, és az ilyesmi óhatatlanul eltéríti az embert mindennapi énjétől. Persze, ami őt magát illeti, szó se lehet semmiféle belső mozgásról, ötvennégy éves korra kőkeményen megköt már az anyag, amiből az ember öntve van. De hát Nyina tizenöt évvel fiatalabb nála...
Ahogy elhagyták Szolnyecsnogorszkot, már jóval vidámabban ment a dolog, Klin után pedig a korlátlan szabadság birodalmába kerültek. A sebességmérő mutatója a kilencven felé közeledett, a kocsi zúgott, remegett, attól kellett tartani, hogy a következő pillanatban szétesik, de Pavel Alekszejevics bízott a jó öreg járgányban, és bátran elhúzott néhány ócska kocsi mellett.
Elhagyták Zavidovót, és beértek a Kalinyini területre. A Sosa tóvá szélesedő víztükrén túl az út mentén ültetett jegenyék világos törzsei iramlottak velük szemben, és úgy tetszett, se vége, se hossza ennek az égbe fúródó, egyenletes, nyílegyenes fasornak. Az új országút megkerülte Kalinyint, és csak a Volga hídjánál vágott át a város egy nyúlványán, egy villamosvonalon, a kereszteződésben jelzőlámpával és üvegezett rendőrfülkével. De az országút egy-egy kanyarjában előbukkant a város: földhözragadt régi házikók, abból az időből, amikor a várost még Tvernek hívták, új toronyházak, üzemek, fűtőházak, kikötődaruk. Torzsok viszont teljesen beleveszett az erőrekapó nap tüzétől gőzölgő síkság mélyébe, de a benzinkútnál mégis jelt adott magáról, ahol a benzinbűzön át hirtelen forró fasírt ínycsiklandozó, csábító illata csapta meg az orrukat. Az illat egy étkezde nyitott ajtajából áradt, és Nyinának meg Pavel Alekszejevicsnek egyből eszébe jutott Puskin jótanácsa: „Hogyha arra jársz, ebédelj Pozsarszkijnál Torzsokban..."
Az étkezde előtti parkolóban sűrűn álltak egymás mellett a maszek kocsik. A vendégek közt egy feketére barnult, félmeztelen, magabiztos emberekből álló harsány társaság vitte a prímet, akik még nem vetették le üdülői hetykeségüket és jellegzetes diadalmas fesztelenségüket. A dél felé tartó sápadtarcú testvérek irigykedve pislogtak rájuk. Túlnyomórészt fiatalok voltak, de akadtak köztük vagány kis öregek is, akik úgy feszítettek sortjukban, mint akik kópéságban túltesznek az ördögön is — volt valami sajnálatraméltó ebben az erőltetett fiatalosságban. Nyina sose tulajdonított semmiféle jelentőséget férje életkorának, de egyszerre beléhasított a gondolat: vajon nem látják-e mások Pavel Alekszejevicset is ilyen hetyke öregúrnak? Nem, hiába mocorgott Nyinában az az érthetetlen ellenérzés férje iránt, mely az utazás előtt fészkelt belé, s amely nemhogy elmúlt volna, inkább egyre mélyebben gyökeret eresztett, beleivódott a vérébe, mégse volt képes férjében semmiféle megjátszást vagy tettetést felfedezni. Pavel Alekszejevics egyszerűen, természetesen és frissen viselte életkorát, mellyel összhangban volt zömök, erős teste, tiszta sűrű ősz haja, markáns arca, mély ráncokkal szántott homloka, mozdulatai magabiztos nyugalma; nem volt benne se fáradtság, se hazug élénkség, se kapkodás, se kimódolt szolidság.
Az utasok látványa felajzotta Nyinát. Látszott rajtuk, hogy az ilyesfajta hosszú utazások nekik nem mennek újdonságszámba. A felszerelésük se akármilyen: a kocsi mögött utánfutón csónak, a tetőn élénkszínű degesz zsákok, bennük nyilván sátor, felfújható csónak, a nyitott csomagtartóban búvárfelszerelés, vízipuska. Nyina már el is felejtette, mikor járt utoljára a tengernél, pedig szerette a tengert, és jól úszott, bőrén gyönyörűen festett a csokoládébarna délvidéki szín. Ügyesen mozgott, volt érzéke a sporthoz, és bizonyára egykettőre megtanulta volna, hogyan kell víz alatt vadászni, vízisín cikázni, vagy a hullámok taraján siklani egy kis deszkaszálon, és mind a többi újmódi csodát. Mennyi modern gyönyörűség suhant el mellette, ő meg elevenen eltemette magát, begubózott, mint egy öregasszony, holott az öregség még most is messze van...
A sértettség érzése, mely a Torzsok környéki útmenti fogadóban fogta el, ahol az emberek mohón falták a fél cipóba dugott forró, illatos, hagymás fasírtot és elképesztően édes teát ittak rá — a szép, de durvaarcú büfésnő dühödten szórta a cukrot a teába, minden pohárba négy kanállal —, egyre nőtt a lelkében, mely — ahogy távolodtak Moszkvától — egyre jobban megszabadult a visszahúzó kötelékektől. Ezt az érzést szította mindaz, amit az út elébük vetett: a falvak ősi neve (Vidropuzsszk és hasonlók!), mely arra engedett következtetni, hogy errefelé valami csupa vidámság, csupa dínomdánom élet folyik; a kis tűzrakások az út két szélén, a folyókon túl, s a körülöttük ülő emberek, a tűz nappalias fényével az ingükön és arcukon, mint Szurikov sztrelecein a kivégzés előtt; a szembejövő és velük egyirányba tartó kocsik, bennük vidám utasokkal, akik millió olyasmit ismertek az életből, amit Nyina nem ismert, s akik fel voltak szerelve napjaink minden rekvizítumával: diafilmmel töltött fényképezőgéppel, filmfelvevővel, bömbölő táskarádióval, törpeméretű kazettás magnóval, tollaslabda-ütőkkel, víz alatti puskákkal, szép, kényelmes tornacipőkkel, viseltesre preparált feszes farmerekkel, hűtőtáskával és spirituszfőzővel, összecsukható kerékpárral és szétszedhető sátrakkal. Persze könnyű legyinteni az ilyesmire: kacatok, ócska cuccok, „tárgyak", a kispolgár olcsó boldogsága. De ezeknek a holmiknak, a maguk anyagi mibenlétén túl sokkal fontosabb tulajdonsága, hogy a kor szimbólumai, jelképei voltak. Abban a tárgyhalmazban, mely a mai ember életét körülveszi, cseppet sincs kevesebb költészet, mint a lantban, kupában, karos gyertyatartóban, csipkegallérban, kardban, vállszalagban, tollas kalapban, hosszúszárú pipában a holland zsánerfestők képein.
Ha leszámítjuk az öreg tv-készüléket, melyet jóformán soha be nem kapcsoltak, meg az öreg kocsit, melyen tíz év óta most először másztak elő a nagyvilágba, életmódjuk ritkamód mentes volt napjaink életének szokványos tartozékaitól: se lemezjátszójuk, se magnójuk, se diaképeik, de még csak villanyborotvájuk se volt. Nyina minden esztendőben elhatározta, hogy vesz magának egy farmert, de ezt se tudta megtenni, nem jutott hozzá. Az ember csak akkor mondhat le valamiről, ha kipróbálta, és tudja, mit ér, ellenkező esetben savanyú a szőlő...
Az elvillanó arcok és tárgyak mögött egy más világ sejlett: másféle zene és más dalok, más festészet és más versek, más beszéd és viták, másfajta érdeklődési kör, más vidámság és más bálványok. Érezni lehetett - s hogy fájt! -, hogy az elsuhanó emberek megvetik azokat, akik lemaradnak, akik megdohosodnak, akikből dől a naftalinszag; hát persze, azokban, akik lépést tartanak az idővel, nyoma sincs holmi ódivatú szentimentalizmusnak, életérzésük felfokozott, magatartásuk agresszív, tudnak ütéseket osztani és kapni. Vonzók és ijesztők egyszerre, mint idegen bolygók lakói, de bármilyen veszedelmek leselkedtek is arra, aki erőterükbe lép, érdemesnek látszott megpróbálni.
Mért épp ő marad ki ebből az életből, ebből a mozgásból? — zakatolt makacsul Nyina fejében; miért van az, hogy most, mikor végre, csodák csodája, befurakodtak ebbe a rohanásba, ilyen teknősbéka sebességgel másznak előre benne, látszólag felülről nézve szét a világon a „kolhoz"-autó alvázának magasából, valójában lentről pislognak fölfelé. Ilyen az egész élete: emelkedetten elmaradott, vontatott, és végtelen távol van mindattól, ami kortársainak lételeme.
Hagyta, hogy egy idegen akarat gúzsba kösse. Pavel Alekszejevics tudta, hogy mi kell saját magának, ő viszont nem tudta. Ezen nincs mit csodálkozni: amikor összetalálkoztak, Pavel Alekszejevics már érett férfi volt, gazdag és meglehetősen keserű lelki tapasztalatokkal a háta mögött, ő viszont kislány volt még, aki épp akkor fejezte be a főiskolát. Vannak, akik arra születtek, hogy szolgáljanak, mindegy mit: a társadalmat, saját lángelméjüket, tehetségüket, hivatásukat, esetleg téveszméiket, és vannak, akik egyszerűen arra születtek csak, hogy éljenek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Temetett és temetetlen holtak

NYIKOLAJ ATAROV
Ahol örök álmukat alusszák

Levél jött Pjatyihatkiból. Praszkovja Vasziljevna Fosztyenko kéri, hogy kutassuk fel a fia nyomát.

„A fiam, Igor Pavlovics Fosztyenko néhány nappal a háború kitörése előtt fejezte be a Poltavai Katonai Tanintézetet, és szolgálati helyére, a határ közelében lévő Lida városába irányították másodtechnikus rangban. A harcokban állítólag harckocsizóként vett részt, így mondta el nekem egy bajtársa, aki sebesülten tért haza. Együtt harcoltak, de a bajtársa megsebesült  és szem elöl veszítették egymást. De lehet, hogy nem mondott igazat. Értesítést kaptam: - Fia nyomtalanul eltűnt! Az édesanyák számára a háború soha nem ér véget; halálomig visszavárom a fiamat. Ott maradt a férjem, a fiam, felnőtt lányom és a fivérem, aki tengeralattjárón szolgált. Talán valahol az erdőben vagy az emberek között, a beszélgetések során nyomára akadnak a fiam sírjának. Hiszen mi mindent hall az ember! Lennék csak egészséges, bejárnék minden falut, talán hírt hallanék róla, de betegség kínoz, a legsúlyosabb - a szívem; már tél óta nyomom az ágyat de egyre csak várok és várok. 1962 decemberében az Izvesztyijában olvastam egy olasz író, Ugo Manochi Igornak hívták című cikkét. Arra gondoltam, talán az én fiamról szól a cikk. Megint leírtam mmdent és elküldtem Moszkvába. De nem, megerősítették, hogy eltűnt a fiam A cikk többi részét nem olvastam. Más dolog, ha itt lenne Oroszföldön ez az író, de hogyan kérdezhetném meg tőle, hogy hol van most az az Igor nevű partizán?"

A szerkesztőségi nap zűrzavarában csak a szavak fájdalmas fensége ragadott meg: az édesanyák számára a háború soha nem ér véget. Örök igazság rejlik ezekben a szavakban... De egy-két nap múlva eszembe jutott valami és elgondolkoztam: megesik, hogy távoli alakok úgy összemosódnak, hogy nehéz elhatárolni őket egymástól. Hiszen negyedszázada találkoztam egy ugyanilyen asszonnyal, csak nem Pjatyihatkiban, hanem Krasznodarban. Nála laktam egy függönnyel elkerített részben, és otthon tartózkodtam, amikor egyszer benézett hozzá a fia bajtársa, aki rövid időre hazalátogatott. A két fiú rövidített időben végezte el a katonai tanintézetet és mindegyikük elutazott a maga szolgálati helyére. Szevka már ütközetekben vett részt, Vologyát pedig - nem sebesülten, makkegészségesen - hogyan, hogyan sem, hazaengedték egy napra és a háziasszonyomhoz beugorva nem titkolta örömét, az órájára tekingetett és elhadart mindent, amire csak vissza tudott emlékezni a barátjával kapcsolatban, nem is sejtve, mekkora örömet szerez az asszonynak. 
Semmi komoly...  -  mindössze egy nagyra nőtt kölyök fecsegése. Tanfolyamhallgatói odüsszeájában Szevka a neki megfelelő helyet foglalta el, de az asszony csupa fül volt, és a zagyva és vidám eseményekből kibontotta az egyetlen kedves szálat és belefonta, beleszőtte saját visszaemlékezéseibe. Hogyan borotválkozott az ő Szevkája. Milyen vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére. Hogyan mászott be az ablakon éjszakánként. Fél éven át várta a leveleket az asszony, ez éltette csupán, nem úgy hallgatta a rádiót, mint mások, hanem mintha a Szovjet Tájékoztató Irodának minden reggel kötelessége lenne beszámolni az ő Szevkája egészségéről.

—  Ittunk, kész vicc... — hadarta Vologya —, lányok búcsúztattak bennünket, én a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy térképtáskát hajítottam föl Szevkának az ablakba, kapd el! Egy neki szóló levélke volt benne Ljubától. Hol nem jártunk azon az éjszakán...
—  Jártatok? Emlékszel, milyen Szevka járása — suttogta maga elé az édesanya.
—  Aztán Vorozsbán — megáll az ember esze —, dobszóval fogadtak bennünket. A városi parkba kísértek...                 , —  Keveset éltetek még meg, az ilyesmire is emlékeztek, csak érnétek meg... — jegyezte meg csendesen az anya. — Ugye, Szevka nevetett a leghangosabban? Kiskorától fogva ilyen. Ha cirkuszba mentek az apjával — azt is ugyanarról a fáról metszették —, hogy hahotázott: Ha-ha-ha! Szevka annyira nevetett, hogy görcs állt az állkapcsába. Én meg egyre szidtam: „Miért nevetsz ilyen hangosan, még elvisz a rendőr!" — „Anyu, ugyan mi van abban, hogy nevetek? Minden ember nevet."
Vologya, meghökkenve egy pillanatra, megértette, hogy a látogatása mennyire felkavarta az asszony szívét. Nem ő jött haza, hanem Szevka.
—  Ha nagyon nehéz, odamegyek egy katonához az állomáson, megkérdem: mikor jött el otthonról, mikor kapott levelet — vallotta be az éltes asszony a fiú előtt.

2

Fél évszázaddal a borogyinói ütközet után Lev Tolsztoj felidézte ezt az eseményt, amely megrázta a korabeli Európát.

„A legkülönfélébb testhelyzetekben és egyenruhákban tíz- meg tízezer ember feküdt a Davidov uraságok és a koronajobbágyok mezőin és rétjein, azokon a mezőkön és réteken, amelyeken évszázadokon át egyszerre arattak is meg legeltették is jószágaikat Borogyino, Gorki, Sevargyino és Szemjovonszkoje falvak parasztjai. Az azelőtt oly vidám és szép mezőn, ahol a reggeli napfényben megcsillantak a szuronyok a füstön át, most mindenütt füst és nyirkos köd ült, és furcsa savanyú salétrombűz és vérszag érzett."

Mi pedig csak néhány évtizeddel vagyunk túl azon a semmihez sem hasonlítható ütközeten, amelyben Oroszország és Európa nem négy faluja, hanem negyvennégyezer faluja és városa mezőin, rétjein feküdtek holtan, a legkülönfélébb testhelyzetekben a szívünkhöz oly közel álló emberek milliói, akik vérükkel fizettek a győzelemért. Csak én magam hány temetetlen holtat láttam a Donnál Kletszkaja mellett, a Dnyeperen túl Aposztolovo környékén, a Dunántúlon Várpalotánál, hogy is lehetne mind felsorolni... Emlékszem, hogyan dobáltak a szerbek Pozarevácban ezüstpénzt elesett katonáink közös sírjába. Megőriztem egy levélkét, amelyet egy összetört csónak mellett találtam Adony közelében; a szétázott papiroson kivehető néhány mondatfoszlány: „Ha nem kelünk át... tudjátok meg, hogy a Dunában maradtam... Akkor ne egyetek több dunai halat..."

Halálos óráján mindegyikük tudta, miért hal meg. Napjainkig elhatol, hozzánk is elér tudásuk halványuló fénye, a füstből és a nyirkos ködből a magasba emelkedik. És az emberek még mindig aggódnak, keresnek. De hát csakugyan, miért, ha — nyilvánvaló, hogy miért — ennyi év múlva sem jelentkeztek szeretteik? De nem, tollat ragadnak, keresnek, várják a részleteket. A részletekben, amelyek napvilágra kerülhetnek, mintha benne lenne a visszatérés.

Eltűnt? Ez pontatlan, bizonytalan. Tehát eltűnt, elveszett a füstben és a nyirkos ködben? Tehát nem mond többé semmit nekünk, élőknek? De itt vannak a Kozminka falubeli kisfiúk, akik Livni mellett egy erdőcskében egy rozsdás töltényhüvelyt találtak, a hüvelyben egy nyírfakéreg darab, belekarcolva néhány szó: „Kilcsenko L. Sz. és Szamojlov I. V. 1942. május 3. Isten veletek". És hogy, hogy nem, nem dobják el ezt a hüvelyt a gyerekek, elviszik az iskolába, féltve őrzik, mint drága ereklyét, két teljes éven át töprengenek, mihez kezdjenek vele. L. Sz. Kilcsenko és I. V. Szamojlov, akik elsuttogták Livni mellett a nyírfaligetben 1942. május 3-án ezt a két szót „Isten veletek", visszatértek és mondanak, sugallnak valamit a kozminkai gyerekeknek. Különben miért írt volna levelet az újságnak L. Szuhova úttörővezető az ötödik osztály nevében.

Írnak, tudatják a részleteket.

„A következő esetről szeretnék beszámolni: körülbelül 1941 októberének végén történt, amikor visszavonuló csapataink elhagyták a csernyigovi területen lévő Prilukit — írja A. Rizsenko Kijevből. — A helyet, ahol akkoriban laktam, Zagrebljának hívják. Ott folyik az Udaj. Galnyikov nevű rokonommal csónakon kieveztünk a sásba, egyszer csak az evező valami puha dologba ütközött, széthánytuk a békalencsét, a rokonom lenyúlt, és azt mondta: ember. Kihúztuk — katona volt. Megnéztük a zsebeit, tölténytárakat találtunk nála és egy kerek kis pipát, benne egy darabka papírt, rajta a katona családneve: Mingulov. Szait Grigorjevics. Eltemettük az udvaron a fűzfák alá."

Vagyis nem tűnt el, nem veszett el a békalencsés Udaj folyóban Szait Mingulov, mond valamit az udvaron a fűzfák alatt, amit mindenkinek meg kell hallania, hiszen negyedszázad múltán A. Rizsenko keresi a katona rokonait és kéri: „írjanak nekem". Valaki ezentúl mindig őrizni fogja a nyírfaligetből származó töltényhüvelyt, valaki más ezt a halmot az udvaron a füzek alatt, ismét más az agyagtól sáros fényképet.

„Egy fiatalember fényképét küldöm — a neve Csicsennyikov, Vaszilij Fjodorovics, 1924-ben született. Elesett, halálos sebet kapott 1941. december 5-én. Ezen a napon a németek támadást indítottak a Donyeci területen lévő Rota állomásáról. A tüzet viszonozva Csicsennyikov megsebesült, Troickoje falvában hagyták, mivel reménytelen állapotban volt. December 6-ára virradó éjjel hunyt el, és a halála előtt azt mondta, hogy él az édesanyja, Oroszországban maradt".
Ezt egy történelemtanár hozta nyilvánosságra, A. G. Kicsik, Gyebalcevo városából. Állhatatosán keresi, hogyan adhatná vissza Vaszilij Csicsennyikovot a jelennek, nekünk, élőknek. Ismerjük halála részleteit, és ezek a részletek gyökeret eresztenek az életbe.

Nagyon kevés részletet tartalmaz egy másik levél, csupán egy halvány fénysugár a füstből és a nyirkos ködből.

„Huszonöt éve őrzöm egy ismeretlen fiatal férfi fényképét, aki harcban esett el a Bialistok környékén levő Gajnov mellett a háború első napjaiban —, írja Nyina Parfenyjuk Volkoviszkből. — A csata után megtaláltam a térképtáskáját, egy vázlat volt benne, néhány kötvény és ez a fénykép, amelytől azóta sem váltam meg. Kedves, kissé szomorkás, töprengő fiúarc..."

Egy ovális alakban kivágott, homályos fényképet tartok a kezemben, a szerkesztőségbe küldték. A hátlapján tintaceruzával ez áll: „Osztrov városa — olvashatatlan kacskaringó... hadnagy". Úgy tűnik, ha nem a megfelelő borítékba csúsztatja az ember, elveszti a levélkupacban, eltűnik az utolsó nyom is, és a katona soha többé nem tér vissza. Hirtelen arra gondoltam: és ha ez az a Szevka, aki vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére? De hogyan hozzuk vissza, hogy szólaltassuk meg azt a katonai vattakabátos, tiszti vállszíjas drága fiút?
Hátha nincs is névtelen fénykép? Csak egy álnév maradt meg az emlékezetemben, amelyet bizonyára konspirációs okokból találtak ki: Misa bácsi. Így hívták 1942 augusztusában a rosztovi hadifogolytábor vízhordóját. Éjszakára a németek hazaengedték, kora reggel pedig bevárta a foglyokat a kocsival a kútnál. Olyan ügyesen vette fel és engedte szabadon minden fordulónál a kisegítő munkásokat, hogy egyetlen nap alatt hat foglyot is kivitt a táborból, és nehéz lenne megmondani, hány embert mentett meg. Hogyan alakult a sorsa? Vajon ő maga életben maradt? Ki lehet? Semmit sem tudunk róla.

„Örmény vagy tatár lehetett, szakállas, arányos testalkatú férfi volt. 55 — 60 év körüli, nem fuvarosnak néztem, hanem inkább parancsnoknak vagy politikai munkásnak — emlékezik P. G. Arkov. Őt is Misa bácsi mentette meg: Königsbergben fejezte be a háborút, kitüntetéseket kapott. — ... Csak fej biccen téssel tudtunk elbúcsúzni egymástól, észrevétlenül leugrottam a kocsiról. Azzal a kérdéssel fordulok önökhöz: hogyan kutassam fel ezt az embert?..."

Olvasom, és már nem Misa bácsira gondolok, hanem magára Arkovra: egy mai ember, akinek erkölcsi érzéke nem tud beletörődni, hogy ez az ember nyomtalanul eltűnt. A múlt emlékének élnie kell ma, mert van holnap. És Arkov kérését — hogy hogyan kutassa fel Misa bácsit —, úgy kell értelmeznünk, hogyan nem szabad átadnunk a hősöket a feledésnek, nem szabad földdel egyenlővé tenni a szüleink sírját, ahogy nem vághatjuk ki a vén és nem a mi kezünk ültette fákat sem, mert szükség van az emberi cselekedetek folyamatosságára. Az emlékezet kiosztja és ellenőrzi a fegyvert.

„Egy emberről szeretnék hírt adni, akit soha életemben nem felejtek el — így kezdi Alekszej Rozscsenko a levelét a Cserkaszi terület Jorki falvából. — A családneve: Kiszeljov. Mihail Andrejevics, a Krasznodari területben született, a rangja főhadnagy. Ez minden, amit tizenkét éves kisfiúként meg tudtam jegyezni, ahogy elolvastam a bilétáját, amely mellette feküdt a földön. Ez 1941. szeptember 6-án történt a Szacska tanyán (Karl Marx kommuna), a Zaprozsje területen. A fasiszták megsemmisítették a keletre visszavonuló tábori kórházakat. Tizenhat katona és a parancsnokuk — akik életben maradtak, teherkocsin áttörtek a mi falunkba, Zaharjovkába — valamennyien sebesültek voltak. Magukkal vittek két egészségügyi nővért a faluból és Volodarszkba indultak. Nyolc kilométerre a falutól egy német motorkerékpáros tisztbe ütköztek, a tisztet két páncélkocsi kísérte. A harc egyenlőtlen volt, de a tisztet megölték. A németek a katonáinknak és a lányoknak kezét lábát kicsavarták, aztán agyonlőtték őket. Kiszeljov főhadnagyot a többiekkel együtt ott temették el a sztyeppén, betakarták az ezredzászlóval, amely mellette feküdt. Arra pontosan emlékszem, hogy az ezredzászló volt, de az ezred számát már elfelejtettem. (A felszabadulás után a többiekkel együtt a zaharjovkai emlékművel jelölt közös sírba helyezték őket örök nyugalomra.

A fronton gyors, energikus ásólendítésekkel dobálták az agyagos földet. A kórházban meghaltak sírját a lábadozók és az egészségügyi katonák ásták, de úgy tűnt, piszmogva, és miért, miért nem, mindig a sárba. A ceruzafeliratos, kis fa táblával jelölt sírok mellett gyakorta szénatörmelék maradt a matracokból, amikor a kórháznak sietősen indulnia kellett új táborhelyére.

Ma gyermekeink gondoskodása sok ilyen sírt rendbe tett és ápol. A gyerekek jegyzékeket állítanak össze, pontosan megállapítják a halottak család- és keresztnevét, felkutatják a rokonaikat. A gyermekek levelének gondos írása buzgóságról, belső erőfeszítésről árulkodik, és én, őszintén szólva, ezt tartom a hazaszeretetre, a kötelességtudásra és az internacionalizmusra nevelés legfontosabb eszközének.

„Nem orosz, magyar fiú vagyok, a hibákért elnézéseteket kérem" — írja új harkovi barátainak Szuromi István Egerből, és nemcsak megerősíti, hogy a hajdani harkovi iskolás, Anatolij Visnyevszkij, a Szovjetunió Hőse Egerben nyugszik, de még harmincnyolc szovjet katona nevét is közli, akiket a város főterén temettek el.

Herszonesz sziklás partján fennmaradt egy szerény síremlék, rajta két név: Babikov I. P. szakaszvezető és Moszkalik I. P. közkatona. Vajon kik lehetnek? A haditengerészek elmentek a múzeumba, kapcsolatba léptek a levéltárral, és ezt írják az újságba:

„Hadd legyen kevesebb a névtelen hős! A Herszonesz-foknál, közvetlenül a víz mellett, örökmécsesnek kellene égnie, hogy a keresztben áthaladó hajók kürtszóval róják le a tiszteletüket azoknak az embereknek, akik életüket áldozták boldog jelenünkért."

A Nyezsini Pedagógiai Főiskolán Vaszilij Tokarevről szeretnének hírt kapni. A hallgatók és a tanárok százhatvankétezer rubelt gyűjtöttek össze, az ebből a pénzből épült repülőgépet átadták a harci repülőnek. Kezdetben Vaszilij levelezett a hallgatókkal, a „Harci Dicsőség" szobában őrizték a fényképét. Aztán nem jött több levél.

„Kedves barátaim, segítsetek felkutatni V. P. Tokarevet, a tábori postája száma 83302 volt."
Nem ő zuhant az ingoványba a Dnyeper melléki réteken, Pozdnyaka falu mellett? A pilóta bennégett, az esetről negyedszázad múlva V. Szinyelnyicsenko tudósít.

Így dolgozik egy — úgy is nevezhetném — országos kitüntetési osztály. És a halottak, kezükben a fegyverrel, visszatérnek. Itt van Misa bácsi, Jurij Goncsar Vaszilij Csipilenkóval, akinek a dicsőségét márványlap őrzi a bulgáriai Mihajlovgrád városában, és itt van az a hét fogoly, akiket egy amerikai bomba ölt meg egy barakkban a Rajnán túl, és az az ismeretlen, daliás termetű őrnagy, aki nem fért bele a koporsóba, amikor egy lengyel városban, Miliczben eltemették.
Cilja Moskovics húsz évig kereste a férje sírját. Eltűnt a falu, ahol egykor harc folyt, helyén most búza terem. A kerületi kiegészítő parancsnokság megjelölte a falut, ahová átvitték a sírokat. A falusi tanítónő a nyári szünidő miatt nem válaszolt. Attól jött levél, akitől nem is várta Cilja Moskovics: Sura Cvetkova postástól. Elmeséli az özvegy, hogyan fogadta az állomáson az ismeretlen asszony, milyen szívesen fogadta...

„Két kislánya van: Ljuba és Tolik. Mindenre jut ideje. Vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket, kerékpáron bejárja a falvakat, a leveleket kézbesíti, és közben át tudja érezni a más bánatát is — az enyémet is. Mintha az édesanyja lettem volna, amíg nála laktam, tíz napig."

Az özvegy elküldte Sura Cvetkova levelét, idézzük a levél néhány sorát:

„Jöjjön el, és én minden sírt megmutatok magának, ahová a katonákat temették. Megnézzük a helyet, ahol örök álmukat alusszák... Én postás vagyok, a férjem pásztor. Jöjjön el, örülni fogunk, jó helye lesz nálunk. Most különösebbet nem írok. Táviratozzon, hajon, várjuk, csak hogyan ismerjük meg? Az autóbusz Kokoskino falvában áll meg, ott megmutatják magának: az első ház a miénk a nyírfaerdő szélétől..."

Nincs semmi a világon, ami olyannyira hallható és tisztán érthető lenne, mint ez a két egymásnak felelgető asszonyi hang. Hangjuk visszaidézi a férfi hangokat, a dalokat és sóhajokat, amelyek sok-sok éve hangzottak el. Csak az ágyúk hallgattak el, és nem zúgnak a Junkers repülők, de minden más változatlan, minden folytatódik, semmi sem tűnt el, semmi sem veszett el nyomtalanul : sem a lélek, sem a testvériség hangja. Ott vonulnak a felhők, ahol emberek alusszák örök álmukat; örök álmukat alvó emberek fölött vonulnak az élő felhők.

PÁSZTORI JUSZTINA fordítása

Néhány szó Nyikolaj Atarovról:

Sz. 1907 (Vlagyikavkaz), mh. 1978 (Moszkva). 1928-ban végezte a Gorkij Intézetet. 1936-ban jelent meg első elbeszélése, egy évre rá regényt adott ki. Részt vett a második világháború harcaiban. Szerkesztői-újságírói munkát végzett.

Állati esetek

IVÁN SZOKOLOV-MIKITOV

A Petyka

A belovezsi rengetegben töltöttük a nyarat. Mutattak ott nekem tágas kifutókban élő ritka bölényeket. Nemegyszer láttam szabadon mozgó szarvasokat, amelyek nyugodtan ki-kiszaladtak a kocsiutakra, vadásztam kolhozföldeket pusztító vaddisznókra. Megfigyeltem fekete gólyákat, amelyek magas fákon fészkeltek.
De a legjobban Petyka, a szelíd holló maradt meg az emlékezetünkben. Petykával a természetvédelmi terület igazgatója — régi jó barátom — ismertetett meg.

Odaérkezésünk első napján kimentünk a folyó partjára. Egy magas fa csúcsán egy holló ült. A rezervátum igazgatója rám nézett és elmosolyodott.
— Akar megismerkedni a mi Petykánkkal?
Feje fölött meglengette a sapkáját, és hangosan így szólt:
—  Petyka, Petyenyka, repülj ide!
A holló nagy meglepetésemre — mintha értené az emberi beszédet — lerepült a fa tetejéről, és fekete szárnyát széttárva, csendesen vitorlázva, nyugodtan rászállt gazdájának, a rezervátum igazgatójának vállára.
—  Ismerkedj meg a vendégünkkel, Petya!  — mondta a gazda, és szelíden letaszigálta a hollót a válláról.
A Petyka egy szárnycsapással átköltözött az én vállamra. Nagy, fekete és igen komoly madár volt.
Kotorásztam a zsebeimben, találtam egy kis darab száraz süteményt. A Petyka a csőrébe vette a süteményt, és óvatosan a csőre alatti zacskóba rejtette.

A zsebeimben nem akadt több sütemény. Elővettem egy kis tízkopejkást, és megmutattam a Petykának. Ezt a pénzdarabot is a csőre alatti zacskóba rejtette a sütemény mellé, aztán leszállt a homokos útra, és csőrével egy kis kerek gödröt vájt. Miután a homokba temette a süteményt meg a pénzdarabot, gyakorlottan kitépett egy fűcsomót, és a kis homokhalomba dugta.

A rezervátumban sok történetet hallottam a csintalan Petyka csínyeiről. A természetvédelmi terület munkatársai elmondták, hogy egyszer egy női táskából pénzt csent, más alkalommal pedig ebédidőben berepült az ablakon, szétdobálta és ellopta egy bizottság okmányait, azét, amely ellenőrzés végett érkezett a természetvédelmi területre. Petyka az elorzott holmit a tető fölött egy üres fészekbe dugta el, ahonnan ügyesen sikerült kiüldöznie a gólyákat. Ebben a fészekben nemegyszer találtak késeket, kanalakat, villákat meg sok más tárgyat. Különösen sok bosszúságot okozott Petyka az itt áthaladó sofőröknek. Alig áll meg az autó, alig rakja szét a sofőr a szerszámait, a motorról leszedett anyacsavarokat meg orsókat — a Petyka máris ott terem! Nyúlna a sofőr a legszükségesebb anyacsavarért vagy szerszámért, de az már nincs sehol. Elemelte a Petyka.

Elmondták, hogy a Petyka nem szereti a nőket. Rászáll egy-egy kibodorított, kifestett leányzó vállára, és máris összekócolja, elrontja ünnepi frizuráját, vagy igen fájdalmasan belecsíp a fülébe. A nők egy kissé féltek a Petykától, és két kézzel igyekeztek elhessegetni. Nagyon is lehetséges, hogy ezek a heves mozdulatok ingerelték és bosszantották a Petykát. Azt is beszélték, hogy a Petykát nem szerették a vad hollók, amelyekhez olykor megpróbált közeledni. Azok ütötték-verték, és igyekeztek elzavarni, mintha nem akarnák megbocsátani az árulást.

A pajkos Petyka egyszer ilyen csínyt követett el. Tavasszal egy idős asszony káposztapalántákat ültetett. Takaros sorokba ültetgette szét az ágyasokban a kis káposztagyökereket. Az asszony egészen belemerült a munkába, nem vette észre, hogy mellette ott sétálgat az ágyasokon a Petyka is. Az elültetett palántákat mind átültette a maga módján, persze teljesen rendetlenül...

A Petykának nem minden csínye volt ártatlan. Nyáron kezdte elhordani a kiscsirkéket. A Petykát mindenki ismerte és szerette, sőt még az ilyen gonosz csínyeket is megbocsátották neki.

A természetvédelmi terület igazgatója megpróbálta vadászatra beidomítani. Az erdőszéleken kószálva magával vitte vadászkutya helyett. A Petyka fáról fára szállva, fentről jól látott minden egyes mezeinyulat, amely megbújt a bokrokban; ilyenkor keringeni és károgni kezdett. Az igazgató odament, és felverte a meglapuló nyulat.

A Petyka tragikus elpusztulását akkor írták meg nekem, amikor már visszatértem Leningrádba. A rezervátum egyik munkatársa azt írta: ősszel idegen emberek érkeztek a rezervátumba, hogy újjáépítsék a folyó leomlott hídját. Az egyik jövevény — a Petyka létezéséről és csínyjeiről mit sem tudva — horgászgatott. A horgász a folyóparton ülve maga mellé, a földre rakta a kifogott folyami sügéreket meg veresszárnyú koncérokat.

A Petyka, amely mindent észrevett, nyomban megjelent a horgászás helyszínén, és kezdte elhordani a kifogott kis halakat. A balszerencsés horgász a Petya csínyjeit észrevéve, megragadott egy botot, és egy csapásra agyonütötte a békésen ott ülő csínytevő Petykát.

„Az a legmeglepőbb, hogy a tragikusan elpusztult Petyka hullájának felboncolása után kiderült: közös kedvencünk nem Petyka volt, hanem Máska — írta a rezervátum munkatársa, egy zoológus. A hollófélék nemét a külsejük alapján nem lehet felismerni, így aztán hosszú ideig tévesen Petykának véltük a Máskát."


A nyúl

Sok évvel ezelőtt történt. Kora reggel hazafelé tartottam a siketfajdoknak egy távoli dürgési helyéről. Miután üggyel-bajjal átvergődtem egy tűz-pusztította, ingoványos mocsáron, kiválasztottam egy alkalmas helyet, leültem pihenni egy nagy zöld fatönknél, amely nagyon hasonlított egy kényelmes karosszékhez.

Az erdőben csend volt, a nap már feljött. Pipára gyújtottam, és a tönknél elterpeszkedve, a puskát a térdemre téve fülelni kezdtem a hangokra. Hallani lehetett, ahogy zajonganak a darvak a mocsárban, dürrögnek az aranyszínű égen a sárszalonkák. Valahol a közelben egy császármadár kezdett hangosan csörögni és fütyülni.

Én tavasszal sose lőttem császármadarat,  de megsárgult  nyúlcsontból  való   régi   madarászsípomtó! sohasem váltam meg. Tetszett nekem, hogy füttyel felelgessünk egymásnak a császármadarakkal, és közelről nézzem a füttyszóra odarepülő szilaj kis kakasokat, amelyek szétterpesztett szárnyacskával és farokkal, fürgén futkároztak a tuskókon meg a zsombékokon — csaknem a lábamnál.

Ahogy pipálgattam és füttyel feleseltem egy odaszálló császármadárral, egyszer csak megpillantottam a fák törzse mögött egy fehér nyulat, amely csendesen egyenest énfelém ugrabugrált. A fáradt nyuszi, vidám éjszakai kalandok után, hazafelé, a vackára igyekezett. Rövid szökkenésekkel, csendben ugrált a vöröses mohos zsombékokon. Nedves kis combján mulatságosán fityegtek színehagyott téli nadrágjának cafatai.

Mozdulatlanul ültem, még az ujjam se moccant, beleolvadtam a magas zöld fatönkbe. Amikor a nyúl egészen közel futott, szinte a térdem közé, egy picit megmozdultam, és halkan azt mondtam:

—  Ahá, kezembe kerültél, tapsifüles!

Istenem, hogy mi történt azzal a nyúllal! Rögtön kapta-fogta magát, aztán csak a kis gatyája meg a kurta farka tűnt fel a zsombékok közt — többször is! Harsány kacajjal kiáltottam a nyúl után:

—  Vidd is az irhád, tapsikám, de minél gyorsabban!

Minden vadásznak van a tarsolyában sok emlék az erdőben történt váratlan találkozásokról és kalandokról. Az ilyen vadászok a telitalálataikról, a lelőtt és zsákmányul ejtett vadról, az okos kutyák munkájáról szoktak mesélni. Én hosszú vadászéletem alatt sok nagy- és apróvadat ejtettem el, nemegyszer vadásztam farkasra, medvére, de — furcsa dolog — ez a hétköznapi találkozás a kéjhajhász nyuszival jobban az emlékezetembe vésődött, mint a legsikeresebb, zsákmányban legdúsabb vadászataim bármelyike.

Mintha most is látnám az erdőt, a csendes reggelt, hallanám a császármadár füttyét; és tisztán látom a fehér nyuszit, a nedves kis gatyáját.

Vidd az irhád, tapsi koma, jó egészséget!

MAKAI IMRE fordításai

Néhány szó Ivan Szokolov-Mikitovról:

Sz. 1892-mh. 1975, orosz író. 1912-től jelentek meg elbeszélései, novellái. Többnyire realista zsánerképeket alkot. Kedvelt műfajában (útirajz) jelent megf egyik legjelentősebb műve: Szevernije rasszkazi (Északi történetek). Jelentős még önéletírása. Több műve is megjelent magyar nyelven. Stílusművészete a Pausztovszkij és Bunyin vonalába sorolja.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982/5. sz., 155-158. oldalak)

"A boldogságos holdra esküszöm..."

JURIJ NAGIBIN
A titokzatos birodalom követe

Szergejev a Tudós-telep klubjából jött, amely vagy tizenöt kilométerre volt városkörnyéki szálláshelyétől. Személygépkocsija nem lévén, szolgálati autóbusszal vitték haza, amely méreteiben nem maradt el a menetrend szerinti járatoktól. Az üres busz zörgött, ugrándozott a hepehupás országúton, ide-oda dülöngélt, mintha dühöngő szárazföldi vihar tépázná. Amikor az író-telep előtti kanyarhoz értek, Szergejev megkérte a vezetőt, tegye ki; szerényebb hazatérést akart - minek annyi zaj, feltűnés, benzinbűz, minek foglalja el teljes egészében a csöndes, zöld utcát ez a suta óriás? Csak hosszasan bőgne, pöfögne, bűzölögne, forogna, letördelné a kerítéseken kihajló szomorúnyír- és a későn kivirágzott zelnicemeggyágakat, miközben megfordulna a szűk utcában — átjáró ugyanis nem volt.


Ráadásul még egy kicsit ki akarta fújni, össze akarta szedni magát a háromórás nyaggatás után, amelynek során megint mohón faggatóztak a világegyetem titkairól, a múltról, a jelenről, a jövendőről, mintha egy szerencsétlen firkász valóban tudna valami olyat, amit a közönséges halandó nem. Próbára tették égető erkölcsi kérdéseikkel és furcsa meggyőződésükkel, miszerint joguk van beleszólni a magánéletébe.


A mai író—olvasó találkozó semmiben sem különbözött az eddigiektől. Ez is csak tovább erősítette azt az érzését, hogy van valami egészségtelen abban a mohó kíváncsiságban, amellyel a nézőkké átvedlett olvasók átadják magukat a kérdezz-felelek játéknak, „Engedje meg, hogy gyönyörködjem csodálatos tehetségében, de kíméljen meg kevéssé vonzó személyiségétől" — a „nagy Grimm"-nek ezek a Jean-Jacques Rousseau-hoz intézett szavai író és olvasó természetes viszonyát fogalmazzák meg.
Az íróhoz nem illik a fecsegés és a színjátszás; csendben és magányban kell a „szent munkát" végeznie, és megítélésre csak a művet kell az emberek elé tárnia, nem pedig a hasát, a ráncait, a dadogásait és az esetleg nagyon is kétséges éleselméjűségét.
De feldúltságának más magyarázata volt. Kellemetlenül hasított bele a kérdés: „Hogyan vélekedik a mai fiatalokról?" A kérdés nem új, leggyakrabban azokkal a Szergejev számára hízelgő szavakkal vezették be, hogy úgymond „ön segített megőrizni a húszas és a harmincas évek moszkvai gyermekeinek és a háború előtti időszak fiataljainak alakját, miért hiányzik hát könyveiből a mai fiatalság?". Általában kitért az egyenes válasz elől, inkább magát, mint a hallgatóságot csapva be azzal, de most, első ízben mondta ki kertelés nélkül: „Mert nem ismerem a mai fiatalokat." És az egyenes válasz igazságától kellemetlen szájíze lett.


Amikor kiszállt a buszból, hirtelen beesteledett, az éjszaka egy pillanat alatt leszállt, ennek pedig nem így kellett volna történnie júniusban. A nap ilyenkor apránként olvad el, még este tizenegy órakor is pislákol, amikor pedig már rég kihunyt a naplemente sugárzása, az árnyékok a földön már feketéilenek, megsűrűsödnek, egybeolvadnak, de a magas ég még mindig üveglapként csillog, és a fecskék, rábízva magukat a fényére, a magasban cikáznak, holott már rég aludniuk kéne sárfészkeikben. Bizonyára felhők vonták be az eget, és semmi nem gátolta a földről felszálló sötétséget abban, hogy a térség ura legyen.


Szergejev alig tudta kitapogatni a talpával az országutat, ahogy először az üzemi település, majd egy - magáról a friss szellő áramlatával hírt adó, sötétség elnyelte -mező mellett elhaladt. Meg akarta érteni, mikor is veszítette el ifjúságát, és lett egy másik kor embere. Nagyon sokáig maradt fiatal, részben a háború miatt, amely sokaknak megszakította a fiatalságát, másokét meghosszabbította. Huszonnégy évesen hazatérve a frontról — mindent elölről kezdett; az egyetemet, a diákélet gondjait, nélkülözéseit és könnyelműségét. Mint a többi volt frontharcos, aki újra diák lett, elvegyült a tizennyolc évesek háborútól megkímélt évjáratával. És hamarosan nagyon is kényelmesen érezte magát ebben az idegen világban, minthogy nem cipelte oda magával a háborút. Ez távolról se mindenkinek ment, nem is mindenki törekedett rá, de neki sikerült. Háború utáni zabolátlansága fiatal élet volt: a fájdalom, a bánat, a kegyetlen és keserű tapasztalás engedett a fel nem használt mohó erők nyomásának. Szerelmeskedett és ivott a kimerülésig. És olvasott a kifulladásig, és derekasan tanult, és semmilyen munkától nem futott el. Mindent túlzásba vitt, de nem sínylette meg, inkább mintha kiteljesedett és megerősödött volna. Aztán kezdetét vette az irodalmi élet, benne az az új, különös és elkerülhetetlen fiatalosság, amelyben oly tartósan konzerválódtak a hazai irodalom újoncai. 
Vénségedig fiatal akarsz maradni? Csapj fel írónak! De ha komolyan nézzük a dolgot... Az el nem múló fiatalság érzetét megerősítette benne a múlttal való hosszas vesződése. Olyan eltökélten mentette át a jelenbe gyermekkora mellékutcáit, a visszhangos moszkvai udvarokat, az esős Moszkvakörnyéki nyarat és gyermekkora minden kedves alakját, hogy — miközben maga sem vette észre - valami mesterséges kettős létben élt, ahol a ma elmosódott körvonalain élesen és világosan átütöttek a múlt vonásai. Akkor keletkezik ilyen, ha véletlenül két felvételt készít az ember ugyanarra a filmkockára. Nem emlékiratot írt, hiszen akkor megőrizte volna a távolságérzetet, s ezzel az életkori változás érzetét is. Nem, ő ebben a képzelt világban élt, amelyet valóságosnak érzékelt, szenvedélyesen érdeklődőn élt az egykori sérelmekben, kapcsolatokban, megbántódásokban, vonzalmakban, örömökben, miközben nem engedte meg magának, hogy felnőtté váljon. Néha úgy tetszett, hogy ez az illuzórikus világ azonos a mai fiatalok világával, de aztán meggyőződött róla, hogy írásai, akár egész lénye is, csak őszülő kortársainak érdekesek, a „mostaniak" szemében réges-rég őskori lelet, dalai pedig olyanok, mint az elfeledett orosz románcok.


Mostanában egyre gyakrabban érték el egy ismeretlen világ neszei és fuvallatai, és ez a világ túlnőtt az ő öröknek és változatlannak látszó rendjén. Az érthetetlen madárnyelv nyugtalanította a fülét, a szórakozott, átható, közvetlen közelről néző, mégis távoli tekintetek kíméletlen idegenségükkel égették arcát, furcsa zavart érzett ez előtt az élet előtt, félt tőle, de ezt magának se vallotta be, igyekezett a „megszokáséba rejtőzködni előle, ahol nyugodtan élheti az életét. Megszokás — milyen visszataszító még a szó is! És védekezve ellene, a „mostaniakat" ifjúsága csodálatos birodalma bitorlóinak kezdte tartani, annak a birodalomnak, amelyet örökre az ő nemzedékének szántak, de álnokul ellopták, amikor az öreg harcosok elszundítottak egy pillanatra.


— Nem ismerem a mai fiatalságot, és nem is akarom megismerni! — nyilatkoztatta ki fennhangon, és még a lépéseit is lelassította.


— Jaj, istenem, hogy megrémisztett! — hallatszott a közelből egy ismerősnek tűnő eléggé csengő női hang, amely bárha nem is fiatal, tagoltán intonált, de a kiszámított moduláció mégis elárulta, hogy tulajdonosa nem fél se istent, se ördögöt.


Bebizonyosodott, hogy így van: Szergejev szomszédja, a nemrég elhunyt öreg regényíró özvegye volt.
— Mitől ijedt úgy meg? — kérdezte Szergejev abban a halvány reményben, hogy a tettetett rémületet nem a puszta éjszakába kiáltott nagyhangú és ostoba kijelentés váltotta ki.


Az asszony közelebb lépett, a sötétség már nem akadályozta meg, hogy láthatóvá legyen lesoványodott, csontos arca és nagy szeme, amely ellenségesen villogott mély üregében. Hirtelen, egy csapásra esett össze a férje halála után. Úgy látszott, egyetlen célja volt: ritka szépsége maradványait a férje haláláig megőrizni, hogy aztán eldobja az elnyűtt maszkot, és megvetéssel mutassa meg a világnak reménytelenül öreg, kisemmizett alakját. A haldokló magával vitte a szépségét, s a temetőből egy shakespeare-i boszorkány tért vissza.


Valamikor, még a háború előtti időkben felszolgáló volt az Újságírók Székházában, és Fenyának hívták. De a lány, aki az isten háta mögötti Tambovból jött Moszkvába, gyorsan fölfogta, hogy ilyen névvel a fővárosban nem lehet megélni, és az akkori évek szokása szerint túlzásba esett. Mindenkinek, aki meg kívánt ismerkedni vele – és ezek nem is voltak kevesen — merev deszkaként nyújtotta erős kezét, és szemét elkerekítve kibökte: „Flóra." Majd félénken magyarázkodni kezdett: „Tudja, van egy ilyen virág."


És akkor a távolról se fiatal háborús emlékiratíró, a polgárháború harcosa, a Vörös Zászló érdemrend tulajdonosa — amelyet a forradalmi évek divatja szerint vörös posztókorongon viselt – beleszeretett Fenya-Flórába, és feleségül vette. A pálmaházi melegben ritka virágként virult ki, magára szedve mindazt a jót és egy s más rosszat is, amivel új környezetében találkozott. A környezetében élők tudtak az öreg emlékiratíró szenvedélyes szerelméről a felesége iránt, de furcsa módon senki nem hitt az ő viszontszerelmében. Azt tartották: jól helyezkedett az életében. A dolgok magyarázata nem a korkülönbségben rejlett – ki törődik ezzel? Még csak nem is abban, hogy az emlékiratíró vad külseje, féktelen, ellentmondást nem tűrő jellemmel és gorombakihívó viselkedéssel párosult volna. A lovassági rohamban megesett, hogy szablyájával kettészelte az ellenséget, de hát az irodalomban ilyen vágásokra nincs mód, rendszerint oldalvágásokat alkalmazott, és ez rontott jellemén. Az általános hitetlenség oka Flóra igéző lényében rejlett, akinek midannyian jobb sorsot szántak, kárpótlásul és vigaszként a sovány végkifejletre. Nem akarták elhinni, hogy e virág illatát kizárólagosan a vén vagdalkozó szagolgatja. De Flóra láthatólag egy egészen más embert ismert benne, mint a többiek. Számára az árvalányhajas sztyeppe áradt belőle, a kíméletlen bátorság, az acélos erő és az odaadó szerelem. A halotti toron Flórának csak az orcája égett különös pírban, végigjártatta hatalmas szemét az asztaltársaságon és ilyen pohárköszöntőt mondott:


- Az utolsó férfira! Most már csak muslincák maradtak.


És akkor ha késve is, de mindenki számára minden megvilágosodott!


- Hogy mitől ijedtem meg? — kérdezte rosszindulatúan az asszony alázatos-védtelen modorában, és csengő hangjában furcsán kelt életre a megboldogult felcsattanó parancsnoki tenorja. — Hát magától, ki mástól? Minden embertől félek. A vadállatoktól, a kígyótól, a kísértetektől nem félek és semmi mástól sem, csak az emberektől, az eleven kis emberecskéktől. Jobban mint a haláltól.


Ezt Szergejevnek szánta, hogy megsértse és ok nélküli vitát provokáljon, amelyben mindig az kerekedik fölül, aki aljasságokat mond. Máskor Szergejev nem állta volna meg, de most más gondolatok motoszkáltak a fejében, és nem harapott rá a csalétekre.


- Hogyhogy gyalogosan? - kérdezte.


Flóra mindig is imádta a kormánykereket forgatni - a hajdani lovas nem ereszkedett le a vaslóhoz —, de mostanában a kocsihoz való ragaszkodása már rögeszméssé fajult; mintha a veszteségtől, a fájdalomtól, a gondolatoktól, önmagától így akarna elszáguldani.


- Nem Moszkvából jöttem. A postán voltam telefonálni. Talán tudja, mennyit kell várni a távolsági hívásra... Kilépek, koromsötét van idekint, egész testemben reszketek. Na, és akkor előbújik valaki a bokrok mögül. Óh! — ezúttal valódi rémülettel kiáltott fel, hátrahőkölve a mogyoróbokorból kibontakozó sötét alak elől.


Szergejev könyéken ragadta. Önkéntelenül összerezzent maga is, bár nem félt az emberektől, se nappal, se éjszaka, se a nyílt mezőn, se az erdőben, se a néptelen úton, se a kihalt mellékutcákban. Nem mintha rendkívüli módon bízott volna bennük, vagy hitt volna a maga védettségében — egyszerűen csak nem félt tőlük.


A bozótból, a mellékösvény sötétjéből eddig észrevétlen, nadrágos, vékony, törékeny, de nem kis növésű, hosszú hajú alak ugrott ki az aszfaltra. Farmeros lány? Nem, fiatalember, szinte kisfiú még, soványka, finom vonású arcába tapadt nedves hajjal.


- Nem tudják, merre van a szanatórium? — kérdezte nem egészen elgyötört, de azért egy picit izgatott hangon.
- Itt sok szanatórium van - mondta Szergejev.
- Hát, ahol a beteg gyerekek vannak... a szívesek...
- Így kellett volna mindjárt kezdened: Menj egyenesen az úton, semerre ne térj le. Beérsz a telepre — lesz ott egy bódé és egy nyitott sorompó, akkor tovább mész, az útkereszteződésig, és ott balra. Nekimész a vaskapunak, nincs bezárva. Ott van a szanatórium jobbra, a fák mögött látszanak az épületei.
- Milyen bonyolult... — mondta a kamasz. — Nappal voltam itt, akkor azonnal megtaláltam, most meg nem ismerem ki magam.
— Dehogy, egyszerű ez. Az útkereszteződésig — mindig csak egyenesen. Aztán a kapu és a fasor.
— Maguk nem oda mennek? Elmehetnék magukkal?
— Menjünk.
– Jaj, kedves - szólalt meg Flóra elnyújtott hangon, Szergejev számára ismeretlen falusias modorban. — De hiszen egész vizes vagy. Mi történt?


Attól hatott olyan törékenynek ez a fiúcska, hogy a nedves ing és nadrág sovány testéhez tapadt.
— Fürödtem egyet — vetette oda hanyagul a legényke. — Nincs egy cigarettájuk?
— Mi nem dohányzunk — mondta Szergejev —, és neked se ajánljuk. A legényke megvetően fölnevetett.
— De hát mi a csudának fürdik ruhástul? — folytatta ugyanabban a meleg, falusias hangnemben a Fenyává alakult Flóra.
— Igen, ostobán jött ki - mondta bosszúsan a legényke. - Korán ugrottam le a buszról, gondoltam, lerövidítem az utat. Egy patakhoz értem, sehol nem látok hidat. Úgy döntöttem, átgázolok rajta. Elhajítottam a táskámat - fölemelte, és megmutatta lapos, fekete diplomatatáskáját —, de rövidet dobtam. Mit volt mit tennem, mentem utána. Most mit csináljak?
— Le kellett volna vetkőznöd előbb, s csak azután dobálózni - jegyezte meg Szergejev.
— Mi? Ja, igen. Nem gondoltam végig. Ostoba tökfej vagyok!
— Miért mondod ezt? — nevette el magát Szergejev.
— De hisz fiatal még! Hát terveznek valamit is előre a fiatalok?... — avatkozott bele Flóra.


A legényke hálás pillantást vetett rá a sötétben. Megértette, hogy ez az ősz, nehéz légzésű, látszatra jóindulatú bácsika rajtakapta, és elcsodálkozott, miért kerül mindig kényes helyzetekbe a fiatal a felnőttekkel.


— Lehet, hogy Flóra, felnőtt létére, nem jön rá, a fiú hazudik? - gondolkodott el Szergejev. — A legényke kiért a patakhoz, a kanyarulathoz, ahol a helybéli gyerekek rákászni szoktak. A fővárosi fiú piperkőc külseje, divatos frizurája, fekete táskája kivívta az ifjú rákászok jogos haragját, és „megmártották", ahogy az óvatlan, városi jövevényekkel szokták csinálni, egyszóval behajították a sárga tavirózsával benőtt patakba teljes felszerelésével, miközben ujjai görcsösen szorongatták a diplomatatáska fogantyúját. Láthatólag nemigen állt ellen, különben más, hősiesebb hazugságot eszelt volna ki.


Hazugságon érni a fiút valahogy kellemes volt, de önmagát kicsinyes kárörömön — ellenszenves. A két érzés rosszindulattá állt össze benne. A tüskés, ingerlékeny, mostani magányáért az egész világot bűnösnek tartó Flóra kétségbevonhatatlan rokonszenvvel viseltetett a legényke iránt. Kérdezgette erről-arról. A legényke közölte, hogy moszkvai, és hogy most az anyósához igyekszik.


— Kicsodához? — képedt el Flóra.
— Az anyóshoz — ismételte meg nyugodtan.
— Hát hány éves vagy?
– Tizenhét. Nemsokára befejezem az iskolát.
– Kisfiú, iskolás. És már anyósa van!
– Nem egészen. A lányával járok. Vagyis, mi így mondjuk: anyós.
– Azért! Már azt hittem, nős vagy.
– Hova gondol? A kislány csak tizenhat éves. Én hamarosan érettségizem, de ő még egy évig kínlódik.
– És hogy viszonyul hozzád az anyja, te vőlegény?
– Polja néni? A szomszédasszonyunk, egy udvarban lakunk. Most takarítást vállalt a nyárra. Ha odaérek, ad nekem száraz ruhát és teát málnával.
– Hallgass ide, te hős – mondta Flóra. – A szívszanatóriumban vagy és dohányzol, vizes ruhában csatangolsz - hát illik ez?
– Dehát nem én vagyok itt, hanem Tányka. A szíve visszamaradt, mert hogy olyan hirtelen nőtt. Kihagy, aritmiás, meg minden. Majd elmúlik.
– Persze, hogy elmúlik — mondta Flóra. — Akceleráció. Ismered ezt a szót?
– Ismerem. Arra mondják, ha égimeszelő valaki. De Tanya nem olyan hosszú. Alig magasabb nálam.
– Normális testmagasság manapság. Csak tovább ne nőjön.
– Nem fog — biztosította a legényke. — Itt megáll. Én meg növök még egy kicsit.
– Szerintem az iskolában épp most vannak a vizsgák - jutott eszébe Szergejevnek.
– Aha. Holnap lesz a matematika.
– És így készülsz?
– Minek készüljek? A matekot úgyse tudom. Majd csak kihúznak egy hármasra.
– Hogyhogy „kihúznak"?
– Ahogy a többieket, úgy engem is. Matematikából kihúznak, és fizikából is kihúznak. Biológiából magam szerzem meg az ötöst, a többiből a négyest vagy a hármast.
– Mi tanultunk — mondta csöndesen Szergejev. — Minket nem húztak ki.
– Helyes, hogy továbbtanuljon. Én a nyolcadik után el akartam menni dolgozni. Anya sopánkodott - az volt a vágya, hogy mind a tízet kijárjam. Talán főiskolára is gondolt — de még csak az kéne! így is vesztettem két évet. Nem én vagyok az egyetlen...


A fiú vitathatatlanul becsületes volt — egyáltalán nem igyekezett jobb színben feltűnni, mint amilyen valójában. Csak egyszer hazudott, a legelején, de vajon lehet-e egy tizenhét éves ifjútól, egy Júliájához siető Rómeótól azt követelni, vallja be, hogy „megmártották"?
– És milyen foglalkozást választottál magadnak? – kérdezte Flóra.
– Az apámét — mondta, mintha köztudott volna, mi is az, és nem szorulna pontosításra. – Ha nem vesztek két évet, már kitanultam volna.
– És mi az apád?
– Lakatos.
– Mennyit kap?
– Kétszázat. Hetedik kategóriájú.
– Ki lehet jönni belőle.
— Ki. Csak tartásdíjat is fizet – mondta a legényke, átérezve az apa terheit.
— Vagyis, volt már családja?
— Volt. Mi a mamával. Értem fizet.
— Hát így vagyunk! – jött zavarba Flóra. – De te már dolgozni fogsz?
— Aha! Most már könnyebb lesz neki. Van ott két kishúgom, ikrek, meg egy öreg nagymama.
— És gyakran találkozol az apáddal?
— Nem mondhatnám, hogy gyakran, de látjuk egymást. Ő is benéz hozzánk, én is bejárok hozzá az üzembe.
— És ő nem akarja, hogy továbbtanulj?
— Mérnöknek, mi? Öt évi kínlódás. Nem ellenségem nekem az apám.

Nélküled jobb, mint veled? (1)

LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben

Moszkvában nincs hold. Eltakarják a házak, elhalványítják az utcai lámpák. De amikor kimegy az ember a városból, egyszerre teljes erőből világít. A hold kísér haza a helyiérdekűtől egészen a házunkig. Befordulok a sarkon, ő is befordul a sarkon. Megállók a kiskapunál, hogy félrehúzzam a reteszt, a hold is megáll a kiskapunál. Aztán együtt megyünk vé^ig az udvaron az összes „melléképület" mellett, de az ajtóban elbúcsúzunk egymástól. En belépek a házba. A hold pedig ott marad a háztető fölött, hogy őrizze az otthonomat.


Ez alkalommal is úgy történt minden, mint máskor. De egyszer csak a kékes holdfényben megláttam egy árnyékot.
-  Ki van itt? - kiáltottam hátrahőkölve. „Egy férfi áll az udvarunkon... Éjszaka? Ugyan mit keres itt?"


A férfi megfordult. Arca élettelennek látszott a hold élettelen fényétől. De azért természetesen rögtön megismertem. Nem is tudtam volna nem megismerni. Te voltál az.
-  Istenem! Te vagy az? Honnan kerülsz ide? Nahát! - kiáltottam fel örömmel és csodálkozással.


Odamentem hozzád, olyan közel álltunk egymáshoz, mint öt esztendővel ezelőtt ugyanezen az udvaron, és kettőnk között apró szemekben hullott a száraz hó.
- Várj meg - mondtam neked, kezemet kabátod ujjara téve -, rögtön kijövök. Csak szólok otthon...


A konyhában lecsaptam a táskámat, gyorsan felrántottam a nemezcsizmámat; biztosan sokáig fogunk sétálni (hiszen öt esztendeje nem láttuk egymást), nem szabad, hogy a lábam átfázzon, hogy valami is zavarjon, elvonja a figyelmemet.
- Zárj be utánam. Soká leszek távol... - kiáltottam, és kifutottam az udvarra. De nem találtam ott senkit. Rögtön észrevettem ezt, mert a hold fényesen sütött, bevilágított minden zugot. Az udvar üres volt, csak a kerítés csíkos árnyéka rajzolódott ki élesen a hóban, mint fényes napsütésben. „Ugyan miért ijedtél meg? - mondtam magamnak haragosan -, nem mehetett el. Nem azért jött ide és várt rám a fagyban, hogy szó nélkül elmenjen. Biztosan csak kiment az utcára, ott jár fel-alá, hátrapillantgatva, hogy nem jövök-e már."
Kiszaladtam a kapun. A holdvilágban fürdő utcán se látni egy lelket sem. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy te egész idő alatt hallgattál: csak én beszéltem. És azt is megértettem, miért hallgattál. Mert nem voltál itt...


I


- Olyan szép, hogy félek magára nézni.
...Csöngtek a telefonok, kopogtak az írógépek, a huzattól papírdarabok repültek szét a földön, és a fénypászták úgy keresztezték egymást, mint fényszórók sugarai. Aztán egyszerre kint voltunk a lépcsőházban: lépcsőfokok, fordulók, futottunk lefele az ötödik emeletről. Aztán beültünk egy taxiba, amely úgy száguldott, akár egy rakéta. És az út egyenesen húzódott, akár egy átló: a leningrádi autópálya, majd a Gorkij utca. A taxi leengedett ablakán át a fülünkbe fütyült a szél.


...Kettesben jöttetek el, ott toporogtatok a tornác előtt. Kiszaladtam a házból és azt mondtam:
- Miért álldogálnak itt, jöjjenek be! Nézzenek körül, így élek. Ne dőljenek a kemencének, összepiszkítják a ruhájukat. Nyissuk ki az ajtót, mert nagyon meleg van. Olyan az udvarunk, mint egy velencei udvar. Minden oldalról zárt. Télen, amerre nézünk, mindenfelé csak a szűz hó. Sehol egyetlen lábnyom. Kapcsoljam be a lemezjátszót? Üljenek már le, még kiverik fejükkel a mennyezetet. Nagyon alacsony, kinyújtott kezemmel még én is elérem. Akarnak kezet mosni? Tessék, jöjjenek ide, ki az udvarra. Majd öntök vizet a kezükre, nálunk nincs mosdó. Szokjanak el a civilizáció örömeitől.


Késő este kísértelek ki benneteket az állomásra. Barátod elöl ment a barátnőmmel. Mi lassan lépegettünk utána. A távolság egyre nőtt közöttünk. Kezdetben még kiáltoztunk egymásnak, de aztán végleg lemaradtunk.
- Lekési az utolsó helyiérdekűt - közöltem veled.
- Nem számít.
- Valaki bizonyára várja otthon.
- Engem nem vár senki.
És akkor hirtelen megeredt a nyelved: az ördögbe is, úgy érzem magam, mint egy tizennyolc esztendős fiú, pedig már öreg vagyok, harminchárom esztendős.


Kiértünk a tóhoz, és leültünk egy padra. Körülöttünk sötétség, csend, üde levegő. Fekete víz, fekete föld, fekete égbolt. A víz felől nyirkosság áradt. Hallgattunk.
Valahogy kényelmetlenül éreztem magam ettől a hallgatástól. „Most majd bizonyára meg akar csókolni."
- Megcsókolhatom? - kérdezted tőlem.
„Ha azt mondom neki, hogy nem, megbántódik" - gondoltam magamban, és azt mondtam, hogy igen. Meg se moccantál.
- Az érzelmeim oly túláradóak, hogy szinte visszafognak.
Még egy pillanatig csendben, némán ültél, aztán magadhoz öleltél.


Természetesen lekésted az utolsó helyiérdekűt, és ott maradtál éjszakára. A szobámban vetettem neked ágyat, én pedig az előszobában feküdtem le. Reggel félálomban hallottam, amikor elmentél munkába, és bosszúsan gondoltam, miért kopog ilyen hangosan a cipője? Hiszen itt még alszanak.


Ettől kezdve naponta találkoztunk. Nem sokkal ezután meghívtál magadhoz. Beléptünk a tiszta kis szobába.
Én a heverőn ültem, te meg velem szemben a széken. Jól tudtam, hogy mellettem szeretnél ülni, de mégsem tetted. Nem volt hozzá elég bátorságod? Nem ez a helyes kifejezés. Zavarban voltál? Ez sem az... Egyszerűen csak késleltetted a pillanatot. Tudtad, hogy soha többé nem ismétlődik meg és ezért késleltetted. A szobában félhomály. A kis pohár után nyúló kezem, a ruhám fekete hajtókája. A te szemeddel láttam önmagamat...


Másnap reggel kimentél anyádhoz a nyaralóba.
-  Minél hamarabb ki kell vinnem neki az ennivalót. Nem haragszol, ha ma nem kísérlek haza?
- Megharagszom - feleltem rá, és arra gondoltam: lám, eddig nem tudtál elválni tőlem, ott toporogtál a kiskapuban, de úgy látszik, most már lehet haza se kísérni.
Kikísértél. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. De valami könnyű súly, nem is kő, csak annak az árnyéka, a szívemre nehezedett.


Eljött az ősz. Anyád visszaköltözött a nyaralóból. Ettől hontalanok lettünk, de azért mégis mindennap találkoztunk. Taxiba ültünk, ott csókolóztunk, elfeledkezve a harmadik személyről, a sofőrről. Mint az ülés vagy a kormány, élettelen tárgy volt számunkra. Néha megláttam a kis kerek visszapillantó tükörben az arcomat - kipirult arc, félrecsúszott fejkendő -, és átfutott agyamon a gondolat: minden bizonnyal a sofőr is lát bennünket.


Aztán végigkutattad a zsebeidet, aprópénzt kerestél, és kiugrottunk a kocsiból a fagyba, a meghittségből a szélfújta világmindenségbe.
Elkísértél a helyiérdekűhöz. Aztán végigmentünk a peronon, egészen a szerelvény végéig. Beültünk egy üres kocsiba, de valaki mindig bejött és letelepedett mellénk. Ha nem is közvetlenül mellénk, de elég közel hozzánk. Ilyenkor mi némán, anélkül hogy megbeszéltük volna, felálltunk és végigmentünk a kocsin, keresve megint egy üres fülkét. A kocsik olyan hosszúak és sötétek voltak, akár egy alagút. Aztán hirtelen kigyúlt a fény. Égett a kocsi összes lámpája. És ezzel egyidőben zúgni, zümmögni kezdett alattunk a motor. Te leugrottál a kocsiról, én pedig homlokomat az ablaküveghez támasztottam. Ott álltál a sötét, bepárásodott ablak előtt. Hátat fordítottam a fülkének, a fénynek, a mozgásnak, a degeszre tömött szatyrot térdén ölelő öregasszonynak, arccal az ablak sötétje felé fordultam, tefeléd, akit jóformán nem is lehetett látni a peron sötétjében. Te egy kicsit hátrább léptél, hogy ne vond magadra a kocsi utasainak figyelmét, hogy csak én, egyedül csak én lássalak.


November volt. Fagyott. A hó még nem esett le. És a kemény, fagymarta föld különösen hidegnek érződött. Egy alkalommal valahol a Bauman kerületben agyonfázva bolyongtunk a mellékutcákon (kezemet kabátod zsebében melengettem), amikor hirtelen egy kis zsákutcába kerültünk, ahol üres trolibuszok álltak. Valami trolibuszgarázs lehetett itt. Hunyorgó tekintettel fürkészted a sötétséget, nyitva van-e valamelyik kocsiajtó. Találtunk nyitott ajtót. Az üléshuzat olyan hideg volt, hogy szinte égetett: a trolibuszok már régóta itt állhattak. Nem messze tőlünk egy kislány sétáltatta a kutyáját. Látta, amikor felléptünk a kocsiba, és rosszalló pillantást vetett az ablakra. Aztán elment. Hátravetettem a fejemet, és sapkám a hátsó ülésre hullott.


Egy alkalommal telefonáltam neked, és meghallottam könnyed, vidám hangod: „Értekezlet van nálunk, de a felénél megszököm. Megvársz?"
- Egyik barátomnak felépült a szövetkezeti lakása, de még nem költözött be - mesélted nekem útközben -, azt se tudom, hogy van-e már ott valami holmija. De a barátom már aludt ott. - Vidáman csörgetted zsebedben a kulcsokat.
Fölmentünk a lépcsőn: a lift még nem működött. Az ajtón cédulát találtunk: „Lonya, vigyázz a nadrágodra, még fog a festék."
Egy ideig matattál a kulcsokkal, aztán beléptünk. A szoba világos volt a holdfénytől és a hótól. Olyan volt, mintha a levegőben úszna. Levetettem a cipőmet, és óvatosan lépkedve, egy szál harisnyában odamentem az ablakhoz.
- Tetszik? - kérdezted, mintha csak a mi lakásunkról lenne szó. Átöleltél, és együtt néztünk le Moszkvára. Olyan nyugalom és boldogság vett erőt rajtam, mint eddig még soha.


Aztán a karodba kaptál és forogni kezdtél velem a szobában, én pedig azt mondtam neked nevetve:
- Jaj, tegyél le! Hiszen nagyon nehéz vagyok.
- Legalább száz kiló - mondtad, és letettél a földre.
- No hiszen, még hogy száz - válaszoltam rá színlelt haraggal.
-  Magam sem értem, hogy tudtam megszeretni egy ilyen kövérséget - jelentetted ki -, hiszen esztéta vagyok. Nekem mindig a karcsú, vékony lányok tetszettek.
- Szeretsz? - kérdeztem hirtelen.
- Szeretlek - válaszoltad halkan, komolyan.
Felkattintottad a kapcsolót. A szobát elöntötte a közönséges villanyfény. Egyszerre olyan hétköznapivá lett. Megláttam a szétnyitható ágyat, a kis gyerekülőkét és a földön a hamutartót.
-  Mondd, hogy fogunk itt aludni?
-  Én nem fogok aludni. Te lefekszel, én pedig majd ott ülök melletted. Mindjárt megvetem az ágyadat. Ráfekszel a kabátomra és a sajátoddal betakarózol. Úgy fogsz aludni, mint egy királynő.


Az ajkad rám mosolygott, minden zárkózottság eltűnt belőled, teljesen kitárultál előttem. A szobában festékszag terjengett. A falakon kihunytak a lámpák visszfényei. Miközben lassan álomba merültem, hallottam, hogyan zümmög, sustorog a víz a csövekben. Mintha forrás csobogna. S azt álmodtam, hogy a folyóparton ülünk, kezemet a vízbe merítettem, a víz tajtékzik, ahogy ujjaimnak ütközik, és körülfolyja őket. De téged nem látlak. Pedig ott vagy mellettem.
-  Szobát kellene kivennünk és együtt kellene élnünk - mondottad te nem sokkal ezután. - Igaz, nem valami jól állunk pénz dolgában, de nem baj, majd csak megleszünk valahogy. - Gondterhelten összeráncoltad a homlokod. - Már szóltam a fiúknak, keresnek nekünk egyet.


Kaptunk néhány címet és telefonszámot. Jártunk, megnéztük őket. Volt köztük társbérleti lakás, hosszú, keskeny, rosszul megvilágított előszobával, amelyet át- meg átitatott valami áporodott szag. Végigmentünk rajta, és megbotlottunk a ládákban és biciklikben. Máskor szép, világos szobát mutattak nekünk, egy újonnan épült szövetkezeti házban. „Mi építettük, de nagyon keservesen tudjuk kifizetni az árát, így aztán elhatároztuk, hogy kiadjuk" - mondták mintegy bocsánatkérően és szégyenkezően a tulajdonosok, és olyan árat neveztek meg, amelyet a mi zsebünk nem bírt el. Aztán előfordult, hogy minden egybeesett, a szoba is megfelelő, az ár is elfogadható, de a tulajdonosok megmakacsolták magukat: kettőről szó sem lehet! „Mi ketten olyanok vagyunk, mintha egynek adnák ki. Főzni sem fogunk" - kérleltük őket. „Mindenki ezt mondja - kötötték tovább az ebet a karóhoz a tulajdonosok -, aztán majd az asszony egész nap kombinét fog mosni."


És te megint bementél a telefonfülkébe, elővetted a cigarettásdobozt, amelyre ráírtad a soron következő telefonszámot, én pedig, a félig nyitott fülkeajtóban, szomorkás reménységgel hallgattam, hogy koppan a bedobott pénz, elnéztem a profilodat, téged, ebben a páncélként rád simuló, szürke kabátban, együtt választottuk ki, rajta keresztül  szinte nem is érzem a tested közelségét, amikor leülsz a padra, miután lesöpörtük róla a havat.


- Nos? - kérdeztem.
- C'est la vie - felelted rá. Tehát megint nem sikerült semmi.
Emlékszem, hogy rohantál el hozzánk, nyitott kabátban, izgatottan. Én kint voltam az udvaron. Éppen akkor hozták meg nekünk teherautóval a ládákat. Szerettünk ládákat vásárolni, mert sokkal kevesebbe került velük a fűtés, mint az igazi tűzifával. Meg aztán magunk verhettük szét, nem kellett az aprításhoz senkit felfogadni. Levettem a tűzhelyről az öreg, otthon készült kesztyűt (anyám varrta vatelinból). Ezekben a kesztyűkben végeztünk minden házimunkát: hordtuk be a fát, meszeltük a kemencét, söpörtük, lapátoltuk a havat az útról, hoztuk a vizet a kútról. A megolvadó hótól átnedvesedtek, a forró téglától pedig megszáradtak, összezsugorodtak. Nagy nehezen felhúztam a kesztyűt a kezemre, és a hóban csikorgó bélelt nemezcsizmámban kimentem az udvarra. Anyám már szaporán csapkodott a fejszével (az éle szinte hasította a fehér levegőt, ahogy a magasba emelkedett, majd lecsapott), aztán az egyik deszkára rálépett, a másikat megpróbálta leszakítani róla.
- Az ördög vinné ezeket a szögeket, nem engedik - szólalt meg anyám lihegve.


Kész csapást jelentettek nekünk a szögek. Az ember azt gondolhatná, hogy az öröklétre szögelték össze ezeket a ládákat. Előfordult, hogy hiába igyekeztünk, sehogy sem sikerült kiszedni a deszkából a szegeket. Amikor kikapartuk a hamut, a hamulyukból nagy csengéssel hullottak ki a hatalmas, rozsdás, meggörbült ujjakra emlékeztető szögek.
Csapódott a kertkapu, te jöttél. Izgatottan, nyitott kabátban:
- Szedd össze a holmidat.
-  Oh! - kiáltottam. - Igazán? Nem lehet igaz! Szereztél pénzt is?
(Olyan hosszasan kerestük a kiadó szobát, hogy minden félretett pénzünket elköltöttük.)
- Minden rendben - felelted büszkén. - Jura adott pénzt - Verától, a feleségétől kért. Valami kellemetlenül szíven ütött, de aztán rögtön megfeledkeztem mindenről.


Anyámra néztem. Ott állt hajlottan, kendőben, öreg vattakabátjában. Egy-kettő! - csapódott a fába a fejsze.
- Adja ide, majd segítek - szólaltál meg, észrevéve a tekintetemet.
Anyám átadta a fejszét. Néhányszor lesújtottál vele, egy darabig küszködtél a szögekkel, aztán félredobtad a fejszét a hóba.
- Nem megy tovább. Fáj a hátam. Úgy látszik, kiújult a zsábám - mondtad, egy kicsit megmozgatva a vállad.
- Hát akkor menjünk be a házba. - szólaltam meg. Jól tudtam, hogy még soha nem fájt semmid. Még a fogad sem.


Bent előhúztam az ágy alól a poros, kopott bőröndöt. Még iskolás koromban vettük anyámmal a piacon, egy bódéban, ahol mindent árultak, gramofontól kezdve fogporig. Hosszasan válogattunk, töprengtünk: nagyot vegyünk-e vagy egy kisebbet. Úgy döntöttünk, hogy a nagyobbat vesszük. „Előfordulhat, hogy egyszer együtt utazunk valahová, és akkor minden elfér benne" - mondta a mama. Ezzel a bőrönddel mentem az úttörőtáborba. Rá kellett írni a nevemet, nehogy összetévesszék másokéval, és a mama vörös festékkel egy kis kétszarvú ördögpofát rajzolt rá. Aztán megpróbáltuk lemosni, de sehogy sem sikerült. Elutaztam a táborba, anyám elkísért a gyülekezőhelyig. Hosszasan integettem neki a teherautó tetejéről. Anyám mindig kikísért, ha elutaztam valahova, akár szabadságra, akár hivatalos kiküldetésbe. Miért fog el most ilyen szomorúság? Hát persze, mert a mama... Igen, a mama! Egész életünkben együtt éltünk. Apám elesett a háborúban. Anyámnak rajtam kívül senkije sincsen. És ezelőtt nekem sem volt senkim rajta kívül. Most megyek el először a háztól. De valahogy nem szépen megyek el. Úgy szedem össze a holmimat, akár egy tolvaj. És a mama mit csinál? Bejött a házba, és ott ül a másik szobában. Természetesen hallotta a beszélgetésünket. Mégsem jön be. Miért nem mondasz neki valamit? Nem érted a helyzetet? Dehogyisnem érted! Csakhogy nem akarsz semmit sem mondani. Azért, mert nem feleségül veszel, csak így elmegyek veled? Micsoda ostobaság! Hiszen szeretjük egymást. De mért nem mondasz akkor valamit a mamának?
Óvatosan rád pillantottam. Ott ültél feszülten, merev arccal, szemed a padlóra szögezve, mintha kőből faragtak volna.
Némán összeszedtem a holmimat. Megfogtad a bőröndömet, egyszerre minden örömöm eltűnt.
Megindultál előre. De én visszajöttem. Anyám az ágyon feküdt. Még a cipőjét sem vetette le. Egy könyvet tartott maga elé.


- Mamácska - mondtam neki nagyon élénken -, megyek. - Mintha csak úgy estig köszönnék el tőle... aztán elhallgattam.
- Mama, eljövök ám hozzád. Minden másnap.
- Semmi baj. Semmi. Menj csak - felelte a mama és megcsókolt.


A szobánk cseppnyi volt. Vagy öt négyzetméter. Ágy, éjjeliszekrény és egy icike-picike asztal. Reggelenként munkába mentél. A háziak is elmentek dolgozni. Én sokáig aludtam (megpróbáltam behozni elmaradásomat a kiküldetésekben töltött álmatlan éjszakákért), amíg csak meg nem szólalt a telefon. Akkor kiugrottam az ágyból és beszaladtam a háziak szobájába. „Még mindig alszol - mondtad. - Itt az ideje, hogy felkelj, te álomszuszék!"


Szerettem tempósan fel-alá járni az üres lakásban, és ugyanilyen tempósan felöltözni. Az ágyat bevetni nem szerettem (bizonyára elszoktam tőle az évek során, a különböző városokban eltöltött csavargó élet után). Csak rádobtam az ágyra a terítőt, és máris mentem a konyhába vizet forralni. De teázni se szerettem, mivel többnyire nem akadt hozzá semmi harapnivaló. Semmit nem főztünk, és jóformán semmit nem is vásároltunk. Aztán lementem az utcára, és minden alkalommal újból elcsodálkoztam, hogy minden olyan közel van; a metró, a trolibuszok és a villamosok. És nincs előttem a hosszú út, az elővárosból Moszkvába.


Bementem a szerkesztőségbe. Nyugodtnak, elégedettnek éreztem magam, de volt néhány eset, amikor valami homályos elégedetlenség, picit talán a megbántottsághoz hasonlító érzés mocorgott bennem.
- No végre! - ezzel fogadtak a szerkesztőségben. - Sürgős anyag kell a lapba, te meg csak nem jössz? Talán nem kaptad meg a táviratunkat?
- Nem aludtam otthon - feleltem rá nagyon ostobán. A jelenlevők mind gunyorosan, jelentőségteljesen néztek rám.
„Te ostoba liba! Azt kellett volna mondanod, hogy nem kaptad meg. Vagy azt, hogy megkaptad, de beteg voltál." Nem tudtam hazudni és a kibúvó-keresés szükségessége rendkívül nyomasztott.