Larisza Rumarcsuk novellája - két nyelven

ЛАРИСА РУМАРЧУК
Канун  праздника

И настала предпраздничная ночь.
Лежа на гостиничной койке, я прислушиваюсь к бормотанию, шевелению, замиранию незнакомого мне города.
Я слушала его отдаленный рокочущий гул, и мне казалось, что в этом гуле смешались все звуки земли, как в белом цвете соединены все цвета спектра. Но как и белый цвет, прячущий разнообразие красок, не утомляет глаз, так и этот равномерный гул не раздражал, а наоборот успокаивал, словно бы покачивал на своих могучих крыльях. Так ночное дерево баюкает на своем листе бабочку или стрекозу.
Время от времени в этом гуле какой-то звук вдруг отделялся, прорывался вперед: то мелко взлаивала собачонка (и я улыбалась в темноте, представляя, как она сбежала из цирка, где мы сегодня вечером видели ее, и теперь восторженным лаем прославляет свою свободу), то позвеньки-вал трамвай, то чей-то подвыпивший голос заводил песню и тут же обрывал ее.
И вдруг над этими понятными земными звуками, заглушая их, поднялся чей-то могучий, но невнятный голос, словно глас великана.
Я замерла, прислушиваясь...
Быть может это всего-навсего магнитофон, преображенный эхом ночного города?
Или голос в рупор на товарных станциях? Или записанная на пленку репетиция предстоящего парада?
Но мне почему-то думается, что это сама припода говорит с нами из космических высот неба или глубинных недр земли.
Голос затихает, неожиданно, словно, оборванный на полуслове, а потом прорывается вновь. И мне кажется, что это Добро и Зло борются между собой. Добро пытается предупредить нас о чем-то, от чего-то предостеречь. А Зло заглушает его слова, оттягивает их обратно в небытие.
...Напротив на удобной гостиничной постели, разметавшись, крепко спала моя взрослеющая дочь и ничего не слышала.
Я видела ее острое беспомощное плечико, выпростанное из под одеяла, блестящее и твердое, словно камень-голыш, об катанный морем. Она спала с сердитым выражением лица. Днем она успела о-бежать несчетное количество магазинов, два музея, польский костел, три бара, посмотреть представление в цирке и теперь досадовала на ночь за то, что она отнимает у нее возможность действовать, требовать, поглощать... Днем, изнемогая от тяжести многочисленных развлечений, я пыталась урезонить ее.
-  Ну зачем все сразу? Пойдем сегодня в костел, а завтра в музей. Не надо превращать удовольствие в утомительную обязанность.
-  Но ведь надо все успеть. А мы приехали только на три дня, — на ходу бросала мне дочь.
—  Почему «надо»,   —   бормотала я.   — При таком темпе ничего не останется в памяти.
-  Сидела бы уж тогда дома! - хмыкала дочь. — Зачем было ездить?
—  У тебя нет внутреннего мира! — выносила я приговор.
—  Нет, у меня есть внутренний мир. Но другой, - с уверенностю своей правоты возражала моя дочь.
И действительно, мы были с ней такие разные. Я тянула ее под арку, где уютно светился окошками старый мощеный дворик. Она меня - на шумную площадь. Я ее
—  в переулок, которому много веков. Она меня — в комиссионный, Я ее — на старое польское кладбище. Она меня — в подвальчик современного бара, ядовито и зазывно сверкающего красно-зеленой вывеской.
Нужно сказать, что она лучше изучила меня, а, может быть, обладала большей гибкостью. Во всяком случае она беспрестанно и небезуспешно прибегала к разным мелким уловкам.
—  Зайдем в костел, - предлагала я. -У нас есть еще время до цирка.
—  Как! — притворно возмущалась дочь.
—    Выходит  после  костела   мы   пойдем в цирк. Но это же кощунство!
И мне становилось стыдно.
—  Ах, как бы хорошо прокатиться  на этом трамвайчике. Куда глаза глядят! — восклицала она. — Ты хочешь?
Конечно, я с радостью соглашалась, увы, не подозревая подвоха. Но стоило нам проехать пару остановок, как дочь начинала вертеться и судорожно выспрашивать проезжих, где нужно сойти, чтобы попасть в бар. Не далее, как сегодня, я по ее милости влипла в комическую историю.
Возле очередного бара толпилась молодежь. Но моя дочь гибкой змейкой проскользнула в этой толпе и, не обращая внимания на мои вопли: «Куда же ты, без денег? Учти, я не полезу!», - очутилась за стеклянной дверью бара. Оттуда она делала мне отчаянные знаки лицом и руками. Но я, конечно, ничего не понимала и уныло стояла в стороне, подавленная несуразностью положения: и уйти нельзя и не прорываться же... Но вдруг молодежь стала расступаться. Я услышала: «Пропустите женщину! Пропустите женщину!» и не сразу поняла, что это относится ко мне. Мне ничего не оставалось, как двинуться к дверям бара, бормоча извинения. Но у дверей произошла заминка: я не могла пролезть в щель, оставленную швейцаром, дабы избежать натиска всей этой лавины.
-  Я здесь не пролезу! — прошептала я, оберегая свои пуговицы.
-  Ничего, мы вам поможем! - поддержал меня швейцар.
Итак, с одной стороны тянул меня за руку швейцар, с другой - напирала толпа. Под безумное ликование своей дочери я наконец, изрядно помятая и растрепанная, очутиласъ в фойе.
-  Представляешь! - счастливо тараторила дочь. — Я говорю ему (это швейцару): надо пропустить еще одного человека.
-  Никаких человеков! - строго говорит он. - Только в порядке очереди.
-  Но там осталась моя мама, — взмолилась я.
-  Ах мама! - озадачился он. — Ну маму действительно надо пропустить.
-  Правда, я сообразительная? Со мной не пропадешь! 
Когда поздно вечером мы возвращались в гостиницу, ноги у меня гудели так, словно я за один день обошла весь земной шар. Мне хотелось только мягкой постели, глубокой тишины, да еще, пожалуй, горячего чая. Но дочь открывала окно, чтобы проветрить комнату перед сном и, закутавшись в занавеску, нависала над подоконником, жадно ловя музыку из ресторана.
Зато потом она засыпала, как убитая. И мне было жаль, что она не слышит вместе со мной этого странного голоса, могучего гласа ночи. Ведь, может быть, она разобрала бы слова, которые мне различить так и не удалось. Но, поразмыслив, я подумала, что если бы даже я разбудила ее, она все равно не услышала бы этого голоса. А, услышав, приняла за магнитофонную запись и, конечно же, осмеяла меня.

*

LARISZA RUMARCSUK
Ünnep előestéje

És leszállt az ünnep előtti éjszaka.
A szállodai ágyon fekve fülelek a nekem még ismeretlen város morajára, mocorgására, elcsitulására...
Hallgattam távoli zúgását, zaját, és úgy tetszett, hogy ebben a zajban összekeveredett a föld minden hangja, mint ahogy a fehér színben egyesül a spektrum valamennyi színe. De miként a fehér, amely a színek sokféleségét rejti magában, nem fárasztja a szemet, ugyanúgy ez az egyenletes zúgás sem ingerelt, ellenkezőleg, megnyugtatott, szinte ringatott hatalmas szárnyain. Éjszaka így csicsijgatja levelén a fa a lepkét vagy a szitakötőt.
Ebből a zajból időről időre hirtelen kivált egy-egy hang, és előretört: hol egy kis kutya vakkantott aprókat (és én a sötétben mosolyogva elképzeltem, hogyan szökött meg a cirkuszból, ahol aznap este láttuk, és most ujjongó ugatással magasztalja szabadságát), hol villamos csilingelt, hol egy pityókos hang gyújtott rá egy-egy nótára, de azon nyomban abba is hagyta.
És ezeket az érthető, földi zajokat elnyomva, hirtelen föléjük emelkedett egy hatalmas, de érthetetlen hang, mint egy óriás szava.
Fülelve mozdulatlanná dermedtem...
Lehet, hogy ez csupáncsak magnetofon, amelyet megváltoztatott az éjszakai város visszhangja?
Vagy hangtölcsérbe beszélnek a teherpályaudvarokon? Vagy a küszöbönálló díszszemlének szalagra vett próbája ez?
De nekem valahogy az az érzésem, hogy maga a természet szól hozzánk az ég kozmikus magasságából vagy a föld mélységes mélyéből.
A hang váratlanul elnémul, mintha szó közben félbeszakították volna, majd újra feltör. És nekem úgy rémlik, hogy a Jó meg a Rossz harcol egymással. A Jó figyelmeztetni próbál bennünket hogy megóvjon valamitől. A Rossz meg túlharsogja a szavát, igyekszik visszahúzni a nemlétbe.
.. .Szemben a kényelmes szállodai ágyon, elnyújtózva, mélyen aludt serdülő lányom, és semmit sem hallott.
Láttam gyámoltalan, hegyes kis vállát, amelyet kivett a paplan alól - fénylett és kemény volt, akár a kavics, amelyet simára görgetett a tenger. Haragos arckifejezéssel aludt. Napközben sikerült végigszaladnia számtalan üzleten, két múzeumon, egy katolikus lengyel templomon, három báron*, megnézett egy cirkuszi előadást, és bosszankodott az éjszakára, amiért megfosztja a lehetőségtől, hogy tevékenykedjék, követeljen, falja a látnivalókat... Napközben a rengeteg kedvtelés súlyától eltörődve, megpróbáltam észre téríteni.
—   Ugyan   minek   mindent  egyszerre?   Ma menjünk el a katolikus templomba, holnap meg a múzeumba. A műélvezetet nem kell kimerítő kötelességgé változtatni.
—   De hisz mindenhová el kell jutni. Mi pedig csak három napra jöttünk - vetette oda menet közben a lányom.
-   Miért kell? - dünnyögtem én. - Ha így rohanunk, semmi sem marad meg az emlékezetünkben.
-  Akkor ültél volna meg otthon — nyafogta a lányom. - Minek kellett idejönni!
-   Neked nincs belső világod! - mondtam ki az ítéletet.
-   De   igenis,   nekem   van   belső   világom! Csak más - ellenkezett a maga igazának biztos tudatában a lányom.
' A Szovjetunióban a bár az eszpresszó, a büfé és (helyenként) a mi értelmezésünk szerinti bár - szórakozóhely - keveréke, és természetesen nappal is nyitva tart. - M. I.

És csakugyan: nagyon különböztünk egymástól. Én egy boltív alá húztam öt, ahol a kövezett, öreg kis udvar meghitten világított apró ablakaival. Ö meg engem - zajos térre. Én őt - több évszázados mellékutcába. Ö engem - bizományiba. Én öt - a régi lengyel temetőbe. Ő engem - mai bár kis pincéjébe, amelynek vörös-zöld cégtáblája ádázul és csalogatóan csillogott.
Meg kell mondani, hogy ö jobban tanulmányozott engem vagy talán nagyobb hajlékonyság volt benne. Mindenesetre szüntelenül és nem is sikertelenül különféle apró cselfogásokhoz folyamodott.
-   Menjünk be ebbe a katolikus templomba. A cirkuszig még van időnk - ajánlottam.
-   Micsoda?! - színlelt felháborodást a lányom. - Eszerint templom után menjünk cirkuszba?! De hisz ez szentségtörés!
Erre elszégyelltem magamat.
-  Jaj de jó lenne kocsikázni egyet ezen a kis villamoson. Amerre a szemünk lát! - kiáltott fel. - Akarsz?
Én természetesen örömmel beleegyeztem, sajnos, nem is gyanítottam a fondorlatot. Alig mentünk néhány megállót, a lányom máris fészkelődni kezdett, és lázasan kérdezgette az utasoktól, hol kell leszállni, hogy egy bárba juthassunk. Az ö „jóvoltából" éppen ma nevetséges históriába keveredtem. A soron következő bárnál fiatalok tolongtak. De az én lányom hajlékony kígyóként átsiklott ezen a tömegen, és ügyet se vetve az üvöltözésemre: „Hová mégy pénz nélkül? Ne felejtsd el, hogy én nem mászom be utánad!- ott termett a bár üvegajtaján belül. Onnan küldött felém kétségbeesett jeleket az arcával és mind a két kezével. De én persze semmit sem értettem, és csüggedten álltam oldalt, mert lehangolt a helyzet fonáksága: elmenni sem lehet, a tömegen se nyomakodhatok át... De a fiatalok egyszer csak kezdtek szétválni. Azt hallottam: „Engedjetek utat ennek az asszonynak! Engedjetek utat ennek az asszonynak!" Csak kisvártatva jöttem rá, hogy ez rám vonatkozik. Nem maradt más, mint bocsánatkéréseket mormolva a bár ajtaja felé indulni. De az ajtónál fennakadás keletkezett: nem tudtam átfu-rakodni a résen - a portás ugyanis csak akkora nyílást hagyott, hogy elkerülje ennek az egész lavinának a nyomását.
-   Én itt át nem furakodoml - suttogtam, és igyekeztem megóvni a gombjaimat.
-   Nem baj, mi majd segítünk  - támogatott a portás.
fgy aztán az egyik oldalról a portás húzott a karomnál fogva, a másik oldalról meg a tömeg nyomott. Lányom eszelős ujjongása kö-zepett, jócskán összegyűrve, összekócolva végre én is az előcsarnokban találtam magamat.
-   Képzeld el  - csacsogta boldogan a lányom. - Azt mondom neki (mármint a portásnak): be kell engedni még egy embert.
„Egyetlenegy embert sem. - mondja szigorúan—   Csak sorrendben."
„De ott maradt a mamám"- mondtam könyörögve.
„Á, a mama! - szólt meghökkenve. - No, a mamát csakugyan be kell engedni."
-   Ugye leleményes vagyok? Ne félj, míg engem látsz!
Amikor késő este hazafelé, a szállodába mentünk, a lábam úgy zsibbadozott, mintha egy nap alatt bejártam volna az egész földgolyót. Csak puha ágyat, mély csöndet meg talán forró teát kívántam. De a lányom kinyitotta az ablakot, hogy elalvás előtt kiszellőztesse a szobát, aztán a függönybe burkolózva áthajolt az ablakpárkányon, és mohón fülelt az étteremből hallatszó zenére.

Én meg sajnáltam, hogy nem hallja velem együtt ezt a furcsa hangot az éjszaka hatalmas szavát. Hisz ő talán megértette volna azokat a szavakat, amelyeket nekem sehogy sem sikerült megkülönböztetnem. De rövid fontolgatás után azt gondoltam, hogy ő akkor se hallaná meg ezt a hangot, ha felkölteném. Ha pedig meghallaná, magnófelvételnek tartaná, és természetesen kinevetne.

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Larisza Rumarcsukról:

Orosz költő, műfordító. 1935-ben született Moszkvábvan, a hatvanas években feltűnt nemzedék markáns tagja. Első kötete 1963-ban jelent meg (Népgyűlés). Számos popénekesnek írt dalszövegeket is. Kiváló prózaíró. Munkái az orosz nyelv mellett angol, szlovák és magyar nyelven is megjelentek.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/7. sz. 189-192. oldalak

Nélküled jobb, mint veled? (2)

LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben 


II.

Már öt esztendeje annak, hogy nem találkoztunk.


Jóformán el is felejtettem az arcod. Egyetlen fényképedet eldugtam valahová jó mélyre, egy csomó papír közé, nehogy a kezembe kerüljön.


Döbbenetes, hogy még a telefonszámodat is elfelejtettem.


Jól megvagyok. Újra örömöt találok az életben. Ez alatt az idő alatt bejártam a fél országot. Munkahelyemen elégedettek velem. Azonnal reagálok a táviratokra, sohasem tagadom meg, hogy elutazzam az ország bármelyik pontjára, az anyagot mindig határidőre adom le, de gyakran határidő előtt is.


Minden bizonnyal találkozol a nevemmel az újságokban, lapokban. Sajnálom, mert nem szeretnélek nyugtalanítani.
Csak egy dologtól nem tudok szabadulni, attól a szokásomtól, hogy gondolatban beszélgessek veled.
Néha, ahogy az utcán megyek, annyira belemerülök a veled folytatott beszélgetésbe, hogy észbe kapok és körülnézek: nem szólaltam-e meg hangosan?


Mindenféléről beszélgetek veled. Amikor az állomáson megláttam az első automata csomagmegőrzőt, azt mondtam neked: „Látod, már itt is tért hódít az automatika. Pedig az emberi kéz mennyivel megbízhatóbb." Azt felelted rá: „Oh, te kis konzervatív. Hiszen az automatát is emberi kéz alkotta." Ha beteg vagyok, azt mondom neked: „Látod, agyonírtam magam. Ülj ide egy kicsit mellém. Olvass fel nekem valamit!"


Amikor rátalálok egy másik férfira, és az kedvesen kérlel, hogy maradjak ott, már majdnem rászánom magam, hiszen éjszaka van, oly barátságosan világít az állólámpa és úgy becéz a keze, de mégis, az utolsó pillanatban, kiszaladok az utcára a hidegbe, a tiszta levegőre, a csillagok fényébe - akkor, miközben nagy nehezen sietve megpróbálom elérni az utolsó autóbuszt, így panaszkodom neked: „Látod, milyen rossz is nekem - mondom -, milyen magányos vagyok. A szél is hideg. De ugye jól tettem? Mondd, ugye jól?"
Egy alkalommal este hazafelé mentem. Szeptember végén jártunk, korhadó avar és föld illata terjengett a levegőben. Lépegettem és lábammal lassan rugdaltam a lehullott leveleket. A szívemben béke, nyugalom és szomorúság ült. Olyan jóleső szomorúság. Semmire nem gondoltam, átadtam magam érzelmeimnek.


Gyorsan sötétedett, és amikor befordultam az utcánkba, a levegő sötét és sűrű lett. De valami remegett benne, mintha mozgást érzékelnék, levegőáramlatok változását. És akkor megláttam a tüzet. A leveleket égették. A könnyű, nem túl magas lángnyelvek libegtek a légben, hol egyik, hol másik irányban hajladoztak, attól függőn, merről fújt a szél.
Minden bizonnyal te is így ültél a tűznél, a belorusz erdőben a partizánok között. Tizenöt esztendős voltál, ott ért a háború.
Gyakran mondtad nekem: azóta nem jártam ott. De okvetlenül elmegyünk oda. Együtt.


És most arra gondoltam: ha elmentünk volna, nem tudtunk volna elválni egymástól. Igen, itt találtam meg a baj okát: abban, hogy nem utaztunk oda. A levegőben nedves levél, föld és füst szaga áradt. Sokáig nézegettem vissza a tűzre.


Leveleket is írtam neked. Gondolatban. Természetesen nem válaszolhattál nekem: hiszen nem kaptad meg őket, de én mégis vártam a választ. Reggelenként, ahogy átmentem hosszú udvarunkon, már messziről fürkésztem a postaláda nyílását. (A láda a kertkapun lógott. Néha valami fehéret láttam benne. Összerezzentem. Futásnak eredtem. Dobogó szívvel nyitottam fel a láda tetejét, de csak hó volt benne.)


Egy alkalommal azt álmodtam, hogy mint máskor is, felhívtam a barátnőmet, erről-arról fecsegtünk, aztán azt mondta nekem: „Tudod, hogy Lonya meghalt?" Olyan színlelten együttérző hangon mondta, ahogy távoli, idegen ember haláláról szoktak beszélni, mikor nem éreznek gyászt, a közönyt pedig illetlen lenne kimutatni. Arra gondoltam álmomban: hát vége mindennek. És mérhetetlen ürességet éreztem.


Felébredtem éj közepén, kisírtam magam. Majd megint elaludtam.


Nekem könnyebb veled, a képzeletbelivel, mint az élővel. Képzeletemben sohasem bántasz meg és mindig úgy cselekszel, ahogy azt szeretném. Nem akarok találkozni veled. Szándékosan kerülöm azokat a helyeket, ahol véletlenül összefuthatnánk.
Tudom, hogy lakást kaptál. Vajon megrendezted-e a lakásszentelőt a láda vodkával és a földre terített újságlapokkal?
Mindenféléről beszélgetek veled, de leggyakrabban arról: ki tehet arról, hogy elváltunk? Miért váltunk el? Ez a kérdés gyötör engem.
Nem akarok találkozni veled, de tudni szeretném: miért váltak el útjaink? Soha véget nem érő vitát folytatok veled. El akarok jutni az igazságig. Egy személyben vagyok a bíróság. A felperes és az alperes, a védő és a bíró egyidejűleg.
Miért váltak el útjaink?


Ez idő alatt két alkalommal próbáltam rábeszélni magamat arra, hogy férjhez menjek. De nem tudtam. Te azonban megnősültél. Az elválásunkat követő negyedik esztendőben. Vajon tud-e a felséged a te kötöttségedről? Arról, hogy hozzám tartozol.
Életemnek ebben a korszakában a munka volt számomra a legfontosabb. Megszerettem a repülőtereket, az éttermeket. Mohón rávetettem magam az emberekre, kifacsartam belőlük mindent, amit fel tudok használni cikkemhez vagy karcolatomhoz. A legnagyobb dicséretnek azt tartottam, ha azt mondták rám: „tevékeny ember".


Nem szerettem a szombatokat és vasárnapokat. Gyűlöltem az ünnepeket. Olyankor szoktak rámtörni a magányossági rohamok: mintha szakadék nyílt volna meg előttem, és én lassan zuhanok bele.
Hasonlított arra az érzésre, ami legelőször gyermekkoromban lett úrrá rajtam (később ez néhányszor még megismétlődött), amikor megtudtam, hogy az élet nem tart örökké és hogy egyszer én is meghalok. Nem lesz más, csak a sötét üresség. Nem olyan, mint éjszakánként szokott lenni. Mert hiszen éjszaka - legyen akármilyen sötét is - a tárgyakat azért érzékelhetjük magunk körül. Ez az érzés akkor vett rajtam erőt, amikor mindenki aludt. Ott feküdtem megdermedve, aztán kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt: láttam a sápadt fényt, a csupasz ágakat és a két ablak között alvó macskát. Hallgatóztam: zümmögött a villanyóra, nehezen lélegzett nagyanyám. Látok, hallok. Tehát élek.


Valami ehhez hasonlót éreztem most is, a magány pillanataiban. De ez az állapot elmúlt, és én megint belevetettem magam a munkába. Férfitársaságban unatkoztam. A találkozást egy emberrel, akihez nem kötődöm a munkában, értelmetlennek tartottam. Nem azért, mintha érzéketlenné váltam volna. Egyszerűen csak nem tudtam elfogadni a pótszereket. Amit ezelőtt csak sejtettem, az most gondolatban is testet öltött, az életfilozófiámmá vált. Már biztosan tudtam, hogy a szerelem a legfontosabb, amiért élni érdemes. De csak az igazi szerelem és nem az, amivel gyakran helyettesítik. Megalkuvást nem ismerésem a végletekig fokozódott.
Vagy az igazit, vagy semmit.


És ekkor találkoztunk:
-  Semmit sem változtál - mondtad.
- Te sem - feleltem rá. - Pedig milyen sok idő telt el. Hány év is? (Nagyon jól tudtam, mennyi, de tudni akartam, te is emlékszel-e rá.)
- Öt év - válaszoltad. (Emlékszik!)
-  Ráérsz ma? - kérdezted.
Beültünk egy taxiba, ismerős mozdulattal cigarettára gyújtottál.
- Azt gondoltam, soha nem találkozunk többé - jegyeztem meg.
- Én mindig tudtam, hogy találkozni fogunk - felelted rá.
-  S ha nem lett volna ez a véletlen? - vetettem ellen neki.
-  Mindenképpen találkoztunk volna - jelentetted ki mély meggyőződéssel. - Nem tudom, hogy hogyan, de az nem lehet, hogy ne találkoztunk volna.


Én. Hogy élsz?
Te (kis hallgatás után élénken). Jól.
Én (igyekszem úgy tenni, mint akit nem különösebben érdekel). Úgy hallottam, megnősültél. 
Te. Igen.
Én. Mi a helyzet a munkáddal? 
Te (fintorogva). Úgy, mint régen. Unalmas. El kellene mennem onnan.
(Mindig ezt mondtad, és mindig maradtál.)
Én. Írsz valamit?                                                                        \
Te (kitérőn). Nem sokat. Jóformán semmit. (Kis hallgatás után.) De a te neveddel gyakran találkozom. Gazdag nő lehetsz.  
Én. Iszol?
Te. Ritkán. A feleségem leszoktatott róla.
Én (az ablak felé intve). Ismerős útvonal.
Te. Igen! Első időben sehová nem tudtam menni, bárhová mentem, az jutott eszembe, itt ültünk, ennél az asztalnál...


Bementünk az étterembe, abba, ahol azelőtt gyakran megfordultunk. Sokáig kerestünk egy kis asztalt, hogy kettesben üldögélhessünk, de nem találtunk. A pincér egy hasas kis üvegben hozta a vodkát. Töltöttél. Remegett a kezed. Elfordultam, ne lásd, hogy megláttam. Olyan voltál, mint azelőtt, egészen olyan. És mégis, annyi minden történt azóta.


Én. Szerelemből nősültél?
Te. Nem.
Én. Hogy tudtad megtenni?
Te. Nem tudok egyedül élni. Lehetséges, hogy ez az én legnagyobb hibám. (Kis hallgatás után.) Tudod, sokat ittam. Örökösen tele voltam adóssággal. Rendezetlen agglegényélet. És akkor találkoztam egy asszonnyal. Mélyérzésű, kiegyensúlyozott ember. Rendkívül okos. A tudományok kandidátusa. Megszeretett engem. És én feleségül vettem. Unalmas vele, nem mondom. Viszont rendezett körülmények között élek. Ez engem is fegyelmez. Az anyósom kitűnően főz (gúnyosan elmosolyodtál), ízletesebben, mint az étteremben. Természetesen ezért fizetni kell... A szabadságommal. A feleségem megköveteli, hogy figyelmes legyek hozzá, beszélgetni kell vele (elfintorítottad az arcod). De hát semmit sem adnak ingyen. Tudod, mi az élet legfőbb bölcsessége - nem túlfizetni. A szerelem?... Te elmentél, és ezzel minden eltűnt az életemből.


Elsírtam magam. Felvettem az asztalról a papírszalvétát, a szememre szorítottam, nyomban átnedvesedett.
Miközben a helyiérdekűhöz kísértél, megkérdezted:
- Mikor látjuk egymást?
És nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy azt mondjam: „soha".
-  Várom a telefonodat - közölted, és hozzátetted: Veled találkozni nekem, hogy is magyarázzam... Lelki szükséglet...
Elfintorítottad az arcod, mert nem szeretted a nagy szavakat.


Becsukódott mögöttem az automatikusan záródó ajtó. A helyiérdekű elindult. A vasútvonal mentén lámpák égtek. Lilás fényben játszottak. Elnéztem őket. Ibolyára emlékeztettek. Szinte magamon kívül voltam.


Újból kezdtünk találkozgatni. Felültünk a helyiérdekűre és elindultunk a vakvilágba. Leszálltunk egy ismeretlen állomáson és kézen fogva besétáltunk a kis fenyveserdőbe. A levegőben gyantaillat áradt. Kegyetlenül csíptek a szúnyogok. Te énekeltél. Szörnyen vidámnak látszottál. De én szomorú voltam. Csodálkoztam azon, hogyan tudsz ilyen kettős életet élni és ez nem is nehéz számodra. Egyszer meg is mondtam neked, és azt felelted rá:
- Légy türelemmel. Lehetséges, hogy hamarosan már csak mindig veled leszek. 
Mit ereztél te ezekben a pillanatokban? Kettősséget? Tehetetlenséget? Bűntudatot a feleséged előtt? Vagy énelőttem? Vagy mindkettőnk előtt? Vagy örömet, attól, hogy minden ilyen jól alakult: ott a rendezett élet, itt a romantika?


Későn tértünk vissza Moszkvába. Az állomáson már égtek a lámpák. Vagy a lámpáktól, vagy a nappal átmelegedett aszfalttól meleg volt a levegő, nem olyan, mint a városon kívül. És te is egyszerre más lettél, nem olyan, mint ott kint voltál. Az arcod megkeményedett. És megint rossz érzéssel csodálkoztam azon, hogy egy szempillantás alatt mennyire más tudsz lenni. Búcsút intettünk egymásnak, és felszálltunk két különböző irányba tartó autóbuszra. Te már siettél, és nem kísértél haza. De azért mégis sokat álmodoztunk a jövőnkről.
- Együtt töltjük a szabadságot - jelentetted ki. - Elutazunk a tengerhez. 
Minden alkalommal, mikor találkoztunk, az utazásunkat latolgattuk.
- Jobb lenne Gagra - állítottam én.
- Nem. Inkább Szuhumi. Ott van egy barátom, lesz hol laknunk - mondottad te.
- Egy fél hónapot Gagrában, a másik felét töltsük Szuhumiban - javasoltam én.
- Majd ott helyben meglátjuk - egyeztél bele te.
-  Azt hiszem, hogy nem érem meg azt az időt. Igazából mondom, belehalok a várakozásba - közöltem veled. - Fagyasszanak meg vagy altassanak el, és csak akkor engedjek fel, azon a napon, amikor indulnunk kell...
-  És ha elfelejtenek időben felébreszteni? Például az ügyeletes elalussza az időt - nevettél rajtam.
Akkor hirtelen elszomorodtam.
-  És aztán mi lesz?
- Mikor aztán? - csodálkoztál, nem értve a kérdést.
- Hát amikor visszajövünk?
- Akkor jöhet akár az özönvíz is - vágtad rá hanyagul.
-  Megtanítlak úszni - álmodoztál tovább. - Kiúszol majd egészen a bójáig. Majd viszek magammal egy gombostűt... minden eshetőségre készen. Ha az ember lába görcsöt kap, csak meg kell szúrni és rögtön elmúlik. El sem tudod képzelni, milyen érzés az, amikor csak úszol és úszol, a part már messze maradt, és ott vagy egyedül a tengerre!, egyenrangú félként. Gyanítom, hogy az ember a delfintől származik. Igen, igen, a delfintől és nem a majomtól.


Magam elé képzeltem a tengert és mellettem téged. A vízből kilátszó válladat, mely barna, sima és úgy csillog a víztől, mint egy kavics. És az arcodat. Ahogy arccal előre eltűnsz a vízbe, le a mélységbe, hogy próbára tedd türelmemet. És én az ijedtségtől elszoruló szívvel nézem a háborítatlan türkizkék vizet, ahogy összezárul fölötted. De most hirtelen szétnyílik a simaság, és te zajosan, mint egy üvegből kilőtt dugó, kiugrasz a vízből. Az arcod vizes, boldogságtól ragyogó. A szemedet még összeszorítod. Nagyokat fújsz és hunyorogsz.


Aztán eljön az este. A sötétség váratlanul tör ránk, szinte alkony nélkül. És az elnéptelenedett part, és a hatalmas morajló láthatatlan tenger. És a kihűlt homok. És az éjszakai fürdőzések. És az inged, ahogy alig kivehetően fehérlik a homokban. És a távoli zeneszó az étteremből, és előttünk a sötétség. És mögöttünk a lámpák forró lehelete.


De még nagyon messzi a nyár. Éjszakánként, a fagyban, ropogott a házunk fala. Egyszer felébresztett egy kutya. Mintha közvetlenül a fülem mellett ugatott volna. Állhatatosán, vékonyán, szünet nélkül. Rájöttem, hogy többé már nem tudok elaludni. Kinyúltam az óráért, megnéztem: tíz perc múlva hat. A szobában jeges hideg. Régi, még a háborúból megmaradt szokásom szerint nagyot leheltem a levegőbe: a szám előtt halvány, fehér pára lebegett. Oldalra néztem, és megláttam magam mellett a párnán a fejedet. Természetesen nem voltál velem itt ebben a szobában. De olyan erővel gondoltam rád, hogy láttam mindent: a párna meleget árasztó mélyedését, szorosra zárt szemed fölött bozontos, vörhenyes szemöldököd, egész feszültséget árasztó, alvó arcodat.


Azt mondják, ha sokáig nézünk alvó emberre, akkor felébred. De te nem ébredtél fel. És akkor azt mondtam neked:
- Ébredj, hamarosan megszólal az ébresztőóra.
Nem válaszoltál.
- Ébredj - ismételtem és megráztam a vállad. - Be kell fűteni a kályhát.
-  Fűtsd be - dünnyögted álmosan.
- Nincs mivel begyújtanom. Tegnap este kértelek, hogy vágj egy kis aprófát - feleltem szemrehányóan.
- Mikor lesz már vége ennek - dünnyögted, és még mélyebben fúrtad fejed a párnába. Felkeltem, lábammal kitapogattam földön heverő nemezcsizmámat, belebújtam (ott prémmel bélelt házicipő van). Hálóingemre öreg kabátot vettem (ott nylon köntös van).
Nem néztem tükörbe, de az a szokásom, hogy a külső szemlélő tekintetével lássam magam, nem lett hűtlen hozzám. Megláttam egész lehetetlen külsőmet.

Nélküled jobb, mint veled? (1)

LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben

Moszkvában nincs hold. Eltakarják a házak, elhalványítják az utcai lámpák. De amikor kimegy az ember a városból, egyszerre teljes erőből világít. A hold kísér haza a helyiérdekűtől egészen a házunkig. Befordulok a sarkon, ő is befordul a sarkon. Megállók a kiskapunál, hogy félrehúzzam a reteszt, a hold is megáll a kiskapunál. Aztán együtt megyünk vé^ig az udvaron az összes „melléképület" mellett, de az ajtóban elbúcsúzunk egymástól. En belépek a házba. A hold pedig ott marad a háztető fölött, hogy őrizze az otthonomat.


Ez alkalommal is úgy történt minden, mint máskor. De egyszer csak a kékes holdfényben megláttam egy árnyékot.
-  Ki van itt? - kiáltottam hátrahőkölve. „Egy férfi áll az udvarunkon... Éjszaka? Ugyan mit keres itt?"


A férfi megfordult. Arca élettelennek látszott a hold élettelen fényétől. De azért természetesen rögtön megismertem. Nem is tudtam volna nem megismerni. Te voltál az.
-  Istenem! Te vagy az? Honnan kerülsz ide? Nahát! - kiáltottam fel örömmel és csodálkozással.


Odamentem hozzád, olyan közel álltunk egymáshoz, mint öt esztendővel ezelőtt ugyanezen az udvaron, és kettőnk között apró szemekben hullott a száraz hó.
- Várj meg - mondtam neked, kezemet kabátod ujjara téve -, rögtön kijövök. Csak szólok otthon...


A konyhában lecsaptam a táskámat, gyorsan felrántottam a nemezcsizmámat; biztosan sokáig fogunk sétálni (hiszen öt esztendeje nem láttuk egymást), nem szabad, hogy a lábam átfázzon, hogy valami is zavarjon, elvonja a figyelmemet.
- Zárj be utánam. Soká leszek távol... - kiáltottam, és kifutottam az udvarra. De nem találtam ott senkit. Rögtön észrevettem ezt, mert a hold fényesen sütött, bevilágított minden zugot. Az udvar üres volt, csak a kerítés csíkos árnyéka rajzolódott ki élesen a hóban, mint fényes napsütésben. „Ugyan miért ijedtél meg? - mondtam magamnak haragosan -, nem mehetett el. Nem azért jött ide és várt rám a fagyban, hogy szó nélkül elmenjen. Biztosan csak kiment az utcára, ott jár fel-alá, hátrapillantgatva, hogy nem jövök-e már."
Kiszaladtam a kapun. A holdvilágban fürdő utcán se látni egy lelket sem. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy te egész idő alatt hallgattál: csak én beszéltem. És azt is megértettem, miért hallgattál. Mert nem voltál itt...


I


- Olyan szép, hogy félek magára nézni.
...Csöngtek a telefonok, kopogtak az írógépek, a huzattól papírdarabok repültek szét a földön, és a fénypászták úgy keresztezték egymást, mint fényszórók sugarai. Aztán egyszerre kint voltunk a lépcsőházban: lépcsőfokok, fordulók, futottunk lefele az ötödik emeletről. Aztán beültünk egy taxiba, amely úgy száguldott, akár egy rakéta. És az út egyenesen húzódott, akár egy átló: a leningrádi autópálya, majd a Gorkij utca. A taxi leengedett ablakán át a fülünkbe fütyült a szél.


...Kettesben jöttetek el, ott toporogtatok a tornác előtt. Kiszaladtam a házból és azt mondtam:
- Miért álldogálnak itt, jöjjenek be! Nézzenek körül, így élek. Ne dőljenek a kemencének, összepiszkítják a ruhájukat. Nyissuk ki az ajtót, mert nagyon meleg van. Olyan az udvarunk, mint egy velencei udvar. Minden oldalról zárt. Télen, amerre nézünk, mindenfelé csak a szűz hó. Sehol egyetlen lábnyom. Kapcsoljam be a lemezjátszót? Üljenek már le, még kiverik fejükkel a mennyezetet. Nagyon alacsony, kinyújtott kezemmel még én is elérem. Akarnak kezet mosni? Tessék, jöjjenek ide, ki az udvarra. Majd öntök vizet a kezükre, nálunk nincs mosdó. Szokjanak el a civilizáció örömeitől.


Késő este kísértelek ki benneteket az állomásra. Barátod elöl ment a barátnőmmel. Mi lassan lépegettünk utána. A távolság egyre nőtt közöttünk. Kezdetben még kiáltoztunk egymásnak, de aztán végleg lemaradtunk.
- Lekési az utolsó helyiérdekűt - közöltem veled.
- Nem számít.
- Valaki bizonyára várja otthon.
- Engem nem vár senki.
És akkor hirtelen megeredt a nyelved: az ördögbe is, úgy érzem magam, mint egy tizennyolc esztendős fiú, pedig már öreg vagyok, harminchárom esztendős.


Kiértünk a tóhoz, és leültünk egy padra. Körülöttünk sötétség, csend, üde levegő. Fekete víz, fekete föld, fekete égbolt. A víz felől nyirkosság áradt. Hallgattunk.
Valahogy kényelmetlenül éreztem magam ettől a hallgatástól. „Most majd bizonyára meg akar csókolni."
- Megcsókolhatom? - kérdezted tőlem.
„Ha azt mondom neki, hogy nem, megbántódik" - gondoltam magamban, és azt mondtam, hogy igen. Meg se moccantál.
- Az érzelmeim oly túláradóak, hogy szinte visszafognak.
Még egy pillanatig csendben, némán ültél, aztán magadhoz öleltél.


Természetesen lekésted az utolsó helyiérdekűt, és ott maradtál éjszakára. A szobámban vetettem neked ágyat, én pedig az előszobában feküdtem le. Reggel félálomban hallottam, amikor elmentél munkába, és bosszúsan gondoltam, miért kopog ilyen hangosan a cipője? Hiszen itt még alszanak.


Ettől kezdve naponta találkoztunk. Nem sokkal ezután meghívtál magadhoz. Beléptünk a tiszta kis szobába.
Én a heverőn ültem, te meg velem szemben a széken. Jól tudtam, hogy mellettem szeretnél ülni, de mégsem tetted. Nem volt hozzá elég bátorságod? Nem ez a helyes kifejezés. Zavarban voltál? Ez sem az... Egyszerűen csak késleltetted a pillanatot. Tudtad, hogy soha többé nem ismétlődik meg és ezért késleltetted. A szobában félhomály. A kis pohár után nyúló kezem, a ruhám fekete hajtókája. A te szemeddel láttam önmagamat...


Másnap reggel kimentél anyádhoz a nyaralóba.
-  Minél hamarabb ki kell vinnem neki az ennivalót. Nem haragszol, ha ma nem kísérlek haza?
- Megharagszom - feleltem rá, és arra gondoltam: lám, eddig nem tudtál elválni tőlem, ott toporogtál a kiskapuban, de úgy látszik, most már lehet haza se kísérni.
Kikísértél. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. De valami könnyű súly, nem is kő, csak annak az árnyéka, a szívemre nehezedett.


Eljött az ősz. Anyád visszaköltözött a nyaralóból. Ettől hontalanok lettünk, de azért mégis mindennap találkoztunk. Taxiba ültünk, ott csókolóztunk, elfeledkezve a harmadik személyről, a sofőrről. Mint az ülés vagy a kormány, élettelen tárgy volt számunkra. Néha megláttam a kis kerek visszapillantó tükörben az arcomat - kipirult arc, félrecsúszott fejkendő -, és átfutott agyamon a gondolat: minden bizonnyal a sofőr is lát bennünket.


Aztán végigkutattad a zsebeidet, aprópénzt kerestél, és kiugrottunk a kocsiból a fagyba, a meghittségből a szélfújta világmindenségbe.
Elkísértél a helyiérdekűhöz. Aztán végigmentünk a peronon, egészen a szerelvény végéig. Beültünk egy üres kocsiba, de valaki mindig bejött és letelepedett mellénk. Ha nem is közvetlenül mellénk, de elég közel hozzánk. Ilyenkor mi némán, anélkül hogy megbeszéltük volna, felálltunk és végigmentünk a kocsin, keresve megint egy üres fülkét. A kocsik olyan hosszúak és sötétek voltak, akár egy alagút. Aztán hirtelen kigyúlt a fény. Égett a kocsi összes lámpája. És ezzel egyidőben zúgni, zümmögni kezdett alattunk a motor. Te leugrottál a kocsiról, én pedig homlokomat az ablaküveghez támasztottam. Ott álltál a sötét, bepárásodott ablak előtt. Hátat fordítottam a fülkének, a fénynek, a mozgásnak, a degeszre tömött szatyrot térdén ölelő öregasszonynak, arccal az ablak sötétje felé fordultam, tefeléd, akit jóformán nem is lehetett látni a peron sötétjében. Te egy kicsit hátrább léptél, hogy ne vond magadra a kocsi utasainak figyelmét, hogy csak én, egyedül csak én lássalak.


November volt. Fagyott. A hó még nem esett le. És a kemény, fagymarta föld különösen hidegnek érződött. Egy alkalommal valahol a Bauman kerületben agyonfázva bolyongtunk a mellékutcákon (kezemet kabátod zsebében melengettem), amikor hirtelen egy kis zsákutcába kerültünk, ahol üres trolibuszok álltak. Valami trolibuszgarázs lehetett itt. Hunyorgó tekintettel fürkészted a sötétséget, nyitva van-e valamelyik kocsiajtó. Találtunk nyitott ajtót. Az üléshuzat olyan hideg volt, hogy szinte égetett: a trolibuszok már régóta itt állhattak. Nem messze tőlünk egy kislány sétáltatta a kutyáját. Látta, amikor felléptünk a kocsiba, és rosszalló pillantást vetett az ablakra. Aztán elment. Hátravetettem a fejemet, és sapkám a hátsó ülésre hullott.


Egy alkalommal telefonáltam neked, és meghallottam könnyed, vidám hangod: „Értekezlet van nálunk, de a felénél megszököm. Megvársz?"
- Egyik barátomnak felépült a szövetkezeti lakása, de még nem költözött be - mesélted nekem útközben -, azt se tudom, hogy van-e már ott valami holmija. De a barátom már aludt ott. - Vidáman csörgetted zsebedben a kulcsokat.
Fölmentünk a lépcsőn: a lift még nem működött. Az ajtón cédulát találtunk: „Lonya, vigyázz a nadrágodra, még fog a festék."
Egy ideig matattál a kulcsokkal, aztán beléptünk. A szoba világos volt a holdfénytől és a hótól. Olyan volt, mintha a levegőben úszna. Levetettem a cipőmet, és óvatosan lépkedve, egy szál harisnyában odamentem az ablakhoz.
- Tetszik? - kérdezted, mintha csak a mi lakásunkról lenne szó. Átöleltél, és együtt néztünk le Moszkvára. Olyan nyugalom és boldogság vett erőt rajtam, mint eddig még soha.


Aztán a karodba kaptál és forogni kezdtél velem a szobában, én pedig azt mondtam neked nevetve:
- Jaj, tegyél le! Hiszen nagyon nehéz vagyok.
- Legalább száz kiló - mondtad, és letettél a földre.
- No hiszen, még hogy száz - válaszoltam rá színlelt haraggal.
-  Magam sem értem, hogy tudtam megszeretni egy ilyen kövérséget - jelentetted ki -, hiszen esztéta vagyok. Nekem mindig a karcsú, vékony lányok tetszettek.
- Szeretsz? - kérdeztem hirtelen.
- Szeretlek - válaszoltad halkan, komolyan.
Felkattintottad a kapcsolót. A szobát elöntötte a közönséges villanyfény. Egyszerre olyan hétköznapivá lett. Megláttam a szétnyitható ágyat, a kis gyerekülőkét és a földön a hamutartót.
-  Mondd, hogy fogunk itt aludni?
-  Én nem fogok aludni. Te lefekszel, én pedig majd ott ülök melletted. Mindjárt megvetem az ágyadat. Ráfekszel a kabátomra és a sajátoddal betakarózol. Úgy fogsz aludni, mint egy királynő.


Az ajkad rám mosolygott, minden zárkózottság eltűnt belőled, teljesen kitárultál előttem. A szobában festékszag terjengett. A falakon kihunytak a lámpák visszfényei. Miközben lassan álomba merültem, hallottam, hogyan zümmög, sustorog a víz a csövekben. Mintha forrás csobogna. S azt álmodtam, hogy a folyóparton ülünk, kezemet a vízbe merítettem, a víz tajtékzik, ahogy ujjaimnak ütközik, és körülfolyja őket. De téged nem látlak. Pedig ott vagy mellettem.
-  Szobát kellene kivennünk és együtt kellene élnünk - mondottad te nem sokkal ezután. - Igaz, nem valami jól állunk pénz dolgában, de nem baj, majd csak megleszünk valahogy. - Gondterhelten összeráncoltad a homlokod. - Már szóltam a fiúknak, keresnek nekünk egyet.


Kaptunk néhány címet és telefonszámot. Jártunk, megnéztük őket. Volt köztük társbérleti lakás, hosszú, keskeny, rosszul megvilágított előszobával, amelyet át- meg átitatott valami áporodott szag. Végigmentünk rajta, és megbotlottunk a ládákban és biciklikben. Máskor szép, világos szobát mutattak nekünk, egy újonnan épült szövetkezeti házban. „Mi építettük, de nagyon keservesen tudjuk kifizetni az árát, így aztán elhatároztuk, hogy kiadjuk" - mondták mintegy bocsánatkérően és szégyenkezően a tulajdonosok, és olyan árat neveztek meg, amelyet a mi zsebünk nem bírt el. Aztán előfordult, hogy minden egybeesett, a szoba is megfelelő, az ár is elfogadható, de a tulajdonosok megmakacsolták magukat: kettőről szó sem lehet! „Mi ketten olyanok vagyunk, mintha egynek adnák ki. Főzni sem fogunk" - kérleltük őket. „Mindenki ezt mondja - kötötték tovább az ebet a karóhoz a tulajdonosok -, aztán majd az asszony egész nap kombinét fog mosni."


És te megint bementél a telefonfülkébe, elővetted a cigarettásdobozt, amelyre ráírtad a soron következő telefonszámot, én pedig, a félig nyitott fülkeajtóban, szomorkás reménységgel hallgattam, hogy koppan a bedobott pénz, elnéztem a profilodat, téged, ebben a páncélként rád simuló, szürke kabátban, együtt választottuk ki, rajta keresztül  szinte nem is érzem a tested közelségét, amikor leülsz a padra, miután lesöpörtük róla a havat.


- Nos? - kérdeztem.
- C'est la vie - felelted rá. Tehát megint nem sikerült semmi.
Emlékszem, hogy rohantál el hozzánk, nyitott kabátban, izgatottan. Én kint voltam az udvaron. Éppen akkor hozták meg nekünk teherautóval a ládákat. Szerettünk ládákat vásárolni, mert sokkal kevesebbe került velük a fűtés, mint az igazi tűzifával. Meg aztán magunk verhettük szét, nem kellett az aprításhoz senkit felfogadni. Levettem a tűzhelyről az öreg, otthon készült kesztyűt (anyám varrta vatelinból). Ezekben a kesztyűkben végeztünk minden házimunkát: hordtuk be a fát, meszeltük a kemencét, söpörtük, lapátoltuk a havat az útról, hoztuk a vizet a kútról. A megolvadó hótól átnedvesedtek, a forró téglától pedig megszáradtak, összezsugorodtak. Nagy nehezen felhúztam a kesztyűt a kezemre, és a hóban csikorgó bélelt nemezcsizmámban kimentem az udvarra. Anyám már szaporán csapkodott a fejszével (az éle szinte hasította a fehér levegőt, ahogy a magasba emelkedett, majd lecsapott), aztán az egyik deszkára rálépett, a másikat megpróbálta leszakítani róla.
- Az ördög vinné ezeket a szögeket, nem engedik - szólalt meg anyám lihegve.


Kész csapást jelentettek nekünk a szögek. Az ember azt gondolhatná, hogy az öröklétre szögelték össze ezeket a ládákat. Előfordult, hogy hiába igyekeztünk, sehogy sem sikerült kiszedni a deszkából a szegeket. Amikor kikapartuk a hamut, a hamulyukból nagy csengéssel hullottak ki a hatalmas, rozsdás, meggörbült ujjakra emlékeztető szögek.
Csapódott a kertkapu, te jöttél. Izgatottan, nyitott kabátban:
- Szedd össze a holmidat.
-  Oh! - kiáltottam. - Igazán? Nem lehet igaz! Szereztél pénzt is?
(Olyan hosszasan kerestük a kiadó szobát, hogy minden félretett pénzünket elköltöttük.)
- Minden rendben - felelted büszkén. - Jura adott pénzt - Verától, a feleségétől kért. Valami kellemetlenül szíven ütött, de aztán rögtön megfeledkeztem mindenről.


Anyámra néztem. Ott állt hajlottan, kendőben, öreg vattakabátjában. Egy-kettő! - csapódott a fába a fejsze.
- Adja ide, majd segítek - szólaltál meg, észrevéve a tekintetemet.
Anyám átadta a fejszét. Néhányszor lesújtottál vele, egy darabig küszködtél a szögekkel, aztán félredobtad a fejszét a hóba.
- Nem megy tovább. Fáj a hátam. Úgy látszik, kiújult a zsábám - mondtad, egy kicsit megmozgatva a vállad.
- Hát akkor menjünk be a házba. - szólaltam meg. Jól tudtam, hogy még soha nem fájt semmid. Még a fogad sem.


Bent előhúztam az ágy alól a poros, kopott bőröndöt. Még iskolás koromban vettük anyámmal a piacon, egy bódéban, ahol mindent árultak, gramofontól kezdve fogporig. Hosszasan válogattunk, töprengtünk: nagyot vegyünk-e vagy egy kisebbet. Úgy döntöttünk, hogy a nagyobbat vesszük. „Előfordulhat, hogy egyszer együtt utazunk valahová, és akkor minden elfér benne" - mondta a mama. Ezzel a bőrönddel mentem az úttörőtáborba. Rá kellett írni a nevemet, nehogy összetévesszék másokéval, és a mama vörös festékkel egy kis kétszarvú ördögpofát rajzolt rá. Aztán megpróbáltuk lemosni, de sehogy sem sikerült. Elutaztam a táborba, anyám elkísért a gyülekezőhelyig. Hosszasan integettem neki a teherautó tetejéről. Anyám mindig kikísért, ha elutaztam valahova, akár szabadságra, akár hivatalos kiküldetésbe. Miért fog el most ilyen szomorúság? Hát persze, mert a mama... Igen, a mama! Egész életünkben együtt éltünk. Apám elesett a háborúban. Anyámnak rajtam kívül senkije sincsen. És ezelőtt nekem sem volt senkim rajta kívül. Most megyek el először a háztól. De valahogy nem szépen megyek el. Úgy szedem össze a holmimat, akár egy tolvaj. És a mama mit csinál? Bejött a házba, és ott ül a másik szobában. Természetesen hallotta a beszélgetésünket. Mégsem jön be. Miért nem mondasz neki valamit? Nem érted a helyzetet? Dehogyisnem érted! Csakhogy nem akarsz semmit sem mondani. Azért, mert nem feleségül veszel, csak így elmegyek veled? Micsoda ostobaság! Hiszen szeretjük egymást. De mért nem mondasz akkor valamit a mamának?
Óvatosan rád pillantottam. Ott ültél feszülten, merev arccal, szemed a padlóra szögezve, mintha kőből faragtak volna.
Némán összeszedtem a holmimat. Megfogtad a bőröndömet, egyszerre minden örömöm eltűnt.
Megindultál előre. De én visszajöttem. Anyám az ágyon feküdt. Még a cipőjét sem vetette le. Egy könyvet tartott maga elé.


- Mamácska - mondtam neki nagyon élénken -, megyek. - Mintha csak úgy estig köszönnék el tőle... aztán elhallgattam.
- Mama, eljövök ám hozzád. Minden másnap.
- Semmi baj. Semmi. Menj csak - felelte a mama és megcsókolt.


A szobánk cseppnyi volt. Vagy öt négyzetméter. Ágy, éjjeliszekrény és egy icike-picike asztal. Reggelenként munkába mentél. A háziak is elmentek dolgozni. Én sokáig aludtam (megpróbáltam behozni elmaradásomat a kiküldetésekben töltött álmatlan éjszakákért), amíg csak meg nem szólalt a telefon. Akkor kiugrottam az ágyból és beszaladtam a háziak szobájába. „Még mindig alszol - mondtad. - Itt az ideje, hogy felkelj, te álomszuszék!"


Szerettem tempósan fel-alá járni az üres lakásban, és ugyanilyen tempósan felöltözni. Az ágyat bevetni nem szerettem (bizonyára elszoktam tőle az évek során, a különböző városokban eltöltött csavargó élet után). Csak rádobtam az ágyra a terítőt, és máris mentem a konyhába vizet forralni. De teázni se szerettem, mivel többnyire nem akadt hozzá semmi harapnivaló. Semmit nem főztünk, és jóformán semmit nem is vásároltunk. Aztán lementem az utcára, és minden alkalommal újból elcsodálkoztam, hogy minden olyan közel van; a metró, a trolibuszok és a villamosok. És nincs előttem a hosszú út, az elővárosból Moszkvába.


Bementem a szerkesztőségbe. Nyugodtnak, elégedettnek éreztem magam, de volt néhány eset, amikor valami homályos elégedetlenség, picit talán a megbántottsághoz hasonlító érzés mocorgott bennem.
- No végre! - ezzel fogadtak a szerkesztőségben. - Sürgős anyag kell a lapba, te meg csak nem jössz? Talán nem kaptad meg a táviratunkat?
- Nem aludtam otthon - feleltem rá nagyon ostobán. A jelenlevők mind gunyorosan, jelentőségteljesen néztek rám.
„Te ostoba liba! Azt kellett volna mondanod, hogy nem kaptad meg. Vagy azt, hogy megkaptad, de beteg voltál." Nem tudtam hazudni és a kibúvó-keresés szükségessége rendkívül nyomasztott.