A Hamlet tizenhárom fordításban

Borisz Paszternak:
HAMLET

A költő apja, Leonyid Paszternak rajza

Borisz Paszternak Hamlet című verse a Zsivago doktor című regény XVII., záró s, fejezetét alkotó Jurij Zsivago versei című ciklus első darabja. Magyarul először 1963-ban jelent meg Illyés Gyula fordításában. Ezt Gömöri György és Franyó Zoltán fordítása követte 1965-ben, illetve 1967-ben. A további fordítások a Szovjet Irodalom felkérésére készültek.

БОРИС ПАСТЕРНАК
Гамлет

Гул затих. Я вышел на подмостки. 
Прислонясь к дверному косяку, 
Я ловлю в далеком отголоске 
Что случится на моем веку.

На меня наставлен сумрак ночи 
Тысячью биноклей на оси. 
Если только можно, авва отче. 
Чашу эту мимо пронеси.

Я люблю твой замысел упрямый 
И играть согласен эту роль. 
Но сейчас идет другая драма, 
И на этот раз меня уволь.

Но продуман распорядок действий,
И неотвратим конец пути.
Я, один, всё тонет в фарисействе. 
Жизнь прожить - не поле перейти.

És a fordítások:

BORISZ PASZTERNAK
Hamlet

Szűnt morajban halkan színre léptem. 
Ajtófélnek vetve vállamat 
Visszatérő messzi hangban mérem 
Azt, amit e század tartogat.

Ezt a szürkült éjet rámszegezték, 
Látcső-optikájuk rámlövell. 
Vedd le, ó uram, a sors keresztjét,
add, e pohár múljék tőlem el.

Konok szándékod, tudd, nékem drága, 
Szerepem is játsznám szívesen. 
Ám ez, hidd el, most egy másik dráma, 
Egyszer légy meg, kérlek, nélkülem.

Ám magam vagyok a színre lökve, 
S minden farizeus-lápba fúl, 
És az útnak végét kijelölte 
Ím, a rendezés - hibátlanul.

BALLA D. KÁROLY (Ungvár) fordítása

Hamlet

Csönd lett. Ismét a színpadon vagyok.
Ajtófélfához dőlve hosszan 
csak gyér visszhangokból gyaníthatom,
mi is történik századomban.

Az éjjel félhomálya rám mered, 
ezer távcsővel néz merően. 
Atyám, vidd el, kérlek, hacsak lehet, 
vidd el ezt a kupát előlem.

Megkedveltem makacs szeszélyeid, 
s e szerepet is elfogadnám. 
De most egy másik dráma zajlik itt,
jó lenne, hogyha most kihagynál.

A felvonások nem rendezve még, 
viszont a vég: vég kezdet óta. 
Nincs senkim, a föld az álszenteké. 
Más élni - s más egy réti séta.

CSORBA GYŐZŐ fordítása

Hamlet

Némul a zsivaj. A színre léptem. 
Ajtószárfának dőlve lesem, 
mi rejlik a visszhang-zizegésben, 
milyen is a korszak körülem.

Ezer látcső tengelyében állok, 
rám összpontosul a vakhomály. 
Uram atyám, esélyét ha látod, 
múljék el tőlem ez a pohár.

Elfogadom konok rendelésed, 
hogy én játsszam ezt a szerepet, 
de itt másik dráma zajlik, kérlek, 
most az egyszer ments föl engemet.

Ám a felvonásrend nem újulhat, 
véges útról nincs visszajutás. 
Sorsunk farizeusságba fullad. 
Az élet - nem sétakocsizás.

FODOR ANDRÁS fordítása

Hamlet

Elcsitult a táj. A színre léptem. 
Ajtószélhez támasztom fejem, 
s messzi szavak visszhangját fürkészem: 
éltem során mi lesz még velem?

Most az éjjel mélysötét üregje 
rám ezernyi látcsövet emel. 
Apám, Abba, hogyha még lehetne, 
add, e pohár múljék tőlem el.

Nekem tetszik csalhatatlan terved, 
kész vagyok mint társad játszani. 
Ámde itt ma más nagy dráma erjed, 
és ezúttal hagyj belőle ki.

Képre kép tör, végzet sző e drámán, 
nincs, ki gátat rak a vég elé. 
Farizeusok közt élek árván 
sorsom nem visz szabad föld felé.

FRANYÓ ZOLTÁN (Temesvár) fordítása

Hamlet

A zaj elült. A színpadra kiléptem 
Az ajtó szögletének vetve hátamat. 
Messzi visszhangokat halászva tán megértem, 
A kor, amelyben élek, merre tart.

Rámnehezedett az éj homálya, 
Ezernyi látcső csillan róla rám -
Atyám, ha lehet, tekints e fohászra: 
Múljék el ez a keserű pohár.

Szeretem szívós, szép szándékaid, 
S a szerepet játszani kész vagyok. 
De már egy újabb dráma készül itt 
Amelyből kimaradnom volna jobb.

Ám a cselekmény eleve kitervelt, 
S az út végét elhagyni nem lehet. 
Magam állom a farizeus-tengert. 
Élni - nem leélni kell az életet.

GÖMÖRI GYÖRGY (Cambridge) fordítása

Hamlet

Hang se több alant. Enyém a színpad. 
Vállam egy kulissza-gyámra dől, 
s kémlem én, az éj echója mint ad 
hű fogalmat életem felől.

Mintha látcsövek kereszttüzének 
fókuszába fogna a homály.
Úr-Atyám, ha módja van, kímélj meg,
túl keserves nékem e pohár.

Kedvelem konok határozásod 
s nincsen ellenemre a szerep. 
Ám belásd, e mai dráma - másik, 
hát ez egyszer oldj föl engemet.

Jó, tudom, szabott az út, bemérted 
fölvonása végkifejletét. 
Egy vagyok - farizeus temérdek.
Nem vasárnapos vihánc a lét.

HÁRS GYÖRGY fordítása

Hamlet

Elcsitult a lárma. Színre léptem, 
ajtófának döntve vállamat 
füleltem: a zajló messzeségben 
mi történik életem alatt.

Rám irányul a komor, vak éjnek 
ezer és ezer látcsöve már. 
Múljon el, óh, atyám, arra kérlek, 
tőlem ez a keserű pohár.

Tetszik terved céltudatossága, 
játszanám ezt a szerepet is. 
Ámde zajlik most másféle dráma. 
Ments ez egyszer föl, ne kényszeríts.

Ámde futja minden itt az útját. 
Magam vagyok, jó, rossz egyre jut. 
Elúrhodott a farizeusság. 
Az élet nem lakodalmas út.

ILLYÉS GYULA fordítása

Hamlet

Néma csend. A pódiumra léptem. 
Hátam ajtófélfának vetem. 
Visszhangok hömpölygetik felébem 
Mai arcodat, történelem.

Rám irányul az éj vak homálya 
Ezer látcső tengelye mögül. 
Atyám, e keserű pohárt ne muszájjon 
Kiinnom, ez egyszer könyörülj.

Makacs szándékod előttem drága, 
És vállalom is a szerepet.
De ez itt most egy másféle dráma, 
És ez alól mentsd fel hívedet.

De megszabva a cselekvés rendje, 
És a vég el nem téríthető. 
Magam vagyok, álorcák öveznek. 
Az élet nem virágos mező.

KÁNTOR PÉTER fordítása

Hamlet

Elült a zaj. A színpadra lépek. 
Az ajtónak dőlve hallgatom,
miképp jelzik visszhangtöredékek, 
hogy mit mivel az én századom.

Szívemet az éjjel célba vette, 
ezer látcső némán rám mutat. 
Távoztasd el tőlem, ha lehetne, 
atyám, a keserű poharat.

Megbékéltem ezzel a szereppel, 
szeretem makacs játékodat. 
De ezúttal mégiscsak eressz el, 
mert most más darabot játszanak:

De nem változhat a végkifejlet, 
a cselekmény rendje megszabott. 
Minden farizeusságba dermed. 
Végig kell élnem. Magam vagyok.

PÓR JUDIT fordítása

Hamlet

Elnémult a zsongás. Színre lépek. 
Az ajtóban megtámaszkodom. 
Visszhangjában távoli zenének 
korom történését hallgatom.

Körülöttem éjféli sötét lesz, 
látcsövek fókusza rámtalál. 
Tőlem, Atyám, hogyha lehetséges, 
múljék el e keserű pohár.

Kedves a szívemnek makacs eszméd, 
eljátszanám ezt a szerepet. 
De más dráma zajlik most. Szeretnék 
távozni. Bocsáss el, ha lehet.

Ám kimérve már a felvonások, 
és az út kijelölt ponthoz ér. 
Farizeusok közt magam állok. 
Nem mezőn sétál át, aki él.

RAB ZSUZSA fordítása

Hamlet

Néma csend. Kiléptem a deszkákra. 
Vállam ajtófélfának vetem, 
S elmúlt idők messzi visszhangjában 
Fülelem a történő jelent.

Úgy mered rám most az éj homálya, 
Mint ezer távcső egymáson át. 
Miatyánk, ki vagy, módodban állhat -
Hát kérlek, ne mérd e sorsot rám.

Konok szándékod nincs ellenemre, 
S a szerepet eljátszom, ha kell. 
De az már egy másik dráma lenne, 
Hát ezúttal ments alóla fel.

Ám kész a tettek egymásutánja, 
Véget ér az út. Magam vagyok. 
Körös-körül farizeusság van. 
Életed át nem ugorhatod.

SZILÁGYI ÁKOS fordítása

Hamlet

Zaj, csitul. A színpadra kilépek. 
Az ajtófát megtámaszthatom, 
Messzi visszhangok jönnek, elérnek: 
Hallom, ahogy zajlik századom.

Éj, homály... nem rezdül, rám meresztve 
Ezer távcsőtengely-sugarat. 
Ave, atyám, vedd el, ha lehetne,
Tőlem e keserű poharat.

Makacs ötleteid kedvelem, tudd, 
S vállalom, hogy szerepedbe-láss. 
De: más dráma, ameddig ez eljut, 
Most az egyszer, kérlek, elbocsáss.

Felvonások? Sorrend? Nincs ily eszme, 
Van az út a biztos vég előtt. 
Magam. S minden: álnokságba veszve. 
Élni: a réten átérni? Több.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Hamlet

A zaj elült. A színpadra léptem. 
Az ajtóhoz dőlök s titokban 
A távoli visszhangból igyekszem 
Kiszűrni, mi zajlik koromban.

Rám szegezi tengelyére szerelt 
Ezer látcsövét az éj-homály. 
Ha csak lehet, ne kínálj meg véle, 
Atyám, nekem nem kell e pohár.

Tetszik persze a te konok terved, 
Hát eljátszom ezt a szerepet. 
De most másik dráma van műsoron, 
Ez egyszer még adj szabad kezet!

Bár, igaz, az események rendje 
Alaposan átgondolt dolog. 
Az út véget ér és álszent minden. 
Élni nehéz. S én magam vagyok.

VARGA ERZSÉBET (Pozsony) fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/2, 113-124. oldalak

Két nyelven: Marina Cvetajeva verse

Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/2. sz. 121. oldal

Puskin - két nyelven

A szövegek, ha rájuk kattintunk, olvashatók lesznek.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 162-163. oldalak)

Versfaragás mint gyermekbetegség

DANYIIL GRANYIN
Versírás

Ifjú korukban sokan írnak verseket. Nem szórakozásképpen, hanem belső indíttatásból. Az embert váratlanul, készületlenül, s költői tehetségétől, hajlamától, kulturáltságától függetlenül lepj meg az a vágy, hogy versben fejezze ki érzelmeit. Még ha mind ez ideig nem is érdeklődött a versek iránt, fogalma sem volt, hogy a verset írni is lehet, s csak annyit olvasott, amennyit az iskolában leckéül kapott, de most váratlanul legyűrhetetlen erőnek engedelmeskedik, s ütemekbe szedi a szavakat, elbűvöli a szó muzsikája, zeng-bong benne, s rímekben keres utat magának. Verset ír. Maga sem érti, hogyan. Miért? Minek? Ismeretlen lelkiállapotba kerül: szokatlan, sőt kényelmetlen. Szinte szégyelli verselési szükségletét, hirtelen támadt képességét.


Általában a szerelem is ilyen hatással van az emberre. Költészetet és költőket szül. A szerelem olyan érzelem, amelyről az ember képtelen megszokott szavakkal beszámolni. Itt még a legvá-lasztékosabb stílusú próza is elégtelennek bizonyul. Talán azért, mert nincs nehezebb dolog, mint éppen annak beszélni az érzelmünkről, akit szeretünk. Feltétlenül át kell csapnunk versbe. S hogy miért szükséges ez, nem tudom. De egy bizonyos határon túl, bizonyos fenséges érzelmekhez már költemény szükségeltetik. Még jobb lenne énekelni, de a hang és a muzikalitás már a kiválasztottak adománya, meg aztán a dalhoz is szükséges szöveg. A versírás valahol a szívek mélységében bújik meg titokzatosan, s onnan tör elő a szerelem évadján, mint ellenállhatatlan kényszer, talán  megkönnyebbülésként, mint a szervezetnek nyújtott segítség a nagy megpróbáltatások idején. A vers váratlanul egyetlen kifejezési lehetőséggé válik. Néha úgy tetszik, ez az ősi és féltve őrzött szükségünk még abból az időből maradt ránk, amikor szoros kapcsolatban álltunk a természettel. Minden élőlény ismeri ezt, vonzódik a ritmushoz. A süketfajd dürrög. A darvak násztáncot járnak. A csalogány dalol. Szerelmi időszakában a tüskés pikó is násztán-cot lejt a nőstény körül, köröket ír le, tágra nyitott szájjal úszkál, s mindezt ritmusra teszi. A kabócák, tücskök szerelmi dalt dalolnak — majd tízezer féle rovar énekel „csábdalokat", a békák, varangyok is énekelnek! Nem ismerjük a nyelvüket. Talán ez valóban dal, azaz vers.


A költészet tehát a természet szükséglete. Nem a próza, nem a színház, hanem igenis a költészet. A költészet a szerelemből születik, s ez minden élőlény lelkierejének legmagasztosabb megnyilvánulása... Legalábbis így tűnik fel, amikor az emberi élet e titokzatos jelenségéről elmélkedünk, amely nem választható el a környezettől, ahol az ember csupán egy része az élővilágnak — s talán nem is feltétlenül a legjobb és legtökéletesebb része.


Talán ugyanazok az ősi erők, amelyek dalra fakasztják a madarakat, felidézik a szarvasbőgést, és táncra perdítik a halakat, az embernél, aki már megtanult beszélni, a versben nyilvánulnak meg. Mindenesetre ha ez így van, nem találhatunk benne semmi alantasat, ami lealázná a költészetet.


De mi közük van mindehhez a műkedvelők ügyetlen, botladozó, naiv és többnyire tehetségtelen versezeteinek? Persze önmagukban véve ez egyáltalán nem költészet. Nem maradnak fenn másoknak, nem is léteznek mások számára, csupán szerzőjük tud róluk, vagy talán még a címzett, de ez sem mindig. És nem is igényelnek elismerést. A kívülállók nevetségesnek, képtelennek tartják őket. Igen, ez nem költészet, pedig költők írták. Nem a grafománokról beszélek, a rímkovácsokról, fűzfapoétákról, akik iparszerű jártassággal gyártják - többnyire tehetségtelenül - rímes soraikat. A műkedvelők nem szomjazzák a versírást. Nem figyelik saját érzelmeiket, hogy nyomban versbe öntsék. Az érzelem meglepi és versírásra készteti őket. Olyan ez, mint a megkísértés. A költői állapot olyan lázas, emelkedett állapot, amely arra kényszeríti az embert, hogy versben beszéljen, a próza káoszából zenét teremtsen, s ilyen lelkiállapotban mindenki poéta lesz, valódi költő. A tehetség mértékének ehhez semmi köze: nem fontos, hogy eme átváltozás közepette miképpen sikerül a vers. Fontos a lélek legmélyéről fakadó, tiszta és önzetlen kívánság, hogy valami egészen más nyelven szólaljon meg. Szavakkal énekeljen, eldalolja dalát. És ismét csak a legjobb értelemben: az énekes saját magának dalol. Ez a vers megszületésének rendje.


Talán el sem szánja magát a szerzője, hogy felolvassa annak a nőnek, férfinak. Írás közben csupán kiönti a szívét. Különösen akkor döbbentem rá erre, amikor a leningrádi blokádban harcolók verseit olvastam. Ez különleges időszaknak számított, amikor felszárnyalt az emberi lélek, történelmünk határesete, lelkesedésének volt ez az ideje, és Leningrád védői verseket írtak. Mindenféle ember akadt köztük — gyerekek, anyák, öregek, olyanok, akiknek életükben akkor került először toll a kezébe. Nem sokat törődtek a rímmel, nem keresgélték a versmértéket, ezekből a versekből a lélek árad elő, s nem mérhetőek irodalmi normákkal. Nem azért írták, hogy valaki elolvassa őket, soha senkinek nem is olvasták fel ezeket, egyetlen szerkesztőségnek sem nyújtották be, csak saját maguknak írták. Azok a blokád-versek például, amelyek a kezembe kerültek, harminc évig lappangtak valahol, véletlenül maradtak fenn, s csupán egy töredékét alkotják ama jeges, éhínséges korszakban keletkezett verseknek.


A költészet szempontjából a madarak, rovarok, nászdalukat énekelve, nem feltétlenül azért dalolnak, hogy a nőstényt magukhoz csalogassák vagy elrettentsék a vetélytársakat, vagy esetleg a biológusok között vitát támasztó más elképzelések miatt, hanem saját maguknak is dalolhatnak, minden gyakorlati haszon nélkül, a létezésért folytatott harc bárminemű előnye nélkül.


„Csőrével a száraz fatörzsön kopogtatva a harkály eldobolja szerenádját imádottjának... Mindegyik harkály más-más ütemben kopogtat, s a fa beleremeg gyorsfrekvenciájú csapásaikba. A csapások közötti szünetet, a dobszóló hosszát és e «zene» egyéb «hangszerelését» variálva, a harkályok sok mindent közölni tudnak partnerükkel és vetélytársaikkal" — írja I. Akimuskin.


Ez mind csodálatos és elfogadható, csupán egyetlen egy dolog az elgondolkoztató: és ha a harkályok semmit sem mondanak a dobolásukkal, semmiféle információt nem közölnek, hanem csak úgy a maguk kedvére kopogtatnak, csakis azért, mert ez szép, s csak úgy dobolnak, mint ahogyan dalt dalolnak? Ki tudja, talán a költészet is sugallhat egyet-mást a biológiának...


Az emberek többségénél a versfaragás nyomtalanul elmúlik, az ifjúsággal együtt, sőt hamarább is, eltűnik, mint a gyerekbetegség, minden szövődmény nélkül, olyannyira, hogy legtöbbjüket később már egyáltalán nem érdeklik a versek. Elmúlik ez, akár a gyerekkor - az a korszak, amikor legjobban megragadnak bennünk a versek, s jobban kedveljük, mint a prózát. Aztán mások versét már nem keressük, nem másoljuk le. Nem tanítják könyv nélkül — és mi sem olvassuk. Az emberek másik fele — jóval kevesebben — még sokáig hűséges marad a vershez. Továbbra is szeretik a verset, olvassák a folyóiratokat, eljárnak költői estekre, vonzódnak azokhoz, akik kézbe veszik és elolvassák a versesköteteket. Találkozásuk az isteni igével nem múlt el nyomtalanul. És végül nagyon kevesen egész életükre a versnek szentelik magukat. Ők költők maradnak. Ez a nyelv marad fő kifejezési formájuk, másként nem is tudnak érintkezni a világgal.


Olvassák el Blok első szerelmes verseit — mennyi gyámoltalanság, mennyi banalitás. Ebben az állapotában hasonló volt a sok-sok ezer orosz, ukrán, német vagy bármilyen más nemzetiségű versfaragó fiatalhoz. Mindegyik költő volt. egyformán költők voltak - ezt tartom jelentősnek és lényegesnek. Éppen úgy, ahogyan a krugató darvak és a cirpelő kabócák közül nem szükséges kiválasztani, melyik a tehetséges és melyik a tehetségtelen — mindegyik egyformán gyönyörű a maga érzelmében. Ez az állapot tiszteletre méltó, sőt — a legtermészetesebb, s bizonyára sokkal fenségesebb, mint az a megszokott hang, amely állandóan tapasztalható a hivatásos költőknél.


A költő, aki benne rejtezik majd minden fiatalban, a költő versei, ritmusfeszültsége, harmóniaszomja — ez az az egybeolvadás a természettel, ez a természetesség, ami magasabb formában belénk is átplántálódott.


Azok a versek, amelyeket készek vagyunk tehetségtelennek nyilvánítani, amelyeken oly köny-nyen derülünk — valójában igenis tiszteletet érdemelnek, annál is inkább, mivel semmire sem számítanak, semmit sem követelnek.
Ha a tengelicek, vörösbegyek, cinkék, pirókok, pintyek gyönyörködtető énekét átfordítanánk versre, bizonyára közöttük is igen sok közepes, tudatlan és ostoba is akadna. És bár találunk közöttük virtuózokat, mesterdalnokokat is, mégis az egész együttes a gyönyörű: a madárkórus, a sok csipogás együtt és mindegyik erdei dal.         

APOSTOL ANDRÁS fordítása

Néhány szó Danyiil Granyinról:


Sz. 1919-ben, oroszországi német családban. Iskoláit németül végezte,  műszaki szakemberként indult, szülővárosában, Leningrádban végzett a műszaki egyetem eletromechanikai karán. A háborúban egy harckocsizó alakulatnak volt a parancsnoka. A leningrádi Kirov művekben kezdett dolgozni.  Első szárnypróbálgatásaival már a háború előtt jelentkezett, s 1949 óta jelennek meg rendszeresen művei. Négy évtizedes írói pályája gazdag: négy regényt, tucatnyi kisregényt, mesét, esszét írt. Regényének hősei többnyire a tudományos élet alakjai, életüket, konfliktusaikat használja fel gondolatainak tolmácsolására. Granyin a műszaki tudományok kandidátusa címet is elnyerte. Irodalmi munkásságáért és közéleti tevékenységéért 1989-ben a Szocialista Munka Hőse címmel tüntették ki. Legjobb munkái magyar nyelven is megjelentek: Kutatók (1956), A blokád könyve (1985, Alesz Adamoviccsal együtt), A bölény (1988), A vihar elébe (1988).


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/1. sz., 118-119. oldalak)

Leonyid Pervomajszkij: Versek (2)

Egész nap


Egész nap, mintha álom-nyűg alatt, 
Jártam, s álmodtam a dalaimat.


Nem írtam őket, lelkem hinarát 
Rezzentve ringtak bennem, mint a nád.


S fogják a fúvó szél dallamait, 
Szólítja s mindtől kérdez valamit...


Lehullott a lomb, avarja az út, 
Tapodtam, s úgy tűnt, minden elaludt.


Láttam az ég már kéklő széleit, 
Égben galambok keringéseit,


S utcát, villamost, erdőt, szép mezőt -
S cipeltem mindent haza est előtt.


S fáradtan, könnyű terhem csakugyan, 
Mint kidöntött fa, dőltem súlyosan,


Új álomba, lám, megcsöndesített... 
Fölkeltem reggel - s írtam versemet.


1957

KALÁSZ MÁRTON fordítása

Részlet


... Mit is tehetnél régi álmaiddal?
Lám, itt ácsorogsz — már rég nem gyerek —,
Fülelve, lelked milyen szavakat hall,
Mint hívott hajdan s karolt életed?!


Láttad a létet, maga erejében, 
Templomban, álltái szálfenyők alatt. 
Daloltak benned, mint hullámok, vétlen 
Völgytorkok, vizek, könnyű madarak.


Ablakod fénye virradatra virradt, 
Verődtél éjjel, mint jégnek a hal, 
S el is aludtál, míg a végső csillag 
Tűnt alá sápadt fény-pilláival.


Közben városok s nagy utak fogadtak. 
Kenyered száraz, könny-sózta karaj, 
Néhány jó barát volt, ha sose tudtak 
Megmenteni is, mert nagy volt a baj.


Meglehet, nehéz megérteni mindent... 
Ám, ha könnyű is — nekem egyre megy. 
A boldogságtól megvénülhetsz itt bent, 
S csak a fájdalom szüli éneked.


Szerelem? Az volt. Háború? Ki tudja, 
Tél, nyár, a sok út meggabalyodott, 
A Volgától a Dunáig lejutva, 
Szemben száraz tűz, szívemben dalok.


Volt oly viharos a bú húrja végre, 
A darvak szélnek feszült szárnyai, 
Elég lett volna egy ütés a szívre, 
Hogy el tudja a perc pattintani.


Boldogság? Felleg a Beresztovojra, 
Hol a foly ócskán békanyál virít, 
S fülemüle szólt fejünknél bolyongva. 
S örömök? Voltak szép örömeid.


Mindez nem így van! A jó dal se képes 
Kimeríteni kútmély lelkedet. 
Ki tudja, milyen erőfeszítéshez 
Kellett, hej, mibe került sok rímed,


S minden, mint üllő vasán, a lelkedben 
Sziporkát vetve kizengett ige... 
Ami volt, újra idd, feledhetetlen — 
Forró ital, mily ürmös az íze!


1958

KALÁSZ MÁRTON fordítása

Hová vezet engem az ének


Hová vezet engem az ének, 
miféle ismeretlen útra? 
A közömbös gyűlöletének,
ami szokatlan, az van útba.


Arra a fogát vicsorítja, 
és sziszegve szórja az átkot, 
mikor ő nyugalmat akarna, 
te elűzöd tőle az álmot.


Bár csak tudnék nem énekelni! 
Avagy tihozzátok hasonlón 
közömbös rigmusokra lelni ... 
De nem tudok, mert más a dolgom.


Szakadj ki hát mellemből, ének, 
ujhodj meg minden egyes szóban! 
Gyűlölhet a közömbös téged, 
az értők szive veled dobban.


1958

OLÁH JÁNOS fordítása

Eduardas Miezelaitis: Versek

Két kéz


Vállalom... 
Legyen
Úgy legyen. ..
- De mi? 
A kalász...
Meg a menta...
A hajdani-mai, 
Bűvöletes föld, e virágzó... 
S az eső...
Meg az ég, az a messzire-látszó... 
Úgy legyen:
Megannyi híred, pacsirta... 
És a ruta,
a gabona,
a tiszta 
Szagú szél...
Az eke vasa — 
Melynek
tollnál élesebb
a nyoma.
És őrzik, örökkön, a nemzedékek, 
És a szavaknál
több hűséggel éltet... 
És vállalom
azt a munkás kezet, 
Mely termővé teszi
a földeket...
Kezembe,
mint szentséget,
úgy veszem... 
Elfogadom...
Vállalom...
Úgy legyen...
Nem vállalom...
Nem...
Ne legyen...
- Mi ne? 
Az örök rontás
állott szennyvize... 
Az Apokalipszis ekevasa, 
Melyet a véres ló vonszol —
hova...? 
És nyomát szenvedik
a nemzedékek, 
Mert éget,
éget,
olthatatlan éget... 
Nem vállalok tüzet,
üszköt,
jeget: 
Pallosos,
pokolbeli
szörnyeket — 
Voltak,
s él még emlékük:
ne legyen...! 
Ne üljenek
holtan
a sziveken. 
Ó, az Iszonyat
rém-ötlései...! 
Tekervényük
lelkekből véste ki... 
És bolygónk felett
újra ott lebeg 
Egy Bomba...
tartják gyilkos
csont-kezek... 
Ó, az ily kéz
csak romlást hoz reánk, 
Irtja, pusztítja
érett gabonánk, 
És arra tör,
hogy szenes rögökön 
Áradjon a kín —
éjsötét özön...




Chile. Pablo Nerudának


Az erdő mind sűrűbb. A favágó itt ad és kap.
Ömlik csillag-verejték. Forgács zápora szétcsap.
De a fejszés feltűri inge ujját,
És már hull a fölös meg a holt ág.
Rombolva teremt —
Egységes az erdő odalent,
S a fák éneke sudár magasba felnő.


Bármely szavad: izmok zenéje.
Állok, körülöttem a lég remegése:
Harang dong, kongat jeleket,
Amelyek
Túlharsogják
Az évek múltát.
És minden zeng fölöttem és alattam —
— — — E szabad verselés: túlszárnyalhatatlan.


Térjen magához a favágó. Zuhogjon megint 
Fejszéje. Valami újra meging. 
Ó, egy odvas fát kidöntök magam is. 
(Reakció sátánja, pusztulj, sanda Hamis!) 
Vagy csak egy korhadt tönköt ütök ki — 
Rossz fogat, gyökerestül; a kéz alig győzi!


Azt mondod, Pablo, nem tréfadolog 
Odvas fákat döntögetni? A jót 
S a rosszat, szinte azon pillanatban — 
Örök érvénnyel! — szétválasztani? 
Pablo, igazad van.


Ébredjen a favágó. Hajdani
Fejszés, ébredjen. Hullton hullt a forgács,
De ő — szakértelemmel! —
Tudja a dolgát:
Mert — ember.


A múlt elválik a jövőtől, 
Mely majd előtör. 
Fekete-fehér a világ.


Tudom, tőled, dalát...

TANDORI DEZSŐ fordításai

Harang


...mint gigászi harang... 
M. K. Ciurlionis


Fenyves hárfái fölött,
álmos erdei árnyék fölött,
akár e föld
konduló, hatalmas öblű harangja,
a megáradt tavaszi kék ég
réz-hangon földübörög, 
s a kék tengeren —
apró hajók messzi fénybe vonva. 
S a sirály csapdos, akár a villám,
fehérlő, ruganyos, 
s a hullámok kergetik,
meg a szél — míg arcunkba fürkész. 

"Az út is kő alattam..."

KAJSZÜN KULIJEV
A kő


Ezen a kövön bölcsek, vándorok 
nyomorogtak, bölcselkedtek, tűnődtek. 
Holttá válni a kő sosem tudott. 
Élete sincs, halála sincs a kőnek.


Próféták, íjászok és pásztorok 
nyomát őrzi, s értelme változatlan. 
Én is, mint minden, múlandó vagyok, 
íme a kő. Az út is kő alattam.


Hó szakad. Villámoktól föld reped, 
vérzik vörösen ásító sebével. 
Mindent összemosó eső ered. 
A kő — mindent tapasztalattá érlel.


A kövön fiú. Nevet boldogan, 
gyorsszárnyú csíz neki a lét iszonyú mélye. 
Ő - aki voltam? Vagy jövő magam? 
Vagy csupán egy kedves, pöttöm legényke?

RAB ZSUZSA fordítása

Néhány szó Kajszün Kulijevről:


Sz. 1917-ben, balkár költő, író. 1989-ben ifjúsági kisregénye jelent meg a Móra és a Kárpáti kiadók közös könyvkiadási terve keretében (Vágtass, csacsikám!)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/9. sz., 134. oldal)

Aria Elksne: Versek

Vendégváró


Eljön az idő,
mikor az ember magába réved, 
s boldogságot szomjazó
ajkán kiütközik a só: 
akkor gyertek el hozzám
füstbe-lángba borult évek, 
gyújtsátok szememre
a szovjet születését. 
Tiporjátok küszöbömet
ti háncsbocskoros lábak, 
szürke posztóköpenyek,
ahogy ti óvtatok vállat... 
Csörtessetek szobámba,
mintha rohamra hívna kürt, 
plakát-harcosok, kiknek a
puskaszó a reménység. 
Katonakenyéríz
marja kiszáradt ínyemet, 
faljam a karéj pusztulást,
hogy erezzem éhségteket, 
s tüdőmbe nyelném azt a port,
a fullasztó levegőt, 
mikor a fehér lovasság
zúgott a sztyeppe földjén. 
Csapjatok vendégséget,
fegyverre kapott szegények, 
gyűlölni is bátrak.
Összevérzett zubbonytokat 
gyűrjétek a fejem alá,
hadd álmodjam álmotok, 
amelyet szurony tépett,
s kilyuggatott a töltény. 
Nézzétek: ablakderengés
játszik a szürkületben, 
tetők gerince fénylik,
szinte a magasba lebben; 
hol van a hajdani tüz,
a bennetek halálig égő? 
Fakadjon emberi fénye,
szemem kivakult ékkő.

PÉNTEK IMRE fordítása

Beszélgetés Eduardas Miezelaitis-szal


—  Én az Emberről írtam könyvemet. 
Az Asszonyról kell írnia magának!


—  Kellene, Mester. Írom évek óta, 
Mégsem tart még felénél se a munka.


Hogy szépség s értelem: benne iker-alak, 
Előterében zsúfolt napjainknak... 
Elhagynak az ily költői szavak, 
Olcsó, kopott rézpénzként szétgurulnak.


Lényem kevés hozzá, hogy összeálljon, 
Képéhez nincs elegendő vonásom.


A mozaikképét kell összeraknom 
Kis részecskékből — bajos, lassú munka. 
A mozaikképét kell összeraknom: 
Ablaküvegből, mit szétvert a bomba, 
Vérből, könnyből, szitkokból, sírkövekből, 
Gyöngéd, szenvedélyes könyörületből, 
Bölcsődalból, mely száll romok felett, 
Tehetségből, mely egyre-újra éled, 
Hogy így beléleheljem lelkemet. 
Bajos, lassú munka.
Rámegy az élet.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Szeress, de meg ne alázz


Szeress, de meg ne alázz, 
Szívem nem tűri a kisajátítást, 
Valahányszor meghajolnom kell, 
Valami elszakad, összetöri reményeimet, 
És a felhők elrejtik a napot, 
És a fákról lerongyolódik a gally, 
És a fekete, ürömízű bánat 
Áthat mélyen, átkarol...


Szeress, de meg ne alázz,
Kétely s bizalmatlanság csapdáiban
Vergődnék, mint a fogoly madár,
Megtört szárnyakkal, agyaghoz közel,
Eltűnne öröm, álom, fényesség nem ragyogna fel,
Csak a gyanúsítás esője homályositana mindkettőnket el.


Szeress, de meg ne alázz, 
Mindent megsemmisíteni nem akarhatsz. 
Nem romboltad-e szét magad máris 
az örömtelen, szürke romokig?