A végtelenség szomja (Visszatérés 6)

Ilja Ehrenburg: 1939 január

Szirteket őrlő szelek éjszakája.
A fegyvert vonszoló Hispánia
Észak felé menetelt, s kiabálva
Őrjöngött reggelig a trombita.
Harcos a harcból mentette az ágyút,
A földműves bogárzó barmait
S a gyermekhad a játékot – a bábút,
Melynek a szája elferdült kicsit.
És menni, csak tovább, s meghalni állva,
S földeken szült, kínpólyás csecsemők.
Még nem halt el a sereg trombitája,
Még tábortűz az elválás előtt.
Szöveg nem kellett akkor már a dalnak.
Nem volt szomorúbb csoda sohasem.
A kezekben egy marék föld s a falvak
Vonultak, mint hajók a tengeren.

Vas István fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Orosz fiúk

Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben,
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
             Ők rázták meg keményen
a világot tíz kurta nap alatt,
vezetve lovon, gépkocsin – az élen
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrában laktak
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak,
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta
lángok között.
             Ki fogságba esett:
a fal előtt, szemét el nem takarva
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve,
megállt.
          Mikor sisakját vette le,
a támeredő revolver csövébe
bámult szeme,
            még álmokkal tele.

Rab Zsuzsa fordítása


Borisz Paszternak: Tavaszi eső

Zselnicére szitál esőt, benedvez
lakkos hintót a fa rezge ága.
Libasorban hold alatt a szín házépülethez
hegedűsök mennek. Polgártársak, láncba!

Kövek, tócsák, s mint könnyteli torok,
mély rózsák égő gyémántja derengőn.
Boldogság párás korbácsa suhog
körös-körül a pillákon, a felhőn.

A sorokat, szél-csapkodta ruhákat,
ajkak erőtől duzzadt mámorát
hold önti gipsz-eposszá, égre lázadt
új mellszoborrá ő formálja át.

Kié a sz sok vér, mely nem ernyed,
tódulva fut a dicsőség fele?
Lüktet kívül, míg aortát és nyelvet
kötegbe ránt a miniszter keze?

Nem éj, nem kórus, nem az éjszaka,
mely íigy üvölt: „Hurrá, Kerenszkij!”
Fénybe törők tündöklő kórusa,
mely a múlt barlangjából kelt ki.

Nem rózsa ez, nem tömeg zaja száll a
színház előtt, de Európa van itt.
Hullámvető, megingó éji árja
a mi aszfaltunkon büszkélkedik.

Fodor András fordítása 

A végtelenség szomja (Visszatérés 5)

Ilja Vasz: 1917 októbere

Október, zord arcú hónap,
17. Vad, kormos ősz.
Bősz viharszelek csaholnak,
Most kazánt repeszt a gőz.
Petrográd forr, mint a tenger:
tenger nép kinn az utcán.
Im, felkelt a szegény ember,
kijött ifjú, aggastyán.
Revolvert markol a matróz,
szuronyt tűz a katona.
Hány rekedt géppuska kattog!
Harcban az utcák sora.
Vörös vászon csattog fennen,
rajta ez a mondat ég:
Harcra a gazdagok ellen!
Láncaidat szakítsd szét!
Ragadozók kapzsi karmát
hogy letörjük, itt a perc,
kivívjuk a nép hatalmát.
Mindent megnyersz most, ha mersz.
Az Auróra tűzjelére
A Téli Palota reng,
Bolsevik a harcok hőse -
Porba dőlt a régi rend.
Így történt. A nép kezébe
vette sorsát, életét.
Lenin volt a nép vezére,
véle győzött s győz a nép.

Képes Géza fordítása


Joszif Utkin: Népdal

Nyiss már ajtót, ki van ott?
Ki az, aki kopogott?
- Csak egy koldus, Annuska.
- Adj hát neki kenyeret
s fuss a tóhoz, nézzed meg:
ki sóhajtott 
olyan nagyot,
mintha elnyelnék a habok.
- Csak egy hattyú, Annuska.

- Akkor menj a sövény mögé,
árnyék mitől borul fölé?!
- Fegyverektől, Annuska.

- Nosza, járd körül a házat
s kérdezd meg, hogy milyen század:
honnan jönnek, merre tartnak,
egy kis tejet nem akarnak?
- Nem megyek én, Annuska!

Mert azok, künn, fehérek,
vörös foglyot kísérnek,
a férjedet… Annuska…

Hidas Antal fordítása


Borisz Paszternak: A Kreml az 1918-as év végének viharában

Mint romba dőlt végállomás,
mit a vágány a hónak átadott,
mint kit éjjel szél dühe ráz,
s nemezcsizmában a pusztán vánszorog,

mint aki búsan esdekel
az orkánhoz, míg vége közelít:
a lelkeket ne fújja el,
midőn a homály mindent beborít,

mint csuklyájának bojtjait
fogó futár, kit víg hóförgeteg
mandzsettájánál megszorít,
a kezét bilincsbe-verve rázza meg…

Ám néha! - néha, mint hajó,
mely kurtított pórázon vesztegel,
de szétszakítja csudamód,
s jövője felé bőgve rohan el,

utolsó éjjel, mint fura,
teljes tajték, a Kreml rengeteg
tél vitorláját hordva, ma
széjjelszakítja a gyűlöletet.

Hatalmas, múltba-falazott
éátnoki jelenés gyanánt
rémisztőn, gáttalan robog
a tizenkilencedik évbe át.

Betör hozzád estefelé
az ablakon minden zengő reze.
Nyilván fél – megvillan az év -
nem látja, nem ismerkedik vele.

Az idén bástyáknak-ítélt
maradék néhány nap, s hóförgeteg
tombol, és támolyogva lép -
látszik: hasát vígan nem tömte meg.

Látom már: a komisz idők
tengerén túl, hogy széttört magamat
az új év, mely még el se jött,
bízón megint nevelni kezdi majd.

Eörsi István fordítása

A Hamlet tizenhárom fordításban

Borisz Paszternak:
HAMLET

A költő apja, Leonyid Paszternak rajza

Borisz Paszternak Hamlet című verse a Zsivago doktor című regény XVII., záró s, fejezetét alkotó Jurij Zsivago versei című ciklus első darabja. Magyarul először 1963-ban jelent meg Illyés Gyula fordításában. Ezt Gömöri György és Franyó Zoltán fordítása követte 1965-ben, illetve 1967-ben. A további fordítások a Szovjet Irodalom felkérésére készültek.

БОРИС ПАСТЕРНАК
Гамлет

Гул затих. Я вышел на подмостки. 
Прислонясь к дверному косяку, 
Я ловлю в далеком отголоске 
Что случится на моем веку.

На меня наставлен сумрак ночи 
Тысячью биноклей на оси. 
Если только можно, авва отче. 
Чашу эту мимо пронеси.

Я люблю твой замысел упрямый 
И играть согласен эту роль. 
Но сейчас идет другая драма, 
И на этот раз меня уволь.

Но продуман распорядок действий,
И неотвратим конец пути.
Я, один, всё тонет в фарисействе. 
Жизнь прожить - не поле перейти.

És a fordítások:

BORISZ PASZTERNAK
Hamlet

Szűnt morajban halkan színre léptem. 
Ajtófélnek vetve vállamat 
Visszatérő messzi hangban mérem 
Azt, amit e század tartogat.

Ezt a szürkült éjet rámszegezték, 
Látcső-optikájuk rámlövell. 
Vedd le, ó uram, a sors keresztjét,
add, e pohár múljék tőlem el.

Konok szándékod, tudd, nékem drága, 
Szerepem is játsznám szívesen. 
Ám ez, hidd el, most egy másik dráma, 
Egyszer légy meg, kérlek, nélkülem.

Ám magam vagyok a színre lökve, 
S minden farizeus-lápba fúl, 
És az útnak végét kijelölte 
Ím, a rendezés - hibátlanul.

BALLA D. KÁROLY (Ungvár) fordítása

Hamlet

Csönd lett. Ismét a színpadon vagyok.
Ajtófélfához dőlve hosszan 
csak gyér visszhangokból gyaníthatom,
mi is történik századomban.

Az éjjel félhomálya rám mered, 
ezer távcsővel néz merően. 
Atyám, vidd el, kérlek, hacsak lehet, 
vidd el ezt a kupát előlem.

Megkedveltem makacs szeszélyeid, 
s e szerepet is elfogadnám. 
De most egy másik dráma zajlik itt,
jó lenne, hogyha most kihagynál.

A felvonások nem rendezve még, 
viszont a vég: vég kezdet óta. 
Nincs senkim, a föld az álszenteké. 
Más élni - s más egy réti séta.

CSORBA GYŐZŐ fordítása

Hamlet

Némul a zsivaj. A színre léptem. 
Ajtószárfának dőlve lesem, 
mi rejlik a visszhang-zizegésben, 
milyen is a korszak körülem.

Ezer látcső tengelyében állok, 
rám összpontosul a vakhomály. 
Uram atyám, esélyét ha látod, 
múljék el tőlem ez a pohár.

Elfogadom konok rendelésed, 
hogy én játsszam ezt a szerepet, 
de itt másik dráma zajlik, kérlek, 
most az egyszer ments föl engemet.

Ám a felvonásrend nem újulhat, 
véges útról nincs visszajutás. 
Sorsunk farizeusságba fullad. 
Az élet - nem sétakocsizás.

FODOR ANDRÁS fordítása

Hamlet

Elcsitult a táj. A színre léptem. 
Ajtószélhez támasztom fejem, 
s messzi szavak visszhangját fürkészem: 
éltem során mi lesz még velem?

Most az éjjel mélysötét üregje 
rám ezernyi látcsövet emel. 
Apám, Abba, hogyha még lehetne, 
add, e pohár múljék tőlem el.

Nekem tetszik csalhatatlan terved, 
kész vagyok mint társad játszani. 
Ámde itt ma más nagy dráma erjed, 
és ezúttal hagyj belőle ki.

Képre kép tör, végzet sző e drámán, 
nincs, ki gátat rak a vég elé. 
Farizeusok közt élek árván 
sorsom nem visz szabad föld felé.

FRANYÓ ZOLTÁN (Temesvár) fordítása

Hamlet

A zaj elült. A színpadra kiléptem 
Az ajtó szögletének vetve hátamat. 
Messzi visszhangokat halászva tán megértem, 
A kor, amelyben élek, merre tart.

Rámnehezedett az éj homálya, 
Ezernyi látcső csillan róla rám -
Atyám, ha lehet, tekints e fohászra: 
Múljék el ez a keserű pohár.

Szeretem szívós, szép szándékaid, 
S a szerepet játszani kész vagyok. 
De már egy újabb dráma készül itt 
Amelyből kimaradnom volna jobb.

Ám a cselekmény eleve kitervelt, 
S az út végét elhagyni nem lehet. 
Magam állom a farizeus-tengert. 
Élni - nem leélni kell az életet.

GÖMÖRI GYÖRGY (Cambridge) fordítása

Hamlet

Hang se több alant. Enyém a színpad. 
Vállam egy kulissza-gyámra dől, 
s kémlem én, az éj echója mint ad 
hű fogalmat életem felől.

Mintha látcsövek kereszttüzének 
fókuszába fogna a homály.
Úr-Atyám, ha módja van, kímélj meg,
túl keserves nékem e pohár.

Kedvelem konok határozásod 
s nincsen ellenemre a szerep. 
Ám belásd, e mai dráma - másik, 
hát ez egyszer oldj föl engemet.

Jó, tudom, szabott az út, bemérted 
fölvonása végkifejletét. 
Egy vagyok - farizeus temérdek.
Nem vasárnapos vihánc a lét.

HÁRS GYÖRGY fordítása

Hamlet

Elcsitult a lárma. Színre léptem, 
ajtófának döntve vállamat 
füleltem: a zajló messzeségben 
mi történik életem alatt.

Rám irányul a komor, vak éjnek 
ezer és ezer látcsöve már. 
Múljon el, óh, atyám, arra kérlek, 
tőlem ez a keserű pohár.

Tetszik terved céltudatossága, 
játszanám ezt a szerepet is. 
Ámde zajlik most másféle dráma. 
Ments ez egyszer föl, ne kényszeríts.

Ámde futja minden itt az útját. 
Magam vagyok, jó, rossz egyre jut. 
Elúrhodott a farizeusság. 
Az élet nem lakodalmas út.

ILLYÉS GYULA fordítása

Hamlet

Néma csend. A pódiumra léptem. 
Hátam ajtófélfának vetem. 
Visszhangok hömpölygetik felébem 
Mai arcodat, történelem.

Rám irányul az éj vak homálya 
Ezer látcső tengelye mögül. 
Atyám, e keserű pohárt ne muszájjon 
Kiinnom, ez egyszer könyörülj.

Makacs szándékod előttem drága, 
És vállalom is a szerepet.
De ez itt most egy másféle dráma, 
És ez alól mentsd fel hívedet.

De megszabva a cselekvés rendje, 
És a vég el nem téríthető. 
Magam vagyok, álorcák öveznek. 
Az élet nem virágos mező.

KÁNTOR PÉTER fordítása

Hamlet

Elült a zaj. A színpadra lépek. 
Az ajtónak dőlve hallgatom,
miképp jelzik visszhangtöredékek, 
hogy mit mivel az én századom.

Szívemet az éjjel célba vette, 
ezer látcső némán rám mutat. 
Távoztasd el tőlem, ha lehetne, 
atyám, a keserű poharat.

Megbékéltem ezzel a szereppel, 
szeretem makacs játékodat. 
De ezúttal mégiscsak eressz el, 
mert most más darabot játszanak:

De nem változhat a végkifejlet, 
a cselekmény rendje megszabott. 
Minden farizeusságba dermed. 
Végig kell élnem. Magam vagyok.

PÓR JUDIT fordítása

Hamlet

Elnémult a zsongás. Színre lépek. 
Az ajtóban megtámaszkodom. 
Visszhangjában távoli zenének 
korom történését hallgatom.

Körülöttem éjféli sötét lesz, 
látcsövek fókusza rámtalál. 
Tőlem, Atyám, hogyha lehetséges, 
múljék el e keserű pohár.

Kedves a szívemnek makacs eszméd, 
eljátszanám ezt a szerepet. 
De más dráma zajlik most. Szeretnék 
távozni. Bocsáss el, ha lehet.

Ám kimérve már a felvonások, 
és az út kijelölt ponthoz ér. 
Farizeusok közt magam állok. 
Nem mezőn sétál át, aki él.

RAB ZSUZSA fordítása

Hamlet

Néma csend. Kiléptem a deszkákra. 
Vállam ajtófélfának vetem, 
S elmúlt idők messzi visszhangjában 
Fülelem a történő jelent.

Úgy mered rám most az éj homálya, 
Mint ezer távcső egymáson át. 
Miatyánk, ki vagy, módodban állhat -
Hát kérlek, ne mérd e sorsot rám.

Konok szándékod nincs ellenemre, 
S a szerepet eljátszom, ha kell. 
De az már egy másik dráma lenne, 
Hát ezúttal ments alóla fel.

Ám kész a tettek egymásutánja, 
Véget ér az út. Magam vagyok. 
Körös-körül farizeusság van. 
Életed át nem ugorhatod.

SZILÁGYI ÁKOS fordítása

Hamlet

Zaj, csitul. A színpadra kilépek. 
Az ajtófát megtámaszthatom, 
Messzi visszhangok jönnek, elérnek: 
Hallom, ahogy zajlik századom.

Éj, homály... nem rezdül, rám meresztve 
Ezer távcsőtengely-sugarat. 
Ave, atyám, vedd el, ha lehetne,
Tőlem e keserű poharat.

Makacs ötleteid kedvelem, tudd, 
S vállalom, hogy szerepedbe-láss. 
De: más dráma, ameddig ez eljut, 
Most az egyszer, kérlek, elbocsáss.

Felvonások? Sorrend? Nincs ily eszme, 
Van az út a biztos vég előtt. 
Magam. S minden: álnokságba veszve. 
Élni: a réten átérni? Több.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Hamlet

A zaj elült. A színpadra léptem. 
Az ajtóhoz dőlök s titokban 
A távoli visszhangból igyekszem 
Kiszűrni, mi zajlik koromban.

Rám szegezi tengelyére szerelt 
Ezer látcsövét az éj-homály. 
Ha csak lehet, ne kínálj meg véle, 
Atyám, nekem nem kell e pohár.

Tetszik persze a te konok terved, 
Hát eljátszom ezt a szerepet. 
De most másik dráma van műsoron, 
Ez egyszer még adj szabad kezet!

Bár, igaz, az események rendje 
Alaposan átgondolt dolog. 
Az út véget ér és álszent minden. 
Élni nehéz. S én magam vagyok.

VARGA ERZSÉBET (Pozsony) fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/2, 113-124. oldalak

Majakovszkij-különszám (4)

BORISZ PASZTERNAK
Menlevél (részletek)

3.

Az irodalmi csoportelfogultság kényszerítő körülményei között ismerkedtünk meg. Jóval előtte J. Anyiszimov mutatta nekem verseit a Szádok szugyejben [futuristák csoportosulása, ill. folyóirata - szerk.] úgy, ahogy egyik költő a másikat szokta bemutatni. Ez azonban a „Líra" nevezetű epigon-körben történt; az epigonok nem szégyellték rokonszenvüket, s körükben Majakovszkijt a közeljövő sokat ígérő jelenségének, óriásnak mondták.
Az újító irányzatú „Centrifuga" csoportban azonban, amelynek hamarosan tagjai közé kerültem, megtudtam (ez 1914 tavaszán történt), hogy Sersenyevics, Bolsakov és Majakovszkij: ellenségeink, s hogy hamarosan komoly vitára kerül sor velük. A kilátásban levő vita egy emberrel, aki egyszer már meglepett tehetségével, s távolról is mind jobban vonzott, egyáltalán nem ejtett ámulatba. Ebből állt az újító irányzat minden eredetisége. A „Centrifuga" megalakulását egész télen át tartó botrányok végtelen sora kísérte. Egész télen mást sem tettem, mint csoportfegyelmesdit játszottam, egyebet sem csináltam, mint feláldoztam a csoportnak ízlésemet és lelkiismeretemet. Felkészültem rá, hogy újra elárulok, ha kell, akármit. Ezúttal azonban túlbecsültem erőmet.
Májusvégi, forró nap volt, s már ott ültünk az Arbat cukrászdájában, amikor az utcáról lármás, fiatal kedvvel belépett a három megnevezett. Kalapjukat a portás kezébe nyomták, s fel sem mérve, milyen hangosak, hiszen beszédüket az imént még túllármázták a villamosok és a fuvaroskocsik, fesztelen méltósággal felénk tartottak. Szép hangjuk volt. A költészet későbbi deklamáló irányzata innen eredt. Öltözetük elegáns volt, a miénk hanyag. Az ellenség minden tekintetben fölényben volt.
Miközben Bobrov Sersenyeviccsel folytatott akadékoskodó vitát — a dolog lényege az volt, hogy egyszer megcsipkedtek bennünket, mi még gorombábban válaszoltunk, s ennek az egésznek véget kellett vetni —, én szünetlenül Majakovszkijt figyeltem. Úgy emlékszem, ilyen közelről akkor láttam először.
Hogy az „a" hang helyett „e"-t mondott, úgy hatott, mintha bádoglapocskák rezegnének dikciójában. Ez színészvonás volt. Szándékolt érdességét könnyű volt elképzelni más foglalkozás és más körülmények ismertetőjelének. Nem egyedül ő volt szembeszökő jelenség. Mellette ültek a társai. Egyikük, az ő példájára, a dandyt játszotta, a másik, akár ő, vérbeli költő volt. De mindezek a rokon vonások nemhogy elhalványították volna Majakovszkij kivételességét, hanem inkább kidomborították. Nem külön-külön szerepeket játszott, hanem egyszerre valamennyit, a szerepek ellentétét — az életet játszotta. Az utóbbi, anélkül, hogy bármiféle sejtelmet ébresztett volna jövendő végéről, már első pillantásra észrevehető volt. Ez volt, ami hozzáláncolta, ugyanakkor ijesztette az embereket.
Bár mentében vagy álltában minden embert teljes nagyságában lehet látni, ugyanez a körülmény Majakovszkij megjelenésekor csodálatosnak tetszett, mindenkit arra késztetett, hogy feléje forduljon. A természetesség az ő esetében természetfölöttinek látszott. Ennek oka nem a termete volt, hanem valami más, általánosabb és felfoghatatlanabb sajátosság. Mindenestül jelenség volt, sokkal inkább, mint a többi ember. A kifejező és a végleges éppolyan sok volt benne, mint amilyen kevés az emberek többségében, akik csak ritkán és csak különös megrázkódtatások alkalmával lépnek ki a kiforratlan szándékok és valóra nem vált tervek ködéből. Ő úgy létezett, mintha valami roppant lelki élet másnapján élne, amelyet mélyen átélt, mintegy tartalékot gyűjtve belőle minden eshetőségre, s már mindenki ott találta őt a jóvátehetetlen következmények kévéjében. A székre úgy ült, mintha motorbicikli nyergébe pattanna, előrehajolva vágta és szaporán nyelte a bécsi szeletet, ha kártyázott, kancsalított és mereven tartotta a fejét, fenségesen sétálgatott a Kuznyeckijen, s mint valami liturgikus szöveget, tompa orrhangon, a szavakat elnyújtva dünnyögte a maga vagy más versének különösen mélyértelmű részleteit, homlokát ráncolta, nőtt, utazott és szerepelt, s mindezeken túl, a mélyben, mint a korcsolyázó, aki nekifut, hogy majd kiegyenesedjék, örökké ott derengett minden napját megelőző napja, amikor majd a bámulatos nekiiramodás után olyan hatalmasan és fesztelenül kiegyenesedik. Viselkedésében, hogy keményen tartsa magát, valami döntésféle rémlett, amikor azt már véghezvitte és következményein nem tudott változtatni. Ilyen döntés volt a zsenialitás, amellyel amikor találkozott, úgy megrendítette, hogy minden időkre tematikai előírás lett számára, és megvalósításának minden sajnálkozás és habozás nélkül, mindenestül odaadta magát.
De még fiatal volt, a formák, amelyek erre a témára vártak, még messze voltak. A téma pedig telhetetlen volt és nem tűrt halasztást. Ezért eleinte kedvét lelte abban, hogy elébevágjon tulajdon jövőjének, márpedig az első személyben megvalósuló előzés - póz.
Ezek közül a pózok közül, amelyek a legmagasabbrendű önkifejezés világában természetesek és szinte illemszabályok, ő a külső kiegyensúlyozottság pózát választotta, művész számára a legnehezebbet, barátai és szerettei szemében a legnemesebbet. Ezt a pózt olyan tökéletesen játszotta, hogy most szinte lehetetlen titkos indítékát jellemezni.
Közben szemérmetlenségének rugója a legvadabb szemérmesség volt, színlelt akaratereje alatt pedig fenomenálisan aggályoskodó és minden ok nélkül komorságra hajlamos akarattalanság lappangott. Ilyen csalóka volt sárga pulóverének mechanizmusa is. Nem a polgári zakó ellen harcolt vele, hanem a magában hordott tehetség fekete bársonya ellen, amelynek émelyítően fekete szemöldökű formái felháborították, korábban, mint a kevésbé tehetséges embereket. Mert nála jobban senki nem ismerte egész olcsóságát a magától gerjedt tűznek, amelyet nem bőszítenek apránkint hideg vízzel; senki nem tudta jobban, hogy az emberi nem fenntartásához elegendő szenvedély nem elegendő az alkotáshoz, annak olyan szenvedélyre van szüksége, amilyen az emberi nem ábrázolásának fennmaradásához kell, azaz olyan szenvedélyre, amely belülről hasonlít a szenvedélyhez, s amelynek újdonsága belülről egy új fogadalomhoz hasonlít.
Hirtelen félbeszakadtak a tárgyalások. Az ellenség, amelyet meg kellett volna semmisítenünk, veretlenül távozott. Inkább számunkra voltak megalázók az előre eltervelt békéltető tárgyalás körülményei.
Közben odakint besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső. Az ellenség kivonulása után csüggesztően elnéptelenedett a cukrászda. Hirtelen megláttuk a legyeket, a félig elfogyasztott süteményeket, a forró tejtől megvakult poharakat. De a vihar nem tört ki. Az apró lila pöttyökkel telehintett járdára édesen rázúdult a napfény. Tizennégy májusában jártunk. Egészen közel volt a történelem fordulása. De ki gondolt rá akkor? Az otromba város zománctól és fóliától ragyogott, mint az „Aranykakas" díszletei. Csillogott a nyárfák lakkos zöldje. A színek utoljára ragyogtak ki a fű méregzöldjéből, amelytől hamarosan örökre megváltak. Eszemet vesztettem Majakovszkijtól, máris hiányzott. Hozzá kell-e tennem, hogy nem azokat árultam el, akiket akartam?

4.

Másnap a véletlen sodort össze vele a görög kávéház ponyvája alatt. A nagy, sárga bulvár széles rétegben húzódott a Puskin utca és a Nyikitszkaja között. Pofájukat kényelmesebben helyezve el mellső lábukon, ásítoztak a hosszú nyelvű, sovány kutyák. A dajkák és komaasszonyok szüntelenül kerepeltek valamiről, sopánkodtak valamin. A lepkék egy-egy pillanatra összecsukták szárnyukat, beleolvadtak a hőségbe, majd hirtelen felröppentek, továbbsodródva a forróság egyenetlen hullámain. Egy fehér ruhás kislány, bizonyára csuromvíz, szinte állt a levegőben, szünetlenül a sarkát ostorozva a karikává összefolyó, sziszegő ugrókötéllel.
Már messziről megláttam Majakovszkijt, és mutattam Loksznak. Fej-vagy-írást játszott Hodaszeviccsel. Közben Hodaszevics felállt, kifizette veszteségét, kilépett a ponyvaeresz alól, és elindult a Sztrasztnoj irányába. Majakovszkij egyedül maradt az asztalnál. Mi bementünk, üdvözöltük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva azt ajánlotta, hogy felolvas valamit.
Zöldelltek a nyárfák. Kissé szárazon szürkélltek a hársak. Az álmos kutyák, amelyeket a bolhák kihoztak a béketűrésből, felszökkentek egyszerre mind a négy lábukra, s az eget híva tanúnak a durva erővel szembeni morális tehetetlenségükre, méltatlankodó álmossággal hevertek el a homokon. Az Alekszandrov útnak átkeresztelt Breszti út felől torokhangon rikoltoztak a mozdonyok, körös-körül hajat nyírtak, borotváltak, sütöttek, főztek, alkudoztak, közlekedtek — és nem sejtettek semmit.
A frissen megjelent Vlagyimir Majakovszkij című tragédia volt, amiből olvasott. Hallgattam, mindenről elfeledkezve, elragadtatott szívvel, lélegzet-visszafojtva. Soha addig hozzá foghatót nem hallottam.
Benne volt minden. A bulvár, a kutyák, a nyárfák és a pillangók. A borbélyok, a pékek, a szabók és a mozdonyok. De minek idézzem? Valamennyien emlékszünk erre a fojtott, titokzatos nyári szövegre, amely most a tizedik kiadás után, mindenki számára hozzáférhető.
Távol keservesen bőgtek a lokomotívok. Majakovszkij művének torokhangú vidékén ugyanaz a kétségtelen messzeség érződött, ami a földön. Benne volt az a mélységes ihletettség, amely nélkül nem létezhet eredetiség, az a végtelenség, amely az élet bármely pontjáról minden irányba elénk tárul, amely nélkül a költészet: csupán ideiglenesen nem tisztázott félreértés.
És mindez olyan egyszerű volt. Művészetét tragédiának nevezte el. Úgy is kellett neveznie. A tragédiának pedig a Vlagyimir Majakovszkij címet adta. A cím zseniális egyszerűséggel tárja fel, hogy a költő nem szerzője, hanem tárgya a lírának, amely első személyben szól a világhoz. A cím nem az alkotó neve volt, hanem a tartalomé.
Voltaképpen onnan, a bulvárról vittem őt magammal mindenestül, egész életemre. De ő óriás volt, s távollétében lehetetlen volt megtartani. El-elvesztettem. Akkor ő adott hírt magáról. A Nadrágba bújt felhővel, a Hátgerincfuvolával, a Háború és békével, az Emberrel. Az, ami a találkozások közötti időben kiszellőzött belőlem, olyan tömérdek volt, hogy rendkívülinek kellett lennie annak is, ami ismét felidézte. Olyan is volt. A felsorolt korszakok mindegyike készületlenül ért. Mindegyikben, a felismerhetetlenségig növekedve, mindenestül újjászületett, ahogy először. Nem lehetett megszokni őt. Mi volt hát benne annyira szokatlan?
Viszonylag állandó tulajdonságokkal rendelkezett. Viszonylag állandó volt az én elragadtatásom is, amely mindig készen várta őt. Úgy tetszhet, ilyen körülmények között az én megszokásom nem változhat ugrásszerűen. Közben pedig a következőképpen állt a dolog.
Amíg mint alkotó létezett számomra, négy évig szoktattam magam hozzá és nem tudtam megszokni. Aztán hozzászoktam két és negyedóra alatt, ennyi ideig tartott a 750 000 000 felolvasása és taglalása. Aztán több mint tíz évig senyvedtem ettől a megszokástól. Aztán hirtelen könnyek között veszítettem el, amikor teli torokból adott hírt magáról, ahogy szokott, de már a síron túlról.
Megszokni nem őt nem lehetett, hanem a világot, amelyet a keze között tartott, és szeszélye szerint hol lendületbe hozott, hol szeszélyesen tétlenségre ítélt. Soha nem fogom megérteni, mi haszna volt abból, hogy elvette a mágnestől mágneses erejét, miközben a patkó megőrizte minden külső vonását, anélkül, hogy egyetlen homokszemet felkavart volna, amely előbb mindenki képzeletét felkavarta, és a sorok lábacskáin bármekkora terhet magával tudott vonszolni. Aligha akad a történelemben példa arra, hogy valaki, aki olyan messzire haladt előre új gyakorlatában, a maga-megjósolta órában, amikor ez a gyakorlat, még ha kényelmetlenségek árán is, mindennapi szükségletté vált - ennyire teljesen megtagadta volna azt. Helye a forradalomban, látszatra annyira logikus, belülről annyira kényszerű és tartalmatlan helye, örök talány marad számomra.
Lehetetlen volt megszokni a Vlagyimir Majakovszkij tragédiát, a tartalom nevét, a költőt, aki öröktől fogva jelen van a költészetben, a lehetőséget, amelyet inkább az erős, semmint az úgynevezett „érdekes ember" váltott valóra.
Ezzel a szokatlansággal telítve mentem haza a bulvárról. Albérleti szobám ablaka a Kremlre nyílt. A folyón túlról bármikor beállíthatott hozzám Nyikolaj Aszejev, az Sz. nővérektől, egy mélyen és sokoldalúan művelt családtól jövet. A hozzám belépőben felismerném: a maga rendezetlenségében is élénk képzelőerőt, színlelőképességét, ahogy leplezte, hogy járatlan a zenében, az igazi művésztermészet érzékenységét és ravaszkodását. Szerettem őt. Ő Hlebnyikovért rajongott. Nem értem, hozzám mi vonzotta. Mind a művészetben, mint az életben másra törekedtünk mi ketten.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)